A Fekete Mappa 6j736n

BERKESI ANDRÁS

A FEKETE MAPPA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-438-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1

Márti még nem volt 16 éves, amikor Balázsé lett. A HÉV-megállóban futottak össze, és Balázs szinte lerohanta a lányt. Márti megijedt, siet haza, mondta, mert másnap dolgozatot írnak matekból meg franciából, és még át akarja nézni a feladatokat, de Balázs nem hagyta lerázni magát. Majd ő segít, mondta, és azzal kivette Márti kezéből a táskát, belekarolt a lányba, és valósággal magával húzta. Balázsék az iskola mögött, a Benedek Elek utcában, egy négyszobás családi házban laktak. Szülei Galyatetőn üdültek, s a fiú úgy gondolta, hogy kedvére kihasználhatja az egyedüllétet. Mártival gyerekkoruk óta szerették egymást, és Balázs még általános iskolás korában megfogadta, hogy Mártit veszi feleségül. Közben teltek az évek, és ők hűségesek maradtak egymáshoz. Balázs 1968-ban sikeresen leérettségizett, még abban az évben bevonult a határőrséghez, egy év tényleges szolgálat után tiszti iskolára jelentkezett. Sikerült a felvételije, szorgalmasan tanult, szabadidejét Mártival töltötte. Beat-koncertekre jártak, törzsvendégnek számítottak a Metró-klubban. Márti az Árpád Gimnáziumba járt, és azt képzelte, hogy érettségi után a Műegyetem villamoskarán folytatja tanulmányait. De hát még csak másodikos volt, s amikor azon a meleg májusi napon találkozott Balázzsal, bár tudta, hogy másnap két tantárgyból is dolgozatot írnak, hagyta, hogy a fiú magával vigye. Nem először járt Hámoriéknál, ismerte a ház minden zugát, de úgy még sohasem ment fel Balázshoz, hogy megtörténik az, aminek egyszer úgyis meg kell történnie, hiszen már évek óta csókolóztak, jószerivel ismerték egymás testét is, csak még az nem teljesült be, amiről mindketten oly sokszor álmodoztak. Márti, amikor becsukta maga mögött az üvegezett verandaajtót, tudta, hogy ezen a májusi napon Balázsé lesz, mert ő is akarja, nem kíváncsiságból, hanem azért, mert szereti Balázst, és érzi, hogy a fiúnak szüksége van rá, szüksége van a szerelmére, szeretetére. Balázs, mint mindig, most is figyelmes, udvarias volt, csókolta, ölelte a lányt, miközben ügyesen levetkőztette. Márti nem ellenkezett, Balázsra bízta magát. Valahogyan nem jól sikerült ez az első együttlét. Márti félelmében majd frászt kapott, mert a szélben a kertkapu nyikorgott, zörgött, és a lány azt hitte, hogy valaki be akar jönni a házba, s nem bírt felszabadultan, önfeledten szeretni. Másnap csapnivaló, rossz dolgozatot írt franciából és matekból. Évek teltek el, a szerelmük megszelídült, szeretetté változott, és az esküvőről

már nem nagyon esett szó köztük. Márti 1977-ben elvégezte az egyetemet, Balázs pedig határőr főhadnagy lett, és már egy éve a hegyeshalmi forgalomellenőrző ponton teljesített szolgálatot, így ritkábban találkozhattak. Márti, mikor anyja megkérdezte, hogy mi lesz az esküvővel, azt válaszolta, ő nem akar vándorcirkuszos életet élni. Márpedig egy határőrtiszt felesége arra van ítélve, hogy évente vándoroljon a férje után. – Édes mama, huszonkét éves vagyok, miért siessek. És hova? – A blúzait vasalta, anyja a gáztűzhely előtt állt, főzött, férje, Sebő Vilmos húslevest és szerb rizses húst kért. – Nézd csak, Márti – mondta az asszony –, én mégiscsak az anyád vagyok, bűnt követnék el, ha nem aggódnék érted… – Drága mama, értem ne aggódj. Elvégeztem az egyetemet, szeretem Balázst, jó haverok vagyunk, de nem biztos, hogy feleségül kell mennem hozzá. Gondold meg, ma még tűrhető a helyzete, mert kétnaponként Pesten van. De tavaly a román határon volt, három éve a szovjet határon, jövőre talán a jugoszláv határra helyezik. Évente vándoroljak? Nem, mama, én nagyon jó állást kaptam az Elektronikai Laborban, nem hagyom ott azért, hogy csak feleség legyek valahol vidéken. – Furcsán gondolkodol az életről – mondta az asszony, és fedőt tett a fazékra. Középtermetű, szép arcú nő volt, Márti a vasalót a tartóra helyezte, és szembefordult anyjával. – Megmondanád, hogy miért gondolkodom furcsán? Mert szeretek egy férfit, évek óta együtt élünk, de nem akarok feleségül menni hozzá? Még ráérek férjhez menni. – Apádnak sem tetszik ez a dolog! – Akkor most mit tegyek? Adjam vissza a diplomámat, hagyjam ott a labort, és menjek feleségül Balázshoz? – Ne add vissza a diplomádat, ne lépj ki a munkahelyedről, de legalizáljátok a viszonyotokat. Balázs szeret, feleségül akar venni. – Ezt meg honnan tudod? – Megigazította a fehér puplinból készült blúzt, és folytatta a vasalást.

– Beszéltem Balázzsal. – Mikor? – Tegnapelőtt. Az óvodában. Panaszkodott. És igaza van. Egyszerűen nem érti, hogy miért nem akarsz a felesége lenni. – Majd megmagyarázom neki. Ma, ha jól emlékszem, harmincadika van, csütörtök. Hétfőtől szabadságon lesz Lellén, jut idő a beszélgetésre is. – Összehajtotta blúzát, és a többire tette. – Apa hogy döntött? Mikor utazunk? – Vasárnap reggel. De nagyon korán, amikor még kicsi a forgalom. Sebő Vilmosék jó anyagi körülmények között éltek. A férfi vízvezeték-szerelő és bádogosmester volt, műhelyét a családi házuk alagsorában rendezte be. Három segéddel dolgozott, ha nagyobb munkákat vállalt, új épületek vízvezetékszerelését és bádogosmunkáit, akkor segédmunkásokat is alkalmazott. Négyszobás, magasföldszintes házát a Mocsaras-dűlőben, közel a Szentendrei úthoz még 1948-ban vásárolta meg viszonylag olcsón egy banktisztviselő özvegyétől, aki a lányához költözött Szegedre. A jól megépített házat rendbe hozatta, korszerűsítette, központi fűtéssel látta el, a hatvanas évek végén vásárolt egy Riello automata olajégő-készüléket a hozzá való hőfokszabályozóval, egy tízezer literes olajtartályt, amelyet tavasszal feltöltetett fűtőolajjal, és jöhetett a tél. Sebő becsületes kisiparos volt, pontosan és lelkiismeretesen dolgozott, munkájára sohasem panaszkodtak, embereitől is megkövetelte a lelkiismeretes munkát. Munkaidőben nem tűrte el az italozást. Megtörtént, hogy egyik embere egy alkalommal úgy tíz óra körül abbahagyta a szerelést, és átsétált a szomszédos italboltba, pálinkát és sört ivott. Amikor visszament a szerelés alatt álló lakásba, a mestert már ott találta. Sebő csendesen megkérdezte: „Maga hol volt, Ernő?” „Csak itt voltam a szomszédban, főnök.” „A Betonban, ugye?” „Igen, főnök. Muszáj volt tankolnom.” „Akkor most vegye a cuccát, és mától kezdve nem ismerjük egymást! Világos?” „De főnök úr…” „Semmi de… Itt a pénze, és menjen!” Sebőék 1970 nyarán építették fel vízparti nyaralójukat Balatonföldváron. Előző évben vásároltak egy Opel Recordot, és azzal autóztak le hétvégeken a Balatonra. De ott töltötték nyári szabadságukat is, hol együtt, hol pedig különkülön. Még tavasszal megbeszélték, hogy ezen a nyáron három hétig együtt lesznek a nyaralóban, s ha Balázsnak kedve tartja, átjárhat hozzájuk Lelléről.

– Mama, tudod, min spekulálok? – Honnan tudnám? Nem vagyok gondolatolvasó. – Kezét megtörölte a kötényébe, és Mártira nézett. – Azon spekulírozok, hogy én vasárnap a saját kocsimmal megyek utánatok. Arra gondoltam ugyanis, hogy rossz idő esetén kirándulni megyek, és apa kocsiját nem akarom kölcsönkérni, tudod, mennyire félti. Az asszony takarékra állította a lángot. – Azt csinálsz, amit akarsz. A kocsi a tied, apád neked vette. Talán jobb is, ha ott van velünk Földváron, és nem itt áll a garázsban. Mostanában annyi a betörés meg a kocsi lopás. Én nem is tudom, hogy mi lesz a világgal. – Mi lesz, mi lesz… – Felemelte a szépen kivasalt és gondosan összehajtogatott blúzokat, és bevitte a szobájába. Amikor visszament a konyhába, folytatta. – Semmi olyasmi nem lesz, amitől félnünk kellene. Mozgásban van a világ. Te gondoltál volna arra, hogy Franco halála után milyen változások történnek Spanyolországban? Hogy Dolores Ibarruri, a kommunista Ibarruri Moszkvából negyven év után visszatérhet Spanyolországba? – Nem, erre nem mertem gondolni. Persze neked azt is elárulom, hogy arra sem, hogy Sztálin halála után nálunk is ennyi minden megváltozik. – Sztálin halála után két évvel születtem. Nem tudom, hogy mi minden történt akkor, azokban az években. Sokat olvastam azokról az időkről, filmeket is láttam, és most sem értem, hogy okos, művelt és feltételezem, tisztességes emberek hogyan imádhatták istenként Sztálint. – Hát utólag nehéz is megérteni – mondta az asszony. – Lehet, hogy félelemből imádták. Az imádtak szót persze idézőjelbe teszem. Az emberi társadalomban, magában az ember természetében nagyon sok furcsa és számomra érthetetlen, megmagyarázhatatlan tulajdonság, jellemvonás tapasztalható. Márti kíváncsian nézett anyjára. – Mire gondolsz, mama? – Hogy mire gondolok? Egyszerű. Huszonkét éves korom óta vagyok óvónő,

negyvennyolc óta ugyanabban az óvodában. És azt tapasztalom, hogy az oda járó édes, aranyos csöppségekben milyen erős az agresszivitás. Nem értem. Ott van például Schütz doktorék gyereke. A szülők egyformán nevelik a csöppségeket, nem kivételeznek sem az egyikkel, sem a másikkal. És mégis. Andráska, az idősebbik nem is ördög, annál rosszabb, a kisebbik, Tibor szelíd lelkű angyalka, csak éppen szárnya nincs. Andráskából szinte sugárzik a gonoszság. Verekszik, a játékokat széttördeli, letépdesi a pompásnál pompásabb virágokat, de nem azért, hogy csokorba szedje őket, a fenéket, azért, hogy szétszaggassa. – És nem beszéltek vele? – Jaj, dehogynem. Megmagyaráztam neki nem is egyszer, hogy a virágnak is van lelke, neki is fáj, ha letépdesik a szirmait, ugyanúgy fáj, mint neked, ha bevágnám az ujjaidat. Erre tudod mit mondott? Azt mondta, Klára néni, ez hülyeség… Miért az, kérdeztem, azt felelte, azért, Klári néni, mert én anyuékkal tavaly külföldön jártam, és láttunk egy körmenetet, ahol az utat virágokkal szórták tele, és azokon a szép virágokon tapostak az emberek meg a papok. Azoknak a virágoknak nem volt lelkük? Azoknak nem fájt, hogy tapossák őket? – Hány éves Schütz Andriska? – kérdezte Márti, és látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodik a hallottakon. – Az ősszel megy iskolába. A nyáron tölti be a hatodik évét. – Nem lehet buta gyerek. – Nem azt mondtam, hogy buta. Azt mondtam, hogy agresszív. És azt szeretném tudni, hogy miért az? Márti megvonta a vállát. – Nem tudom, mama. De gyanítom, hogy ezek a gyerekek, így Andriska is, nézik esténként a tévét, és figyelik, látják, hogy mi történik a világban. Gondolj azokra a híradórészletekre, amikor a kamera a brutalitást örökíti meg. – Márti cigarettára gyújtott. Megszívta, kifújta a füstöt. – Emlékszem – folytatta –, kilenc évvel ezelőtt, tizenhárom éves voltam, de láttam, tudtam, hogy Mao Cetungék hívei, a diákok, szinte felforgatták a világot. És az európai nagyvárosok is forrongtak. Nem az öregek, a fiatalok, mama. Te már elfelejtetted, hogy akkor mi történt Párizsban meg a nyugatnémet városokban. De én még most is

emlékszem a felgyújtott autókra, a bezúzott kirakatokra, a rohamrendőrök brutalitásaira. És nagyon jól emlékszem az azt követő terrorcselekmények sorozatára, amelyek még ma is tartanak. Mama, talán nehéz tudomásul venni, de mégis tudomásul kell vennünk, hogy ilyen világban élünk. Szerencsére a terrorizmus még nem gyűrűzött be hozzánk, s reméljük, nem is fog. Mama, tudod mit mondok én neked? Választ sem várok – folytatta –, azt mondom, mama, hogy ennél rosszabbul sohase éljünk. Jobban élhetünk, csak rosszabbul ne. – Én is ezt mondom. – Látta, hogy a lány öltözködni kezd, megkérdezte: – Elmégy? – Igen. Elmegyek Hámoriékhoz. Eszter néni nincs jól, meglátogatom. – A nyitott ajtón át beszélgettek. – Mit mond az orvos? – Küldi ide, küldi oda, kivizsgálás itt, kivizsgálás ott, egyik laborból a másikba, összevissza szurkálják, vért vesznek tőle, de nem tudják megmondani, hogy mi a baja. – A lány kijött a szobából. Frissen vasalt mályvaszín blúz volt rajta, fekete alapon rózsamintás, derékban ráncolt szoknyát viselt hozzá, lábára pedig fehér pántos, alacsony sarkú, bőrtalpú szandált vett fel. Szép volt. Sebőné szíve gyorsabban vert, ahogy Mártit nézte. Sötétbarna haja a válláig ért, sűrű sötét szemöldöke alól elővillant zöldesszürke szeme, kicsiny, de formás melle átdomborodott a pamutból készült vékony blúzon. – Már megint nem vettél fel melltartót, kislányom. – Nem, mama. Nekem még nincs szükségem rá. – Tudom, de így nagyon látszik… – Mama, drága, nem kell azt titkolni. – Az asszonyhoz ment. – Csók, mama. – Megcsókolta az asszonyt. – Remélem, estére itthon leszek. – Vigyázz magadra. – Vigyázok. Hamarosan hallatszott, hogy beindította a kocsit, és hátramenetben kitolatott a

tágas garázsból. Tünde, a kétéves farkaskutya ott ugrált a kocsi mellett. Márti kilépett a kocsiból. – Tünde, a helyedre! Nem hallod? Azt mondtam, a helyedre. – A kutya továbbra is ott ugrált a lány körül. Márti leguggolt, szoknyája szélesen szétterült a betonon. – Gyere ide, Tünde. – A kutya a farkát csóválva a lányhoz ment. Márti megsimogatta az állat pofáját, kedvesen beszélt hozzá: – Tündém, kiskutyám, a gazdinak most el kell mennie. Addig pedig vigyázz a mamára. Márti kinyitotta a kaput, kihajtott az útra, megállt, bezárta a kaput, abban a pillanatban Tünde már ott ugrált a kerítésnél. Június harmincadika volt, csütörtök, a nap még melegen szórta sugarát. Márti már kislány korában megtanulta – nem könyvből, tapasztalatból –, hogy a nap úgy este nyolc óra táján nyugszik le a Hármashatár-hegy mögött. Az órájára nézett, fél öt volt. Indított. Ahogy megmozdult a kocsi, máris a kettesbe tette a sebességváltót, gázt adott, felpörgette a motort, és csak akkor kapcsolt a négyes sebességbe, amikor a kilométeróra mutatója elérte a hatvanas számot. Szeretett vezetni, a sebesség megnyugtatta. A fehér 127-es Fiat kocsit néhány hete kapta apjától ajándékba a diplomájáért. Vezetni már régebben megtanult, az oktatója szerint a reflexei kitűnően működtek. Bekapcsolta a rádiót, zenét keresett. Valamelyik állomáson a Koldusoperából közvetítettek részleteket, egy rekedtes hangú énekes a Bicska Maxi dalát adta elő. Szerencséje volt, Eszter nénit otthon találta. Persze tudhatta volna, hogy otthon tartózkodik, hiszen negyedik hete betegállományban volt. Hámori Mihály nyitotta ki a kerti kaput. Nemrég jöhetett haza a nyomdából, mert még nem öltözött át a szürke kezeslábasába, melyet szokása szerint otthon viselt. Hámori majdnem két méter magas, széles vállú, 58 éves, őszülő hajú férfi volt, fiatal korában eredményesen kajakozott Balatonival és Nagymajtényival a gázgyári és a hajógyári Duna-ágban. Ott volt a csónakházuk is. Persze akkor, a háború előtt a Pesti Hírlap, vagyis a Légrády Testvérek nyomdai műintézetében dolgozott betűszedőként, 1941 őszén kivitték a frontra, negyvenkettőben fogságba esett, és csak 1947-ben tért vissza Budapestre. A Krím-félszigeten dolgozott hadifogolyként egy mezőgazdasági szovhozban. Visszament a nyomdába dolgozni, örömmel fogadták, több alkalommal javasolták, hogy legyen műszaki vezető, de nem vállalta, megmaradt betűszedőnek. A nyomda új vezetői régi barátai voltak, megbíztak benne, s abba a részlegbe osztották be szedőnek, amelyben a nyilvánosság elé nem kerülő, bizalmasnak vagy titkosnak minősített kéziratokat nyomtatták ki. Ezért Hámori Mihály a bizalmas információk

birtokában lényegesen tájékozottabb volt az átlagos állampolgárnál. Mártinak pipiskednie kellett, hogy Hámori arcát megcsókolhassa, pedig a férfi lehajolt hozzá. – Eszter néni hogy van? – kérdezte. – Nem jól, gyere – a szoba felé mutatott –, de a betegségről egy szót se. Hámoriné ágyban feküdt, az egyébként barna bőrű, 55 éves asszony lesoványodott arca most sápadt volt, és olyan merev, mintha álarcot viselt volna. A könnyű gyapjútakaró alatt kirajzolódott kislányosnak tűnő teste. Istenem, gondolta Márti, mióta nem láttam, megint fogyott néhány kilót. Az asszonyhoz ment, megcsókolta, s alig bírta visszatartani könnyeit. – Csókolom, Eszter néni. – Szervusz, Mártikám, jól vagy? – Igen, Eszter néni, nagyon jól vagyok. – Leült az ágy szélére, simogatta a beteg asszony karját. – Vasárnap három hétre Földvárra utazunk apáékkal. Egy ideig nem jöhetek. Az asszony felzokogott: – Ágyhoz vagyok kötve. Az lenne a legjobb, ha meghalnék. Ez már így nem élet. Csak teher vagyok. – Ne tessék már ilyeneket mondani, Eszter néni. Mihály bácsi imádja magát. Nem ismerek még egy férfit, aki olyan rajongással imádná a feleségét, mint Mihály bácsi. Balázsról most nem is beszélek. Eszter néni a mindene. – Igen, Balázs nagyon jó gyerek. Szeret engem. – De még mennyire. – Márti orrát, ahogy az asszony megigazította takaróját, megütötte az asszony testének áporodott szaga. – Tessék mondani, ne fürdessem meg Eszter nénit? – Megtennéd? – Hálásan nézett a lányra.

– Azért vagyok itt – mondta Márti, és a kórházi nővérek stílusában folytatta. – Megfürdünk, kiszellőztetjük a szobát, áthúzzuk a párnákat, tiszta lepedőt teszünk az ágyra, aztán megfőzök. – De jó lány vagy, Mártikám – rebegte az asszony –, de nagyon jó lány vagy. Boldog lehet az az anya, kinek az isten olyan menyet adott, mint te vagy. – Hát igen – mondta a lány. – Mindjárt jövök. – Kiment a konyhába. Hámori Mihály az asztalnál ült, és pálinkát ivott – Még ilyet – mondta Márti, és elvette Hámori elől az üveget. Majdnem sírva folytatta. – Drága Mihály bácsi, ha valaki, akkor én nagyon megértem magát. De tessék elhinni, hogy ez a rohadt pálinka semmit sem segít. Mihály bácsi, figyeljen rám. Én most megfürdetem Eszter nénit. Szellőztetek, tiszta ágyat húzok, utána pedig vacsorát főzök. Mit enne? – Lecsót kolbásszal, rizzsel. – Oké. Lecsót főzök kolbásszal, rizzsel. Mi van itthon? – Csak kolbász és rizs. – Akkor tessék elmenni a zöldségeshez, és hozzon paradicsomot, paprikát. De a kocsmát a kedvemért tessék elkerülni. Vegyen két üveg kőbányait. – Megyek. De úgy főzz, hogy estére Balázs is hazajön. – Jut neki is. Hámori Mihály felállt, hízelkedve nézett a lányra, aztán hüvelyk- és mutatóujját felmutatva azt mondta: – Csak ennyit, Mártikám, ez nem több három centnél. – Nem bánom – mondta Márti –, de aztán tessék bevásárolni. Hámori bólintott, aztán a lányhoz lépett, megcsókolta a homlokát. – Stramm lány vagy, Mártikám. – Kösz, Mihály bácsi, de most már menjen.

Miután Hámori Mihály elment, Márti a fürdőszobában körülnézett, mi hiányzik, mire van szükség. A szekrényből tiszta fürdőlepedőt, törülközőt hozott be, a kamrából fenyőillatú fürdőhabot, aztán teleengedte a kádat meleg vízzel. Bement az asszonyhoz, átölelte, szinte kiemelte az ágyból a könnyű testet. – Tessék jól rám támaszkodni. – A beteg engedelmeskedett. – Erősen átkarolta a lány nyakát, és a segítségével kivánszorgott a fürdőszobába. Márti lehúzta róla az átizzadt hálóinget, és besegítette a kádba. Azt hitte, hogy Hámoriné szégyenkezni fog előtte, mert tapasztalata szerint a legtöbb anyjához vagy Eszter nénihez hasonló korú asszony mások előtt szégyellte meztelenségét. De Eszter valahogyan természetesnek vette a kényszerű helyzetet, maga is érezte, hogy mosakodásra, fürdésre volna szüksége, de férjének nem szólt róla, mert férje előtt valóban szégyellte magát, mintha ő tehetett volna róla, hogy egy év alatt húsz kilót fogyott le, most csak csont és bőr, nem úgy, mint régen, amikor kívánatos volt, és megnézték a férfiak. Jólesett sovány testének a meleg víz. Hátával a kád falának támaszkodott, lehunyta a szemét, szép rajzú szája szegletében fájdalmas mosoly fészkelt. – Tessék nyugodtan maradni, mindjárt jövök. – Márti bement a szobába, kinyitotta a széles ablakot, leszedte az elhasznált ágyneműt, a párnacihákra frissen vasalt huzatot húzott, ráterítette az ágyra a keményített lepedőt, aztán visszament az asszonyhoz. Eszter néni mintha aludt volna. Márti elgondolkodva nézte az asszony sovány, beesett arcát, a csontokra ráfeszülő sápadt bőrt. Milyen szép volt ez az arc még évekkel ezelőtt. Valaki azt mesélte, hogy az áruház fehérneműosztályára kimondottan Eszter miatt jár. Tud bánni a vevőkkel, türelmes, mosolygós és nagyon udvarias. Istenem, édes jó istenem, mi lesz Eszter nénivel? Ki fogja ápolni? Ha mégis feleségül menne Balázshoz, nyilván az ő feladata lenne Eszter néni ápolása. És ki tudja, meddig? Nap mint nap. Még szerencse, hogy napközben Balázs unokahúga, Blanka gondoskodik róla. Gyengéden beszappanozta a sovány testet, vigyázva ért hozzá, nehogy fájdalmat okozzon a beteg asszonynak, közben megpróbált beszélgetni vele. – Blanka mindennap jön, Eszter néni? – Á, dehogy – mondta az asszony. – Két napja nem is láttam. – Telefonált, hogy miért nem jött? – Miért nem jött, miért nem jött. Mert terhes egy beteg ápolása. Pedig nem

maradnék adósa. Második napja, hogy nem láttam és nem is telefonált. Nagyon koszos vagyok? – Ugyan már, Eszter néni, hogy mondhat ilyet. Mitől lenne koszos? És azért mondtam, hogy fürödjünk meg, mert a sok fekvés után jólesik egy kis pancsikolás. – Nagyon jólesik. – Az asszony sírni kezdett. – Tudod, Márti, ha nem szeretném annyira Mihályt, már régen nem csinálnám tovább. De ha én öngyilkos lennék, mi lenne vele. Az a nagy, derék, erős ember utánam halna. Az asszony szeméből kibuggyantak a könnyek. – Ne tessék ilyet mondani nekem, Eszter néni, mert én is sírni kezdek. Eszter néninek még nagyon sok dolga van a földön. Még meg kell érnie Balázs esküvőjét, meg kell látnia az unokákat, vigyáznia kell rájuk. Az asszony letörölte könnyeit, oldalt fordította fejét, és a lányra nézett. – Hány gyereket akartok? Mártit váratlanul érte a kérdés. Nem is tudta, hogy mit is válaszoljon. Mondja azt ennek a nagyon beteg asszonynak, hogy szíve szerint ő nem akar Balázs felesége lenni, legalábbis addig nem, amíg Balázs egyenruhát visel. Nem, ezt nem mondhatja meg. – Én nem tudom, hogy Balázs hány gyereket akar – mondta kicsit zavartan –, erről nem szoktunk beszélni. – Hogyhogy nem? Balázs nekem azt mondta, készüljek fel rá, hogy három unokám lesz, két fiú meg egy kislány. – Drága Eszter néni, akkor bizonyára így lesz, mert Balázs mindig igazat mond. – Magában pedig azt gondolta: lehet, hogy Balázs két fiút és egy lányt akar, de hogy azokat nem én fogom megszülni, az olyan biztos, mint hogy én most itt vagyok. Felállította az asszonyt a kádban, vigyázva, hogy el ne csússzon, aztán szinte kiemelte a legyengült testet a kádból, és még hónapok múlva is azon tűnődött, hogy honnan volt ehhez ennyi ereje. Szárazra törölte az asszony testét, aztán nagy nehezen betámogatta a szobájába. Hámoriné végigfeküdt az ágyon, mélyet sóhajtott, szemét lehunyta. Márti betakarta a

könnyű pléddel, hozzáhajolt, megcsókolta a homlokát. – Aludjon jól, Eszter néni – mondta halkan. – A jó Isten áldjon meg, kislányom – suttogta az asszony fáradtan, az álmossággal küszködve. Márti hallotta az előszobaajtó nyikorgó hangját, sejtette, hogy Mihály bácsi jött vissza. Becsukta az ablakot, és kiment a konyhába. Az ember már ott állt a mosogatónál, és a szatyorból vigyázva kirakta a paradicsomot, a húsos zöldpaprikát és a két üveg sört. – Azokat tessék a jégszekrénybe tenni – mondta Márti. Az ember engedelmeskedett, Márti egy kötényt vett elő a fehérneműs szekrényből, és hozzálátott a főzéshez. Hámori mindenáron segíteni akart neki, de a lány nem engedte. – Tessék csak leülni a hokedlira, én majd mindent elintézek. Lecsó, nem olyan nagy dolog, nem bűvészmutatvány. Még csak a szakácskönyvet sem kell megnéznem, hogy hogyan kell elkészíteni. Mindenesetre a konyha ajtaját becsukjuk, nehogy bemenjen az ételszag. Az ember az asztal mellett ült a hokedlin, nézte a lány serényen mozgó kezét, a begyakorolt mozdulatait, ahogy a paprikát karikára vágta, a hagymát aprította, ahogy sürgött-forgott a konyhában a tűzhely és az asztal körül. Ezek a mozdulatok szinte szétrobbantották az emlékezés zsilipjeit, és eszébe juttatták a fiatalkori Esztert, a csodálatosan szép és egészséges Mikus Esztert, aki fiatal korában éppen ilyen serényen dolgozott a konyhában, mint most Márti. Hirtelen könnyek lepték el a szemét, és valahonnan a lelke mélyéből feltört a sírás. Hangtalanul sírt, Márti szinte észre sem vette, csak akkor figyelt fel, amikor az erős ember teste ritmikusan megrángott. Hozzálépett, átölelte vállát. – Mi baj van, Mihály bácsi? – kérdezte. – Meg fog halni – mondta keservesen. – Ugyan már, Mihály bácsi… – Megcsókolta a férfi homlokát. – Nem szabad erre gondolnia. – De én tudom, hogy meghal. Tudom, hogy itt hagy… Mi lesz velem nélküle?

Márti elővette a pálinkásüveget, teletöltötte az egyik poharat, nem takarékoskodott az itallal, aztán a poharat az öreg elé tette. – Igya meg, Mihály bácsi, és a hülyeségeket tegyük el holnapra. Eszter néni nem fog meghalni. Kórházba megy holnap, meggyógyítják, és minden oké lesz. – Bár a jóisten beszélne belőled. – Az beszél. Igya meg. Én is innék, de ma még vezetek. – Az ember aprókat kortyolt a pálinkából. – Csak azt nem értem, hogy az orvosok miért nem tudják megállapítani, hogy mi a baja. – Mit mondanak? – kérdezte a lány, és visszament a tűzhelyhez. – Semmit. Találgatnak, vonogatják a vállukat. Azt mondják, Hámori bácsi, a leletek jók, ugyanakkor a vérsejtsüllyedés magas, hatvanöt. – Akkor pedig a szervezetében valahol gyulladás van. – Beteg, mondja Dobai doktor, nem vitás, hogy beteg, állandó hőemelkedése van, szemmel láthatóan fogy, izzad. Be kell feküdnie a kórházba egy alapos kivizsgálásra. – Eszter néni holnap befekszik, és meg tetszik látni, nem lesz semmi baj. Ki viszi be őt, és mivel? – Dobai doktor mentőautót kért. – Balázs tudja, hogy Eszter nénit reggel kórházba viszik? – Balázs még nem tudja. Nem hívtam fel, feleslegesen nem akartam izgatni. Ma este hazajön, akkor megtudja. Már megvacsoráztak, amikor Balázs megjött. Megcsókolta Mártit, az apját, utána bement az édesanyjához. Lehajolt hozzá, megcsókolta a homlokát. Az asszony aludt. Balázs nem akarta felébreszteni. Nézte egy ideig anyja lesoványodott arcát, hallgatta egyenletes légzését, aztán halkan kiment a szobából.

– Alszik – mondta. – Nem volt szívem felébreszteni. – Jól tetted – mondta az ember. – Holnap reggel mentővel bevisszük a Korvin Kórházba. – Már éppen ideje. Nem értem, hogy Dobai miért totojázott eddig. – Mert anyád nem akart kórházba menni – mondta Márti. – Te is tudod, hogy nem a beteg dönti el, hogy mit akar, vagy mit nem. – Balázs hangja kicsit ingerült volt. – Jól van, fiú, de ne velem balhézz – mondta Márti. – Vacsoráztál? Még meleg az étel. – Igen, kérek. Egyébként nem veled balhézok. Bocsánat, ha úgy érezted. A dokira vagyok zabos. Hetek óta látja, hogy anya állapota egyre rosszabb. – A lányra nézett. Fejével a szoba felé intett. – Evett? – Pár falatot. Teát főztem neki, azt megitta. – Két kekszet is elmajszolt hozzá – szólt közbe Hámori, és mélyet sóhajtott. – Nem tudom, mi lesz vele. A lány az asztalra tette a tányért jói megpakolta lecsóval. – Jó étvágyat. – Kösz. – Hálásan nézett a lányra, megcsókolta a kezét, aztán tekintetét az apjára emelte. – Apa, nem kell mindjárt bedobni a törülközőt. – Hámori nem válaszolt. Kivette a sörösüveget a hűtőszekrényből, és a fia elé tette az asztalra. Balázs jó étvággyal evett, ízlett neki az étel. – Szerintem tavaly, amikor azzal a szakszervezeti küldöttséggel Egyiptomban jártatok, anya ott szedett össze valami nyavalyát. – Ivott a sörből, és folytatta. – Emlékezz vissza, miután hazajöttetek, anyának hetekig hasmenése, láza volt, és folyton hányt. Persze ősi szokás szerint nem ment orvoshoz, mert még mindig szégyenlős, akár egy szűzlány. – Azok nem szégyenlősek – mondta Márti. – Egyébként érdekes, amit mondtál. Dobai tudja ezt?

– Miért tudná – mondta Hámori. – Az tavaly volt. Azóta meggyógyult… – De akkor kezdődött a fogyása – szólt közbe Balázs. – Igen, akkor lett étvágytalan, de azóta nincs hasmenése, azóta nem hányt – érvelt Hámori. Márti közbeszólt. – Nem ártana, ha holnap ezt elmondanák a kórházban, Mihály bácsi. – Én viszem be anyát, apa menjen dolgozni. Majd beszélek a doktorral. – Balázs egy kenyérdarabkával tisztára törölte a tányért. – Régen ettem ilyen finom lecsót – mondta elismerően. – Főzni azt tudsz. – Mi az, amit nem tudok? – Mindent tudsz. Jó feleség leszel. – Gondolod? – Tudom. – Hát ha tudod, az mindjárt más – mondta a lány. – Mikortól vagy beutalva Lellére? – Hétfőtől. – Cigarettára gyújtott, hátát megtámasztotta a szék támlájával, és élvezettel fújta ki a füstöt. – Ti mikor utaztok? – Vasárnap hajnalban. – Egy kocsival mentek? – Kettővel. Eddig ugyan spekuláltam rajta, hogy levigyem-e a kocsimat én is, de most, hogy anyád kórházban lesz, jó, ha leviszem, a látogatási napokon feljöhetsz vele. Valószínűleg én is feljövök veled. – Rendes vagy. – Mint mindig. – Az órájára nézett. – Hűha, már nyolc óra van. Mennem kell. – Benézett a szobába, az asszony még aludt. Megcsókolta Hámorit, aztán Balázsra

nézett. – Kikísérsz? – Hát persze. – Csókolom, Mihály bácsi. – Szervusz, Márti. És köszönöm a segítséget. – Nincs mit. – Kiment az ajtón, Balázs követte. A lépcsőn megfogta a lány karját. – Bejössz hozzám? – Persze hogy bemegyek. Balázs alagsori szobájának ablaka valamivel magasabb volt az utca szintjénél. Kellemesen volt berendezve. A falak mentén könyvállvány, tele könyvekkel, két ruhásszekrény, fogas, íróasztal, az ablak alatt széles heverő, oldalt nagyméretű gázkonvektor, szőnyegek. Az egyik ajtó a fürdőszobába nyílt, a másik a műterem bejárata volt, mert Balázs festegetett és szobrászkodott is. Mostanában a kisplasztikák érdekelték. Két év óta tagja volt a Képzőművészeti Szövetségnek és a Művészeti Alapnak. Becsukták az ajtót, Balázs kulcsra zárta, felkattintotta a villanykapcsolót, behúzta az elsötétítő függönyt, aztán átölelték egymást, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Kis idő múlva a lány kibontakozott Balázs öleléséből. – Rögtön jövök. – Bement a fürdőszobába, nemsokára kijött, és megállt Balázs előtt. Mezítelen volt. Balázs már sokszor látta őt ruha nélkül, de mindannyiszor gyönyörködött benne. – Csodálatos vagy – mondta elragadtatással.

2

Leon Auriol huszonnégy éves volt. 1975-ben szerzett diplomát a Collège de -on latin és görög irodalomból, és latin és görög nyelvet tanított az egyik gimnáziumban, Párizs elővárosában, Ivryben. Nagyapjának, Charles Auriolnak két hatalmas textilgyára volt Ivryben, egy szövőgyár és egy festő- és kikészítőgyár. A két gyárban összesen kétezren dolgoztak. Leonék a belvárosban, a Rue de Surène-en laktak, egy tízszobás, minden kényelmet biztosító első emeleti lakásban. A háromemeletes ház valamikor Napóleon egyik tábornokának épült, a későbbi évszázadban többször gazdát cserélt, mindegyik tulajdonos átépítette, korszerűsítette, végső formáját akkor nyerte el, amikor a ház az Auriol család tulajdonába került az első világháború előtt. Az Auriolok iparmágnások voltak, Leon nagyapja Pierre Auriol textilgyáros volt, nagybátyja, Vincent, a hadiiparban volt érdekelt, másik nagybátyja, René pedig a családi hagyománynak megfelelően a katonai pályát választotta élethivatásának. Miután a család megvásárolta 1910-ben a háromemeletes házat, modernizálták. Emeletenként hatalmas fürdőszobákat építettek, angol rendszerű öblítéses vécéket szereltek fel, a földszinten a személyzet részére alakították át a helyiségeket, mert mind a három testvérnek szüksége volt háztartási alkalmazottakra, szakácsnőre, takarítónőkre, cselédlányokra. Így a földszinten kialakított három lakásban lakott René Auriol ezredes házvezetőnője, Claire a férjével, Bodaine őrmesterrel, aki az ezredes gépkocsivezetője és mindenese volt, a másik lakásban Vincent hadigyáros személyzete helyezkedett el, Josephine, a szakácsnő, Pierre Mordènes, a gondnok és Bianca, a cselédlány. A harmadik lakásban a textilgyáros személyzete lakott, bizonyos Eva Bissoce nevű özvegy két lányával, Marie-val és Yvette-tel, ők főztek, takarítottak, és nagyon hálásak voltak a textilgyárosnak és családjának. Leon kisgyerek kora óta, ha csak tehette, kijárt Ivrybe nagyapjához. Érdekelte a gyár, az ott dolgozó emberek. Az évek során sok fiatal és idős munkással barátkozott össze, és a velük folytatott beszélgetések mély nyomot hagytak benne. Nagyapja 1975-ben halt meg, 79 éves korában. Leon apja, Paul Auriol már évek óta volt a gyárak vezérigazgatója, így nagyapja halála után a gyárak irányításában semmiféle törés nem következett be. Leon nem akart gyártulajdonos lenni. Tanítani akart. Még diák volt, amikor titokban csatlakozott

a haladó diákszövetség radikális szárnyához, és Ivryben is sokszor találkozott olyan ifjú munkásokkal és értelmiségiekkel, akik maoistának vallották magukat, és a Kínában kirobbant, a múltat és az egyetemes emberi kultúrát tagadó kulturális forradalom hívei voltak. Leon édesanyja magyar volt, Tátray Etelkának hívták, rokonai Magyarországon éltek, így Leon az évek során gyakran járt Magyarországon, a nyári tanítási szünetek nagy részét édesanyja rokonainál, Balatonföldváron töltötte. Nagybátyjának, Tátray Sándor matematikusnak a parton egy többszobás nyaralója volt, közvetlenül Sebőék háza mellett. Sebő Vilmost az idős professzor nagyon jól ismerte, kedvelte őt tisztességéért, szorgalmáért és főleg önzetlen segítőkészségéért, mert ha Tátrayék nyaralójában valami elromlott, azt Sebő javította meg, és a javításért pénzt nem fogadott el. Valahogyan úgy alakultak a dolgok, hogy Márti személyesen még sohasem találkozott Leonnal, tudta, hogy létezik, a matematikus több alkalommal is beszélt a nagyon csinos és nagyon okos fiatalemberről, aki szerinte még nagyon sokra viszi, nagyjövő előtt áll. Márti nagyon szerette a professzort, Irma nénit, a feleségét is, egész fiatal kora óta szabad bejárása volt hozzájuk, és pályaválasztásában nagy szerepe volt Tátray Sándornak. A matematikusnak feltűnt, hogy Márti milyen nagyszerűen sakkozik, többször is játszmát nyert ellene, és ilyenkor hosszú beszélgetések követték egymást, és a professzor a beszélgetések során megállapította, hogy Mártinak a kombinációs intelligenciája, tehetsége egészen kimagasló, jóval az átlag fölött áll. Csupán a játék kedvéért tréfás feladatokat adott föl neki, s legnagyobb meglepetésére Márti némi gondolkodás után mondta a helyes választ. Érdekes módon politikáról, a család múltjáról nem esett szó közöttük, a lány nem firtatta a család múltját, rokoni kapcsolatait, annyit tudott, hogy a professzor húga, Tátray Etelka Párizsban él, és egy dúsgazdag textilgyáros felesége, van egy fia, Leon, aki olyan jóképű, hogy színészként is megállná a helyét, de Leon nem színésznek, hanem tanárnak készül, nem a Sorbonne-ra jár, hanem a Collège de -ra, ahol latint és görögöt tanul. Irma néni is sokat mesélt Leonnak a szomszédék tehetséges lányáról, Mártiról, aki hamarosan elvégzi a műszaki egyetemet. Gyengeáramú mérnök lesz, és egy elektromos készülékeket tervező és gyártó vállalatnál szeretne elhelyezkedni. Oké, mondta nevetve Leon, jövőre, vagyis hetvenhétben az egész nyarat Balatonföldváron fogja tölteni, s reméli, hogy megismerkedhet majd a csodák lányával, Sebő Mártival. Reménye valóra vált, mert 1977. július 4-én hétfőn délelőtt találkozott Mártival, aki mit sem sejtve átment Tátrayékhoz, hogy szokása szerint bejelentse: drága Irma néni és Sándor bácsi, tegnap kora reggel megérkezett a Sebő família, csupán azért nem jelentkeztek azonnal, mert rendbe kellett hozni a szobákat. Mindketten szeretettel fogadták a lányt, megcsókolták jobbról-balról, Márti is viszonozta a

csókokat. – Gyere, Mártikám – mondta a szőke, ötvenkét éves asszony –, ülj már le nálunk. – A férjéhez fordult. – Sándorkám, hozz már valami innivalót. Az ötvenhat éves, köpcös, széles vállú, kopaszodó férfi Mártira nézett. – Bor, sör, pálinka vagy valami nemesebb ital, konyak, vodka, Martini? – Egyiket sem kérem. Hamarosan át kell mennem Lellére. Kocsival megyek, nem iszom. Majd este ünnepelünk. – Azzal leült a teraszon az egyik kerti székre. – Jó lesz a csapvíz is. – Azt már nem, kollegina – mondta a professzor. –Akkor tonikot hozok. – Az jöhet – egyezett bele Márti. – Én meg kávét főzök. – Jaj, Irma néni, ne tessék fáradni. Reggel már ittam kávét. Tessék leülni. – Ahogy akarod – mondta a szőke asszony, és leült szemközt a lánnyal. A délelőtti nap melegen sütött, a víz felett könnyű pára lebegett. – Hanem hallod-e, Márti, tavaly óta valami történt veled. – Velem semmi sem történt. – Dehogynem. – Mi történt a kolleginával? – kérdezte a teraszra kilépő professzor. – Semmi! – mondta Márti, és halvány pír öntötte el az arcát. – Sok minden történhetett vele – mondta az asszony –, nézd meg, drágám, ezt a lányt. Tavaly szép volt, de most gyönyörű. Nézd meg, édesem, kiteljesedett, pompás nő lett belőle. A férfi kitöltötte a tonikot, és a bikinis lányt nézte. – Megasszonyosodott – mondta.

– Ne tessék már zavarba hozni – mondta Márti, kortyolt a tonikból, és a vizet nézte. Füred felől egy vitorlás közeledett a parthoz. De még elég távol volt, úgy másfél kilométerre a kikötői pallóhoz. A lány megismerte a vitorlát. Tátrayéké volt, határozottan nem tudta, de sejtette, hogy a hajóban csakis Leon ülhet. Ha vár néhány percet, biztosan találkozik vele. A vitorlás a pallóhoz ért. Egy barnára lesült, magas, karcsú fiatalember bevonta a vitorlákat, kikötötte a hajót, aztán macskaügyességgel felugrott a hídra, és integetve közeledett a zöld gyepen át a teraszhoz. – Ugye te még nem ismered Leont? – kérdezte az asszony. – Csak hírből ismerem. – Nézte a közeledő fiatal férfit, és hirtelen az volt az érzése, hogy Gérard Philipe, a világhírű francia színész közeledik hozzájuk. Még a mosolya is Philipe-é, gondolta, és érdeklődéssel nézte a karcsú, izmos, láthatóan jókedvű férfit. Tudta róla, hogy gimnáziumi tanár, és hogy csak két évvel idősebb nála. Leon közben feljött a teraszra megölelte, megcsókolta Irma nénit, a professzornak is köszönt, aztán megállt a lány előtt. – Egy szót se szóljon. Tudom, hogy kicsoda. Én Leon Auriol tanár vagyok Párizsból, maga pedig Sebő Márta mérnök, egy határőrtiszt menyasszonya, huszonkét éves, tavasszal diplomázott. Szabad a kezét? Csak meg akarom csókolni. A lány csókra nyújtotta a kezét. – Egyvalami kivételével minden stimmelt. – És mi az az egy? – Nem vagyok menyasszony. A másik: én is sok mindent tudok magáról. De megismerkedésünk csalódást okozott. – Éspedig? – kíváncsian nézett a lányra. – Nem tudtam, hogy maga ilyen konzervatív, azt hittem, hogy modern. – Én modern vagyok. – Akkor nem csókolt volna kezet nekem.

Leon felnevetett. – Értem – mondta –, ha akarja, az arcát is megcsókolhatom –, és máris lehajolt Mártihoz, és jobbról-balról megcsókolta. – Így már oké? Márti bólintott. – Maguknál a fiatalok nem tegeződnek? Mert nálunk igen. – Nálunk is, bizonyos köröket kivéve – mondta Leon. – Milyen körökre gondolsz? – kérdezte a professzor. – Te is tudod, Sándor bácsi, hogy kikre gondolok. – Jól beszélt magyarul, de kiejtésén érződött, hogy az anyanyelve francia. – Nem tudom, Leon. Vedd úgy, hogy nem tudom. A fiatalember kicsit bizonytalanul nézett nagybátyjára, s mintha azt latolgatta volna magában, hogy az az európai hírű matematikus most komolyan beszél vele, vagy tréfál. – Valóban nem tudod? – kérdezte. – Valóban nem tudom. – Nos én a nagypolgárokra, az arisztokratákra, ha úgy tetszik, a felső tízezerre gondoltam. Tátray Sándor kiverte a pipájából a hamut, kitisztította és újból megtömte. Már égett az ujjai között a gyufaszál, amikor azt mondta: – Akárhonnan nézem is, te is közéjük tartozol, és apád is. – Nem tehetek róla, hogy egy tőkés családjába születtem. De te is tudod, Sándor bácsi, hogy én a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak történelmi vitájában melyik oldalon állok. A professzor bólintott. – A kizsákmányoltak oldalán állsz a kizsákmányoló csekkfüzetével a zsebedben. Fejezzük be! – Felállt, megfogta felesége kezét. – Gyere, mama, hagyjuk a fiatalokat magukra. Különös tekintettel arra, hogy a mi

drága Mártink nem menyasszony. Az öregek a teraszról bementek a nappaliba, még az ajtót is behúzták maguk után. Márti Leon elkomorult arcát nézte. – Mi volt ez? – kérdezte. – Az volt az érzésem, hogy Sándor bácsi minden szava borssal és paprikával volt meghintve. Leon sötétbarna haját ujjaival hátragereblyézte a homlokából, és majdnem fekete szemével a lányra nézett. – Nem tetszik neki, hogy én, a tőkés fia maoistának vallom magam. – Tényleg maoista vagy? – Nem egészen. Nézd, Márti, én egy nagytőkés család gyermeke vagyok. Egyetlen gyerek. Én nem tehetek róla, hogy ebbe a családba születtem. Születhettem volna Bangladesben vagy Etiópiában is. De az Auriol családba születtem. Márti az órájára nézett. Tíz óra elmúlt. – Leon – mondta –, mindent szeretnék rólad tudni, de most el kell mennem. Van egy barátom… – Tudom, a tiszt. – Igen, a tiszt. Gyerekkori barátok vagyunk… – Márti felállt, a kezét nyújtotta. – Szervusz. Este találkozunk. – Szervusz – mondta Leon, és megcsókolta a lány arcát.

3

– Anyád hogy van? – kérdezte Márti, és oldalt fordult a gyékényszőnyegen, hogy Balázs arcába nézhessen. Délután két óra volt, a kánikulai meleg árnyékban is elérte a harminckét fokot. Balázs hanyatt feküdt, szemét lehunyta. – Reggel bevittem a kórházba. Már ott voltak a mentők, amikor megmakacsolta magát; nem akar kórházba menni, otthon akar meghalni. Borzasztó feszült volt a hangulat. A mentők idegeskedtek, döntsük el, mondták, hogy mi legyen. Megjött Blanka is, ő is győzködte anyámat, neki végül engedett. Velük mentem. Elintéztük az isztrációs formaságokat. Anya kétágyas szobába került, beszéltem a nővérekkel, megígérték, hogy gondját viselik, rendesek voltak nagyon, hogy később milyenek lesznek, azt nem tudom. Van nálad cigaretta? – A táskámban találsz – mondta a lány –, az öngyújtó is ott van. A Belügyminisztérium lellei üdülőjének a strandján napoztak. Nemrégen jöttek ki a vízből, fürdőruhájuk még nedves volt, élvezték a ragyogó napsütést. – Beszéltél az orvossal is? – kérdezte a lány. – Beszéltem. Elmondtam neki a tavalyi egyiptomi utazás eredményét és következményeit. Mindent feljegyzett, bólogatott, és azt mondta, nagyon jó, hogy tájékoztattam erről a dologról, a vizsgálatokat így más módon fogják elkezdeni, és nem a szokásos rutinmódszer szerint. Az az igazság, főhadnagy elvtárs, magyarázta, hogy egyre több olyan esettel találkozunk, amikor nem tudunk megállapítani pontos, jól behatárolt, megbízható diagnózist, és ezért a gyógyítás is tapasztalatok hiányában nehézkes, s mivel találgatjuk a betegség okát, a legtöbb esetben eredménytelenül vizsgálódunk. Főleg azoknál az embereknél jelentkeznek ezek a különös betegségre utaló tünetek, akik Afrikában, a Távol-Keleten vagy Dél-Amerikában jártak, és nem tartották be az európaiak számára előírt egészségügyi utasításokat. Az ön édesanyja, mint mondta, valamilyen szakszervezeti küldöttséggel Egyiptomban járt. Köztudott, hogy az egyiptomi emberek bizonyos, a vízben található baktériumokkal

szemben már régen immúnisak, de nem úgy az európai ember, aki, ha nem forralt vizet iszik, hanem a Nílusból kitermelt csapvizet, olyan fertőző mikrobákat nyel le, amelyeket szervezete nem ürít ki, megtelepszenek a beleiben, szaporodnak, fejlődnek, és a végén megváltoztatják az egész bélrendszer flóráját, a szervek normális működését és hadd ne folytassam, hiszen a következmények ismertek. – Balázs kifújta a füstöt. – Legyek nyugodt – mondta –, ők mindent el fognak követni, hogy anyát meggyógyítsák. De ehhez nagy-nagy türelemre van szükség. Hát ez történt. Tizenegy órakor ültem kocsiba… – Ki hozott le? – Horváth Péter, ismered. – Persze hogy ismerem. Orvos szeretne lenni, de nem vették fel az egyetemre. – Jó a memóriád. Félelmetesen jó. – És az miért baj? – Nem mondtam, hogy baj. Csupán megállapítottam valamit. – Ez a Horváth Péter direkt azért jött fel Hegyeshalomról, hogy téged ma délelőtt lehozzon Lellére? – A fenéket. Korruptnak nézel engem? Péter futárpostát hozott fel, és jelentkezett nálam. Tudod, hogy mennyire szereti anyámat. Azért jött, hogy meglátogassa. Kérdeztem, hogy mikor megy vissza. Tíz óra után, mondta. Oké, Peti. Akkor leviszel Lellére. Felhívtam a nagyfőnököt, és engedélyt kértem, hogy Péter némi kerülővel menjen vissza Hegyeshalomra. A nagyfőnök az engedélyt megadta. Egyébként Péter a kézcsókját küldi. Néha az az érzésem, hogy szerelmes beléd. – Csodálod? Végül is én nemcsak jó csaj vagyok, hanem jó parti is. Nevettek. – Azért mégis korrupt vagyok – mondta a főhadnagy. – A nagyfőnöknél elintéztem, hogy Péternek két hét jutalomszabadságot adjon. A fiú ideadta a telefonszámát, ha szükségem van rá, hívjam fel. De visszatérve a lényegre,

tényleg jó csaj vagy. És ezt most nem a szexuális értékeidre értem, hanem úgy, általában. Havernak is nagyon jó vagy. Szóval Peti azt mondta, ha egyszer megnősül, csakis olyan lányt vesz feleségül, mint amilyen te vagy. – Ez igazán megtisztelő rám nézve – mondta Márti, és hanyatt feküdt. – Látszik, hogy a Peti gyereknek nagyon jó az ízlése. Nem akar feleségül venni? – Én akarlak feleségül venni. De furcsa módon te erről egy idő óta hallani sem akarsz. – Balázs felült, és valami határtalan szerelemmel nézte a hanyatt fekvő lányt. – Nem tudom, emlékszel-e rá, hogy tizenhat éves korodban mit mondtál. – Nem tudom, mire gondolsz. – Azt mondtad, most már csak én lehetek a férjed, senki más. Ezt akkor mondtad, amikor másodszor lettél az enyém. – Istenem, de régen volt – mondta a lány. – Azóta hat év telt el. És én hat év óta nem csaltalak meg. Hat év óta hűséges vagyok hozzád. És azért, mert szeretlek. – Akkor miért nem akarsz a feleségem lenni? A lány felnyitotta a szemét. – Balázs, tisztázzunk valamit. Ha jól meggondolom, tizenhat éves korom óta az élettársad vagyok. Közben én villamosmérnök lettem, és ez a pálya nagyon tetszik nekem. Úgy érzem, hogy a hivatásom lett. Nem akarok megválni tőle. Isten bizony mondom, nagy terveim, elképzeléseim vannak. Sok szakdolgozatot olvastam francia szaklapokban. Tudod te például, hogy az Egyesült Államok japán és Nyugat-Európa mennyire előttünk jár a számítástechnikában? Gondold el, néhány év múlva az élet mindennapos gyakorlata elképzelhetetlen lesz a nagy teljesítményű számítógépek nélkül. És ami szomorú, hogy ezt, az emberiség egész jövőjét alapvetően megváltoztató számítógépet egy magyar ember találta fel az Egyesült Államokban: Neumann János. Igen, ő a komputerek szülőatyja vagy anyja. Mindegy. De miért nem nálunk valósította meg? Összegezve, én a mérnöki pályát hivatásomnak tekintem, és semmiért, senkiért nem adom fel, mert nem árulom el önmagamat. Ha a feleséged lennék, vagy külön élnénk, mert a te beosztásod, szolgálati helyed megválasztása másoktól függ, vagy ott kéne hagynom a szakmámat, a hivatásomat és valahol, mit tudom én, hogy hol csak feleség lehetnék, gyereket szülnék, mosnék, főznék, elkísérnélek a protokolláris bulikra és így tovább.

– Magyarán szólva, nem akarsz a feleségem lenni? – Szerelj le, és a feleséged leszek. – A szolgálat nekem is a hivatásom, mint neked a mérnöki pálya. De tegyük fel, hogy engedek és leszerelek. Megmondanád, hogy mihez kezdjek a civil életben? – Nem tudom – mondta a lány. – Valahogyan hülyén alakult az életünk… – Márti, én igazán nagyon szeretlek. Nem tudom elképzelni a jövőmet nélküled. És nem is akarom. – Balázs hangja keserű volt. Nézte a lány arcát, s az volt az érzése, hogy Márti, aki nem egész karnyújtásnyira fekszik mellette, nagyon távol van tőle, szinte elérhetetlen messzeségben. De miért? És mi az oka? Szombaton még Márti volt az, aki minden kérés, könyörgés nélkül levetkőzött, és mezítelenül végigfeküdt a heverőn. Nyitott szemmel is maga előtt látja gyönyörű testét, kedves mosolyát, a feléje nyújtott két karját, a hangját is hallja, gyere, vagy nem akarod, hogy a tied legyek. A cigaretta már majdnem a körmére égett, még szívott belőle egyet, aztán a csikket elnyomta a fűben. Megfogta a lány kezét, felemelte, és gyengéden megcsókolta. – Márti, van valakid, akit jobban szeretsz, mint engem? – Senkim sincs. Esküszöm. Második gimnazista korom óta hűséges vagyok hozzád. Én ha hiszed, ha nem, sohasem csókolóztam mással, csak veled. Pedig bőségesen lett volna rá alkalmam. Az én testemet nem ismeri senki más, csak te. Balázs a lányhoz hajolt, megcsókolta a száját. – Akkor nem értem – mondta aztán. – Balázska, hogyan magyarázzam meg, hogy megértsd. – Márti is felállt, vállig érő haját szorosan összefogta a tarkóján, és egy szalaggal csokorba kötötte. – Figyelj rám. Mindketten, mint minden ember, boldogok akarunk lenni. De meggyőződésem, hogy a boldogsághoz nem elég a szerelem. Még a szeretkezés sem. Az csak része a boldogságnak. Én akkor is boldogságot érzek, ha sikerül valamilyen elképzelésemet megvalósítani. – Ne folytasd – mondta Balázs. – Megfogta a lány kezét, megszorította. – Gyere, menjünk a vízbe. – Márti nem ellenkezett, felállt, és engedelmesen követte a főhadnagyot.

– Tudod mit? – mondta a lány, mikor a hídhoz értek, és észrevette a kikötött csónakokat. – Evezzünk. – Ami természetesen azt jelenti, hogy Hámori Balázs fog evezni, Sebő Márti pedig napozik. Oké, kisasszony, értek a szóból. – Csodálatosan evezel, Balázska – mondta a lány, miután már jól eltávolodtak a parttól. – Igyekszem. De ha mégegyszer kicsinyítő képzőt teszel a nevem után, Mártika, esküszöm, hogy beleborítalak a vizecskébe. – Elnézést, kedves Balázs. Többé nem fog előfordulni. – Remélem. Már jól eltávolodtak a parttól, amikor a lány azt mondta: – Dög meleg van. Fürödjünk meg! – Helyes, de lassan ereszkedj a vízbe, mert nagyon átmelegedtél. – Mit szólnál hozzá, ha meztelenre vetkőznék? – Fellelkesítenél, és az elém táruló látvány izgalommal töltene el, csak azt nem tudom, hogy mit szólnának a produkcióhoz a távcsővel felszerelt kukkolók a parton. – Köpök rájuk. – Azzal levette a melltartóját és a tenyérnyi nadrágot, és óvatosan beleereszkedett a vízbe. Néhány méternyire elúszott a ladiktól, és onnan intett Balázsnak. – Mi van, tábornokom, miért nem jössz? – Megyek. – De gatya nélkül. – Rendben van. Gatya nélkül megyek, még azzal sem törődöm, hogy a parton az egyik ürge teleobjektívvel felvételeket készít rólunk. Egymás mellett úszkáltak a ladik körül, összeölelkeztek, birkóztak, a víz alá nyomták egymást, nagyokat nevettek. Aztán Balázs váratlanul rosszkedvű lett.

– Márti. – Igen – mondta a lány, és felnyitotta szemét. – Van valakid? – Már mondtam, hogy rajtad kívül senkim sincs. Nem hiszel nekem? – De hiszek. Csak… – Csak… folytasd! – Múlt héten beszélgettem anyáddal az óvodában. – Tudom. Balázs behúzta az evezőket, hagyta, hogy az áramlás vigye a part felé a ladikot. Keze fejével megtörölte izzadó homlokát. – Anyád valamilyen francia srácról tett említést, akinek állítólag nagyon tetszel. A lány felült, mezítelen mellét fedetlenül hagyta. – Ez meglepő – mondta. – Erről eddig semmit sem tudtam… Úgy látszik, hogy Leon anyámmal beszélgetett rólam. – Ki ez a fickó? A lány vizet fröcskölt az arcába. – Leon Auriol tanár. Ha jól emlékszem, görög-latin szakos valamelyik párizsi gimnáziumban. Azt hiszem, huszonnégy éves. Ma reggel ismertem meg. Nem sokat tudok róla. Illetve még azt, hogy jól beszél magyarul. – De hogy került Magyarországra? – Minden évben itt nyaral a rokonainál. Az anyja ugyanis magyar. Én ma ismertem meg, pedig évek óta Földvárra jár, nagybátyjának, Tátray Sándor matematikusnak a nyaralója ugyanis a mi nyaralónk mellett van. Egyébként Leon nagyon hasonlít Gérard Philipe-re, csak magasabb nála.

– Hallottál róla azelőtt is? – Persze hogy hallottam róla. Csak nem vagy féltékeny? – Keresem az okot, az igazi okot, hogy miért nem akarsz hozzám jönni feleségül. – Már megmondtam, csak ismételni tudom magamat. – Hülye vagy. És szerintem mindez csak kibúvó az adott szavad alól. – Mire adtam a szavamat? – Arra, hogy a feleségem leszel. Márti belebújt bikinijébe, felkapcsolta melltartóját, és rosszkedvűen azt mondta. – Vigyél ki a partra! – Miért olyan sürgős? – Haza akarok menni. – Leon vár? – Hülye vagy, és kibírhatatlan. – Azt mondtad, együtt ebédelünk. – Meggondoltam magam. – Értem. Ahogy gondolod. – Balázs evezni kezdett. Erőteljeseket húzott az evezőkkel, mintha versenyezne. Izmai megfeszültek, a ladik minden húzásnál meglendült. Hallgattak mind a ketten, Balázs úgy érezte, hogy valamit elrontott, és az a szál, a szeretetnek az igaz érzelmekből font szála, mely évek óta egymáshoz kötötte őket, most elszakadt. Amikor a parton kikötötték a ladikot a hídhoz, Balázs megkérdezte: – Tehát nem ebédelsz velem? – Nem. – Ezek szerint szerdán nem jössz fel velem Pestre anyámhoz a kórházba.

– Felmegyek, mert anyádat szeretem. Apádat is. – Értem. Csak engem nem. – Nem ezt mondtam. Szia. – Várj, elkísérlek a kocsiig.

4

Márti Tátray Sándoréknál ebédelt. Rosszkedvű volt, bántotta őt nagyon, hogy összezördült Balázzsal, de ahogy múltak a percek, egyre jobban magára talált. Leon kedvessége, figyelmessége, udvariassága egyszerűen lenyűgözte. A salátákat Leon készítette el, úgy, ahogy a franciáknál szokás. Ebéd után Márti segített az asszonynak, leszedték az asztalról az edényeket, s amíg Irma néni megfőzte a feketét, addig Márti elmosogatott. – Hagyd csak, Mártikám, az edényeket majd elrakom – mondta az asszony, és nem állta meg, hogy oda ne súgja Leonnak, amikor a kávét az asztalra tette: – Látod, Leon, ilyen feleség kéne neked – és fejével a teraszra kilépő Mártira intett. – Oké, nénikém, beszéljen vele. Kérje meg a kezét a részemre, és ha igent mond, viszem magammal Párizsba. – Hagyd abba Mártikám! – mondta Irma néni. – Te itt vendég vagy! Inkább menjetek napozni vagy aludni, vagy mit tudom én, mit csinálni. – Ez az utóbbi lenne a legszimpatikusabb – mondta Leon. A lányra nézett. – Nos, mit csinálunk? – Fürdünk és napozunk. – Akkor gyere! – mondta Leon, és a kezét nyújtotta a lánynak. – Várj, haza kell mennem, hogy felvegyem a bikinimet. – Nekem bikini nélkül is… – nem fejezhette be a mondatot, mert a professzor erélyesen rászólt: – Leon, nem Franciaországban vagy! – Ugyan bácsikám, ez porhintés. Nemcsak Franciaországban gyönyörűek a nők bikini nélkül, meggyőződésem, hogy itt, Magyarországon is.

– Akkor is. Márti a vendégünk, megkérlek, tartsd tiszteletben a vendégjogot. – Drága bácsikám, ennek semmi akadálya. – A lányhoz fordult. – Mártikám, rohanj, vedd magadra a bikinidet, és menjünk fürödni vagy napozni, egyszóval azt csináljuk, amit akarsz. – Tíz perc múlva itt vagyok – mondta a lány, és felállt. Tátray hosszan nézett a távolodó Márti után. – Mondd, fiam, mit akarsz ettől a lánytól? Leon rágógumit tett a szájába, és azt mondta: – Sem többet, sem kevesebbet, mint amit egy egészséges férfi akar a huszadik század végén egy egészséges nőtől. Kérdeznék tőled valamit, bácsikám. – Hallgatlak. – Amikor huszonnégy éves voltál, és találkoztál egy olyan ragyogó lánnyal, mint Márti, nem gondoltál arra, hogy milyen jó lenne lefeküdni vele? – Nem várta meg nagybátyja válaszát, gyorsan folytatta. – Az a baj, bácsikám, hogy ti, öregek, nagyképűek és álszentek vagytok. – Elég legyen – mondta Irma néni –, ezt a hangot nem tűröm el. – Értem, nénikém – emelte fel hangját magabiztosan Leon. – Ha akarod, még ma délután elköltözöm valamelyik szállodába. De szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy ennek a nyaralónak a tulajdonjoga nem egyedül Sándor bácsié, hanem édesanyámé, Tátray Etelkáé is. Ketten örökölték nagyapámtól, Tátray Károly jószágigazgató úrtól. Tehát én itt, ebben a nyaralóban nem egy jöttment, nem egy éhenkórász turista, kegyelemkenyéren élő akárki vagyok, hanem a nyaraló felének a jogos örököse anyám után. – Hagyjuk abba ezt a vitát, fiacskám – mondta a professzor. – Amiket elmondtál, egy laikus fül számára nyilván nagyon meggyőzően hallatszik, érveid lebilincselőek. Csakhogy… és most figyelj: Drága jó anyád, az én édes húgom ezerkilencszáznegyvenöt nyarán Paul Auriol tartalékos hadnaggyal illegálisan, illetve a budapesti francia katonai misszió segítségével elhagyta az országot.

– Negyvenötben Magyarországon francia katonai misszió volt? Ne haragudj, bácsikám, de ezt most hallom először. – Ez a te hibád, fiam – mondta Tátray Sándor. –Elég baj, hogy fiatal forradalmár létedre – ahogy magadat nevezed – nem ismered a legújabbkori európai történelmet. Ha érdekel, elmondom… – Persze hogy érdekel. – Nos, Magyarországot a szovjet csapatok szabadították fel… – Tudom – vágott közbe Leon –, és minden férfit Szibériába deportáltak. – Látod, fiam, ez a nagy hazugság. – Ezt te mered állítani, bácsikám, akit ezerkilencszázötvenegyben, akadémikus létedre kitelepítettek Budapestről valahová a Hortobágyra? – Igen Leon, ezt én állítom, a kitelepített akadémikus. Te értelmes fiatalember vagy, görög-latin szakos tanár, nemcsak a grammatikát tanultad, hanem a két nép történelmét is. Gondolkodj el néhány percre. Budapestet, ha jól tudom, a szovjet csapatok ellen több százezer német és magyar katona védte. A magyar hadvezetés akkor már Szálasiék, vagyis a fasiszták irányítása alatt állt. Persze ez nem azt jelenti, hogy katonáink fasiszták voltak. Féltek a felkoncolástól és a nyilas rémuralom könyörtelenségétől. Az orosz csapatok körülzárták Budapestet. Megközelítően tudták, hogy hány százezer német és magyar katona védi a várost életre-halálra. És amikor közel két hónapos ostrom után elfoglalták a várost, katonával szinte nem találkoztak, csak civil ruhás, de katonakorú férfiakkal. Ha te lettél volna a szovjet csapatok parancsnoka, nyugodt lélekkel továbbvonultatok volna Bécs felé, nem törődve azzal, hogy a hátatok mögött több tízezer civil ruhába öltözött katona marad, aki a hadijog szerint vagy másképp fogalmazva, a háború kérlelhetetlen törvénye szerint hadifogoly. Nos, ezért kísérték őket a hadifogolytáborokba. Persze abban a nagy kavarodásban olyan férfiakat is elvittek, akik nem voltak katonák, mert nem volt idő a tüzetes és alapos, egyes személyekre kiterjedő vizsgálatra. – Ezt szépen megmagyaráztad – mondta elgondolkodva Leon. – De azért a szovjeteknek mérlegelniük kellett volna. A hadifogolytáborokban nemcsak katonák pusztultak el, hanem ártatlan emberek is.

Irma néni lágy mozdulattal megigazította haját, és azt mondta: – Valamelyik este, úgy emlékszem tegnapelőtt, lelkesen dicsérted a Baader– Meinhof-csoport tevékenységét, és azt bizonygattad, hogy Ulrike Meinhof nem lett öngyilkos a börtönben, hanem meggyilkolták. És milyen dicsérően beszéltél azokról a terroristákról. Megkérdezem, azok a híres terroristák miért nem mérlegeltek, amikor a merényleteiket elkövették? Hány ártatlan gyerek és asszony pusztul el Észak-Írországban, Baszkföldön? Te azt állítottad, hogy ezekre a harcokra, merényletekre szükség van. – Hát persze hogy szükség van – vágta rá Leon. – Az elnyomó hatalmat egy pillanatig sem szabad nyugton hagyni. – Ne haragudj, fiam – szólt közbe Tátray professzor –, milyen barbár cselekedet volt, amikor eszményképed, Andreas Baader, ha jól emlékszem, hatvannyolcban felgyújtott egy frankfurti áruházat. Leon nevetni kezdett. – Felfújt dolog volt, ha szabadlábon védekezhetett. – Jó ügyvédje volt – mondta Irma néni. – Csodálom, hogy ezek a terroristák tetszenek neked, csodálod őket. Leon meglátta a közeledő lányt. – Nekem csak Márti tetszik, én őt csodálom. – Megfogta az odaérkező lány kezét, megcsókolta. – Még nem öltöztél át? – kérdezte a lány. – Egy perc és itt vagyok – mondta Leon, és bement a szobájába. Márti leült, és mosolyogva nézett Irma nénire. – Leon meddig marad itt? – kérdezte. – Ezt tőle kell megkérdezni – mondta az asszony. – Szeptemberben kezdődik a tanítás, addigra otthon kell lennie.

– Akkor még van néhány hete. Leon jött vissza, fürdőnadrág volt rajta, nyakában mintás törülköző. – Mehetünk – mondta, és a kezét nyújtotta a lánynak. Izmos volt, bőre csokoládébarna. – Márti felállt, megfogta a fiú kezét, és elindultak a parthoz. Irma néni a tekintetével követte őket. – Szép pár – mondta elismerően. – De féltem Mártit. Leon rámenős. – Márti már nem gyerek. Tudja, hogy mit csinál. Bármi történik kettőjük között, a felelősséget nem háríthatja Leonra. Sajnos kedvesem, mi már nem nagyon értjük ezeket a fiatalokat. És egyáltalán nem biztos, hogy nekünk van igazunk. Megváltozott a világ, átalakulnak az erkölcsi normák, és Mártiék a maguk etikai normái szerint akarnak élni. – Ez mind igaz, Sándor. De én nem akarom, hogy Mártit ebben a házban valami baj érje. Tátray Sándor megsimogatta az asszony kezét. – Kedvesem – mondta –, meggyőződésem szerint Márti már túl van mindenen. Talán túl korán kezdte el Hámori Balázzsal, és lehetséges, hogy már unják egymást. Egy biztos, Leon már nem fogja elvenni az ártatlanságát. – Tekintetével a vitorlást kereste, és közben várta, hogy az asszony mondjon valamit. Irma néni nagy sokára megszólalt: – Nem szeretnélek megbántani, Leon mégiscsak az unokaöcséd, de nem hallgathatom el, hogy nekem nagyon nem tetszenek a nézetei. Ezek a terrorista, szélsőbalos nézetek tőlem idegenek. – Én sem lelkesedem értük. Leon romantikus. Hamarosan kitisztul a feje, családot alapit, jönnek a gyerekek, és észre sem fogja venni, hogy mennyire megváltozott. Tisztességes tőkés lesz belőle, és konzervatív nézeteket fog vallani. Nézd már, hol vitorláznak. Irma néni a távolban, Tihany felé sikló vitorlást nézte. – Hova megyünk? – kérdezte Márti, és tekintetét nem vette le a jóképű fiúról. Leon nevetett, hibátlan fogsora villogott az erős napsütésben.

– Nem megyünk, kisasszony, hanem vitorlázunk. A vízen csak Jézus Krisztus tudott járni, vagyis menni. Leon ügyesen kezelte a kormányt és a vitorlát. Jól kiszámított mozdulattal szél ellen fordult, átváltotta a vitorlát is, és Fürednek vette az irányt. – Te politizálsz? – Tulajdonképpen nem – mondta Márti. – De általában érdekelnek a világ dolgai. Meghallgatom a híreket, végigolvasok egy-két újságot, persze a szaklapokat is. – Mi az, ami annyira érdekel? – Leon hunyorgott az erős napsütésben. Izmai minden mozdulatra megrezdültek. – Nagyon érdekel a miniatürizálás. A mikroelektronika. A gyártmányfejlesztési részlegnél dolgozom. Új és még újabb konstrukciókon törjük a fejünket. Az az igazság, hogy a mikroelektronikában tíz-tizenöt évvel el vagyunk maradva tőletek. – Kezét a vízbe lógatta. – Gyere ki velem Párizsba – mondta Leon. – Én elhelyezlek egy olyan elektronikai laborban, ahol a legkorszerűbb eszközökkel folynak a kutatások. A mikroprocesszorok fejlesztésével foglalkoznak. A lány hátát erősen égette a nap. Meglocsolta vízzel. – És engem alkalmaznának? – Egy feltétellel. – No mi az? – Feleségül veszlek. Itt, Földváron, vagy Pesten. Ezt lebonyolíthatjuk még ebben a hónapban. Kiutazol velem. Lakásra nincs gondunk, mert szüleim házában egy emeletet megkapunk. Nagyapám és apám elintézik, hogy megkapd a francia állampolgárságot soron kívül. Fantasztikus összeköttetéseik vannak. És elhelyeznek az intézet laborjába. – És ezért feleségül vennél? – Nem ezért. – Hanem miért?

– Mert szeretlek. – Hülyeség. Most találkoztunk először. – De én régről ismerlek. Nagyon régről. És mindent tudok rólad. Sándor bácsiék mindig rólad beszéltek. Most, hogy találkoztunk, megszerettelek. És veled szeretnék hazamenni Párizsba. Nem tetszem neked? – Tetszel. Csak alig ismerlek. Leon leeresztette a vitorlát. A szél elcsendesedett, a víztükör sima volt, mint az üvegtábla. A vitorlás mozdulatlanul állt. Nézték egymást. – Ismerj meg – mondta Leon. – Szeretnélek megismerni. – Tessék, kérdezz. Nyitott könyv vagyok. Neked. Csakis neked. – Azt tudom, hogy anyád magyar, Tátray Etelka. Sándor bácsi húga. De hol ismerkedett meg apáddal? – Nos, apám Paul Auriol tartalékos hadnagy volt, amikor kitört a második világháború. – De mi volt a polgári életben? Tanár, mint te? – Egyetemista. Illetve akkor fejezte be az egyetemet. Textilmérnök lett. Apja, vagyis a nagyapám Vincent Auriol iparmágnás. Van vagy nyolc hatalmas textilgyára, de részvényes volt más iparágakban, bankokban is. Nagyapám testvére René Auriol ezredes volt, most már öreg hadfi, annak idején csatlakozott De Gaulle-hoz, követte őt Londonba, később tábornoki rangot kapott, és úgy is ment nyugdíjba. Apám részt vett a védelmi harcokban páncélosként, és ezerkilencszáznegyven június tizedikén Párizs előtt fogságba esett. A németek bekerítették az ezredüket, elfogyott a lőszerük, megadták magukat. Nem részletezem. A nácik Dél-Tirol egyik fogolytáborába szállították őket. Rohadt dolguk volt. Apám több társával együtt negyvenegy májusában megszökött. Sikerült valahogyan az osztrák ellenállók segítségével civil ruhát szerezniök. Átszöktek Magyarországra. Szerencséjük volt, olyan emberekkel kerültek kapcsolatba, akik nem szerették Hitlert. Valakitől kaptak egy tanácsot,

keressék fel Zircen az apátságban Páter Juliánuszt, és gyónjanak meg neki. Apámék megfogadták a tanácsot, és felkeresték a pátert. Cisztercita szerzetes volt, latinul beszéltek, apám jól beszélt latinul és görögül, mert a Collège de -ban folytatta egyetemi tanulmányait… – Te is ott végeztél. Valami ilyesmit mondott Irma néni. – Igen. Görög-latin szakos tanár vagyok. Szóval apám meggyónt a szerzetesnek. Elmondta, hogy menekült francia tiszt, egyébként hithű katolikus, családja nagy adományokkal támogatja az egyházat. Kiderült, hogy Juliánusz páter valójában gróf Pongrácz Imre, családjának nagy birtokai vannak Fejér megyében, kastélyuk, ahol a birtok ügyeit intézik, Somorján van, közel Székesfehérvárhoz. A páter azt mondta, segít. Levelet írt Tátray Károly jószágigazgatónak, és utasította, hogy a három francia tisztet rejtse el a birtokon, és gondoskodjon róluk. Így került apám Somorjára. Tátray kedvesen fogadta őket, azt kérte, bízzanak meg benne, gondoskodik róluk. Apám ott maradt a jószágigazgatóéknál, társait Tátray elrejtette egy-egy távoli majorban. Apámnak napok múlva olyan okmányokat szereztek, amelyek azt bizonyították, hogy Paul Auriol urat még harminckilencben szerződtette a Pongrácz család francianyelvtanárnak. Pongráczék még hamis francia útlevelet is adtak neki, amelyben benne volt a több évre érvényes magyar vízum. Tátray még ezerkilencszázharminckilences dátummal ellátott bejelentőlapról is gondoskodott. Apám ott ismerkedett meg Tátray Etelkával, a nyolcadikos gimnazistával, aki később az édesanyám lett, és a háború után beköltözött az Auriol család Rue de Surène-en épült háromemeletes palotájába. Én is ott születtem meg, viszonylag későn, kilencszázötvenháromban. – A Rue de Surène merre van Párizsban? – Ismered Párizst? – Még nem jártam Párizsban. – Akkor nehéz lesz megmagyaráznom. De megpróbálom. Az Elysée-palotáról már hallottál. – Hallottam. A tévében sokszor láttam is. – Nos a mi házunk az Elysée-palotához közel esik, párhuzamos a Rue de Surène a Saint Honoréval, a két utcát a Rue D’Auojou köti össze. Nem messze van

tőlünk a híres Madeleine-templom. Tudod, ez arról híres, hogy az iparmágnások, arisztokraták látogatják, a burzsoá fiatalok itt esküsznek egymásnak örök hűséget, hogy aztán megcsalják egymást. A templomot tizenötödik Lajos idejében kezdték el építeni, tehát műemlék a javából. – Átült a lány mellé, átölelte. – Feleségem leszel? Márti ránézett. – Még nem tudom – mondta őszintén, de amikor a fiú a szájával a száját kereste, nem volt ereje az ellenkezéshez. Nem is akart ellenkezni.

5

Július 6-án szerdán Márti Lellén az üdülőben együtt ebédelt Balázzsal. Tíz óra táján érkezett meg, Balázs úgy találta, hogy Márti zárkózott, elgondolkodó. Nem volt hajlandó lefeküdni vele, s amikor átöltözött, azt kérte Balázstól, hogy forduljon el, amikor megkérdezte, hogy miért, Márti válasza az volt: csak. A csak nem válasz a miértre, tehát nem fordult el. Miért is tette volna, hat év óta hetente többször látták egymást mezítelenül, és nem emlékszik arra, hogy szégyenlősek lettek volna. Nem fordult el. Márti furcsa grimaszt vágott, és bement a fürdőszobába, hallotta, hogy bereteszeli belülről az ajtót. Balázs nem értette a lány viselkedését. Rosszkedvű lett. Az asztalról levette a vodkásüveget, töltött és ivott. Nyugodtan ihatott, mert úgy állapodott meg Horváth Petivel, hogy ha Márti szerdán nem viszi fel Pestre, akkor telefonál neki, és ő lejön érte a saját kocsijával Lellére. Peti tíz nap szabadságot kapott, tudta, hogy örömmel fuvarozza őt, ha kell. De hát nem kell, mert Márti megjött, együtt mennek fel a kórházba anyjához. Amikor Márti kijött a fürdőszobából, Balázs ránézett. A lány sokkal barnább volt, mint két nappal azelőtt, s talán szebb is. Balázs nem állta meg szó nélkül. – Nagyon szép vagy. – Kösz. – Hol barnultál le ennyire? – A vízen. Vitorláztam. – A francia krapekkal? – Vele. – Látta, hogy Balázs teletölti a poharát vodkával, aztán egy hajtásra megissza. – Kérlek, ne igyál. – Ezt a franciádnak mond. – Leon egyáltalán nem iszik. Balázs, én nem azért jöttem ide, hogy

veszekedjünk. Én azért jöttem ide, mert a barátod vagyok, és megígértem, hogy felmegyek veled Pestre, az anyádhoz a kórházba. Kérlek, már ne igyál többet. – Iszom, mert most inni akarok. – Ilyen gyenge ember vagy? – Mit akarsz még mondani nekem? – kérdezte a főhadnagy. – Sok mindent. De majd akkor, ha józanul és emberhez méltón viselkedsz. – Lefeküdtél vele? – Lefeküdtem. És feleségül megyek hozzá. Balázs kezében összeroppant a pohár, tenyere több helyen vérezni kezdett. – Úristen, megörültél? Mutasd a kezedet. Balázs legyintett. – Ne a kezemmel törődj. Azt mondd meg, hogy miért tetted ezt velem? – Balázs, én téged is szeretlek. De úgy érzem, hogy Leon mellett… Nagyon kérlek, mosd meg a kezedet. Csupa vér lesz a szőnyeg. – Megfogta a férfi karját, és a fürdőszoba felé húzta. Balázs nem ellenkezett. Az üvegcserepeket bedobta a szemétvederbe, megnyitotta a csapot, és tenyerét a kifolyó víz alá tartotta. Megnézte, hogy a sebekben nem maradt-e üvegszilánk. Megnyugodva látta, hogy a sebek szerencsére nem mélyek. A tükörből látta, hogy a lány ott áll mögötte, és szorongó tekintettel néz rá. – A neszesszeremben találsz sebragasztót. Légy szíves, vegyél ki három darabot a közepes méretűből. – A lány kivette a ragasztókat. Lehúzta a védőhártyát róluk, és gondosan a sebekre ragasztotta. – Köszönöm – mondta a főhadnagy. – Balázs – hallotta a lány hangját –, ha leszerelsz, ha otthagyod a szolgálatot, hozzád megyek feleségül. A férfi megfordult, megfogta a lány vállát, megszorította. – Tudod jól, hogy nem hagyhatom ott a szolgálatot. Esküt tettem, amikor tisztté avattak. Én azok közé tartozom, akik betartják az esküjüket. – Kimentek a fürdőszobából. – A férfi fölszedte a szőnyegről az üvegcserepeket, és azokat is a

szemetesvederbe dobta, aztán egy tiszta pohárba vodkát öntött. Leült a fotelba, és ivott. Lassan, megfontoltan. – Miért iszol annyit? – kérdezte Márti. – Értem ne aggódj, csak a franciádért. – Istenem, de hülye vagy. Hát nem akarod megérteni, hogy mi továbbra is barátok maradhatunk? – Úgy gondolod, hogy a francia a férjed lesz, én meg a szeretőd. – Félreértettél. Én nem fogom megcsalni a férjemet. Én úgy gondoltam, hogy jó haverok maradunk, nagyokat dumálunk, meg minden. – Esküszöm, te begolyóztál. Megérkezel Párizsból, találkozunk, leülünk egymással szemben. Te dumálsz, nekem pedig eszembe jutnak az emlékek, és hiába vagy ruhában, én csak a melledet, a hasadat, az öledet látom, és a frász kerülget, mert fegyelmeznem kell magamat, az indulataimat. Nem, ebben a hülye játékban nem leszek a játszótársad. – Ivott a vodkából. – Apádék már tudják? – Még nem mondtam meg nekik. Előbb veled akartam beszélni. – Hát most beszéltél. Márti, mondok én neked valamit. Nagyon szeretlek, nem hiszem, hogy valamikor meg tudnék szeretni valakit annyira, mint amennyire téged szeretlek, s ahogy magamat ismerem, szeretni is foglak. Nehéz lesz elfelejteni az együtt töltött éveket. – Hangja fokozatosan emelkedett. – És most mégis azt mondom nagyon barátságosan és nagyon nagy szeretettel, hogy tűnj el, menj vissza a franciádhoz! – Arról volt szó, hogy anyádhoz megyünk a kórházba – mondta a lány, és arca egyre sápadtabb lett, zöldesszürke szeme megtelt könnyel. – Arról volt szó, de azóta sok minden történt. Én felmegyek anyámhoz, de nem veled. – De hát ne bolondulj meg. Már tizenegy óra van. Sőt el is múlt, hogy akarsz felmenni Pestre?

– Az az én dolgom. De hogy felmegyek, az hétszentség! – Kiitta a maradék italát, és újra töltött. – Öltözz fel és tűnj el! – Márti nem mozdult. – Nem érted, hogy mit mondtam? Öltözz át és menj a francba! Nekünk nincs már beszélgetnivalónk egymással. Nem akarok lelki életet élni veled. Van egy franciád, avval lelkizz. Én erre alkalmatlan vagyok. – Kidobsz? – Tudod mit? Én megyek el. Ha felöltöztél, zárd be az ajtót, és a kulcsot add le a portán. – Megitta a pohár vodkát egy hajtásra. Szia, mondta a lánynak, és kiment a szobából. Érezte, hogy sokat ivott, hülyeség volt, állapította meg, „úgy viselkedtél, okos Hámori Balázs, akár egy primitív akárki, aki szerelmi bánatában leissza magát”. Bement a mosdóba a lejárat mellett, fejét a csap alá tette, és a hideg vizet a tarkójára eresztette. Aztán megrázta a fejét, vizes világosbarna haját ujjaival hátrafésülte, aztán belenézett a tükörbe. A tükörből zavaros tekintetű képmása nézett vissza rá. Ez vagy, Hámori Balázs – suttogta. – De kár, hogy nem fakadtál sírva, szeretlek, szeretni foglak. Hülye. Szerelmet vallottál neki. Te állat, lefeküdt a franciával, te meg szerelmet vallasz neki. Inkább szájon vághattad volna. Tényleg hülye és részeg vagyok. Fiú, ötre anyádnál kell lenned. Bólintott. – Tudom, Balázs, ne magyarázz. Embereld meg magad. Vigyázz a lépteidre. A fene egyen meg, tudod, hogy nem tesz jót az ital, és mégis iszol, mint egy csalódott szerelmes valamelyik giccses filmben. De az úristenit, mit tegyek, ha szeretem őt. Még a történtek után is szeretem! – Kiment a mosdóból. A folyosó üres volt. Fegyelmezett, nyugodt léptekkel lesétált a lépcsőn. Átment a presszóba, Ilitől kért egy erős duplát. – Nincs nálam pénz, írja fel, Ilikém, délben majd kifizetem. – Megitta a kávét, és bement a vezető irodájába. – Szevasz, Palkó. Hertelendi Pál a szemüvege fölött felnézett a kimutatásokból, száját mosolyra húzta, amikor meglátta a főhadnagyot. – Szevasz, Balázs. – Ösztönös mozdulattal cigaretta után nyúlt, de nem gyújtott rá. – Mi van, pajtás, összevesztél az asszonnyal? Csak azért kérdem, mert Márti percekkel ezelőtt ment el kisírt szemekkel. Mi van, Mártikám, mondom neki, csak nincs valami baj. Miért megy el? Kérdezzelek meg téged, mondta, és elviharzott. Hát ezért kérdezem.

– Hosszú, Palikám. Most csak annyit, szakítottunk. Végleg. Telefonálhatok? – Persze hogy telefonálhatsz. – Kösz. – Feltárcsázta Horváth Péter budapesti lakásának a számát. Tudta, hogy a fiú otthon van, azt beszélték meg, hogy délig várja a telefonhívását. A csengetés gyorsan kiment, Horváth Péter vette fel a kagylót. – Parancsoljon, főhadnagy elvtárs. – Indulj, fiam! – Máris. A paripa reggel óta ugrásra készen áll. Abrak is van, másfél óra múlva ott vagyok. – Nem kell megzavarnod a járgányt, van időnk bőven. – Értettem, főhadnagy elvtárs. Indulok. – Várlak, szervusz. – Erőt, egészséget. Visszatette a kagylót a helyére, leült az egyik székre az íróasztal mellett. – Ittál? – kérdezte Hertelendi. – Miből gondolod? – Először is, csak úgy dől belőled a vodka szaga, másodszor, nem szoktad letegezni a katonáidat. – Igazad van, Palkó. Ittam. Nehéz dolog egy ilyen szakítás. – Helyes. Menj fel a szobádba, moss fogat, és öblítsd ki a szádat odolos vízzel, mert a vodkaszag csak úgy árad belőled. Valamikor fiatalkorukban együtt úsztak, később együtt vízilabdáztak a Dózsában. Hertelendi rendőrtiszt lett, hadnagy, majd főhadnagy, az egyik razzia alkalmával egy bűnöző szétlőtte a térdét, jobb lábára azóta sántít. Továbbra is állományban maradt, de lehelyezték az üdülő gondnokának. Tulajdonképpen jól érezte magát, barátok között volt.

– És most végleg szakítottatok? – kérdezte a gondnok. – Azt hiszem, igen. Márti azt szeretné, hogy maradjunk jó barátok továbbra is, de szerintem ez lehetetlen. – A fene tudja. Van rá példa, nem is egy, hogy akik szakítottak, továbbra is haverok maradtak. – Összevonta résnyire a szemét, és gyanakodva nézett Balázsra. – Fiú – mondta aztán –, nekem az a gyanúm, hogy te még mindig fülig szerelmes vagy Mártába. Balázs a körmét piszkálta, és nagy sokára válaszolt, de akkor sem emelte fel a fejét, és nem nézett a gondnokra. – Nem tagadom. Nagyon szeretem, őt sohasem tekintettem futó kalandnak az életemben. – Fiú, annyi jó nő szaladgál az országban, minden ujjadra akad kettő-három. – Tudom, de én úgy vagyok, hogy nem mindenkivel fekszem le. Nem szeretnék összeszedni valamilyen nyavalyát. Nemrégen olvastam, hogy ugrásszerűen megnőtt a vérbajosok száma. Hát arra nekem nincs szükségem. – Kezét nyújtotta. – Szervusz, és kösz a telefont. – Estére visszajöttök, ugye? – Feltétlenül. Kiment az irodából, a kánikulai hőség szinte mellbe verte. A szobájában levetkőzött, felvette a fürdőnadrágját, aztán lesétált a partra. Végigszaladt a padlón, és fejest ugrott a vízbe. Úszott vagy tíz métert a víz alatt, s amikor feljött a felszínre, erős, ütemes csapásokkal több mint kétszáz métert úszott. A jelzőbójákon túl a hátára feküdt, kezét-lábát széttárta, és hagyta, hogy az áramlat sodorja a part felé mozdulatlan testét. Imádta a vizet, gimnazista korától kezdve minden szabad idejét a Császár vagy a margitszigeti uszodában töltötte. Nézte a felhőtlen kék eget, és gondolatai minduntalan visszatértek Mártihoz. Azon tűnődött, hogy hol és mikor romlott meg kapcsolatuk, mit csinált rosszul, mert valamit rosszul csinált, ha Márti egyik percről a másikra elhagyta, és képes volt lefeküdni azzal a franciával. Mi az úristen lehet a varázsa annak a francia srácnak, mert kell, hogy valami varázsa legyen, ha szinte pillanatok alatt levette Mártit a lábáról. A fiú gazdagsága, szépsége szédítette meg Mártit, vagy

egyszerűen az a tény, hogy külföldi, párizsi, s ha hozzámegy feleségül, egyszerre kitárul előtte a nagyvilág, oda utazik, ahova akar, a francia frank még mindig jó pénz. Konvertibilis, a világ minden országában elfogadják. Ez szédítette volna meg? Mindegy, így alakult, jobb, ha pontot tesz a mondat végére, és azzal lezárja életének egyik fejezetét, és türelemmel, nagy akaraterővel hozzákezd a második fejezet írásához. Horváth Péter jóval korábban érkezett meg, mint ahogy Balázs várta. A főhadnagy a parton napozott, Péter ott talált rá. Lehunyt szemmel, hanyatt feküdt, arca, melle már bronzvörös volt az erős napsütéstől. A katona leült mellé a fűre, finoman megérintette a vállát. – Főhadnagy elvtárs – mondta halkan. Balázs abban a pillanatban, hogy Horváth Péter megérintette a vállát, felült, és ösztönösen azt kérdezte: – Mi van? – Azt hitte, hogy a szolgálati helyén alszik, és azért ébresztették fel, mert valami rendkívüli esemény történt. – Jelentkezem! – mondta a magas növésű, szőke, kék szemű kiskatona. – Te vagy, Péter? – Én vagyok, főhadnagy elvtárs. – De megijesztettél. – Megdörzsölte a szemét, aztán az órájára nézett. – Korábban jöttél. – Az öregem Renault-jával jöttem. Az pedig megy, mint a meszes. – Tizenhatos? – Mégpedig a legújabb típus. A fater tavaly vette. Tetszik tudni, ő szochazás, és háromévenként kap egy kocsit. Persze felárral. – Az rendben is van. Fizessenek a gazdagok. – Mikor indulunk? – kérdezte a fiú.

– Perceken belül. Felöltözöm és mehetünk. Addig igyál egy kávét vagy amit akarsz a büfében. – Semmit sem kérek. Mártika is velünk jön? – Márti nem jön velünk. Sem ma, sem holnap… Már elhagyták Balatonföldvárt, amikor Horváth Péter megszólalt. Régi témáját pendítette meg: orvos szeretne lenni, de az nem lesz könnyű, mert túljelentkezés van, és az orvosdinasztiák gyerekeinek bérelt helyük van az egyetemen. – Ez badarság – szólt közbe Hámori Balázs. – Ma már nincsenek bérelt helyek az egyetemeken. Az tény, hogy túljelentkezés van, de azt veszik fel, aki a felvételin a legjobb. Horváth Péter nevetni kezdett. – Elnézést kérek, most szemtelen leszek. Amit mondani tetszett, az a kincstári optimizmus tanulságos példája. Én elértem a szükséges pontszámot, még többet is. Voltunk vagy húszan, akik a szükséges pontszámokat túlteljesítettük, és még három hely volt. A húszból hármat kellett kiválasztani. Kiválasztották. Mind a három felvételiző, két fiú, egy lány, orvoscsaládból származik. – A te apádnak szép múltja van… – Igen, de nem volt orvos. Nyomdász volt, mint a főhadnagy elvtárs édesapja. Gyerekfejjel részt vett a mozgalomban, negyvenkettőben lefogták, az Andrássylaktanyában megvallatták. Túlélte a Margit körutat, Mauthausent, hazajött, tanulni kezdett. Elvégezte a műszaki egyetemet, most főosztályvezető a Könnyűipari Minisztériumban. Hámori Balázs nem szólt. Nézte az út mentén elterülő földeket, egyes helyeken már dolgoztak a kombájnok, másutt még lábon állt a sárguló gabona. Az út mindkét oldalán nagy volt a forgalom, de a főhadnagy nyugodt volt, Horváth Peti okosan, jól vezetett, nem tartozott az autós ámokfutók közé, akik ha nyugati kocsiban ülnek, felsőbbrendű embereknek képzelik magukat, és olyan életveszélyesen száguldoznak, mintha nekik az úristen garantálta volna az örök életet itt a földön. – No és most végül is, hogy döntöttél? – kérdezte hosszú hallgatás után. –

Bedobod a törülközőt, és más hivatást választol? – Nem dobom be a törülközőt. – A főhadnagyra nézett. Tekintetében elszántság volt. – Én orvos leszek. Arra tettem fel az életemet, a jövőmet. És ebben senki és semmi nem akadályozhat meg. – Apád nem tud segíteni? Szochazás, meg minden. – Az. Van vagy tíz kormánykitüntetése. – És ezeket nem írtad be a felvételi kérelmedbe? – Nem. – De miért nem? Erre mindenféle rendelet van… – Ez igaz. Engem ne azért vegyenek fel, mert az apám szochazás, meg fene tudja, hogy még mi volt. Engem a tudásom alapján vegyenek fel az egyetemre. Azt mondtam apámnak, amikor megkérdezte, hogy miért nem írtam be a kitüntetéseit, azért nem írtam, mert azokhoz nekem semmi közöm nincs. – És ha mégsem sikerül az egyetemre kerülnöd? – Akkor írni fogok anyám húgának, aki Franciaországban él, hogy kimegyek hozzá. Orvosnő. A férje egyetemi tanár. – Hogyan? Tudod, hogy évekig nem utazhatsz Nyugatra. – Tudom. De azt az intézkedést igazságtalannak tartom. Mi azért kerültünk a határra, mert megbízhatók vagyunk. De csak itt? Ha átlépnénk a határt, már nem bíznak bennünk? Nem hiszik el, hogy nem leszünk árulók. – Nem olyan egyszerű ez, Peti – mondta a főhadnagy, és lehunyta a szemét. – Mi sem utazhatunk Nyugatra, nem azért, mert a vezetés nem bízik meg bennünk. Bíznak bennünk, azért vagyunk a határon. Tegyük fel, hogy mindketten kiutazunk a nagynénédhez Párizsba. Ha érdekesek vagyunk a francia titkosszolgálat számára, megtalálják a módját, hogy szóra bírjanak. – Engem ugyan nem! – mondta határozottan Horváth Péter. – Ha én elhatározom, hogy nem beszélek, akkor a fejük tetejére állhatnak, mert én

hallgatok, akár a sír. – Elhiszem, mert ismerlek. De csak addig fogsz hallgatni, amíg nem kapod meg az első injekciót. Ha megkaptad, minden kérdésre engedelmesen válaszolni fogsz… – Ezt nem hiszem. – Hogy engedelmes leszel? – Azt nem hiszem, hogy vannak ilyen injekciók. – Pedig jó volna, ha elhinnéd – mondta Hámori Balázs –, mert ma már az efféle módszereket alkalmazzák. Egy szúrás, és az akaraterőd megbénul. Engedelmes jószág leszel vallatóid kezében. – Már az autópályán jártak, a szembejövő forgalom nem zavarta őket, a belső sávban nyugodtan megelőzhették a lassú kocsikat. – Még azt is bevallod, amiről semmit sem tudsz – folytatta a főhadnagy –, tehát jobb és okosabb, ha nyugodtan maradsz a fenekeden, és megvárod, amíg legálisan utazhatsz. Akkor útlevelet kérsz, én ajánlani fogom, hogy megkapd, azután Évával elutazol a nagynénédhez. Talán apád el fogja tudni intézni, hogy valamelyik párizsi egyetemen tanulhass. Milyen nyelven beszélsz? – Magyarul és angolul. – Ha Párizsba akarsz utazni, tanulj franciául. – Már elkezdtem! – Tanulj, fiú, és ne csinálj bolondságot. Éva hogy van? Horváth Péter elhúzott két vagy három kamion mellett, megelőzött egy Volgát, aztán ráhajtott a külső sávra. – Éva? Leérettségizett, jelenleg valahol Egyiptomban nyaral a szüleivel. – Mivel foglalkoznak a szülei? – Képzőművészek. A papa festő, a mama, Teri, tűzzománccal foglalkozik. Jól keresnek. Babay Marci az Artex közvetítésével sok képet ad el Nyugaton.

Stockholmban, Párizsban állandó kiállítóterme van. Nem értek a képzőművészethez, fogalmam sincs, hogy Marci jó festő-e vagy csak közepes, azt tudom, hogy veszik a képeit, mint a cukrot, és nagyon jól él. Évának nincs gondja semmire sem. Azt hiszem, minden további nélkül felveszik a képzőművészeti főiskolára. Remekül rajzol, nagyszerűen fest, azt mondja, híresebb lesz az apjánál. – Bár úgy lenne. Négy óra előtt öt perccel érkeztek meg a kórházhoz. Horváth Péter keresett egy szabad helyet, ahova leállította a gépkocsiját. – Valami virágot kéne vásárolni – mondta Hámori Balázs. – A Fasor elején van egy virágüzlet. A főhadnagy öt szál gerberát vásárolt. Horváth Péter a főhadnagyra nézett. – Milyen bunkó vagyok, nem kérdeztem meg, hogy Eszter néni hogy van. Hámori Balázs megállt, mélyet lélegzett. – Ha én azt tudnám, Péter. Ma még nem beszéltem Szász doktornővel. Átsiettek az udvaron, aztán liften felmentek a belgyógyászatra. Anya örülni fog Péternek, ha meglátja – gondolta Balázs –, de jó is, hogy magammal hoztam. Bekopogott az ajtón, óvatosan benyitott. A háromágyas szobában, az ágyak mellett látogatók ültek. Biztosan rossz szobába nyitott be, mert nem anyja feküdt az ablak mellett, hanem egy fiatal nő. De a vele szemközt fekvő beteg ugyanakkor ismerős volt. A teljesen ősz haj, a világoskék szem, nem, ezt nem lehet összetéveszteni. Az asszony rámosolygott. – Anyukát ma reggel átvitték az intenzív osztályra – mondta az ősz hajú asszony. – Az éjjel rosszul lett, én szóltam az ügyeletes orvosnak. De ne tessék félni, főhadnagy elvtárs, nincsen semmi baj. – Köszönöm – mondta Hámori Balázs –, nagyon köszönöm. – Kiment a kórteremből. Hát persze, nincsen semmi baj, azért vitték az intenzívre, mert

semmi baj nincsen. Ebben a kórházban a tökéletesen meggyógyult betegeket viszik az intenzív osztályra. Olyan gyors léptekkel ment, hogy Horváth Péternek kapkodnia kellett a lábát. A szembejövők alig tudtak kitérni előle. Valaki azt mondta: „Mi az, meghülyült ez a főhadnagy?” Dehogy hülyült meg – mondta egy férfi –, zöld a parolija, és azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Hámori Balázs megállított egy kedves arcú, fiatal nővért. – Merre van az intenzív osztály, nővérke? – kérdezte nem éppen barátságosan. – A folyosón balra – mondta a szép arcú kislány, aztán, hogy Balázs arcát nézte, lassan lesoványodott a mosoly az arcáról. – A Hámori nénihez tetszik menni? – Igen, az édesanyámhoz. Honnan tudja? – Megismertem a főhadnagy elvtársat. Nem emlékszik rám? Amikor behozta anyukát, én vetkőztettem le… – Mi van anyámmal? – vágott közbe Hámori Balázs. A kislány tekintete elkomorult. – Tessék megkérdezni Szász főorvosasszonyt. A szobájában van. Azt hiszem, hogy édesapja is ott van nála. Legalábbis öt perccel ezelőtt még ott volt. – Köszönöm – mondta Hámori, és a falnak támaszkodott. – Köszönöm. – Horváth Péter megfogta a karját. – Nem jól érzi magát, főhadnagy elvtárs? – kérdezte aggódva. Hámori a távozó nővér után nézett. – Nincs semmi baj, Peti – mondta nagy önfegyelemmel. – Menjünk. Elindultak. Néhány lépés után megálltak a főorvosi szobánál. Hámori Balázs átadta a virágot Horváth Péternek. – Vigyázz rá, mindjárt jövök. – Benyitott az ajtón. Szász főorvosasszony az íróasztal mögött ült, valamit magyarázott Hámori Mihálynak. Az utolsó

mondatot megértette. – Nyugodjon meg, Hámori bácsi, jobb, hogy így történt. – Bocsánat – szólt közbe a főhadnagy –, mi történt? Hámori felemelte fejét, és a fiára nézett. Kemény, barázdált arcán végigperegtek a könnyek. – Meghalt – mondta sírva. – Percekkel ezelőtt meghalt. – Fejét az íróasztalra hajtotta, és keservesen sírt. Nagy, erős teste meg-megrángott a görcsös sírástól. Nézte a főorvosasszonyt, aztán tekintetét apjára emelte. Légy erős, mondta magának, ha te is sírni kezdel, vége a világnak. Gondolj apádra. A főorvosasszony felállt, megkerülte az íróasztalt, és a főhadnagyhoz ment. – Fogadja őszinte részvétemet. – Köszönöm. Adjon apámnak valami nyugtató injekciót. – Már adtam. Hamarosan megnyugszik. Sajnos túlságosan későn említették azt a tavalyi egyiptomi utazást. A máját teljesen tönkretették a Nílusból származó férgek. A végső szót persze a boncolás fogja kimondani. Valószínű, hogy édesanyja, ahogyan Ön mondta, fertőzött vizet ivott, vagy olyan salátafélét evett, amely nem felelt meg a higiéniai előírásoknak. Higgye el, főhadnagy elvtárs, mi már nem segíthettünk, s nem csak mi, mások se segíthettek volna. Talán egy évvel ezelőtt, amikor észlelték a hányást, a folyamatos hasmenést, a lázat, a fogyást, igen, azt hiszem, akkor kellett volna egy nagyon alapos kórházi kivizsgálást kérni… – Igen, doktornő, értem, azt hiszem, igaza van. Megnézhetem anyámat? – Nem tilthatom meg. De… – Főorvosasszony, meg szeretném nézni – szólt közbe Hámori Balázs. – Ahogy gondolja. Jöjjön. – Kimentek a szobából. Horváth Péter ott állt az ajtóval szemben a falnál. Hámori Balázs ránézett, és csak annyit mondott: – Meghalt.

– Jöjjön, kérem! Elindult a főorvosasszony után. Hallgattak mindketten. Közhelyeken kívül mit mondhattak volna egymásnak? Újabb közhelyeket. A halál realitás. Nagyon fáj, de tudomásul kell venni. Hámori Balázs pedig úgy fogalmazta meg magának vigasztalásképpen, hogy a halál az élet törvényszerű és elkerülhetetlen folytatása, vagyis a halál az élet velejárója. Bementek az intenzív osztályra. Az ablak melletti ágyat paravánnal vették körül. – Hát tessék – hallotta a főorvosasszony hangját. – Búcsúzzon el édesanyjától. – Azzal Szász főorvosnő gyengéd mozdulattal lehúzta a halott fejéről a lepedőt. Az asszony arca nyugodt és sima volt. Nem látszott meg rajta, hogy mennyit szenvedett. Mintha aludna, gondolta Balázs. Nyugodj békében, drága anyám. Köszönök mindent. Lehajolt, megcsókolta anyja homlokát. Nehezen bírta visszatartani a könnyeit. – Köszönöm, főorvosasszony. Hámorinét két hét múlva temették el az Óbudai temetőben. Sokan mentek el a temetésre, barátok, ismerősök. Hámori Mihály fegyelmezetten viselkedett, igaz, sok nyugtatót vett be, tudta, hogy erősnek kell maradnia. Az első napokban nagyon foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, beszélgetett is erről fiával, aki természetesen félbeszakította balatoni nyaralását, és apja mellett maradt. Balázs megértette apja mély fájdalmát, keserűségét, de sikerült meggyőznie az öreget, hogy az öngyilkossággal anyján már nem segít, mások is elvesztették a feleségüket, és tovább éltek. – Tudom, fiam – mondta Hámori Mihály –, de nagyon nehéz. – Hogy mennyire nehéz, tulajdonképpen akkor érezte meg igazán, amikor a koporsóra hulltak a göröngyök. Lehunyt szemmel állt a fia mellett. Eszter nélkül, gondolta, félember lesz. Nézte a sírfeliratot: Hámori Mihályné 1922–1977. És könnyezett. Aztán jöttek a barátok, ismerősök, kezet fogtak, és mondták azt, amit ilyenkor mondani kell. Voltak, akik megölelték, megcsókolták. Márti is köztük volt. Feljött Balatonról, és azonnal felkereste, még a temetés előtt Hámori Mihályt, megkérdezte, tud-e segíteni valamiben. – Nem tudom – mondta az öreg –, mindent Balázs intéz. Várd meg, mindjárt itt lesz. Kérdezd meg őt. A konyhában ültek. Márti alaposan körülnézett. Nem talált elmosatlan edényt,

szemetet, minden a helyén volt. Hamarosan hazajött Balázs, meglepődött, amikor a lányt meglátta. Fegyelmezte magát, nem akart goromba lenni. – Hát te? – Feljöttem a temetésre – mondta Márti. – Nem láttam a kocsidat. – A szervizben van. Állítani kell a kuplungon. – Egyedül jöttél? – Egyedül. – Meddig maradsz? – A temetés után megyek vissza. Hámori Balázs fájdalommal nézte szerelmét, és találomra megkérdezte. – Mikor lesz az esküvő? – Milyen esküvő? – szólt közbe az öreg. – Márti esküvője – mondta a főhadnagy. – Nem tudtok addig várni, amíg a gyászév letelik? – Nem az én esküvőm lesz. Mi szakítottunk. – Szakítottatok? – Igen, Mihály bácsi. Szakítottunk, de én továbbra is szeretem Balázst. – Köszönöm – mondta a főhadnagy. – Igazán kedves vagy. Tehát mikor lesz az esküvő? – Augusztus tizennegyedikén. Vasárnap. – Itt, vagy Párizsban?

– A Fő téren. – És mikor utazol Párizsba? – Szeptember elsején. Megtartom az állampolgárságomat, konzuli útlevelet kapok. – Hogy állsz a franciával? – Jól megy. Azzal nincs baj. – Mivel van baj? – Kicsit félek Leon szüleitől. Nem szeretem a nagyon gazdag embereket. Leonék pedig nagyon gazdagok. Az öreg nehézkesen felállt, és kiment a kertbe. Balázsnak az volt az érzése, hogy felkavarták őt a hallottak, apja biztosra vette, hogy Márti a menye lesz. – Tehát gazdagok. – Nagyon. – Azért mégy hozzá feleségül? – Esküszöm, hogy nem. Nehéz megérteni az elhatározásomat, tudom. De nem tehetek róla. Amikor Leont másodszor megláttam, hirtelen azt éreztem, hogy csak vele tudom leélni az életemet. Ez a döbbenetes érzés olyan, mintha születésem óta ismerném őt. Hülyeség, hogy mindezeket éppen neked mondom el, de ő utána te állsz hozzám a legközelebb. Most úgy érzem, hogy a testvérem vagy… – És eddig vérfertőzésben éltünk. Igaz? – Butaságot beszélsz. Úgy éltünk, ahogy a normális fiatalok élnek. Kivigyelek a temetőbe? – Kedves vagy, de ne fáradj. Horváth Peti értem jön. És vissza is hoz. – Ahogy gondolod. Balázs, őszintén mondom, nem akarok haraggal elválni tőled.

– Aranyos vagy. De ha jól emlékszem, már beszélgettünk ennek a kapcsolatnak, úgy értem, hogy a történtek utáni baráti kapcsolatnak a lehetetlenségéről. Amit mondhatok, légy nagyon boldog. Bevallom, én nagyon boldog voltam veled. Ez minden. Így történt aztán, hogy amikor Balázs és apja a felhantolt sírnál álltak és fogadták a barátok együttérzését, nagy gyászukban utolsóként Márti is hozzájuk lépett. Könnyezett. Balázsnak az volt a meggyőződése, hogy Márti könnyei a lélek mélyéről fakadtak. A lány megölelte és megcsókolta az öreget, aztán Balázshoz lépett. De akkor már sírt. – Nagyon kérlek, ne haragudj rám. – Nem haragszom – mondta Balázs. S valóban, szívében nem volt harag, csak fájdalom.

6

Márti augusztus 14-én, a III. Kerületi Tanács házasságkötő termében, megtartotta esküvőjét Leon Auriol francia gimnáziumi tanárral. Sebő Vilmosék végül is megbékéltek lányuk elhatározásával, belátták, hogy Márti nagykorú, döntéséhez nem kell a szülők beleegyezése. Megbékélésükbe az is belejátszott, hogy Leon szülei különrepülőgéppel érkeztek Budapestre, a Ferihegyi repülőtéren a francia nagykövet fogadta őket, s amikor Sebő ezekről tudomást szerzett, azt mondta a feleségének: – Tudod, mit mondok én neked, mama. Azt mondom, a mi Mártink nem buta lány. Ez a Leon milliomos. Tudod, mit jelent, ha egy családnak saját repülőgépe van? Az azt jelenti, hogy nagyon sok a pénzük. Rengeteg. Leon apját még a francia nagykövet is fogadta. Okos lány ez a Márti. – De Sebő akkor lelkesedett igazán, amikor megismerkedett Paul Auriollal és feleségével, Tátray Etelkával. Nagyon meghatódott, amikor mindketten magyarul beszéltek vele, igaz Paul Auriol már tördelte a magyar szavakat, olykor-olykor elhagyta a ragokat, és a képzőket is önkényesen használta, de amiket mondott, mégis érthető volt, s ahogyan mondta, kedvesen megható mosolyt csalt Sebőék arcára. Az esküvői ebédnél – a Hotel Intercontinental különtermében tartották – Etelka asszony Sebőné mellé ült. – Klárikám – mondta végtelenül barátságosan –, ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok. Mindig arról álmodoztam, hogy Leon, az én drága, egyetlen fiam, magyar lányt fog feleségül venni. Látod, kedvesem, az álmom valóra vált. Remélem, kedvesem, hogy ezentúl sűrűn fogjuk látni egymást. – Hát nem tudom – mondta tétován Sebőné –, tudod, Etelkám, én óvónő vagyok, nem hagyhatom ott a gyerekeket, csak akkor, ha szabadságra megyek. – Klárikám, mindezt azért mondtam, hogy nálunk mindig nyitott ajtót találsz. Nagyszerű lányt neveltél fel. Ragyogó teremtés, nemcsak szép, de okos is. – Mi büszkék vagyunk a lányunkra. Márti nagyon jó teremtés. Kötelességtudó, szorgalmas. Remélem, nagyon boldog lesz.

Márti apósával, Paul Auriollal beszélgetett. – Boldog vagyok – mondta –, hogy fiam, Leon választott tégedet feleség. Nekem ez nagyon nagy öröm. Nagyon nagy. Érthető mit én mondok? – Nagyon érthető. De én hogyan szólítsam? Nálunk, Magyarországon az a szokás, hogy a feleség az apósának azt mondja, papa, az anyósának pedig azt, hogy mama. Paul Auriol nevetett. – Nekem te csak mondd azt, hogy Paul, a mamának pedig csak mondd úgy, hogy Etelka. Nálunk így mondják. Tehát én vagyok neked ki? – Paul vagy. Oké. – Nagyon jó. – Nevetett. – Beszéltem sokat Leonnal este. Mindent mondott el terólad. Tudom, te vagy mérnök. Diplomás. Gyengeáram. Ez nagyon jó lenni. De te miért akarsz dolgozni? Leon tud téged eltartani gond nélkül. Neki van és lesz vagyona. Sok. – És én csak unatkozó feleség legyek? – Nem. Te legyél anya. Szüljél gyereket. Kettőt. Egy lányt, egy fiút. Én szeretnék nagyon unokákat. Etelka is. – Paul, én értelek. És még azt sem mondom, hogy nem akarok gyereket. Akarok. De ez nem ellentétes azzal, hogy én dolgozzam. Én nem akarok csak feleség lenni. Nekem nagyon fontos a munka. Imádom a szakmámat. Szeretek kísérletezni, kutatni, új dolgokat létrehozni. Leon azt mondta, hogy René bácsi meg a te segítségeddel állást kaphatok az egyik elektronikai laboratóriumban. – Leon megígérte? – Igen. Paul Auriol ivott a konyakból, a poharat nem tette le az asztalra, az ujjai között fogta. – Te nem iszol?

– Nem is tudom. Félek, hogy sok lesz. Megárt. – Figyeltelek, az ebéd alatt sem ittál. – Hát akkor egy kortyot. – Márti felvette a poharát. – Egészségünkre! Kortyoltak az italból. – Márti, Leon mondta el neked azt is, hogy az Elektronikai Kutatóintézet részvényeinek jelentős hányada a család tulajdonában van. – Nem, ezt nem mondta. Az anyagiakról nem beszéltünk sohasem. Csak azt mondta, hogyha folytatni akarom a kutatásaimat, akkor René bácsival segíteni fogtok, hogy állást kapjak. – Te beszélni franciául? – Oui, Paul, je parle français. – Hát ez remek – mondta Paul Auriol –, azt hiszem én, hogy akadálya nem lesz semmi, hogy te legyél munkatárs a laborban. Ígérem, teneked, hogy fogom elintézni a te alkalmazásodat. De ennek van feltétele. – Hallgatlak, Paul. – Én akarok lenni nagypapa. Érted te, mit én mondok. – Megismételte franciául is. – Oui Monsieur, oui Paul. Je comprends! A férfi könnyű vörösbort öntött Márti poharába. – Parancsolj! Szódát nem öntöttem bele, mert vörösbort nem szabad inni szódával. Az minálunk bűn. És aki rontja el szándékosan a bor ízét, azt mi mondjuk bűnösnek. Leon is melléjük ült. – Nagyon vigyázz, Márti – mondta –, mert apósod nőcsábász. Itt a bizonyíték, az anyám. Még nem volt tizennyolc éves, amikor elcsábította.

– Etelka nem volt házas, de én az vagyok. Apád pedig tiszteletben tartja a családi szokásjogot, nem csábítja el a testvére vagy a fia feleségét. Így van, Paul? – Oui, Madame. – Na látod. – Átölelte Leont, megcsókolta, és a fülébe súgta: – Nem akarsz lelépni? – De igen. Nagyon szeretnék. – Akkor szólok apáéknak. – Mit akarsz mondani nekik? – Hát hogy hazamegyünk. – Igen, drágám, hazamegyünk, de nem apádékhoz, hanem belépünk a liftbe, és felmegyünk a lakosztályunkba. – Hova? – Mondom, a lakosztályunkba. Apám nagylelkű és bőkezű volt, nemcsak maguknak vett ki lakosztályt, hanem nekünk is. Hát nem aranyos? – De az. Nagyon aranyos. Leon közelebb hajolt az apjához, és halkan azt mondta franciául: – Papa, szíves engedelmeddel én most Mártival csendben és feltűnés nélkül visszavonulok, te pedig később megmagyarázod a vendégeknek, hogy miért tűntünk el. Végül is a nászéjszakát is tisztelni kell. Holnap, úgy kilenc órakor a reggelinél találkozunk. – Rendben van, fiam. Menjetek. És jó éjszakát. Márti feltűnés nélkül az anyjához ment. – Mama – súgta a fülébe. – Menjetek haza, mi itt alszunk a szállodában. – Jaj, kislányom, az nagyon sokba kerül.

– Bizonyára, mama, de nem nekünk. Holnap délben viszont nálatok ebédelünk. Valami jó magyaros ebédet főzzél. – Mégis, mire gondolsz? – Előételnek csinálj hortobágyi húsos palacsintát, utána mondjuk húslevest csigatésztával, de ha nincs csigatésztád, akkor magyaros krumplilevest. Aztán főzhetsz paprikás csirkét nokedlivel, uborkasalátával. – Néhány pillanatig gondolkodott. – Süthetnél mondjuk mákos pitét és nagyon fontos, hogy sajt is legyen. Mindenféle sajt. Leon már türelmetlenül várta. Lementek a portára. Leon elkérte a lakosztály kulcsát. A portás udvariasan rámosolygott, átadta a kulcsot, és jó éjszakát kívánt. Leon a liftben magához ölelte a lányt, és lassan, hosszan megcsókolta. – Nagyon szeretlek – mondta őszintén. – Meddig? – A lábad talpáig. – Ezt errefelé úgy mondják, hogy a fejed búbjától a lábad kisujjáig. Kiszálltak a liftből. Leon megállt, megfogta a lány karját, gyengéden megszorította. – Márti, szeretlek, és valószínűleg holnap is szeretni foglak. De te sem adhatsz írást arról, hogy a halálodig szeretni fogsz. – Továbbmentek. – De én a halálomig akarlak szeretni – mondta a lány. – Ez nagyszerű és megnyugtató. – Leon kinyitotta a lakosztály ajtaját, felkattintotta a világítást. Márti a meglepetéstől majdnem felsikoltott. Ilyen luxussal berendezett szobákat eddig csak filmeken látott. Bement a nappaliba, megnézte a hálószobát, a dolgozószoba berendezése szinte elbűvölte. Benyitott a fürdőszobába, és elragadtatással mondta. – Csodálatos, őszintén mondom, egyszerűen nem találok szavakat. Leon megfogta a lány kezét, megcsókolta, és kivezette a fürdőszobából. – Ülj le, hozok valami italt. –A hűtőszekrénynél megállt, kinyitotta az ajtaját. – Mit innál? Van itt bor, pezsgő, vodka, konyak, barackpálinka, Coca-Cola.

– Milyen bor van? – Egri bikavér. – Akkor én pezsgőt innék vörösborral. – Ahogy parancsolja, asszonyom. Leon felbontotta a pezsgőt, jó minőségű francia ital volt. Öntött a poharakba, az egri bikavérből is löttyintett hozzá, az egyik talpas poharat átadta Mártinak. – A szerelmünkre és a boldogságunkra! – Arra szívesen iszom. Miután ittak, Leon megkérdezte: – Márti, végül is, hogy állsz most a volt szerelmeddel? – Muszáj erről beszélnünk? – Felnőtt emberek vagyunk. Az a helyes, ha szembenézünk önmagunkkal, problémáinkkal. Viszonyotok volt. Több éves viszony. Egy ilyen kapcsolatot nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. – Nézte Mártit, akinek arca elkomorult. – Gyorsan hozzátette: – Nem akarok neked fájdalmat okozni, de szeretnék tisztán látni. – Most, az esküvő után? Mit mondjak? Balázst nagyon szerettem, viszonyom volt vele. Gyerekkori szerelem volt. Most is szeretem, jó volna, ha megmaradhatnánk barátoknak. De ő ezt nem vállalja. Balázs most is szerelmes belém, de én már nem tudom viszonozni, mert végzetesen beléd szerettem. – És most az a fickó gyűlöl engem? – Ne beszélj így róla. Balázs nem fickó. És nem gyűlöl sem téged, sem engem. Végtelenül rendes ember. Tulajdonképpen nagyon sajnálom. Hát ez van. Mire vagy még kíváncsi? – Kösz, hogy ennyire őszinte vagy hozzám. Egészségedre! – Leon felemelte a poharát, Márti is.

– Leon, én mindig őszinte vagyok. Nincs titkom, és semmit sem akarok eltitkolni előtted. – Ha megcsalsz, azt is meg fogod mondani? – Azt is. De remélem, erre nem kerül sor. Veled nagyon jó, miért csalnálak meg? – Párizsban nagyon sok jóképű fiú van. – Te is jóképű vagy. És nekem ez éppen elég. – Ez jólesett. Miről beszélgettél az apámmal? Márti kortyolt a pezsgőből. – Először is – mondta aztán – apád megítélésem szerint szuper fej. Levizsgáztatott francia nyelvből, megfeleltem, aztán azt mondta, hogy Paulnak hívjam őt, anyádat pedig egyszerűen csak Etelkának, mert az ő köreikben ez így szokás. Közölte a kívánságát is… – Ki vele. – Unokákat szeretne. Egy kisfiút, egy kislányt. Azt mondtam, oké, Paul, szülök neked unokákat. – Akkor… – …van még valami. Apádnak megmondtam, hogy én dolgozni akarok, és hogy te megígérted, hogy apádék elhelyeznek az Elektronikai Kutatóintézetben. Megkérdezte, hogy elmondtad-e nekem… – Mit? – vágott közbe Leon. – Azt, hogy a kutatóintézet részvényeinek jelentős része a család tulajdonában van. – Erre mit mondtál? – Azt, hogy te ilyesmiről nem tettél említést nekem. – Nem hát, mert most hallok róla először. Lámcsak, apám bizalmasabb a

menyéhez, mint a fiához. – Leon valóban csodálkozott apján, vele sohasem beszélt arról, hogy a család fantasztikus nagyságú vagyonát milyen üzleti vállalkozásokba fektették be. Persze, ha jól meggondolja, érthető, hiszen őt gyerekkorától fogva nem érdekelte a vagyon és a pénz, nem akart egy milliárdokkal manipuláló konszern elnöke lenni, még vezérigazgatója sem, ezért apja tudomásul vette, hogy őt a tanári pálya érdekli… – De talán így helyes – folytatta. – Végül is a család egyetlen örököse én vagyok, s miután engem nem érdekel a vagyon és az üzlet, apám úgy gondolja, hogy esetleg téged érdekel, és folytatni fogod az ő harácsoló és kizsákmányoló munkáját. Márti hátrasimította vállára omló hullámos haját. – Néha zavarba hozol – mondta. – Tulajdonképpen te mit akarsz? – Mit akarok? Szeretném megváltoztatni a világot. – Kommunista vagy? – Baloldali vagyok, de nem kommunista. Nem tudok hinni az emberistenekben. Márpedig Sztálin isten volt, imádni kellett, és feltétlenül hinni benne. Bálvánnyá vált. Nem szeretem a bálványokat. Hruscsov akart valamit. Nagy lendülettel látott munkához, ledöntötte Sztálin bálványszobrát a terekről, de a lelkekben felépült szobrokat nem tudta megsemmisíteni. Sztálin legenda volt, nagyon erős legenda. A legendákban pedig hisznek az emberek. Aztán Hruscsov, majd Brezsnyev is elkezdte építeni a saját bálványszobrát. És ez nem jó. Nekem ez nem tetszik. De nem tetszik az sem, ami nálunk van. Nem tetszik a pénz mindenhatósága, a tőke egyeduralma. – Még mindig nem értelek – mondta Márti. – Nem jó az, ami a Szovjetunióban van, az sem jó, ami a tőkés világban van. Akkor hát? – Én úgy gondolom, hogy meg kell szüntetni a tőke monopolhelyzetét és uralmát, olyan társadalmat kell létrehozni, amelyben a tehetség, a tudás, a tisztesség zöld utat kap, és ebben a társadalomban ne legyenek diktátorok, bálványok, egyszemélyi vezetők, akiknek jó vagy rossz kedvétől függnek életek, sorsok. Nálatok az a fene nagy baj, hogy ha megválasztanak egy vezetőt, egy első embert, az haláláig az marad, mert ez a hagyomány, azt pedig tisztelni kell. Egyszerűen nem lehet leváltani. – Dehogynem lehet – mondta Márti. – Rosszul vagy tájékoztatva. Leváltották

például Rákosit, később Gerőt, aztán Dubčeket, Gomulkát, sőt Hruscsovot is, pedig ő igazán akart valamit. – Igen, de ahogy én tudom, ezek a leváltások valamilyen társadalmi megmozdulás következményei voltak. – Lehet. Fáradt vagyok. Meg különben sem értek a politikához, nem is nagyon érdekel. Ezeket is csak azért kérdeztem, mert Sándor bácsi szerint te furcsa módon a terroristákkal szimpatizálsz. Leon kiitta poharából a pezsgős bort. – És ha kiderülne rólam, hogy én is terrorista vagyok? – kérdezte. – Csodálkoznék – mondta Márti. – De ez hülyeség. Te nem vagy terrorista. Gyere, feküdjünk le, már csak azért is, mert Paul unokákat akar. – Megfogta a férfi kezét, és felállt. Leon engedelmesen követte.

7

Egy év telt el azóta, hogy Márti azt mondta: „De ez hülyeség, te nem lehetsz terrorista.” Tévedett. A tévé előtt ült, az egyes csatornát nézte, és nem akart hinni a szemének, amikor a monitoron meglátta Leont. Feltartott kézzel jött ki a Credit Bank épületéből, bal karja véres volt. Márti lehunyta a szemét, de tisztán, érthetően hallotta a bemondó diadalmas hangját: „Veszedelmes terroristákat tett ártalmatlanná a rendőrség terroristaellenes különleges osztaga. A hírhedt Bakunin-csoport néhány tagja az eredménytelen bankrablási kísérlet közben tűzharcot vívott a különleges osztag embereivel. Az osztag tagjai közül ketten, a terroristák közül hárman életüket vesztették.” A képen látható volt, amint a karhatalom emberei az áldozatokat pokróccal letakarva hordágyra teszik, kiviszik a bank épületéből. Márti azt hitte, hogy nyomban meghal a képernyő előtt. Még azt sem vette észre, amikor anyósa benyitott a szobájába. – Láttad az adást? – hallotta Etelka hangját. Hátrafordult. Száraz, könnytelen szemmel nézett anyósára. – Láttam. – Hangja fáradt, színtelen volt. – De hát ez őrület. – Az asszony leült, tenyerét a szemére szorította. – Nem, ez nem lehet igaz. – Sajnos igaz, Etelkám. Véresen igaz. Paul látta? – Nem, nem látta. Az igazgatótanács szokásos ülésén van. Belehal, ha megtudja, hogy mi történt. – Letérdelt a fiatalasszony lábához, karjával átkulcsolta térdét. – Te tudtál róla, hogy Leon benne van valamiben? Márti gyengéden megfogta az asszony mindkét karját, lassan felemelte, és szinte kényszerítette, hogy visszaüljön a helyére. – Semmiről sem tudtam. Semmiről. A nászéjszakánkon kérdezte tavaly nyáron, mit szólnék, ha kiderülne róla, hogy ő terrorista. Azt mondtam, szó szerint

emlékszem rá: csodálkoznék. De ez hülyeség, te nem vagy terrorista. – És ő mit mondott? – Semmit. Sokat sejtetőn mosolygott. De ez volt minden. Bakunin-csoport. Sohasem hallottam róluk. Az Action Directe-ről már hallottam, a Vörös Brigádokról is, de a Bakunin-csoportról még nem. – Ki az a Bakunin? – Orosz anarchista. A múlt század végén halt meg. Úgy tudom, Párizsban is élt. Leonék róla nevezték el a csoportjukat. Az asszony a kezét tördelte. – Ha Paul ezt megtudja… – Szerintem már tudja – vágott közbe Márti. – Én biztos vagyok benne, hogy segíteni fog Leonon. Végül is a fia. – Igen, a fia. De Paulnak elvei vannak. És nem hiszem, hogy megtagadja elveit. Még akkor sem, ha a fiáról van szó. – Összetörten ült a fotelban, tekintete valahova elkalandozott. – Nem értem, hogy miért tette, hiszen nem volt szüksége pénzre, mindent megkapott, amit kért. – Nyilván nem azért akarták kirabolni a bankot, mert Leonnak pénzre volt szüksége. Valószínűleg a szervezetnek akartak pénzt szerezni. – De hát mit akar ez a szervezet? – Nem tudom. Leon engem nem avatott be az ügyeibe. Hány évre ítélhetik el? Az asszony széttárta a kezét. – Azt az ezredest, aki a de Gaulle elleni merényletet szervezte, halálra ítélték. Azt mondta a riporter, hogy Leonék két rendőrt agyonlőttek. Ez nagyon súlyos dolog. – Megint eleredtek a könnyei. – Mit csináljak, édes jó Istenem, mit tegyek. Hívjam fel Pault? – Nem hiszem, hogy örülne neki.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A kagylót Márti vette fel. – Te vagy, Márti? – Én vagyok, Paul. – Etelka nálad van? – Igen, Paul, itt van. Akarsz vele beszélni? – Láttátok a tévéközvetítést? – Igen, láttuk. – Újságíróknak ne nyilatkozzatok. Hamarosan otthon leszek. Vigyázz Etelkára. Rosszak az idegei. – Oké, Paul! – Csókollak! – Én is. – Márti letette a kagylót. – Paul volt – mondta. – Arra kért, hogy újságíróknak ne nyilatkozzunk, hamarosan hazajön. – Felállt, kinézett az ablakon. Jól látta, hogy a kapu előtt a járdán és a túloldalon is, a parkoló gépkocsik között már gyülekeznek az újságírók és a fotóriporterek. Kiszólt Yvette-nek, a fiatal szobalánynak, hogy küldje be hozzá Pierre Mordènes-t, a ház gondnokát. Az ötvenöt év körüli, teljesen ősz hajú, erős testalkatú férfi hamarosan megjelent. – Parancsol, asszonyom? – kérdezte udvariasan. Mély bariton hangja volt. – Pierre, kérem, gondolom tudja, hogy mi történt. – Ha a tévéadásra gondol, asszonyom, akkor tudom. A hír, asszonyom, mélységesen megdöbbentett és elszomorított. Fogadja asszonyom, őszinte együttérzésemet. – Köszönöm, Pierre. Nos, az újságírók, a fotóriporterek már a kapu előtt ólálkodnak. Kérem, ne nyisson ajtót, ne eresszen be senkit sem. – Értem, asszonyom. Ez természetesen nem vonatkozik a rendőrségre. Mert úgy

vélem, ők is itt lesznek hamarosan. – Miért gondolja? – Ilyen esetekben, asszonyom, ez a szokás. De értek mindent, és a kívánságának megfelelően cselekszem. Van még valami parancsa, asszonyom? – Igen, mondja meg kérem, Marie-nak – az órájára nézett –, most öt óra van, hét órára terítsen meg nálam. Apósomék is itt vacsoráznak. – Meglesz, asszonyom. – Pierre meghajolt, és méltóságteljes léptekkel kiment a szobából. Etelka asszony csodálkozott Márti nyugalmán és határozottságán. De vajon mitől ilyen nyugodt? Más feleség ilyenkor sírógörcsben fetrengene a földön, nem a vacsorával törődne. – Mártikám, én nem fogok vacsorázni – mondta. – Egy falatot se tudnék lenyelni. – Valamit enned kell, Etelka! – A délutáni nap besütött az ablakon, Márti egy kicsit behúzta az elsötétítő függönyt, és kinézett az utcára. Akkor fordult be a hatalmas, kétszárnyú kapun Paul Citroënje. Az újságírók magnóikat az ablaknak tartva ostromolták kérdéseikkel a benn ülőket, de a gépkocsi nem állt meg, finoman begördült az udvarra, a hatalmas kapuszárnyak pedig hangtalanul becsukódtak. Néhány perc múlva belépett Paul Auriol egy kövérkés, erősen kopaszodó, negyvenöt év körüli kellemes arcú férfival. Auriol a feleségéhez ment, átölelte, megcsókolta, néhány nyugtató szót mondott neki, aztán megcsókolta Mártit is. – Bemutatom doktor Jacques Gramont ügyvéd urat. Parancsolj Jacques, foglalj helyet. Valami italt… – Köszönöm, semmit sem kérek. – Gramont hangja kellemesen dallamos volt. – Arról van szó, hogy az adás után azonnal felkértem Jacques barátomat, hogy vállalja el Leon védelmét – magyarázta Auriol. – És elvállalta, ügyvéd úr? – kérdezte Márti. – Természetesen, asszonyom. Azért vagyok itt.

– Nemcsak elvállalta Leon védelmét – mondta Auriol –, de már beszélt is vele. Az asszonyok szinte egymás szavába vágtak. – Hogy van? Üzent valamit? Nagyon el van keseredve? – Milyen a sebesülése? – kérdezte Márta. – Láttam, vérzett a karja. Gramont mosolygott. – Sorjában, hölgyeim. Minden kérdésre válaszolok, ha tudok. Tehát a seb. Bal karját átlőtte az egyik rendőr. Szerencsére csontot, ütőeret nem ért a golyó, az izmokat sem roncsolta szét, azonnal szakszerű orvosi kezelést kapott, a golyó távozott a karjából, a seb néhány nap múlva begyógyul. – Hála Istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Márti. – Négyszemközt beszéltek egymással? – Hát nem egészen. De azért nyugodtan beszélhettünk. A nyomozást irányító felügyelő, Henri Legrand a barátom. Gimnazistakorunkban osztálytársak voltunk. Több okból a lekötelezettem. Szóval lehetővé tette, hogy Leonnal zavartalanul beszélhessek. – Rövid szünetet tartott, Mártinak az volt az érzése, hogy a hatás kedvéért hallgatott el. – Amit most mondok önöknek, az szigorúan bizalmas. Tehát a teljes diszkréciójukat kérem. – Ez természetes, Jacques, a hölgyek nevében is megígérhetem. – Nos, mielőtt Leonnal találkoztam, bizalmas beszélgetést folytattam Henri barátommal. Elmondta, hogy a bank megtámadásáról tudomásuk volt. A Bakunin-brigád egyik embere előzőleg értesítette őket, elárulta nekik a jól kigondolt tervet. Vagyis Legrand emberei már felkészülve várták a támadást. Még arra is volt előzőleg idejük, hogy rejtett kamerákat helyezzenek el az épület különböző részein, és filmre vegyék a támadás minden részletét. – Azt, hogy ki súgta be Leonékat, nem árulta el a felügyelő? – kérdezte Márti. – Nem, nem árulta el, én pedig nem kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy úgyis megtudom. – És megtudtad? – Auriol kíváncsian nézett az ügyvédre.

– Megtudtam, de arról majd később. Megkérdeztem, hogy mik a kilátások. Leon mire számíthat? Henri nagyon őszintén beszélt velem. Azt mondta, nagyon súlyos az ügy. Két rendőr meghalt. A felvételen jól látni, hogy Leon Auriol a rendőrökre lőtt. Az egyik rendőr testéből kioperált golyó a fegyverszakértő jelentése szerint Leon Maéből származik. És ez már nem rablási kísérlet csupán, hanem szándékos emberölés. Ezért pedig a legsúlyosabb büntetés jár. – Igen – mondta Auriol. – Ha bizonyítható. – No, persze. De hát a bizonyítékok adva vannak – mondta az ügyvéd. – És az nem lehetséges, hogy a film- vagy videofelvételekbe véletlenül beletörölt valaki? – kérdezte Auriol. – Én már hallottam ilyen esetekről. Meg olyat is hallottam, hogy a bűnjelek eltűntek. Vagy a szakértő belátja, hogy tévedett, és egy év múlva vásárolt egy nyaralót valahol Délen, a tengerparton. És mi van akkor, ha Leon Maja helyett egy hasonló típusú Ma lesz a bűnjelek között. Természetesen Leon ujjlenyomataival. Csak éppen a rendőrből kioperált golyó nem stimmel bele. – Igen, ezen lehet gondolkodni. De Leon akkor sem kerülhet szabadlábra. A lehetőségeken gondolkoznunk kell. Folytatom. – Megint hatásszünetet tartott. – Nos, mint mondtam, Henri lehetővé tette, hogy nyugodt körülmények között beszélhessek Leonnal. Elővezették az egyik szobába. Henri barátom is ott volt. Elküldte az őrt, ott maradt néhány percig, aztán ő is kiment a szobából. Megkérdeztem Leont, hogy ismer-e? Bólintott. Igen, tudja, hogy az apja baráti köréhez tartozom. Ezután megmutattam neki a leveledet – fordult Auriolhoz az ügyvéd. – Mit írtál neki? – kérdezte Etelka asszony. – Azt írtam, ha azt akarja, hogy segítsünk rajta, legyen őszinte Jacques-hoz. Márti Gramontra nézett. – És őszinte volt? – kérdezte. – Azt hiszem, igen. Elmondta, hogy a szervezetük parancsnoksága adott utasítást a támadásra. Az volt a bankrablás célja, hogy pénzt szerezzenek, és a rabolt pénzből fegyvereket vásároljanak a közel-keleti fegyvercsempészektől. Azt persze nem árulta el, hogy a Bakunin-brigádnak kik a vezetői, és hol van az

illegális központjuk. Mint mondta, ezt akkor sem fogja elárulni, ha agyonverik. Az illegális főhadiszálláson sorsolással hét nevet húztak ki a kalapból. A hét tag közül egyedül csak ő ismeri a vezetők nevét, a többiek a vezetőséget, az illegális központot nem ismerik, mert a konspirációs szabályok nagyon szigorúak. Leon kapta a feladatot, hogy keresse fel a többieket, ismertesse velük a tervet, és szervezze meg a támadást. Leon ezt kitüntetésnek vette, felkereste terroristatársait. – Gramont elővett egy papírfecnit, és onnan olvasta a neveket. – François Dupois középiskolai tanár, Claire Müller negyedéves egyetemi hallgató, matematikus, Jules Lerouge gépészmérnök, Joseph Leblanc gyógyszerész, Anne Dubonnet egyetemi hallgató, Jean Kovácsy újságíró, Pierre Lenoir nyomdász és Yves Durand újságíró. – Jean Kovácsy? – kérdezte Márti. – Magyar? – A szülei voltak magyarok. Pontosabban az anyja német. Született német. Kovácsy már Párizsban született ezerkilencszázötvenkettőben. Leon szerint Yves Durand az áruló, ő tudott a rablásról, de nem vett részt benne. Valószínűleg ő árulta el a tervet Legrand felügyelőnek. – Igen, ez lehetséges – mondta Auriol. – Azt is tudod, hogy kik haltak meg a támadás során? Az ügyvéd bólintott. – Meghalt Claire Müller, Joseph Leblanc gyógyszerész és Pierre Lenoir nyomdász. A többieket elfogták. Meg kell mondanom őszintén, nem lesz könnyű dolga a védelemnek, s most nem magamra gondolok, hanem a többi ügyvédre, de a bíróság is présbe kerül, mert erősen a közhangulat nyomása alatt áll. De hát a tárgyalás még messze van. Legrand felügyelő azt az utasítást kapta a legfelsőbb helyekről, konkrétan a belügyminisztertől, hogy számolja föl a Bakunin-csoport vagy -brigád vezérkarát a teljes szervezettel együtt. – Tulajdonképpen helyeselni kell ezt az utasítást, de mégsem helyeselhetem, mert Leon is köztük van – mondta Auriol. – Ki kell őt szabadítani. Vagy meg kell szöktetni, vagy mit tudom én – mondta csendesen, de érezhetően megrendülve Auriolné. Pierre Mordènes lépett a szobába.

– Elnézést, uram – fordult Auriolhoz –, kopogtam, de úgy tűnik, kopogtatásomat nem méltóztattak hallani. Nyilván nagyon halkan kopogtam. – Történt valami, Pierre? – kérdezte Auriol. – A rendőrség van itt, uram. Auriol tanácstalanul nézett az ügyvédre, tekintetével azt kérdezte, most mit tegyünk. – Engedje be őket – mondta az ügyvéd Auriol helyett. – Igenis, uram. – Pierre nesztelenül távozott. Legrand felügyelő lépett be. Három izmos, fiatal férfi követte a fekete hajú, fekete szemű, testes felügyelőt. – Henri Legrand vagyok. Rendőrfelügyelő, a terroristaellenes különleges egységből. – Hátramutatott. – A munkatársaim. Madame Auriolt keresem. Leon Auriol feleségét. Márti felállt. – Én vagyok. Parancsoljon. Legrand elővett egy pecsétes írást. – Az államügyész engedélyével házkutatást kell tartanom. Márti Gramontra nézett. – Igen, ez törvényes. Ezt nem akadályozhatjuk meg. – Gramont felállt, Auriolra és a feleségére nézett. – Azt hiszem, miránk itt most nincs szükség. Legrand szivarra gyújtott. – Nem bánnám, ha az ügyvéd úr maradna. A házkutatásnál tanúra van szükségünk. – Akkor maradok. – Asszonyom – fordult Auriolnéhoz a felügyelő – jó volna, ha maga is maradna. Egy tanú ugyanis nem tanú. – Etelka asszony a férjére nézett, tőle várta a

beleegyezést. Auriol bólintott. – Maradj, drágám – mondta –, a szobámban megtalálsz. – Ezzel távozott. Legrand az embereihez fordult. – Tessék, uraim – mondta. – Alaposan és szisztematikusan nézzenek át mindent. A nyomozók bementek a hálószobába, Gramont követte őket, Auriolné tétovázott egy ideig, aztán meggondolta magát és elindult az ügyvéd után. A nappaliban ketten maradtak, Márti és a felügyelő. Legrand mint a tanult esztéta, aprólékosan szemügyre vette a vele szemközt ülő Mártit. Nem is rossz, mondta magában, ennek az elkényeztetett burzsuj kölyöknek kifinomult ízlése van. Meglátta a lányt valahol Magyarországon, rácsapott, megdugta és idehozta magával Párizsba. És ami a legszebb, szinte perceken belül francia állampolgár lett. Nem mondom, így első látásra nagyon jó nő. Ha táncolni tudna, felléphetne Michel Gyarmati mulatójában. A teste biztosan megfelelő, a tánctudása, mozgáskészsége… hát igen, azt ki kéne próbálni. – Asszonyom, ha nincs kifogása ellene, néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. – És ha kifogásom lenne? – kérdezte Márti, és kíváncsi volt a felügyelő válaszára. – Akkor is feltenném a kérdéseket, de nem itt és nem most, hanem holnap reggel az osztályomon. – Kérdezzen, felügyelő úr! Legrand a szobában szétterülő kékes füstfoszlányokat nézte, aztán tekintetét a fiatalasszonyra emelte. – Ön ugyebár magyar? – Kettős állampolgár vagyok. Francia és magyar. Konzuli útlevelem van. – Nagyon előnyös. Nem mindenki dicsekedhet ilyen nagyszerű lehetőséggel. Ön tehát akkor utazik Magyarországra, amikor a kedve tartja. – Így valahogy.

– A férjével, ha jól tudom, Magyarországon ismerkedett meg. – Nagyon jól tudja. Járt már Magyarországon? – Nem, még nem jártam. Azt mondják, nagyon szép ország. – Igazat mondtak. Valóban szép. – Mondja, asszonyom, mit tudott a férje kettős életéről? – Semmit. Tudtam, hogy szülei gazdagok, és nekem nagyon tetszett, hogy Leon nem akarja folytatni apja vállalkozását, nem akar iparmágnás lenni, hanem latint és görögöt akar tanítani egy külvárosi gimnáziumban. Persze a külvárosi meghatározást nem pejoratív értelemben mondom, mert Ivry nagyon modern városrész a nagy luxus nélkül. – Járt már Ivryben? – Hogyne jártam volna. Még virágot is vittem a magyar ellenállók sírjára, akik a nácik ellen harcoltak a megszállás alatt, és haltak hősi halált. – Mondja, kit ismer a férje barátai közül? – Tulajdonképpen senkit. Mi nagyon visszahúzódó életet éltünk. Színházba, moziba, hangversenyre jártunk. Igaz, Leon hetente egy-két alkalommal egyedül is elment, azt mondta, szemináriumot tart, vagy a kollégiumban ügyeleti szolgálatot lát el. – Ilyenkor mikor jött haza? – Volt úgy, hogy hajnalban. De én ebben semmi gyanúsat nem találtam. Leon a tanítást hivatásának tekintette. Legrand nagy tenyerével elhessegette az arca elől a füstöt. – Gyakran keresték telefonon? – Igen. Többször keresték telefonon. Mondták is a nevüket… – Nem emlékszik, hogy a telefonálók milyen néven mutatkoztak be?

– Nem, nem emlékszem. Több alkalommal keresték a minisztériumból meg Ivryből a polgármesteri hivatalból. De a nevükre nem emlékszem. – Nők is voltak a hívók között? – Igen. De úgy gondolom, hogy ezek titkárnők lehettek, akik a főnökük megbízásából keresték Leont. – A Kovácsy név nem ismerős? Jean Kovácsy. Újságíró. Márti erősen gondolkodott. – Várjon csak, felügyelő úr. Most, hogy mondja, valami rémlik. Kovácsy… Igen, már emlékszem. Talán két hete lehetett, hogy felhívott telefonon, és Leont kereste. Nem volt itthon. Megkérdeztem tőle, hogy magyar-e, mert a neve az magyar. Beszélgettünk néhány percig magyarul, azt mondta, szeretne velem egy interjút készíteni a Le Monde számára, ő egyébként Leon barátja. Sokat beszélgettek rólam, Leon nagyon dicsért, s neki is minden vágya, hogy magyar lányt vegyen feleségül. Abban állapodtunk meg, hogy majd később jelentkezik. De eddig még nem hívott. – Most egy ideig nem is fogja hívni. Őt is elfogtuk. Márti úgy tett, mintha nem tudna Kovácsy letartóztatásáról. A felügyelő megkérdezte: – A férjének mi volt a politikai meggyőződése? – Nem tudom. Mi sohasem politizáltunk. Voltak megjegyzései például a szülei vagyonáról… – Ez érdekelne. Mondana valami konkrétumot? – A felügyelő érdeklődve nézett az asszonyra. – Többi között azt mondta, hogy akkora vagyont, mint amekkora az Auriol családnak van, lehetetlenség tisztességes úton megszerezni. Valami olyasmit magyarázott, hogy nagyapja Vincent Auriol fiatalkorában a gyarmatokon ügyeskedett, gyémántot és elefántagyarakat csempészett, azzal kereskedett, fantasztikus vagyont gyűjtött, abból vásárolta meg a textilgyárait, és alaposan

kizsákmányolta a munkásokat. Főleg az arab munkaerőt. És azt mondta még, hogy gyűlöli ezt a vagyont, mert vér és temérdek emberi szenvedés tapad hozzá. Neki nem kell, ezért nem akar apja örökébe lépni. – Ezekből a megjegyzésekből nem következtetett arra, hogy a férje szélsőséges, terrorista nézeteket vall? – Nem, felügyelő úr. Ezek a vagyonellenes nézetei nekem nagyon szimpatikusak voltak. Egyszer ugyan tréfásan azt mondta, mit szólnék hozzá, ha kiderülne róla, hogy ő terrorista. Azt feleltem, hülyeség, ő nem terrorista alkat. Nem hittem, hogy az lehet. – Pedig az volt. Az egyik legelszántabb, legvakmerőbb terrorista. Régen vadászunk rájuk. Ez a csoport kapcsolatban áll az olaszországi Vörös Brigádokkal és az itteni Action Directe nevű terrorista szervezettel. – És milyen ítélet várható? – kérdezte Márti. – A bíróság mondja ki az ítéletet. A mi feladatunk a bizonyítékok összegyűjtése és a még szabadlábon, vagyis illegalitásban élő terroristák felderítése. Ebben nagy segítséget nyújthatna a férje, de sajnos ő makacs, elhatározta, hogy hallgatni fog. Az efféle magatartás viszont nem tetszik sem nekünk, sem a bíróságnak. Az államügyészről nem is beszélve. Meg aztán Aldo Moro meggyilkolása óta megszigorították a büntetéseket. – Miben tudnék segíteni? A felügyelő elnyomta szivarját. – Mondjuk, írhatna egy levelet a férjének. – Miről vagy mit írjak neki? – Írja meg, hogy legyen hozzám őszinte, és bízzon bennem. Adja ki a felső kapcsolatait. – Leonnak elvei vannak. Rábeszéljem az árulásra? Nem, azt nem tehetem. Örökre meggyűlölne, örökre elveszíteném őt. – Ha nem teszi meg, akkor is elveszíti örökre. Ha megírja a levelet, van rá

esélye, hogy belátható időn belül találkozzanak. – Nem tudom. Gondolkoznom kell. – Gondolkozzon, asszonyom. És még valami. Ha férje barátai közül valaki jelentkezne, találkozzon vele. Nagyon érdekelne, hogy mit akar. Itt hagyok egy névjegyet. Ha úgy érzi, hogy szüksége van a segítségemre, hívjon fel… – Átadta a névjegyét Mártinak. – Köszönöm. Felügyelő úr… – Parancsoljon, asszonyom. – Emlékszik még Ulrike Meinhofra? – Hogyne emlékeznék, tavaly májusban öngyilkos lett a börtönben. – Nos, Leonnal beszélgettünk még Magyarországon a BaaderMeinhofcsoportról. Leon azt mondta, Ulrikét megölték a börtönben. Nem hiszi el, hogy két évvel a szabadulása előtt öngyilkosságot követett volna el. Nem logikus. A felügyelő Mártira nézett. – Asszonyom, miért mondta el ezt nekem? – Felügyelő úr, kérem, őszintén válaszoljon. Leont nem fenyegeti ilyen veszély? – Hogy megölik a börtönben… – Vagy a vizsgálati fogság idején. – Asszonyom, amíg én irányítom a nyomozást, addig a férje biztonságban van. Hogy a tárgyalás után mi fog történni vele, azt nem tudom. A börtönök feletti felügyelet nem a mi hatáskörünkbe tartozik. – Köszönöm, most jól megvigasztalt. Legrand széttárta a karját. Fekete szemében kedves mosoly bujkált. – Hazudjak? – kérdezte. – Hazudnom kellene, hogy vigasztaló, megnyugtató szavakat mondjak önnek. A férje helyzete nagyon súlyos. Súlyosabb, mint

gondolná. A belügyi és az igazságügyi szervek, ha úgy jobban hangzik, a kormányzat, gyökeresen akarja kiirtani a terrorizmust. Példát kell mutatni. Ez részben a mi feladatunk, részben azoké, akik a vádat képviselik és az ítéletet meghozzák. Hát minden szépítés nélkül ez a helyzet, asszonyom… – Értem, felügyelő úr. És meg kell mondanom, nem valami megnyugtató. – Elismerem. A nyomozók léptek a szobába, maguk elé engedve Auriolnét és Gramont ügyvédet. – Nos, uraim – nézett rájuk Legrand. – Eredmény? – Semmi, uram – mondta a Claude nevű nyomozó. – Itt minden a legnagyobb rendben van. Vagy tényleg nem tartott a lakásában kompromittáló iratokat és tárgyakat, vagy kedves felesége tudta, hogy jövünk, és időben megsemmisített mindent. – Ezt a hangot és feltételezést határozottan visszautasítom. Ez gyanúsítás – mondta felháborodva Jacques Gramont ügyvéd. A felügyelő szivart vett elő, elhúzogatta az orra előtt. – Igazat adok Önnek, ügyvéd úr – mondta, és meggyújtotta a szivarját. Pöfékelt kettőt-hármat. – Ön bizonyára nem tudja, hogy az egyik rendőr, aki a bankrablási kísérletnél az életét vesztette, Claude Marettes édestestvére volt. Marettes korzikai születésű, ők nem könnyen felejtenek. Náluk a családi kötelék eltéphetetlen. – Korzikai? – kérdezte Gramont. – Az ördögbe is. Szőke korzikait még nem láttam. Istenemre mondom. – Akkor, kedves ügyvéd úr – mondta Marettes –, használja ki ezt a ritka pillanatot, és nézzen meg még egyszer. Alaposan. Korzikai vagyok, és szőke. A bátyám, akit a jelek szerint az Ön védence agyonlőtt, sötétbarna, majdnem fekete volt. – Ennyi, mondanám, ha filmrendező lennék, de sajnos nem vagyok az, ezért azt mondom, fejezzük be a diskurzust. Nézzék át ezt a szobát is. – A felügyelő

rosszallóan tekintett Marettes-re. A nyomozók ebben a szobában sem találtak kompromittáló anyagokat. – Köszönöm, uraim – mondta a felügyelő –, igazán alapos munkát végeztek. Nem az Önök hibája, hogy a házkutatás nem járt eredménnyel. Van ilyen. – A háziakhoz fordult. – Hölgyeim, ügyvéd úr, elnézésüket kérem, de mi csak a kötelességünket teljesítettük. A jövő útjai kifürkészhetetlenek, ezért nem mondom azt, hogy többé nem találkozunk. A viszontlátásra. – Viszontlátásra, felügyelő úr – mondta Márti. – Még csak azt mondja meg, hogy mikor beszélhetek a férjemmel? – Remélem, hamarosan.

8

Hámori Balázs főhadnagy elolvasta a Népszabadság párizsi tudósítójának a jelentését a sikertelen bankrablást kísérletről. Bakunin-brigád. A fenébe is. Erről a terrorista csoportról eddig még nem hallott. Bakuninról annál többet. A pártiskolán sokszor emlegették a nevét, amikor bíráló megjegyzéseket tettek és elítélték az uralkodók elleni egyéni terrort, és Leninre hivatkoztak, aki azt tanította, hogy az egyes ember ellen elkövetett terrorista cselekmények semmit sem változtatnak a munkásosztály helyzetén, mert a megölt uralkodó helyébe másik uralkodó lép, és a kizsákmányolás nem fog megszűnni. Leon Auriol gimnáziumi tanár sebesülten került a terroristaellenes csoport kezébe. Leon Auriol, hiszen ez Márti férje. Nem lehet tévedés. Párizsban négyszer-ötször annyi ember él, mint Budapesten, ám nem valószínű, hogy két Leon Auriol tanár, ráadásul latin-görög szakos tanár élne Párizsban. Bár ki tudja. Ebben a felfordult világban minden lehetséges. Este ért haza a bécsi gyorssal, amíg fürdött, addig apja vacsorát készített, rántott szeletet sült burgonyával és fejes salátával. Csak vacsora után nézte át az újságot. Szokása szerint a tágas konyhában ült, vele szemben édesapja, aki még mindig gyászolta Esztert, ahogy ő mondta, a legjobb, leghűségesebb feleséget. Hámori Mihály tulajdonképpen nem volt még öreg, nemrégen töltötte be az ötvennyolcadik évét, de idősebbnek látszott a koránál, felesége halála miatt emésztette magát, és a lelkében dúló, egymásnak ellentmondó érzések kiütköztek az arcán is. Aggódva nézte az újságot olvasó fiát, nem tetszett neki komor ábrázata. – Valami baj van, fiam? – kérdezte. Hámori Balázs letette az újságot az asztalra. Az üvegből bort töltött mindkét pohárba. Felemelte az egyiket, fejével intett apjának, és ivott. – Azt hiszem, apám, nagy baj van. Nem velem – tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy apja arca elkomorul –, hanem Mártival. – Nocsak. Márti Párizsban él. – Azért van vele baj. Azt hiszem, hogy egy terroristához ment férjhez.

Legalábbis ez a gyanúm. Most olvastam az újságban, hogy a francia rendőrség terroristaellenes csoportja meghiúsította a Bakunin-csoport bankrablási kísérletét. Három terrorista az életét vesztette. Az elfogott terroristák között van Leon Auriol latin-görög szakos tanár. Megsebesült. Márti férjét is Leon Auriolnak hívják, és latin-görög szakos tanár. Nem hiszem, hogy ez tévedés lenne. – Ott egye a fene őket – heveskedett Hámori Mihály. – Én soha életemben nem szerettem a terroristákat. Nem szeretem az olyan embereket, akik nem szemtől szemben, hanem orvul, hátulról támadnak. Meg válogatás nélkül mészárolják le az ártatlan embereket. Balázs lement az alagsori szobájába. A telefonkönyvből kikereste Tátray Sándor professzor telefonszámát. A csengetés kiment, a professzor vette fel a hallgatót. Balázs bemutatkozott, aztán azt mondta: – Most olvastam az újságban arról a párizsi bankrablási kísérletről. Tátray közbevágott. – És most arra kíváncsi, hogy a terrorista Leon Auriol azonos-e Márti férjével. – Pontosan ez érdekel. – Sajnos azonos. Kíván még valamit? – Márti telefonszámát. Ha önnek ez nem kellemetlen. A professzor feldiktálta a Rue de Surène-i ház telefonszámát. – Nagyon köszönöm, professzor úr. – Azt ugye tudja, hogy már közvetlenül is hívható Párizs. – Igen, tudom. – De ha nem jönne be a szám, akkor a postán keresztül kérje. Legjobb, ha késő este hívja, akkor kisebb a telefonforgalom. – Így fogok tenni. Még egyszer köszönöm.

– Bocsásson meg, még egy kérdést feltennék. Beszél ön franciául? Csak azért kérdezem, mert a gondnok, Pierre Mordènes fogja felvenni a kagylót, és nem valószínű, hogy magyarul tud. – Nem, de szótárból összeszedem a szükséges szavakat. Köszönöm. Jó éjszakát. – Jó éjszakát, főhadnagy úr. – Szinte egyszerre tették le a kagylót. Balázs előkereste a magyar-francia szótárát, az asztalhoz ült, hozzálátott a szükségesnek vélt mondatok összeállításához. Már a negyedik mondatot állította össze, amikor csengettek. Kiment, felkattintotta az udvari világítást. A kapuban legnagyobb meglepetésére Horváth Péter állt. Civilben volt. – Erőt, egészséget, főhadnagy elvtárs. Nem zavarok? – Üdv, Péter. Nem zavarsz. Bújj be! – Kinyitotta a kaput, Horváth Péter belépett. Kezet fogtak. Balázs lekattintotta az udvari világítást, és lekísérte vendégét az alagsori lakásába. Péter körülnézett. – Vannak újabb szobrok? – kérdezte. – Anyám portréján dolgozom. Még az agyaggal. Ülj le – mutatott a székre. – Mi újság? Szabadságon vagy? – Annál nagyobb újság van. – Csupa fül vagyok. – Beválogattak az utánpótlás válogatottba. Edzőtáborba jöttem fel. Reggel kell jelentkeznem Tatán. – A fenébe is. Én miért nem tudtam róla, hogy focizol? – Nem kenyerem a dicsekvés. – Ez helyes. Hol fogtok játszani? – Két hét múlva Párizsban. A franciák ellen. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elkérjem Márti címét. Arra gondoltam, hogy ha már Párizsban leszek,

meglátogatom őt. – Tudod, hogy Márti most nagy bajban van? Nem is ő, hanem a férje. Nem tudtuk, hogy terrorista. – Az volt? – Igen. A Bakunin-csoport tagja. Ráfázott egy bankrablást akcióra. Elkapták. Közülük hárman haltak meg, a rendőrök közül ketten. Nyilván az életben maradottakon fogják elverni a port. – Hát ez meglepő. Szegény Márti. Nem jó vásárt csinált azzal a francia sráccal. – Hát nem. Gondolom, nem tudta, hogy Leon terrorista. – Biztos vagyok benne. – Beszélni fogok telefonon Mártival, megmondom neki, hogy két hét múlva Párizsba utazol, és találkozni akarsz vele. – Ez nagyszerű. Nem akar küldeni neki valamit? Szívesen elviszem. – Repülőgéppel utaztok? – Azzal. De sok minden elfér a csomagomban. Szívesen elviszem. – Talán írok neki egy levelet. Hová küldjem? – Tessék odaadni az öregemnek a minisztériumban. Vagy ha felhívja őt telefonon, elküldi a pilótáját a levélért. – Azt fogom csinálni. Iszol valamit? – Kocsival vagyok. – Persze. – Mihály bácsi hogy van? Megnyugodott már? – Nem találja a helyét. Fegyelmezi magát, de félek, hogy ez a nagy önuralom előbb-utóbb a szívére megy. Jobb lenne, ha törne-zúzna, és valamilyen módon

levezetné, feloldaná a fájdalmát. Ha jól emlékszem, a nagynénéd is Párizsban él. – Igen. Az útlevélkérelmembe be is kellett írnom a nevét és a címét. – Beírtad? – Beírtam. Bissof Albertné született Sárai Margit, orvosnő, lakik Rue de Chateau 17. szám alatt. – A férje mivel foglalkozik? – Egyetemi tanár a Sorbonne-on. Biológiát tanít. Miért kell beírni az embernek az útlevélkérő nyomtatványba a külföldi rokonai címét? – Ennek több oka is van. Lehetséges, hogy a nyilvántartásunk szerint a künn élő rokon valamiért „cinkes”, ilyen esetben egyénileg kell elbírálni, hogy kiadják-e az útlevelet, vagy ne adják ki. Aztán másik oka az lehet, hogy tegyük föl, az illető disszidál, elkövet valamilyen bűncselekményt, a rendőrség keresi, az Interpol is bekapcsolódik a nyomozásba, megkeresi a magyar hatóságokat, mi ilyenkor az útlevélkérő lapra beírt hozzátartozóinak, rokonainak a címét megadjuk az Interpolnak. Ezek hasznos dolgok. Tehát –mondta mosolyogva –, ha disszidálni akarsz, ne a nagynénidnél dekkolj, mert ott megtalálnak. – Főhadnagy elvtárs csodálkozna, ha disszidálnék? – Nem csodálkoznék. Agyonütnélek. De erre nem kerül sor, mert te nem fogsz disszidálni. Téged ide kötnek a szüleid, a menyasszonyod, Éva… – Ők már nem – mondta Horváth Péter, és tekintete szomorú lett. – Egyiptomból nem jöttek haza. Az egész család ott maradt. Utólag kiderült, hogy kiutazásuk előtt eladták a villájukat, műtermüket az egyik afrikai ország diplomatájának, a vételárat pedig letétbe helyezték egy svájci banknál. Az is kiderült, hogy az az Artex-bizományos, aki Párizsban intézte Babayék ügyeit, a képek eladását, Babayval zseniálisan összejátszva a vételár nagy részét valamelyik francia banknál helyezte el Babay Márton titkos folyószámláján. Persze ő sem járt rosszul. – Ez meglepő. Látod, mennyi álnok ember él ebben a nyomorult kis országban. – Minden ember álnok, aki elhagyja a hazáját?

– Nem. De Babayék azok. Fantasztikusan kerestek. Te meséltél nekem arról, hogy milyen pazarul berendezett lakásuk van. A Balatonon nyaralójuk, műtermük, égetőkemence meg minden. Két nyugati kocsi, egy Mercedes és egy BMW. – Ez mind igaz. Ugyanakkor Babayékat itthon az irigység miatt nem ismerték el. Tizenöt éve nem volt az országban önálló kiállítása. Ugyanakkor New Yorkban és Párizsban is állandó tárlata van. Franciaországban, az Egyesült Államokban albumok jelennek meg a műveiről, jól megírt méltatások a művészetéről, már a helyét is kijelölték az európai festészet történetében. De idehaza hallgatnak róla. Mély és indulatos csönd veszi őt körül, és alattomos irigység. – Fiam, mi történt veled? Olyan választékosan beszélsz, hogy nem ismerek rád. Te képzőművészettel is foglalkozol? – Azzal is, meg zenével is. Ez ugye meglepő, mert az utánpótlás válogatottja vagyok. A közvélemény szerint a focisták olyan hülyék, hogy a Picassótól kapott kerámiákat kidobálják a vonat ablakán. Nohát én focista létemre nem leszek ilyen hülye. Életem nagy napja lenne, ha teszem azt Salvador Dali meghívná a csapatot a nyaralójába, és minden játékosnak adna egy vásznat. – Horváth Péter felállt. – Jól elment az idő. Ne tessék haragudni ezért a váratlan látogatásért, de el kellett mondanom ezt az örömhírt. – Nem haragszom, Péter. Gyere, nézd meg anyám készülő portréját. Te vagy az egyetlen, akinek megmutatom. – Átmentek a műterembe, Balázs felkattintotta a villanyt. Péter ismerősként nézett szét a műteremben. A polcokon kisplasztikák, szoborkompozíciók tervei sorakoztak egymás mellett, jól sikerült portrék, torzók, érmék, jó néhány köztéri szobor elképzelt alakjai, egy-két Petőfi, Dózsa, Kossuth, Szamuely, Rajk, Pálffy György, aztán a harcoló határőr. A műterem közepén a forgatható állványon vizes rongyokkal letakarva állt a legújabb alkotás. Balázs, mintha magában imádkozna, megállt az állványnál, szemét is lehunyta, aztán néhány másodperc után finom mozdulatokkal leszedte a vizes rongyokat a készülő portréról. – Tessék – mondta halkan. – Az édesanyám. Még nem kész. Gyötrelmes, csodálatos munka. Horváth Péter megrendülve nézte a csodát. Mert ez az agyagportré maga a csoda volt. Mikus Eszter arcán érezhető, tapintható volt a boldogság, amely férjének

odaadó ragaszkodásából és fiának mérhetetlen szeretetéből táplálkozott. Az asszony távolba néző, a szeretteitől való búcsúzás utáni tekintete már az ismeretlen jövőt, a halál utáni végtelen idő titkait fürkészte, szép rajzú szája szegletében megbúvó hamiskásan kedves mosollyal pedig mintha azt üzente volna, ne félj, fiam, ne féljetek, én innen is, a kozmikus messzeségből is vigyázni fogok rátok. – Csodálatos! – kiáltott fel Horváth Péter. – Döbbenetesen csodálatos! – És arra gondolt, hogy ennek a tehetséges művésznek miért kell egyenruhában járnia, miért kell a vonatokon az útleveleket ellenőriznie. Ez az ember művész. Hámori Balázsra nézett. – Bronz lesz? – Nem, vörösmárvány. Kifaragom, ha addig élek is. – Bevizesítette a rongyokat, és vigyázva visszarakta az agyagra. – Kösz, Péter, hogy eljöttél. – Akkor a levelet ne tessék elfelejteni – mondta az udvaron a fiú. – Nem felejtem el. Megírom, és felhívom apádat. – Kezet fogott a fiúval. – Viszlát, Péter, és sok szerencsét! – Erőt, egészséget, főhadnagy elvtárs. Hámori Balázs addig maradt az udvaron, amíg Horváth Peti a kocsijával el nem tűnt a Vajda János utca házai között. Bezárta a kaput, felment apjához. Hámori Mihály a televíziót nézte. – Minden rendben van, apám? – Semmi baj, fiam. – Nincs szüksége valamire? – Semmire, fiam. – Ne csináljak egy fröccsöt? Kevés bor, sok szódával. – Nem bánom. De nem akarlak fárasztani. – Drága apám, nekem ez nem fáradság. – Kiment a konyhába, készített két fröccsöt, bevitte a szobába, az egyiket átadta apjának.

– Köszönöm, fiam. – Szeme könnyes lett. – De jó gyerek vagy te. – Egészségére, apám. – Egészségedre, édes fiam. Kiitták a borukat. Balázs még ott maradt néhány percig, nézte a tévét, valamilyen amerikai krimit játszottak, nem nagyon érdekelte, gondolatai Mártinál jártak. Elbúcsúzott apjától, és visszament a szobájába. Leült az íróasztalához, maga elé húzta a telefonkészüléket, elővette a fiókjából a távhívási ismertetőt, megnézte Párizs körzeti számát, felírta egy papírra. Lehunyta a szemét. Miért nem bírja még most sem elfelejteni Mártit. A történtek után is szereti. Maga előtt látta a tizenhat éves Mártit. Gyönyörű volt. Nem kellett erőszakoskodnia, Márti ellenkezése nem volt igazi ellenkezés, és akkor sem ellenkezett, amikor levetkőztette. – Gyönyörű vagy. – Elragadtatással nézte a lányt. – Tudom – mondta Márti. – És most mit kell csinálnom? – Már megint cinikus vagy. – Nem vagyok cinikus. Csak nem tudom, hogy mit kell csinálnom. Fájni fog? – Fogalmam sincs. Ha fáj, sikolts. Vagy harapj belém. Beleharapott. A vállába. De nem sikoltozott. Felnyitotta a szemét. Igen, Márti ilyen volt, de nagyon tudott szeretni. A szerelemben kiismerhetetlen volt. Maga elé húzta a telefont, a szótárból összeállított mondatokat, aztán tárcsázott. Szerencséjére a nulla nulla után megszólalt a sípoló hang, most már tárcsázhatta a számokat. Úgy látszik, a sors kegyeltje vagyok, gondolta, hogy ilyen simán megy minden. A csengetés jól hallható volt. Kis idő múlva valaki felvette a kagylót, és beleszólt. – Alló, Pierre Mordènes… Közbevágott. – Je parier à Madame Márta Auriol? C’est très urgent[1]

– C’est de la part de qui? – Monsieur Balázs Hámori de Budapest. – Attendez une minute, Monsieur. – J’attends. Il faut absolument que je lui parles. Kis ideig csend volt a vonalban, csak az áramfeszültség nagyon távoli, halk zúgása volt hallható. Aztán valaki beleszólt. Azonnal megismerte Márti hangját. – Márti, én vagyok, Balázs. – Tudom. Honnan beszélsz? – Budapestről. – Drágám, de jó, hogy felhívtál. De nagyon jó. – Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. – Már nem haragszol rám? – Sohasem haragudtam… Egyikük sem sejtette, hogy a terroristaellenes csoport technikai osztályán már forog a magnószalag, és minden szavukat rögzítik. – Tudsz már róla valamit? – Az ügyvédünk már beszélt vele. Viszonylag jól van. A sebesülése nem veszélyes. – És mik a kilátások? – Nagyon súlyos büntetés vár rá. – Tudnék segíteni neked valamiben? – Mire gondolsz?

– Hát nem is tudom. Gondolkodj. Hátha eszedbe jut valami. – Kösz. Kedves vagy. De hidd el, mindenem megvan. – Mondd, arra nem gondoltál, hogy Leonékat valaki beköpte? – De igen, tudjuk is, hogy ki volt a besúgó. – Honnan tudjátok? – Leontól. Megmondta az ügyvédnek, hogy Yves Durand nevű újságíró volt. Persze ez az ő helyzetén nem változtat semmit sem. – Én innen Budapestről halál biztosra vettem, hogy a csoportba a rendőrség beépült. – Igen, úgy látszik. Jaj, Balázskám, sok mindenre számítottam, csak erre nem. Tudod, itt Moro meggyilkolása után nagyon gyűlölik a terroristákat, és a hatóságok keményen leszámolnak velük. – Nem csodálom. Márti, két hét múlva Horváth Peti Párizsba utazik egy válogatott futballcsapattal. Felkeres téged is. Vigyázz a fiúra, tudod, hogy mennyire szeretem. – Rendben van. Vigyázni fogok rá. – Kösz, előre is. Leteszem a kagylót. Ha valamire szükséged lenne, hívjál fel. – Még mindig a határon vagy? – Igen. Még mindig ott vagyok. Csókollak. – Én is. És szeretlek is. – Nagyszerű. Szia, Márti. – Szia, Balázs. Szinte egyszerre tették le a kagylót. Egy óra múlva a beszélgetést Legrand felügyelő figyelmesen végighallgatta. Egy

papírdarabkára apró, szálkás betűivel néhány kérdést írt fel. „Balázs Hámori.” Ki ő? „Horváth Peti focista.” Figyelni kell. „Hámori még mindig a határon van.” Ez mit jelent? Vámőr? Határőr? Meg kell tudni. Hátradőlt, szivarra gyújtott. Tehát Leon Auriol már tudja, hogy Yves Durand volt az áruló. Nem tévedett. Eszébe jutott az a nap, amikor Moro elrablása után öt héttel két bomba robbant az olasz repülőtársaság irodája és egy rendőrőrszoba előtt. Mindkét merénylet elkövetését egy eddig ismeretlen csoport, a Bakunin-brigád vállalta magára. Sohasem hallott ezekről a terroristákról. Az Interpolnál sem talált adatokat a Bakunin-brigádról. Aztán a nyár folyamán ismétlődtek a robbantásos merényletek. Ami nagyon elgondolkoztató, egyetlen amerikai épület vagy személy ellen nem követtek el merényletet. Legrand felügyelő nem szerette az amerikaiakat. Ennek az volt az oka, hogy míg ő tizenhét évvel azelőtt Algériában az arab terroristák ellen harcolt, addig Párizsban élő feleségét elszerette egy amerikai, akiről később megtudta, hogy a követségen szolgálatot teljesítő CIA-tiszt. Anne, a lánya akkor ötéves volt. Azután, hogy De Gaulle Evianban fegyverszünetet kötött Ben Belláékkal, visszatért Párizsba. Felesége akkor közölte vele, hogy két éve viszonya van Robert Musky őrnaggyal. Elváltak. Anne nála maradt. Az asszony pedig Muskyval Amerikába költözött. Legrand tudta, hogy nagyon szubjektíven ítéli meg az amerikaiakat, mert nem minden jenki olyan, mint Musky, de hát mit tegyen, természetén nem tud, nem is akar változtatni. A CIA-t meg kimondottan gyűlölte. Nem is szívesen dolgozott velük együtt, ha csak lehetett, kerülte a velük való együttműködést. Főnöke, Marty Kläber ezredes, aki a terroristaellenes osztály vezetője volt, viszont szívesen találkozott a CIA embereivel, tanácsaikat elfogadta, segített nekik, ha szükségük volt segítségre. Arra nagyon vigyázott, hogy ezt a szoros kapcsolatot eltitkolja Legrand és emberei előtt. A felügyelő ezért nem tudott arról, hogy Kläber ezredes a Párizs környéki villájában március huszadikán, négy nappal Aldo Moro elrablása után titokban találkozott egy magas rangú CIA-tiszttel, akit csak Joe néven ismert. Nem is tartotta fontosnak, hogy a vezetéknevét is ismerje, tudta, hogy az igazi nevét úgysem mondaná meg. Joe ezredes fiatal volt, törékeny, de Kläber jól látta, hogy az a törékeny test csupa ín és izom. A találkozót úgy szervezték meg, hogy még Kläber biztonsági emberei sem tudtak róla. Az ezredes elküldte őket azzal, hogy éjfél után tíz perccel jelentkezzenek nála. A biztonsági főnök megértően bólintott, s magában azt gondolta, hogy a fiatal ezredeshez nővendég érkezik. Hát csak szórakozzon kedvére. Joe viszont magával hozta három emberét, s a villa őrzését azok látták el. A két ezredes a kandalló előtt ült, és a kellemes meleget árasztó tűznél csendesen beszélgettek. Richard Barre, az idős algériai veterán felszolgálta az italokat, és

nesztelenül távozott. Tudta, ha Kläbernek szüksége lesz rá, csengetni fog. A két ezredes, mintha nagyon régi barátok lettek volna, őszintén beszélgetett. – Tudja, Joe – mondta Kläber –, én elismerem De Gaulle érdemeit, de nem tudok lelkesedni érte. – Evian miatt? – Tulajdonképpen az sem tetszett, de nem amiatt. – Kíváncsivá tett, Marty – Joe mosolygott. – Megtudhatom, hogy miért nem lelkesedett az öregért? – Nem szeretem azokat a francia politikusokat, akik nyíltan vagy titokban Amerika-ellenesek. De Gaulle pedig az volt. Persze egy új világháborúban nem vitás, hogy melyik oldalon állt volna. De amíg élt, addig állandóan bosszantotta, idegesítette az amerikai vezetést. Meggyőződésem, hogy így akarta kompenzálni azokat a sérelmeket, amelyeket az amerikai vezetők azzal okoztak neki, hogy sokáig nem akarták elismerni a harcoló francia nemzet vezetőjeként. – Igen, ebben a megállapításban nagyon sok az igazság. El kell ismernem, hogy az akkori amerikai vezetés jó néhány politikai hibát követett el. De úgy vélem, hogy kettőnk viszonya felhőtlen. – Örülök, Joe, ha valóban így gondolja. – Így gondolom, Marty. És ezek nem üres szavak. Most, Moro elrablása után még szorosabbra kell fűzni szövetségünket. A terrorizmus hulláma átcsap a határokon. Meggyőződésem, hogy a Vörös Brigádoknak kapcsolatai vannak a nyugat-németországi és a franciaországi terrorista csoportokkal. – Nekem is ez a meggyőződésem. És úgy gondolom, hogy ebben a feszült helyzetben fel kell számolni a terrorista szervezeteket. Meg kell találni és ki kell szabadítani Aldo Morót. Biztosítottam olasz kollégámat, hogy mi minden segítséget megadunk nekik. Az az igazság, hogy ezek a terroristák nagyszerűen konspirálnak. Eddig még nem sikerült a központokhoz eljutni. – Valóban. – Az amerikai ezredes ivott a konyakból, a poharat az asztalra tette. – Nekem volna egy elképzelésem, s biztos vagyok benne, ha megvalósítjuk,

eljuthatunk a terroristák központjáig, sőt a Vörös Brigádok vezetőihez. – Nos, hallgatom, Joe. Tudja, hogy tanácsát szívesen veszem. – Én megbíznék egy ügynököt azzal, hogy hozzon létre egy terrorista szervezetet. Hajtsanak végre néhány merényletet, a nyilvánosság előtt vállalják a merénylet elkövetéséért a felelősséget. Ez azzal jár, hogy a Vörös Brigádok, a RAF[2] és az ETA[3], az IRA[4] megpróbál kapcsolatot létesíteni velük. – Tetszik az elképzelése, Joe – mondta Kläber –, meg is valósítható, csak találni kell egy megbízható ügynököt. – Ha nem talál, szívesen segítek, kedves Marty. Az egyik ügynökünket a rendelkezésére bocsátom. – Lekötelez, Joe. – Szóra sem érdemes. – Az amerikai legyintett. – Amerikai az illető? – kérdezte Kläber. – Francia. Újságíró. Több évig dolgozott az Államokban, akkor kerültünk kapcsolatba vele. – Megtudhatom a nevét? – François Guerini. Összehozom magával, Marty. Nagyon ügyes ember. – Nagyszerű! Így történt aztán, hogy március 20-án újból találkoztak a Párizs környéki nyaralóban. Joe magával vitte megbízható ügynökét. Guerini középtermetű, széles vállú, megnyerő modorú férfi volt, hollófekete haját lakkal fújta be, mint a nők, arcát a tél folyamán az Alpokban megbarnította a nap. Fekete szemöldöke az orra nyergénél összenőtt, világoskék szemével barátságosan nézett Kläberre. Negyvenöt éves volt. – Parancsoljon velem, ezredes úr – mondta kicsit énekelő hangon. – Gondolom, már tudja, hogy miről van szó.

– Nagyjából. Meg kell szerveznem egy terrorista különítményt azzal a céllal, hogy kapcsolatba kerüljünk a Vörös Brigádokkal, és megtaláljuk Aldo Morót. – Pontosan erről van szó. Gondolja, hogy sikerülni fog? – A szervezet megalakítása vagy Moro kiszabadítása? – Mindkettő. – A szervezet megalakítása nem ütközik nehézségbe. Véleményem szerint ahhoz nem kell sok ember. Hogy a Vörös Brigádok felveszik-e velünk a kapcsolatot, azt nem tudom. De ha néhány sikeres akciót végrehajtunk, minden reményünk megvan rá. Joe, az amerikai, aki eddig hallgatott, most megszólalt. – Oké, a merényletek. Arra felhívom a figyelmét, Guerini, hogy a merényletek ne az Államok ellen irányuljanak. Se amerikai személyek ellen, se az Államok intézményei ellen. Világos? – Tökéletesen! – Robbanóanyagot tőlem fog kapni, ha arra szükség lesz. – Ez világos beszéd. Ezek után a kapcsolatot kivel fogom tartani? – A továbbiakban az ezredes úrral – mondta az amerikai. – Mindent értek! Egyikőjük sem tudta, hogy Richard Barre, a megbízható inas a másik szobában minden szót hallott. Valójában nem akart ő hallgatózni, de különösnek találta az amerikai látogatását, és azt sem értette, hogy a francia újságíró mit keres náluk. Valahogyan nem tetszett neki ez a különös találkozás. És az sem, hogy a főnöke nem hívta meg a beszélgetésre helyettesét, Legrand-t. Az pedig különösen nem tetszett neki, hogy a főnöke az amerikai ezredessel megalakít egy terrorista szervezetet. Meghúzta a vállát. Mit tehet? Semmit. Nem az ő dolga. Jobb, ha elfelejti az egészet. De amikor megkezdődtek a robbantások, egyre többször jutott eszébe az amerikai ezredes és az újságíró látogatása. Valamit tennie kéne,

de fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. Legrand felügyelő végezte a dolgát, de a kételyek egyre sűrűsödtek benne. Tulajdonképpen már az sem nagyon tetszett neki, amikor a bankrablást kísérlet előtt két nappal megszólalt a telefon. Éppen szunyókált, de a csöngetést jól hallotta. Anne vette fel a kagylót. – Igen, uram, a türelmét kérem. Apa, téged keresnek. – Ki a fene keres ilyenkor? – kérdezte, és felült, az álmot kitörölte a szeméből. – Valami Yves Durand újságíró. Legrand ásított, és átvette a kagylót. Bemutatkozott. – Yves Durand vagyok, a Figaro munkatársa. – Parancsoljon. – Felügyelő úr, sürgősen beszélnem kell önnel. Elöljáróban csak annyit, fantasztikus bankrablás készül. A Credit Bank párizsi központját akarják kirabolni. – Mikor? – Holnapután délelőtt. – Honnan beszél? – A szerkesztőségből. – Magáért megyek. – Az órájára nézett. – Fél óra múlva ott vagyok. – Igen, uram, várom. A szerkesztőség hatalmas épülete előtt találkoztak. Yves Durand beült a Simcába. – Az osztályra, Philippe – mondta Legrand. – Egyenesen a garázsba! – Igen, uram – mondta Philippe, a megbízható, a mindig szolgálatkész

gépkocsivezető, aki végigharcolta Legrand-nal az algériai háborút, s nagyon boldog volt, amikor De Gaulle Evianban fegyverszünetet kötött Ben Belláékkal. Akkor még, tizenöt évvel azelőtt fiatalok voltak mindketten. Legrand harmincéves volt, Philippe három évvel idősebb. Akkor, az arab terroristák ellen harcoltak. Most meg? A francia terroristák ellen kell harcolniok. – Maga alszik, felügyelő úr? – kérdezte Durand. – Pihenek. Felkészülök lelkileg mindarra, amit mondani fog nekem. A garázsból egyenesen az irodába mentek. – Foglaljon helyet – mutatott az íróasztal előtt álló székre. Megvárta, míg Durand helyet foglalt, aztán leült ő is. Észrevétlenül bekapcsolta az íróasztalába beépített magnetofont. – Hallgatom, Durand úr. – Arról van szó, felügyelő úr, hogy tavasszal Aldo Moro elrablása után Leon Auriol barátom és volt iskolatársam beszervezett a Bakuninról elnevezett terrorista csoportba. Csatlakoztam a csoporthoz. Nem azért, mert szimpatizálok a terroristákkal… – Akkor miért csatlakozott hozzájuk? – Ezt szeretném elmondani. Az volt az elképzelésem, hogy ha beépülök a terroristák közé, megismerem kapcsolataikat, könyvet írok róluk. Nos, részt vettem néhány merénylet elkövetésében, de azokat úgy szerveztük meg, hogy emberéletben ne essen kár. Két nappal ezelőtt felkeresett a lakásomon Leon, és elmondta, hogy a parancsnokság döntése szerint ki kell rabolni a Credit Bank központját. Velem együtt kilencen leszünk. Mindenki megkapja a feladatát. Közölte, hogy ők már szemrevételezték a bankot. Elkészítette az akció pontos tervét, az én feladatom az lesz, hogy holnapután délelőtt tíz óra után öt perccel legyek a bankban a főbejárati ajtó közelében, és foglaljam el a helyemet a telefonfülkében. Átadott három füstgránátot azzal az utasítással, hogy amikor ők visszavonulnak, én füstgránátokat dobjak a terem közepébe és a kezelőpult mögé. – Hol vannak a bombák vagy gránátok? – Elzártam az asztalfiókomba.

– Miért nem hozta magával? – Mert holnap találkozom Leonnal. Tudja, felügyelő úr, Leon nagyon óvatos és nagyon gyanakvó. Attól tartok, hogy holnap meg fogja nézni a gránátokat. Most azt is elmondom, hogy miért jöttem el Önhöz. Amit eddig csináltunk, nem került emberéletbe, de a holnaputáni akció meggyőződésem szerint véres akció lesz. Abba pedig nem akarok belekeveredni. Gondolja meg, felügyelő úr. Kilenc fegyveres terrorista. Lőni fognak. Ismerem Leont. Mindenre elszánt fickó. – Kik a többiek? – Nem tudom. Leon nem árulta el a nevüket. Leon mindegyik résztvevőt ismeri. Hogy a többiek ismerik-e egymást, nem tudom, de valószínű. Harisnyasapka lesz a fejükön. – Értem. Mondja, Monsieur Durand, ki a vezetője ennek a szervezetnek? – Fogalmam sincs. Higgye el, felügyelő úr, meg akartam tudni, de Leon nem árulta el. – Nem lehetséges, hogy ő maga? – Nem, nem hiszem. Az biztos, hogy Leon ismeri a vezetőt vagy a vezetőket. – Hol van a bázisuk? Hol tartják a fegyvereiket, a robbanóanyagokat? – Semmit sem tudok erről. – Mondja, Monsieur Durand, ki az ideológusa a bandának? Nyilván van valami ideológiájuk, valamiért robbantanak. Ez nem lehet öncél. – Leon nekem azt magyarázta, hogy így szorítjuk sarokba az államhatalmat, így kompromittálhatjuk őket… – Hát nem mondom, furcsa elképzelés. Mit akarnak elérni? – Azt, hogy a tömegek bizalma megrendüljön. A hatalomba vetett bizalomra gondolok… – Értem. Ezek szerint ön nem lesz ott a bankban holnapután.

– Nem tudom, hogy mit tegyek. Ha nem megyek el, Leon szagot kap, és esetleg lefújja az akciót. Ha elmegyek, ráfázhatok. – Menjen el, hogy Leon lássa, aztán lépjen le. – Remélem, nem lesz ezek után bántódásom. – Remélem én is. Megbeszélem az államügyész úrral. – Nézte Durand-t, és émelygést érzett a gyomrában. Miért van az, gondolta, hogy ez az ember szívességet tesz nekik, és ő mégsem tudja becsülni. Másnap reggel Legrand felügyelő kihallgatást kért Marty Kläber ezredestől, a Police Judiciaire terroristaellenes osztály vezetőjétől. Kläberék szorosan együttműködtek a Coros Républicain de Sécuritével, a köztársasági rohamrendőrséggel és a titkosszolgálat (SDECE) akciócsoportjával. Több alkalommal megtörtént, hogy összehangolt rajtaütést hajtottak végre egy-egy tűzfegyverekkel felszerelt terrorista csoporton. Kläber kitűnő rendőrnek tartotta Legrand felügyelőt, tudta, hogy szívós, megbízható, érti a szakmáját, csak az nem tetszett neki, hogy Legrand nem lelkesedik az amerikaiakért. Nézte az előtte ülő fekete hajú, széles vállú felügyelőt, és várta, hogy megszólaljon. De Legrand a szivarjával volt elfoglalva, finoman megnyomkodta, elhúzta orra alatt kétszer, háromszor, aztán elővette Ronson szivargyújtóját, és rágyújtott. – Nos? – kérdezte kicsit türelmetlenül Kläber, és felvonta szemöldökét –, sürgősen akart beszélni velem. – Így van, ezredes úr – mondta, és zsebéből elővette a kisméretű magnetofonját. – Szeretném, ha meghallgatná ezt a felvételt. – Hát akkor halljuk! Legrand benyomta az indítógombot, a szalag elindult. Kläber rögtön megismerte a felügyelő hangját. Figyelmesen hallgatta Yves Durand vallomásnak is beillő tájékoztatását. – Elengedte a fickót? – kérdezte az ezredes. Legrand kikapcsolta a magnót. – Mit csináltam volna vele?

– Miért nem fogta le? Végül is terrorista. Beismerte, hogy részt vett a merényletek végrehajtásában. – Valóban. De ha lefogjuk Durand-t, elmarad a bankrablási kísérlet, és nem kaphatjuk le a többieket. – Miért nem? – Mert nem ismerjük őket – mondta a felügyelő, magában pedig azt gondolta, „édes istenem, de ostoba főnökkel áldottál meg”. – Azt mondja, hogy nem ismerjük őket? – Azt, ezredes úr. – Leon Auriolt ismerjük. – Valóban. – Öblögette a száját a szivarfüsttel, aztán amikor kiengedte, azt mondta: – És? – Fogja le Leon Auriolt, és vallassa meg! – Bizonyítékok nélkül fogjam le? Ezredes úr, ön nem tudja, hogy Leon Auriolnak ki az apja? Nyilván tudja, hogy René Auriol tábornok, a család egyik tagja De Gaulle szűkebb baráti köréhez tartozott. Kläber legyintett. – René Auriol tábornokot ismerem. Nyugdíjas. – Ezredes úr, ez a magnófelvétel nem bizonyíték. Ez lehet provokáció is. Nekünk bizonyítékokra van szükségünk. A bizonyíték pedig az lesz, amikor a bandát elkapjuk a bankban. – Mi a terve? – Két napunk van. Ez elegendő arra, hogy megszervezzem az akció elhárítását, és a terroristákat elfogjam. Még videokamerákat is elhelyezünk a bankban, mert a bizonyíték így lesz tökéletes. Az embereim pedig ott lesznek a helyszínen. Senki sem menekülhet meg. Ott lesznek a CRS[5] emberei is. Bízza rám,

ezredes úr. – Rendben van, felügyelő úr. Van még valami? – Van. Ha megengedi, elmondom. – Hátrasimította homlokába hulló fekete haját. – Ön tudja, hogy több mint húsz éve küzdök a terroristák ellen. Ebből öt év Algériában telt el. Dicsekvés nélkül mondhatom, értem is el valami eredményt. Az éjjel átnéztem a Bakunin-brigád nyilvántartási anyagát. Aldo Morót március tizenhatodikán rabolták el a Vörös Brigádok emberei. Ezt követően március harmincadikán hallunk először a Bakunin-brigádról. Akkor robban a bomba az Alitalia irodája előtt. Éjjel. Csak anyagi kár van. És ezután folyamatosan robbannak a bombák. A robbanószerkezetek maradványaiból a szakértők megállapítják, hogy amerikai gyártmányúak. – Ezzel mit akar mondani? És egyáltalán hova akar kilyukadni? Legrand elnyomta szivarját, és egy másodpercig azon tűnődött, hogy főnöke miért olyan ideges. – Furcsának találom… – Mit talál furcsának? – Azt, ezredes úr, hogy eddig egyetlen amerikai intézmény vagy klub ellen nem hajtottak végre merényletet. Mintha a jó isten vagy valaki arra utasította volna a terroristákat, hogy az tilos. Az Egyesült Államok franciaországi képviseletei, kedves terrorista fiúk, tabuk. – És mindebből most milyen következtetést von le? – Kläber kíváncsian fürkészte a felügyelő arcát. – Nem következtetek semmit sem. Én csak gondolkodom, tűnődöm, ezredes úr. – Felállt. – Szíves engedelmével, távozom. – De nem mozdult. Kemény arcát meglágyította egy röpke mosoly. – Ha megengedi, volna egy privát kérdésem. – Parancsoljon. – Kläber kihúzta a fiókját, és egy dobozból drazsét vett ki, élvezettel szopogatta. – Hogy van az én öreg barátom, Richard Barre?

– Ön ismeri az inasomat? – Harminc éve. Valamikor együtt kezdtük a szolgálatot. Mindketten az Első Gyarmati Ejtőernyős Hadosztály katonái voltunk. Persze nem harminc évvel ezelőtt, mert akkor én tizenöt éves voltam, Richard tizenhat. Ötvenháromban lettünk katonák. Egy évig Vietnamban harcoltunk. Dien Bien Phu után Algériába kerültünk. Aztán leszereltünk és rendőrök lettünk. Hát így történt valahogy. Csak Richard megmaradt nyomozónak, belőlem felügyelő lett. Igaz, sokat kellett tanulnom. – De megérte. – Nem tudom. Egy haszna mindenestre volt. Sikerült elvesztenem a feleségemet. – Ismerem a sztorit. Azóta nem szereti az amerikaiakat. – Kläber újabb drazsét tett a szájába. „Mint egy gyerek” – gondolta Legrand. – Azóta? Nem is tudom. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell vallanom, azt hiszem, sohasem rajongtam értük. – Ez hiba, kedves Legrand. Jegyezze meg, amit egy öreg katona mond. Franciaországnak egyetlen igaz barátja van, az Egyesült Államok. Érti, Legrand? Nem Anglia és nem Németország. Csak Amerika. – Ez már politika, uram. Ahhoz nem értek. Rendőrtisztviselő vagyok. A feladatom, hogy megvédjem a köztársaság nyugalmát. Vagy legalábbis mindent elkövessek azért a nyugalomért. Apám azt mondta egyszer, fiam, tanuld meg, a pártok jönnek, a pártok mennek, a köztársaság marad. – Ez igaz, Legrand. De nem mindegy, hogy a köztársaság címerében sarló és kalapács van-e, vagy az ősi jelvényünk. Nem akarok magának tanácsot adni, de gondolja meg, nem minden amerikai Robert Musky. – Igen, uram. Ezt tudom. Lehet, hogy igaza van. Ha megengedi, most távozom. – Sok sikert, és mindenről jelentést kérek! – Természetesen, ezredes úr. – Legrand megbiccentette a fejét, és távozott. Arról persze fogalma sem volt, hogy távozása után Kläber a lehallgatásmentes vonalán felhívta Joe ezredest, és részletesen beszámolt neki a felügyelővel folytatott

beszélgetéséről. – Erről semmit sem tudtam – mondta Joe. – De hát végül is, kedves Marty, ön tartja a kapcsolatot Ipszilon Dével. – Ez volt a fedőneve François Guerininek. – Nem közölte önnel, hogy mit terveznek? – Nem. Nem kért soron kívüli találkozót. – Hát akkor sürgősen találkozzon vele. – Feltétlenül. Köszönöm, Joe. – Értesítsen, Marty, ha valamit megtud! Kläber még aznap a késő esti órákban találkozott a fekete hajú, kék szemű Guerinivel az osztály egyik konspirációs lakásán a Rue Charlot-n, közel az Église-Saint-Jean-Saint Françoishoz. A lakás nappalijából jól látszott a tizenhetedik században épült pompás templom. Csak Richard-t vitte magával. A Citroënjét is ő vezette. A hallgatag ember nyitott ajtót Guerininek. Alaposan megnézte az ügynököt, aztán bevezette a nappalijába. Megkérdezte Kläbert, hogy mit készítsen az asztalra. Az ezredes kérdőn nézett a lakkal lefújt hajú férfira. – Köszönöm, én semmit sem kérek. – Én sem – mondta az ezredes. – Ha szükségünk lesz valamire, majd szólunk. Richard Barre meghajtotta magát és távozott. De most már nagyon érdekelte, hogy gazdája miről beszélget ezzel a nem éppen szimpatikus emberrel. Úgy helyezkedett el az ajtó közelében, hogy minden szót halljon. Ezalatt Legrand Claude Marettes csoportvezetővel tüzetesen szemügyre vette a bankot, hosszan beszélgetett az igazgatóval, elmondta, hogy terrorista támadás készül a bank ellen, de aggodalomra nincsen ok, az ő feladata, hogy megakadályozza a bankrablást, és elfogja a terroristákat. Az igazgató készséges volt, megmutatta, hogy a galérián és a földszinten hova lehet elhelyezni a kamerákat és a mesterlövészeket, ám mindezt ügy kell végrehajtani, hogy az alkalmazottak ne essenek pánikba. Tulajdonképpen a tervet majdnem tökéletesen megvalósították, csak arra nem számítottak, hogy Leon Auriol a „Haut les

mains”[6] – felszólításra azonnal lőni fog. Az eredmény közismert: nemcsak a televízió játszotta le többször is a támadásról készült filmet, részletesen megírták az újságok is. A két rohamrendőrt nemcsak a családtagok gyászolták meg, hanem a bajtársak és a jóérzésű franciák is. Természetesen ott volt a gyászolók között Henri Legrand felügyelő is az embereivel együtt. Kläber nem vehetett részt a temetésen, mert a belügyminiszter kérette magához, de semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Richard Barre elkísérje utolsó útjára a két rohamrendőrt. Legrand a temetés után találkozott Barréval. Megölelték egymást, és lassú léptekkel mentek a parkoló felé. – Kocsival vagy? – kérdezte Legrand régi barátjától. – Metróval jöttem. – Nagyszerű. – A felügyelő az órájára nézett. – Gyere, elviszlek. Aztán valahol megiszunk egy-két Pernod-t. – Így történt aztán, hogy a Szajna partján, közel a Pont Neufhöz beültek egy csendes presszóba. Az ablakon át szép kilátás nyílt a hídra, a csendesen folydogáló Szajnára, de jól látták az Igazságügyi Palota hatalmas épülettömbjét, a Sainte-Chapelle tornyát és távolabb a Pont SaintMicheltől nem messze a Rendőrprefektúra épületét. Legrand kávét és két Pernod-t rendelt. – Mesélj, hogy élsz? Richard Barre széttárta a kezét. – Mit mondjak, megvagyok. – A papírból készült asztalterítőt nézte, és tömzsi ujjaival idegesen simogatta. Nem nézett régi barátjára. A pincér az asztalra tette az italokat és a kávékat a számlával együtt. Legrand felemelte a poharát. – Egészségedre, Richard. – Egészségünkre. Felhajtották az italt. A felügyelő a kávéját kevergette, és elgondolkodva nézte barátja barázdált arcát.

– Valami bajod van? – kérdezte. – Megviselt Marettes halála. Tudod, szerettem a fiút. Aztán amikor Claude arcát néztem, közel álltam a rosszulléthez. Pedig tanú vagy rá, sok halált láttam. Claude teljesen kiborult. Legrand ivott a kávéból. – Csodálkozol? A szeme láttára lőtték le a bátyját. És találd ki, ki lőtte le? Egy pisis egyetemi hallgató. Egy lány, Claire Müller. Még nem volt húszéves. – Biztos, hogy ő volt? – A filmfelvételen jól látszik. Richard tekintete elborult. Kortyolt a kávéból. – Csak a filmfelvételen azt nem látni, aki az egész akciót megszervezte. Az a szomorú, hogy ezek a pisis terroristák és a rendőrök is áldozatok. Legrand kíváncsian nézett barátjára. – Ezt hogy érted? – Intett a pincérnek, és újabb két pohár Pernod-t rendelt. Valahogyan megérezte, hogy Richard Barre-tól érdekes dolgokat fog hallani. Látta, hogy barátja mielőtt válaszolna a kérdésére, megvárja, míg a pincér az asztalra teszi a poharakat. – Nos? – kérdezte a pincér távozása után. Barre nem nyúlt a pohárhoz. Mélyen ülő szemével szomorúan nézett a felügyelőre. – Henri, mi mindketten majmok vagyunk. Te is, én is. Minket beültettek egy hintába, és azt hisszük, hogy azért szállunk fel-le, mert mi lendítjük a hintát. Nem mi lendítjük, mi csak a köteleket fogjuk, a hintát azok lendítik a magasba vagy a mélybe, akik röhögnek rajtunk, mert majmoknak, beidomított majmoknak tartanak bennünket. Mert mi idomítottak vagyunk. Beidomítottak arra, hogy a trikolórért öljük a Viet Minh-eket, és mi öltük őket, mert mi voltunk, mi, a gyarmati ejtőernyősök az ország büszkesége. Aztán öltünk Algériában is. Fiatal gyerekeket, lányokat, felnőtteket, öregeket, mert terroristák voltak. Ezt mondták. És mi mindezt becsületszóra elhittük. De miért? Mert idomított majmok voltunk. – Ivott. – Voltunk? Nem, Henri, ma is azok vagyunk. Te

élethalál-harcot vívsz a terroristákkal, csak azt nem tudod, hogy ezeket a terroristákat a CIA és saját főnököd szülte. Igen, igen. A Bakunin-brigád szülőapja egy Joe nevű amerikai ezredes, szülőanyja pedig a mi drága főnökünk, Marty Kläber. Henri, mi valamikor Vietnamban örök barátsági szerződést kötöttünk egymással. Te megmentetted az életemet, én megmentettem a tiédet. Amit most hallani fogsz, vedd úgy, mint a szentírást. – Úgy veszem. Richard Barre ezután szép sorjában elmondta, hogy mikor találkozott Kläber Joe ezredessel a villában, mikor mutatta be neki ügynökét, François Guerinit. – Ők adták az utasítást, hogy Guerini hozzon létre egy terrorista szervezetet? – Igen. És Guerini, ez a CIA-ügynök létrehozta. Én tudtam a készülő bankrablásról is. – És miért nem szóltál? – Mert te is tudtál róla. – Ez igaz. Csak ezt nem tudtam, hogy mindez provokáció. – Várj egy percig. Ez azért nem olyan egyszerű. – Barre mély lélegzetet vett. – A bankrablási kísérlet előtt két nappal Kläber találkozott az A-egyes lakásban Guerinivel. Ismered a lakást. – Ismerem – mondta Legrand, és maga elé képzelte a találkahelyet a Rue Charlot-n. Neki is volt kulcsa a negyedik emeleti lakáshoz, magányos óráiban megpihent ott, megtörtént az is, hogy a lakásban nemcsak az ügynökeivel találkozott, hanem alkalmi szeretőivel is. Az efféle találkozások szabályellenesek voltak, de Legrand túltette magát az előírásokon, úgy gondolta, hogy ezt a szabálytalanságot megengedheti magának, végül is ő igazán sokat tett a köztársaság biztonságáért. – A támadási kísérlet előtt két nappal a késő esti órákban találkozott a lakásban az ezredes Guerinivel. Csak én voltam vele, gépkocsiját is én vezettem. Guerini pontosan megérkezett. Néhány szót beszéltem vele, és valahogyan az volt az érzésem, hogy Guerini nem született francia. Megéreztem a kiejtésén.

– A neve francia. Vagy inkább olasz. – A név semmit sem jelent. Változtatni lehet, akár a ruhát. De nem is ez a fontos. Nem kellett semmit sem felszolgálnom, kimentem a nappaliból, de úgy helyezkedtem el az ajtó mögött, hogy halljam a beszélgetésüket. – És mit hallottál? – Épületes dolgokat. Kläber megkérdezte, hogy ki találta ki a Credit Bank kirablását. Guerini azt mondta, hogy a parancsnokság tagjai egyetértettek a bank kirablásával. Leon Auriol ezt azzal indokolta meg, hogy a rablásra azért van szükség, mert fegyvereket, robbanószerkezeteket kell vásárolniuk a csempészektől. Guerini azt magyarázta Kläbernek, hogy ő nem mondhatta azt Leon Aurioléknak, nem kell pénz fegyverekre meg robbanóanyagokra, mert mindent megkapnak a CIA-től. Hallgatnia kellett, hogy ne leplezze le magát. – Döbbenetes – mondta Legrand. – Most mondd meg nekem, Richard, de őszintén, hogy dolgozhat így az ember, amikor közvetlen főnöke is becsapja. – Ezért mondtam, hogy idomított majmok vagyunk. – Csak voltunk, Richard. – Legrand mindenre eltökélten nézett barátjára, és megismételte. – Csak voltunk. Én nem leszek idomított majom. – Mit akarsz csinálni, Henri? – Még nem tudom. – De ugye nem árulod el, hogy én informáltalak. – Ha karóba húznak, akkor sem. Mint valamikor régen Indokínában, egymás kezébe csaptak. Így fogtak kezet akkor is, amikor örök barátságot fogadtak egymásnak. Legrand fizetett, utána elvitte barátját a közeli metróállomásig. Azért nem viszi hazáig, mondta, mert nem szeretné, ha Marty Kläber együtt látná őket. Természetesen Richard Barre ezt nem csak megértette, de helyeselte is. Az állomás előtt a kocsiban kezet fogtak, jó lenne, ha sűrűbben találkoznának egymással, mondta Legrand, amire Barre helyeselt. És amikor a felügyelő

megkérdezte, hogy mi az akadálya a sűrűbb találkozásuknak, Barre azt felelte, nem is tudja. Aztán rövid gondolkodás után hozzátette, kicsit tart Kläbertől. No, nem fizikailag, mert olyan fickót, mint Kläber, kettőt is elfogyaszt reggelire, azért tart tőle, mert ebben a fene nagy francia demokráciában a Kläber-féle vezetők általában övön alul ütnek, ő pedig nem szeretné, ha szabálytalanul ütnék ki. Legrand a barátjára nézett, arcára kedves, gyermeki mosoly ült ki. – Fiú – mondta a nála idősebb barátjának –, amíg én élek, vigyázni fogok rád. Tudod, Richard, olyan időket élünk, amikor az embernek egyre kevesebb lesz a barátja. De aki a kevesek közül megmaradt, azt meg kell becsülni. – Kezet fogtak. – Ha szükséged van rám, szólj. Richard Barre hunyorított, és megszorította a felügyelő kezét. Legrand visszament az osztályra. Az ügyeletes őrmestertől megkérdezte, hogy Kläber ezredes nem kereste-e. A fiatal, az előírtnál jóval hosszabb hajú őrmester mosolyogva azt mondta, tudomása szerint az ezredes a miniszternél van, azért nem ment el a temetésre sem. Legrand bólintott, jobb kezét felemelte, mintha tisztelegne, köszöni szépen, mondta, és bement a szobájába. Az előszobájában ülő tizedestől kávét kért, aztán magához kérette Claude Marettes-t. Nem kellett várnia sokáig, a szőke hajú korzikai megjelent. Tekintete még most is borongós volt, ovális arcán látszott, hogy a temetés alaposan megviselte. Testvére elvesztésének a fájdalma az arcára ült ki, az egész ember olyan volt, mint egy kifacsart, elhasznált citrom. – Üljön le, Claude, és most megismétlem, együtt érzek Önnel és családjával. – Köszönöm, felügyelő úr. Nagyon köszönöm. –Széles mellét teleszívta levegővel. – Tudja, felügyelő úr, olyan hangulatban vagyok, hogy gondolkodás nélkül ölni tudnék. Maxime nagyon jó testvér, nagyon jó férj és apa volt. Anyám fájdalmát egyszerűen nem tudtam elviselni. Látta maga is, felügyelő úr, hogy szegény anyám mennyire szenvedett. Maxime volt a kedvence, a család büszkesége. Nem én, hanem ő, a kék egyenruhás, géppisztolyos rohamrendőr, anyám szemében ő volt a köztársaság védelmezője, a korzikai tigris. Így hívta őt, hiába mondtam neki, drága mama, Korzikában nincs tigris, azt felelte, nem baj, az ő szemében Maxime igenis tigris, mindannyiunk védelmezője. És tudja mi történt, felügyelő úr? – Nem tudom. De szeretném, ha elmondaná. – Szivarra gyújtott, és figyelmesen

nézett a korzikaira. – Anyám az engesztelő szentmise után az oltárhoz vezetett. Már nagyon kevesen voltak a kápolnában, térdeljek le, mondta. Letérdeltem Szent Kristóf oltára előtt a lépcsőre. És most mit csináljak, anyám, kérdeztem. Rám nézett, és azt mondta, esküdjem meg Szent Kristófnak, hogy megbosszulom testvérem halálát. Addig ne legyek boldog, a családom se, míg Maxime gyilkosát meg nem ölöm. – Ez derék eskü volt, ha egyáltalán megesküdött. – Mit tehettem volna mást? Hiába magyaráztam, hogy a huszadik században élünk, és nem Korzikában, hanem Párizsban, és itt ismeretlen a Vendetta, azt felelte, őt ez nem érdekli, ha nem fogadom meg, hogy bosszút állok, megátkoz. Mit tehettem. Megesküdtem, hogy megölöm testvérem gyilkosát. – Hát ez már valami, fiam – mondta Legrand elismerően. – De tudja-e, hogy ki volt a gyilkos? Ha nem felejtette el, nyolcan voltak. És mind a nyolcan lőttek. Sajnos a kamera nem rögzítette, hogy ki kire lőtt. A felvételen jól látható, hogy azok is lőttek, akiket maguk terítettek le. Úgy lehet, hogy Maxime gyilkosát maga már megölte, mert ahogy a szakértői jelentéseket olvastam, a Claire Müller testében talált három golyó a maga Maéből való. – A fenébe! Akkor viszont azt is tudniok kell a bölcs és okos szakértőknek, hogy a testvérem halálát okozó golyó melyik terroristának a fegyveréből való. – Ez így igaz, kedves Claude. Hamarosan meg fogjuk tudni. De addig is, nekünk dolgoznunk kell. Azért fizet az állam. – Igen. De nem valami jól. – Valóban. De kedves Claude, most nem erről van szó. – Elnézést, felügyelő úr. Még nem vagyok magamnál. – Szeretném, ha magánál lenne. Fontos és bizalmas, hangsúlyozom, nagyon bizalmas munka vár magára. Tehát megnézi a központi nyilvántartóban François Guerini címét. Újságíró. Ha megvan a címe, három emberrel menjen a lakására, vegye őrizetbe. – Van letartóztatási parancs?

– Csak az én szóbeli utasításom. – És ha nem engedelmeskedik? – Azért mennek négyen, hogy engedelmességre bírják. De úgy, hogy életben maradjon, és a testén ne legyenek több nap múlva begyógyuló külső sérelmi nyomok. Az ugyanis kellemetlen lenne. – Szivarjáról lepöccintette a hamut, felállt, az ablakhoz ment. Kinézett a forgalmas utcára. Az ég felhőtlen volt és kék, pedig már jóval elmúlt hat óra. Megfordult, és szeretettel nézett a szőke korzikaira. – Nagyon szeretném, ha óvatosan végeznék el a feladatot. És még valamit. Előfordulhat, hogy Guerini hivatkozni fog ikszre vagy ipszilonra. Sőt telefonszámokat is közöl, követeli, hogy hívják fél ezeket a számokat. Nem hívnak fel senkit, még akkor sem, ha a köztársasági elnökre hivatkozik, vagy mondjuk Kläber ezredesre. Világos? – Azt hiszem igen. – Nos, akkor ne ide hozzák be, hanem a kettes számú telepre. Én most odamegyek. Ha bármi van, ott megtalál. Olyan embereket vigyen magával, akikért tűzbe teszi a kezét. És vegyenek magukra golyóálló mellényt. – Értettem, felügyelő úr. – Helyes. – A szőke fiatalemberhez ment, megfogta a karját. Érezte az izmok rángását. – Kedves Claude, mondok én magának valamit. Olyan ember mondja, aki hazatért Indokínából és Algériából. – Megszívta a szivarját, lassan eresztette ki a füstöt a száján. – Hallgatom, felügyelő úr. – Nem biztos, hogy az a gyilkos, aki a fegyver ravaszát meghúzza, hanem az, aki a gyilkosságot megszervezte és parancsot adott a ravasz meghúzására. Nem tudom, ért-e engem. – Azt hiszem, igen, felügyelő úr. A kettes számú telep a terroristaellenes különítmény kiképző bázisa volt valahol Párizs környékén, a hétköznapi emberek elől jól elrejtett helyen, egy viszonylag nagy kiterjedésű erdőben. A kiképző bázisra válogatott emberekből álló őrség vigyázott, nemcsak a falakon belül, hanem kívül is. A jelszót naponta

változtatták meg egy előre kidolgozott kód szerint, és aki a jelszót nem ismerte, az nem közelíthette meg a bázist. Ezen a bázison folytak a speciális kommandókiképzések, az önkéntes jelentkezőkből több szűrővizsgán kiválasztott fiúk itt megtanultak mindent, ami szükséges a terroristák leküzdésére. Naponta többször gyakorolták, hogy hogyan kell kiszabadítani az eltérített repülőgép foglyait, illetve utasait, pontosan ismerték a nemzetközi forgalomban használt repülőgéptípusokat, tudták, hogy hol kell berobbantani az ajtókat, milyen fegyvereket kell használni, nemcsak lőfegyvereket, hanem átmeneti bénulást okozó gázgránátokat is, amelyek az egészségre nem károsak, hatásuk addig tart, míg a terroristákat lefegyverzik. Persze ezeknél az akcióknál nagyon finoman, másodpercnyi pontossággal kidolgozott és összehangolt munkára volt szükség. Legrand mindig azt mondta: – Fiúk, a mi kommandóinknak úgy kell működniök, mint egy szimfonikus zenekarnak. A komponálás a mi dolgunk, elkészítjük a kottát, de attól eltérni nem szabad, mert aki hamisan játszik, az veszélyezteti a produkció sikerét, ezért kirúgjuk a bandából. Legrand felügyelő már hét órakor a szobájában volt. Telefonon felhívta Anne-t, néhány percig beszélt vele. Lehet, hogy csak hajnal felé megy haza –mondta –, ne legyen nyugtalan, nem bánná, ha Joseph vele maradna addig, amíg ő haza nem megy. – Igazán, papa? – kérdezte lelkendezve Anne. – Igazán, kislányom, azzal a megjegyzéssel, hogy még nem szeretnék nagypapa lenni. Ahhoz még fiatal vagyok. – Értem, papikám. Vigyázni fogunk. Eddig is vigyáztunk. Szervusz, papa. – Szervusz, kislányom. Letette a kagylót, kiszólt a beosztott ügyeletes nyomozónak, hogy az étteremből hozzon fel neki vacsorát, ha van káposztaleves, azt szívesen venné, és utána pedig marhahúst paradicsommártással, természetesen a sajtról sem akar lemondani, mert sajt nélkül nem sokat ér a vacsora. Eközben Claude Marettes és két embere a Rue François Miron 67-es számú házat nézték a Beauvais Szálló bejárata mellől. Az egyik különítményes visszajött, cigarettára gyújtott. Baj van, Claude, mondta, a ház ajtaja zárva van, a

portás nyitja a fülkéjéből az elektromágneses zárat. – Beszéltél vele? – Nem. De láttam, hogy ő nyitja belülről az ajtót. – Világos. Az akciót úgy kell végrehajtanunk, hogy a portás ne láthassa, amikor Guerinit elvisszük. Tehát a következőt csináljuk. A gépkocsival Philippe a ház elé áll. Szabályosan vagy szabálytalanul. Teljesen mindegy. De úgy állj oda, Philippe, hogy azonnal ki tudj lőni a ház elől. Mi ketten Robert-rel bemegyünk a házba. Lehívatjuk Guerinit, a többi már simán fog menni. Világos minden, fiúk? – Világos – mondták. – Akkor indulás. Végül is módosítani kellett a terven. Philippe a ház előtt talált egy üres parkolóhelyet, az órába bedobta az érmét, és várakozott. Claude csengetett, a portás – jól látták az üvegen keresztül – valamilyen képeslapot nézegetett. Ösztönösen megnyomta a gombot, az ajtó kinyílt. Claude-ék már ott álltak a fülke előtt, amikor a portás fölnézett. Nagy termetű néger volt. Felállt, kijött a fülkéjéből, és bizalmatlanul nézett rájuk. – Kicsodák maguk? – kérdezte, de a választ már nem hallhatta, mert Claude irtózatos erővel ágyékon rúgta. A portás a kegyetlen fájdalomtól meggörnyedt, akkor Robert az évek óta begyakorolt karateütéssel tarkón vágta. A néger összecsuklott, elvesztette eszméletét, bevitték a portásfülkébe, pillanatok alatt megkötözték, száját széles leukoplaszttal leragasztották. Mozdulataikon látszott, hogy az efféle akciókat sokszor gyakorolták, mert hangtalanul mozogtak. – Vedd fel a sapkáját – mondta Claude –, és játszd meg a portást. Te helyettesíted, ha érdeklődnek, hogy mi történt vele. – Na jó, de mi történt vele? – kérdezte Robert. – Rosszul lett, elvitte a mentő. Téged a munkaközvetítő küldött ide. A mesét variálhatod. Én felmegyek Guerinihez. – Liften felment a második emeletre, pisztolyát csőre töltötte, biztosította, és a zsebébe tette. Biztos volt a dolgában, a zsebből való célzást és tüzelést sokszor gyakorolták, ő sohasem tévesztette el a célt. Az emeleten három lakás volt. Éppen a lifttel szemben lakott François

Guerini, a HAVAS távirati iroda munkatársa. Claude Marettes becsengetett. Kisvártatva belülről valaki megkérdezte: – Ki az? – Rendőrség – mondta Claude, és a kukucskáló elé tette különleges igazolványát. – Azonnal. – Hamarosan kinyílt az ajtó és Claude Marettes belépett. A középtermetű, fekete hajú, kék szemű férfi kíváncsian nézett rá. – Parancsoljon, felügyelő úr. – Öltözzön fel! Velem kell jönnie. – Hova? – A rendőrségre. – A Police Judiciaire-re? – Igen, a Quai des Orfèvres-re. – Felügyelő úr, legyen szíves, hívja fel ezt a számot. – Elővett egy névjegy alakú kártyát, amelyen két telefonszám volt. Claude átvette a kártyát. Csodálkozva nézte. Az egyik szám Marty Kläber ezredes közvetlen száma volt. – Ez Kläber ezredes telefonszáma – mondta nyugodtan, de valahogyan furcsa érzések ébredtek fel benne. – Igen, felügyelő úr. – François Guerini magabiztosan mosolygott. – Akkor hát nagyszerű – találta föl magát Claude Marettes –, ugyanis éppen hozzá kell vinnem Önt. Ha jól megnézte az igazolványomat, láthatta, hogy a Police Judiciaire különleges osztályának, vagyis a terroristaellenes osztagnak a tagja vagyok. Főnökünk pedig Marty Kläber ezredes. Hozzá megyünk. Guerini megnyugodva felöltözött. Haját gondosan megfésülte, befújta lakkal, Claude Marettes-t kicsit zavarba hozta, mert eddig úgy tudta, hogy hajlakkot csak a nők használnak. Lehet, hogy François Guerini férfi létére nő? Vagy ő a nő

bizonyos férfiak között? – Mehetünk! Claude bólintott. Míg a liften mentek lefele, azon tűnődött, hogy milyen kapcsolata lehet Kläbernek ezzel a piperkőc újságíróval. Amikor kiszálltak a liftből, intett Robert-nak, hogy hagyja ott a portásfülkét, és menjen utánuk. Minden baj nélkül beültek a Citroënbe, megvárták, míg Robert is elhelyezkedik, Philippe indított, gázt adott, és óvatosan kihajtott a parkolóhelyről. Háromnegyed óra múlva François Guerini már ott ült Legrand felügyelő előtt. Érezte, hogy valami furcsa dolog történik vele, és ez nagyon nem tetszett neki. Türelmetlenül megszólalt. – Kläber ezredes úrral akarok beszélni. Legrand lecsípte szivarja végét. Ronson öngyújtójával rágyújtott, pöfékelt néhányat, aztán barátságosan azt mondta: – Szeretném, ha most megjegyezné, amit mondok. Pillanatnyilag maga itt nem akarhat semmit. Konkrétan, maga, kedves Guerini őrizetbe van véve, mint a Bakunin-brigád vezetője. – Hogy én? – Maga, kedves Guerini. – Legyen szíves, hívja fel Kläber ezredes urat. – Legyen szíves, ne adjon nekem tanácsokat. – Hangja gúnyos volt. – Maga, Guerini lebukott. A bankrablás kudarccal végződött. Meghalt három emberük, három terrorista, az embereim közül pedig meghalt két rohamrendőr. Nagyon sajnálom őket. De nem titkolom el, sajnálom a maguk embereit is. Mert végül is életét vesztette öt fiatal francia. Claire Müller még nem volt huszonegy éves. És milyen szép volt. Aztán Joseph Leblanc gyógyszerész. Tavaly végzett. Még nem töltötte be a huszonötödik évét. És akit igazán nagyon sajnálok, az Pierre Lenoir nyomdász. – Önök ölték meg őket. így olvastam az újságban. – Nem, barátom – mondta Legrand. – Ezeket a szerencsétlen, félrevezetett ostoba fiatalokat maga küldte a vágóhídra. És ezért fizetni fog.

– De felügyelő úr… – Semmi de! Figyeljen rám, Guerini. Mi egyidősek vagyunk. Mindkettőnknek gazdag tapasztalata van. De ez most nem segít magán. És nem segíthet magán Joe ezredes sem, és Kläber ezredes sem. Ebből láthatja, hogy alaposan tanulmányoztuk magát, és azt hiszem, többet tudunk múltjáról, jelenéről, mint azt gondolná. Magán egyetlenegy dolog segít. Ha magába száll, és mindent elmond őszintén, kertelés és taktikázás nélkül. – Ha mindent tudnak rólam, akkor miért kell beszélnem? – Az volt az érzése, hogy a felügyelő halandzsázik, a bizalmas nyilvántartási anyagát nem ismeri. – Tehát miért kell beszélnem? – Mert ha nem beszél, megtörténhet, hogy valamelyik emberem, mondjuk az, akinek édestestvérét a maga emberei agyonlőtték, kezelésbe veszi, mert ez az én emberem korzikai, a vendettát még nem felejtette el, és tudja jól, hogy nem azon kell, helyesebben nemcsak azon kell bosszút állnia, aki testvérét agyonlőtte, hanem azon is, aki arra utasítást adott. Nem árulok el titkot, ha közlöm, hogy emberemet az édesanyja megeskette a temetés napján, hogy bosszút áll testvére meggyilkolásáért. És még valamit, François Guerini. Senki sem tudja, hogy maga hol van. Eltűnt. Felszippantotta a forgószél vagy valami más, vagyis itt és most beszélni kell. De értelmesen és érthetően. Ez az egyetlen esélye az életben maradására. François Guerini már sokszor került csapdába az élete során, de most úgy érezte, hogy ez a csapda a csapdák csapdája. – Újságíróberkekben sokat hallott a terroristaellenes különítményről, a jól értesültek tudták, hogy ez a különleges alakulat válogatott kemény fiúkból áll, közülük sokan az idegenlégióból kerültek ide, zsoldosok, nem ismernek sem embert, sem istent, csak a parancsot, mert annak teljesítéséért pénzt kapnak, s ha leszerelnek, összegyűjtött pénzükből szolidan élhetnek az életük végéig. Hallott olyan szóbeszédet is, hogy ezek a kemény fickók nem tréfálnak, parancsra bárkit agyonvernek. Nem kérdeznek semmit, nem mérlegelnek, szó nélkül ütnek, érzelmi megnyilvánulás nélkül, még az sem állítható, hogy gyűlöletből. Egyszerűen arról van szó, hogy felhatalmazásuk van rá. A terroristák elleni harcban nem érvényesek a híres francia demokrácia játékszabályai. Hosszan nézte Legrand sötét szemét, homlokába hulló lágy, fekete haját, arcának kemény vonásait, és azon tűnődött, hogy ki lehet ez a vakmerő ember, aki ujjat mert húzni Joe ezredessel, a

barátjával és Marty Kläberrel, az osztály vezetőjével. – Nem értem – mondta, és tenyerét tanácstalanul kifelé hajlította. – Halljam, mit nem ért? – Nem is tudom – mondta tétován. – Rágyújthatok? – Gyújtson rá. Guerini rágyújtott. Az utolsó cigarettáját gyújtotta meg. A mohón beszippantott nikotin hatására mintha megnyugodott volna. – Szóval, haj ól értem, nem tudj a, hogy mit nem ért. őszintén szólva, ez talányosan hangzik. – Legrand megszívta szivarját, a közel köröm nagyságú hamut óvatosan a hamutálba pöccintette. – Nos, Guerini, kezdhetjük? Bekapcsolom a magnót, és kérem, hogy beszéljen. De ez az utolsó kérés, vagy ha úgy jobban tetszik, az utolsó figyelmeztetés. Megkezdem a visszaszámlálást. És François Guerini a helyzetét felmérve beszélt. Lassan, akadozva, mérlegelve a szavak jelentőségét. Elmondta, hogy mikor ismerkedett meg Kläber ezredessel, hol találkozott vele. Legrand kérdésére azt is elmondta aprólékos részletességgel, hogy a Párizs környéki nyaraló hogy néz ki, milyen a belső berendezése. Pontos személyleírást adott Marty Kläber ezredesről, még azt is elmondta, hogy a társalgóban, a rusztikusán kiképzett márványból épített kandallóval szemben Kläber feleségének a portréja függ a falon. – Honnan tudja, hogy a festmény Kläber ezredes feleségét ábrázolja? – Kappel ezredestől. – Joe vezetékneve Kappel? – Több neve van. Én ezzel a névvel ismertem meg. Legrand bólintott. – Folytassa. Guerini folytatta. Elmondta, hogy milyen utasításokat kapott Kläber ezredestől.

– Meg kell mondanom őszintén, uram, hogy én, miután eljöttem Kläber ezredestől, nemsokára rá találkoztam Kappel ezredessel is, mert ő mindenről tudni akart. Kappel zseniális hírszerző, amikor az Egyesült Államokban dolgoztam, akkor hallottam, hogy Kappel a Piszkos Trükkök részlegének egyik vezetője. Ön bizonyára tudja, hogy ez az egység szervezi az Államokkal nem szimpatizáló kormányok megbuktatását, az Egyesült Államok-ellenes potenciálisan befolyásos politikusok elleni merényleteket. – Joe Kappel egyetértett Kläber utasításaival? – kérdezte Legrand. – Általában igen. – Kinek az ötlete volt a Credit Bank elleni merénylet. – Leon Auriol terjesztette elő a tervet. Azzal indokolta, hogy a bank részvényeinek több mint harminc százaléka az ő családjának a tulajdonában van. Magatartása nagyon szimpatikus volt. Ezzel akarja bebizonyítani, mondta, hogy ő igazi, vérbeli terrorista, nem védi családja vagyonát. Ha nem ezzel kezdené terrorista működését, nem lenne erkölcsös, ha más tőkések ellen fellépne. Én Joe Kappelnak pontosan elmondtam a készülő merényletet, és ő fejbólintással tudomásul vette. Azt mondta, Kläbernek nem kell tudnia róla. Az a meggyőződésem, hogy Kappel nem sokra tartja Kläbert. A háta mögött megmosolyogja. – Hány tagja van a szervezetnek? – Huszonhét. Sejtszerűen szervezkedtünk. Egy-egy sejt öt főből áll. A sejt tagjait csak a vezető ismeri. A tagok nem ismerik egymás igazi nevét, és azt sem tudják, hogy ki hol lakik, mivel foglalkozik. – Ezek szerint öt sejt van, és két vezető? – Igen. Az egyik vezető én vagyok, a másik Leon Auriol. – A támadásban kilencen vettek volna részt, ha Yves Durand nem lép le. A megmaradt nyolc közül Leon Auriol az egyik parancsnok. Maradt hét ember. Három meghalt. Négyen élnek. Auriollal öten. Közülük ki a sejtparancsnok? – Egy pillanatig gondolkodnom kell. – Cigarettája már majdnem a körmére égett, amikor újra megszólalt. – François Dupois tanár. És vele volt mind a négy

embere. Claire Müller egyetemi hallgató, Anne Dubonnet egyetemi hallgató. Jules Lerouge mérnök és Joseph Leblanc gyógyszerész. – A meghalt Pierre Lenoir nyomdász kinek a sejtjébe tartozott? – Ezt Leon tudná megmondani, ő ismerte pontosan a sejtek név szerinti felépítését. – No és Jean Kovácsy újságíró? Guerini elnyomta a csikket. – A kis Kovácsyt én szerveztem be. – Honnan ismerte? – Tulajdonképpen születése óta ismerem. Mint fiatal kezdő újságírót én helyeztem el a Figaróhoz. – Kovácsy, ha jól emlékszem, ötvenhétben született. – Pontosan ötvenhét decemberében. – Ismeri a szüleit is? – Igen, nagyon jól ismerem. – Rágta a szája szélét, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin. Nagy sokára megszólalt. – Felügyelő úr, ha én Kovácsyról, illetve az apjáról, Zoltán Kovácsyról elmondok valamit, futni hagy? – Maga, Guerini nem szabhat feltételeket. – De akkor sohasem fogja megtudni, hogy mit akartam mondani. – Kiverjük magából. Ne legyen hős és nagyfiú, Guerini. Van két kiindulópontunk. Jean Kovácsy és Zoltán Kovácsy. Az egyikőjük majdcsak beszélni fog. Ezért azt tanácsolom, hogy beszéljen, utána mérlegelni fogok, és eldöntöm, hogy mit és mennyit ér a közlése. Ismerje fel végre a helyzetét, és járjon a kedvembe. François Guerininek a homloka megizzadt, megtörölte zsebkendőjével, világoskék szemével elnézett a felügyelő feje mellett, de az ablakon az elsötétítő

függönytől nem látott ki. – Kaphatnék egy pohár konyakot és egy cigarettát? Az enyém ugyanis elfogyott. Legrand telefonon kiszólt az ügyeletes nyomozónak, hogy hozzon be egy üveg konyakot és egy csomag Caporalt. És két poharat. Néhány perc múlva már ott volt az asztalon az üveg Napóleon és a cigaretta. Legrand felbontotta az üveget, és teletöltötte az egyik poharat, a másikba csak kétujjnyit öntött. Guerini elvette a poharat, megköszönte, aztán cigarettára gyújtott. Felhajtotta az italt, és beszélni kezdett. – Mint kezdő újságíró a HAVAS-iroda munkatársaként kilencszázötvenhatban, a magyar forradalom idején Budapesten tartózkodtam, és tudósítottam a harcokról. Az egyik szabadságharcos csoportnál felhívták a figyelmemet Zoltán Kovácsyra, a „Szabadságért” nevű egység parancsnokára. Felkerestem, hogy riportot készítsek vele. Simca kocsimon francia rendszám, francia zászló volt. Előzékenyen fogadott, és készséggel állt a rendelkezésemre. Harminchat éves volt, magas, izmos férfi, nem látszott meg rajta, hogy kilencszáznegyvenöttől börtönben ült. – Miért ítélték el? – Háborús és népellenes bűntettekért. – Mi volt? Hóhér, miniszter? – Főhadnagy. De nem akárhol. A csendőrnyomozóknál. Azok üldözték a kommunistákat, később a zsidók deportálásában is részt vett. Amikor Horthy után a fasiszták vették át a hatalmat, Kovácsyt a fasiszta vezér, Szálasi soron kívül előléptette. Kovácsy szívvel-lélekkel szolgálta a magyar náci rendszert, és arra is volt gondja, hogy a zsidó családok vagyonát megdézsmálja. De csak drágaköveket meg arany ékszereket szedett el tőlük. Ezt nem is tagadta. – Ezt ő mondta el magának? – Igen. És megmagyarázta, hogy cselekményét nem tekintette rablásnak. Ha ő nem veszi el tőlük, akkor elveszik a németek vagy az oroszok, esetleg a kommunisták. Ő a magyarság részére akarta megmenteni a briliánsokat, Napóleon-aranyakat, érmegyűjteményeket és a felbecsülhetetlen értékű

ékszereket. – És mi lett az ékszerekkel? – kérdezte a felügyelő. – Budapestet az oroszok bekerítették. Kovácsy is a gyűrűben maradt. Tudta, hogy nem tudnak kitörni, vagy hadifogságba esik, vagy elfogja őt az újjáalakuló magyar rendőrség. Úgy határozott, hogy az elrabolt drágaköveket és ékszereket elrejti. A Szabadság-hegyen, a villájukban a felesége tudta nélkül elrejtette a több mint egymillió dollár értékű vagyont. A város felszabadítása után egy ideig bujkált, aztán valaki feljelentette és rendőrkézre adta. Zoltán Kovácsyt a bíróság halálra ítélte, végül is kegyelmet kapott, életfogytig tartó fegyházra ítélték. – Szerencséje volt. – Hát igen. – Guerini újabb pohár konyakot kért. Azt is felhajtotta. Valószínűleg az ital hatására teljesen megoldódott a nyelve, derűlátóbban beszélt, szinte élvezte a vallomást. – Amíg Kovácsy a fegyházban ült, felesége elvált tőle, férjhez ment egy Sátory István nevű mérnökhöz. Kilencszáznegyvenhétben sikerült disszidálniuk. Hogy jelenleg hol élnek, nem tudom. – Térjünk vissza Kovácsyhoz – mondta Legrand, és újból teletöltötte Guerini poharát. – Hálásan köszönöm – mondta, aztán ivott. – Igen. Nos, Kovácsy és társai ötvenhat október huszonnyolcadikán szabadultak a váci fegyházból, és azonnal Budapestre mentek, bekapcsolódtak a harcokba. A Népliget környékén ütötték fel a főhadiszállásukat. Kovácsy lett az állig felfegyverzett egység parancsnoka. Kiváló szervező volt. Természetesen tudta, hogy felesége elvált tőle, csak azt nem tudta, hogy az asszony férjhez ment és Nyugatra szökött. És azt sem tudta, hogy ki volt, aki negyvenötben feljelentette őt. – Már tudja? – Nem, nem hiszem. – Az asszonyt persze nem találta a szabadság-hegyi villában. Egy magas rangú állami hivatalnok lakott ott. Csakhogy a miniszterhelyettes illegalitásba ment vagy valahol harcolt a régi rezsimért a szabadságharcosok ellen. Kovácsy nevetve mesélte el, hogy mi mindent tett szabadulása óta. Uram, mondta, én a börtönben elolvastam Machiavelli művét. Machiavelli azt mondja, ha át akarod

venni a hatalmat, huszonnégy órán belül számolj le politikai ellenfeleiddel, utána hirdess békét. – A felügyelő hallgatta a folyékonyan beszélő férfit, és az volt az érzése, hogy Guerini nem született francia, beszédében érződik valami idegen íz. Nem szólt közbe, de most már jobban figyelt. – Kovácsynak az volt az elve – folytatta Guerini –, hogy a forradalomban az ember nem lehet szentimentális. A villában lakókat letartóztatta a dicsőséges forradalom nevében, és beköltözött a villába. Még aznap felment a polgármesteri hivatalba, igazolta magát, elmondta, hogy a börtönből jött, annak idején a villáját Rákosiék törvénytelenül elvették tőle. Megmutatta szabadulólevelét, a villát azonnal visszaadták neki. Igen, ez akkor Magyarországon így ment. Akinek a vállán volt a géppisztoly, annak volt igaza. Kovácsy a határozattal a kezében visszament a villába, és elfoglalta jogos tulajdonát. Első dolga volt, hogy megnézte a pincét, arra volt kíváncsi, hogy nem törték-e fel a betont, megvan-e a kazetta. Mindent sértetlenül talált. Legrand összevonta a szemöldökét, orra nyergében ujjnyi mély ránc képződött. – Mondja, Guerini, ez a Kovácsy totál hülye volt? –kérdezte, és hangján érződött, hogy bosszankodik. – Miért lenne totál hülye, felügyelő úr? – Mert az totál hülye, aki egy nyikhaj francia riporternek elmondja, hogy a háború alatt rabolt kincseit hová rejtette el. Ezt a szép mesét ne nekem adja be, hanem az amerikai barátjának és Kläber ezredesnek. Guerini, erre én nem vagyok vevő. Világos? Ez ellene mond a józan ész logikájának. Ilyen hülye ez a Kovácsy sem lehet. Mondja, Guerini, maga francia egyáltalán? – Nem várta meg Guerini válaszát, csengetett, kisvártatva belépett a szőke korzikai. – Claude – mondta Legrand –, hozzák el ennek az embernek a teljes nyilvántartási anyagát. – Értem, felügyelő úr. – Felesleges – mondta váratlanul François Guerini. – Igaza van, felügyelő úr, őszinte leszek – zavartan nézett maga elé. Meglazította nyakkendőjét, ingének nyakát kigombolta, nagyot sóhajtott. Tudta jól, hogy a terroristaellenes csoportnak a zárolt nyilvántartási anyag is a rendelkezésére áll, még a titkos szolgálatok nyilvántartási anyaga is. Csak azt csodálta, hogy őrizetbe vétele előtt nem nézték végig. Vagy ki tudja? Ez a Legrand felügyelő a legdörzsöltebb rendőrök egyike. – Nem mondtam igazat, felügyelő úr. Engem kilencszázötvennégyben, huszonegy éves koromban a SDECE kelet-európai

alosztályának bécsi vezetője, Charles Dumier titkos megbízatással Magyarországra küldött. Dumier-nek Magyarországon jól működő hálózata volt. A saját nevemmel utaztam, mint a HAVAS Távirati Iroda gyakornoka. Gépkocsival mentem, a vízumom rendben volt, a határon Hegyeshalomnál ennek ellenére az útlevelemet hosszan vizsgálták, aztán a határőr elővett egy fekete vászonkötésű könyvet, és valószínűleg a nevemet kereste benne. Nem szerepeltem a nyilvántartottak között, mert beleütötte az útlevelembe a bélyegzőt. Budapesten jelentkeztem a HAVAS-ügynökség állandó tudósítójánál. Persze ő nem tudta, hogy milyen feladattal érkeztem Budapestre. Két hét múlva, mikor az egyik ügynökkel, Rimóczy Péter tervhivatali osztályvezetővel találkoztam a pesti alsó rakparton a Margitszigettel szemben, elfogtak mindkettőnket. Rimóczy beismerő vallomása alapján még aznap éjjel őrizetbe vették hálózatának tagjait, tíz embert. Négy hét múlva a bíróság gyorsított eljárással ítéletet hozott. Rimóczyt halálra ítélték, én tizenhárom évet kaptam, a többiek sem úszták meg tíz éven alul. A váci börtönben találkoztam Zoltán Kovácsyval. – Milyen nyelven beszéltek egymással? – Németül. Kovácsy jól beszélt németül, nekem pedig anyanyelvem, mert anyám, Gertrud Hübner született német. Elzász-Lotaringiában élt. Ott ismerte meg apámat, Felix Guerinit. Anyám mindig németül beszélt velem. Egyébként Strasbourgban laktunk. Csak a német megszállás előtt jöttünk Párizsba. – Értem. Apja foglalkozása? – Tanár. A főiskolán tanított. A műszaki főiskolán. Gépészmérnöki diplomája van. Jelenleg is tanít. Legrand bólintott. – Tehát a börtönben ismerkedett meg Zoltán Kovácsyval. Folytassa. – Hamar bizalmas barátságba kerültünk. Ott mondta el lebukásának történetét, meg azt is, hogy felesége megcsalta, összeállt valakivel… – Erről már beszélt. A börtönben mondta el azt is, hogy a háború alatt rabolt kincseket hova rejtette el? – Igen. Azt is elmondta, hogy hol van a volt villájuk.

– Hol van? – Budán, a Napfény utca tizenhét szám alatt. És ezt azért mondta el, mert nem bízott a szabadulásában. Rám bízta a titkát azzal, hogyha én túlélem a rabságot, mentsem meg az ékszereket, és adjam át a bolsevizmus ellen harcoló magyar szervezeteknek. Megfogadtam, hogy teljesíteni fogom a kérését. Sokat beszélgettünk. Megesküdött, hogyha túléli a börtönt, az élete hátralévő részét a bolsevizmus elleni harcnak szenteli. És még valamire megesküdött. – Nocsak. – Felkutatja, hogy negyvenötben ki árulta el, ki adta rendőrkézre, és megöli az illetőt. – Nem tudta, hogy ki árulta el őt? – Nem tudta. De abban bizonyos volt, hogy az illető kommunista. Fantasztikusan gyűlölte a kommunistákat. Azt mondta, ha egyszer szabadul, nem fog megkegyelmezni egyetlen kommunistának sem. Aztán ötvenhat október huszonnyolcadikán váratlanul szabadultunk. – Tehát nem úgy történt a megismerkedésük, ahogy fél órával ezelőtt elmondta. – Nem úgy történt. De most igazat mondok. – Jól gondolja meg, hogy mit mond, mert minden szavát ellenőrizni fogjuk. – Az igazat mondom. – Tehát szabadultak. – Igen. Azonnal Budapestre mentünk. Vácon a forradalom nevében lefoglaltunk egy gépkocsit. Azt mondtuk, hogy ártatlanul elítéltek vagyunk. Kovácsy a börtönben mesélt arról, hogy a háború utolsó évében volt egy akkor érettségiző gimnazista lány szeretője. Mátrai Beátának hívták. Budapest környékén, Mátyásföldön lakott. Katonatiszt apja elesett a fronton, anyja pedig az ostrom alatt halt meg. Beáta gyűlölte az oroszokat, de okos lány volt, gyűlöletét ügyesen leplezte. Vácról egyenesen Mátyásföldre mentünk. Beáta örömében szinte kibújt a bőréből. Szerelmes volt Kovácsyba. Szerelmes és hűséges. Akkor tudtam meg, hogy Beáta Kovácsy első feleségének az unokahúga. Kovácsy megkérdezte a

lányt, tudja-e, hogy hol van a felesége? Beáta azt mondta, hogy megszöktek az országból az új férjével. Azt viszont elárulhatja, mondta Beáta, hogy Kovácsyt a felesége szeretője jelentette fel. Kovácsy italt kért, Beáta rumot adott neki. Megivott egy vizespohárral, utána ünnepélyesen kijelentette, hogy megöli a besúgót. Erre tanú a nagyisten meg én, François Guerini, a drága jó barát. Én elbúcsúztam tőlük, és az autóval bementem Budapestre jelentkeztem a követségen. Nagy ovációval fogadtak, elláttak szükséges iratokkal, útlevéllel, beszéltek Párizzsal, a HAVAS-ügynökséggel, megbíztak, hogy tudósítsak az eseményekről. Másnap kaptam egy francia rendszámú Citroënt, rajta volt a francia zászló is. Civil ruhám hátára is rávarrtak egy francia zászlócskát, nehogy orvul lelőjenek. Két nap múlva elmentem a Napfény utcába. Ott találtam Kovácsyt, aki a fegyvereseivel éppen akkor távolította el a villa lakóit, egy miniszterhelyettes feleségét és nővérét, aztán a villát mint jogos tulajdonát lefoglalta. Embereit elküldte, ketten maradtunk. Ittunk és beszélgettünk. Harmincadika volt. Megmutatta, hogy hol van elrejtve a kazetta. Mondtam neki, bontsuk fel a betont, vegyük magunkhoz, és lépjünk le időben. Most, kérdezte, amikor győzött a forradalom? Mondtam neki, az én értesüléseim jobbak, mint az övé. A francia hírszerzés szerint az oroszok napokon belül támadni fognak. Nem engedik meg, hogy Magyarország kiváljon a táborból. Lehet, hogy igazam van, mondta, de egyelőre a kazetta maradjon a beton alatt. Harcok vannak, nem célszerű, hogy magánál tartsa. Különben is, mondta, ezeket a napokat arra fogja felhasználni, hogy a forradalmi alap javára feltöltse a megüresedett kasszát. Ne haragudj, mondtam neki, ez marhaság, ha győztök és megalakul a kormányotok, akkor miért van erre szükség? Legyintett. Nem ismerem a magyar viszonyokat, a magyar politikai életet, mondta. Ő a szélsőjobboldal híve, az annyit jelent, hogy nemcsak a kommunisták ellen kell harcolniok, hanem a szociáldemokraták és a keresztényliberálisok ellen is. Jegyezzem meg, hogy most erre megy a játék, itt egy szociáldemokrata-keresztényszocialista koalíciót akarnak létrehozni, ami annyit jelent, hogy megint a zsidók kezében lesz a vezetés és az irányítás. Ezt ők ellenzik. De hogy a választásokon sikerrel szerepeljenek, ahhoz megfelelő pénz kell. Te tudod, mondtam neki, én ebben nem veszek részt. Az események gyorsan peregtek, én másodikán Bécsbe utaztam az ügynökség utasítására. Ott találkoztam Dumier-vel, és ott ismerkedtem meg Joe Kappellel, a CIA bécsi megbízottjával. Beszervezett, én meg vállaltam, hogy dolgozom nekik. Persze beszervezésemet jelentettem Dumier-nek, aki helybenhagyta. November negyedikén leverték a forradalmat. Megindult a menekülők áradata Ausztriába. Bécsben mindenkit táborba gyűjtöttek, kivéve azokat a politikusokat vagy nemzetközileg ismert személyeket, akik a felkelés napjaiban kiemelkedő szerepet játszottak. Mi, vagyis Dumier-ék naponta megkapták az illetékes

osztrák szervektől a menekülők névsorát, de ezt megkapták az amerikaiak és az angolok is. Pontosabban, ezeknek az országoknak a Bécsben működő titkos szolgálatai. Persze ezek a titkos szolgálati szervek álcázva voltak. Dumier a Francia Vöröskereszt nevében kérte és kapta meg a névsort, Joe Kappel pedig mint az Amerikai Bevándorlási Hivatal megbízottja. Ezeket a névsorokat a magyar helyzetet, a magyar politikai viszonyokat jól ismerő személyek nézték át, és megjelölték azok nevét, akik valamilyen – tudományos, politikai vagy hírszerzési – szempontból érdekesek lehetnek számukra. Ezeket az embereket kiemelték a menekülttáborból, és el kezdtek foglalkozni velük. Kerestem Kovácsy nevét, de nem találtam. Aztán mégis hírt hallottam róla. Csoportjának több tagját megtaláltam. Elmondták, hogy november negyedikén hajnalban az Üllői út és a Nagyvárad tér környékén felvették a harcot a támadó szovjet csapatokkal. Zoltán Kovácsy súlyosan megsebesült, hogy mi történt vele, nem tudják, mert ők harcolva vonultak vissza, a sebesülteket nem vihették magukkal. Lehet, hogy meghalt, lehet, hogy fogságba került. De az is lehet, mondták, hogy a Forradalmi Ifjúság nevű csoport valamelyik tagja végzett vele. Miért? – kérdeztem. Azért, mondták, mert Zoltán Kovácsy az utolsó napokat arra használta fel, hogy a nem létező pártja nevében ékszereket, drágaköveket, érméket, valutát raboljon. Azt csinálta, hogy néhány emberével sorra járta az ékszerüzleteket. Ahol nem találta meg az üzletvezetőt és a széfkulcsait, ott egyszerűen berobbantotta a páncélszekrényt vagy a széfet. De kirabolta az olyan külkereskedelmi vállalatok pénztárát is, ahol tudomása szerint valutát tartottak. Emiatt konfliktusba került a fiatalokkal, akik Kovácsy működését bírálták és közönséges rablásnak minősítették. Követelték, hogy Kovácsyt állítsák a forradalmi bíróság elé. – Szünetet tartott, és kért egy pohár konyakot. Legrand intett Claude-nak. A szőke korzikai töltött a pohárba, és átadta azt Guerininek. Megköszönte, ivott, aztán folytatta. – Június első napjaiban megtaláltam a névsorban Zoltán Kovácsy nevét, Mátrai Beáta is szerepelt a listán. Azonnal szóltam Dumier-nek, ezt az embert és az élettársát ki kell hozni a táborból – mondtam, mert nemcsak érdekesek, hanem értékesek is a számunkra. Dumier hallgatott rám, intézkedett, és este már mindketten az egyik bécsi szálloda vendégei voltak. A számlát persze a titkosszolgálat bécsi irodája fizette a Vöröskereszt nevében. Átbeszélgettük az éjszakát. Bea, a hűséges Bea állapotos volt, mint mondta, október első hetében fog szülni, nincs semmi baj, jól érzi magát, bár az elmúlt hetek izgalmai nagyon megviselték. Kovácsy elmondta, hogy valóban igazak a hírek. Neki is olyan értesülései voltak, hogy a szovjet csapatok támadni fognak. Tudta, hogy illegalitásba vagy emigrációba kell menniök. Akkor döntött úgy, a forradalom és az eljövendő szabad Magyarország nevében megteremt egy olyan anyagi bázist, amelynek birtokában harcolhatnak

a kommunisták és az oroszok ellen. Ha Sztálinnak, mondta, joga volt, hogy a forradalom nevében kirabolja a postavonatot, ha Rákosiéknak joguk volt, hogy a forradalomra hivatkozva elvegyék a földbirtokokat, államosítsák a gyárakat, a bankokat, a házakat, akkor neki is joga van, hogy az ő forradalmuk nevében, az eljövendő szabad Magyarországért visszavegyenek a kommunistáktól annyit, amennyit tudnak. Tehát felnyitotta vagy felnyittatta a páncélszekrényeket, ahol ez nem sikerült, ott robbantott. A lényeg, néhány nap alatt közel kétmillió dollár értékű ékszert, aranyat, érmét, valutát szedett össze. Több alkalommal konfliktusba került az ostoba, idealista fiatalokkal, akik még akkor is valamiféle tiszta, magyar szocializmusról papoltak, megtörtént az is, hogy tűzharcba keveredtek velük. Az volt a terve, hogy negyedikén, mármint november negyedikén délelőtt elmegy a Napfény utcai villába, magához veszi a kazettát, és Beával együtt kimennek Bécsbe, a magukkal vitt értékeket elhelyezik valamelyik bank széfjébe, és megalakítják a jobboldali Szabadság Pártot. Ezt megbeszélte Beával, aki egyetértett vele. November negyedikén hajnalban a harcálláspontján tartózkodott, amikor megindult a szovjetek támadása. Felvették a harcot a páncélosokkal s akkor megsebesült. A mentők, akik a harcok alatt is dolgoztak, beszállították az egyik kórházba. Kovácsy jó szervező volt, már a harcok alatt gondoskodott megfelelő hamis iratokról, azok voltak nála, mikor kórházba vitték. Az orvosok és a nővérek segítettek neki, kérésére értesítették élettársát, Mátrai Beátát, aki szinte naponta meglátogatta a kórházban. Elmondta, hogy az ékszerekkel, drágakövekkel, valutával megtömött kazetta biztonságban van. Beáta a harcok alatt nem kompromittálta magát. Kovácsy ugyanis az első perctől kezdve valójában nem bízott a forradalmuk győzelmében, egyszerűen azért nem, mert tudta, hogy Amerika beavatkozása nélkül a forradalom nem győzhet. De azt is tudta, hogy Amerika beavatkozása a magyar ügyekbe világháborút jelentett volna. De ezt Amerika nem vállalta, nem vállalhatta. Tehát felkészült az esetleges menekülésre. Az orvosoktól meg az újságból tudta, hogy Zoltán Kovácsyt keresi a rendőrség. A fényképet is közölték a napilapok. Kovácsy a kórházban bajuszt, szakállt növesztett, amennyire tudta, elváltoztatta külsejét. Bea mindenben segített neki, fényképet készített róla, és kapcsolatai segítségével új igazolványt is szerzett neki. Kovácsy a kórházból távozva Beáta mátyásföldi házába költözött. Ott döntötték el, hogy bármi áron, de kiszöknek az országból. Már említettem, hogy Kovácsy körültekintő, kitűnő szervező volt, és vakmerő. Azt tanácsolta Beának, hogy lépjen be az új kommunista pártba, márcsak azért is, hogy gyanún felül álljon. Mátrai Beáta az egyik napilapnál dolgozott, a pártba való belépését szívesen vették. Kovácsy megkérte a lányt, menjen el a Napfény utcai villába, és készítsen riportot a miniszterhelyettessel az esemény alatti napokról, és közben fürkéssze ki, hogy milyen lehetőségek

vannak a kazetta megszerzésére. Bea elment, elkészítette a riportot, a miniszterhelyettes elmondta, hogy egy börtönből szabadult ellenforradalmár, bizonyos Kovácsy Zoltán az embereivel rájuk csapott, családját elhurcolták, a lakást kirabolták. A bevonuló szovjet csapatoknak köszönhetik, hogy életben maradtak. A riport megjelent a reggeli lapokban, Kovácsy tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A lány azt is elmondta, hogy a villánál őrség van, mert a miniszterhelyettes az újjáalakult párt központjában fontos megbízatást kapott. A kazettát csak akkor szerezhetnék meg, ha ártalmatlanná tennék a benn lakókat, az pedig igencsak kockázatos vállalkozás lenne. Kovácsy alaposan átgondolt mindent, és igazat adott a lánynak, de nem mondott le arról, hogy az elrejtett kazettát egy későbbi időpontban megszerezze. Mint elmondta, meg kellett elégedni azzal az értékkel, amelyet a forradalom utolsó napjaiban szerzett. – Hogy szöktek át a határon? – kérdezte a felügyelő. – Nagyon kalandos úton, felügyelő úr. Kovácsy azt tanácsolta a lánynak, hogy küldesse magát egy határ menti riportútra. Ha sikerül, adnak neki határsávbelépőt. Nem sikerült. A főszerkesztő azt mondta, hogy az efféle riport elkészítése nem az ő dolguk. Kovácsy ennek ellenére nem mondott le tervéről. Azt már tudta, hogy a határon felszedték az aknákat, csak drótkerítés húzódik végig a nyugati határ hosszában, meg a határ előtti senki földje. Kovácsy megszerzett mindent, amire szüksége volt a szökéshez. – Mi mindent? – kérdezte Legrand. – Például drótvágó ollót, szigetelőszalagot, sebkötöző csomagot, fegyvert; pisztolyt, géppisztolyt, méghozzá rövidcsövű amerikai gyártmányút. Beáta a szerkesztőségi titkárságon eltulajdonított egy cégjelzéses papírt, rányomta a hivatalos bélyegzőt, aztán utólag rágépelte a szöveget. Az pedig azt tanúsította, hogy a szerkesztőség megbízza Mátrai Beáta elvtársnőt, hogy Vas, Sopron megye területén riportokat készítsen a konszolidációról. Aztán elindultak. Kovácsy volt a „szerkesztőség fotoriporter”-e. Szereztek egy olyan vállra akasztható bőrtáskát, amelyben a fotósok a felszereléseiket hordják. Abba tették be a kazettát, Kovácsy nyakában egy értékes riportergép lógott, rövidcsövű, összecsukható géppisztolyát a kabátja alatt rejtette el. Maét pedig a hóna alá csatolta egy bőrtokba. Beátánál is volt fegyver. Szerencséjük volt, minden baj és igazoltatás nélkül megérkeztek Sopronba. Úgy döntöttek, hogy estig a városban maradnak, és az éjszakai órákban megközelítik a határt. Kovácsy még csendőrtiszt korából jól ismerte a vidéket. Úgy éjfél körül elég közel a határhoz

megpihentek egy elhagyott tanyán. Úgy gondolták, hogy hajnalig ott maradnak, aztán a hajnali derengésben átszöknek a határon. Nem a házban aludtak, hanem a menekülésre számítva az udvaron, a kerekes kút mellett. Kovácsy óvatos volt. A kazettából magához vett ezer dollárt százdolláros címletekben, néhány értékes kövesgyűrűt húzott az ujjára, zsebre tett a briliánsból is egy vagyonra valót, Beátának is adott pénzt, ékszereket, gyűrűket, karkötőt, nyakláncot, aztán lezárta a kazettát. Előbb leukoplaszttal körültekerte, majd szigetelőszalaggal is, hogy vízmentes legyen. – De hát miért volt erre a nagy elővigyázatra szükség? – kérdezte a felügyelő. – Én is ezt kérdeztem tőle a menekülése után Bécsben. Szomorúan azt mondta, azért, mert Magyarországon az emberek feljelentése a nemzeti hagyományok közé tartozik. Többen látták őket a községekben, Kovácsy nem felejtette el a rájuk szegeződő kíváncsi tekinteteket, számított rá, hogy valaki vagy valakik jelentést tesznek a határőrségnek. Egy magyar közmondás szerint jobb félni, mint megijedni. Hajnalban kutyaugatásra ébredtek fel. Kovácsy kikémlelt a kút mellől. Látta, hogy három oldalról határőrök közelednek a tanyához. Tudta, hogy a rajtaütést harc nélkül nem ússzák meg, s azzal is tisztában volt, hogy a harc kimenetele több esélyes. Közölte Beátával, hogy élve nem adják meg magukat. A szigetelt kazettát beledobta a kútba, mint mondta, inkább ott pihenjen az idők végeztéig, mint hogy a kommunisták kezébe kerüljön. A határőrök arra számítottak, hogy ők a házban pihennek. Körülvették a házat. A két kutya ugatott, mivel a szél a ház felől fújt, a kutyák nem érezték meg a szagukat. Az őrjárat vezetője bekiabált a házba, és felszólította a bennlévőket, hogy adják meg magukat, dobják el fegyverüket, és felemelt kézzel jöjjenek ki. Ekkor Kovácsy, mint mondta, önvédelemből az élet és a szabadságjogán a kút mellől jószerivel egy sorozattal végzett velük. Azt nem tudta, hogy mind a három határőr meghalt-e, nem is érdekelte. A kutyákat is lelőtte. Arra már nem volt ideje, hogy a kútból kiemelje a bedobott kazettát, menekülniük kellett. Sikerült átjutniuk a határon. Kaphatnék egy pohár konyakot? – Nem fog megártani? – kérdezte Legrand. – Nekem, felügyelő úr? Akkor érzem igazán jól magam, ha már egy üveggel megittam. Akkor vagyok igazán jó formában. – Legrand intett a korzikainak, Claude teletöltötte a poharat, és átadta Guerininek. Az arcán látszott, hogy undorodik tőle. Guerini ivott a konyakból, szeme gyanúsan csillogott, nevetgélt, beszédes és magabiztos lett. Ilyen ügynökkel sem dolgoznék, gondolta a

felügyelő – négy pohár konyak, és eladja apját, anyját, barátjáról nem is beszélve, ha ilyen senkiházinak egyáltalán van barátja. – Folytassa! – mondta neki. – Igen, felügyelő úr. Bemutattam őt meg az asszonyát Dumier-nek. Váratlanul megszólalt Claude Marettes. – Szeretnék kérdezni valamit, főnök. – Kérdezzen, Claude. – Ez a Charles Dumier, akiről annyit beszél, azonos a SDECE kelet-európai osztályának a vezetőjével? – Azonos, kedves Claude – mondta a felügyelő. – Az akkori bécsi rezidensből időközben nagy ember lett. –Tekintetét Guerinire emelte. – Tehát Kovácsyt bemutatta Dumier-nek. – Igen. És Dumier beszervezte őt. Azóta dolgozik neki. – És maga? – Én is. De Kovácsyt összehoztam Joe Kappellel is. Neki is dolgozik. – Mondja, maga miért őszinte ennyire? – Legrand kíváncsian várta a férfi válaszát. – Mert tudom, hogy hol vagyok. És szeretnék életben maradni. – És mit remél? François Guerini ivott a konyakból. Hirtelen bátor lett. – Ha megengedi, most én kérdeznék valamit. – Kérdezzen. – Felügyelő úr, nem tart attól, hogy megütheti a bokáját? – Ezt hogy érti?

– Én fontos ember vagyok. Az utasítás szerint bemondtam két telefonszámot, magának kötelessége lett volna feltárcsázni ezeket a számokat. – Ne oktasson ki a kötelességemre, Guerini, mert Claude pillanatokon belül szájon vágja. És az katasztrófa lenne, mert Claude nagyon erős. És még valamit. Ne legyen ennyire magabiztos. – Elnézést, felügyelő úr, nem akartam szemtelen lenni. Csak jelezni próbáltam, hogy keresni fognak. Három helyről is. – Nem fogják megtalálni. Ebben biztos lehet. Térjünk vissza a bécsi dolgokra. – Kovácsy ma is dolgozik a kelet-európai osztálynak. Dumier intézte el neki, hogy menedékjogot kapjon Franciaországban, és Párizsba költözhessen. Még abban az évben feleségül vette Mátrai Beátát, mert útban volt a gyerek. – Azt tudja, hogy milyen feladatokat kapott Dumier-től? – Konkrétan nem tudom. Egy alkalommal említette, hogy többször járt illegálisan Magyarországon valamilyen feladattal. Megkérdeztem, hogy mi van a két kazettával. Azt mondta, valószínű, hogy megvan mind a kettő, de arra nem volt ideje, hogy magához vegye őket, mert a megszerzésük most már komolyabb szervezést igényel. De nem mondott le az ékszerekről. – Maga rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot? – Igen. Kivéve azt a néhány évet, amikor Amerikában voltam tudósító. Erről jut eszembe. Kläber ezredes úgy tudja, hogy én Amerikában kerültem kapcsolatba Joe-val. Arról nem tud, hogy én már Bécsben is dolgoztam neki. Joe persze nem tudja, hogy én a SDECE-zsal is kapcsolatban állok. – Dumier-ék tudják, hogy maga Joe ügynöke? – Természetesen. Felügyelő úr, én mindenekelőtt francia vagyok. – Piszkos gazember maga! És gyilkos! Mert maga gyilkolta meg a két emberemet. – Könyörgöm, nem én voltam.

– Maga szervezte meg ezt a rohadt terrorista bandát. – Mit akar velem csinálni, felügyelő úr? – Kap papírt, tollat, és leírja a terroristák nevét, címét. Begyűjtjük ezt a rohadt bandát. – Legrand kikapcsolta a magnetofont, és intett Claude-nak, hogy hajoljon közelebb hozzá.

9

A belügyminiszter a kandallónál ülő Paul Auriolt nézte. Úgy találta, hogy barátját az elmúlt hetek eseményei alaposan megviselték. Sovány arcára ráfeszült a bőr, szeme alatt mély sarlók sötétedtek, sűrű hajában mintha több lenne az ősz hajszál, mint amennyi egy hónappal ezelőtt volt. Egy pillanatra levette tekintetét Auriolról és a kandalló márvány lapján álló aranyozott órára nézett, amely most kezdte el ütni a tizenegyet. Tíz perc múlva kezdődik az értekezlet. Megdörzsölte csontos állát, és ha már barnára sült keze ott volt az állánál, sötétszőke bajuszát is megsimogatta. – Sajnálom, Paul, de semmi biztatót nem mondhatok – széttárta a kezét. – Megértelek. Én is apa vagyok. Azt is tudom, hogy a helyzet tragikus. De gondold meg, a sorozatos robbantások, a két rendőr halála. Tudom, hogy te is szívből gyűlölöd a terrorizmust, mások is így vannak vele. – Minden okozott kárt megtérítek. A rendőrök családját kártalanítom. – Attól azok már nem támadnak fel. Paul, drága barátom, mégis, mit vársz tőlem? Adjak ki utasítást, hogy szüntessék meg a nyomozást, és helyezzék szabadlábra a terroristákat? Képtelent kívánnál. Belebukna a kormány. – Én már hallottam olyat, hogy valaki megszökött a vizsgálati fogságból. Emlékezz rá, annak idején nekünk is sikerült. – Megőrültél? Te nem tudod, mit beszélsz. Komolyan mondom, hogy őrült vagy. – Kétségbeesett vagyok. – Utasítsam a rendőrfőnököt, hogy szöktessék meg a fiadat? – Esetleg. De ha mondjuk, megsúgnád de Peretti tábornoknak, a SDECE főnökének, hogy Leon kiszabadítása fontos államérdek, és a pártkasszába ötmillió új frankot fizet be a család… A miniszter közbeszólt.

– Csak azért nem doblak ki, mert a barátom vagy. És megértem kétségbeesésedet. De most megkérlek, hogy távozz. És ne csinálj ostobaságokat. – Felállt. – Bocsáss meg, Henri – mondta szomorúan Auriol. – Tényleg őrült vagyok. Kezet fogtak. A miniszter hatalmas, kétszárnyú, aranyozott ajtóig kísérte, és hosszan nézett távozó barátja után. Aztán az ablakhoz sétált, tekintetét végigjártatta az udvaron, egy másodpercre megpihentette a hatalmas kovácsoltvas kapun és a két géppisztolyos rendőrön. Ötmillió, futott az agyán át, nem kevés pénz, bizonyára j ól jönne a pártjának, de hát ez őrültség lenne. Látta, amikor Paul Auriol Citroënje ráfordult a Place Beauvau-ra, és továbbhajt a gépkocsiáradattal a Faubourg St. Honoréra. Megfordult és visszasétált a hatalmas íróasztalához. Eközben Paul Auriol a Citroënből telefonon felhívta Jacques Gramont ügyvédet. – Allo, Jacques. Auriol vagyok. – Allo, Paul, parancsolj. – Most jövök a belügyminisztertől. Szeretnék beszélni veled. Tíz perc múlva az irodámban vagyok. – Ott leszek. – Várlak, Jacques. A viszontlátásra. – A viszontlátásra. Paul Auriol visszatette a hallgatót a helyére. – Lépjen a gázra, Étienne! – Ahogy parancsolja, uram. – Étienne Bonnet valamikor idegenlégiós volt, kitűnően vezetett és kitűnően verekedett, húsz méterről a Parabellumjával átlőtte a feldobott pénzt. Nemcsak gépkocsivezető volt, hanem testőr is. Annak idején több magas kitüntetést kapott az elnöktől, s ezek a kitüntetések megvédték őt a hivatalnokok és a hatóságok packázásától, fenyegetéseitől. A SDECE több alkalommal is megkísérelte, hogy beszervezze arra a feladatra, hogy pontos

tájékoztatást adjon Paul Auriolról és tárgyalópartnereiről, vagy azt engedje meg, hogy a Citroënbe beszereljenek egy elektronikus, nagy teljesítményű rádióadókészüléket, amelynek a segítségével lehallgathatják Auriolnak a kocsiban folytatott beszélgetéseit. Bonnet ezeket a kísérleteket mindannyiszor mereven visszautasította. Egyetlen percre sem vált meg az autójától, a műhelyben is ellenőrizte az esetleges javítást. Szabadságra együtt ment a főnökével, ott is vigyázott rá. Bonnet rálépett a gázra, és Auriol hamarosan az irodájában ült. Claire Bodaine, a szép arcú, szőke titkárnő ott állt előtte, és közölte, hogy távollétében többször kereste a felesége és a menye. Keresték az Ipari Kamarától is. Paul Auriol bólintott. – Kapcsolja a feleségemet, Claire. És senkinek nem vagyok itt. Csak Gramont ügyvédnek. Perceken belül itt lesz. Engedje be azonnal! – Igenis, uram! – Claire Bodaine távozott. Nem telt bele egy perc, és beszólt a titkárnői mikrofonon. – Uram, a kettesen Madame Auriol. A férfi felemelte a kagylót, lenyomta a kettes gombot a készüléken. – Csókollak, drágám. – Csakhogy hallom a hangodat. Már többször kerestelek. – Felesleges volt. Abban állapodtunk meg, hogyha végzek, jelentkezem. Ezért hívtalak. – Van valami újság? – Semmi. Szeretettel és a régi barátsággal fogadott. De tehetetlen. Nem segíthet. Semmiféle olyan utasítást, amellyel könnyíthetne Leonék helyzetén, nem adhat ki, mert az kormányválsághoz vezetne. Ezen a vonalon reménytelen minden további kísérlet. – Már olvastad a reggeli lapokat? – Még nem. – Hogyhogy nem? Már tizenegy óra elmúlt. – Mi van benne?

– A terroristaellenes csoport Henri Legrand felügyelő irányításával ma éjszaka teljesen felszámolta a Bakunin-brigádot. A brigád vezetője állítólag Leon. – Ügyes ember ez a Legrand felügyelő. – Az. De nekünk ez most nem nagyon jó. Márti is szeretne beszélni veled. – Nem dolgozik? – De igen. Jó volna, ha felhívnád a laborban. – Most nem tudom. Beszélj vele. És mondd meg neki, hogy késő délután találkozunk. Szervusz, a viszontlátásra. – Letette a kagylót. Abban a pillanatban lépett be Gramont ügyvéd. Auriol felállt, megkerülte az íróasztalt, és az ügyvéd elé ment. Kezet fogott vele, aztán az öblös fotelra mutatott. Gramont leült, nadrágja vasalt élét eligazította a térdén, választékosan volt öltözve, mint mindig, galambszürke nadrágjához sötétkék seviotblézert viselt és az elmaradhatatlan fehér pettyes csokornyakkendőt. – Hallgatlak, Paul – mondta. – Iszol egy konyakot? Esetleg egy Pernod-t? – Semmit. Talán egy narancslevet. Paul Auriol kiszólt Claire-nek, hogy hozzon be narancslevet, neki pedig egy konyakot. Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan az alacsony asztalon volt a narancslé és a konyak. Nem kívántak egymásnak jó egészséget, nem mondtak semmit sem, ittak az italukból, a poharat az asztalra tették. Aztán Gramont Auriolra nézett, és azt mondta: – Tehát? – Teljes kudarc – vélte Auriol. Aztán elmondta, hogy mit beszélt a belügyminiszterrel. Tulajdonképpen igazat ad neki, ha ő lenne a helyében, hasonlóan cselekedne. – Csak neked mondom, Jacques, felajánlottam a pártkasszába ötmillió új frankot,

de a barátomat ez sem hatotta meg. – Csodálkozol? Nemcsak Európa, az egész világ követeli a végső leszámolást a terroristákkal. Gondold meg, Aldo Moro, Schleyer… – Tudom. De nem akarom, hogy egyetlen fiam, egyetlen gyermekem élete végéig börtönben éljen. Éljen? Hát élet az? – Paul, hidd el, én mindent elkövetek, hogy Leon minimális büntetést kapjon. – Tudom, Jacques. Benned én maximálisan megbízom, de én nem akarom, hogy egyetlen fiam a börtönben éljen a haláláig. Adok ötmillió új frankot, nem kevés pénz, szervezd meg, hogy Leon szabaduljon, megszökjön vagy mit tudom én. Olyan országban kell letelepednie, amelynek nincs kiadatási engedélye Franciaországgal. Nem akarom, hogy a börtönben haljon meg. Gramont megigazította a nyakkendőjét. – Ötmillió frank – mondta. – Fene nagy összeg. – Lehunyta a szemét, és azt gondolta, hogy Leon nem éri meg a felét sem. Mi öröme volt ennek a tisztességes Paulnak eddig a fiában? Akárhogy nézi is, nem sok. Az a szerencsétlen hülye gyűlölte az apja vagyonát, s az sem érdekelte, hogy apja évente több százezer frankot utalt át a különböző társadalmi szervezeteknek. Ostoba fajankó, tudnia kéne, hogy az országban nem változna meg a gazdasági, szociális és politikai helyzet, ha Paul Auriol holnap szétosztaná a szegények közt a vagyonát. Az lenne az eredménye, hogy a bolondok házába zárnák. – Paul, nem ígérhetek semmit, mert akkor felelőtlen szélhámos lennék. Most, hogy Legrand felszámolta a bandát, azt hiszem, napokon belül átszállítják Leonékat a Gue de Cast Grenelle-re.[7] – Most nem a vizsgálati osztályon vannak? Mintha azt olvastam volna, hogy már átszállították őket. – Nem, Leonék még Legrand-nál vannak, még ők foglalkoznak velük. Talán ez a szerencsénk. Megígérem, hogy még ma beszélni fogok a barátommal, Legrand felügyelővel. Az a nehézség ebben a rohadt ügyben, hogy Leon lesz az elsőrendű vádlott. – Gondolkodott néhány másodpercig. – Azt hiszem, helyesebb lesz, ha először Leonnal beszélek. Szükségem van a véleményére, mielőtt tovább lépek. – Teljesen szabad kezet adok, Jacques – mondta Auriol. – Cselekedj belátásod

szerint! Elköszöntek egymástól. Gramont egyenesen a hatalmas Szajna-parti épületbe ment. A Quai des Orfèvres-en jól ismerték őt, szinte perceken belül megkapta a soron kívüli ügyvédi beszélgetési engedélyt Henri Legrand-tól. Felkísérték a hármas számú szobába. Legrand azért jelölte ki ezt a szobát a beszélgetésre, mert tudta, hogy ez a szoba lehallgatásmentes. Biztos volt a dolgában, Leon és Gramont beszélgetését nem kell lehallgatni, Jacques úgyis elmond neki mindent. Leon Auriol frissen borotvált volt, de soványabb, mint néhány nappal azelőtt. Tiszta inget kapott, világosszürke öltönye a régi volt. Fejével köszönésfélét biccentett, aztán leült az asztalhoz, szembe az ügyvéddel. Az őr a felügyelő utasítása szerint kiment a szobából, és az ajtó ablakán át tartotta szemmel a két embert. – Rágyújt? – kérdezte Gramont, és elővette a cigarettáját. – Köszönöm, ügyvéd úr, nem gyújtok rá. Hogy van a feleségem? – Gondolhatja. Dolgozik a laborban, erősen tartja magát, de el kell viselnie a sanda megjegyzéseket. Néhány nap óta még fenyegető leveleket is kap, mintha ő lenne felelős a történtekért. Leon Auriol elhúzta a száját, arcára kiült a keserűség. – Most aztán jól megvigasztalt – mondta halkan. – Anyámmal mi van? – Reggeltől estig sír. Ezen ne csodálkozzon, Leon. Madame Auriol nem olyan erős, mint a menye. – Mondja meg neki, anyámnak meg Mártinak is, hogy sajnálom. Nem kell, hogy megértsenek. És azt sem kívánom, hogy Márti megvárjon. Amit rövid házasságunkban kaptam tőle, az élet ajándéka volt. Szeretete, odaadása, figyelmessége elkísér a halálomig. És ha van túlvilág – sajnos abban nem hiszek, de ha tévedek és mégis van –, az a szeretet, amelyet tőle kaptam, velem lesz ott is. – Mi történt magával, Leon? Meg akar halni? Leon Auriol csodálkozva nézett az ügyvédre.

– Ügyvéd úr, maga azt gondolja rólam, hogy rongy ember vagyok? Áruló? A terroristák szemete? Rosszul ismer. Menjen ki Ivrybe, a Saint Antoine Gimnáziumba, és kérdezze meg a tanítványaimat, hogy miért szeretik, miért ragaszkodnak Leon Auriol tanárhoz? Szeretném, ha elhinné a válaszukat. Ügyvéd úr, ha minket Yves Durand nem árul el, nem következik be a tragédia. Senki sem hal meg. Én úgy szerveztem meg az akciót, hogy fegyvert ne kelljen használnunk. El kell hinnie, gyűlölöm az öncélú gyilkolást. Hárman haltak meg közülünk. És két ártatlan rendőr. Igen, ártatlanok, mert ők a hatalom rabszolgái. Öt ember. Gondolja, hogy én ezek után tovább élhetek? Nem ügyvéd úr, én nem vagyok provokátor! – Leon, gondoljon a családjára! Anyjára, feleségére! Én mindent elkövetek, hogy ne a legsúlyosabb büntetést kapja. De ehhez az kell, hogy maga őszinte, beismerő vallomást tegyen. – Ezt ne kérje tőlem, ügyvéd úr, mert én áruló nem leszek! Amit tettem, azért vállalom a felelősséget. Legyen bármi is az ítélet. – Ez nagyon szép magatartás. Igazán elismerésre méltó. De kedves Leon, maga Mártival szemben nem volt fair, ha szabad úgy mondanom, övön alul ütött. – Ezt hogy érti? – Leon Auriol érdeklődve nézett az ügyvédre, aztán tekintetét az egyenruhás őrre emelte, aki az ajtón kívül állt, és nem sokat törődött azzal, hogy az őrizetes és az ügyvédje miről beszélget. – Úgy értem, Leon, hogy Márti boldogan élt Magyarországon. Sőt mi több, vőlegénye is volt. – Tudom. – Igen. Meglátták és megszerették egymást. És ez tulajdonképpen eldöntötte sorsukat. Márti, ahogy elmondta nekem, elhagyta gyerekkori szerelmét, és követte magát. De kedves Leon, miért nem mondta el Mártinak, hogy maga mindenre elszánt terrorista, egy év óta merényleteket szervez és követ el, és senki sem tudja, hogy mikor fogják letartóztatni. Az lett volna a tisztességes, ha az első együttlét után azt mondja Mártinak, kedvesem, én nagyon szeretlek, de tudnod kell, hogy kettős életet élek. Ivryben köztiszteletben álló, megbecsült tanár vagyok, de a tanítás után illegális munkát irányítok, merényleteket szervezek, és nem tudhatom, hogy mikor bukom le.

– Maga szerint ezt kellett volna tennem? – Szerintem ez lett volna a tisztességes. Gondolja meg, ha magát életfogytiglani börtönre vagy fegyházra ítélik, mit fog csinálni az a szerencsétlen Márti? Fiatal, még túl fiatal, hogy lemondjon az életről. Vagyis, akárhogy nézem is, maga nemcsak elbukott ennél a bankrablási kísérletnél, de tökéletesen tönkretette egy ragyogó fiatalasszony életét is. Ahogy én Mártit ismerem, nem fog elválni magától. De gondolkodjon józanul. Elvárható egy fiatalasszonytól, hogy élete végéig lemondjon a szerelemről, magáról az életről? Leon Auriol az ügyvédre nézett. – Tulajdonképpen hova akar kilyukadni? – kérdezte. – Szeretném, ha őszinte vallomást tenne a szervezetről, azzal már könnyíthetünk a helyzetén. – Azt akarja, hogy áruló legyek? Nem, ezt ne várja tőlem! – Leon, apjának eltökélt szándéka, hogy bármi áron is, de kiszabadítja innen. – Mindannyiunkat? – Csak magát. Mindannyiuk megszöktetésére nincsen mód. – Akkor ne fáradjon és ne áldozzon egyetlen sou-t sem. Csak nem képzeli, hogy cserbenhagyom barátaimat. – Fiatalember, maga álomvilágban él. Értse meg, olyan időket élünk, hogy a bíróságtól nem várhat könyörületet. – Nem is várok. Mondja meg apámnak, ne fáradjon értem. Amit tettem, saját akaratomból tettem, alaposan megfontolva. Én nem fogok kegyelmet kérni. Ha meg kell halnom, azzal a reménnyel fogok meghalni, hogy lesznek túlélők, akik végezni fognak az árulóval, Yves Durand-nal. – Biztos benne, hogy ő árulta el magukat? – Egészen biztos – felelte meggyőződéssel Leon Auriol. – Egy pillanatig láttam őt a támadáskor, aztán eltűnt, nem hajtotta végre a feladatot. De biztos vagyok

benne, hogy sorsát nem kerüli el. Ha valamit akar az érdekemben tenni, akkor intézze el, hogy beszélhessek a feleségemmel. – Ezt csak akkor intézhetem el, ha már átvitték a rendőrségről a vizsgálati osztályra, a Gue de Cast Grenelle-re. – És az mikor lesz? Gramont széttárta a kezét. – Pontosan nem tudom. Legrand-ék ma éjjel felszámolták a teljes brigádot. Tehát még itt folynak a kihallgatások. – A teljes brigádot? – Igen. Tizenhét vagy hány embert tartóztattak le. – Nevüket tudja? – Nem. Az újságok a rendőrségi közlemény alapján azt írták, hogy a Bakuninbrigádot maradéktalanul felszámolták. – Valaki köpött. – Biztosan. Bár meg kell jegyeznem, hogy Henri Legrand öreg róka, érti a szakmáját. – Ismeri őt? – Valamikor osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Magát már kihallgatta? – Több alkalommal is. Eddig tisztességesen bánt velem. Ez annyiban állt, hogy szigorúan betartotta és betartatta a törvényes előírásokat. – Magunk között szólva, ez azért nem semmi. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy két embere meghalt. – Én lőttem le őket. – Ez hülyeség, Leon. Ne akarjon nagylelkű lenni. Az igazságügyi szakértők a holttestekből kioperált töltényekből pontosan megállapítják, hogy ki adta le a

halálos lövést. Annyit már tudok, hogy Marettes rohamrendőrt Claire Müller lőtte agyon. – Szegény Claire. – Meghalt. Hét lövés érte. – Tudom. Kár érte. Nagyszerű teremtés volt. – És negyedik hónapos terhes. – Ezt nem tudtam. – Azt sem tudja, hogy ki volt a fiúja? – Gondolja, hogy megmondom? – Tehát tudja. – Tudom, de ennél többet nem mondok! Üdvözlöm a családot. De főleg Mártit és anyámat. Szegény anyámat nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad eljönnie Somorjáról. – Az hol van? – Magyarországon. Közel Székesfehérvárhoz. Nagyapám ott volt jószágigazgató a Pongrácz grófék birtokán. Apámat, a német fogságból szökött francia tisztet édesanyámék rejtegették. És tudja, mi az érdekes, hogy Gaston Dubois belügyminiszter apámmal volt hadifogságban, együtt szöktek meg, együtt bujkáltak a Pongrácz-birtokon. – Igen, tudom. – Az ügyvéd felállt. – Megpróbálok beszélgetési engedélyt szerezni. – Nagyon hálás lennék. Gramont bólintott, és kezet fogott Leonnal, aztán intett az őrnek, hogy befejezték a beszélgetést. Néhány perc múlva elhagyta a Police Judiciaire hatalmas épületét, és áthajtott a Pont Saint-Michelen, megkerülte a Place Saint-Michelt, és ráfordult a Boulevard

Saint-Michelre. Megnézte az óráját. Egy óra múlt, még húsz perc volt a találkozásig. Még tegnap este beszélt meg találkozót a korzikai maffia egyik félelmetes alakjával, Nicolas Lebrun-vel, aki a csoportjával nemcsak a lóversenypályák felett uralkodott, hanem kézben tartotta az éjszakai mulatók nagy részét is és legutóbb megkaparintotta a bélyegtőzsde feletti ellenőrzést is. Lebrun-éknek elévülhetetlen érdemeik voltak, annak idején együttműködtek az ellenállókkal, a náci megszállók ellen segítséget nyújtottak DélFranciaországban a partra szálló szövetségeseknek. Gramont szinte a házi ügyvédüknek számított, nem egy esetben sikeresen védte a maffia tagjait, persze ő sem járt rosszul, munkáját busásan megfizették, és vigyáztak testi épségére is. Gramont az évek óta tartó együttműködés során megtudta, hogy Lebrun-éknek a rendőrségen, nemcsak a Police Judiciaire-en, hanem a CRS-en is vannak beépített embereik, és pontosan ismerik azokat a rendőrtiszteket, felügyelőket, akiknek anyagi vagy egyéb gondjaik vannak, mert a korzikai maffiának nagyszerűen képzett és irányított besúgóhálózata volt, és ennek a hálózatnak a segítségét a rendőrség is, de különösen a titkosszolgálat is igénybe vette, lévén hogy Alexandre de Peretti tábornok, a SDECE főnöke is Korzikáról származott, és szegről-végről rokonságban állt a Lebrun családdal. Nicolas Lebrun csak olyan helyeken találkozott, ahol teljes biztonságban érezhette magát, mert tudta, hogy testőrei megvédik őt. Ilyen hely volt a Boulevard Saint-Michelen a Napsugár söröző, amely a maffia tulajdona volt, az ő embereik üzemeltették, a testőröknek foglalt helyük volt a pultnál, és a bokszokban az irodába vezető ajtónál és az emeleten lévő kártya- és rulettszoba előtt is. Idegen oda csak a holttestükön át mehetett be. De a veszélyt jelző csengő a csapos lábánál volt elhelyezve, csak rá kellett lépnie a műanyag padló alá rejtett csengőre, s abban a pillanatban az irodában, a kártya- és rulettszobában halk berregés jelezte a veszélyt. De az efféle riasztásra nagyon ritkán került sor, mert a bűnügyiek valamilyen hallgatólagos megállapodás szerint nem háborgatták őket feleslegesen. Hagyták, hogy naponta a különböző üzletekben bekasszírozzák az őket megillető részt, tudták, hogy cserében számíthatnak értékes értesülésekre. A korzikaiak nem foglalkoztak kábítószer-kereskedelemmel és terrorista akciókkal sem, még a szeparatisták mozgalmától is elhatárolták magukat. Nicolas Lebrun szerint ez a mozgalom egy nagy marhaság, mit kezdene Korzika, ha önálló lenne? Hogy élne meg Franciaország nélkül? Nicolas nagyon jól tudta, hogy a sörözővel szemben lévő épület hatodik emeleti manzárdjáról éjjel-nappal figyelik a bejáratot, teleobjektívvel felvételeket készítenek, hát csak csinálják, ha olyan sok pénzük van, a sörözőbe nemcsak a bejárati ajtón lehet bejönni, hanem a szomszéd ház első emeleti kettes számú lakásából is. Ezt persze még de Peretti sem tudja. Lebrun ötvenéves volt, megnyerő külsejű férfi, fényes fekete hajjal,

szúrós fekete szemekkel. Középmagas teste kisportolt volt, egyetemista korában válogatott öttusázóként több Európa- és világbajnokságon szerepelt. Szakmáját tekintve földbirtokos és bankár volt. A söröző irodájában várta Jacques Gramont ügyvédet. Lebrun szerette a hatalmat, a gazdagságot. Párizs melletti, kastélynak beillő háza parkjában minden reggel lovagolt és a hatalmas ház alagsorában célba lőtt kedvenc automata Maéval. Feleségét, a negyvenéves Françoise-t és tizenkilenc éves egyetemista fiát, Gastont imádta. Gramont ügyvéd pontosan érkezett. Az egyik pincér, aki mellesleg jól képzett testőr is volt, az ügyvédet bevezette az irodába. Lebrun felállt, megkerülte az íróasztalt, dús, fekete bajusza alatt mosolyra húzódott a szája, mikor kezét nyújtotta. – Üdvözlöm, kedves Jacques. – Kösz, én is önt, Nicolas. Lebrun a pincérre nézett. – Egy narancslét, fiam, és egy dupla Pernod-t. A pincér meghajtotta magát és távozott. Lebrun utánaszólt. – Senki sem zavarhat! Világos? – Értettem, uram! – Foglaljon helyet, kedves Jacques – mutatott az egyik karosszékre Lebrun. – Meg kell vallanom, nagyon örülök, hogy látom, sok beszélnivalónk van egymással. – Ezért jöttem, Nicolas. Tudom, hogy maga nem dohányzik, de én nagyon szeretnék rágyújtani. – Semmi akadálya, Jacques. Bekapcsolom az elszívóberendezést, és pipázhat. – Megnyomott egy gombot az íróasztal mellett, halk zúgás hallatszott. Gramont rágyújtott, kifújta a füstöt, és nézte az áramlás útját. Az ajtón kopogtak, a pincér lépett be, tálcán hozta a narancslét és a dupla Pernod-t. Ügyesen az asztalra tette.

– Ha bármire szüksége lenne, uram, csengessen. – Nem kell aggódnia, André, a látogatóm a barátom. – Tudom, uram. Ismerem az ügyvéd urat, és hálás vagyok neki, hogy bátyámat szabadlábra helyeztette. De én óvatos vagyok, uram, ha önről van szó. – Köszönöm, André. Távozhat. A fiatal férfi meghajtotta fejét, s ahogy megfordult, fehér pincérzakója alatt kidudorodott hóna alá csatolt fegyvere. Hát ami azt illeti, gondolta Gramont, ez egy veszélyes kígyóverem. – Tessék, Jacques, igyon. Az egészségére! Narancslével nem illik koccintani, de tudja, hogy én sohasem iszom alkoholt. – Dicséretes dolog. Csak őszintén gratulálhatok. – Ivott a Pernod-ból, és ahogy visszatette a poharat, Nicolas Lebrun szép, férfias arcába nézett. – Megtudott valamit, Nicolas? – Elég sokat. De előbb ön mondjon el nekem néhány dolgot. – Mire kíváncsi? – Hogy áll ez a Bakunin-ügy? Kik ezek a terroristák? Gramont nem taktikázott, elmondta, amit eddig megtudott. – A lényeg, és ez biztosnak látszik, a bandát egy Yves Durand nevű újságíró, a Figaro munkatársa köpte be feltehetően Legrand-nak. Így bukott meg a támadás… – És így halt meg egyik testvérünk, Maxime Marettes őrmester, a rohamrendőrség tagja. Hűséges korzikai volt. Tehát Yves Durand. Ez biztos? – Egészen biztos. Ott volt a támadás elején, aztán eltűnt. És nincs letartóztatva. Leon Auriol szerint ő volt a besúgó. – Helyes. Mától kezdve ez az ember a hitelkönyvünk Tartozik rovatában szerepel.

– De hát mivel tartozik maguknak Nicolas? – Maxime Marettes életével. És a tartozását csak az életével egyenlítheti ki. Mi, kedves Jacques, ilyen ügyekben nem tréfálunk. – Maguk tudják. A védelmet mindenesetre elvállalom. – Ez természetes – számítok magára. Legrand mindenkit begyűjtött? – Úgy tűnik, igen. Ma éjjel. Ami azt jelenti, hogy valakinek megoldotta a nyelvét. Lebrun egy pillanatra elmélázott. – Legrand – mondta halkan. – Mit akar vele? – Szeretném megkörnyékezni. Szükségem van a segítségére. – Tudomásom szerint valamikor osztálytársak voltak. Ez nem elég, hogy segítsen. Az ügyvéd kortyolt a Pernod-ból. – Sajnos nem elég. Nekem valami komoly kompromittáló adatra volna szükségem. – Világos. Nos, ha azt mondom, hogy Legrand a tönk szélén áll, hogy tökéletesen el van adósodva, ez elég? – Ha kézzelfogható bizonyíték is van, akkor óriási. De megbocsásson, Nicolas, miben adósodott el? – Zsarolják. – Kik és mivel? – Mi zsaroljuk. – Ez meglepő. – Az.

– Mondana valamivel többet? – Természetesen. – Lebrun kényelmesen hátradőlt. – Nos, a mi derék barátunk kiváló rendőr, de kettős életet él. Tudja, hogy feleségét elszerette tőle egy amerikai CIA-tiszt? – Igen, ezt tudom, Robert Musky őrnagy. Ezt a sztorit elmesélte. – Legrand két év múlva, ennek tizenhárom éve, megismerkedett egy olasz származású francia színésznővel, és tökéletesen belebolondult. De annyira, hogy majdnem öngyilkos lett miatta. A színésznő férje kapcsolatban állt a Baader– Meinhof-csoporttal. – Ez hányban történt? – Kilencszázhetvenháromban. Legrand őrizetbe vette Monica Granemotti férjét, Louis Trantonet-t. – Csak nem az ügyvédet? – De igen, az ügyvédet. – Hol vette őrizetbe? – A Párizs környéki nyaralójukban. Egyedül csapott rá. Az asszony szeme láttára megbilincselte. Monica semmit sem tudott férje terrorista kapcsolatairól. Megdöbbent. A férj pedig arról nem tudott, hogy felesége viszonyt folytat a felügyelővel. A beszélgetést az asszony észrevétlenül magnóra vette. A felvétel tökéletes volt. A férj megígérte, hogy szabadulása után megöli Monicát, nem tűri el, hogy felesége egy rohadt zsaru kurvája legyen. Nem részletezem. Legrand agyonlőtte Louis Trantonet-t. Holttestét pedig eltüntette egy régi bányában. Ez mind, a legapróbb részletekig rajta van a magnószalagon. – És hol van a magnószalag? – Nálam. De nem itt, gondosan el van zárva. – Hogy került magához? – Egyik emberünk betört Monica Granemotti villájába, és kinyitotta a széfet,

megtalálta a magnótekercset, átadta nekem. Ezért nem ítéltük el, mert mint tudja, Jacques, nálunk tilos a rablás és a kasszafúrás. Ez a fickó megszegte a törvényt, ezért végezni kellett volna vele. – De miért éppen Monicához tört be? – Mert a menyasszonya Monica öltöztetőnője a színházban. Ő beszélt a mesés ékszerekről, még a széfkulcsról is lenyomatot vett. Nos, mint mondtam, végül is nem bántottuk, mert értékes zsákmányt hozott. Egy alkalmas időben, amikor Legrand éppen külföldön volt, felkereste egyik helyettesem az asszonyt, és lejátszotta neki a felvételt. Gondolhatja, hogy ezek után a feltételeket mi diktáltuk. Monica most nekünk dolgozik. Legrand pedig fizet. Tudniillik az efféle erős embert először anyagilag kell tönkretenni. Elég okos ahhoz, hogy ne húzzon ujjat velünk, mert tudja, hogy a felvételből több példány készült, és ismeri a SDECE-hez fűződő kapcsolatunkat. – Nicolas, ez óriási! – Gramont őszintén lelkesedett. – Mikor kapom meg a tekercset? – Előbb tudni akarom, hogy mi a tét, és mennyi az én hasznom.

*

– Tudod kivel találkoztam? – kérdezte Kovácsyné Mátrai Beáta, miközben kibújt a ruhájából és felvette virágmintás kínai köntösét. Kovácsy a virágokat locsolta egy csőrös műanyag kannával. Hátrafordult, és kíváncsian nézett Beátára. – Kivel? – kérdezte. – A volt feleségeddel. – Máriával? – Keze megremegett, a kanna csőréből kevéske víz a szőnyegre csöppent. – Igen, Márkus Máriával, drága unokanővéremmel.

A férfi az állványra tette a kannát, kezét megtörölte egy papír zsebkendőben. Ötvennyolc éves volt, teljesen ősz, tömött, ápolt angolbajusza is hófehér volt. A még most is inas, szikár ember mozgásán látszott, hogy nagyon gondosan vigyáz testi erőnlétére. Rendszeresen úszott, lovagolt, futott, nem hagyta el magát, nem akart megöregedni. Csak azóta lazított egy keveset, amióta fia részt vett abban a szerencsétlen bankrablási kísérletben. Könnyű vörösbort töltött a poharakba, az egyiket átadta az asszonynak. – Hol találkoztál Máriával? – kérdezte, és ivott a borból. – A Figaro archívumában. Egy kilencszáznegyvenkilences számot lapozgattam, és rábukkantam véletlenül a fényképére. Mondtam, hogy egy tanulmányt akarok írni a francia-magyar kapcsolatról. Ehhez a tanulmányhoz gyűjtök anyagot, azt akarom bizonyítani, hogy a sajtó igazságtalan a magyar emigránsokkal, amikor ellenségesen ír róluk. A francia szabadságért nagyon sok magyar áldozta életét. – Ezzel nem azt akarod mondani, hogy a mi fiunk is a franciák szabadságáért lett terrorista? Mert ez hülyeség lenne. Én álmomban sem gondoltam volna hogy az a hülye kölyök szimpatizál a terroristákkal, és végül ő is az lesz. – Felállt, az ablakhoz ment, kicsit félrehúzta a függönyt, és tekintetét megpihentette a SaintLazare pályaudvar hatalmas épületén, az egymás mellett futó sínpárok sokaságán. Figyelmét elterelte a fiáról, és első feleségére, Máriára gondolt, aki hűtlenül elhagyta, és férjhez ment egy rendőrbesúgóhoz. Mert az volt, elárulta a rendőröknek a búvóhelyét, így került börtönbe. Az esküjére gondolt, és François Guerinire, aki a Váci Fegyházban tanúja volt az esküjének. „Az élő Istenre esküszöm, hogyha kiszabadulok, akár évek múlva, akár öregkoromban, megölöm a nyomorult besúgót.” Persze akkor még nem tudta, hogy a besúgó, aki rendőrkézre adta, az a feleségének a szeretője. Az esküjét, történjék bármi is, meg kell tartania. Hát ő megtartja. Az asszonyra nézett. – Mit tudsz Máriáról? – kérdezte. Az asszony ivott a borból. – Átnéztem minden rájuk vonatkozó anyagot az archívumban. Jegyzeteket is készítettem. Mindketten francia állampolgárok. Mária a lyoni városi kórház belgyógyász főorvosa, az orvostudományok doktora, professzor az egyetemen. Férje Etienne Sátory mérnök, egy ideig szintén az egyetemen tanított elektronikát és komputeres programozást, aztán egy NOVITTE nevű ipari és

kereskedelmi vállalat alkalmazottja lett. Ez a vállalat főleg a kelet-európai országokkal áll kapcsolatban, gyárak felépítésével, rekonstrukciójával, gyártmányok fejlesztésével, automatizálással foglalkozik. Varsóban, Moszkvában, Prágában, Budapesten, Szófiában vannak irodáik. A kelet-európai üzleti központ Budapesten van, onnan irányítják a többi kelet-európai ország irodáinak a működését. A budapesti iroda vezetője Etienne Sátory. Két fiúgyermekük van. Az idősebbik, a harmincéves Georges a haditengerészetnél szolgál, kapitány, a huszonnyolc éves Martin a légierő főhadnagya, vadászrepülő. Megtudtam azt is, hogy Etienne Sátory a kommunista párt tagja. – Hát ami azt illeti, ez nagyon érdekes. Ezek szerint a NOVITTE cég nem állami. – Fogalmam sincs. De ha nagyon érdekel, utánanézhetek a kamaránál. Bár a cég igazi tulajdonosát úgysem fogják megmondani. – Hagyd a fenébe, annyira nem érdekes. Tehát Lyonban lakik. Hogyan lehetséges az, hogy eddig nem hallottunk róluk? – Gondolom, azért, mert nem nagyon kerestük őket. És most mit akarsz tenni? – Megfizetem az adósságomat. – Kovácsy kiitta a maradék bort a poharából, és újra teletöltötte. – Nagyon szépen kérlek, ne törődj velük. Az asszony felállt, köntöse szétnyílt, két formás melle szabaddá vált. Kovácsyhoz lépett, átölelte a nyakát, megcsókolta az arcát. A férfi megsimogatta az asszony mellét. – Bea, megver az Isten, ha megszegem az eskümet. – Édesem, inkább azon töprengjünk, hogy Jeanon hogyan segíthetnénk. Sátoryt pedig bízd Guerinire. Neki befolyásos összeköttetései vannak. Kivonja vagy kivonatja őt a forgalomból. Az esküd nem úgy szól, hogy saját kezeddel kell elintézned őt. Zoltán, félek, hogy megint bajba keveredünk. Most nagyszerűen megy az üzlet, egyre több a turista, ne kockáztassunk. – Kovácsyéknak ízlésesen berendezett régiségkereskedésük volt a Rue d’Amsterdamon a Saint-Lazare pályaudvar oldalával szemben. – Felhívom Guerinit, jó?

– Már kerestem. Eltűnt a lakásáról. Két napja nem látták, semmit sem tudnak róla. Ez pedig nem tetszik nekem. Felhívtam a HAVAS-irodát, ott sem tudnak róla. Az anyjánál sem volt. Az apja sem látta. – Azt már nem mondta el Beának, hogy rendkívüli találkozót kért Joe Kappel ezredestől, aki ugyancsak nyugtalan Guerini eltűnése miatt. Ma reggel pedig beszélt Dumier ezredessel is, a SDECE kelet-európai osztályának a vezetőjével, aki azt mondta, hogy tegnap lett volna találkozója Guerinivel, de nem jelent meg a találkozón. Leültek a heverőre, Beáta szinte magára húzta a szikár férfit, akit nem kellett nagyon erőszakolni, mert még ma is változatlan szenvedéllyel kívánta feleségét. Mikor az ölelkezés után Beáta kijött a fürdőszobából és összehúzta magán a kínai selyemköntösét, leült a férje mellé, azt mondta: – Drágám, te még most is csodálatos vagy. Nagyon szeretlek. Beleőrülnék, ha megint elveszítenélek. Te nem tudod, mert nem mondtam sohasem, hogy mennyit szenvedtem az érettségi után, amikor megtudtam, hogy elfogtak. – Én is szenvedtem, Bea. Összetörtek, megnyomorítottak, és ezt, amíg élek, nem bocsátom meg nekik. Esténként mindig rád gondoltam, újra és újra átéltem az együtt töltött órák boldogságát, és az volt az érzésem, hogy vársz rám. – Vártam. És hűséges maradtam. Nem volt könnyű, mert naponta megkörnyékeztek. Boldog vagyok, hogy együtt élhetek veled. Csak azt nem tudom, hogy mi lesz a gyerekünkkel. Az ügyvéd azt mondja, hogy tizenöt évet is kaphat. – Igaza van, kaphat. De ebben az országban vannak még erők, akik esetleg segíteni tudnak. Most többet nem mondok. Ide hoznád a poharamat? Az asszony felállt, nem kérdezett semmit sem, az asztalhoz ment, a kancsóból bort töltött a pohárba, és a férjéhez vitte. Nem tudta, de évtizedek óta sejtette, hogy férje kapcsolatban áll bizonyos szervekkel, amelyek segítenek rajtuk, nemcsak a francia állampolgárságukat szerezték meg soron kívül, hanem lakást is vásárolhattak, nyithattak egy pompás régiségkereskedést, ahol olcsó másolatokat, hamisítványokat, de értékes, eredeti bútorokat, porcelánokat, kínai vázákat, miniatűröket, festményeket és szobrokat, elefántcsontból faragott kínai és indokínai csodákat is eladhattak. Igaz, Magyarországról hoztak magukkal jó néhány darab többkarátos briliánst, vagy tízezer dollárt, hála Guerininek, ezeket a vizsgálat után hiánytalanul visszakapták, kezdeni is lehetett valamit velük, de hogy végérvényesen talpra álljanak és gyökeret eresszenek Párizsban, ahhoz

valakinek a segítségére is szükség volt. De hát végül is a férje katonaember volt, csendőrtiszt, azok pedig fegyelmezettek, eltökéltek és titoktartók. – Azt persze az asszony nem tudta, hogy a régiségkereskedés az SDECE egyik rezidentúrája, és Jacqueline, az alkalmazottjuk, Dumier ügynöke. Kovácsy ivott a borból, és azt mondta: – Nem tetszik nekem François Guerini eltűnése. Van egy sötét gondolatom, nem akarom elhinni, hogy igaz, de mégsem bírok szabadulni tőle. – Mire gondolsz, Zoltán? Kovácsy beletúrt sűrű, ősz hajába. – Még nem mondtam el neked Gueriniről a teljes igazságot. – Dehogynem. Együtt raboskodtatok a váci fegyházban, és együtt szabadultatok. Hát nem emlékszel, rabruhában jöttél el hozzám Mátyásföldre. Guerini is veled volt. – Igen, így igaz. De azt nem tudod, hogy a fegyházban mit beszéltem meg Guerinivel. – Ezt valóban nem tudom. Erről sohasem beszéltél velem. – Belátom, hiba volt. – Megcsókolta az asszony kezét. Kortyolt a borból, megsimogatta Beáta térdét. – Mint tudod, a Népbíróság halálra ítélt. Hat hónapig voltam a siralomházban. Végül is a köztársasági elnöktől kegyelmet kaptam. Életfogytig tartó fegyházra ítéltek. Nem reméltem, hogy valaha is élve fogok kikerülni a fegyházból. Ötvenhat tavaszán a zárkatársam lett François Guerini. Én akkor már tíz éve raboskodtam. Tudtam, hogy Sztálin már három éve meghalt, csak azt nem tudtam, hogy az országban milyen változások történtek. Meggyőződésem volt, hogyha valamilyen változás történik, akkor a kommunisták végeznek velünk, mi élve nem kerülhetünk szabadlábra. Nos, ebben a szörnyű lelkiállapotban őszinte voltam Guerinihez. Elmondtam neki, hogy a lebukásom előtt hova rejtettem el a zsidóktól elkobzott ékszereket, drágaköveket, érméket, Napóleon-aranyakat és dollárokat. – De miért?

– Mert biztos voltam benne, hogy ő túl fogja élni a nehéz napokat. Azt mondtam neki, ha szabadul, szerezze meg az ékszereket, és adja át a kommunisták ellen harcoló emigráns magyar szervezeteknek. Másképpen alakultak az események, mindketten szabadultunk. Guerini Bécsbe ment, én harcoltam. Megnéztem a Napfény utcai villában a rejtekhelyet, sértetlen volt. A többit már tudod. Meggyőződésem szerint Guerini illegálisan Magyarországra ment, hogy megszerezze az elrejtett kazettákat. – Arról is tud, hogy a másik kazettát a tanyán a kútba dobtad? – Sajnos, tud róla. – Hirtelen felállt. Idegesen sétálni kezdett. – Nem engedhetem meg, hogy Guerini kijátsszon. Meg kell akadályoznom. – Guerini kémkedésért volt elítélve. Nem hiszem, hogy adnak neki vízumot. – Bizonyára nem a saját nevén utazott Magyarországra. Vagy hamis útlevéllel, vagy illegálisan lépte át a határt. Nem véletlen, hogy eltűnt. – Most mit akarsz tenni? – Azt hiszem, Magyarországra megyek. – Nem, nem engedlek! – Beáta hangja sikoltásszerű volt. Felugrott, a férfihoz ment, görcsösen átölelte, mintha így akarná megakadályozni elmenetelét. – Megfulladok! Az asszony lazított a szorításán. – Beáta, a gyerekünk jövője és az elrejtett ékszerek megszerzése között szoros összefüggés van. Az ékszerek segítségével megmenthetjük őt, és valahol külföldön új életet kezdhet. Váratlanul megszólalt a házi telefon csengője. Kovácsy felvette a hallgatót. – Mi újság van, Jacqueline? – kérdezte. – Egy úr keresi a rendőrségtől, főnök. Felküldjem, vagy lejön az irodába? – Máris megyek. – Letette a hallgatót. – A rendőrségtől keresnek – mondta az

asszonynak. – Mennyi az idő nálad? Beáta az órájára nézett. – Fél négy lesz öt perc múlva. – Késik az órám. – Beállította a pontos időt, megcsókolta az asszony homlokát, és lement az üzletbe. Legrand felügyelő az elefántcsont faragásokat nézegette. – Tetszenek, uram? – kérdezte Jacqueline. – Ritka értékes elefántcsont faragások. – Van köztük elefántcsont is – mondta Legrand. – Hogy érti ezt, felügyelő úr? – kérdezte Kovácsy, aki már ott állt az üzletben, és hallotta a szőke Jacqueline dicsérő szavait. A felügyelő megfordult, és a nála magasabb szikár, ősz hajú emberre nézett. – Úgy értem, uram, hogy ebben a vitrinben harminc szobrocskát számoltam meg. Ebből összesen öt darab eredeti elefántcsont, méghozzá a kantoni iskola remekei, a többi huszonöt ügyes hamisítvány, nem elefántcsontból, hanem tevecsontból készült. Persze a faragás maga kiváló munka. Meggyőződésem, hogy Észak-Kínából, Ujgur környékéről való. – Ön rendőr vagy régész? – Rendőrfelügyelő vagyok. A nevem Henri Legrand. Fiatalkoromban Indokínában harcoltam. Érdekeltek a régiségek. – Nem vitatkozom önnel, felügyelő úr. Lehet, hogy igaza van. Egyébként megismertem. Több alkalommal láttam önt a televízióban. Legutóbb, amikor a Bakunin-csoportról nyilatkozott a bankrablást kísérlet után. Parancsoljon, miben állhatok a rendelkezésére? Talán menjünk be az irodámba. – Kinyitotta az iroda ajtaját. – Erre tessék! Legrand nemet intett. – Semleges helyen szeretnék beszélni önnel – mondta egészen halkan.

Kovácsy csodálkozva nézett rá. – Ezt hogy értsem? – Majd megmagyarázom. – Legrand megnyerően mosolygott. – Kocsival vagyok. És az én kocsim minden szempontból semleges hely. Még csak annyit: ön nálam az érettségi tárgyak között szerepel. Készültem önből. Arra kérem, jöjjön velem. – Le akar tartóztatni? – Ha letartóztatnám, mit tenne? – Legrand még mindig mosolygott. – Még csak annyit: gondolom, ön tudja, hogy az antiterrorista szervezet a rendőrségi és a fegyveres testületeken belül elsőbbséget élvez, zöld útja van. – Igen, hallottam ilyesmiről. – Kovácsynak nagy erőfeszítésébe került, hogy idegességét leplezze. – Nos, tehát – vette át a szót Legrand –, ha azt mondanám, hogy őrizetbe veszem, mit tenne? Kovácsy a szőke Jacqueline-re nézett, aki elég távol tőlük, a pulton rendezgette az olcsó souvenireket. Nemsokára befutnak a tengerpart felől a vonatok a turistákkal. És akkor megkezdődik az alkudozás. Leemelte tekintetét a szőke lányról, és a fekete hajú, izmos felügyelőre nézett. – Adnék két telefonszámot – mondta. Legrand közbeszólt: – Gondolom, az egyik Charles Dumier-é, a második, ha nem tévedek, Joe Kappel ezredesé. Kovácsy döbbenten nézett Legrand-ra. Tudta, valahol hiba történt, kapcsolatáról Legrand elvileg nem tudhatna semmit. Kitől kapta az értesüléseit? Bólintott. – Menjünk! – mondta. – De egy pillanatig beszélnem kell Jacqueline-nel. – Tessék!

– Jacqueline – mondta Kovácsy –, húsz perc múlva befut a Le Havre-i expressz az amerikai turistákkal. Telefonáljon Madame Kovácsynak, hogy én elmentem jöjjön le segíteni. És még valami. Amit a felügyelő úr mondott a hármas vitrin szobrairól, igaz, de maga erről nem tud. Mindegyik elefántcsontból készült. Világos? És ne felejtse el, minden számlán elefántcsont szerepel. – Értettem, uram. Legrand is elköszönt a bájos, szőke nőtől. Az utcán beültek a felügyelő Citroënjébe, és kihajtottak a Bois de Boulogne-ba. A kempingtábornál beálltak a parkolóba, aztán kényelmes léptékkel elindultak az erdei sétányon. A nap melegen sütött, de a hatalmas fák lombjai megszűrték a napsugarat, a fények széttöredezve szóródtak szét a sétányon. Leültek az egyik üres padra. Legrand szivarra gyújtott, élvezettel öblögette szájában az aromás füstöt. – Mi van a fiammal, felügyelő úr? – kérdezte Kovácsy, és Legrand-ra nézett. – Jeannal? Hát hogy is mondjam? Azt hiszem, csúnyán ráfázott. – Legrand egy pillanatig gondolkodott, aztán csak úgy találomra azt mondta: – A videofelvételek egyértelműen azt bizonyítják, hogy az egyik rendőrömet Jean Kovácsy lőtte agyon. Ez pedig a fiú sorsára, jövőjére nézve nagyon súlyos. – Ez természetesen nem volt igaz, a felvételen Kovácsy nem is látszott, de ezt a fiú apja nem tudhatta, nem is tudta. – Ön, Monsieur Kovácsy, nem tudta, hogy a fia terrorista? Természetesen nem köteles nyilatkozni, de ha nyilatkozik, megköszönöm. – Szeretnék segíteni a fiamon. Tehát nyilatkozom. Nem tudtam. Kérem, olvassa el a cikkeit, tudósításait, írásban mindig elítélte a terrorizmust. Megmondom őszintén, engem a bankrablási kísérlet híre úgy ért, mint a villámcsapás. Egyszerűen nem értem a fiamat. – Mondja, Kappel ezredes vagy Dumier ezredes nem tett ígéretet arra, hogy segít a fián? – Azt mondták, várjak türelemmel. Hát én várok. Bízom bennük. – Van arról elképzelése, hogy ki vitte a fiát a terroristák közé? – Fogalmam sincs. A fiam elmondta?

Három kismama sétált el előttük, gyerekkocsit tolva. Nevetve beszélgettek, szépek, jókedvűek voltak. Legrand nézte őket, és eszébe jutottak azok a napok, amikor Anne pár hónapos volt. Amikor Algírból szabadságra hazautazott, nem szégyellte magát, kislányával sétálni ment, tolta a gyerekkocsit, Anne a kocsiból gügyögött hozzá, nevetgélt rá, és ő akkor határtalan boldogságot érzett. A kismamák már messze jártak, mosolyogva nézett utánuk. – Nos – fordult Kovácsyhoz –, őszinte leszek magához. – Szivarja hamuja lepottyant, nem sokat törődött vele. Kovácsy tekintetét kereste, – Lehet, hogy csodálkozni fog, de el kell hinnie, amit mondok. Az ön fiát François Guerini, a család barátja szervezte be. – Guerini? – Igen. François Guerini, akivel ön Magyarországon a váci fegyházban ismerkedett meg ezerkilencszázötvenhat tavaszán. Aztán az októberi forradalom napjaiban együtt szabadultak ki, loptak egy autót, azzal Mátyásföldre mentek a barátnőjéhez, Mátrai Beátához, aki jelenleg a felesége, és a Figaro külső munkatársa. Guerini mint a HAVAS Távirati Ügynökség munkatársa, hamarosan Bécsbe utazott. Ön, kedves Kovácsy, elment a Napfény utca tizenhét számú villába, ami valamikor Márkus Mária orvosnő és a maga tulajdona volt, kitette a villából a benne lakókat, megnézte, hogy a zsidóktól elrabolt drágakövek és ékszerek a rejtekhelyen vannak-e, úgy találta, hogy senki sem bántotta… folytassam? Kovácsy arca sápadt volt. Jobb kezével kitapintotta bal csuklóján az ütőerét. És számolt. Ha most nem kap infarktust vagy agyvérzést, akkor száz évig fog élni. – Honnan, kitől tudja… – Ennél jóval többet tudok – mondta Legrand. – Csak tőmondatokban. Megsebesült. Hamis iratokkal bujkált. Kórház. Mátyásföld. Menekülés ötvenhét nyarán. A határ közelében agyonlőtt három határőrt, a forradalom alatt összerabolt ékszereket, drágaköveket bedobta egy tanyai kútba. Rosszul van? Verejtékes a homloka. Kovácsy nagyot nyelt – Mindjárt rendbe jövök. – Zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát. – Felügyelő úr, mit akar tőlem? Én, amióta elhagytam a hazámat, becsülettel

szolgálom Franciaországot. Ha mindent tud rólam, akkor azt is tudja, hogy én az életem kockáztatásával több alkalommal jártam illegálisan Magyarországon. – Tudom. Mondtam, hogy készültem magából. Mondja, hol van François Guerini? – Ezt csak azért kérdezte, mert kíváncsi volt, hogy Guerini eltűnéséről hogyan vélekednek Kovácsy kapcsolatai. – Felügyelő úr, el kell hinnie, nem tudom, hogy hol van. Beszéltem anyjával, apjával, nem tudnak róla. – A fiújával is beszélt? – Ön tudja, hogy François a fiúkat szereti? – Tudom. Beszélt vele? – Ali Mahmudra gondol? – Őrá. – Kerestem. Nem találtam. Meg kell mondanom, hogy engem személy szerint nagyon aggaszt Guerini eltűnése. Önnek elmondhatom, Guerini Charles Dumier bizalmas munkatársa volt. – Miért múlt időben beszél róla? – Ismerem a szakmát. Ha Guerini nyomtalanul eltűnt, két eset lehetséges. Az egyik, bizonyos erők kinyírták, vagy pedig illegálisan távozott az országból. Legrand elhamvadt szivarját a bokrok közé dobta. – Ön szerint hová távozhatott? Kovácsy hallgatott egy sort. Magában azt latolgatta, mi lenne helyes, ha itt a Bois de Boulogne-ban megölné ezt az embert, talán elbírna vele, bár Legrand jó tíz évvel fiatalabb nála, és állítólag az antiterrorista kommandó tagjai kitűnő karatézók, vagy pedig megpróbál szövetséget kötni vele. A szövetség mellett döntött. – Értem a kérdést, felügyelő úr. De mielőtt válaszolnék, nekem is volna egy

kérdésem önhöz. – Hallgatom. Az elhatározása jeleként, hogy megadja magát és beszélni fog, nagyon mélyről sóhajtott. – Felügyelő úr, ha én elmondok önnek néhány dolgot, van hozzá ereje, hogy megvédjen akár Dumier-től, akár Joe Kappeltől? Meg kell nyugtatni ezt az öregedő fickót, gondolta Legrand, különben nem beszél. – Megvédem magát! Az én egységem kemény fiúkból áll. Nem kell nyugtalankodnia. Önnek minden oka megvan rá, hogy velem szövetséget kössön. Kovácsynak tetszett a férfi nyíltsága, az is átfutott az agyán, hogy időt kell nyernie, ha most őszinte lesz a felügyelőhöz, bizonyára időt nyerhet. – Meggyőződésem szerint François Guerini Magyarországra távozott, illegálisan. Ismeri kazettáim rejtekhelyét, abban reménykedhet, hogy az ékszerek birtokában új életet kezd valahol Észak-Afrikában vagy valamelyik latinamerikai országban. Ezt azzal támasztom alá, hogy a bankrablási kísérlet után együttérzéséről biztosított, és azt mondta, nagyon aggódik a fiamért. Aztán váratlanul megjegyezte, hogy valahol elrontottuk az életünket, jó volna megszabadulni Kappeltől meg Dumier-től, de ez csak úgy lenne lehetséges, ha valahol távol Franciaországtól új életet kezdhetnénk. Legrand agya gyorsan dolgozott, mint a váratlan helyzetekben mindig. Ez a feltételezett magyarországi kirándulás remekül beleillik a tervébe. Kicsit balra dőlt, és erős tenyerével megveregette Kovácsy térdét. – Remekül következtetett, uram. Száz százalék, hogy Guerini Magyarországra ment. Most azt is elárulom magának, hogy miért. De ez egyelőre még titok. – Itt most hatásszünetet kell tartania – gondolta, fel kell csigázni Kovácsy kíváncsiságát. Szivarra gyújtott, mellényzsebébe csúsztatta Ronson öngyújtóját, pöfékelt kettőt-hármat, aztán Kovácsy sovány arcába nézett. – Nos, Monsieur Kovácsy, ezt a Bakunin-brigádot Joe Kappel utasítására François Guerini szervezte meg. Leon Auriol, Jean Kovácsy meg a többiek egy hallatlanul

gyalázatos módon kitervelt provokáció áldozatai. – Döbbenetes, amiket mond, felügyelő úr. – Kovácsyt szinte letaglózta Legrand közlése. – Van erre bizonyítéka? – Mégpedig megcáfolhatatlan. Nem tudom, olvasta-e a reggeli lapokat. Az éjjel gyakorlatilag felszámoltuk a Bakunin-brigádot. Minden tagját őrizetbe vettük, kivéve Guerinit. Hát ezért szökött meg. Forró lett a lába alatt a talaj. És nagyon félt. Tudta, hogy megbízói, Joe Kappel ezredes szívfájdalom nélkül megöleti őt, hogy ne beszélhessen. Sajnos, ezek a játékszabályok ebben a mi világunkban. Egy hasznos tanácsot adok önnek, Monsieur Kovácsy, még véletlenül se említse Joe Kappelnek, hogy mit tud a Bakunin-brigád szervezéséről. Ha élni akar. Tanúra nincs szükség. De Dumier előtt is hallgasson. – Mit tanácsol, mit tegyek? – Én mindenesetre a védelmem alá veszem magát. És azon kéne gondolkodnia, hogy hogyan kaphatnánk el Guerinit. Meg kell akadályozni, hogy az elrejtett kazettákat magához vegye, és meglépjen. – Igen, ez logikus. De akkor Magyarországra kell mennem. – Erről van szó. Esetleg én is magával megyek. Mert Guerini az én vadam. Nekem kell leterítenem őt. Vallomása ugyanis perdöntő. – Arra nem fog sor kerülni, mert én megölöm. Erre esküszöm. Az ilyen csavargó nem érdemel kíméletet. – Ezt majd eldöntjük. Előbb meg kell találnunk őt. – Nézte szivarja füstjét. Közben arra gondolt, hogy ez az ember sem érdemel kíméletet, mert akárhogyan mérlegeli, nyomorult fasiszta, becsületes emberek vére tapad a kezéhez, az egész múltja gyilkolás és rablás. Igaz, ő is ölt már embert, de azokat, akiket megölt, az emberiség ellenségei voltak. Persze most nem Vietnamra és nem Algírra gondol, mert az mindkettő piszkos háború volt. Egyvalakit ölt meg, akinek a haláláról lehet vitatkozni, Louis Trantonet-t, Monica Granemotti férjét, de Trantonet bűnöző volt, rohadt terrorista, akit a bíróság esetleg felmentett volna. Igen, önkényesen járt el, de ebben közrejátszott Monica iránt érzett szenvedélyes szerelme. És most halálra fogja ítélni François Guerinit is, mert biztos benne, hogy Joe Kappelék megmentenék, a kormányzat pedig semmit sem tenne a CIA provokációja ellen. Eltussolná, agyonhallgatná a Bakunin-brigád működését.

– Mondja, Monsieur Kovácsy, hogyan tudna ön Magyarországra utazni? – kérdezte Legrand. – Csakis illegálisan, felügyelő úr. A saját nevemen nem utazhatok. Nagyon jó volna tudni, vajon mi szerepel rólam a magyar határőrség fekete mappájában. – Mi az a fekete mappa? – Ez egy kézikönyvféleség, ami ott van minden útlevelet vizsgáló határőrnél. Megnézi az útlevelet, aztán a könyvet, hogy szerepel-e benne az illető neve. – Akkor is, ha az útlevélbe bele van pecsételve az érvényes vízum? – Azt, hogy jelenleg hogy van, nem tudom. Régen nem jártam odaát, gondolom, azóta sok minden megváltozott. De akárhogyan is változott az ellenőrzés, nekem át kell mennem. Van még másféle törlesztenivalóm is. – Az első feleségére gondol? – A férjére. Étienne Sátory mérnökre. Jelenleg Budapesten a francia NOVITTE kereskedelmi ügynökség vezetője. – Ezzel én most nem foglalkoznék, Monsieur Kovácsy. Most és a közeljövőben sokkal fontosabb dolgunk van. – Lepöccintette szivarjáról a hamut. – Mondja, maga ismeri Leon Auriol feleségét? – Sebő Mártit? Ismerem. Találkoztam vele a Magyar Intézet klubestjein. Kellemes, művelt fiatalasszony. A fiam, Jean lelkesedett érte. Riportot is szeretett volna készíteni vele. Emlékszem, tavasszal azt mondta: Apa, irigylem Leon Auriolt. Nem a vagyonáért, nem, a feleségéért. Micsoda nő, apa. Ez a Leon rendes gyerek. Óriási vagyon örököse, és nagy mázlista, hogy egy ilyen asszonyt tudott szerezni magának. Meg kell ismerned, mondta. Aztán megismertem a magyar klubban. De őszintén mondva, csalódtam. Az a szép, okos fiatalasszony egy magyar Krupszkaja. Védte a Szovjetuniót, védte Kádárt, szerinte az ötvenhatos események ellenforradalomba csaptak át. Jól indult minden, szükség volt a tömegmegmozdulásra, ám az volt a baj, hogy a kormány kezéből kicsúszott a vezetés és az irányítás. A gyeplő a vágtató lovak közé esett, és az elszabadult fogatot csak külső erővel lehetett megfékezni, hogy ne zuhanjon a szakadékba. Most mondja meg, felügyelő úr, mit kezdhet a magamfajta magyar egy ilyen gondolkodású magyar asszonnyal? De miért érdekli magát Sebő

Márta? – Hamarosan megmondom. – Felállt, és sétálva elindultak a gépkocsiparkoló felé. – Még csak annyit szeretnék közölni, hogy beszélgetésünkről nem tudhat sem Joe Kappel, sem Dumier. A fia érdekében kérem. Jean életveszélyben van. Csak én segíthetek rajta. De én csak akkor segítek, ha megbeszélésünk szigorúan kettőnk között marad. Világos? – Azt hiszem, igen. – És még valami. Az irodájából engem sohase hívjon fel. A lakásában pedig a feleségével se beszéljen bizalmas dolgokról. Főleg rólam. Még a nevemet se említse. És arra a szép, szőke Jacqueline-re pedig vigyázzon. Ne rúgja ki, mert az feltűnő lenne, de gondolja meg, hogy kivel mit beszél a jelenlétében. Joe Kappelnek és Dumier-nek sok pénze van. Abból jut Jacqueline-nek is. – Gondolja, hogy Jacqueline… – Nem gondolom, Monsieur Kovácsy. Tudom. Mit gondol, miértjöttem ki önnel ide? – Választ sem várva folytatta: – Mert az ön lakása tele van poloskával, és azokat nem lehet vegyszerekkel kiirtani. – Ezt komolyan mondja? – Ilyen ügyekben nem szeretek tréfálni. Ha ezt én mondom, az antiterrorista csoport egyik vezetője, akkor arra mérget is vehet. Jegyezze meg, barátom, a CIA és a SDECE semmit sem bíz a véletlenre. Mint ahogyan én sem. Nem tudom, emlékszik-e rá, hogy az elmúlt héten rossz volt a telefonja, és az elektromos készülékeinél áramkimaradást észleltek? – Emlékszem – mondta Kovácsy, és egyre erősödő csodálattal nézett Legrand-ra. Ez az ember egyszerűen fantasztikus. Ez mindent tud, nincs előtte titok. Ez az ember félelmetes. Maga a sátán. Vagy a Megváltó? Ki tudja? – Nos, Monsieur Kovácsy, kiment két telefonszerelő, megjavította a vonalát. Olvastam a jelentésüket. Abban leírták, hogy hány poloskát találtak a lakásban. Hasonló jelentést adtak be az elektromos társaság szerelői, akik végigbogarászták az üzlethelyiség és az irodájának elektromos hálózatát, a lakásában található elektromos berendezéseket is, és hasonló eredményre jutottak, mint a telefonműszerészek.

– Az ön emberei voltak? Legrand megállt, szembefordult az elképedt Kovácsyval. – Nem mindegy? – kérdezte. – A lényeg az, hogy mindenről tudunk. Beültek a gépkocsiba. Legrand indított. – Hazaviszem – mondta. – De ne feledkezzen meg a titoktartásról. Gondoljon arra, nemcsak Joe Kappelék erősek, mi is azok vagyunk. – Értem, felügyelő úr. Azt hiszem, mindent értek. Tehát készüljek fel egy magyarországi utazásra? – Ha meg akarja szerezni a kazettákat, és le akar számolni a rohadt provokátor François Guerinivel, ha nem akarja, hogy kifossza magát. – Elővett egy névjegyet. – Ezen a számon megtalál. Nem az én nevem van rajta, de nem érdekes. A jelentkezését üzenetrögzítő veszi fel. Egy óra múlva várja a hívásomat. Világos minden? – Azt hiszem, igen. – Még annyit akarok mondani, nem csinálok belőle titkot, minden lépését figyeljük, nemcsak azért, hogy ellenőrizzük, hanem azért is, hogy megvédjük a provokátoroktól meg Kappeléktől. Szeretném, ha bízna bennem. ígérem, hogy átjuttatom Magyarországra. – Ha jól értem, ez szabályosan megkötött üzlet. – Vegye annak! – Az ékszerekből, drágakövekből mennyit kell adnom? – Gondolom, ötven-ötven százalék méltányos – mondta Legrand. – Mondhatom azt, hogy nem? – Mondhatja, de semmit sem jelent. – Legrand visszakapcsolt hármasba, és ráfordult a Párizs körüli autópályára. Négyesbe tette a sebességet, rálépett a gázra, és nagy sebességgel száguldott a központ felé. – Szóval értjük egymást?

– Tökéletesen! Fél óra múlva, mikor a Saint-Lazare pályaudvar előtt Kovácsy kiszállt a Citroënből, egy ideig még a járdán állt, és hosszan nézett a távozó gépkocsi után. – Ötven százalék – mormolta. – Kisfiam, te megőrültél. Egyetlen sou-t sem kapsz. Érted, egyetlenegyet sem. Erre esküszöm!

10

Claude Marettes, a szőke korzikai a bázison várta Legrand-t. A felügyelő nem sokat késett, este hétre beszélték meg a találkozót, hét után öt perccel lépett be az irodába. Kezet fogott Claude-dal, kért egy pohár bort, megitta, aztán megkérdezte, hogy van-e valami újság. Lábát előrenyújtotta az asztal alatt, és élvezte a pihentető kényelmet. – A kihallgatások folynak, uram. Sajnos François Guerinire senki sem tett vallomást. Szinte egyértelműen azt vallják, hogy őket Leon Auriol szervezte be a brigádba. Leon Auriol részletes terhelő vallomására lenne szükség. Ahhoz, hogy Guerini ellen az államügyész vádat emelhessen. De Leon Auriol hallgat, valami furcsa népi hős szerepében tetszeleg. Ugyanez a helyzet Jean Kovácsyval is. Monsieur Villard pedig sürgeti az őrizetesek átszállítását a Gue de Cast Grenellere. Mind a huszonhatot kéri. Hallatlan monstre pert akarnak csinálni. Önből pedig nemzeti hőst, uram. – Ez nehezen fog sikerülni! – kiáltott fel Legrand. – Tőlem idegen a nemzeti hős szerepe. Hagyjuk meg ezt a szerepet a színjátszóknak meg Kläber ezredesnek. – Ő már nyilatkozott, uram. Olvassa el a Liberati-ont. – Az újságot a felügyelő asztalára tette. Az első oldalon az ezredes fényképe volt látható, alatta kiemelten vastag betűkkel: „A köztársaság és a demokrácia védelme mindenekelőtt.” Kläber ezredes irányításával rövid időn belül az antiterrorista osztály felszámolta a teljes Bakunin-brigádot. Szomorú szenzáció, hogy a terroristák szervezője és irányítója Leon Auriol, a multimilliomos Paul Auriol fia. Felmerül a kérdés: kik állnak a gyilkos terroristák mögött? A csoport tagjai főleg intellektuelek, filozófusok, közgazdászok, matematikusok, fizikusok, újságírók, egyetemi hallgatók… – Legrand undorral eltolta maga elől az újságot, a szőke korzikai szép, férfias arcába nézett. – Claude, ugye tudja, hogy magában úgy bízom, mint a saját fiamban. A főnök, Kläberre gondolok, megadta a sajtónak az alaphangot. Köztudott, hogy a legközelebbi elnökválasztáson Paul Auriol is indulni szeretne Giscard d’Estaing mellett. De azt hiszem, ez most már tárgytalan. Egy biztos, Guerini ellen saját vallomása alapján az ügyészség nem emel vádat, így a gyilkos provokátor

megmenekül. Sőt abban is biztos vagyok, hogy Joe Kappelék megmentik vagy kinyírják, hogy ne beszélhessen. Az áldozatait pedig elítélik. – Főnök, én megesküdtem anyámnak, hogy bosszút állok a fivéremért. – Tudom, Claude, fiam. És szívem szerint helyeslem is. De azt alaposan meg kell szervezni. A vallomása készen van? – Mindent leírt. Méghozzá nagyon részletesen. – Helyes. Készíteni kell róla néhány másolatot. És mikrofilmet is, legalább hármat. – Magam fogom elkészíteni, uram. – A magnófelvételről a másolatok elkészültek? – Igen, uram. A széfben vannak. A kombinációs zár kódját csak ketten ismerjük. Ön és én. – Mit bizonyít ez, kedves Claude? – Azt, uram, hogy ön bízik bennem. És én ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. – Claude, kedves, őszintén mondom, ez engem nagyon megnyugtat. – Nézte a fiatalember arcát, és az volt az érzése, hogy Claude valamit titkol előtte. De nem szólt, ismerte őt, tudta, hogy előbb-utóbb úgyis ki fogja önteni a szívét. – Fiam – mondta –, a következő a tervem. – Figyelek, főnök. – François Guerinit még ma este szabadon engedjük. Mégpedig azok kísérik ki a kapun, akik behozták. – Philippe-re gondol, uram? – Ha ő volt magával, akkor őrá. És arra, aki még részt vett az akcióban. Tehát kikísérik a kapun, a külső őrségen át a bekötőút elejéig. Ott elköszönnek tőle, és visszajönnek. Maga, kedves Claude, ott vár rá valahol a közelben, gépkocsival. A többi a maga dolga. Gondoljon fivérére, Maxime-ra és az édesanyjára. De

Guerinit soha többé nem találhatják meg. A sajtóban majd úgy fog megjelenni, hogy külföldre szökött. – Bízza rám, uram. Mindent értek. Nem fog csalódni bennem. – Remélem, Claude. A fiatal korzikai a körmeit nézegette. – Van még valami, fiam? – Van, felügyelő úr. Csak azt nem tudom, hogy adjam elő. Legrand biztatóan mosolygott, ám a lelke mélyén rosszat sejtett, mégis azt mondta: – Beszéljen, Claude. Ha franciául mondja, biztos, hogy meg fogom érteni. Claude Marettes lehalkította hangját, mintha attól tartott volna, hogy amit mondani fog, azt mások is meghallják. – Sajnos, nehéz erről beszélni. – De hát miről van szó? – Nem miről? Kiről. – Akkor hát kiről? – Monica Granemotti művésznőről Legrand csodálkozva nézett a korzikaira. Azon tűnődött, hogy Claude honnan tudhat Monicához fűződő kapcsolatáról. Tegyen úgy, mintha semmi köze sem lenne a művésznőhöz? Végül is úgy döntött, felveszi az eléje dobott lapot. – Mi van Monica Granemottival? – A művésznő Nicolas Lebrun embere. A maffia tagja. – Honnan tudja, Claude?

– A fivéremtől. Tudja, felügyelő úr – elhallgatott. Legrand úgy látta, hogy a sírással küszködik. – Ne haragudjon, de nagyon nehéz erről beszélni. – Várt néhány másodpercig, erős akarattal uralkodott az érzésein, s amikor megszólalt, hangja a megnyugodott ember hangja volt. – Fivérem a bankrablást kísérlet előtt egy nappal azt mondta, hogy beszélni akar velem. Anyámnál találkoztunk. Claude, mondta, valamit el kell mondanom neked. És tanácsot akarok kérni tőled. Jól van, bátyám, mondtam neki, hallgatlak, és ha tudok, tanácsot is adok. Megtiszteltetés, hogy te vagy az idősebb, és te kérsz tőlem tanácsot. Azért, mondta, mert én semmire sem vittem, őrmester vagyok, de te Legrand felügyelő helyettese vagy. Miről van szó, Maxime? – kérdeztem. Válságban vagyok, testvér, mondta. – Neked megvallom, tíz éve állok kapcsolatban Nicolas Lebrun csoportjával. A maffiával? Igen, velük. Tulajdonképpen az ő segítségükkel kerültem a rendőrséghez. Különösebb bűnöket nem követtem el, információkat adtam nekik, néha egy-egy akciójuknál segítettem nekik, ezt úgy értsd, testvér, hogy falaztam. Aztán a tudomásomra jutott, hogy Lebrunék rászálltak Legrand felügyelőre is. – Ezt hogy érted, bátyám? – kérdeztem. Mire Maxime elmondta, hogy a maffia egyik tagja, Monica Granemotti színésznő öltöztetőnőjének udvarol. A nő, valamilyen Betty, egy alkalommal elmondta az udvarlójának, hogy a művésznő nagyon gazdag, a széfje tele van értékesebbnél értékesebb ékszerekkel, ő meg tudná szerezni a széfkulcsát és így tovább. A fiú ráállt. Betty lenyomatot csinált a kulcsról, a többi már simán ment. Kinyitotta a széfet, az ékszerek mellett talált egy magnótekercset is. A fiú kíváncsiságból lejátszotta, kiderült, hogy a tekercsen súlyosan kompromittáló anyag van Legrand felügyelőre. – Csak nem?! – szólt közbe a felügyelő. – A részleteket nem tudom. A bátyám sem ismerte. A lényeg az, hogy Lebrun egyik embere még aznap felkereste a lakásán Monica Granemottit, lejátszotta neki a felvételt. A művésznő elájult. Lebrun megbízottja közölte, ha nem akar börtönbe kerülni, engedelmeskednie kell nekik. Monicának nem volt más választása. Engedelmeskedett. Többi között az volt a feladata, hogy anyagilag tegye tönkre önt. Ez sikerült, gondolta Legrand elkeseredve, valóban a teljes anyagi összeomlás szélén áll. És visszaemlékezett arra a két évvel ezelőtti napra, amikor vacsora után csengettek. Anne nyitott ajtót, egy középkorú, őszülő hajú, magas, testes férfi lépett be. Ricardo Caperolli néven mutatkozott be. Legrand felügyelő urat keresi, mondta. Itt vagyok, lépett ki a nappaliból. – Mit óhajt? Négyszemközt

szeretnék beszélni önnel, felügyelő úr. Tessék, jöjjön be. – Bementek a nappaliba. Ő az egyik fotelra mutatott, Caperolli leült, ő is helyet foglalt. – Tessék, miről van szó? Felügyelő úr, szeretném, ha nyugodtan meghallgatna. Sokak nevében beszélek. Társaim tudják, hogy itt vagyok. Le fogok játszani egy magnófelvételt. Több másolat van belőle, tehát ezt, ami nálam van, elkobozhatja, de semmit sem ér vele, mert a másolatok biztos helyen vannak. – Ezután Caperolli lejátszotta a tekercset. Míg hallgatta, a szíve hevesebben dobogott, minden erejére szükség volt, hogy uralkodjon magán. Amikor szivarra gyújtott, észrevette, hogy remeg a keze, arra vigyázott, hogy keze remegését Caperolli ne vegye észre. A férfi kikapcsolta a magnót. – Hát erről van szó, felügyelő úr. Értem. És most mit kíván? Havonta háromezer frankot kell befizetnie erre a bankszámlára. – Átadott egy papírcetlit, amelyre fel volt írva a bankszámla száma. Caperolli mosolyogva hozzátette: A számla titkos, tudom, hogy ön meg tudja szerezni a számlatulajdonos adatait, ne fáradjon, megmondom: a számla egy segélyező szervezeté. A bank tisztviselői nem ismerik a szervezet vezetőit, a tagjait sem, időnként jeligés megbízást kapnak, hogy X vagy Y összeget hova, kinek a nevére utaljanak át. Maga sem ismeri a szervezetet? – kérdezte. Nem ismerem. El kell hinnie. De ha ismerném, akkor sem mondanám meg. Bár rettenetesen maga alatt volt, mégis elmosolyodott. Gondolja, hogy nem bírnám kiszedni magából? – kérdezte. Felügyelő úr, mondta Caperolli – mi tudjuk, hogy maga kemény férfi, de el kell hinnie, hogy mi is azok vagyunk. Higgye el, a jóindulat beszél belőlem, amikor azt mondom, nincs más választása. És még szerencséje van, ha ennyivel megússza. Mert, magunk között mondva, kérhettünk volna akár egymillió frankot is. Vagy többet. És arra kényszeríthetnénk önt, hogy a pénzt megszerezze, vagy végezzen magával. De kérhetnénk magától szolgálati adatokat is. Például a rejtjeles üzenetek váltakozó kódját vagy az URH-adásaiknak adatait. Mi egyelőre megelégszünk ennyivel. Valóban kedvesek és nagylelkűek – mondta. Maguknak ez az összeg jószerivel semmi, de engem a csőd szélére juttat. Tudja, mennyi az én havi fizetésem? Nem tudom, nem is érdekel – mondta Caperolli. – Az én feladatom csupán annyi, hogy közöljem a feltételeinket. – Közölte. Van még valami? – Ez minden, felügyelő úr. Ha megengedi, távozom. Legrand Claude Marettes kemény, férfias arcába nézett. – Köszönöm, Claude – mondta. – Azt hiszem, sokat segített. Tudja, én már régen sejtem, hogy Lebrun áll az akció mögött. Sajnos, nagyon erősek. És tudja, miért? Mert nagyon értékes szolgálatokat tesznek a SDECE-nek, különösen az akció csoportnak, és Alexandre de Peretti tábornok nagyon meg van elégedve velük.

Igen, kedves Claude, Nicolas Lebrun nagyon okos és nagyon vakmerő. Hát erről ennyit. – Kezet fogott a szőke korzikaival. – Persze ez kettőnk titka marad. – Köszönöm, felügyelő úr. Rám mindig, mindenben számíthat. – Tudom, Claude. – És ezt őszintén mondta. S ahogy a távozó Marettes után nézett, melegség járta át a szívét. Igen, Claude-ban megbízhat. És bátor, becsületes fickó, szembe mer szállni a maffiával. Legrand biztos volt benne, hogy Lebrun, ez a „tisztességes, istenfélő” családapa gondolkodás nélkül megöletné Claude Marettest, ha megtudná, hogy bizalmasan tájékoztatta őt. Valami nagyon zavarta ezt a harcedzett, tapasztalt embert. Monica szerepe. Eddig abban a hitben élt, hogy Monicáék nyaralójába a titkosszolgálat telepített lehallgatókészüléket, és az vette magnóra annak a délutánnak tragikus eseményét. Azon már nemigen gondolkodott el, hogy a szalag hogyan került a zsarolói kezébe. A tényből indult ki, az pedig az volt, hogy a szalag nem került a titkosszolgálathoz, mert akkor már hivatalból régen végeztek volna vele, kicsinálták volna őt. Abban a hitben, megnyugtató hitben élt, hogy a zsarolók megelőzték a titkosszolgálatot. Az is felmerült benne, hogy a SDECE technikusa a zsaroló maffia beépített embere. Most rájött, rádöbbent arra, hogy Monica kapcsolta be a magnóját felvételre, amikor ő bement a villába, és letartóztatta Louis Trantonet ügyvédet. A fenébe is, ez eszébe juthatott volna, hiszen tudta nagyon jól, hogy Monica mindig magnetofon segítségével tanulja a szerepeit. Magnója amolyan súgógép, feladja a végszavakat. De használta úgy is, hogy a teljes szöveget felvette magnóra, kivéve az ő szövegét. De miért volt szüksége erre a mindkettőjükre súlyosan kompromittáló felvételre? Miért zárta a széfjébe, miért nem törölte le? És miért titkolta el előtte? Miért nem őszinte hozzá? Igen, csupa kérdés, és ezekre a kérdésekre csak szerelme, Monica Granemotti adhat választ. De megkérdezheti-e? Monica a maffia tagja, Lebrun sarokba szorította. Beszélni fog? És ha beszél, mit mondhatna neki? Egyáltalán szereti őt még ma is? Színésznő, mestersége a szerepjátszás, nem kerül fáradságába, hogy a szenvedélyesen szerelmes asszonyt alakítsa. Még műhelygyakorlatnak is nagyon jó. Nem, Monica taktikázik. Már a magnófelvétel is azt bizonyítja. Valamiért elrejtette, valamiért nem szólt neki a felvételről. Valamiért szüksége volt a kompromittáló anyagra. – Teletöltötte a poharát borral, ivott, szivarra gyújtott. Úgy érezte, hogy a torkáig ér, megfullasztja az utálat. Utálta, igen, már régóta utálja a szakmáját, csak eddig nem merte bevallani magának. Elege van belőle, mindenből, és főleg abból, hogy Kläber a CIA segítségével szervez terrorista csoportot, hogy valójában Kläberék gyilkoltatják le az embereit meg azokat a szerencsétlen hülyéket, akik bábuk, becsapott, félrevezetett bábuk a paraván

mögött megbúvó provokátorok kezében. Elege van a kiszolgáltatottságából. Elege van a maffia mesterkedéséből, az életveszélyes összefonódásokból. Érezte, hogy döntenie kell. Válaszút előtt áll. Ha nem mer változtatni az életén, véglegesen lealjasodik, a hullámok összecsapnak fölötte, és az örvény a mélybe húzza. És mi lesz Anne-nal? Az ő sorsát, jövőjét biztosítani kell. De hogyan? A maffia a módszerek alkalmazásában nem válogatós. Esetleg úgy áll bosszút rajta, hogy Anne-t teszi tönkre. Igen, de az új életét alaposan meg kell szerveznie. Legrand már azt is érezte, hogy ebbe az új életbe nem fér bele – bármennyire szereti is – Monica Granemotti. Lehunyta a szemét, és gondolkodni kezdett az új élet lehetőségén. És lassan, lassan kialakultak benne egy veszélyes, de érzése szerint megvalósítható terv körvonalai. Szinte észrevétlenül szunyókált el. Fáradt volt, napok óta nem aludta ki magát. Meddig aludt íróasztala mögött a karosszékben, nem tudta. Arra ébredt fel, hogy Claude Marettes gyengéden megérintette a vállát. Felriadt, aztán, hogy meglátta a szőke korzikai arcát, megnyugodott, nagyot ásított, öklével, mint egy kisgyerek, kidörzsölte az álmot a szeméből, ivott a borból. – Nos, Claude, mi újság? – Bevégeztetett – mondta a korzikai, és keresztet vetett. – Fivérem most már nyugodtan alhat a sírjában, és anyámnak sem kell szégyellnie magát, hogy családunk nem tartotta be a törvényt. Legrand bólintott, és egy pillanatig lehunyta a szemét. Aztán arra gondolt, hogy micsoda világban is élnek. A tudomány és a legmodernebb technika segítségével az emberiség szeme láttára az űrkomp leszállt a holdra, most is orosz emberek száguldanak az űrben a föld körül, tele vannak technikai csodákkal, és íme, itt áll előtte Claude Marettes, akadémiát végzett, különleges kiképzésben részt vett rendőrtiszt, és az évszázadokkal azelőtt keletkezett törvény szerint él, számára ma is szentírás a „szemet szemért, fogat fogért”-eskü megtartása és teljesítése. – Megértem, Claude – mondta a felügyelő. – Biztos helyen van? – A pokolban, felügyelő úr. Sohasem találják meg. De hogy hol van, maradjon az én titkom. Ön említett valamit az este, hogy egyeseknek az a feltételezésük, hogy külföldre távozott. Utólagos beleegyezésével a terven némileg módosítottam. – Mi a csoda? – Legrand már teljesen felébredt, és figyelmesen nézett a

korzikaira. – Nos, amikor felvettem a kocsiba, közöltem vele, hogy felső utasítás szerint el kell hagynia saját érdekében Franciaországot, mert a hamarosan kezdődő monstre perben a vádlottak vallani fognak rá. Az az utasításom, hogy abba az országba vigyem, ahova menni szeretne. Sokáig gondolkodott. Aztán azt mondta, hogy Magyarországra szeretne menni, mert ott biztosítva lenne a megélhetése. Az a helyzet ugyanis, hogy ő hosszabb ideig élt Budapesten, és az egyik bankban jelentős betétje van. Mondtam, oké, semmi akadálya. Felmentem vele a lakásába. Mondtam, vegye magához az útlevelét és egy kis bőröndben néhány holmit. Aztán írjon egy levelet Kläber ezredesnek, írja meg, hogy Budapestre utazik, és ha elcsitultak a hullámok jelentkezni fog. Aztán írattam egy levelet az anyjának is. – Megírta? – Boldogan. – Hol vannak a levelek? – Otthagytam. Arra gondoltam ugyanis, hogy akkor kell megtalálnunk, ha majd házkutatást tartunk a lakásán. – Helyes, Claude. A portás nem látta meg? – Nem, felügyelő úr. Nem volt a helyén, Guerininek megvolt kapukulcsa. Aztán észrevétlenül kimentünk a házból. A többi már simán ment. Legrand felállt, az ablakhoz sétált, arcán látszott, hogy erősen gondolkodik. A bázis épületeinek sötét tömbjei kiemelkedtek a világosabb éjszakai háttérből. Néha az őrtornyokból fényszórók sugárkévéjével végigpásztázták az épületek falát, az udvarokat. – Claude, adja ide az egyik magnószalagot. A másikat pedig zárja el, és nagyon vigyázzon rá! – Igenis, felügyelő úr – mondta a korzikai, és átment a szomszéd szobába, ahol a tűz- és robbanásbiztos széf volt, közel egy méter magasan a falba építve. A széf számjelkóddal működött, a kódszámokat bármikor át lehetett programozni. Claude kivette a széfből a magnószalagot, visszament, és átadta Guerini

vallomását Legrand-nak. – Köszönöm, Claude. Most menjen és pihenjen le. Reggel találkozunk. Ha mégis történne valami, otthon megtalál. A hűséges korzikai bólintott. – Felügyelő úr, szeretném hazakísérni. – Gondolja, hogy nem tudok vigyázni magamra? – Nem erről van szó… – Hanem miről? – Nicolas Lebrun veszélyes ellenfél. És sohasem szemtől szembe támad, hanem meglepetésszerűen, több oldalról. Ismerem a módszerét, Korzikán születtem. – Hát jól van, ha ragaszkodik hozzá. – Ragaszkodom. Az én kocsimmal megyünk. – Rendben van. Claude Marettes remekül vezetett, Legrand tudta, hogy mielőtt a rendőrséghez került, hivatásos autós kaszkadőr volt, fantasztikus mutatványokra képes, a felügyelőnek néha az volt az érzése, hogy Claude ezekkel a lélegzetelállító mutatványokkal a halált provokálta. Legrand a Rue de Grenelle-en lakott, szemben az Hotel Bouchardon-val, harmadik emeleti lakása ablakából éppen rálátott a Négy évszak kútjára. Hosszú percekig el tudta nézni Bouchardon mester csodálatos alkotását, a ion oszlopokat, közötte a város jelképes alakját és alul a négy évszakot megszemélyesítő Ámorokat. Claude megvárta, míg főnöke bezárja maga mögött a kaput, és csak azután indított. Legrand miután belépett a lakásába, megnézte az óráját. Hajnali két óra volt. A szobájában levette zakóját. Maét lekapcsolta a hónaljáról, kiment a konyhába, éhes volt, megnézte a hűtőszekrényt. Volt abban minden: sonka, franciasaláta, kaszinótojás, szalámi, dobozos sör. Felnyitott egyet. Nem vette észre, hogy Anne nesztelenül lépkedve bement a konyhába. Csak akkor fordult meg, amikor a lány megcsókolta a feje búbját.

– Szervusz, papa. – Szervusz, kislányom. – Miért nem ébresztettél fel? – Tudtam, hogy magadtól is fel fogsz ébredni. – Készítsek valami harapnivalót? – Hát nem bánnám. – Mondjuk, sonkát tojással. Vagy inkább omlettet ennél? – Maradjunk a sonkánál. De két tojás elég lesz. Amíg Anne a vacsorát készítette, beszámolót tartott az utazási irodában szerzett tapasztalatairól. Ez volt első munkahelye, tetszett neki, szeretett az emberekkel foglalkozni, mint mondta, a kollégái is édesek, aranyosak, igazán nagyon segítőkészek. És mennyien utaznak! Egyszerűen fantasztikus. Igaz, az iroda megfizethető áron biztosít majdnem osztályon felüli pihenést a távol-keleti országokba, Dél-Amerikába. – Magyarországra is szerveztek utakat? – kérdezte Legrand. – Természetesen. Magyarország mostanában kezdi érdekelni az embereket. A kollégák azt mondják, hogy tavaly meg tavalyelőtt elég kevés jelentkező volt, viszont a magyar turisták száma a háromszorosára, négyszeresére nőtt. – A sonkás tojást a serpenyőből ügyesen a tányérra csúsztatta, kenyeret is szeletelt. – Jó étvágyat, papa! – Köszönöm. Tulajdonképpen nem vagyok nagyon éhes – mondta Legrand, és enni kezdett. Te jó isten, gondolta Anne, mi történne akkor, ha apja még éhes is lenne! Szinte pillanatok alatt eltüntette a tányérról az ételt, felbontott még egy doboz sört, és egy hajtásra megitta. Anne az apjával szemben ült az asztal másik oldalán. Hirtelen eszébe jutott, hogy a sajtról megfeledkezett, pedig tudta, hogy az apja imádja a camembert-t. Felállt, elővette a hűtőszekrényből a sajtot, kibontotta az ízléses csomagolásból, és az apja elé tette. Legrand megköszönte, tört a kenyérből, megvajazta, sajtot tett rá.

– Anne, mit szólnál hozzá, ha el kéne hagynunk Franciaországot? – Legrand, míg a vajjal és a sajttal bíbelődött, azon tűnődött, hogy ha azt kérdezné a lánya – miért? –, akkor mit válaszolna. Mondhatná azt, hogy csak, igen ám, csakhogy a csak nem érv, egyáltalán nem válasz. De ha már belekezdett, akkor be is kell fejeznie valahogyan a mesét. – Mondjuk, úgy alakulnának a dolgaink, hogy az életünk veszélybe kerülne. – Lenyelte a falatot, és folytatta. – És az életveszély elkerülésére nem lenne más megoldás. – Történt valami, papa? – Még nem, de történhet. És a történésre fel kell készülni. Anne a pongyolája zsebéből kivett egy papír zsebkendőt. – Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Mi az, hogy még nem történt semmi, de történhet. Talányokban beszélsz, szavaidat nem tudom megfejteni. Nem tudom, mi van mögöttük. Félsz valamitől? – Anne, az én beosztásomban mindig van félnivalója az embernek. – Mozdulatai lelassultak, nagyon fáradtnak érezte magát. – Papa, miért nem vagy őszinte? – A lány hangja aggódó volt. – Megfenyegettek? Miért nem mondod el, hogy mi történt? Már nem vagyok gyerek. – Kislányom, egyelőre többet nem mondhatok. Hidd el, ha eljön az ideje, mindent el fogok mondani. – Most aztán jól megnyugtattál. Legrand felállt, ásított. – Köszönöm a vacsorát – a lányához ment és megcsókolta a homlokát. – Azt sem bánnám, ha átmennél az anyádhoz az Államokba. – Miért akarsz elüldözni magadtól? Utadban vagyok? – Istenem, de buta vagy! Már hogy lennél utanban? – Nem neked, talán Monicának vagyok az útjában.

Legrand átölelte lánya vállát, és elindult vele a nappaliba. – El kell mosogatnom – mondta, és le akarta venni apja karját a válláról. – Hagyd, majd reggel elmosogatsz. Valamit el kell mondanom. Gyere, ülj le. – A fotelhoz kísérte a lányt, leültette, aztán ő is leült. Már eldöntötte, hogy Anne-t bizonyos fokig be kell avatnia tervébe, mert vele bármelyik pillanatban történhet valami tragikus esemény. Anne-nak tehát tudnia kell, hogy mi miért történt. Csak hát nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert a múlt ismerete nélkül érthetetlen a jelen. Azt például nem mondhatja el Anne-nak, hogy Monica férjét megölte, és azt sem, hogy Guerinivel Claude Marettes végzett az ő tudtával és beleegyezésével. – Anne, amiket most elmondok neked, az kettőnk titka. Még Joseph sem tudhat róla. – Aztán hamar rájött, hogy féligazságokkal semmire sem megy. Tudjon meg mindent Anne, szereti őt, nyilván meg fogja érteni. Szivarra gyújtott, és beszélni kezdett. Lassan, elgondolkodva beszélt, és olyan őszintén, mintha a gyóntatófülke lépcsőjén térdepelne és Marius páternek gyónná meg vétkeit, elkövetett bűneit. Anne tágra nyílt szemmel nézett rá, mint aki nem akar hinni fülének. De miért nem? Pontosan úgy van, ahogy elmondta. De hát látja, hogy Anne nem hisz neki. Mit tegyen, hogy lánya higgyen neki? Ő most már csak őszinte lehet. Nagyon távolról hallja lánya kérdését: apa, te embert öltél? Embert? – kérdezi magától, nem, nem embert, terroristát, aki áruházakat robbantott, és anyák, gyerekek haltak meg vagy lettek nyomorékok örök életükre. Anne szeméből döbbenet, hitetlenség sugárzik rá. Elismeri, hihetetlennek hangzik, amit mond, pedig minden szava igaz. Elege van a szolgálatból, elege van ebből a rohadt életből, hazugság minden, és ha csak hazugság lenne, de ocsmányság. Itt van ez a Bakunin-brigád. Felszámolták, de kiderült, hogy ezt a terrorista szervezetet az amerikaiak és a saját főnöke szervezte meg. Erre megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak. Magnóra vett vallomás és írásbeli beismerés. Egyszerűen arról van szó, hogy feje tetejére állt a világ, és ő egy olyan hatalom első vonalbeli frontkatonája, akit a hatalom birtokosai becsaptak, akit nem tekintettek partnernek. És ezért meghalt három félrevezetett fiatal és két becsületes, megbízható rendőr. – És van rá bizonyítékod, papa? – kérdezte a lány. Legrand gondolkodott egy ideig. Ha már kimondta az át, ki kell mondania a bét is. – Az az elképzelésem, hogy ott hagyom a szolgálatot. De előbb elmondom a

véleményemet Kläbernek. Persze tudnod kell, hogy ez veszélyes játék, mert nyilván arra gondolnak, hogy nyilvánosságra hozom a provokációjukat. Tehát nekik az lenne az előnyös, ha velem történne valami. Ezért gondoltam arra, hogy el kell hagynunk Franciaországot. – Igen, értem. Logikus is, amit mondasz. Te nyilvánosságra akarod hozni a birtokodban lévő bizonyítékokat? Közölni akarod a világgal, hogy a Bakuninbrigádot Kläber ezredes és a CIA szervezte és irányította? – Tulajdonképpen ez lenne a tisztességes – mondta Legrand. – Csakhogy ehhez nincs bátorságom. Mert nincs, aki megvédjen, és még nem szeretnék meghalni, márpedig a CIA nem tréfál. Meghalt Oswald, Ruby és mindenki, aki a Kennedygyilkosságról tudott valami érdemlegeset. Tehát ezért nem gondolok sajtókonferenciára. Legalábbis addig nem, ameddig Franciaországban vagyok. – De hát hova akarsz menni? Azt mondtad, hogy a tönk szélén állsz. El vagy adósodva. Ha elhagyod az országot, miből akarsz megélni? Mondjuk, menedékjogot kérsz valahol. Tegyük fel, hogy megadják. De a menedékjoggal együtt fizetést nem adnak. – Igen, Anne, igazad van. Az elképzelésem a következő. Órákkal ezelőtt beszélgettem egy magyar származású franciával, akinek a fia szintén a Bakuninbrigád tagja, és részt vett a bankrablást akcióban. Ennek a fickónak az apja egy többszörös gyilkos, ha úgy tetszik, háborús és népellenes bűnös, akit a háború után Budapesten halálra ítéltek. Megúszta, nem akasztották fel, életfogytig tartó fegyházra ítélték, ötvenhatban szabadult. Ez az ember negyvennégyben fantasztikus értékű ékszereket, drágaköveket, érméket, valutát rabolt össze a zsidóktól, akiket aztán megölt, és a rabolt kincseket elrejtette a villája pincéjében. Ötvenhatban, amikor a magyarországi harcok folytak, a harci csoportjával megint összerabolt közel kétmillió dollár értékű aranyat, drágakövet meg mindent. Ő a szeretőjével átszökött Ausztriába, de az értékeket nem hozhatta magával. Közben megölt három határőrt. Ez az ember nemcsak tömeggyilkos, hanem nemzetközi kalandor is, dolgozik a CIA-nek, a SDECEnek. Beszéltem vele. Magyarországra akar menni, hogy a kincseket megszerezze, és megölje az első felesége férjét. – És te akarod megszerezni a kincsekkel teli kazettákat? – kérdezte a lány, és furcsán nézett az apjára.

– Így van, ahogy mondod. – De papa, ez nem tisztességes! – És az tisztességes volt, hogy az a gazember embereket gyilkolt meg? – Te is öltél embert. Louis Trantonet-t. – Az bűnös volt. Terrorista. De Kovácsy ártatlan embereket ölt meg, csak a jóisten tudja, hogy hányat. – Értem – mondta Anne, és valami furcsa hűvösséget érzett, úgy tűnt neki, hogy mindaz, amit ezen a hajnalon apjától hallott, nem igaz, valahol valamilyen regényben olvasta. Megpróbálta kívülállóként nézni apját, önmagát, hiszen most minden megváltozott, titkok tudója lett, s akárhogyan nézi is, apja, ez a drága ember, a legdrágább jó barát embert ölt, még akkor is, ha az az ember terrorista volt, és a kezéhez vér tapadt. És most mit kell tennie? Apja olyan őszinte volt hozzá, mint még soha, az életét a kezébe adta, félelmetes, sötét titkokat mondott el neki. Most mit kell tennie? Meg kell tagadnia apját? Nem, ezt nem teheti. Soha, történjék bármi, kislány kora óta csak apjától kapott őszinte és igaz szeretetet. Nem felejtheti el, hogy amikor lázasan feküdt, apja ápolta, vigyázott rá, aggódott érte, mosta a szennyesét, főzött. Igen, érti apját, bízik is benne, még most is, a történtek után is. Nem hagyja el, nem tagadja meg, ha kárhozatra van ítélve, nem tehet mást, vele fog elkárhozni ő is. – Papa, értem, értelek. Te úgy gondolod, hogy amikor Monica férjét megölted, ítéletet hajtottál végre, istenítéletet vagy ilyesmit? – Pontosan, Anne. Hidd el, ha Louis Trantonet-t akkor bíróság elé állítjuk, tíz évnél kevesebbet kapott volna. Büntetése nem lett volna arányban az elkövetett bűnnel. Mit bűnnel, halálos bűneivel! Persze hazug ember lennék, ha nem ismerném el, hogy döntésembe belejátszott Monica iránt érzett szerelmem is. – És ha Monica azt kérte volna, hogy hagyd futni a férjét, hagytad volna? Legrand az elhamvadt szivarvéget a hamutartóba ejtette, arca az emlékezéstől ellágyult. – Kérte, letérdelt elém, és úgy könyörgött, hogy hagyjam futni a férjét. De nem hagytam. Azt hiszem, akkor lettem volna tisztességtelen, ha hallgatok rá.

– Lehet. És Monicát is magaddal viszed Magyarországra? – Nem, Monicaval szakitok. Hogy milyen lesz a szakítás, még nem tudom. De abban biztos vagyok, hogyha úgy hozná a sors, a művészi érvényesülése érdekében eladna a maffiának. – Már nem szereted őt? – Szeretem, de ha nem szakítanék vele, az az öngyilkossággal lenne egyenlő. Én pedig egyetlen nőért sem leszek öngyilkos. Monica talán sohasem szeretett igazán… – Akkor miért feküdt le veled? Tudom, jóképű vagy meg minden, de az egy valamirevaló nőnél kevés ahhoz, hogy lefeküdjön egy férfival. Legrand felhúzta jobb térdét, mindkét kezével megfogta. Arcára nagyon halvány, eltűnődő mosoly feszült, a visszaemlékezések kijózanító mosolya. – Abban az időben – mondta Legrand – Monica nagyon sok fenyegető levelet kapott a szélsőjobboldali szervezetektől. Az OAS például halálra ítélte. Engem bíztak meg a nagy színésznő védelmének a megszervezésével. Akkor ismertem meg a férjét is, Trantonet-t. Hát tulajdonképpen így kezdődött. Trantonet semmit sem sej tett, nagyon biztos volt a dolgában, jóképű volt, imádták a nők. Úgy bánt Monicával, mint a rabszolgájával. Az az igazság, hogy Monica félt tőle, de ragaszkodott is hozzá. Én pedig anyád elvesztése miatt akkor voltam a gödörben. Szükségem volt szeretetre. Persze már látom és tudom, egy valamirevaló színésznő a szerelmet is megjátssza. Sajnos én nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy megállapíthassam, a találkozásainkon melyik színdarabból próbálta el a „végzet asszonya” szerelmi jelenetét. Tudod, kislányom, ha egy férfi szerelmes, akkor elveszti az önkontrollját. – Mélyet sóhajtott, lehunyta szemét. – Hát igen, kislányom, így voltam én is. A lány szeretettel és sajnálattal nézte apja gondterhelt arcát. Egy percig sem hagyhatja el. Ha Magyarországra megy, neki vele kell mennie. Akár tisztességes, akár tisztességtelen az elrejtett ékszerek, drágakövek megszerzése, neki az apja mellett van a helye. – Papa, én veled megyek a világ végére is! – kiáltotta. – És mi lesz Joseph-fel? – kérdezte Legrand.

– Nem vagyunk jegyesek, nem nőttünk össze. Bánatában együtt lesz a vírusaival, tenyészeteivel, kémcsöveivel, és azon fog tűnődni, hogy hogyan lehetne a szerelmet irányító vagy befolyásoló sejtek DNS-ét átprogramozni úgy, hogy az imádott nő ne az apjához legyen hűséges, hanem hozzá. Legrand szemét ellepték a könnyek, ami rendkívüli eseménynek számított, mert ez a sokat látott és sok mindent megért harcedzett férfi nagyon ritkán könnyezett. Még a hangja is elcsuklott, amikor azt mondta: – Köszönöm, Anne. Nagyon köszönöm. A lány felállt, apjához ment, megcsókolta.

11

Márti meglepődött, amikor a laboratórium vezetője magához hívatta. Tudta, hogy az elbocsátás veszélye nem fenyegeti, mert apósa részvényei megvédik őt. A főmérnök kedves, udvarias volt hozzá a történtek után is, együttérzéséről biztosította. Amikor a többiek ellenséges magatartását észrevette, és gúnyos megjegyzéseiket meghallotta, összehívta a laboratórium kutatóit. „Hölgyeim és uraim! Nagyon szomorú, ami történt. Mi mindannyian mélyen és őszintén elítéljük a terrorizmust, meg vagyok győződve, Márta asszony is így gondolkodik és érez. Önök okos emberek, feltételezem, hogy tudják, Márta asszony nem terrorista, nem ő akarta kirabolni a bankot, nem ő lőtte le a rendőröket. Hogy védi a férjét, és szeretne segíteni rajta, az természetes. Kérem önöket, hogy ellenséges magatartásukkal, megjegyzéseikkel ne nehezítsék az amúgy is nehéz helyzetét.” Többen azt mondták, hogy nem akarnak együtt dolgozni egy terrorista feleségével. Keressen magának máshol munkahelyet. A főmérnök erre azt mondta: „Hölgyeim és uraim! Szíves tudomásukra kell hoznom, hogy az Elektronikai Kutatóintézet, így a mi laboratóriumunk is, nem állami vállalat, hanem részvénytársaság, és a részvények többsége az Auriol család tulajdonában van, s mivel Madame Márta Auriol a család tagja, következésképpen a saját laboratóriumában dolgozik. Aki tehát nem kíván vele együtt dolgozni, az jelentkezzen nálam.” Ez világos beszéd volt, s meg is volt a hatása. Márti hamarosan rokonszenves lett azoknál a kutatóknál, akik méltányolták szerénységét, felkészültségét és tudását. Lám, mondták egymásnak, nem játszotta és nem játssza meg magát, nem éreztette senkivel sem, hogy ő a tulajdonos menye. Úgy tűnik, hogy apósának sem panaszkodott egyesek ellenséges magatartása miatt. Tulajdonképpen nagyon szerencsétlen teremtés, mert férje legalább tizenöt év fegyházat fog kapni, s szegény Márti várhat rá tizenöt évig. Márti felállt a számítógéptől, és elindult a főmérnökhöz. Akkor lepődött meg igazán, amikor az ízlésesen berendezett irodában meglátta Henri Legrand felügyelőt. A főmérnök mosolyogva fogadta, eléje ment, tüntetően kezet csókolt neki, mintha azzal akarná bizonyítani, hogy szívvel-lélekkel mellette áll. – Madame, a felügyelő úr akar beszélni magával. Igazán kedves tőle, hogy nem idézte be a rendőrségre.

– Igen, nagyon kedves. – Márti a szeme elé tartotta tenyerét, mert az augusztus végi nap erősen besütött. A testes, kopaszodó főmérnök észrevette, az ablakhoz ment, sűrűbbre eresztette le a műanyag redőnyt. – Akkor én magukra hagyom – mondta –, ha szükség van rám, az igazgatóságon vagyok. A tizenhármas melléken megtalálnak. Viszontlátásra, felügyelő űr, örülök, hogy megismertem. – Viszontlátásra, uram – mondta Legrand, s megvárta, míg becsukódott az ajtó, s aztán Mártára nézett. – Hogy van, asszonyom? – Gondolhatja, felügyelő úr. Mikor láthatom végre a férjemet? – Remélem, hamarosan. – Megfogta erős állát, megnyomkodta kétszerháromszor. – Asszonyom, ki az a Hámori Balázs? – Maga honnan tud Hámori Balázsról? – kérdezte Márti csodálkozva. – A férje említette ezt a nevet – blöffölt a felügyelő. – És ő nem mondta meg, hogy Balázs kicsoda? – Azt mondta, kérdezzem meg magától. – Értem. – Márti gondolkodott. Vajon Leon miért nem mondta meg a felügyelőnek, hogy Balázs kicsoda? – Szóval Hámori Balázs évekig az udvarlóm volt. Kislány korom óta. – Hát persze. Így már értem, hogy a férje miért nem mondott többet arról az emberről. Mi a foglalkozása? – Muszáj nekem erről beszélni? Legrand széttárta a karját. – Tulajdonképpen nem muszáj. De mielőbb tovább beszélgetnénk, tisztázzunk valamit. Nos, asszonyom, a férje minden bizonnyal életfogytig tartó fegyházbüntetést fog kapni, még akkor is, ha az ügyvédje a szervezett alvilág legeredményesebb védője. Egy ember van, aki segíthet a férjén, az én vagyok. Ez a segítség esetleg és magától függően annyit jelent, hogy Leon Auriol

váratlanul eltűnik a börtönből, és magával együtt – természetesen titokban és más névvel – elhagyja Franciaországot, és egy olyan országba vándorolnak ki, amelynek nincsen kiadatási egyezménye Franciaországgal. Algériának kellemes az éghajlata, az Auriol családnak komoly érdekeltségei vannak ott. De elképzelhető Brazília, Argentína…, de hát ez részletkérdés. Természetesen, amiről most beszélünk, a kettőnk titka. – Márti bólintott. – Mire hajlandó a férje szabadságáért? Márti gondolkodás nélkül válaszolt: – Mindenre! – Helyes! – mondta elégedetten a felügyelő. – Arról van szó, asszonyom, hogy férje szabadságáért magának együtt kell működnie velem. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy aláír egy nyilatkozatot. Márti közbeszólt. – És mit tartalmaz az a nyilatkozat? – Azt, hogy felajánlja szolgálatát a rendőrség terroristaellenes különleges csoportjának, és végrehajtja az utasításaimat vagy a megbízottam utasítását. Márti mélyet lélegzett. – Magyarán, legyek az ügynöke? – Így is mondhatjuk. – És mondja, felügyelő úr, az együttműködés meddig tart, hány évig? Most Legrand gondolkodott. – Szavamat adom, amikor útra kelnek ama bizonyos harmadik országba, búcsúzáskor megsemmisítem a nyilatkozatot, és halálunkig a kettőnk titka marad. – A férjem sem fogja megtudni?

– Tőlem nem. Én megtartom a játékszabályokat. És még valamit, asszonyom. A birtokomban olyan dokumentumok és bizonyítékok vannak, amelyek felhasználásával a férjét tisztára moshatja egy jó ügyvéd, és nem kell életük végéig száműzetésben élniük. – Hol van a nyilatkozat? Henri Legrand az asztalra tette az előre elkészített nyilatkozatot. – Itt írja alá! És szeretném, ha lemásolná erre a papírra. – Márti gondolkodás nélkül lemásolta a nyilatkozatot, aláírta. – Egy pillanat! – mondta Legrand. – Még nem végeztünk. – Zsebéből elővett egy szelencét, felnyitotta, a belseje olyan volt, minta bélyegzőpárnáké. – Nyomja rá a nagyujját. Mind a kettőt. – Márti engedelmeskedett. – Úgy, most ide a nyilatkozat aljára, kicsit erősebben! Nagyon jó. Márti a papír zsebkendőjével megtörölte ujjait, de a festék nem jött le róla. A mosdóhoz ment. Kinyitotta a szekrényajtót, megtalálta a habkövet, azzal szokták lekoptatni a festéket az ujjakról. Sikerült. Becsukta a szekrényajtót, visszament az asztalhoz. – Mit kell csinálnom? Legrand felügyelő jó fél óráig beszélt. Márti figyelmesen hallgatott, és most már megnyugodva, engedelmesen válaszolt a felügyelő minden kérdésére. A beszélgetés végén átvette Legrand-tól a titkos telefonszámot, megbeszélték, mikor, hol, milyen körülmények között fognak találkozni, aztán kezet fogtak, és a felügyelő eltávozott. Az épület előtt Philippe nem a Simcával, hanem a special Citroënnel várt rá. Legrand beült. – És most hova? – Nem kerestek? – Claude telefonált. Legrand bólintott, felvette a kagylót, tárcsázott, közben az órájára nézett. Tizenegy óra múlt három perccel. Megnyomta az óra váltógombját, megnézte a dátumot. Augusztus 26-a, szombat volt. Párizs szinte üresnek tűnt, szinte mindenki szabadságon volt. Szerencse, hogy a kutatóintézetben a sürgős

hadiipari megrendelés miatt elhalasztották a szabadságokat. – Maga az, Claude? – Én vagyok, felügyelő úr. Gramont ügyvéd úr reggel óta keresi. Kéri, hogy hívja fel. – Nem érek rá, kedves Claude. Majd megtalál. Gondolom, nem lehet valami rendkívüli dolog. – Nem tudom, felügyelő úr. Mikor lesz a mérkőzés? – Ma este nyolc órakor. A fiút már láttátok? – Igen, rajta vagyunk. – Helyes. A terv szerint mikor utazik haza a csapat? – Hétfőn délben. – Ne nyúljatok hozzá, csak figyeljétek. Claude, én most Lyonba utazom, és csak reggel jövök vissza. Ha történik valami, hívd a kocsit. Kläber a tengerparton van. – Mindenki ott van, felügyelő úr. – Csak mi nem lubickolhatunk. Viszlát, Claude. – Jó utat, felügyelő úr! Mondja meg Philippe-nek, hogy óvatosan vezessen, az utakon nagy a forgalom. – Megmondom. – Letette a kagylót, Philippe-re nézett. – Claude azt üzeni, hogy óvatosan vezess! – Karika az orrába! Tehát Lyon. – Ahogy mondod. Útközben majd falunk valahol. Philippe indított, rálépett a gázra, a Citroën megugrott. A külső körgyűrűnél rátértek az 5-ös autópályára. – Dijonnak mégy?

– Másfelé menjek? – Nem. Nekem megfelel. Ötszáz kilométer. – Hétre ott leszünk. Útközben, még Dijon előtt, egy kisvendéglőben megebédeltek, aztán folytatták az útjukat. Viszonylag jól haladtak, Philippe tartani tudta a százharminc kilométeres sebességet, de ahol lehetett, ott megugratta a Citroënt. Nem volt még hét óra, amikor megálltak a Rendőrprefektúra épülete előtt. Legrand bement, igazolta magát, és megkereste az ügyeletes rendőrtisztet. A terroristaellenes különleges csoportnak nagy tekintélye volt a rendőrségen belül, hiszen oda csak válogatott embereket vettek fel. A fiatal tiszt előtt Legrand neve nem volt ismeretlen, megkülönböztetett tisztelettel beszélt vele. Megkérdezte, hogy ismeri-e a várost, adjon-e segítséget. Nem, köszöni szépen, ha segítségre lesz szüksége, szólni fog. Most arra kéri, hogy kerestesse meg Madame Sátory professzornő címét. Nem kellett sokáig várakoznia, megkapta a címet. Sátoryné professzorasszony a botanikus kert környékén, a zöldövezetben lakott. A villát hatalmas kert vette körül, amelyben a mediterrán növények, magyaltölgyek, csertölgyek, píneák, ciprusok, fenyők pompáztak. De még így is maradt füves tisztás éppen elég. Megálltak a kétszárnyú, kovácsoltvas kaputól mintegy három méterre. Legrand azt mondta Philippe-nek, hogy várjon rá nyugodtan. Kiszállt a kocsiból, a kapuhoz ment. Zárva volt. Megnyomta a csengőt. Kis idő múlva megszólalt a kaputelefon. – Ki az? Nyomja le a piros gombot, és beszéljen a mikrofonba. – Henri Legrand rendőrfelügyelő Párizsból. Madame Sátory professzornővel kell beszélnem. Az antiterrorista csoport felügyelője vagyok. – A kapu elektromágneses zárral működik, ha halk berregést hall, nyomja le a kilincset, és jöjjön be. – Értem. – Hamarosan meghallotta a berregést. Lenyomta a kilincset, és belépett a kapun. Lassú, kényelmes léptekkel elindult a kerti úton a bejárat felé. A murvával felszórt és hengerelt út két oldalán levendulabokrok illatoztak. Amikor az ajtóhoz ért, a kilincset nem kellett lenyomnia, valaki belülről kinyitotta. Legrand belépett. Fiatal, szőke nő állt az ajtó mögött, ibolyakék szeméből derű sugárzott.

– Henri Legrand felügyelő vagyok. Madame Sátoryval szeretnék beszélni. A kék szemű lány bezárta az ajtót. – Az asszonyom már várja. Erre tessék! Legrand felemelte a kezét. – Egy pillanat. Mondja, maguk nem félnek? – Mitől kellene félnünk, uram? – kérdezte egy magas, közel kétméteres, karcsú, harminc év körüli férfi, aki az egyik szobából lépett ki. A haditengerészet egyenruháját viselte. – George Sátory kapitány vagyok. – Jó napot, uram. Örülök, hogy megismerhetem. Hogy miért vagy mitől kéne félniük? Nos, a terrorizmus napjait éljük. Én óvatosabb lennék. Bemondtam a telefonba, hogy ki vagyok, önök ellenőrzés nélkül beengedtek. Kapitány úr, és ha én, mondjuk, mégsem az vagyok, akinek kiadtam magam? – Felügyelő úr, én megvédem anyámat, ha arra sor kerül. De ki bántaná őt, aki százak vagy ezrek életét mentette meg az évek során? Anyám egy szent asszony. Aki kezet emel rá, azt megölöm. Ha nekem nem sikerül, akkor az öcsém lép a helyembe. – Ez megnyugtató. Beszélhetnék az édesanyjával? – Természetesen. Parancsoljon! Erre – mutatott az emeletre felvezető tölgyfa lépcsőre. – Anyám odafönn rendezte be a birodalmát. Felmentek a lépcsőn. Az egyik nyitott ajtóban egy ötvenöt-ötvennyolc év körüli, még mindig karcsú, bronzvörös hajú asszony állt, aki kíváncsian nézett a felügyelőre. – Jó napot, asszonyom! – mondta Legrand, és bemutatkozott. – Jó napot, felügyelő úr! – A kapitányra nézett. – George, elmehetsz! A felügyelő urat ismerem a televízióból. – Értem, anyám. Ha szükséged lenne rám, csengess!

– Köszönöm, George – Legrand-hoz fordult. – Parancsoljon, uram! Legrand biccentett, és bement a szobába. Az orvosnő dolgozószobája volt, nehéz flamand bútorokkal berendezve. Az asszony az egyik alacsony kandalló előtti fotelre mutatott. – Foglaljon helyet. Legrand leült, eligazította térdén a nadrágját, és várakozó kíváncsisággal nézett a vörös hajú asszonyra. Csinos volt, zöldesszürke szeme okosan csillogott. – Mielőtt leülnék – mondta az asszony –, megkérdezem, hogy mivel kínálhatom meg? – Semmit sem kérek, asszonyom. Szolgálatban vagyok, s ilyenkor még hűsítőt sem fogadok el. – Felügyelő úr, ön ennyire merev? – kérdezte az asszony, és leült Legrand-nal szembe. Legrand széttárta a kezét. – Mindenkinek van valami bogara. Nekem többi között ez a bogaram. Nem mintha a megvesztegetéstől tartanék. – Világos, felügyelőúr. Tisztelem az elveit. Nos, miről van szó? – Asszonyom, ha nem tévedek, ön magyar? – Magyar származású francia állampolgár vagyok. Azt gondolom, hogy a meghatározás így helyes. De hozzá kell tennem, ma is magyarnak tartom magam, magyarságomat soha nem tagadtam meg, nem is fogom. – Igen, ezt értem. Minden magyar származású francia így gondolkodik? – Nem, nem hiszem. Én így gondolkodom. A férjem is. És számomra ez a fontos. – Nos, és a gyerekek? Mindketten hivatásos katonák. A francia hadsereg tagjai. – A fiaim már franciák. Ők már a francia zászlóra esküdtek fel. Nekem nincs

jogom arra, hogy azt kérjem tőlük, legyenek jó magyarok. Ez ostobaság lenne. Tudom, ez nagyon nehéz probléma. Ön bizonyára jobban tudja, mint én, hogy Lyonban és a peremvárosokban meg az ipari körzetekben nagyon sok bevándorló él a kolóniákban. Algériaiak, marokkóiak, tunéziaiak, olaszok, spanyolok. Ezek a bevándorlók szinte zárt egységet alkotnak, őrzik nemzeti sajátosságaikat, szokásaikat, hagyományaikat. Mi, magyarok, kevesen vagyunk, és nem vagyunk egységesek. Más és másképpen látjuk múltunkat, jelenünket, jövőnket, másképpen látjuk az otthagyott hazát, annak fejlődését. – A volt férje, Zoltán Kovácsy hogy látja? Az asszony tekintete felhős lett, halvány ráncai elmélyültek, mintha valaki tussal húzta volna ki. – Tehát miatta keresett fel? – A felszámolt és őrizetbe vett Bakunin-brigád egyik terroristája, Jean Kovácsy, az ön volt férjének Franciaországban született fia. Tehetséges újságíró és megszállott terrorista. Az asszony nyugodt mozdulatokkal cigarettára gyújtott. – Nem ismerem Kovácsy fiát. Kovácsyt – ha jól emlékszem – negyvenötben láttam utoljára, amikor letartóztatták. Tudtam, hogy viszonya volt unokahúgommal, Mátrai Beátával, aki akkor még gimnazista volt. – Mátrai Beátát mikor látta utoljára? Az asszony nyugalma mintha elpárolgott volna. Cigarettáját idegesen morzsolgatta ujjai között. Felállt, ujjaival lágyan igazított a haján. – Asszonyom, kérdeztem valamit. – Tudom, felügyelő úr. Mikor találkoztam Beával? – Igen, ezt kérdeztem! – Nos, ma délelőtt. Felkeresett a kórházban. Furcsa találkozás volt, mert vele akkor találkoztam utoljára, amikor volt férjemet a Népbíróság halálra ítélte. Akkor keresett fel a lakásomon…

– Miért? – Felelősségre vonta Sátory Istvánt, amiért Kovácsy Zoltánt feljelentette a rendőrségen. – Mikor lett Kovácsy Zoltán felesége? – Negyvenkettő decemberében. Ő negyvenkettő augusztusában lett csendőr hadnagy, én akkor medika voltam, ha jól emlékszem, harmadéves. Jóképű volt, kedves, udvarias. Nem tudtam, hogy titokban fasiszta, vagyis hogy kettős életet él. Azt sem tudtam, hogy a csendőrnyomozóknál szolgál, és üldözi a kommunistákat és a németellenes ellenzékieket. Tulajdonképpen azért titkolta politikai beállítottságát, mert szüleim antifasiszták voltak, tartott tőlük. Az egyetemi klubban ismerkedtem meg Sátory István mérnökkel, aki az illegális kommunista párt tagja volt. Megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy a férjem mivel foglalkozik? Csendőrtiszt, mondtam, végzi a dolgát. Embereket üldöz – mondta –, vallat. És bemutatott egy illegalitásban élő barátjának, akit a férjem kínzott meg. Képzelheti, hogy mit éreztem. Este megkérdeztem tőle, hogy igazak-e a híresztelések? Rögtön támadott. Mintha kicserélték volna. Vallatni kezdett, kitől mit hallottam. Mondtam, hogy több névtelen levelet kaptam. Hol vannak a levelek? Elégettem. És akkor elmondta, hogy ő hazafi, neki az a feladata, hogy harcoljon a bolsevik felforgatok, az oroszbérencek, ügynökök ellen. Szinte egyik napról a másikra elhidegültem tőle. Ezt ő zokon vette, és kikezdett az akkor még gimnazista unokahúgommal, Beával. Tudtam, hogy viszonyuk van, de nem érdekelt. Egyre jobban összemelegedtem Sátoryval, segítettem a munkájában, az illegális munkára gondolok. Férjem a német megszállás után teljesen megváltozott. – Ez, ha jól tudom, negyvennégyben volt? Az asszony bólintott. – Március tizenkilencedikén a férjem megvadult, nyíltan hangoztatta nácibarátságát. Amikor megkezdődtek a bombázások, szüleim az elsők között pusztultak el. Velük volt Mátrai Beáta anyja is, aki apám húga volt. ő is meghalt. Látogatóban voltak a családunk valamelyik barátjánál, és a villa telitalálatot kapott. A férjemmel kettesben maradtam a Napfény utcai kétszintes villánkban, őszintén szólva nagyon ritkán láttam, mert sokat járt vidékre, azokban a hónapokban kezdték el a vidéken élő zsidók gettókba zárását, és mint

megtudtam, férjem ebben nagy szerepet vállalt. Nekem akkor már viszonyom volt Sátory Istvánnal, ő részleteket mesélt férjem viselt dolgairól. Férjem szadista, közönséges tömeggyilkos lett. Sátory azt mondta, ha megéri a felszabadulást, férjemet akasztófára juttatja, mert iszonyú bűnei vannak. Nem mondtam neki ellent. Akkor már gyűlöltem azt a fasiszta vadállatot. De az igazi őrültsége akkor kezdődött el, amikor a nyilasok átvették a hatalmat. Az új vezér, Szálasi, a férjemet soron kívül előléptette. Százados lett, büszkén viselte karján a nyilaskeresztes szalagot. Megkezdődtek a deportálások. A férjem ebben is szerepet vállalt. Egyesek szerint a zsidóktól nagy értékeket szedett össze, aranyat, briliánst meg mit tudom én még mi mindent. Nem tudom, hogy a híresztelésekből mi igaz, és mi nem. Férjemet alig láttam, minden szabadidejét Mátyásföldön töltötte Beánál. Nagy volt a szerelem köztük. Közben én is végzetesen beleszerettem Sátory Istvánba. Férjemnek az volt a terve, hogy még az ostromgyűrű bezárulása előtt Nyugatra megy. Nem akarta, hogy vele menjek. Nem sikerült megvalósítania a tervét, a városban maradt. És ha már ottrekedt, nem fecsérelte el fölösleges dolgokra az idejét, járta a pincéket, kereste a bujkáló kommunistákat, antifasisztákat, zsidókat, és akiket megtalált, végzett velük. Aztán hamis iratokkal beköltözött a villába mint kertész. Bajuszt, szakállt növesztett. Én a város felszabadulása után mentem vissza a villába, az ostrom alatt Sátoryval voltam együtt. Nos, ott találtam a „kertész”-ünket, vagyis a férjemet. Azt mondta, ott kell maradnia, meg kell várnia azt a napot, amikor kiszökhet az országból, ha elárulom, megöl. Amúgy is megérdemlem. Azt mondtam, sokkal jobb lenne, ha Beánál rejtőzne el Mátyásföldön. Ott nem ismerik annyira, mint itt. Azt mondta, lehet, hogy igazam van. Elköltözött Mátyásföldre, Sátory pedig hozzám. Nem volt titkom előtte, elmondtam neki, hogy hol bujkál a férjem. Azt mondta, értsem már meg végre, hogy a tömeggyilkosoknak bűnhődniük kell. Kovácsy Zoltán szörnyű bűnöket követett el. Nem ellenkeztem. Igaza van. István végül is elvitette a népi rendőrséggel. Beáta valakitől megtudta, hogy szeretőjét Sátory István árulta el. Én azonnal beadtam a válópert. Hamar kimondták a válást, Kovácsyt a Népbíróság halálra ítélte. – Értem. Ön még abban az évben férjhez ment Sátory István mérnökhöz. – Úgy van. És két év múlva, kilencszáznegyvenhétben elhagytuk hazánkat, mert megtudtuk, hogy férjemet, aki a kommunista párt tagja volt, le akarják tartóztatni. – Az asszonyt mintha elfárasztotta volna a beszéd, lehunyta a szemét, ujjaival megnyomkodta. – Mire kíváncsi még, felügyelő úr?

– Nem akarom fárasztani, asszonyom, de szeretném tudni, hogy ma délelőtt miért kereste fel magát Mátrai Beáta. Az asszony hallgatott egy ideig, aztán idegesen cigarettára gyújtott, felállt, sétálni kezdett. – Arra kért, hogy segítsek a fián. Hogyan segíthetnék? – kérdeztem. Köztudott, mondta, hogy nekem jó kapcsolataim vannak bizonyos kormányzati körökkel. És ha segítek, ő nem lesz hálátlan. Ezt hogy érted, kérdeztem. Csak nem pénzt akarsz adni? Életet, mondta. Érti, felügyelő úr? Csak így egyszerűen, életet. Kinek az életét? Sátory Istvánét, mondta. – Néhány lépéssel közelebb ment a felügyelőhöz, kicsit előrehajolt, idegesen beszélt. – Ideges lettem, nem tagadom. Beszélj, mondtam, s utána meglátom, hogy mit tehetek. Jól van, mondta. Beszélek, de amiket mondok, azok köztünk maradnak. Természetesen, nyugtattam. És akkor elmondta, hogy Kovácsy meg akarja ölni a férjemet. – A férje tudtommal Magyarországon van? – Igen, Budapesten. De sokat utazik a szomszédos kelet-európai országokba is. – Kovácsy hol akarja megölni a férjét? – kérdezte Legrand, és tetszett neki az asszony nyíltsága. – Budapesten. Hamarosan Magyarországra utazik hamis papírokkal, és akkor akarja megölni a férjemet. – Visszaült a helyére, cigarettáját eloltotta. – És ön ezt elképzelhetőnek tartja? – Igen, mert ismerem őt. Következetesen bosszúálló. És neki egy gyilkossággal több nem számít. Tulajdonképpen Bea is fél tőle. Kovácsy vakmerő, hallatlanul bátor, mintha nem érzékelné a veszélyt. Emlékszem, még tiszti iskolás korában azt mondta, ő nyugodt szívvel megy a frontra, neki nem lehet bántódása, mert burokban született. – Bea – mosolyogva nézett az orvosnőre –, maradjunk ennél a névnél. Nos, Bea mit mondott, Kovácsy miért megy Magyarországra? – Bea valami olyasmit mondott, hogy szerinte Kovácsy valamelyik titkosszolgálatnak az embere, annak a megbízásából évekkel ezelőtt több alkalommal járt illegálisan Magyarországon. Nem a saját nevén, hanem más

néven. – Ön mit csinált, amikor Bea ennyire őszintén elmondott mindent magának? – Előtte felhívtam az államügyészt, D’Ancoirot urat, aki bizonyos fokig lekötelezettem, én mentettem meg a gyereke életét, elmondtam neki, hogy miről van szó. Megígérte, hogy megnézi az aktákat, látatlanban semmit sem mondhat, de figyelemmel kíséri a fejleményeket, annyit elárul, hogy nem én vagyok az első, aki Jean Kovácsy ügyében a segítségét kéri. Azt azonban, hogy kik szóltak neki Jean érdekében, azt természetesen nem árulta el. Ezzel a telefonhívással Beát megnyugtattam. Hálálkodott, és azt mondta, minden erejével azon lesz, hogy férjét lebeszélje a bosszúállásról. Vagyis hogy ne ölje meg Sátory Istvánt. – Igazán kedves tőle – mondta némi gúnnyal Legrand. – És ön ezek után mit tett? – Természetesen felhívtam a férjemet, és elmondtam neki, hogy legyen óvatos, mert Kovácsy illegálisan Magyarországra megy, és le akar vele számolni. A férjem azt mondta, ne nyugtalankodjam, Magyarországon jó a közbiztonság. Egyébként eddig is óvatos volt, ezután is az lesz. – Budapesten a NOVITTE cégnek mi a címe? – Napfény utca tizenhét. – Az önök volt villája? – kérdezte meglepődve Legrand. Az asszony kedvesen mosolygott. – Igen, felügyelő úr, a mi volt villánk – mondta az asszony. – Látom, csodálkozik. – Nem tagadom. – Pedig egyszerű a magyarázat. Nem akar rágyújtani? – Én szivarozom, asszonyom. Félek, hogy zavarni fogja a szivarfüst. – Megszoktam. Nyugodtan gyújtson rá.

– Hát, ha megengedi. – Rágyújtott, közben sorjáztak agyában a gondolatok, elképzelések. A NOVITTE a Napfény utcai villában székel. Ez óriási, itt lehet valamit keresni. Eltette Ronson öngyújtóját, és az asszonyra figyelt. – Tehát a magyarázat nagyon egyszerű. – Igen. Édesapám valamikor Párizsban tanult, és évekig tanított is az egyetemen. Jó kapcsolatai voltak a franciákkal, Budapesten a francia nagykövetség orvosa volt egészen a haláláig. Kevesen tudják, hogy amikor Pétain kapitulált és a németek szövetségese lett, a francia követség újra működött. Csakhogy a követség tagjai között voltak olyanok, akik a Szabad Franciaország hívei voltak. A követség gazdasági tanácsosa szívvel-lélekkel antifasiszta volt. Arról beszélgettek, hogy mi lesz itt, Magyarországon a háború után. Akkor jutottak arra a gondolatra, hogy a francia követség megbízásából az egyik itt élő francia gyáros megvásárolja a villát, de apámék azon a címen, hogy a követség orvosa, továbbra is ott lakhatnak. A vételár összegét pedig a Magyar-Francia Textilipari Vállalat tulajdonosa részvényekben fizeti ki, de a részvényeket letétbe helyezik a nevemre egy svájci bankban. Nos, minderről én semmit sem tudtam. Apám a halála előtt nem szólt. Csak akkor tudtam meg, amikor Párizsban találkoztam azzal a követségi tanácsossal, aki az ügyletet megszervezte és lebonyolította. Összehozott a gyárossal. De Warian közölte velünk, hogy a villa ma is a francia állam tulajdona, telekkönyvileg így van bejegyezve; amikor Rákosiék törvénytelenül államosították, kártérítést nem fizettek. Ő, a tulajdonos nem hajlandó a magyar államnak eladni, ragaszkodik a tulajdonjogához, kártérítést nem fogad el, de ha mi megkapjuk a francia állampolgárságot, nekünk szívesen átadja, én pedig visszaadom a svájci bankban elhelyezett részvényeit. Ez jól hangzott. Megbeszéltem a férjemmel, helyeselte, és azt mondta, várjuk meg, amíg megkapjuk a francia állampolgárságot. Évekig vártunk. Ötvenkettőben francia állampolgárok lettünk. Én szép lassan emelkedtem a ranglétrán, figyelemre méltó tudományos eredményeket értem el, meghívtak az egyetemre előadónak, férjem is az egyetemen tanított. Nos, akkor megkötöttük a szerződést De Warian úrral. Visszakapta a részvényeit, mi pedig a Napfény utcai villa tulajdonjogát. Erről az adásvételi szerződésről a budapesti francia nagykövetség illetékes szervei értesítették az illetékes magyar hatóságokat, gondolom, a Telekkönyvi Hivatalt, ahol még sok hercehurca után a villát az adásvételi szerződés alapján és az illeték megfizetése után a nevünkre íratták, s a bent lakók a Pénzintézeti Központnál vezetett zárolt számlánkra fizetik be a lakbért. Legrand leverte szivarjáról a hamut. Élvezettel hallgatta a rokonszenves orvosnőt, és csak azt nem értette, hogy miért beszél vele ennyire őszintén. De

majd megkérdezi. – Asszonyom, elnézést, valamit nem értek. – Pedig igyekeztem pontosan fogalmazni. – Elnyomta a csikket, és figyelmesen nézett Legrand-ra. – Az én adataim szerint Kovácsy ötvenhat őszén, a szabadulása után fegyvereseivel elfoglalta a villát, a benne lakókat, valamilyen magas rangú állami tisztviselő feleségét és rokonát kidobta onnan. Akkor nem tudták, hogy az francia tulajdon? – Gondolja, hogy az ellenforradalom napjaiban utánanéztek az aktáknak? Akinek a vállán volt a fegyver, annak volt igaza. Hát persze hogy adtak neki írást, de az semmit sem jelentett. Amikor ötvenhat után konszolidálódott Magyarországon a helyzet, tisztáztuk a tulajdonjogot. Nem volt semmi probléma. És amikor a férjemet kinevezték a NOVITTE kelet-európai igazgatójának, közöltük a magyar illetékesekkel, hogy az irodát a villánkban akarjuk megnyitni, az ugyanis francia tulajdon. Nos, a magyar államnak is érdeke volt, hogy a NOVITTE cég irodát nyisson Budapesten, mert ez is egyfajta elismerése volt az új Magyarországnak. Nem szaporítom a szót, nyolc évvel ezelőtt a cég működni kezdett Budapesten, aztán az évek során újabb és újabb iroda nyílt Prágában, Varsóban, Moszkvában, Szófiában, Bukarestben. De – és ez nagyon fontos – ezeket az irodákat a férjem irányítja Budapestről. Szegénykém, rengeteget utazik, sokat dolgozik, de mindketten úgy látjuk, hogy eredményesen. – Asszonyom, ha megengedi, kérdezek valamit. – Parancsoljon! – Én az állampolgárok szemében csak zsaru vagyok, olyan ember, akivel viccelődni, szemtelenkedni lehet, sőt illik is, mert akkor ugyebár van mit mesélni a társaságban. Önnél nem éreztem a megvetésnek a halvány szikráját sem. Egész ittlétem alatt azon tűnődtem, hogy minek köszönhetem ezt az emberi magatartást? Az asszony megint felállt, sétálni kezdett le-fel, mintha csak az egyetemi katedrán lenne a hosszúkás asztal és tábla között.

– Értem magát, felügyelő úr – mondta őszintén. –Tudom, hogy az emberek egy rétegének mi a véleménye a zsarukról, ahogyan ön nevezi a rendőröket. Én teljes szívemből gyűlölöm az anarchiát, a felforgatást és a terrorizmust. Nekem nem rokonszenvesek azok a fickók, akik pokolgépeket rejtenek el gépkocsikban, az áruházak pultja alatt, vagy akik eltérítenek repülőgépeket, és túszként fogva tartanak ártatlan embereket. Önök ezek ellen a fickók ellen küzdenek az életük kockáztatásával, s nekem az önök emberi magatartása rokonszenves. És ha segíteni tudok, segítek. – Köszönöm, asszonyom! – Elnyomta szivarjának parazsát, zsebkendőjével megtörölte ujjai hegyét. – Még csak annyit, asszonyom, én tudom, hogy kik állnak Kovácsy mögött, tudom, hogy volt férje elszánt politikai kalandor, mindenre képes. Én megpróbálom megvédeni önöket a magam eszközeivel. Persze Magyarországon ez nem olyan egyszerű, de kérem, bízzon bennem. Adok én önnek egy névjegyet, kérem, hívjon fel, ha bármilyen problémája van és ha bízik bennem. – Én, felügyelő úr, bízom önben. – Köszönöm, asszonyom! – Felállt, s látszott rajta, hogy őszintén meghatódott. – Viszontlátásra! – Viszontlátásra, felügyelő úr! – Az asszony egészen a kapuig kísérte Legrand felügyelőt.

12

– Hát ez nem igaz, Péter! – csapta össze a kezét az asszony, amikor Horváth Péter, az utánpótlás válogatott középpályása Pierre Mordènes kíséretében megjelent a szobájában. – Asszonyom, ha valamire szüksége van, csengessen. – Köszönöm, Pierre, távozhat! Peti csak nézett, egyetlen értelmes szó nem jött ki a száján, ilyen pompát, ilyen gazdagságot ő még bizony csak filmeken látott. És íme, az a gazdagság nemcsak a filmekben létezik, hanem a valóságban is. – Mi történt, Péter, megnémult? Az istenért, jöjjön már közelebb! – Bocsánat, Mártika, kicsit elbambultam. – Az asszonyhoz ment, kezet fogott vele, megcsókolta. – Csüccs le, fiú, és mesélj! Már alig vártam, hogy találkozzunk. Balázs telefonált, hogy Párizsba jössz, kérte, hogy vigyázzak rád. – Észre sem vette, hogy átcsapott tegezésbe. Közben a fiú leült, megigazította formaruháját, s azon tűnődött, hogy visszategezze-e Mártit, vagy magázza. Aztán az előbbi mellett döntött. – Csodálatos házban élsz! Ezt a pompát! Csak néztem, mint a moziban. – Hát igen, pompa, gazdagság az van. De nyugalom annál kevésbé. Gondolom, tudod, hogy mi történt a férjemmel? Horváth Péter bólintott. – Igen, a főhadnagy elvtárs említette. Egyébként –a belső zsebébe nyúlt – ezt a levelet küldte. – Köszönöm, Peti, majd később elolvasom. – Átvette a levelet, mélyet lélegzett. – Láttam a tévében, hogy kettő egyre kikaptatok.

– A labda gömbölyű, ez van, Mártikám. Mondd, milyen ítéletre számítasz? Halálra ítélik a férjedet? Az asszony tekintete felhős lett. Homlokán, hogy szemöldökét összehúzta, elmélyültek a ráncok. – Itt már nincs halálbüntetés – mondta. – De ha életfogytig tartó fegyházra ítélik, az felér egy halálbüntetéssel. Ahogy én hallottam, a francia börtönök nem leánynevelő intézetek. Leon az őrültségig imádja a szabadságot. Fogalmam sincs, hogy mi lesz vele. – Úgy tudom, hogy Leon apja gazdag. Pénzzel nem lehet valamit elérni? – Nem tudom. Tanácstalan vagyok. De hagyjuk ezt, beszéljünk valami másról. Segíthetek valamiben? Horváth Péter sokáig hallgatott. Tekintete elkomorult, homlokába hulló sűrű haja árnyékot vetett a szemére. – Te tudod, hogy a nagynéném itt él Párizsban? – Nem tudom. Honnan tudnám? Hogy hívják? – Sárai Margit. Orvosnő. Az egyetemen tanít. – Férje nincs? – De van. Albert Bissof. Biológiát tanít a Sorbonne-on. – Hol laknak? – A Rue de Chateau-n, a tizenhét szám alatt. – Már beszéltél velük? – Még nem. – Felhívhatod őket, ha akarod. – Most még nem. Esetleg később.

Mártinak valahogyan nem tetszett a fiú zavart viselkedése, elgondolkodó tekintete. – Mondd, Peti, valami baj van? – Míg várta a fiú válaszát, arra gondolt, hogy miért nem bontja már föl Balázs levelét? Száz lány közül kilencvenkilenc biztosan felbontaná. De hát mit tegyen, ő bizonyára a századik. A fiú lassan ráemelte tekintetét. – Márti, én nem akarok hazamenni Magyarországra. Az asszonyt mintha fejbe verték volna. Jól hallott? Valóban azt mondta, hogy nem akar hazamenni? Megkérdezte, és a fiú megismételte. Igen, Franciaországban akar maradni. Márti hirtelen ideges lett. Kicsit remegtek az ujjai, mikor cigarettára gyújtott. Balázs azt fogja hinni, hogy ő beszélte rá a legkedvesebb katonáját a disszidálásra. – Tudod te, hogy mit beszélsz? – Tudom. – Horváth Péter hangja határozott volt. – Mindent átgondoltam. Tudom, hogy katona vagyok, s ha visszaadnának, súlyos büntetést kapnék. Tudom, hogy megszegem az eskümet, de hát nem én vagyok az első esküszegő. – Megfogta a fotel karfáját, görcsösen megszorította. – Tudom, és ez a legfájdalmasabb, hogy a főhadnagy elvtársnak csalódást okozok. De elképzelésemet akkor sem változtatom meg. Orvos akarok lenni, és történjék bármi, az leszek. – Peti, itt az egyetem sok pénzbe kerül, nagyon sok pénzbe. Van pénzed? Hoztál magaddal? – Nem hoztam. De remélem, hogy a nagynéném segíteni fog. Talán sikerül megpályáznom valamilyen ösztöndíjat, esetleg kollégiumi elhelyezést. Az volna a legjobb. Meg aztán dolgoznék is. Mártinak nem ízlett a cigaretta, elnyomta. – Péter, hallgass rám. Menj szépen haza. Még nem késő. Ez a beszélgetés pedig kettőnk között marad.

– Mindenesetre köszönöm, de maradok. – Politikai menedékjogot kell kérned. Ki vagy szolgáltatva nekik. Azt csinálnak veled, amit akarnak. – Rám nem kíváncsiak. Nem hiszem, hogy én érdekes lennék nekik. Nézd, Márti, jól focizom, ha valamilyen okból mégsem sikerülne az egyetem, elmegyek valamelyik profi klubhoz próbajátékra. Biztos vagyok benne, hogy leszerződtetnek. – Sajnálom, Péter, hogy nem hallgatsz rám. Nagyon sajnálom – mondta őszintén az asszony. – Hidd el, nem akarok neked rosszat. – Tudom, Márti, és nagyon hálás vagyok. Felhívhatom a nagynénémet? – Persze hogy felhívhatod. Ismered a telefonszámát? – Nem ismerem. Albert Bissof vagy Madame Bissof? Rue de Chateau tizenhét. Márti kikereste a telefonkönyvből a számot, feltárcsázta, aztán a kagylót átadta a fiúnak. A vonal túlsó végén egy nő jelentkezett. – Margit néni? – kérdezte a fiú magyarul. – Ki vagy? – Horváth Péter. – Ne bolondozz, Peti! Honnan beszélsz? – Párizsból. Itt vagyok a Rue du Surène-en Madame Márta Auriol lakásán. Mártit Budapestről ismerem. – Auriolt mondtál? – Igen. – Csak nem az iparmágnás lakásán vagy!? – A menyénél vagyok.

– A fenébe! Annak a magyar asszonynak a férje terrorista! – Igen. – Jó társaságba keveredtél. És mit csinálsz itt Párizsban? Hiszen te katona vagy. – Válogatott futballista vagyok. Ma este a franciák ellen játszottunk, és kikaptunk kettő egyre. Margit néni, drága, úgy döntöttem, hogy menedékjogot kérek, itt maradok Párizsban, és beiratkozom az egyetemre. – Anyád tudja, hogy itt akarsz maradni? – Még nem tudja. De már feladtam neki egy levelet. Tessék elhinni, nem fog megharagudni rám. Tudna nekem segíteni, Margit néni? – Miben? – Kaphatnék szállást? Csak addig, ameddig a dolgaim elrendeződnek. – Hát persze hogy kaphatsz. Mégiscsak a nagynénéd vagyok. Ülj taxiba, és gyere ide. A címemet ismered? – Igen, ismerem. – Van pénzed taxira? – Annyi van. – Akkor várlak. – Csókolom, Margit néni! – Szervusz! Szinte egyszerre tették le a kagylót. – Hát ez idáig rendben van. – Gondolod? – Miért? Szerinted van valami hézag?

– Buta vagy, Péter. Nem gondolkodol. Ha ma este nem mégy vissza a szállodába, a csapat vezetői keresni fognak. Jelentik a követségnek az eltűnésedet. A követség pedig intézkedik, mivel magyar állampolgárról van szó. Átír a külügyminisztériumnak, a minisztérium pedig mozgósítja a Police Judiciaire illetékeseit. – Az a rendőrség? – Igen, a rendőrség! Azt mondják, több mint húszezer emberük van. Persze a követség illetékesei Budapestre is jelentik eltűnésedet, ott megnézik az útlevélkérő lapodat, s ha arra ráírtad Párizsban élő rokonaid nevét, órák alatt megtalálnak. A rendőrség átmenetileg őrizetbe vesz. Valamelyik követségi tisztviselő beszélni fog veled, te közlöd, hogy menedékjogot kérsz, és nem kívánsz hazatérni. Természetesen tudomásul veszi, jelenti Budapestnek. Távollétedben a katonai ügyészség vádat emel ellened, a katonai bíróság pedig elítél. Jó sok évre mint Nyugatra távozott katonaszökevényt. De nehogy azt hidd, hogy ezzel vége! Nem, Peti, nincs vége! Rád szállnak a kémelhárító és mit tudom én milyen titkosszolgálat emberei. Mert tényleges katona vagy! És kezelésbe vesznek! Hallgass rám, és menj haza! – Maradok, vállalok mindent! Arról még nem beszéltem, hogy a menyasszonyom is itt van Párizsban. – Éva? – Igen. Babayék disszidáltak. Egyiptomból nem tértek vissza, hanem Párizsba jöttek, és menedékjogot kértek. – Értem. Akkor viszont azt tanácsolom, hogy ne menj most a nagynénédhez, maradj nálam néhány napig, én majd beszélni fogok valakivel, és tanácsot kérek tőle. Van egy vendégszobánk, ott meghúzódhatsz. Beszélni fogok a nagynénéddel, megmondom neki, hogy csak néhány nap múlva mégy hozzájuk, addig ő ne tudjon rólad. A fiú elérzékenyült. – Nagyon rendes vagy, Márti. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Az asszony a házi telefonon leszólt Marie-nak, a szakácsnőnek, hogy készítsen két személyre hideg vacsorát, és tálaljon az ebédlőben. – Most néhány percig

magadra hagylak. Kapcsold be a tévét, ilyenkor még van műsor, én pedig beszélek az apósomékkal. Meg kell nekik magyaráznom, hogy miért maradsz itt. – Jobb lenne, ha előbb a nagynénémmel beszélnél. – Oké – mondta Márti, és felhívta Bissofékat. Elmondta az asszonynak, hogy miről van szó, az orvosnő megértette, helyes, mondta, egyelőre nem tud semmiről sem. Márti megnyugodva visszatette a kagylót a helyére. Ezután felment az apósához. Még nem aludtak. Etelka pasziánszozott, Paul pedig üzleti jelentéseket nézett át, a rádióban klasszikus zene szólt, halkan, megnyugtatóan. Elnézést kért a késői zavarásért, de meg kell mondania, hogy vendége van, egy magyar, aki menedékjogot akar kérni. Auriol megkérdezte, hogy a fiatalember miért nem megy szállodába? Nincs pénze? Adni kell neki. Nem, Paul, mondta Márti, nem erről van szó. – Hanem miről? – kérdezte Etelka, és keverni kezdte a lapokat. – Arról van szó – magyarázta az asszony –, hogy nem lenne jó, ha megtalálná a rendőrség. Nincs ebben semmi szabályellenes. Én majd beszélni fogok Legrand felügyelővel, és a fiút összehozom vele. Bízzatok bennem, amit teszek, Leonért teszem! Pillanatnyilag többet nem mondhatok. – Én bízom benned, Márti – mondta az apósa. –Egyedül csak benned bízom. Te tudod, hogy mit csinálsz. – Köszönöm, Paul. őszintén mondom, mindenre képes vagyok, hogy Leonon segítsek. Én nem hagyom őt cserben soha. Ha kell, az életem végéig várok rá hűséggel. – Isten áldjon meg, Márti – mondta könnyezve Etelka. – Nagyon jó asszony vagy te, nagyon jó. – Márti az anyósához ment, megcsókolta. – Aludjatok jól, szép álmokat. Ja, és még valamit. Szólok Pierre-nek, hogy a vendégről megfelelően gondoskodjon. Auriol bólintott. – És miért akar itt maradni nálunk a fiú? – Orvos szeretne lenni. De Budapesten nem vették fel, bár a vizsgái sikerültek.

Helyhiány van. – És van pénze a tanulásra? – Majd adunk neki. – Ahogy gondolod. Azt hiszem, azt leírhatjuk az adóalapból. – Biztosan. Akkor én már itt sem vagyok. – Horváth Pétert az ebédlőben, a megterített asztalnál találta. De nem nyúlt az ételhez. – Tessék, Péter, ne kéresd magad! Ott van az az üveg. Kicsit kesernyés, de nagyon jó étvágygerjesztő. Légy szíves, tölts nekem is! De ihatsz Dubonnet-t is. Az is remek. Horváth Péter nem kérette magát, teletöltötte a két poharat. – Hát akkor, egészségünkre! Ittak, aztán jó étvággyal falatozni kezdtek. Közben beszélgettek. – Peti, te mindig gépkocsivezető voltál a zászlóaljnál Balázs mellett? A fiú lenyelte a falatot. – Nem, dehogy. A kiképzés után kerültem a főnök mellé, de nem a gépkocsira, hanem segéd-útlevélkezelő voltam mellette. – Az mit jelent? – Hát, hogy is mondjam? Ha vonaton teljesítek szolgálatot, akkor ott van a főnök is. Én elveszem az útleveleket, és átadom neki. – Ha nekem vízumot adtak a konzulátuson és az bele van ütve az útlevelembe, akkor miért veszitek el? – A főnök nem mondta? – Vett az olajos szardíniából, rátette a megvajazott kétszersültre, szétkente, beleharapott. – Nem kérdeztem tőle. De mikor legutóbb Magyarországra vonattal utaztam, bár megvolt a konzuli útlevelem, mégis elvitték.

– Hát persze, mert megnézik a fekete mappában, hogy ott nem szerepel-e a neved. – Ezt nem értem. Nyilván a konzulátuson is van egy lista azokról, akik nem kaphatnak beutazási engedélyt. Nektek külön listátok van? – Hát persze. A mi könyvünkben a kémgyanús és csempészgyanús személyek szerepelnek. Ha az illető útlevelében benne van a vízum, de nálunk szerepel a neve, beengedjük az országba, de jelentjük az illetékeseknek, és gondolom, megfigyelés alatt tartják az ürgét. De hát ez így van az egész világon. Mártinak rosszkedve lett. Érezte, hogy amit most csinál, az valahol tisztességtelen, visszaél a fiú bizalmával. Igen, Horváth Peti nem tudja, hogy ezekre az adatokra nem neki, Legrand-nak van szüksége. Tehát ő mindezt Leonért teszi. Aztán hol kezdődik a tisztesség, és hol végződik? Végül is Péter tisztességtelen, hiszen elhagyja a hazáját, szüleit, barátait, és aki tisztességtelen, az ne várja el, hogy vele szemben tisztességesen viselkedjenek. – Fáradt vagy? – kérdezte Péter, és a poharakba bort töltött. – Igen, kicsit elfáradtam. Egészségedre! – Egészségedre, Márti! És ha majd Nobel-díjas leszek, meghálálom a kedvességedet. – Előre is köszönöm. Megitták a bort, aztán Márti bekísérte a fiút a vendégszobába, ahol már meg volt vetve az ágy, a paplanon egy kék pizsama, frissen vasalva, összehajtva, az ágy előtt szattyánbőr papucs. – Mielőtt elalszol, számold meg a négy sarkot, és amiről álmodsz, az teljesülni fog. – Az egyik ajtóra mutatott. – Az a fürdőszoba és a vécé. Pierre mindenről gondoskodni fog. Arra kérlek, hogy addig ne mozdulj ki a házból, ameddig nem szólok! – Engedelmes leszek – fogadkozott Horváth Péter, és szeme párás lett. Márti biztatóan ráhunyorított, és kiment a szobából. A szőnyeggel borított folyosón végtelen csend volt, néha az utcáról beszűrődött egy-egy gépkocsi

motorjának hangja. Bement a szobájába, ivott egy pohár konyakot, elővette Balázs levelét, felbontotta és olvasni kezdte. „Mártikám! Hogy vagy, régen nem hallottam rólad? Naponta figyelmesen átolvasom az újságokat, hallgatom a rádiót, nézem a tévét, és sehol semmi hír a férjedről. Vártam a leveledet, reméltem, hogy megírod az azóta történteket, de hiába vártam, hiába néztem meg naponta a postaládámat, leveledet csak nem hozta a postás. Lehet, hogy írtál, csak én nem kaptam meg? Elkobozta a cenzúra, nem akarják, hogy részletek kerüljenek ki az ügyről? Hogy miért gondolok erre? Gondolom, a nyomozó szervek tudják, hogy te Leon Auriol felesége vagy, kíváncsiak arra, hogy mit írsz Magyarországra. Felbontották, és úgy gondolták, hogy jobb, ha a leveledet nem kapja meg Hámori Balázs magyar állampolgár. Nagyon sokat gondolok rád, este, mint fekete varjak a tarlóra, rám szállnak az emlékek, és nem hagynak nyugodni. Át kell élnem újra és újra a gyerekkor boldogságát, az izgalmat a suliban, hogy vajon ma is látlak-e, együtt megyünk-e haza, csatangolunk-e Acquincum romjai között, érzem csöppnyi tested remegését, amikor sután átölellek, és megcsókolom az arcodat. Együtt nőttünk fel, láttam tested fejlődését, átváltozását, úristen, milyen izgatott kíváncsisággal figyeltem nővé válásodat. Látod, elkapott a lírai hevület, és ez azért van, mert most mintázom meg Lédát, a mezítelen Lédát márványból. Természetesen te vagy a modell, még csak agyagból formálom a testedet, de ujjaim simogatnak, közben József Attila Ódáját suttogom: »…hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?« Aztán felmerül bennem a kérdés: vajon mikor látlak? És egyáltalán látlak-e még? Ismerlek, tudom, hogy hűséges vagy elveidhez. Nem hagyod el Leont, most, hogy börtönben ül, különösen nem. A józan eszem azt sugallja, hogy miért hagynád el az iszonyú gazdagságot, hiszen a vagyon örököse Leon, illetve Te vagy. Kérlek, ne érts félre, ezért én, ha így alakulnának az események, nem ítélnélek el. De hagyjuk a lírát, az emlékeket. Magamról csak annyit. Fáradt vagyok, Magyarország divatba jött. Kétszer annyi külföldi jött hozzánk, mint egy évvel ezelőtt. Rengeteg volt a munkánk, mi türelmesek, udvariasak vagyunk, ugyanez nem mondható el a turistákról. Türelmetlenek, fáradtak, ingerültek, s nekünk mindezt tudomásul kell vennünk. Mártikám! Petivel az elutazása előtt nem sikerült beszélnem, pedig szerettem volna. Ezt a levelet az apjának adtam át, aki a repülőtéren találkozik a fiával. Szóval az az érzésem, hogy Peti valami ostobaságot akar elkövetni. Kérlek, vigyázz rá, akadályozd meg, ha tudod! Nekem nagy csalódást okozna, nagyon megszerettem a srácot. De minden ember titok, s ezt a titkot a legtöbb esetben nem sikerül megfejteni. Apám beteges, nem fizikailag, lelkileg, de az kihat a fizikai állapotára is. Néha az az érzésem, hogy bedobja a törülközőt. Látod,

ebben a rohadt terrorista világban vannak még igaz, őszinte és tiszta szerelmek. Mártikám! Szeretném, ha írnál. És ne felejtsd el, még mindig nagyon szeretlek.” Márti az ölébe ejtette a levelet tartó kezét, és belebámult a csillár fényébe. Zöldesszürke szeméből két könnycsepp buggyant ki, és végigpergett arcán. – Aljas lettem – suttogta –, milyen szerelem az, ami aljasságra kényszeríti az embert? Nem tudom. Már semmit sem tudok. Ki fogja elhinni nekem, hogy nem akartam aljasságot elkövetni? Soha senki.

13

A Molière-előadásnak tizenegy óra után lett vége. Az ünnepelt színésznő, Monica Granemotti az előadás után néhány barátjával vacsorázni ment az egyik közeli kisvendéglőbe. A tulajdonos, Boussé úr, évek óta ismerte, és büszke volt rá, hogy vendéglőjét rendszeresen felkeresi a párizsi közönség kedvence. De ismerte őt a vendéglő közönsége is, amikor kíséretével belépett, rámosolyogtak, összesúgtak a háta mögött, aztán valaki tapsolni kezdett, és a tapsot átvették a többiek is. Ünnepelték Monicát, akinek ez nagyon tetszett, imádta a népszerűséget, és legtöbbször tapsban gondolkodott. Értékrendje szerint a színház világában a művész értékét az határozza meg, hogy előadásonként hányszor kap vastapsot. Aki a legtöbb vastapsot kapja, az a legnagyobb színész. Monica még fiatal volt, még nem töltötte be a negyvenet, vigyázott testére, rendszeresen sportolt és csak olyan ételeket fogyasztott, amelyek nem hízlalnak. Monica kedves volt mindenkihez, kollégái szerették, mert nem éreztette velük, hogy ő sztár, az ünnepelt, szerényen viselkedett. Olyan szerény volt az utcán, vásárlás közben, hogy akik csak filmről vagy a színházból ismerték, nem akarták elhinni, hogy ő Monica Granemotti. Akin tudott, segített, voltak persze, akik azt mondták, hogy Monica a legravaszabb bestia Párizsban, ez a segítőkészség és szerénység jól megfontolt taktika a népszerűségének növelésére. De azt senki sem vitatta, hogy tehetséges, és a kritikusok közül sokan a legnagyobbakhoz hasonlították. Együtt emlegették az isteni Greta Garbóval, Marlene Dietrichhel és a többi nagy világsztárral. Volt a színházban egy embere, aki a róla szóló kritikákat az újságokból kivágta, kartonra felragasztotta, és minden évben beköttette szattyánbőrbe. A kötetbe belekerültek a bemutatókról és filmezésekről készült fotók is. Természetesen Monica megfizette a fiatalember fáradozását. Már jóval elmúlt éjfél, amikor Boussé úrtól taxit rendelt. A pezsgő egy kicsit a fejébe szállt, enyhén mámoros volt, szerette ezt a bódító mámort, ilyenkor könnyűnek érezte magát, oly könnyűnek, hogy néha arra gondolt, hogy repülni is tudna. A taxi hamarosan megérkezett. Monica rendezte a számláját, és a vendégek kedves pillantásai között kiment a vendéglőből. A gépkocsivezető megkérdezte, hova parancsolja, művésznő? A lakására megy, mondta Monica, és bediktálta a címét. Az Avenue Victor Hugón lakott, közel a Place d’Etoile–hoz. A hátsó ülésen hátradőlt, élvezte a Citroën lágy rugózását. Hamarosan megérkeztek a ház elé. Az ötemeletes házat néhány éve építették át,

emeletenként az öt lakásból három luxuslakást alakítottak ki, minden lakásban kaputelefon volt, és az elektromágneses kapuzárat működtető készülék, portás csak reggel nyolctól este tízig dolgozott. Ketten váltották egymást, mindkét portás műszaki ember volt, értett az apró javításokhoz, a lift kezeléséhez, bár azzal nem sok gond volt, mert az elektronikus kapcsolórendszer megbízhatóan működött. Monica bement, bezárta a kaput, egy divatos slágert dúdolgatott. Beszállt a liftbe, és felment a negyedik emeletre. Kinyitotta a lakásajtót, belépett a hatalmas előszobába. Belenézett a tükörbe, igazított valamit rövidre nyírt barna haján, aztán mintha grimaszt vágna, a fogait nézegette. Hibátlan fogsora volt. Kosztümkabátját vállfára akasztotta, levette körömcipőjét, lábát papucsba bújtatta, és táskáját magához véve benyitott a hallba. Felkattintotta a villanyt, táskáját letette az asztalra, aztán bement a nappaliba. Amikor ott is kigyulladtak a lámpák, egy pillanatra megdöbbent a rendetlenség láttán. Mintha orkán tombolt volna a hatalmas nappaliban, minden szét volt dobálva, fel volt dúlva, még a képek is ferdén lógtak a falon. De akkor döbbent meg igazán, amikor meglátta az ebédlőből kilépő Legrand komor, semmi jóval nem biztató tekintetét. – Henri, mit jelentsen ez? – kérdezte bátortalanul. – Ez, kedves művésznő – mondta a felügyelő, és szétnézett a felforduláson –, házkutatás. – Megőrültél?! Nálam? Miféle hülye tréfa ez? – Fekete szeme haragosan villant. – Ülj le, és ne villogtasd a szemedet! Most nem vagy színpadon, ne játssz szerepet. Szeretném, ha őszintén válaszolnál. Évekkel ezelőtt a nyaralódban letartóztattam a férjedet. Nos, miért vetted fel titokban magnetofonra az ott lezajlott beszélgetést? Közlöm veled, hogy egy Ricardo Caperolli nevű csavargó Lebrun megbízásából lejátszotta előttem a felvételt. Tehát hazudni nem érdemes. Eddig azért nem szóltam, mert nem tudtam, hogy te is a maffia tagja vagy. Tehát, miért vetted hangszalagra azt a beszélgetést a villában? Monica arca sápadt volt. Tudta, hogy igazat kell mondania, Legrand-t nem csaphatja be, ha szeretője most szóba hozta ezt az ügyet, akkor nyilván bizonyítékok vannak a kezében. – Henri, szeretném, ha hinnél nekem. Igaz, hogy Lebrun-ék kézben tartanak. És én tehetetlen vagyok, mert irtózatos nagy erőt képviselnek, befolyásos összeköttetéseik vannak. Azt tesznek velem, amit akarnak. Lebrun azt mondta

egyszer, ha nem dolgozom nekik, tönkretesznek. Nem ölnek meg, de elcsúfítanak örökre. Az arcomat lemaratják sósavval. Ezek kegyetlen emberek. – Azt mondd meg, te már a férjed letartóztatása előtt is tagja voltál a maffiának? Az ő megbízásukból vetted fel a történteket szalagra? – Henri, drágám, isteni tippet adtál. Mondhatnám, hogy igen, már akkor, és nem kellene tovább magyarázkodnom, mert így minden világos és logikus lenne. Csak éppen nem lenne igaz. Közel másfél év óta vagyok tagja a maffiának. – Akkor miért vetted fel a beszélgetést? – Nem fogod elhinni, pedig igazat mondok. Mert szerettelek és most is szeretlek. – Ez kedves és megható, csak éppen az összefüggéseket nem látom. – Elismerem. Henri, amikor én a magnó gombját megnyomtam, azért tettem, mert azzal a kompromittáló anyaggal örökre magamhoz akartalak láncolni. Örökre. Ha hiszed, ha nem, ez az igazság. Legrand-nak melege lett. Higgyen, ne higgyen? Szerepet játszik most is? Hiszen Monica ért a drámai fordulatokhoz. Szereti, nem vitás. Hűséges hozzá. – Jó, elfogadom a magyarázatot. De hogy került a felvétel Lebrun-hez? Monica elmondta a betörés történetét. Az ékszereket nem vitték el, csak a magnófelvételt. Egyébként az ékszerek csak másolatok voltak, az eredetieket a bank széfjében tartja. – És miért nem voltál hozzám őszinte? – Mert féltem. És féltettelek. – Közben én a tönk szélére kerültem anyagilag. – Minden ékszer megvan, amit tőled kaptam. Holnap az egészet eladom. A pénz a tiéd. Legrand legyintett. – Hagyd, az ékszerek a tieid – szivarra gyújtott. – Azt nem tudod, hogy hány

másolatot készítettek az eredeti magnófelvételről? – Nem hiszem, hogy Lebrun másolatot készített volna. Arra csak akkor van szüksége, ha egy vagy két felvételt el akar küldeni valahova. A mi zsarolásunkhoz elég egy felvétel is. – De azért jó volna tudni. Bizonyára van neki technikusa. – Miért lenne? Két kazettás magnója van, semmi nehézséget sem okoz a másolás. Csak le kell nyomni két gombot. – Ki a bizalmasa? A helyettese? – Aki nálad volt. Ricardo Caperolli. Magánemberként tőzsdeügynöksége van. Az ügynökei is a maffia tagjai. Mi lesz most? Mit csinálunk? – Megszerzem a szalagot vagy a szalagokat. Aztán amíg nem késő, fölszámolom ezt a rohadt bandát! Monica láthatóan megijedt. A férfi nyakába csimpaszkodott. – Istenem, ne tedd! Arra csak ráfizetünk. Te is, én is. – Ne veszítsd el a fejedet, és ne ess pánikba! Gyere, csináljunk rendet. Reggelig maradt Monicánál. Akkor éjjel nagyon szerették egymást, és hitték, hogy ezentúl mindig így lesz. Reggel frissen ébredt, zuhanyozás után elkészítette a reggelit, bevitte Monicának az ágyba. Akkor érkezett meg Monica bejárónője, Annemarie. Szörnyű botrányt csinált az apró termetű szőke asszony. Felelősségre vonta Legrand-t, hogy miért avatkozik a dolgába, a reggeli elkészítése az ő feladata. – Jól van, jól van, Annemarie, ne veszekedj! – csitította nevetve Monica. – Henri csak jót akart. – Nekem ne akarjon jót. Mindenki végezze el a maga dolgát. – Akkor én most megyek – mondta Legrand, és Annemarie-hoz fordult: – bocsánatát kérem, Madame. – Megcsókolta Monicát, és elment.

Legrand beült a kocsijába, amelyet még az éjjel Philippe állított a ház elé. Anne azzal fogadta, hogy Márta Auriol kereste, sürgősen beszélni akar vele. – Kösz, Anne. Jól vagy? Jól aludtál? – Tűrhetően. Tudod, ideges vagyok, ha éjszakára nem jössz haza. Monicánál voltál? – Nála. – Aztán elmesélte, hogy mi történt Monicánál, miről beszélgettek. – Azt hiszem, papa, hogy hinnünk kell neki. – Én is azt hiszem. – Megcsókolta Anne homlokát, aztán a telefonhoz ment, a készülék csengetett. Claude Marettes hívta. – Felügyelő úr, azt mondta, hogyha valami jelentenivalóm van, a gépkocsit hívjam. Hívtam, de eredmény nélkül. – Azt mondja, kedves Claude, hogy mi történt! – A focista, az a bizonyos Horváth Péter tegnap este meglépett a szállodából. A fiúk követték. Taxival a Rue de Surène-re ment az Auriol-házba. Jelenleg is ott van. Megtudtam, hogy a magyar nagykövetség a fiú eltűnését a külügyminisztériumon keresztül jelentette a központi ügyeletnek. A fiú az útlevelét elkérte a szálloda portájáról, és azzal ment el. Sportszatyorját otthagyta. – Köszönöm. Tartsák szemmel a házat. Honnan beszél? – Otthonról, felügyelő úr. – Helyes, pihenjen! Reggel találkozunk. – Viszontlátásra, felügyelő úr. – Claude letette a kagylót. Legrand tárcsázott. Márti vette fel a hallgatót. – Keresett. – Sürgősen beszélnem kell magával. – A labdarúgó ügyében?

– Honnan tudja? – Tudom, hogy este óta magánál van. – Fantasztikus ember maga! Legrand figyelmen kívül hagyta az asszony megjegyzését. – Magához megyek, viszontlátásra. – Letette a hallgatót, már nem hallotta, hogy a lány azt mondta: várom. Fél óra múlva már ott volt Mártinál. Pierre Mordènes, az inas kimért mozdulatokkal mutatta az utat, és arcán az egyiptomi szobrok mozdulatlanságával fejet hajtott. – Köszönöm, hogy eljött – mondta Márti a belépő felügyelőnek. – Igazán hálás vagyok. Foglaljon helyet. Megkínálhatom valamivel? – Semmit sem kérek – mondta Legrand, miközben leült. – Hallgatom, asszonyom! – Ez a fiú a volt vőlegényem katonája. Határőr. Megtudtam tőle, hogy mi az a fekete mappa. – Elővett egy borítékot. – Leírtam mindent részletesen, tessék, olvassa át. – Legrand átvette a borítékot. Márti folytatta. – A fiú nem akar visszatérni Magyarországra, politikai menedékjogot akar kérni. Szeretném, ha segítene, hogy elkerülje a felesleges zaklatást, ne vigyék lágerbe vagy ilyesmibe. – Tényleges katona? – Igen. – Egy pillanat, asszonyom. Átolvasom a jelentését. – Felbontotta a borítékot, kivette belőle a két ív papírt, és olvasásba merült. Márti figyelte csinos, férfias arcát. Legrand néha összeráncolta a homlokát, mutatóujjával megpiszkálta orrát, bólogatott. – Minden világos – mondta, és felnézett az írásból. – Szóval orvos akar lenni? – Igen. Vannak rokonai, akik ebben segíthetnek neki. De apósom azt mondta, hogyha ezzel Leonnak használunk, ő is támogatja anyagilag.

– Világos. Szerencséje van a fiúnak, hogy ilyen őrzőangyalra talált. Beszélhetnék vele? – Természetesen. Azonnal behívom. – Két perc sem telt el, és Horváth Péter ott ült Legrand felügyelővel szemben. Márti tolmácsolt. Bemutatta a felügyelőt, elmondta, hogy mi a beosztása, és egyedül ő tud csak segíteni rajta, hogy elkerülje a kellemetlen tortúrákat. – A felügyelő úrnak – folytatta Márti – tudomása van arról a kettős nyilvántartásról, amiről az este szó volt. Ezzel kapcsolatban szeretne kérdezni néhány dolgot. – De tudod, hogy én erről nem beszélhetek neki –mondta a fiú. – Esküt tettem. – Ne légy ostoba! Az esküdet már megszegted, amikor leléptél. A felügyelő úr nem akar neked rosszat. –Legrand-ra nézett. – Parancsoljon, felügyelő úr! – Fiatalember, miután maga tényleges katona, felmerül annak a lehetősége, hogy a magyar hírszerző szervek azért küldték hozzánk, hogy meghatározott feladatokat végezzen el. – Márti közben folyamatosan fordított. – Nem, én nem vagyok hírszerző! – tiltakozott a fiú. – Esküszöm, hogy nem vagyok az! – Elhisszük, ha kérdéseinkre őszintén válaszol. Közlöm, hogy a mi felderítő szerveink nagyon sokat tudnak Magyarországról. Minden szavát ellenőrizni tudjuk. És még valami: a magyar nagykövetség már keresteti, s mivel maga katona, megtalálásával és előállításával nem a Police Judiciaire… Horváth Péter Mártira nézett. – Az mi? – kérdezte. – A rendőrség. – …foglalkozik – folytatta Legrand –, hanem a kémelhárító osztály kelet-európai részlege. Ott ügyes, kemény emberek vannak. Nos, én el akarom kerülni, hogy magát oda vigyék. Mert ott nem szállodába helyezik el, hanem magánzárkába mindaddig, ameddig meg nem puhul. – Megvárta, míg Márta mindent lefordított, aztán folytatta. – Ne feledkezzen meg arról, hogy maga nem politikus, nem író, nem művész. Katona. Szürke, névtelen katona. A politikusokat, írókat, művészeket diadalkapuval várják, azonnal megadják nekik a menedékjogot, de

ha maga nyakaskodik, előfordulhat, hogy visszatoloncolják Magyarországra. A továbbiakat a fantáziájára bízom. – Mártira nézett, aki meggyőzően fordított. Horváth Peti pedig sápadtan hallgatott. Erre nem számított. De most már nincs visszaút. – Mire kíváncsi a felügyelő úr? – kérdezte. Márti lefordította. – Aki gépkocsival utazik, vagy repülőgéppel, azt is leellenőrzik a maguk nyilvántartásában? – Mindenkit, uram. Én nem ismerem a technikai berendezést, de tudom, hogy nagyon modern. Pillanatok alatt azonosítja a személyeket. Legrand bólintott. – Figyeljen rám, fiatalember! Madame Auriol ad magának papírt, tollat, és maga részletes jellemzést ír azokról az altisztekről és tisztekről, akiket ismer. Milyen a magánéletük, erkölcsileg vagy anyagilag korrumpálhatók-e? A Nyugatról rendszeresen beutazókhoz milyen viszony fűzi őket, lekötelezettség, barátság? Milyen a kapcsolatuk a vámosokkal? Kik állnak titokban az állammal szemben? Kik nem szimpatizálnak a Szovjetunióval? Egyelőre ennyi elég lesz. – Mártihoz fordult. – Asszonyom, lesz szíves a fiú dolgozatát lefordítani franciára? Természetesen kézírással, mert csak úgy hiteles. – Természetesen. – Én pedig, ha megengedi, felhívom az egyik barátomat a lakásán. A kémelhárítóknál dolgozik, megbeszélem vele a fiú dolgát. – Tessék, ott a telefon! Legrand felemelte a hallgatót, és tárcsázott, közben a halálsápadt fiú arcát nézte. Odaszólt Mártinak. – Asszonyom, amit beszélni fogok, nem kell fordítani. – Márti bólintott, hogy érti. A csengetés hosszan kiment. Valaki a vonal túlsó végén felvette a hallgatót, és hallózni kezdett. – Henri Legrand. Te vagy, Adam?

– Én vagyok. Mi van, öreg fiú? – Választ sem várva folytatta. – Gratulálok. Szépen felszámoltad azt a nyomorult bandát. – Kösz a szép szavakért, Adam. Nem volt nagy ügy. Ha jó fülest kap az ember, minden egyszerű. – Fogódzkodj meg! Én tudom, hogy kitől kaptad a fülest. – Erre kíváncsi vagyok. – Yves Durand-tól. – Honnan tudod? – Egy órával ezelőtt emelték ki a holttestét a Szajnából. A nyakában vízhatlan tasakban egy felhívás volt. Így jár minden áruló, aki Legrand-nak dolgozik. Valóban dolgozott neked? – Majd beszélünk róla. – Ja, az üzenet alatt az volt, az élő Bakunin-brigád. – Ez félrevezetés – mondta Legrand, de azért elgondolkodott a történteken. – Adam, megkaptátok már a jelentést annak a magyar labdarúgónak az eltűnéséről? – Megkaptuk. Szolgálatot teljesítő katona. Keresik a fickót. A Police Judiciaire felvette a kapcsolatot az Interpollal, Budapestről kérnek adatokat. – Te foglalkozol az üggyel? – Én. – Adam, a gyerek nálam van. Ne keressétek. Szükségem van rá. Most éppen dolgozik, olyan írásbeli feladatot készít el, ami titeket is érdekel. Holnap délelőtt megkapod a dolgozatot, persze, ha lesznek kérdéseid, átjöhetsz hozzám, beszélhetsz vele. Egyébként az ügy teljesen sima, a fiú orvos szeretne lenni, odahaza nem vették fel az egyetemre, reméli, hogy itt felveszik. Rokonai élnek Párizsban, francia állampolgárok, a fiú valószínűleg náluk fog lakni. Tehát jelentsd az illetékeseknek, és a külügyminisztérium értesítse a magyar

nagykövetséget, hogy a fiú nem kíván hazatérni. – Rendben van, Henri. De küldj egy hivatalos emlékeztetőt, és lezárjuk az ügyet. Én mindenesetre a további keresést a fiú után leállítom. Holnap felkereslek. Minden jót! – Várlak – mondta Legrand, és letette a telefonkagylót. Mártira nézett. – Hát ez idáig megvan. Magyarázza meg a gyereknek, hogy ne duzzogjon, minden simán megy, hamarosan megkapja a menedékjogot, hacsak nem követ el valami marhaságot. – Megmondom neki – mondta Márti, és Legrand-t most nagyon rokonszenvesnek találta. Valószínűleg a saját körén belül becsületes ember, betartja a játékszabályokat. – Kovácsyval mikor fog találkozni? – kérdezte a felügyelő. – Ma délután. Megbeszéltem velük. Öt órára várnak kávéra. És holnap reggel utazom Budapestre. – Helyes, asszonyom. Mindent úgy csináljon, ahogy megbeszéltük. Én betartom a szavamat. – Bízzon bennem, felügyelő úr. – Reggel a helyettesem, Claude Marettes, ismeri, az a szőke korzikai, akinek a bátyját agyonlőtték, idejön a fiúért és a vallomásáért, amelyet ön franciára fordít, és elhozza őt hozzám. Nem lesz bántódása. Ha valami történik, hívjon fel. Elbúcsúztak. Legrand bement az osztályra, átszólt a technikai részlegnek, hogy az Auriol-házban felvett anyagot hozzák át. A laboratórium vezetője azt mondta: – Henri, jobb volna, ha te jönnél át, mégiscsak itt van minden berendezés. – Jól van, Jeanpierre, máris megyek – mondta, és tíz perc múlva már ott ült a műszaki laboratórium lejátszó szobájában a keverőpult mellett, fülén a zajszűrős fejhallgatóval. Végighallgatta a teljes felvett anyagot, és magában dicsérte Mártit, hogy mennyire ügyes, milyen leleményes és becsületes is, mert a szerződésük szerint dolgozott, nem akarja becsapni őt. Voltak a felvételben olyan részek, amelyeket letöröltetett. Ilyen volt például a telefonbeszélgetése

Ádámmal. A többi anyagból egy-egy kazettát kért. Ezután visszament a szobájába. Üzenet várta, hogy azonnal hívja fel Anne-t. Felhívta. – Papa – a lány hangja pityergős volt –, fél órája telefonált Annemarie, hogy Monicát halva találta a lakásban. Megölték. Tarkón lőtték, és az arcát leöntötték valami savval. A mellére egy cédula volt tűzve: „Így járnak az árulók, akik együttműködnek Legrand felügyelővel. Bakunin-brigád.” – Jaj, papa, félek! – Nem kell félned, Anne. Vigyázni fogok rád. Sietek haza. Csók. – Letette a kagylót. Azt hitte, szétszakad a feje. A szokásosnál erősebben vert a szíve. Egy percig sem volt kétsége afelől, hogy Monicát ki gyilkolta meg. Lebrun volt. És ezek szerint Yves Durand-t is ő ölette meg. Amikor a reggelit kivitte Monicának, Annemarie akkor érkezett meg. Még zsörtölődött is, hogy miért avatkozik a dolgába. A művésznő reggelijének, fürdőjének az elkészítése az ő feladata. Jól van, Annemarie, ne zsörtölődj! Amint elment, Monica valószínűleg tovább aludt, aznap nem volt próbája, tanulnia sem kellett. Erősen koncentrált. Amikor kiment a házból és beült a kocsijába, a Place d’Etoile felől nagyon lassan egy harcsaorrú, legújabb típusú Citroën közeledett. Hárman ültek benne, három férfi. Amikor indított, azok megálltak a túloldalon. Nem tulajdonított semmi jelentőséget a látottaknak, továbbhajtott. Ha a holttesteken talált üzenetek alá a Bakunin-brigád volt írva, az annyit jelent, hogy az üggyel neki kell foglalkoznia. Telefonáltatott Claude-nak, és riadókészültséget rendelt el. A korzikai hamarosan megérkezett. – Üljön le, Claude – mondta a felügyelő, és ismertette vele a történteket. – Az a meggyőződésem, hogy mindkét gyilkosságot a maffia követte el. A kesztyűt, amit elénk dobtak, fel kell vennünk. Leszámolok ezzel a bandával! Beszélj Jeanpierre-rel, hogy adjon egy technikust, biztos vagyok benne, hogy Monica lakásába Lebrun poloskákat telepített, és az éjszaka lehallgatták a beszélgetésünket. Monicát azért ölték meg, mert mindent őszintén elmondott a maffiáról. Lebrun-ék pedig az árulást szigorúan büntetik. És még valamit, Claude. Szervezze meg a lányom védelmét. A történtek után féltem őt. A szőke korzikai mosolygott. – Főnök – mondta –, bizalmasan elárulom, hogy tudtán kívül hetek óta vigyázunk Anne-ra és magára is. – Ki adott erre parancsot?

– A lelkiismeretem. Akkor intézkedem. Alig egy óra múlva már ott voltak Monica Granemotti lakásán, az Avenue Victor Hugón. A bűnügyi rendőrség gyilkossági csoportja nagy erővel vonult ki, és Herbert Jordain felügyelő vezetésével rögzítették a nyomokat, abba reménykedtek, hogy találnak használható ujjlenyomatokat. A holttestet időközben elszállították, Legrand nem is bánta, Monica elcsúfított arcát nem kívánta megnézni. Feltámasztani úgysem tudja, egyet tehet, hogy megöli Lebrun-t, utána elhagyja az országot. Persze a szalagot is meg kell szereznie. Claude bizonyára segíteni fog neki. – Találtak valami használható nyomot, Herbert? – kérdezte Legrand. – Ezek profik voltak – mondta a gyilkossági szakértő. – Kesztyűvel dolgoztak, a lakáshoz kulcsuk volt. Itt van az üzenet vagy levél, amelyet a mellére tűztek. – Egy műanyag tokot adott át, benne volt a géppel írt üzenet. Aláírás: Bakuninbrigád. – Ezek szerint nem számoltátok fel a bandát! – Lehetséges – mondta Legrand, és a technikusra nézett, aki a műszerével a bútorokat, képeket, falakat ellenőrizte, figyelte a mutatókat és a csipegő hangokat. – Talált valamit? – Eddig kettőt a hálószobában, egyet az ebédlőben, semlegesítettem őket, mert működtek. Ami azt jelenti, hogy a helyszínelés minden pillanatát figyelemmel kísérték és lehallgatták. – Milyen gyártmányúak a poloskák?– kérdezte Legrand. – Amerikai. Ismerem ezt a típust. Fantasztikusan nagy teljesítményű. Tíz kilométeres körzetben sugározza az adást, fölvehető magnóra. – Legrand bólintott. Átment a nappaliba. Annemarie ott ült az egyik fotelban, és még mindig sírt, dús szőke haja majdnem teljesen betakarta keskeny vállát. Lebrun melléje ült, megsimogatta a karját. – Ne sírjon, Annemarie – mondta a felügyelő. A szőke asszony testét a görcsös zokogás megrázta. – Én vagyok az oka. Nem lett volna szabad elmennem.

– Hova ment el, és miért? – A művésznő elaludt. Azt mondta előtte, fáradt, ne zavarjam, senkinek sincs otthon. Szeretne három óráig aludni. Még egy altatót is kért. Betakartam, és kimentem a konyhába mosogatni. Hallom, hogy szól a telefon. Bemegyek a nappaliba, felveszem. Hát Madame Vignotte telefonált. Remegett a hangja, de megismertem. Annemarie – mondta, azonnal jöjjön haza, mert a mamája nagyon rosszul van. De nagyon siessen! Boldogságos szűz, gondoltam, most mit tegyek? Az egész testem remegett. Valahogy összeszedtem magamat, és bementem az asszonyomhoz. Mélyen aludt. Írtam egy cédulára néhány sort, hogy hazamentem, mert anyám rosszul lett, de hamarosan visszajövök. Hívtam egy taxit, és elmentem. Tetszik tudni, hogy én Saint-Denis-ben lakom, egy vagyont fizettem ki a taxiért. Rohanok fel a lépcsőn, mert a lift foglalt volt. Képzelje, a második emeleten összefutok anyámmal, aki éppen lefelé ment. Rám mered. Hát te hova rohansz? Megbolondultál? Erre a nyakába borulok és jajgatok, mama, mamuska… Azt hitte, hogy megbolondultam. Nagyon nehezen megmagyaráztam neki, hogy mi történt. Csodálkozva nézett rám. Madame Vignotte, kérdezte, mondom, igen, ő telefonált. Hát ez különös, mert ő Madame Vignotte-ot három napja nem is látta. Bementünk az idős hölgyhöz, Madame Vignotte-hoz. Sírt, zokogott szegény, a macskája meg az ölében ült és nyalogatta az állát. Nagy nehezen elmondta, hogy bement hozzá egy férfi, pisztolyt szegezett rá, és arra kényszerítette, hogy telefonáljon nekem. Képzelheti, felügyelő űr, hogy mit éreztem. A rosszullét környékezett. Mire a metróval visszaértem, az asszonyomat már megölve, elcsúfítva találtam. Időbe került, amíg az ijedtségtől és a borzalmas látványtól magamhoz tértem. Először magának telefonáltam, de nem volt otthon. Elmondtam Anne-nak, hogy mi történt. Aztán ő telefonált a rendőrségre. – Jól van, Annemarie – mondta a felügyelő –, nyugodjon meg, maga igazán semmiről sem tehet. Feküdjön le a heverőre, pihenjen egy kicsit. Átment az ebédlőbe. Jordain felügyelő a nyomszakértőkkel beszélgetett. Használható nyomot nem találtak, mindent eltüntettek maguk után. Legrand megkérdezte: miből gondolják, hogy többen voltak, mert hogy többesben beszélnek a gyilkosról. – Ez amolyan megszokás – mondta Jordain –, nem lényeges. Lehetséges, hogy magányos gyilkos volt, lehet, hogy többen voltak.

– Figyelj rám, Herbert – mondta Legrand –, miután a gyilkosságot a Bakuninbrigád nevében követték el, az ügy hozzám tartozik. A banda illegális tagjainak a felszámolása az én feladatom. Tehát végezzétek a dolgotokat, reggel részletes jelentést kérek. – Ahogy akarod, Henri – mondta a gyilkossági csoport vezetője. – Ha jó munkát végeztek, lesz rá gondom, hogy az elismerés ne maradjon el. Közölheted az embereiddel is. – Köszönöm, Henri – mondta Jordain. – Veled érdemes együtt dolgozni. Claude jött vissza a technikussal és két emberével. – Kikérdeztük a lakókat, a szemben lévő házak lakóit. Semmi gyanúsat nem észleltek. A trafikos a túloldalon látott egy grafitszürke Citroënt. Hárman ültek benne. Ott álltak sokáig a trafik előtt. Később az egyik a kocsiból telefonált. A trafikos azért emlékezik ezekre a részletekre, mert a kocsi a legújabb típusú Citroën lehetett, olyan volt, amilyennel az elnök meg a miniszterek járnak. – Azt a rohadt kocsit én is láttam – mormolta a fogai között Legrand. – Mit mond, főnök? – kérdezte Claude. – Csak hangosan gondolkodtam. – A technikushoz fordult. – Minden poloskát megtalált, kolléga úr? – Azt hiszem. A jelentésemet az értékeléssel együtt leadom. – Köszönöm. – A helyetteséhez fordult. – Claude, maga tudja, hogy nekem mennyire fontos a gyilkos vagy gyilkosok elkapása. – Tudom, főnök. Monica imádta magát. A maffia behálózta, de magát imádta. Ezért kellett meghalnia. Legrand bólintott. Kifelé menet odaszólt Jordain-hez. – A lakást pecsételjétek le, Herbert! – Természetesen. A kulcsokat megkapod.

– Kösz. – Claude Marettes-vel visszamentek az osztályra. Miután előzőleg riadókészültséget rendelt el, az emberei már órák óta izgatottan várakoztak. A bejáratnál az újságírók hada várta őket. A kérdések pergőtüzében tudott csak bemenni az épületbe. Bosszankodott. Ugyanez volt a helyzet Monica lakása előtt is. Alig tudott kijönni. Legalább ötven újságíró, tévé-, rádióriporter várta, és mindenáron nyilatkozatot akartak kicsikarni tőle. Minden oka megvolt rá, hogy hallgasson. Szerencsére Claude felismerte a veszélyt, és kirendelt egy szakasz géppisztolyos rohamrendőrt a különleges alakulat bázisáról, s ezek a kemény fickók pillanatok alatt rendet csináltak, biztosították az ő szabad visszavonulásukat. Kicsit elnyúzva, az izgalmaktól megviselve ültek Legrand szobájában. A felügyelő nehezen viselte el a fájdalmát, őszintén szerette Monicát, és elvesztése a lelke mélyéig megrendítette. – Hány éves is maga, Claude? – kérdezte, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött. – Harminc leszek decemberben, felügyelő úr. – Istenem, de nagyon fiatal. – Gyorsan hozzátette. – Hála istennek! – Fiatalnak lenni, főnök, nem erény, állapot! – Van már menyasszonya? – Hogy lenne? Mikor van időm arra, hogy udvaroljak? Testünk, lelkünk a szolgálaté. – Ez igaz. Ilyen bolond világban élünk. Mondja, Claude, hogy jutott magának eszébe, hogy Anne biztonságáról gondoskodjon? A szőke korzikai láthatóan zavarba jött. – Hát… szóval én úgy gondoltam, illetve, hogyan is mondjam, szóval, ha nekem is van ugyebár némi hatásköröm, akkor intézkedhetem, vagyis az az igazság, hogy nem bocsátanám meg magamnak, ha Anne-nak valami baja történne. Anne nekem olyan, mint a testvérem. – Ez igazán kedves, Claude. Őszintén szólva én abban reménykedtem, hogy nem

testvérként fogja védelmezni Anne-t. Én azt reméltem… – Főnök, ezt komolyan mondja? – Komolyan, Claude. Most mondom, amikor a fájdalomtól ölni tudnék. Maga tudja, hogy Monica mit jelentett nekem. – Tudom, főnök. És megértem. – Azt is tudja, hogy Monicával Lebrun-ék végeztek? – Mondta már, de miből gondolja? – Az éjjel Monicánál voltam. Elmondta, hogy Lebrun mivel fenyegette meg. Azt mondta neki, ha áruló lesz, elcsúfítja. Sósavval lemaratja az arcát. Megtörtént. Négy poloska volt a lakásban, mindent hallottak, amiről beszélgettünk. De én most leszámolok velük. Nem a szokásos módon, mert akkor megússzák. Az embereik mindenhol jelen vannak. Az ügyészségen, a bíróságon. – Mégis mi az elképzelése? – Egyedül fogok leszámolni velük! – Egyedül nem! Én magával tartok. És ha kell, velünk tart a különítmény. Végül is, ha ők a Bakunin-brigád nevében öltek, magukra vessenek. Nekünk az a feladatunk, hogy ezzel a terrorista brigáddal leszámoljunk. – Igen, Claude, azt hiszem, ebben igaza van. Nos, hát nézzük csak. Első, sürgősen el kell kapni Ricardo Caperollit. Monica szerint ő a helyettese és bizalmasa Lebrun-nek. Vegyék megfigyelés alá. Kövessék, derítsék fel a mozgását. Tőzsdeügynöksége van. Valószínűleg testőrök vigyáznak rá. Az akcióról én döntök. Derítsék fel nagyon alaposan Lebrun Párizs környéki házát. Mindent tudni akarok róla. Hány tagú őrség vigyáz rá, milyen időközönként váltják egymást, a gyereke mikor indul el az egyetemre, milyen útvonalon jár, változtatják-e, van-e testőre? Fontos, hogy nagyon óvatosak legyenek a figyelők. Harmadszor, meg kell nézni Bernard tanyáját, hogy rendben van-e nála minden. Maga szerint, Claude, Bernard még mindig a régi? – Tűzbe teszem érte a kezemet. Hűséges hozzánk, ha kell, az életét is feláldozza.

Legrand egy pillanatra maga elé képzelte Bernard Fabre sovány, szikár testét, csontos arcát. Az egyik leghűségesebb embere volt, vakmerően bátor. Az egyik akciónál súlyosan megsebesült, átlőtték a tüdejét és a jobb térdét, azóta sántít. Leszerelték, végkielégítést kapott, és a tisztességes összegből Saint-Germain-től húsz kilométerre, a 184-es út mentén vásárolt egy tanyát húsz hektár földdel, és angóranyulak tenyésztésével foglalkozott. Az, hogy a „184-es út mentén”, persze nem azt jelentette, hogy a tanya valóban közvetlenül az út mentén fekszik, hanem úgy kell érteni, hogy Saint-Germain felé a 184-es úton kell elindulni, és mintegy harminc kilométeres autózás után le kell térni balra, egy erdei úton. Az erdőn áthaladva már messziről látni a tanyát és a gazdasági épületeket. Legrand már annak idején gondolt a jövőre is, Bernard-t felvette a titkos állományba, havonta meghatározott összeget folyósított neki, de a kódszámmal jelölt kiutalás mögött létező személy kilétét egyedül csak ő ismerte. A tanyát Bernard beleegyezésével úgy alakították ki, hogy két-három embert bármikor elrejthettek a borpincéből átalakított, külvilágtól hermetikusan elzárt szobákba, amelyeknek falai tökéletesen hangszigeteltek, padlófűtéssel, mosdóval és vécével ellátottak voltak. Ott élt Bemard a feleségével és süketnéma, írni-olvasni nem tudó unokaöccsével, egy bivalyerős, ügyes, huszonöt éves fiatalemberrel, Richard Tarian-val. Richard a tűzbe ment volna nagybátyjáért, hálás volt, amiért magához vette és úgy bánt vele, mint a fiával. Bernard-on és feleségén kívül senki sem tudott „társalogni” vele. Richard becsületesen dolgozott, a pincéről semmit sem tudott, bár tudhatott volna, mert attól nem kellett tartaniok, hogy elárulja őket. A pincébe a lejárat a garázsból vezetett le egy remekül megépített, elektromos motorral működő rejtekajtón keresztül. Csak meg kellett nyomni a satupad alá elhelyezett gombot, és a csempézett, szerszámokkal telerakott fal egy része szinte zajtalanul kifordult, és a lejárat szabaddá vált. Legrand az emlékezésből visszazökkent a valóságba. Claude-ra nézett, a korzikai már-már aggódni kezdett, nem tudta, hogy főnöke miért hallgatott el. – Tehát, felveszi a kapcsolatot Bernard-ral és megmondja neki, hogy a kastélyra hamarosan szükség lesz. Egyelőre ennyi, és este várom vacsorára.

14

Márti ebéd után bement Horváth Péterhez a vendégszobába. A fiú elgondolkodva ült az asztalnál, előtte több ív papír. A golyóstoll végét rágta, akár egy kisdiák. – Figyelj rám, Peti – mondta a fiúhoz lépve –, nyugodtan írj! Én most elmegyek, ha megjöttem, az írásodat franciára fordítom, és minden rendben lesz. Horváth Péter az asszonyra nézett. – Nem is tudom, hogyan háláljam meg a kedvességedet. – Nem várok hálát, Peti. Nem azért segítek. Nem szeretném, ha teljesen elszúrnád az életedet. Nem szeretném, hogy a kémelhárítók kezébe kerülj. Legrand felügyelő a viszonylag rendes zsaruk közé tartozik. Nagyon kemény ember, de megértő. Lehet vele beszélni. Egyébként ő az antiterrorista osztály helyettes vezetője. – Jó fejnek látszik. – Az is. Hamarosan visszajövök. Nagyon kérlek, ne hagyd el a házat. – Hova mennék? – Letette a tollat. – Őszintén szólva rohadtul érzem magam. De most már nincsen visszaút. – Ha meggondoltad magad, még van – mondta Márti. – Egy szavadba kerül, és telefonálok a magyar nagykövetségnek, hogy itt vagy. Érted jönnek kocsival, és visszavisznek a csapathoz. És mintha mi sem történt volna… – A fiú a szavába vágott: – Nem, most már maradok! – Ahogy gondolod – mondta Márti, és megsimogatta a fiú fejét. – Akkor én most megyek. – Kérlek, siess vissza!

– Sietek! – „A végén még a mostohaanyja leszek ennek a behemót kölyöknek.” Már az ajtóban volt, amikor utolérte Horváth Péter hangja. – Márti, honnan lehetne megtudni Babay Marciék címét? – Hűha…! De várj csak! – Gondolkodott néhány pillanatig. – Vagy tőled, vagy Balázstól hallottam, hogy Babay az ARTEX embere volt. A cég forgalmazza a képeit. – Valószínű, hogy Hámori elvtárs mondta. – Mindegy. Beszélek az irodájukkal, megkérdezem, hogy mit tudnak róla. – Kösz. – A fiú láthatóan felvillanyozódott. – Nagyon köszönöm. Szeretnék találkozni Évával. – Az még odább van egy kicsit. De most már tényleg mennem kell. Kovácsyék nagy megtiszteltetésnek vették, hogy a multimilliomos menye, Márta Auriol meglátogatta őket szerény – már Auriolékhoz képest szerény –, ám ízlésesen berendezett otthonukban. Márti mosolyogva nézett körül a lakásban. Minden szabad helyen régiségek, főleg miniatűr keleti szobrocskák, festmények, selyemre festett kínai és japán képek. – Micsoda bájos lakás – mondta őszinte elragadtatással Márti, és kinézett az ablakon. A hatalmas pályaudvar tárult eléje a vonatok és a sínek sokaságával. – Nem zajos egy kicsit? – Megszokás dolga – mondta az ősz hajú, szikár Kovácsy, és úgy nézte Mártit, ahogyan a nőre kiéhezett férfi nézi a megkívánt nőt. – Én már megszoktam, aztán az üzletre gondolok, talán tudja, hogy a házban régiségkereskedésünk van? – Igen, láttam. Remek a kirakata. Még nem törték be? – Megpróbálták, de a kirakatablak törhetetlen belga üvegből van. Még a géppisztolygolyó sem üti át. Szóval az üzlet szempontjából a legideálisabb hely. A turisták ezrével jönnek, az amerikaiaknak, angoloknak mindent el lehet adni. Jó vásárlók az északiak is.

– És a honfitársaink? – Azok nem régiségeket vásárolnak, hanem napi használati cikkeket. Ruha, cipőfélék és elektromos készülékek, amelyekkel otthon kereskedni lehet. De miért nem ül le? Márti leült, Beáta aprósüteményt tett az asztalra, megkérdezte, főzzön-e feketét, igazi magyar feketét? – Ne fáradj – mondta Márti –, mostanában nem nagyon iszom kávét. De ha egy narancslével megkínálsz, azt elfogadom. – Örömmel – mondta Beáta, és kiment a szobából. – Négyszemközt szeretnék beszélni magával, Kovácsy úr. Hol lehetne? – Bízza rám, asszonyom – mondta Kovácsy, és a belépő Beátára nézett. Megvárta, míg felesége pohárba öntötte a narancslét, s mikor le akart ülni, férje rászólt. – Drágám, szeretném, ha most magunkra hagynál, és még jobban szeretném, ha semmit sem kérdeznél. Időben mindent meg fogsz tudni. Még csak annyit: mindaz, amit teszek, a fiunk érdekében történik. Nem magamon, rajta akarok segíteni. – Zoltán, szeretnék itt maradni! – Az asszony könyörögve nézett a férjére. – Drágám, nem maradhatsz! – Kovácsy hangja kemény, határozott volt. Beáta arcáról azt lehetett leolvasni, hogy édes istenem, hát most mit csináljak? Kovácsy hozzáment, megcsókolta a homlokát, aztán átölelte, és kikísérte a szobából. Az ajtóban az mondta neki: – Nem szeretném, ha hallgatóznál! Mindenről tájékoztatni foglak. Az asszony elnyomta fel-feltörő könnyeit, és kiment a szobából. Kovácsy becsukta mögötte az ajtót, aztán visszament Mártihoz. – Szegénykémnek rosszak az idegei – mondta. – De én, ha nincs ellene kifogása, valamivel masszívabbat iszom. Mit szólna egy pohár Hennessyhez vagy Remi Martinhoz? – Azonnal az italos kocsihoz ment, Márti hangja ott érte utol. – Nekem ne öntsön! Én maradok a narancslénél.

– Ahogy gondolja. – Kovácsy teletöltötte a poharát konyakkal, és visszament az asztalhoz. Leült a fotelba, és Mártira nézett. – Tehát? Miről van szó? Márti kortyolt a narancsléből. – Gondolom, maga tudja, hogy én nagyon jól ismerem François Guerinit. A férjem barátja volt. Bizalmas, jó barátja. Tulajdonképpen ők ketten szervezték ezt a hírhedt Bakunin-brigádot. Közeli barátságba kerültünk. Nem udvarolt, nekem bevallotta, hogy ő a fiúkat szereti. Végül is nincs ebben semmi különös. Ez a természet különös játéka. Nos, Guerini sajnos nem bírta az italt. Helyesebben, már nem bírta. Ha kicsivel többet ivott, beszélt és beszélt. Egy alkalommal – a nagy lebukás előtt – elmesélte, hogy annak idején ő szervezte meg a brigádot, ő vitte be jó barátja fiát, Jeant is a terroristák közé. Sírni kezdett, átkozta magát, hogy nem lett volna szabad, mert barátja, azaz hogy ön, ezt nem érdemelte meg. – Aljas csirkefogó! – Lehet. De mondott mást is. – Éspedig? – Tőmondatokban: ötvenhét nyara, Sopron, tanya a határtól nem messze, három határőr. Mind a három elpusztult Agyonlőtte őket. Acélkazetta. – Ez nem igaz! Nem lehet igaz! – De igaz az utolsó szóig. Tudja, hogy Guerini most hol van? – Úgy tudom, Magyarországra szökött. Legalábbis a felügyelő azt mondta. – Jó az értesülése. Tőlem elbúcsúzott a szökése előtt. Azt mondta, vannak kapcsolatai. Gondolom, maga előtt világos, hogy miért ment Magyarországra? – Meg akarja szerezni az ékszereket! – Pontosan! – De abból nem lesz semmi! – Kovácsy hangja elszánt, határozott volt. – Mondja, Márti, tulajdonképpen maga miért mondta el mindezt nekem?

– Egyszerű a magyarázat. Gyűlölöm Guerinit! Tiszta szívemből gyűlölöm! A pusztulását akarom! És tudja, miért? Mert halálba küldte a brigádot, ő pedig meglépett. Hárman meghaltak, a többiek börtönbe kerültek, egyikőjük sem fogja megúszni tíz éven alul. Nekem az ékszerekből semmi sem kell, nem azért mondtam el mindezt, gondolom, tudja, az apósom dúsgazdag. Nos, én holnap reggel Magyarországra utazom. Ha akarja, segítek magának, hogy Guerinit elkapja. És még valamit. Van egy gyerekkori szerelmem, egy határőrtiszt. Ha úgy gondolja, beszélhetek vele. Azt is megnézetem, hogy a maga neve szerepele a nyilvántartásukban. – Megtenné? – Miért ne? Gondolom, azt tudja, hogy az ötvenhatos dolgokért már senki sincs börtönben Magyarországon. Mindenki amnesztiát kapott. Már azok is szabadlábra kerültek, akik annak idején a Köztársaság téri pártházat lőtték és elfoglalták. És még valami, ha maga meg akarja szerezni a tanyai kútba dobott kazettát, azt csak az ő segítségével teheti, mert Guerini szerint az a tanya a határsávban van, ott pedig kíséret nélkül nem mozoghat. – Igen, erre én is gondoltam. – Kovácsy két ujjával lágyan simogatta ősz bajuszát, és azon tűnődött, hogy Márti Auriol nem provokálja-e. De miért tenné, hiszen a férje életveszélyben van, érdeke, hogy szívvel-lélekkel a franciákkal tartson. Az pedig, hogy gyűlöli Guerinit és a vesztét akarja, nagyon is érthető. – Mondja, Márti, mikor jön vissza Budapestről? – Úgy számítom, hogy két nap múlva. Egyébként régi szerelmemtől most kaptam levelet. – Táskájából elővette Balázs levelét, és átadta Kovácsynak. – Nyugodtan elolvashatja. A levél sok mindenről árulkodik. Kovácsy elolvasta a levelet. Igen, gondolta, ez egyértelmű. Ez a főhadnagy ma is fülig szerelmes Mártiba, azt csinál azzal a fiúval, amit akar. Nem rossz egy ilyen kapcsolat. Visszaadta a levelet. – Rendben van, Márti. Elfogadom az ajánlatát. De valamit azért a figyelmébe ajánlok. – Hallgatom. – Nekem itt Párizsban vannak bizonyos kapcsolataim. Az ő tudtukkal megyek Magyarországra. És ha velem ott történni fog valami, tudni fogják, hogy maga

buktatott le. – Helyes. De gondoljon arra, én ki akarom szabadítani a férjemet, és azt akarom, hogy Jean is kiszabaduljon. Én itt akarok élni Franciaországban, máshol már nem élhetek. A levélben, ha figyelmesen végigolvasta, szó van egy magyar focistáról. – Igen, olvastam. – Nos, az a fiú tényleges katona. Határőr. Én beszéltem rá, hogy disszidáljon. És a fiú hallgatott rám. – Beszélt magának arról a fekete könyvről? – Beszélt. Pontosan elmondta, hogy mire használják. De én megszerzem annak a könyvnek a fotókópiáját. Magát a könyvet természetesen nem hozhatom el, mert ha eltűnik, gyanút fognak, esetleg átírják az egészet, vagy mit tudom én? De azt megígérem, hogy másolatot készítek róla. – Hát az nagyon jó volna. Ezzel komoly szolgálatot tenne Franciaországnak. Tehát két nap múlva jönne vissza? – Igen, kedden. Ha megérkezem, telefonálok. – Várom a hívását. – Mondja, Kovácsy úr, Budapesten van biztos szállása? – Lesz. Azt bízza rám! – Ahogy gondolja. Ne nézzek körül a Napfény utcai villában? – Az jó lenne. Nagyon megköszönném. Márti felállt. – Akkor hát a viszontlátásra! Távozása után Kovácsynak első dolga volt, hogy telefonon találkozót kért Joe Kappeltől. Az ezredes alig egy óra múlva már ott volt Kovácsy lakásán. A sovány, izmos testű, fiatal ezredes kíváncsian hallgatta Kovácsy beszámolóját

Márti Auriolról, és egyre érdekesebbnek találta az asszonyt. Kovácsy persze arról mélységesen hallgatott, hogy ő mi mindent tudott meg Legrand felügyelőtől. Pedig szívesen az amerikai képébe vágta volna: ezredes, ne áruljunk zsákbamacskát, mindketten tudjuk, hogy a Bakunin-brigád szülőanyja maga, kedves Kappel ezredes, ha egyáltalán ez a neve. – Szóval azt mondja, hogy ezzel az asszonnyal lehet valamit kezdeni? – Meggyőződésem, hogy igen! Olvastam annak a határőr-főhadnagynak a levelét. Ez a nő azt csinál vele, amit akar. Nem lenne rossz, ha a magyar határon lenne egy megbízható rezidensünk. – Sok mindent megérne! – Joe ezredes megsimogatta rövidre nyírt haját. – Mikor utazik Budapestre az asszony? – Holnap reggel. Úgy tudom, repülőgéppel utazik. – Hogyan tudnék találkozni vele? Az elutazása előtt? – Természetesen. – Hát nem is tudom. – Kovácsy gondolkodott. – Várjon, felhívom telefonon. Talán már otthon van. – Szerencséje volt, Mártit már otthon találta. – Mi újság van? – kérdezte Márti. – Egy amerikai barátom szeretne sürgősen találkozni önnel a férje ügyében. Mikor lehetne? Természetesen még az elutazása előtt. – Hát várjon, gondolkodom. Mondjuk, hét órakor várom magukat. Rendben van? – Oké! Hétre ott leszünk! Viszontlátásra! Miután Márti letette a kagylót, kis ideig várt, aztán feltárcsázta Legrand számát. A felügyelő már otthon volt. – Beszélnem kell magával. – Történt valami?

– Ide tud jönni? Most négy óra van. Csak azért mondom, mert hétkor vendégem lesz, s nem szeretném, ha találkoznának. De előtte mindenképpen beszélnünk kell egymással. – Megyek. – Fél óra múlva Legrand már Márti szobájában ült. – Mi van a fiúval? – Dolgozik. Írja a kérdésekre a válaszokat. De megmondom őszintén, nagyon ki van borulva. – Elhiszem. A hazaárulás nem egyszerű dolog, különösen nem a lelkiismeretes embereknél. Bele lehet bolondulni. Tehát? Miről van szó? Márti elmondta, hogy miben állapodott meg Kovácsyval. Úgy látja, hogy Kovácsy bízik benne, nagy és meggyőző hatással volt rá Hámori Balázs levele. – Erről nem is tudtam. – Horváth Péter hozta a levelet. – Ügyesen csinálta, asszonyom! – Úgy látszik – folytatta Márti –, Kovácsy beszámolt valamelyik amerikai barátjának a megbeszélésünkről, mert az illető még ma este találkozni akar velem. – Joe Kappel – mondta halkan Legrand. – Ki az a Kappel? – Márti érdeklődve nézett a felügyelőre. – Az amerikai titkosszolgálat ezredese. – Biztos benne? – Feltételezem. Olyan negyven-valahány éves, sovány, izmos férfi. Állítólag nagyon szimpatikus. Nehogy elcsábítsa! – Nem hiszem, hogy sikerülne neki. De mit akarhat? – Megtudjuk. Gondolom, Kovácsy beszélt neki a főhadnagyról, a külön nyilvántartásról, az pedig a jenkiket nagyon érdekli. Mindenesetre nyugodtan

hallgassa meg, fogadja el az ajánlatát. – Azt már nem árulta el neki, hogy a Kappellel folytatott beszélgetést a technikai részleg magnóra veszi, és ő mindenről tudni fog. – Azt akarom tudni, hogyha be akar szervezni, ráálljak-e? – Igen! Asszonyom, bízzon bennem! Mag a a védelmem alatt áll! Hallgassa meg az amerikait, tudjuk meg, hogy mit akar. Azt hiszem, hogy nem nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az amerikait főleg a maga volt szerelme érdekli, meg a nyilvántartás. Maradjunk abban, hogy az amerikai távozása után csörgessen fel, s utána beszélgetünk. – Rendben van. Mondja, felügyelőm, azok a kazetták valóban léteztek vagy léteznek? – Valószínűleg igen. Ezt Kovácsy elismerte. És Guerini is. – És Guerini tényleg Magyarországra utazott? – Szökött! Márti hirtelen rosszkedvű lett. Legrand észrevette, megkérdezte: – Valami baj van? – Nem, semmi baj nincs. Csak elgondolkoztam egy-két dolgon. Itt van ez a Kovácsy. Nyomorult fasiszta, sokszoros gyilkos, és nekem együtt kell működnöm vele, holott utálom, legszívesebben megölném. – Asszonyom! Megértem, én sem szeretem a fasisztákat. De gondoljon a férjére. Minden, amit tesz vagy tenni fog, őérte történik. – Felügyelő úr! Maga tényleg tud segíteni rajta? – Megígértem. – Köszönöm. – Homlokára tette a kezét. – Istenem, de buta tyúk vagyok. Ebéd után olvastam a délutáni lapokban arról a szörnyű tragédiáról. Monica Granemottira gondolok. Fogadja őszinte részvételemet.

– Köszönöm. Maga tudta, hogy Monica és én…? – Egész Párizs tudta… – Megengedi, hogy rágyújtsak? – Persze hogy megengedem. Legrand szivarra gyújtott. Mindjárt jobban érezte magát. Kifújta a füstöt, és azt mondta: – Nagyon szerettem Monicát. És tudja, asszonyom, az az igazság, hogy megérdemelte. Remek teremtés volt. – Felügyelő úr, mielőtt Budapestre utaznék, szeretnék találkozni a férjemmel. Nézze, én babonás vagyok. Repülővel megyek. Bármi történhet. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne lássam őt. – Rendben van. Megszervezem. Ha elment az amerikai, hívjon fel. Magáért jövök. – Köszönöm. – Előrehajolt, megszorította a felügyelő kezét. – Nagyon köszönöm! Kovácsy Joe Kappellel pontosan érkezett. Elcsodálkozott, amikor belépett a házba és meglátta a libériába öltözött Pierre Mordènes-t, a mahagóniból készült lambériát, a csodálatos szőnyegeket, szobrokat, a vörösfenyőből készült lépcsőfeljárót. De Kappel is forgatta a szemét a luxus láttán, és hirtelen arra gondolt, aki ilyen gazdagságban él, azt nehéz lesz „munká”-ra bírni. Pénzzel itt nem sokra megy, ennek az asszonynak nincs szüksége pénzre. A férjére van szüksége. Az inas szinte személytelenül felvezette őket Márti lakosztályába. Az asszony kedvesen fogadta látogatóit. Hellyel kínálta Kovácsyt és az amerikait, aki mielőtt leült volna a kényelmes fotelbe, bemutatkozott. – Joe Kappel. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta az asszony, és kezet fogott a sovány emberrel. – Pierre még mindig ott állt az ajtóban, várta, hogy Márti valami

utasítást adjon neki. – Mivel kínálhatom meg az urakat? – Én semmit sem kérek – mondta Kappel, és Mártiról Kovácsyra nézett, az ősz hajú habozott, aztán azt mondta, hogy ő szívesen inna egy Pernod-t vagy valami mást. Márti szólt Pierre-nek, hogy hozzon be egy üveg Pernod-t és poharakat, meg valami rágcsálnivalót. Pierre meghajtotta a fejét és kiment. – Kedves Márti – mondta Kovácsy –, miután maga elment, találkoztam barátommal, Joe Kappel úrral. Elmondtam neki, hogy hamarosan Budapestre utazik. Azt mondta, szeretne találkozni magával. Nos, ezért vagyunk itt. – Az úr tulajdonképpen kit képvisel? – kérdezte Márti. – Értem a kérdést – mondta Kappel mosolyogva. – Nos, sok mindent mondhatnék. Például mondhatnám: a Vöröskeresztet képviselem, vagy az Egyesült Államok Bevándorlási Hivatalának vagyok a megbízottja. De mondhatnám azt is, hogy az unitárius egyház segélyszervezetének vagyok a kiküldöttje. Asszonyom! Én katona vagyok. Egy olyan szervezetet képviselek, amelynek megfelelő ereje van ahhoz, hogy a férjén segítsen. – Hogyan? – kérdezte Márti, és kíváncsian nézett Kappel sovány arcába. Kappel válaszolni akart, de belépett Pierre tálcával a kezében, s a tálcán egy üveg Pernod, három pohár, egy tálban sós sütemény volt. Fejet hajtott, a tálcát az asztalra tette, megkérdezte, hogy tölthet-e. Márti bólintott. Pierre töltött a poharakba, aztán kiment a szobából. Kovácsy nem várt biztatásra, felemelte a poharat, mormolt valamit a fogai között és ivott. Kappel nem nyúlt az italhoz, Mártira nézett. – Azt kérdezte, ha nem tévedek, hogy hogyan tudnék segíteni a férjén? – Igen, erre lennék kíváncsi. – Az ön helyében, asszonyom, én is ezt kérdezném. Válaszolok. Annak a testületnek, amelyet én képviselek itt Franciaországban, nagy és hatásos összeköttetései vannak. Így például az antiterrorista osztály tagjai között is. Ha mi ketten közös nevezőre tudunk jutni, én vállalom a férje kiszabadítását a vizsgálati fogságból, és lehetővé teszem, hogy mindketten letelepedjenek az Államokban.

– És ezt hogy képzeli? – kérdezte Márti, és kíváncsian nézett Kappelre. – Asszonyom, ezt bízza ránk! Én nem lennék komoly partnere önnek, ha most részleteket közölnék, mert a részleteket még én sem ismerem. De ismerem a lehetőségeinket. Azok pedig nem csekélyek. – Ön a CIA tisztje? – Az vagyok, ha már ilyen határozottan rám kérdezett! – Ez világos beszéd, Kappel úr – mondta Márti. – Sokat hallottam már önökről. Tudom, hogy milyen erőt képviselnek. És nekem mit kéne tennem cserébe? – Együtt kéne működnie velem! – Hogyan? – Végrehajtja az utasításaimat. – Mik az utasításai? – Megnyeri a szolgálatnak Hámori Balázs főhadnagyot. – Hogyan? – Erre nincs recept. Magától, az ügyességétől függ. És az én értesülésem az, hogy ön nagyon ügyes. – Mit kellene csinálnia? – Egyelőre semmit. Legyen szíves, adjon egy fényképet. Márti felállt, a sublóthoz ment, kihúzta a második fiókot, és az egyik albumból kivett egy képet. Az esküvői fényképek egyike volt. Visszatette a fiókba a bordó albumot, aztán a képet átadta Kappelnek. Az ezredes hosszan nézte a fényképet, aztán kettétépte. – Asszonyom – mondta, és a fénykép egyik felét, amelyik Mártit ábrázolta, átadta az asszonynak, a másikat pedig a zsebébe tette –, ezt a fényképet adja át Hámori Balázsnak! Mondja meg neki, hogyha valaki jelentkezni fog nála, és felmutatja a fénykép másik felét, annak az utasításait hajtsa végre.

– Értem. És ha nemet mond? – Akkor meg kell találnia a módját, hogy likvidálja. – Öljem meg? – Igen, hogy a férje életben maradjon. – Leon életét veszély fenyegeti? – Mindenkiét, aki nem teljesíti parancsainkat. – Ez nagyon kemény beszéd, ezredes úr! – Honnan veszi, hogy ezredes vagyok? Márti érezte, hogy elszólta magát, de nem vesztette el lélekjelenlétét, mosolyt erőltetett az arcára. – Ahogy elnézem magát, úgy vélem, hogy túl van a negyvenen. Márpedig az Államokban egy negyvenéves katona minimum ezredes, ha nem tábornok! De remélem, hamarosan az lesz. – Tekintetét Kovácsyra emelte, aki már a másik pohárból is kiitta a Pernod-t. – Ezredes úr, valamit kérdeznék. – Hallgatom. – Mit ígérhetek Hámori Balázsnak? Mert ugyebár az mégsem olyan egyszerűen megy, mint ahogyan itt elképzeljük. Az, hogy én dolgozom magának és a CIA ügynöke leszek, érthető, mert a férjemet akarom megmenteni. De Balázs miért dolgozzon önöknek? Mert szeret engem a történtek után is? Ő azért, hogy a férjem kiszabaduljon, a kisujját sem fogja megmozdítani. Neki az a személyes érdeke, hogy Leon ne kerüljön szabadlábra, mert így van némi reménye, hogy visszamegyek hozzá. Érti a problémámat? – Azt hiszem, értem – mondta Kappel, és igazat adott Kovácsynak, ez az asszony valóban értékes. Nagyon logikusan gondolkodik, és gondolkodását az ésszerűség jellemzi. – Nos, én ügy vélem, hogyha magának sikerül arról a fekete mappáról fotókópiát készíteni, nyert ügye van, azzal sakkban tarthatja a főhadnagyot, és beszervezheti. Közölheti vele, hogy háromévi tisztességes munka után kivisszük az Államokba, és maximálisan gondoskodunk róla.

– Ezt tekintsem felhatalmazásnak? – Nyugodtan! Márti levett a tányérról egy sós süteményt, és rágcsálni kezdte. – Valami nem stimmel, ezredes úr – mondta elgondolkodva. – Éspedig? – Én elfogadom a feltételeit, végrehajtom az utasításait, mi a garancia arra, hogy maga vagy maguk is teljesítik az ígéretüket? – Tehát garanciára van szüksége? – De mennyire! Honnan tudhatom én, hogy magának egyáltalán vannak-e kapcsolatai az antiterrorista osztállyal? – Értem! Mikor indul a gépe? – Tizenkettő harmincra kell kint lennem az Orlyn. – Helyes. Kilenc órakor Kläber ezredes segédtisztje magáért jön, és találkozni fog a férjével az ezredes szobájában. Ez elég lesz garanciának? – Azt hiszem, igen! – Tehát áll az alku? – Természetesen! – Akkor, asszonyom – mondta az ezredes, és elővett egy összehajtott levél nagyságú papírt, átnyújtotta Mártinak –, legyen szíves, töltse ki és írja alá. Márti átvette a „nyilatkozat”-ot, végigfutotta, aztán Leonra gondolt, kitöltötte az egyes rubrikákat, és aláírta. Most már nemcsak francia ügynök, hanem amerikai is. Mindegy, csak Leon szabaduljon ki. Visszaadta az aláírt nyilatkozatot Kappelnek. – Asszonyom, ez a papír speciális vegyi anyaggal van preparálva, úgyhogy az ujjlenyomatát örök időkre megőrzi. És a beszélgetésünket magnóra vettem.

Tehát visszaút nincs! – De a szavát állja? – Természetesen! Itt van ez a fiola. Három szem gyorsan ölő méreg van benne. Folyadékban azonnal oldódik. Lehet víz, üdítő, kávé, alkohol, leves. Azonnali halált okoz, szívbénulást, a szervezetben a mérget nem lehet semmiféle vizsgálattal kimutatni. Tegye el! Az van ráírva, fájdalomcsillapító. És itt van ez az automata fényképezőgép. Semmit nem kell mechanikusan állítani rajta, a szerkezet maga állítja a fényt, ha szükséges, működésbe hozza a vakut, beméri a távolságot, szabályozza az élességet. Megnyomja ezt a gombot, exponál, és továbbtekeri a filmet. Olyan parányi, hogy nyakláncon viselheti. Speciális film van benne, száz felvételhez elegendő. Tessék, vegye át! Márti átvette a gépet és a fiolát. – Tehát holnap reggel kilenc órakor várom a kocsit. – Ahogy megbeszéltük. Márti csengetett. – Az urak távoznak, Pierre, legyen szíves, kísérje ki őket. – Parancsoljanak, uraim! Udvariasan elköszöntek Mártitól, és követték a méltóságteljesen lépkedő inast. Kappelék távozása után Márti azonnal felhívta Legrand-t, és közölte vele, hogy Kappelék most mentek el. Rendben van, mondta Legrand, hamarosan ott lesz. Letette a hallgatót. Márti átment Horváth Péterhez. A fiú hanyatt feküdt az ágyon, és a mennyezetet bámulta. – Mi van, Peti? – kérdezte. – Elkészültél a dolgozattal? – Amit tudtam, leírtam. Hogy aztán jó lesz-e, nem tudom. – Majd megmondják. – Az asztalhoz ment, nézegette az írást. – Hát nem mondom, egész regényt írtál! Ha visszajöttem, lefordítom. Vacsoráztál már?

– Azt hittem, együtt fogunk vacsorázni. Márti az órájára nézett. – Nyolc óra múlt. Én körülbelül tíz óra után jövök vissza. Ha addig vársz, akkor együtt vacsorázhatunk. A fiú felült, megdörzsölte a szemét. – Hová mész? – kérdezte aztán. – Találkozni fogok Leonnal. De te nem tudsz róla! Sietek vissza. Na, vársz, vagy kérjek vacsorát? – Várok. – Helyes. Most átmegyek az apósomékhoz. Ma még csak az ebédnél találkoztam velük. Auriol és felesége az ebédlőben ült, vacsorázott. – Gyere, tarts velünk! – mondta a férfi. – Nem lehet, mert a felügyelőt várom. – Mit akar már megint? – kérdezte Etelka asszony. – Bevisz Leonhoz. Találkozni fogok vele. – Most este? – Auriol az órájára nézett. – Negyed kilenc múlt. – Tudom. – És ki volt az a két idegen? Pierre azt mondta, hogy két férfi keresett fel. – Igen. Megtudták, hogy Budapestre utazom, és apró szívességet kértek. – Muszáj elutaznod? – Muszáj, Etelka! Anyámék nagyon aggódnak. De hamar visszajövök. Üzentek valamit Leonnak? Ezért jöttem. És valószínűleg holnap reggel még egyszer

találkozom Leonnal. – Hogyan? – Paul Auriol kíváncsian nézett Mártára. – Az egyik látogatóm egy amerikai férfi volt. Jó barátja Kläber ezredesnek, elintézi, hogy nála beszélhessek Leonnal. Auriol gyanakodva nézett a menyére. – És cserébe mit kért? Mert ahogy én az amerikaiakat ismerem, azok nem olyan nagylelkűek. – Azt kérte, hogy Budapesten keressem fel a régi szerelmét, és adjak át neki egy levelet – hazudta az asszony. – Értem. Nagyon kérlek, Márti, nehogy belekeveredj valamibe, mert az egyikünknek sem lenne jó! – Vigyázok, Paul. – Mi van a vendégünkkel? – érdeklődött Etelka. – Reggel érte jönnek a rendőrségtől, és utána már nem jön vissza. Nos, üzentek valamit? Auriol egy szeletke sajtot rágcsált, ivott rá egy korty vörösbort. – Mit üzenjek? – kérdezte. – Tegyen beismerő vallomást. És bánja meg a bűneit! Most már csak ez segíthet rajta. – Beletúrt őszülő hajába, sovány teste kicsit derékban meghajolt, levette aranykeretes szemüvegét, zsebkendőjével megtörölte. – Mondd, Márti! Ha úgy alakulna a helyzet, hogy Leon valamilyen csoda folytán kiszabadulna, de el kéne hagynia az országot, vele tartanál? – Hát persze! Vele mennék a világ végére is. De miért kérdezed? – Mert én minden eszközt felhasználok, hogy Leont kiszabadítsam! Nem sajnálom a pénzt, semmit sem! Tettem bizonyos lépéseket ebben az ügyben. – Mondanál valamivel többet, konkrétabbat? – Egyelőre nem! Ezt is csak azért mondtam, hogy tisztában légy azzal, a fiamért

mindent megteszek. – Én tudom, Paul, és nagyon örülök. – Márti elérzékenyült. – Hidd el, őszintén mondom, annyira szeretem Leont, hogy a szabadulásáért még ölni is tudnék. – Reméljük, erre nem kerül sor. A szobalány kopogott be. – Elnézést, uram – mondta, miután belépett. – Márta asszonyt a felügyelő úr várja. – Ha végeztem – mondta Márti –, visszajövök, és beszámolok, hogy mit beszéltem Leonnal. – Várunk – mondta Etelka, és megtörölte könnyes szemét. Legrand a falon függő festményeket nézte. Ez maga egy vagyon, gondolta, ahogy végignézett a képeken. Volt két Van Gogh, egy Gauguin és Matisse, a szoba másik falán talált egy Kandinszkijt és egy Cézanne-t. Megfordult, amikor Márti belépett a szobába. Persze az asszony nem tudta, hogy Legrand idejövet felkereste a technikai részleget, és lehallgatta a teljes felvett anyagot. Kíváncsi volt, hogy Márti mennyire lesz hozzá őszinte. Nagy örömére Márti majdnem szóról szóra mondta el az ezredessel folytatott beszélgetést, megmutatta a mérget tartalmazó fiolát, a miniatűr fényképezőgépet, és nem hallgatott el semmit sem. – Az, amit ma este végzett, asszonyom, a férje jövője szempontjából nagyon fontos. Mondja, maga képes lenne megölni a főhadnagyot? – Nem, nem hiszem, hogy képes lennék rá! – Tegyük fel, hogy sikerül kompromittálnia Hámori Balázst, ha jól emlékszem a nevére, de ő nem áll kötélnek, elképzelhető, hogy rendőrkézre adja magát? Márti széttárja karját. – Nem tudom. Ez az, amit nem tudok!

Legrand az órájára nézett. – Kilenc óra. Induljunk, utána még beszélgetünk. Párizs felett az ég még nem sötétedett el, a Csatorna fölött lebukó nap visszfénye még látszott az égbolton. Legrand vezetett. Fél óra múlva már ott ültek a szobájában. A felügyelő kiszólt az ügyeletes tisztnek. – Hozassa fel Leon Auriol őrizetest! Az ügyeletes tiszt tisztelgett, és kiment Legrand szerényen, de ízlésesen berendezett irodájából. Márti izgatott lett. Úgy érezte, hogy szíve valahol a torkában dobog. Azt latolgatta magában, hogy mit mondjon Leonnak, hogyan viselkedjen. Legrand észrevette az asszony izgatottságát, hozzáment, megfogta a vállát. – Nyugalom, asszonyom! Maga nagyon erős! Ne veszítse el a fejét! – Igen, erős akarok maradni – mondta Márti –, de alig kapok levegőt. – Aztán azt gondolta: istenem, csak ne kezdjek el sírni. Néhány perc telt el, és ott állt előtte megbilincselve férje, Leon Auriol. Borostás arca sápadt, megtört volt, sötétszürke csíkos öltönye gyűrött, valahogyan most nem hasonlított Gérard Philipe-re. Leon, amikor meglátta Mártit, lehunyta a szemét, aztán mosolyogni próbált. – Márti! – suttogta halkan. – Leon, drágám! – Az asszony felállt, de nem mehetett a férjéhez, mert Legrand közéjük állt. – Vegye le a bilincset – mondta az ügyeletesnek. Megvárta, míg a fiatal tiszt teljesítette a parancsot, azután folytatta: – Fél óráig beszélgethetnek. Kérem, hogy semmi ostobaságot ne csináljanak. Most itt hagyom magukat, használják ki az időt! – Az ügyeletesre nézett, intett neki, hogy menjen ki. Amikor hármasban maradtak, megszólalt: – Auriol úr, maga minden valószínűség szerint holnap reggel újból találkozni fog a feleségével. Szeretném, ha erről a mostani találkozóról nem esne szó. Mindhármunk érdeke. Világos?

– Én értem, felügyelő úr. – Én nem, de nekem mindegy – mondta Leon. – Hallgatni fogok. – Köszönöm. Most magukra hagyom, itt leszek a másik szobában. – Legrand kiment. Ők pedig másodpercekig csak bénultan álltak, aztán szinte robbanásszerűen összeölelkeztek. Hosszan, nagyon hosszan csókolták egymást. És mintha megnémultak volna, percekig egyetlen szó sem jött ki a torkukon. – Anyámék? – Jól vannak. Anya sokat sír. – Ne sírjon, mondd meg neki! – Megmondom. – Te jól vagy? – Nélküled? Hogy lennék jól nélküled? Hiányzol. Reggel, délben, este. Mindig. – Hogy fogod kibírni tizenöt évig? Mert annyit fogok kapni. – Ki kell bírnom. Leon, én nagyon erős vagyok. – Drágám, ha úgy érzed, hogy nem bírod, én nem bánom… – Mit nem bánsz? Csak nem arra akarsz rábeszélni, hogy feküdjek le valakivel? – Márti, ne fogadkozz és ne esküdözz! Elrontottam az életedet, tulajdonképpen aljas voltam veled szemben, meg kellett volna mondanom, hogy terrorista vagyok. Tehát nincs jogom, hogy hűséget várjak tőled. Még az is természetes lenne, ha beadnád a válópert. – Leon, te elfelejtetted, hogy szeretlek. Huszonhárom éves vagyok. Tizenöt év múlva harmincnyolc éves leszek. Manapság egy harmincnyolc éves asszony még fiatal. Tehát ne biztass engem semmire, mert én várok rád. – Köszönöm. Anyám, amikor megismert, azt mondta, „Fiam, azt hiszem, jól választottál!” Mondd, Márti, mit jelent ez a kivételezés? A többiek nem találkozhatnak senkivel. Én meg…

Márti a fiú szájára tette az ujját. – Egy szót se, drágám! Ne gondolj bolondságokra. De, ha már szóba került, én annyira szeretlek, hogy mindenre hajlandó vagyok érted. – Mindenre? Most engedjem el a fantáziámat!? – Nem kell elengedned. Semmi olyan dologról nincs szó, ami miatt idegesnek kéne lenned. Leon, én fiatal vagyok, de tudom, hogy mi a hűség. Tehát feleslegesen ne izgasd magad. Miután kibontakoztak egymás karjából, Márti azt mondta: – Holnap Budapestre utazom. – Miért? – Látni akarom anyámat. – Visszajössz? – Sértegetni akarsz? Hát persze hogy visszajövök. Mondd, édesem, nem lenne jó, ha beismerő vallomást tennél? – Aljasságra akarsz rávenni? Ha ezért jöttél, jobb, ha elbúcsúzunk egymástól. – Nem ezért jöttem! Ez anyád kérése. Meg apádé – Sajnálom őket. De mondd meg nekik, hogy törődjenek a maguk dolgaival. Én tudom, hogy mit kell tennem. A tárgyaláson nem én leszek a vádlott, hanem a kormány. – Ahogy gondolod! Legrand jött be. – Búcsúzzanak el egymástól! – mondta. Megvárta, amíg összeölelkeztek, aztán Leont visszakísértette a zárkájába. – Most nyugodtabb? – kérdezte az asszonyt. – Felkavart a találkozás. Fantasztikusan makacs. Botrányt akar csinálni a tárgyaláson.

– Tudja, mit mondok magának? Ez a kormány megérdemli! Hova vigyem? – kérdezte, amikor kimentek az épületből. – Haza. Még le kell fordítanom a fiú dolgozatát. – Érdekes? – A felügyelő kapcsolt és indított. – Még nem olvastam el. De ahogy láttam, elég sokat írt. Épp elég lesz reggelig lefordítani. Mindenesetre köszönöm, hogy találkozhattam a férjemmel. – Végigrobogtak a Szajna-parton, a Concord téren behajtottak a körforgalomba, aztán ráfordultak a Rue Boisy D’Anglas–ra, és bekanyarodtak nagy ívben a Rue de Surène-re, a ház elé. – Viszontlátásra, asszonyom! Claude Marettes reggel nyolcra eljön a fiúért. – Várom. – Márti fölment a szobájába, közben benézett a fiúhoz. Horváth Peti már várta, alaposan megéhezett. Márti Marie-val hidegtálat és két terítéket hozatott. Mindjárt jön, mondta a fiúnak, és felsietett Auriolékhoz. Néhány szóval beszámolt Leonnal folytatott beszélgetéséről, viszonylag jól van, mondta, de eltökélte, hogy nem tesz beismerő vallomást a szervezetre, csak önmagára. Felkészült a legrosszabbra, tudja, hogy tizenöt évnél nem fog kevesebbet kapni. – És te tizenöt évig várni fogsz rá? – kérdezte Paul Auriol. – Hát mit tehetek mást? A felesége vagyok, hűséget esküdtem neki. – Nagyon rendes asszony vagy, Márti – mondta a férfi. Az asszony meg azt gondolta, igen, rendes vagyok, de mihez vagy kihez viszonyítva. Elköszönt az apósáéktól, és lement az ebédlőbe, ahol Marie már megterítette az asztalt. – Hát akkor jó étvágyat, Péter! – mondta Márti. – Légy szíves, önts egy kevéske konyakot meg vörösbort! A fiú mindkettőjüknek töltött. Ittak és jó étvággyal ettek. – Találkoztak a férjeddel? – kérdezte a fiú. – Találkoztam – mondta Márti, és vett még néhány kanállal a franciasalátából. A

fiú hideg borjúsültet evett. – Jól van? – Ahogy egy rab jól lehet. – Kortyolt a borból, szalvétával megtörölte a száját. – Mondd, Peti, amikor a vonaton ellenőreitek az útleveleket, a nyilvántartó könyvvel mit csináltok? – A főhadnagy elvtárs magánál tartja. – Hazaviszi? – Igen. És másnap vonatra száll, mert szolgálatba megy, és újból szüksége van rá. Márti megvajazott egy szelet kenyeret, sonkát tett rá, harapott belőle. – És nem fél, hogy ellopják tőle vagy betörnek a lakására? – Hát nem tudom, hogy fél-e. Ahogy én ismerem, nem gyáva fickó. A fiú ivott a borból. – Márti – mondta aztán –, miért érdekel ennyire a fekete mappa? Az asszony lenyelte a falatot. – Miért? Hát, hogy is mondjam? Igaz, veled már nyíltan beszélhetek. Végül is szövetségesek vagyunk. Nekem, ha törik, ha szakad, meg kell szereznem a fekete mappát. Attól függ, hogy a férjem szabadul-e vagy sem. Ha megszerzem, a férjemet az amerikaiak megszöktetik. A fiú letette a kést meg a villát. – Márti, és mi lesz Hámori Balázzsal? – Nem tudom. Nekem most a férjemre kell gondolnom, és nem Balázsra. Nem akarok neki rosszat, de mit tegyek? Balázsnak abból is baja lehet, hogy te megszöktél. – Abból csak nekem lehet bajom.

– Te mit tennél az én helyemben? A fiú megrázta a fejét. – Nem tudom. Nagyon sajnálnám, ha Hámorinak bántódása esnék. Befejezték a vacsorát, Márti elkérte a fiútól az írást, és dolgozni kezdett, közben arra gondolt, hogy akárhogy nézik is és akárhogy próbálják mentegetni magukat, hazaárulók lettek. Ő is, meg Horváth Péter is. Másnap reggel Claude Marettes a szolgálati kocsival jelentkezett Mártinál. Az asszony elbúcsúzott Pétertől, megcsókolta az arcát, megkérdezte, hogy üzen-e valamit a szüleinek vagy Balázsnak. – Csókolom őket, és ne haragudjanak rám. Hámorinak mondd meg, hogy sajnálom a történteket, de nem volt más választásom. – Márti átadta Claude-nak a franciára fordított szöveget az eredeti írással együtt. Megvárta, míg a kocsi elindult, integetett utána, aztán visszament a házba, és csomagolni kezdett. Joe Kappel megtartotta szavát. Márti Kläber ezredes szobájában találkozott Leonnal. És a tanárnak valahogyan nem tetszett ez a kivételezett állapot. – Mondd, Márti, a többiek is kapnak rendkívüli beszélgetésre engedélyt? Úgy tudom, hogy az ügyvédjükön kívül nem beszélgethettek senkivel. Mit jelent ez, hogy veled ma is találkozom, tegnap is találkoztam? Ketten voltak az ezredes szobájában, nyugodtan beszélhettek. Márti hazudott. Tudta, hogyha elmondaná az igazat, Leon soha többé nem állna szóba vele. Leon gyűlöli azokat, akik a hatalommal szövetkeznek. – Nem tudom, hogy mire gondolsz – mondta nyugalmat erőszakolva magára –, de az történt, hogy reggel megjelent Kläber ezredes segédtisztje, és azt mondta, hogy menjek vele. Aztán idehozott. Arra gondolok, hogy a belügyminiszter keze van a dologban. Tudom, hogy apád találkozott a miniszterrel, és az ügyed elbírálásában a segítségét kérte. Leon, mit kellett volna tennem? Meg kellett volna tagadnom, hogy idejöjjek? – Márti, én felelős vagyok a barátaimért – mondta Leon. – Gondolom, megértesz. Most képzeld el, hogy mit fognak gondolni rólam a társaim, ha megtudják, hogy velem kivételeznek? Nekem erre nincs szükségem! Jogosan

fognak gyanakodni rám. Én pedig nem akarom, hogy rendőrbesúgónak tartsanak. Annál még a halál is jobb. Márti könnyezni kezdett. – Leon, drágám, ne beszélj butaságokat! Én csak addig élek, amíg te élsz! Leon lehunyta a szemét, nem akart elérzékenyülni, de nagyon nehezen bírta visszatartani a könnyeit. Szívből sajnálta Mártit. – Mártikám, köszönöm, hogy szeretsz. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismertelek és együtt élhettem veled. Hidd el, nagyon boldog voltam. És nagyon szeretlek. A zárkámban leülök a sarokba, lehunyom a szememet, és felidézem a múltat, az emlékeinket, azt a napot, amikor először megláttalak, átélem az első csók izgalmát, az első ölelkezést, és újból érzem az akkori boldogságot. És mégis, most azt kérem tőled, ne légy rám tekintettel, válj el, légy szabad! Kezdd újra az életedet! Én megkérem apámat, hogy anyagilag gondoskodjon rólad. – Leon, ne akard, hogy bőgjek! Nem válok el, eszembe sem jutott! Várok rád! Abbahagyták a beszélgetést, mert Kläber ezredes lépett be Joe Kappel kíséretében. Elbúcsúztak egymástól, Leon Auriolt elvezették. Márti is menni akart, de Kläber azt mondta: – Maradjon még, asszonyom! Márti visszaült a székre, és várakozó tekintettel nézett az aranykeretes szemüveget viselő, szürkülő hajú, sovány Kläberre. Kappelt már ismerte, de nem mutatta, nem tudta, hogy a játékszabályok ebben az esetben mit írnak elő. – Remélem, eredményesen fogja megoldani a feladatát. – Nem tudom, hogy mire gondol, uram? Az amerikai megszólalt. – Kläber ezredes úr mindenről tud. Nyugodtan beszélhet előtte.

Márti bólintott. – Értem. Igyekszem, ezredes úr. A férjemért mindent megteszek. Kläber igazított a szemüvegén. – Igen. Most valóban a maga munkájától függ a férje sora. Sőt kettőjük sorsa! – Tudom, ezredes úr. Remélem, sikeresen meg fogom oldani a feladatot. – Sok sikert, asszonyom! – Köszönöm.

15

Legrand figyelmesen nézte barátját, Adam Dupoint őrnagyot, az SDECE kémelhárító tisztjét, aki nagy érdeklődéssel olvasta Horváth Péter vallomással egyenértékű írását, a felügyelő kérdéseire adott válaszokat. Legrand szivarozott, és nem zavarta barátját az olvasásban. Dupoint őrnagy egy-egy mondatnál ceruzával valamilyen jelet tett a papír szélére. Amikor befejezte az olvasást, felnézett az irományból, és csak annyit mondott: – Érdekes. Legszívesebben átvinném magammal a fickót. Már csak azért is, mert a magyar nagykövetség valamelyik embere akar vagy szeretne találkozni vele. – Már ledrótoztátok a külügynek, hogy a gyerek megvan? – Rögtön azután, ahogy te telefonáltál. Legrand kivette a szivart a szájából, ujjával egy dohánytörmeléket lepiszkált az alsó ajkáról. – Átviheted, Adam, de nem szeretném, ha a fiúnak bántódása lenne. – Miért viseled annyira a szíveden a sorsát? Tudod, Henri, igaz, hogy mi ezekből az emberekből élünk, én mégis megvetem őket. – Cigarettára gyújtott. – Mondok én neked valamit, öreg róka, és azt hangsúlyozottan, aláhúzva mondom: aki elárulja a hazáját, a szülőföldjét, az nemcsak apját, anyját árulja el, hanem adott esetben minket is. Ez, Henri, törvényszerű. Én természetesen felhasználom ezeket az embereket, de undorodom tőlük! Ezekkel az emberekkel kezet sem fogok. Megvetem őket. Szóval, átviszem hozzánk. Nem lesz bántódása, mert megígértem neked. A menedékjogot is elintézem. – Köszönöm, Adam. Tolmácsod van? – Van. Georges Tolmár. Így történt, hogy Horváth Pétert átvitték a SDECE kémelhárító osztályára, és Adam Dupoint őrnagy foglalkozni kezdett vele. Mielőtt elhagyta az antiterrorista csoport központját, Legrand a búcsúzáskor azt mondta neki:

– Fiam, mindent őszintén mondjon el, ígérem, hogy nem lesz bántódása. – Horváth Péter ebből egy szót sem értett. A felügyelő észrevette, és Dupoint-re nézett. – A tolmács mondja majd el neki, hogy mit mondtam. – Bízd rám, Henri – mondta Dupoint őrnagy. – Mindent elmagyarázunk neki. Legrand visszament a szobájába. Claude Marettes már várta. – Hallgatom, Claude – mondta a felügyelő, és az asztalához ült. Szivarra gyújtott, és kényelmesen hátradőlt. – Befutottak a jelentések, főnök – mondta a szőke korzikai. – A fiúk gyorsan, pontosan dolgoztak. – Felcsapta jegyzetfüzetét. – Tehát, Ricardo Caperolli. Lebrun bizalmasa. A Rue de la Fédération és a Rue Desaix sarkán, a Hotel Hiltonnal szemben lakik, a második emeleten. Reggelenként hét órakor indul el kocsijával, egy galambszürke Mercedessel a központi uszodába. A kocsiját maga vezeti. Két testőr kíséri őt egy Ford Taunusszal, a fiúk szerint a Taunus speciális kocsi, egyedi gyártmány, páncélozott. Ott áll a Mercedes mögött, kíséri és adott esetben közbeavatkozik. A központi uszoda előtt megállnak, az egyik gorilla vele megy az uszodába, a másik a kocsiban várakozik, vigyáz a Mercedesre. Caperolli másfél óra múlva jön ki az uszodából, beül a kocsijába, és egyenesen a tőzsdeügynökségre megy. Legrand felemelte a kezét. – Maradjunk egyelőre Caperollinál – mondta. – A házban vannak testőrei? – A portás a maffia embere. Ketten vannak, tizenkét óránként váltják egymást. – Helyes. A két portást ki kell kapcsolni. Ez a maga dolga, Claude. Szervezze meg! – Mikorra? – Holnap estére. Az éjszakai portás tűnjön el. És a mi emberünk üljön a helyére. Ezekben a házakban a portásnál minden lakáshoz pótkulcs van. Ellenőrizni kell, hogy van-e kulcs a Caperolli-lakáshoz. – Mindent értek, főnök!

– Fél nyolckor fel akarok menni Caperolli lakásába. Ha nincs kulcs a portásnál, másolatot kell csináltatni az eredetiről. – De az Caperollinál van. – És az miért probléma? Reggel uszodába megy. Gondolom, a kabinját ki tudjuk nyitni. A többi már gyerekjáték! Ki kell venni a kabátjából a lakáskulcsot, lenyomatot kell készíteni róla… részletezzem? – Nem, uram! Tudom, hogy mi a dolgom. – A lényeg – mondta Legrand –, én holnap este fél nyolckor be akarok menni a Caperolli-lakásba. Menjünk tovább! Claude Marettes elővett egy dossziét a táskájából, kikeresett belőle egy műszaki rajzot, és átadta a felügyelőnek. – Nicolas Lebrun házának a műszaki rajza, főnök. Legrand átvette a rajzot. Fotókópia volt, de nagyon jó minőségű. A felügyelő hosszan nézte. A kétemeletes épületben tizenkét szobát számolt meg. – A házat és a parkot körülvevő kőkerítést fotocella védi a behatolóktól. Ha az áramkör megszakad, megszólal a riasztókürt. Állandóan két fegyveres van szolgálatban, mindenre elszánt bérgyilkosok. – Hányan laknak az épületben? – Lebrun-ék hárman. A hálószobák az emeleten vannak, és ott van a gyerek szobája is. A földszinten van a szalon, a dolgozószoba, az ebédlő, külön egy hatalmas könyvtárszoba, az alagsorban pedig a személyzet lakik, gépkocsivezető, inas, szakácsnő, két cselédlány. A kertésznek külön van a háza a park déli oldalán, a melegházaknál. – Azt kell megtudni – mondta Legrand –, hogy van-e az épületnek saját áramfejlesztője, mely automatikusan átkapcsol, ha a körzetben áramkimaradás van? És az épület melyik elosztóhoz tartozik, hogy lehet ott az áramot kikapcsolni, hogy a fotocellák megbénuljanak. – Értem, főnök! Megszerzem az adatokat. – Valamit feljegyzett a füzetébe.

– Mi van a fiúval? – Gaston hét óra tízkor indul el a házból a Ford Mustangjával. Távozása az egyetemről változó, de van egy fix programja délután. Pontosan három órakor megy teniszezni a Rolland Garros stadionba. – Ismerem, a Bois de Boulogne délnyugati oldalánál. – Általában hat órakor távozik, és egyenesen hazamegy. – Ő hét tízkor indul a Quai Saint-Bernard-on lévő hivatalába. A gépkocsivezetőn kívül egy testőr van vele. – Ott van a bankja? – Nem, itt egy jól védett külön irodája van. Itt fogadja a maffia vezetőit, akik beszámolnak az előző napi munkáról. A bank kilenckor nyit, oda ő tíz órára megy, a Rue Saint-Martinre. – Rendben van, Claude. Adja ki a munkát, de a fiúknak mondja meg, legyenek nagyon óvatosak. – Minden rendben lesz, főnök. – Claude kiment, de azonnal vissza is jött. – Főnök – mondta –, Gramont van itt! – Bejelentette magát? – Nem tudom. – Küldje be! Gramont széles mosollyal, kezét előrenyújtva közeledett a felügyelőhöz. – Napok óta akarok veled beszélni. De mintha a föld nyelt volna el. Mi van veled? Bujkálsz előlem? Legrand legyintett. – Sok a dolgom. – Szivarra gyújtott. – Úgy látszik, elszámítottuk magunkat. A Bakunin-brigád feltámadt. Olvastad a reggeli lapokat?

– Olvastam. Két gyilkosság – mondta Gramont –, s a jelentések szerint mindkettőt a Bakunin-brigád követte el. Úgy gondolom, hogy téged mindkettő közelebbről érint. A szivarfüst fátyolosan lebegett a napsütésben. A felügyelő a füstfátyol lebegő foszlányait nézte. – Igen. Mindkettő. – De különösen Monica. – Nem tagadom. A felháborodás óriási. Országszerte. Várom már, hogy Kläber mikor hívat. Az újságírók már hajnal óta zaklatnak. De nem nyilatkozom. Neked azonban elmondhatom, elkapom a gyilkosokat! – Leon még most sem tett vallomást? – Amit tett, azt elismeri. De a szervezetről egyetlen szót sem mondott eddig. Kemény fickó, vállalja a felelősséget. Annyit elmondott, hogy gyűlöli az amerikaiakat, és bántja, hogy a francia tőkések behódolnak nekik, egyre jobban eltávolodnak a függetlenségi politikától. Gramont hallgatott egy sort, mintha Legrand szavain gondolkodott volna el. – Henri – mondta nagy sokára –, én megígértem Paul Auriolnak, hogy bármilyen áron is, de a fiát még a bírósági tárgyalás előtt kiszabadítom. – No, ez érdekes! És hogyan? Van valami elképzelésed? – Van. A segítségeddel megszöktetem, és hamis útlevéllel kiszöktetjük Bolíviába. A katonai diktatúra nem adja ki Franciaországnak. Láthatod, Klaus Barbie-t sem adják ki, pedig ő Lyonban szörnyű disznóságokat csinált. – Igen, tudom. Mondd, Jacques, te észnél vagy egyáltalán? – Ezt hogy érted? – Gramont nem vette észre, hogy a felügyelő már régen bekapcsolta a rejtett magnetofont. – Bejössz a hivatalomba, leülsz, aztán közlöd, hogy a segítségemmel megszökteted Leon Auriolt. Biztos, hogy hozzám akartál jönni? Esetleg nem

Kläber ezredeshez? – kisujjával lepöccintette szivarjáról a hamut, és várta Gramont válaszát. – Henri, én hozzád jöttem! És amikor azt mondtam, hogy Leont én kiszabadítom minden áron, akkor gondolhatod, nem üres kézzel jöttem. Van nálam valami, egy felvétel, ami neked nagyon sokat ér. Legalább annyit, mint az életed. Tovább megyek. Anne és a te jövőd ettől a felvételtől függ. – Nem tudom, miről beszélsz, de valahogy úgy érzem, hogy a szövegednek zsarolásíze van. – Jól érzed, Henri! Neked már középiskolás korodban is voltak piszkos húzásaid. Erős voltál, s az erődet nem kímélted, ha valamit el akartál érni. Nem riadtál vissza az ütésektől sem. De akkor mindig volt eszed, hogy ne tanúk jelenlétében üss. Belőled az alvilág koronázatlan királya lehetett volna, ha nem mégy el annak idején, gyerekfejjel Vietnamba. Mert te mindig is kalandor voltál. Tulajdonképpen te és a kommandód tagjai alvilági módszerekkel dolgoznak, ugyanúgy, mint a terroristák. – Azt mondd már meg, hogy hova akarsz kilyukadni? – Egyezségre akarok jutni veled. – Mit nem hallok! – Te gyilkos vagy. A gyilkosságot előre megfontolt szándékkal, a hivatali hatalmaddal visszaélve követted el. – Honnan veszed ezt a romantikus mesét? – kérdezte Legrand, bár tudta, hogy az ügyvéd minden szava igaz, de arra volt kíváncsi, milyen bizonyítékok vannak a birtokában. Egyben biztos volt, Gramont aljas csirkefogó, aki évek óta az orránál fogva vezette őt, barátságot színlelt, ám ez a barátság hazugság volt. – Hogy honnan veszem? – Zsebéből elővett egy tenyérnyi magnetofont, a legújabb japán gyártmányú minimagnetofont. – Elöljáróban annyit akarok közölni, hogy a felvételből másolat is készült, biztos helyen van. Egyébként, akiket illet, azok tudják, hogy idejöttem, és azt is, hogy miért. – Mondom, hogy fenyegetés íze van ennek a látogatásnak. Tessék, kapcsold be!

Gramont bekapcsolta a magnetofont. Rövid ideig sistergő hang hallatszott, aztán egy ismeretlen férfi szólalt meg. A kövérkés ügyvéd azt mondta: – Ez Louis Trantonet hangja. – Megismertem. „– Nohát, ez igazán nagy meglepetés. Monica, gyere gyorsan, látogatónk van. – Látogató? Ilyenkor? Kicsoda? – Képzeld, a testőröd, Henri Legrand felügyelő, a rettenthetetlen. – Jó estét, uram, jó estét, asszonyom! – Jó estét, kedves felügyelőúr. Tessék, foglaljon helyet! És elnézést, hogy fürdőköpenyben fogadom, de percekkel ezelőtt léptem ki a kádból. Kicsit rendetlenség van, aminek az az oka, hogyha szerepet tanulok, nálam nem lehet takarítani. – Értem. Mária hol van? – Mária? Na mit gondol, felügyelő úr? Az én drága feleségem, a nagy művésznő szabadnapot adott neki. Mert ő, ugyebár a charité, az irgalmasság felszentelt papnője. – Louis, légy kedves, ne gúnyolódj! Ha a felügyelő úr ilyen késői órában felkeresett, annak nyilván komoly oka van. Csak nem valami merényletről van szó megint? De hát miért nem ül le? Mivel kínálhatom meg? – Ne fáradjon, asszonyom! Semmit sem kérek! – De csak fáradjon! Elismerem, hogy a maga nemében nagy művésznő, de itt, az én házamban elsősorban feleség, és az olyan feleség, aki irgalmasságból szabadnapot ad a cselédnek, az vállalja a munkáját, és illő alázattal szolgálja ki a vendégét. – De ügyvéd úr, ha emlékezetem nem csal, már közöltem, hogy semmit sem kérek, és nem akarom, hogy a művésznő feleslegesen fáradjon.

– Szívesen fáradok, felügyelő úr, ha uram és parancsolóm így óhajtja. Végül is az ország első színésznője idehaza, ebben a házban nem művésznő, csak feleség, amolyan rabszolga, aki engedelmességgel tartozik hites urának, még akkor is, ha évente háromszor annyit keres új frankban, mint ura és parancsolója. – Gyere ide, és kérj bocsánatot! – Nem megyek oda, Louis, és nem kérek bocsánatot, mert én az igazat, a színtiszta igazságot mondtam. – Szóval, nem jössz ide? – Nem megyek! – Akkor ez a tied, hogy megtanuld, mit jelent az engedelmesség! – Megütöttél? Te állat! Henri, láttad, hogy megütött? És te hagytad? – Henri? Csak úgy egyszerűen Henri? Ez a nyomorult zsaru neked csak Henri? – Várj, te csavargó! – Engedje el a kezem, és ne tegezzen! – Nem engedem el és tegezlek, mert nálunk a bűnözőket tegezzük. – Mit csinál? Megőrült? Vegye le a bilincset a kezemről! – Nem veszem le, és ha ordítasz, meg szájon is váglak! – Hallod ezt, Monica? Hallod, hogy beszél velem ez a rohadék zsaru? – Hallom. De ez a rohadék zsaru védi évek óta az életemet. – Akkor is vegye le rólam ezt a rohadt bilincset! Felügyelő, nem hallja, hogy mit mondok!? – De hallom, csakhogy engem nem érdekel a dumád. – Henri, kérlek, légy szíves, vedd le róla, vagy legalábbis lazítsd meg a bilincset.

– Henri, kérlek? Hát ez meg mi a jó fene? Ti ilyen jóban vagytok? Henri, kérlek? Csak nem vagy a szeretője ennek a rohadt zsarunak? – Ne válaszolj, Monica! Ezt a fickót nem tréfából bilincseltem meg. Ha eddig nem tudtad, akkor most közlöm veled, hogy a férjed, ez a hervadt újságíró, a Baader–Meinhof-csoport itteni összekötője, kezéhez ártatlan emberek vére tapad. A férjed, ez a görény, Ulrike letartóztatása után számos merényletet szervezett. Tagadod? – Nem tagadom! De bizonyítsd rám! – Rád bizonyítom! – Soha! – Te terrorista vagy? – Az vagyok! – Édes Jézusom, én estéről estére a humanizmusról, a szeretetről, az emberi tisztességről papolok, szónokolok, és fogalmam sincs arról, hogy a férjem ócska, aljas terrorista, aki ártatlan embereket gyilkolt halomra. Undorodom tőled! – Szeretőd ez a nyomorult zsaru? – Igen, a szeretőm! – Ezért megöllek! Nem tudom, hogy mikor kerül le a bilincs a kezemről, de bármikor is, esküszöm az élő istenre, hogy megöllek! De előtte sósavval elcsúfítom azt a gyönyörű pofádat! – Nem lesz rá időd, te patkány, mert én az igazságosság nevében itt és most halálra ítéllek, és isten engem úgy segéljen, hogy az ítéletet is végrehajtom! – Henri, ne! Nagyon kérlek, ne! – Nincs más lehetőség, Monica! Te nem tudod, hogy ezeknek a görényeknek mindenhol életre-halálra szóló kapcsolataik vannak. Monica, ezek a nyomorultak beépültek mindenhova. Ha nem mi végzünk velük, adott esetben ők nyírnak ki minket. Drágám, hidd el, amit teszek, az jogos önvédelem.

– De hát édesem, mit akarsz tenni? – Megölöm ezt a gazembert! Az emberiség nevében végzek ezzel az aljas terroristával! – Henri, drágám, ne tedd! Te nem vagy a törvény! Bízd az életét a bíróságra! – Drágám, te valaha szerettél, szólj neki, hogy hagyjon futni! – Hagyd futni őt, Henri! – Monica, ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Ez mindkettőnk halálát jelentené. – De hát mit akarsz csinálni? – Bízd rám! Állj fel, te csavargó! Ne kéresd magad, mert beléd rúgok! Indulás! Te meg, Monica, maradj itt, hamarosan visszajövök.” Gramont kikapcsolta a magnót. Mosolyogva nézett a felügyelőre. – Folytassam? – kérdezte negédesen. – Szívesen hallgatom. – Ahogy akarod. – Gramont jó sok métert tovább futtatott, aztán bekapcsolta a felvételt megint. „– Hol van Louis? – A pokolba küldtem! – De hol? Hova? – Maradjon ez az én titkom! Ítéletet hajtottam végre. A tisztességes emberek ítéletét. – Megölted? – Mi mást tehettem volna?”

Gramont kikapcsolta a készüléket. – Gondolom, ennyi elég, hogy tisztában légy a helyzeteddel. Mit gondolsz, mennyit adnának ezért a baloldali lapok? Vagy a rádió, esetleg a tévé? Arról most nem is beszélek, hogy főnököd, Kläber ezredes is örömmel venné ezt az anyagot. – Kitől szerezted? – Az maradjon az én titkom! – mondta magabiztosan Gramont. – Csakhogy, barátom, amit te titoknak hiszel, az régen nem titok. Legalábbis előttem nem az. Ezzel a felvétellel Lebrun már megzsarolta Monicát, és megzsarolt engem. Te a maffia ügyvédje vagy, tudom, hogy szívvel-lélekkel hozzájuk tartozol. Nem nehéz kitalálni, hogy a magnófelvételt csakis Lebrun-től kaphattad. – Miért gondolod, hogy tőle kaptam? – Gramont már nem volt olyan magabiztos, mint percekkel azelőtt, felismerte, hogy Legrand kemény ellenfél. – Jacques, te dörzsölt vagy, de nem zseni! Figyelj rám, te okos ügyvéd! Lebrunnek ez a felvétel csak akkor ér valamit, csak akkor kamatozik, ha az ő birtokában van. Ha több példány forog közkézen, már szinte semmit sem ér. Még nem tudom, hogy az a csavargó miért adta neked ezt a példányt, de majd elmondod. – Neked? Soha! – Doktor Gramont, te már a gimnáziumban is ilyen nagy „hős” voltál. De csak azért, mert az apád azzal a rengeteg pénzével mindent elintézett. Én, a szegény diák, legfeljebb igazságos lehettem. Emlékszel, egyszer, valamikor az év végi vizsgák előtt történt, valamin összevitatkoztunk. Nagyon szemtelen voltál. Meguntam. Adtam egy nagy pofont, és összeszartad magad. Most nem váglak szájon, itt nem! De majd sor kerül rá, és te beszélni fogsz, mint a betanított papagáj, azt is el fogod mondani, amit nem is kérdeztünk tőled! Világos? – Henri, neked elment az eszed! – Még nem! Zsarolási kísérletért és Leon Auriol megszöktetésére való rábírásért őrizetbe veszlek. Közlöm veled, hogy én nem vagyok dörzsölt, de annyi eszem van, hogy az efféle beszélgetéseket magnóra vegyem. A kozmetikázás már a

technikusom dolga. Látod, fiam, most aztán szarban vagy! Lebrun pedig nem segíthet! Most kicsit bőbeszédű vagyok, ezért elmondom neked, Monicát Lebrun ölette meg, ők öntötték le az arcát sósavval, de én esküszöm a Szűzanyára, hogy leszámolok azzal a rohadt bandával! – Megnyomta a csengőt, a belépő ügyeletesnek azt mondta, hogy küldje be Claude Marettes-t. A fiatal kommandós kiment. – Vegyél ki mindent a zsebeidből! – mondta Legrand. – Henri, nem tréfálsz? – Ebben a rohadt életben nem voltam még olyan komoly, mint most vagyok. Tehát ne vacakolj, úrifiú, hanem tedd azt, amit mondtam! – Az államügyésszel akarok beszélni! – Nocsak. Miért nem mindjárt az úristennel? Mert ahhoz most közelebb állsz, mint az államügyészhez! – De amit csinálsz, az törvénytelen! – Az antiterrorista csoport ennyi törvénytelenséget megengedhet magának, ha nincsenek jelen tanúk. – Azt ugye tudod, hogy erre ráfázhatsz? – Mindenre, amit csinálok. De mozogj, és ne filozofálj! Az nem áll jól neked, és nem is értesz hozzá. Claude Marettes lépett be. – Hívatott, főnök! – Ez a zsaroló – mutatott Gramont-ra – nem akar engedelmeskedni. Azt mondtam neki, hogy ürítse ki a zsebeit. Ugyanis a zsaroló ügyvéd urat Leon Auriol megszöktetésére tett ajánlatáért őrizetbe vesszük. Legyen szíves, kedves Claude, beszélje rá az engedelmességre. Tanú vagyok rá, hogy magára támadt, maga pedig önvédelemből ütött. – Világos, főnök – mondta a szőke korzikai, és visszakézből úgy vágta szájon az

ügyvédet, hogy az összecsuklott és zsákként elnyúlt a padlón. – Kirámoljam a zsebeit? Legrand bólintott. – Mindent vegyenek jegyzőkönyvbe, kivéve a magnót. Azt magamhoz veszem. Gramont-t szabályosan vegyék őrizetbe, és szállítsák ki még ma este a bázisra. Senki sem érintkezhet vele. – További parancs? – A Caperolli-akció előkészítése hogy áll? – Holnap estére minden rendben lesz.

16

Márti a délutáni órákban érkezett meg Budapestre. Csupán kézibőröndöt hozott magával, az útlevél-ellenőrzésen simán átjutott, vámvizsgálatra nem került sor, nem volt mit elvámoltatnia. Szerencséje volt, azonnal talált taxit. Szülei kitörő örömmel fogadták, ölelgették, csókolgatták. – Miért nem telefonáltál, te lány? – Meglepetést akartam okozni – mondta Márti, és az anyját ölelgette. – Ugye, mama, te így is örülsz, hogy telefonbejelentés nélkül érkeztem meg? – Apád is örül. Ha tudnád, hogy mennyit emlegettünk. – Bementek a nappaliba. – Nem vagy éhes? Maradt délről nagyon finom pörkölt tarhonyával, megmelegítem, jó? Van hozzá fejes saláta… – Egy falatot sem tudnék enni. – Ahogy gondolod, Mártikám. – Mesélj – biztatta az apja –, mi van Leonnal? Nem értem ezt az egész marhaságot. Terrorista! Hogy a fészkes fenébe lehet egy milliomos fia terrorista? – Hát így, papa – mondta Márti, aztán nagy vonalakban elmondta, amit az ügyről tudott. – Szóval papa, ez nagyon bonyolult dolog. – Tudod, Márti, mit mondok én neked? Azt mondom, hogy minden tisztességes ember gyűlöli és megveti a terroristákat. – Én is gyűlölöm őket. De most Leonról van szó. – Akárkiről! Ide többé nem teszi be a lábát, az hétszentség! – Akkor én sem jövök! – Te itthon vagy. Előtted nyitva az ajtó.

– Egyelőre nem kell attól tartanod, hogy meglátogat. Legalább tizenöt évet fog kapni. – És te tizenöt évig akarsz várni rá? Megbolondultál? – Sebő dühösen felugrott és sétálni kezdett. – Papa – mondta Márti, nagy nyugalmat erőszakolva magára –, tudtommal felnőtt vagyok, asszony, nem a te pénzedből élek, megkérlek hát, hogy ne beszélj bele a dolgaimba. Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy szállodába költözöm! Sebőné nyugtatni akarta férjét, de az nem hallgatott rá. – No lám, hát ezt is megértem. Felneveltem, iskoláztattam, és ez a köszönet. Jól van, az isten verje meg ezt a rohadt életet, csinálja azt, amit akar! – Ki akart menni a szobából, de Márti, mintha mi sem történt volna, utánaszólt. – Elvihetem az autódat? Sebő megmerevedett. Szinte nem kapott levegőt a pimaszság hallatán. Hirtelenjében nem is tudta, hogy mit mondjon, aztán odavágta: – Vidd a fenébe! – Van benne benzin? Sebőné elnevette magát. – Ne dühöngj, apus, nem veszed észre, hogy ugrat! Sebő legyintett: – A kulcs és a forgalmi a szokott helyen van. És reggel tankoltam. – Na látod, papa, ez a beszéd – mondta nevetve Márti. – Szót lehet érteni veled. – De Sebő ezt már nem hallotta, mert lement a műhelybe. Hamarosan felhallatszott a villamos fúrógép motorjának a zaja. – Ma nem voltál az oviban? – kérdezte Márti, és felállt, az ablakhoz ment, kicsit félrehúzta a függönyt, az eget kémlelte. – Délelőttös voltam, nemrég jöttem haza. Ülj már le egy percre! – Márti leült. –

Mondd, és találkoztál már vele? – Igen, tegnap este és ma reggel. – És mit mondott, amikor meglátott? – Amit ilyen helyzetben mondani szoktak. Szeret, tudnom kell, hogy sok évre fogják elítélni, nem kívánja, hogy megvárjam és így tovább. Mama, nem szeretek erről beszélni! – Akkor ne beszélj róla! Meddig maradsz? – Még nem tudom. Balázzsal szeretnék találkozni, nem tudom, hogy itthon vane. Mama, eladtátok a Fiatomat? – Hát megírtuk! Vagy nem? – Nem írtátok meg! Szóval eladtátok? – Te mondtad, hogy adjuk el. A pénzt a nevedre takarékba tettük. – Rendben van, mama! De nekem nem kell a pénz. Költsd el nyugodtan. Van pénzem bőven. – Mikorra jössz haza? – Nem tudom, mama. Ti nyugodtan vacsorázzatok meg. Ha végeztem, hazajövök. – Márti az anyjához ment, megcsókolta. Kiment az udvarra, Tünde abban a pillanatban ott termett, ugrált körülötte. Megsimogatta a kutya fejét, aztán lement az apjához a műhelybe. Sebő a hajlítógéppel dolgozott, horganylemezből esőcsatorna-idomokat készített. Abbahagyta a munkát, egy rongydarabban megtörölte a kezét. – Csókollak, papa – mondta Márti. – Már nem haragszom. Megcsókolhatsz. – Lehunyta a szemét, fejét kicsit oldalt tartotta, várta, hogy apja megcsókolja. – Égetni való boszorkány vagy! – mondta Sebő, és megcsókolta a lánya arcát. – Kösz, papa. Mennyiért adtad el a kocsit? – Jól adtam el. Hetvenötezerért.

– Remek. A pénzt a mamának adtam. Arra költi, amire akarja. – Ez is remek! – Sebő cigarettára gyújtott. – Neked milyen kocsid van? – Renault tizenhatosom. Jó kocsi. Szeretem, mert kényelmes, jól gyorsul. – Miért nem jöttél kocsival? – Fárasztó. Repülőgéppel két és fél óra alatt itt vagyok. Kocsival két nap az út. Van, aki egy nap alatt megteszi, nekem az sok. – Te tudod. Márti megcsókolta apját, aztán bement a garázsba, az Opel Record ott állt tisztán, fényesen, mintha akkor polírozták volna. Az asszony azon tűnődött, hogy hova menjen először, Hámoriékhoz-e, vagy nézze meg a Napfény utcai házat. Végül is úgy határozott, hogy először felmegy a hegyre, a Napfény utcába. Nem telt el negyven perc, amikor megállt a kétemeletes villa előtt. Leállította a motort, kiszállt a kocsiból. A kovácsoltvas kapu terméskőből épült tartóoszlopán egy ötvenszer harminc centiméteres réztáblát látott: NOVITTE Ipari és Kereskedelmi Ügynökség. Alatta egy névtábla: Étienne Sátory igazgató. Márti felnézett az ablakokra. Bár még világos volt, egy-két szobában már égtek a villanyok. Becsengetett, közben megnézte az óráját. Hat óra múlt egy perccel. Hamarosan megjelent egy köpcös, jól fésült, középkorú férfi, rossz magyarsággal megszólalt: – Már vége a munkának. Már van itt senki. Márti franciául válaszolt. – Sátory igazgató úrral akarok beszélni. – Ön beszél franciául? Remek, asszonyom. – Párizsból jöttem – mondta Márti. – Feltétlenül beszélnem kell az igazgató úrral. – Sajnos nincs itthon. Jelenleg Moszkvában van. Csak a jövő héten jön haza.

Márti elhúzta a száját. – Kár. Nagyon nagy kár. Mondja, csak az ügynökség van az épületben? Vagy laknak is benne? – Csak az igazgató úr meg én. Mit mondjak neki, ki kereste? – Márta Auriol, Párizsból. Sajnálom, hogy nem találkozhattam vele. – Megmondom, asszonyom. A viszontlátásra! – Viszontlátásra, uram! – Intett a köpcös férfinak, és a kocsijához ment. Beült, indított. És most hova? Lassan indult le a hegyről, néhány pillanatig gyönyörködött az eléje táruló látványban, a Dunát átívelő hidak szépségében, a pesti parton épült és épülő szállodák hatalmas épületeiben. Gondolatai sorjáztak, de azért körültekintően, figyelmesen vezetett, pedig a fülében minduntalanul ott csengtek Joe Kappel utasításai. Hámori Balázsról beszélgettek. A fénykép felét át kell adnia Balázsnak. Akkor ő megkérdezte, hogy mit tegyen, ha Balázs nemet mond? „Akkor meg kell találnia a módját, hogy likvidálja” – mondta Kappel. Ő megkérdezte: „Öljem meg?” „Igen, hogy a férje életben maradjon!” „Leon életét veszély fenyegeti?” „Mindenkiét, aki nem teljesíti parancsainkat.” – Hát igen, ez a kiszolgáltatottság. Esetleg meg kell ölnie Balázst, hogy Leon életét megmentse. A Margit híd előtt a Külügyminisztériumnál ráfordult a Bem rakpartra, és továbbhajtott az Árpád fejedelem útján. Balázst megölni, fordult meg a fejében, képtelenség. Akkor is az, ha ettől függ Leon élete. Bizonytalanná vált, még a kormány is megremegett a kezében. Emlékezetének vetítővásznán gyerekkorának emlékképei tűntek fel, s látta magát, ahogy az óvoda homokozójában játszik, Balázs már iskolás, de az órák szünetében ott van az udvaron, vigyáz rá, védi őt a nagyobb gyerekek durvaságaitól, még verekszik is miatta. Változik a kép. A gimnáziumi éveiben Balázs, ha csak teheti, megvárja őt az iskolánál. Persze hogy ilyenkor gyalogolnak egy nagyot, végig a Bécsi úton, a temető mellett csókolóznak, átmennek a síneken, hajó idő van, a töltés alatt leülnek a fűbe. Érzi, hogy Balázs imádja őt, bolondulásig szereti, pedig öt évvel idősebb nála, kaphatna magának már érett, teljesen kifejlődött nőt, nem is egyet, mert ő még csak tizenöt éves, igaz, hogy már két éve nagylánynak számít. A melle is szép és formás, de akárhogyan kívánja is a szerelmet, lélekben még gyerek, egy nagy gyerek, aki rajonghat sztárokért, fényképeiket ott őrzi szobája falán, ha teheti, eljár a koncertekre, és ő is csápol a többiekkel együtt, és imádja Zoránt meg Szörényit, lelkesedik Koncz Zsuzsáért meg Kovács Katiért. Balázs

nem rajong az efféle zenéért, de ha teheti, elkíséri őt a koncertekre, de csak azért, mert szereti, és vele akar lenni éjjel-nappal. Most megkerüli az iskolát, és a gyár mellett óvatosan jobbra kanyarodik, igen, óvatosan, mert annyi hülye autós vezet az utakon, akiktől az isten óvja meg az embereket. Nem ismerik a KRESZ-t, de erőszakosak és azt hiszik magukról, hogy tudnak vezetni, ők a Nagy Magyar Autósok. Már szürkülni kezdett, amikor megállt Balázsék háza előtt. Egészen a kerítésig húzódott, hogy ne zavarja a forgalmat, kiszállt, bezárta a kocsi ajtaját. Csengetett, közben arra gondolt, mit fog csinálni, ha Balázs nincs otthon. Néhány másodperc után kijött a házból Hámori Mihály. Istenem, egy éve sincs, hogy látta, s azóta hogy megöregedett. A valamikor két méter magas, széles vállú férfi mintha összezsugorodott volna. Most is a szürke overall volt rajta, mint mindig, ha hazajött a munkából. Márti hangosan köszönt. – Csókolom, Mihály bácsi. – No, nézd csak! Te vagy, Márti? – Én vagyok. Balázs nincs itthon? – Itthon volt már. De behívták valamiért. Sürgős lehetett, mert kocsit küldtek érte. – Kinyitotta a kaput. – Gyere be! Márti bement. Az előszobában letette a táskáját, megfordult. – Hát akkor még egyszer csókolom – mondta, és jobbról-balról megcsókolta az őszülő hajú embert. Hámori Mihály egészen meghatódott. – Örülök, hogy felkerestél, nagyon örülök. Gyerünk be a szobába! Márti a szobában körülnézett. Tisztaság és rend volt. Hirtelen arra gondolt, hogy jó volna lemenni Balázs szobájába, és alaposan körülnézni, biztos, hogy a fekete mappát nem vitte magával. De hogyan menjen le egyedül, mit mondjon Mihály bácsinak? Akaratlanul megfogta a nyakában lógó fényképezőgépet. – Nem tetszik tudni, hogy mikor jön haza? Csak azért kérdezem, hogy érdemes-e várni rá? Nagyon szeretnék beszélni vele. – Hát nem tudom, Márti. Nem tudom, hova ment, azt sem, hogy mikor jön haza.

Persze hogy Hámori Mihály nem tudta. Balázs sem tudta, hogy hamarosan érte jönnek. Megfürdött, átöltözött, munkához akart látni a műtermében, amikor Boda Sándor hadnagy az elhárítóktól jelentkezett nála. – Mi van, Sándor? Történt valami? – Kovács alezredes elvtárs akar veled beszélni. Sürgősen! – Akkor átöltözöm. – Nem kell. Így is jöhetsz! – Tréningruhában? – Miért ne? Kocsival vagyok. Visszahozunk. – Ez jól hangzik. Akkor menjünk! – A főhadnagy bezárta a szobáját, a kulcsot átadta apjának, el kell mennie, mondta, nem tudja, hogy mikor jön haza. – Megvárjalak a vacsorával? – kérdezte az öreg. – Nem, ne várj rám! Kovács Pál alezredes udvariasan fogadta a főhadnagyot, aki az előírásoknak megfelelően jelentkezett, és hozzátette: – Elnézést a nem éppen katonás öltözékemért, de az volt a parancs, jöjjek úgy, ahogy vagyok. Dobsa Viktor őrnagy halkan nevetett. – Szerencse, hogy nem mezítelenül voltál, Balázs! Kovács is nevetett. Vörhenyes hajú, hízásra hajlamos középtermetű, negyven év körüli férfi volt, a katonai elhárítás vezetői nagy jövőt jósoltak neki, nagy vonalakban gondolkodott, de az apró részletek között is felismerte az összefüggéseket, és bele tudta illeszteni a kialakítandó képbe. Nagyszerű kapcsolatai voltak a felderítő szervekkel, az érdekes és az elhárítást érdeklő adatokat szinte másodpercnyi pontossággal megkapta. Természetesen ő is segítette a felderítőket a munkájukban, úgy értékelték az illetékesek, hogy a két

szerv között a csapatmunka zavartalan, már-már tökéletes. Dobsa őrnagy harmincéves múlt, sovány, izmos férfi, sűrű barna hajába, ha nem vigyázott, beletört a fésű, zöldesszürke szemével nagyon szigorúan tudott nézni, de ezek a szemek többnyire mosolyogtak. Szeretett tréfálkozni és nagyokat enni. Rengeteget evett, és egy dekát sem hízott. Persze tudott mértéket tartani. Dobsa valamikor együtt sportolt Hámori Balázzsal a Dózsában, először gyorsúszó volt, s amikor úgy látta, hogy különösebb, világraszóló eredményeket nem érhet el, mert tehetsége, szorgalma, kitartása véges, tovább nem fokozható, átment a vízilabdázókhoz. Ott ismerkedett meg a nála jóval fiatalabb Hámori Balázzsal. Dobsa egyike volt azoknak, akik rábeszélték Balázst, hogy jelentkezzen tiszti iskolára. Ismerte Mártit is, emlékezett arra a csinos, ovális arcú, zöldesszürke szemű, fiatal lányra, aki Balázst elkísérte a mérkőzésekre. – Üljön le, főhadnagy elvtárs! – mondta az alezredes. Balázs leült, és kicsit szorongva nézett a vörhenyes hajú férfi kövérkés arcába. – Mondja, főhadnagy elvtárs, mit tud a gépkocsivezetőjéről, Horváth Péterről? – Az utánpótlás válogatottal Párizsba utazott. Szombat este volt a mérkőzés, ha jól tudom, kettő kettő volt az eredmény. Pétert a bíró kiállította. – Rosszul tudja, főhadnagy elvtárs! Kettő egyre kikaptunk. – Lehetséges. Nem figyeltem a rádiót, az újságot sem olvastam. Különösebben nem érdekelt a mérkőzés. – Értem. De Horváth Péterről mit tud? – Milyen értelemben? Hogy kik a szülei meg ilyesmi? – Fenét. Hol van most? – Gondolom, a csapattal. Illetve már haza is érkeztek. – A csapat igen – mondta Kovács, és Dobsára nézett. – De Horváth politikai menedékjogot kért. Lelépett. Hámori Balázs idegesen morzsolta az ujjait.

– Hát erre nem számítottam – mondta. – Megdöbbentő! Azt tudtam, hogy a nagynénje Párizsban él, orvosnő, a férje egyetemi tanár, ha jól emlékszem, Bissofnak hívják. Mielőtt Horváth a tatai edzőtáborba ment, felkeresett, sok mindenről beszélgettünk, de egy szóval sem említette, nem is célzott rá, hogy mit forgat a fejében. – Hámori Dobsára nézett. – Őrnagy elvtárs, talán emlékszik még rá, hogy egy évvel ezelőtt jelentettem a volt barátnőmről? – Igen. Jelentette, hogy férjhez ment egy francia fiúhoz, és Párizsba költözött. – Sebő Márta mérnök – mondta Kovács. – Róla van szó, ha nem tévedek. – Igen – mondta az őrnagy. – Meg Leon Auriol terroristáról. – De mondani akartál valamit, Balázs? – Azt akartam jelenteni, hogy Horváth Péterrel levelet küldtem Sebő Mártinak. – Miért? – kérdezte Kovács. – Mert én még ma is szeretem. Nem haraggal váltunk el egymástól. – Mit tud a férjéről? – kérdezte Kovács. Balázs elmondta. Csak annyit tud, amennyit az újságokból olvasott róla. Mindez nagyon furcsa és érthetetlen, mert a tanár apja multimilliomos. A fene tudja, hogy egy dúsgazdag fiatalember miért lesz terrorista. – Mit írtál Mártinak? – kérdezte Dobsa. – Semmi különöset. Megírtam, hogy még mindig szeretem, és kértem, hogy vigyázzon Petire, ne hagyja, hogy bolondságot kövessen el. – Tehát akkor magában mégiscsak felmerült, hogy Horváth esetleg bolondságot fog elkövetni, vagyis disszidál? – Nem, ilyen konkrét formában nem. Tudtam, hogy a fiú orvos szeretne lenni. Sikerültek a vizsgái, de létszámhiány miatt nem vették fel. Nagyon el volt keseredve. Valahogy a tudat alatt arra gondoltam, ha Péter Párizsban felkeresi orvos nagynénjét, esetleg rábeszélik, hogy maradjon ott, ők beíratják az egyetemre. De ismétlem, erről nem beszéltem a fiúval, én csak a lehetőségeket latolgattam, és azért írtam Mártinak, hogyha így alakulnának a dolgok, lépjen

közbe, ne engedje, hogy Péter ott maradjon. – Nemcsak hogy ott maradt, de áruló is lett – mondta Kovács alezredes. – Jelentem, alezredes elvtárs, ez úgy hangzott, mintha én lennék felelős Horváth Péter szökéséért és árulásáért. – Nem érzi magát felelősnek? – Nem, alezredes elvtárs! Jelentem, nem én válogattam be a csapatba, nem én adtam neki útlevelet, engem még csak arra sem kértek fel, hogy minősítést készítsek róla. Őszintén szólva, én azt sem tudtam, hogy Horváth labdarúgó. – Senki nem akarja magát felelősségre vonni. Nem ezért rendeltük be. Amiről beszélni akarunk magával, ennél fontosabb. Árulók mindig voltak, és a történelem azt bizonyítja, hogy lesznek is. Természetesen, amit most hallani fog, az szigorúan titkos. Nos, a felderítőktől kapott jelentés szerint Horváth Péter szombat este eltűnt a magyar válogatott szálláshelyéről, még a sporttáskáját sem vitte magával, csak az útlevelét. – Az alezredes egy jegyzettömböt húzott maga elé, és bele-belenézett. – Nem a nagynénjéhez ment, hanem Sebő Mártához az Auriol-házba. Ott is maradt éjszakára. A jelentés szerint a ház amolyan kisebb palota, két- vagy háromemeletes, személyzeti szobákkal, vendégszobákkal. Informátorunk szerint Sebő Márta megpróbálta rábeszélni Horváth Pétert, hogy menjen vissza a csapattal Budapestre, de Horváth azt mondta, hogy nem tér vissza Magyarországra. Telefonon felhívta nagynénjét, és a segítségét kérte. Bissofné ígéretet tett arra, hogy segíteni fog. A jelentés szerint Sebő Márta, vagyis Auriolné – és ez nagyon elgondolkodtató – Horváth Pétert bemutatta Henri Legrand felügyelőnek, az antiterrorista osztály helyettes vezetőjének, és arra kérte a felügyelőt, intézze el, hogy a fiút ne macerálják a titkosszolgálat emberei, és kapjon menedékjogot. Ez azért furcsa – mármint Legrand és Auriolné ilyen természetű kapcsolata –, mert Leon Auriolt a felügyelő tartóztatta le, és még most is az osztályán van. – Vagyis – szólt közbe Dobsa őrnagy –, ez a kapcsolat sok mindenre enged következtetni. – Így van. Persze a „sok minden” azért szűkíthető, legalább két dologra – mondta Kovács alezredes. – Ugyan mire? – kérdezte Hámori főhadnagy, és kíváncsian nézett az

alezredesre. – Az egyik, és ez a valószínű, Legrand beszervezte Sebő Mártát, mondjuk, azzal az ígérettel, hogy segíteni fog a férjén. – És mi a másik következtetés? – kérdezte a főhadnagy. – A másik? Mondjuk, érzelmi kapcsolat alakult ki a felügyelő és Márta Auriol között, és Legrand a maga lehetőségeivel – az asszony kérésére – segíteni akar a fiún. – Ezt az utóbbit nem hiszem – mondta Hámori Balázs. – Ismertem Mártit. Szereti Leont. – Várjon, főhadnagy elvtárs, még nincs vége a történetnek. Szerencsénkre az informátorunk nagyon részletes és érdekes jelentést küldött. Visszatérve Legrand-hoz. A fiú, vagyis Horváth Péter elbeszélése szerint a felügyelő megígérte, hogy segíteni fog neki. Leíratta vele a bevonulása óta szerzett tapasztalatait, a szolgálat részleteit, a határellenőrzés mechanizmusát, az útlevélvizsgálat pontos menetét, külön, részletesen kellett írnia a fekete mappáról. – És Horváth Péter leírta? – szólt közbe a főhadnagy. – De még mennyire! És dolgozatát, amely a hazaárulás klasszikus példája, Sebő Márta fordította franciára. Legrand ezután beszélt egyik barátjával a kémelhárítóknál. Utasította vagy kérte, hogy állíttassa le a fiú keresését, mert közben a követség a külügyön keresztül kérte a fiú felkutatását, úgyhogy a rendőrség akcióba lépett. Legrand megállapodott barátjával, Adam Dupoint őrnaggyal, a kémelhárítók egyik vezetőjével, hogy hétfőn reggel, vagyis ma, átviheti a fiút kihallgatásra. De a gyereknek nem eshet bántódása, és garantálnia kell a részére a menedékjogot. Nos, a fiút átvitték a SDECE kémelhárító osztályára, és egy Georges Tolmár nevű tolmács segítségével kezelésbe vették. A fiú nem bírta a megpróbáltatásokat, és beszélt. Informátorunk szerint Dupoint őrnagy nem tartotta be a szavát, és keményen ráment a fiúra. Amit Horváth Péter a határszolgálatról elmondott, a franciáknak tulajdonképpen nem érdekes, azt ők pontosan tudják. Ami érdekes, az a következő. A fiú megtudta, hogy Sebő Mártát nemcsak Legrand felügyelő szervezte be, hanem egy amerikai CIAezredes is. Nos, ezt onnan tudja, hogy vasárnap este két férfi kereste fel Márta Auriolt a lakásán. Az egyik Kovácsy Zoltán volt, a másik Joe Kappel néven

mutatkozott be. A fiú kihallgatta a beszélgetésüket, valami keveset értett belőle. Informátorunk megjegyzi, hogy Joe Kappel a CIA ezredese, szorosan együttműködik Kläber ezredessel, az antiterrorista osztály vezetőjével. Márta Auriolt a férje szabadulása fejében arra kényszerítik, hogy szerezze meg az úgynevezett fekete mappát. Arra kíváncsiak, hogy kiknek a neve szerepel benne. – És hogy akarják megszerezni, alezredes elvtárs? – Az informátorunk szerint magától, főhadnagy elvtárs. Márta Auriol azért jött ma reggel Magyarországra. – Márti Magyarországon van? – Igen. Már leellenőriztük. Délben indult Párizsból. – Telefonálhatnék? – Tessék! Hámori Balázs az asztalhoz ment, feltárcsázta lakása számát. Az apja vette fel a hallgatót. – Csókollak, apa. – Szervusz, fiam. – Márti nem volt ott? – De itt van. Rád vár. Akarsz vele beszélni? – Hát persze hogy akarok. – Adom. – Balázs? – Nem, a jóisten! – Ne légy goromba! Mikor jössz, meddig várjalak? – Hamarosan otthon leszek. Várj türelemmel. Nehogy elmenj!

– Várok. Siess! Csókollak. – Én is. Szia! – Letette a kagylót. – Márti nálunk van – mondta kényszeredetten. – Igen, hallottam – mondta Kovács Pál ezredes. – Most pedig, főhadnagy elvtárs, megbeszéljük a tennivalókat! – Természetesen, mi a feladatom? – Én nagy vonalakban elmondom, hogy mik a szándékaink, a részleteket pedig Dobsa őrnaggyal megbeszélik. Nos, az amerikaiak a műholdfelvételekről úgy látják, hogy a magyar-szovjet határ közelében építkezések folynak. Ezeken az építkezéseken katonák dolgoznak. Ügynököket akarnak átküldeni az építkezések pontos felderítésére. De tudni szeretnék, hogy az a bizonyos fekete mappa kiknek a nevét tartalmazza. És még valami, az informátorunk jelentésében szereplő Kovácsy Zoltán volt csendőrtiszt, népellenes és háborús bűnös, aki az ötvenhatos ellenforradalom napjaiban kiszabadult, harci csoportot szervezett, ölt, rabolt, ötvenhét nyarán megölt három határőrt, és Nyugatra szökött. Kettős ügynök; dolgozik a franciáknak és a CIA-nek is. Többször járt illegálisan Magyarországon. Lehetséges, hogy újból átdobják. Nos, egyelőre ennyit. A részleteket Dobsa őrnagytól megtudja. És még valami: a legfrissebb jelentések szerint a párizsi rendőrség hivatalosan értesítette a magyar nagykövetséget, hogy Horváth Péter magyar állampolgárt nagynénje, Madame Bissof, Rue de Chateauon lévő lakása közelében egy ismeretlen autós halálra gázolta, és segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. – Úristen! – mondta döbbenten Hámori Balázs. Néhány perc múlva Dobsa szobájában ültek. – Megértelek, fiú – mondta az őrnagy. – Szedd össze magad, te nem tehetsz Horváth Péter árulásáról. Nézd, a részleteket még nem ismerjük, de hamarosan megtudjuk, hogy valójában mi is történt. Tudom, benned is van most egy csomó kérdőjel, sok kérdésre keresed a választ, de a válaszra még várnunk kell. Abban biztos vagyok, hogy Horváth Péter nem véletlenül halt meg. Csak még azt nem tudom, hogy kinek állt érdekében a halála. Négyszemközt voltak, nyugodtan tegezhettek egymást. – Őszintén mondom – kezdte Hámori –, engem megrendített Péter halála és

megmagyarázhatatlan magatartása. Valahogyan ez a lépése nem illett a jellemébe. Nem ilyen embernek ismertem meg. Esküszöm neked, Viktor, Horváth Péterre gondolkodás nélkül rábíztam volta az életemet, ő volt az a sorkatona, akivel bármikor elmentem volna járőrbe. Tévedtem. Egyet tehetek, a történtekből levonom a tanulságokat. – Ami azt illeti, az sem kevés – mondta Dobsa –, de nekünk most más a dolgunk. Balázs, ha fekete-fehéren kiderülne, hogy Márti az amiknak vagy a franciáknak dolgozik, mit tennél? Tudom, hogy még mindig szereted, ezért kérdezem. Hámori Balázs a körmeit nézte, Dobsa őrnagy kérdése ott lüktetett az agyában, csakhogy nagyon nehéz volt válaszolni rá. De hát válaszolnia kell. A válasz lehet igaz, és lehet hazugság. Ő most mit mondjon? – Mit tennék? – tette fel a kérdést hangosan mintegy önmagának. – Viktor, őszintén mondom, nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy áruló nem leszek. Nem lehetek. De abban már nem vagyok biztos, hogy Mártit hóhérkézre adnám. – Mit csinálnál? – Egyenes kérdésre egyenes választ kell adnom – mondta Hámori Balázs. – És a válasz nem egyszerű. És azért nem, mert nem tudom beleélni magamat egy ilyen szituációba. Most úgy gondolom, hogyha mindaz igaz lenne, amit Mártiról mondtatok, végeznék vele és magammal is. – Igen, hát ez is egy megoldás a sok közül. De senkinek sem lenne hasznos. Nekünk, Balázs, a hazáért élnünk, és nem meghalnunk kell. Tudom, ezek nagy szavak, magadban meg is mosolyoghatsz, ha akarsz, de én, amit mondtam, komolyan gondoltam. – Nem mosolyoglak meg. Egyike vagy azoknak, akiknek még hiszek. – Kösz. Ez jólesett. Nézzük hát. Az amerikaiak és a franciák is – ezt régóta tudjuk – nagyon kíváncsiak a fekete mappa tartalmára. Ellopni nem akarják, mert azzal nem sokat érnek, tudják, hogy mi azonnal intézkednénk. Ők a tartalmára kíváncsiak. Kézenfekvő, ha igaz, amit Horváth Péter a francia kémelhárítónak mondott, akkor te vagy a célpont, az eszköz pedig Sebő Márti. Persze nekünk az lenne a jó, ha Márti mindent elmondana őszintén, de erre sok reményünk nincs, mert nála a tét a férje szabadsága.

– Gondolod, hogyha Márti teljesítené a feladatot, a férjét futni hagynák? – Megtörtént már, hogy tizenöt-húsz évre elítélt fegyenceket ismeretlen tettesek megszöktettek, és azóta sem tudják, hogy hol élnek. De arra is van példa, hogyha az ügynök teljesíti a feladatát, néhány óra múlva megtalálják a holttestét a Szajnában, vagy valahol elüti egy gépkocsi. – Mint Horváth Pétert? – Igen, mint Horváth Pétert. Figyelj rám, Balázs! Megtehetnénk azt, hogy téged kivonunk a szolgálatból, és elküldünk továbbképzésre a Szovjetunióba vagy máshova. Esetleg elbocsátanánk a határőrség kötelékéből, s ezzel meghiúsítanánk az amerikaiak tervezett kísérletét. Gondolkodtunk is erről a lehetőségről. Végül is másképpen határoztunk. Döntésünknek egyetlen oka, hogy maximálisan bízunk benned, és segítségeddel megakadályozhatjuk az ideküldött ügynökök tevékenységét. Úgy gondoljuk, hogy az érvényes nyilvántartást, vagyis ahogy ők nevezik, a fekete mappát, amikor megérkeztél Pestre, átadod minden alkalommal a munkatársamnak. Természetesen ő igazolni fogja magát. Az igazolása pedig nem más, mint a nevem. Vagyis: Dobsa Viktor néven mutatkozik be. – Az őrnagy felállt, és a páncélszekrényből elővette a nyilvántartó könyvnek a hasonmását. – Tedd el – adta át Hámori Balázsnak. – Kívülről egy az egyben megegyezik az eredetivel, a technikusok még antikolták is, csak a tartalma más. Ezt lefényképezhetik, másolatot készíthetnek róla. Hámori Balázs elgondolkodva nézett az őrnagyra. – Valamit nem értek. – Éspedig? – Horváth Pétert, ahogy az alezredes elvtárs elmondta, ma reggel kezdte kihallgatni a francia kémelhárító osztály embere. – Így van. Látom, figyeltél. De hova akarsz kilyukadni? – Az emberetek nyilván csak a kihallgatás végén adhatta le a jelentését. Egyébként meggyőződésem, hogy a tolmácstól kaptátok a „fülest”. De ez nem rám tartozik. Szóval szerény számításom szerint ő legjobb esetben is csak késő délután kaphattátok meg a hírszerzőktől az anyagot. Hogy az istenben tudtátok elkészíteni a nyilvántartás dezinformációs változatát?

Dobsa halkan felnevetett. – Mondd, Balázs, nem akarsz átjönni hozzánk? Csak azért kérdezem, mert jól forog az eszed. Nálunk jól használhatnád. – Gondolkodom. Csábító az ajánlatod. – Ami mármost a kérdésedet illeti, ezt a másolatot már régen elkészítettük. Hónapok óta tudjuk, hogy a nyugati hírszerzőket nagyon izgatja a nyilvántartásunk. Gondold el, jön az ürge a határállomásra. Megáll. A határőr elkéri az útlevelét. Benne van a vízum, minden szabályos, beleüthetné a pecsétet. De még nem üti bele. A nyakába akasztott irodájából kivesz egy fekete kötésű könyvet, és megnézi, hogy az ürge neve szerepel-e benne. És csak utána nyomja rá a pecsétet az útlevélre. Persze hogy az ürgédet izgatja a dolog. Mi a fene lehet abban a könyvben? A vonaton még izgatóbb a dolog, a beutazó még kíváncsibb, szabályos vízuma van, és az útlevélkezelő olykor mégis elveszi az útlevelét, elviszi valahová. Aztán csak percek múlva hozza vissza. Miért vette el? Mire kíváncsi? És így tovább. Én, te, mi tudjuk, hogy miről van szó… – Szerintem az amerikaiak is tudják. Meg a franciák is. – Most már tudják, mert Horváth Péter köpött. De addig csak sejtették, találgatták. Most már világos minden? – Úgy nagyjából. Ha ma este vagy holnap megtudok valamit Mártitól, hol talállak meg? Dobsa az előjegyzési tömbből letépett egy papírt, és ráírt két számot. – Akármelyik számot felhívhatod. Megmondják, hogy hol találsz meg. – Rendben! – Felvette a nyilvántartó könyvet, felállt. – Hazaviszel? – Nem én, Boda hadnagy visz haza. Hát, Balázs, sok szerencsét! És nagyon bízunk benned. Mikor lépsz szolgálatba? – Szerda reggel. – Várom a hívásodat, szervusz.

– Szervusz, Viktor. Kezet fogtak. Hámori Balázs kiment az irodából. Már elmúlt nyolc óra, amikor Hámori Balázs kilépett a szolgálati kocsiból. Kezet fogott Boda Sándorral. – Jó éjt, Sándor! Pihenj jól! – Te is, Balázs. Az Opel Record ott állt szorosan a kerítés mellett Tehát Márti megvárta. Hirtelen visszafordult. Boda akkor akart beszállni a Ladába. – Sándor, egy percre! – Mi van? – Valamit oda kell adnom neked. Gyere velem. – A dezinformált nyilvántartási könyvet a melegítője alá tette, karjával a hóna alá szorította. Apja nyitott ajtót, mögötte Márti állt. – Csókollak, papa! Téged is, Mártikám! Azonnal jövök, csak egy jelentést kell átadnom Sándornak. Papa, kérem a kulcsomat. – Lementek az alagsorba. Balázs a bezárt szekrényből elővette a nyilvántartási könyvet, és átadta Bodának. – Légy szíves, vidd el Dobsa őrnagynak! Holnapután reggel indulok szolgálatba. Szeretném a pályaudvaron megkapni. – Megkapod – mondta Boda Sándor, és egy újságpapírba becsomagolta a könyvet. – Hát akkor szevasz! – Szevasz! – Kikísérte a hadnagyot, aztán felment apjához, Márti már az előszobában várta. – Csókollak – mondta az asszony. – Nem érzem – kényeskedett Balázs, és megfogta a lány kezét, szájához emelte, és megcsókolta. Márti az arcához hajolt, és két, alig érezhető csókot lehelt rá. – Ha azt hiszed, hogy éreztem valamit, tévedsz! – szomorkodott Balázs.

– Vacsorázol, fiam? – kérdezte Hámori Mihály. – Velünk vacsorázol? – kérdezte Balázs Mártitól. – Finom a kaja, apa főzte. – Naná! – mondta Márti. – Mihály bácsi főztjét nem hagyhatom ki. – Közben az futott át az agyán, hogy most alakoskodik-e, vagy őszintén beszél. Márti úgy mozgott a konyhában, mintha otthon lett volna, pontosan tudta, hogy melyik polcon, melyik fiókban mit talál, megterített ízlésesen, kés, villa, kanál, szalvéta, poharak, méghozzá háromféle: a vodkának, a sörnek és a víznek, mert ő, mivel kocsival van, vizet iszik. Természetesen ő tálalt. – Nem kellene apádékat felhívni, hogy itt vagy, ne várjanak, nálunk vacsorázol? – mondta Balázs. – Vacsora után felhívom őket – mondta Márti. – Meddig leszel itthon? – Szerda reggel lépek szolgálatba. – Nagyon szépnek találta Mártit, szebb volt, mint lánykorában. Szerette volna megmondani, hogy mi történt Horváth Péterrel, de az apja előtt nem akart a tragédiáról beszélni. Mert ami a fiúval történt, akárhonnan nézik is, tragédia volt. Kanalazta a jóízű húslevest. – Pétertől megkaptad a levelemet? – Igen, megkaptam. Köszönöm. Felállt, összeszedte a levesestányérokat, a kelkáposztával teli lábast az asztalra tette, a pörköltet is levette a tűzhelyről, közben beszélt. – Tessék elképzelni, én tizenöt éves voltam, Balázs húsz, azt hiszem, már tiszti iskolás volt – tegyek még egy kanállal? Biztos, hogy elég? Szóval, valahol a Római-parton feküdtünk a fűben, közel a Dunához – a pörkölt is elég? Balázska, miért nem öntesz vodkát meg sört? Neked mennyit szedjek? Szóval, ott fekszünk a fűben, rajtam egy selyemblúz, eléggé átlátszó, alatta kombiné, mert melltartót nem viseltem, tessék elképzelni, Mihály bácsi – isteni íze van a főzeléknek, és ez a hús! –, egyszer csak a kedves fia fölém hajol, és halkan duruzsolja az arcomba, hogy gombold ki a blúzod, kedvesem. Én úgy meglepődtem, hogy kezdtem vetkőződni. Nem kérsz többet, Balázs?

– Kösz, nekem elég volt. A vacsora is, meg az emlékezés is. – Nocsak, megsértődtél? Csak el akartam mondani apádnak, hogy milyen rámenős csavargó voltál. – De akkor azt is mondd meg, hogy az Paul Géraldy egyik versének a kezdősora volt. Csak nem azt akarod elhitetni apámmal, hogy neked elég volt felolvasni egy szerelmes vers első sorát, és máris vetkőzni kezdtél? – Hagyjátok abba ezeket a bolondságokat! A szerelem az szent dolog. Legalábbis én annak tartom. – Hámori Mihály kiitta sörét, felállt. – Tegyetek mindent a mosogatóba, reggel majd rendet csinálok. – Felállt, megropogtatta derekát. – Hajnali négykor felébredek, és utána már nem bírok elaludni. – Én majd elmosogatok, Mihály bácsi – mondta Márti. – Ne tedd, mert megharagszom. Nekem szükségem van arra, hogy reggel csináljak valamit, mert ha nem csinálok semmit, megbolondulok. Fáradt vagyok. Ne haragudjatok, lefekszem. – Szép álmokat, Mihály bácsi! – Csókollak, Márti. És, ha nem találkoznánk, hát minden jót! – Köszönöm. – Márti Hámorihoz ment, megcsókolta, egy kicsit talán hosszabban ölelte a szokásosnál, amikor elengedte az öreget és visszafordult Balázshoz, a szeme könnyes volt. Hámori Mihály bement a szobájába, ők pedig rövid tanakodás után lementek Balázs lakrészébe. – A legjobb lenne, ha a kocsit beállítanánk az udvarra, ma éjszaka már úgysem mégy haza. – Hogyhogy nem megyek haza? – Nem engedlek! – Miért nem?

– Mert az enyém vagy. Az enyém voltál… – Balázs, drágám, ne nosztalgiázzunk! Tied voltam. Jó volt nagyon. Minden nap egy-egy boldogság. De elmúlt, vége. Máshova tartozom. – Márti, te csak hozzám tartozhatsz! Emlékeinket nem lehet csak úgy elfelejteni. – Kinyitotta az ajtót. – Gyere! – Márti engedelmeskedett. Lementek Balázs birodalmába. Márti körülnézett. A falakon új vázlatok, új képek, az állványokon új kisplasztikák. Nem akart most elmélyülni Balázs legújabb alkotásaiban, továbbment, körbejártatta tekintetét a bútorokon, úgy látta, semmi sem változott távozása óta. Ez valahogyan megnyugtatta, maga sem volt tisztában vele, hogy miért. Hiszen akkor sem szólhatna egyetlen szót sem, ha Balázs heverőjén egy idegen, ismeretlen nő feküdne. De itt minden a régi, a heverő fölött még most is ott van a portréja, a sublóton pedig a márványból készült mellszobra, s biztos volt benne, hogy a polcon heverő vázlatfüzetben csakis a róla készített akttanulmányokat találná meg. Csupán merő kíváncsiságból a könyvesállványhoz ment, és a legalsó polcról, ahol a képzőművészeti albumok voltak, előhúzta a spirállal összefogott vázlatfüzetet. Leült a fotelba, kényelmesen elhelyezkedett. – Kérem a slusszkulcsot – mondta Balázs. – Be akarom hozni az udvarra. – De miért? – Már mondtam. Reggel előtt nem engedlek haza. Eltérítelek. Túsz vagy! – És mit akarsz reggelig csinálni? – Most mondjam ki azt a bé betűs ikes igét, vagy a fantáziádra bízod a válaszomat? – Balázs! Téged az sem zavar, hogy asszony vagyok? – Fogódzkodj meg, nem zavar! Engem nem érdekel az asszonyságod, nem érdekel a férjed, engem egyes-egyedül az érdekel, hogy itt vagy, hogy szeretlek, tudom, hogy te is szeretsz. Márti hirtelen, ahogy tekintetét felemelte Balázsra, meglátta azt a bizonyos fekete vászonba vagy műanyagba kötött könyvet.

– Hát jól van – mondta hirtelen elhatározással, és elővette a kocsikulcsot. – Tessék! Ha ilyen erőszakos vagy. De hívd fel apámat, és mondd meg neki, hogy veled vagyok! Hámori Balázs elvette a kulcsot. – A telefon nincs átkapcsolva – mondta –, apámtól felhívom az öregedet. Szia! – Kiment a szobából. Márti fülelt. Hallotta az ajtó csapódását, Balázs határozott lépteit, a zajokból és a zörejekből megállapította, hogy a főhadnagy bement az apjához, nyilván most fog telefonálni. Munkához látott. Nyakából leakasztotta a csodamasinát. Először a szobáról készített néhány totálképet, aztán két-három közelit magáról a mappáról. A gép csodálatosan működött. Amikor kellett a vaku, automatikusan fényt adott. Felnyitotta a könyvet, és oldalról oldalra kattintottá a gépet, közben feszülten figyelt. Hallotta Balázs lépteit. Most megy ki az udvarra, most nyitja ki a kaput. Halkan, alig hallhatóan kattogott a gép. Balázs indított, az erősen felpörgő motor hangja jól behallatszott. Mi a fenének túráztatja ennyire a motort, gondolta Márti. A lapozáskor az ujjlenyomata ott marad minden oldalon arra nem volt ideje, hogy beleolvasson az egyes oldalakba, nem is érdekelte, hogy kiknek a neve van a könyvben. Csak sikerüljenek a felvételek. És ha Balázs visszajön, és azt akarja, hogy lefeküdjön vele, istenem, de hülye, hát persze hogy azt akarja, nem azért marasztalja szinte erőszakosan, hogy gombfocit játsszon vele, mindegy, végül is Balázs nem idegen, az első, igazi nagy szerelme volt. Keze fantasztikus gyorsan dolgozott, agyában pedig peregtek az emlékképek. Már az utolsó lapokat fotózta, amikor Balázs az udvarra behajtva leállította a motort. Márti hallotta, hogy becsukja a kétszárnyú vaskaput, aztán kemény léptekkel közeledett a ház felé. Visszaült a fotelba, a gépet visszaakasztotta a nyakába, aztán hirtelen arra gondolt, hogy le kell vetkőznie, és mit csinál akkor, ha Balázs meglátja a miniatűr masinát? Gyorsan levette a nyakláncról, és beletette táskájába. Mikor Balázs belépett, már újból az aktokat nézegette. Rámosolygott a főhadnagyra. – Tudod, hogy milyen jó nő voltam, amikor ezeket a képeket rajzoltad rólam? – Csak voltál? Szerintem most is az vagy. Sőt jobb, mint valaha! – Milyen kedvesen tudsz udvarolni. Balázs letérdelt az asszony mellé. Kicsit felhúzta szoknyáját, és megcsókolta a térdét. Meleg augusztus volt, Márti nem viselt harisnyát, Balázs csókjától szinte

egész testében megremegett. Lehunyta a szemét, és most nem gondolt Leonra, Balázs ismerős mozdulatai, simogatása, apró, leheletfinom csókjai izgalomba hozták, hiszen már hetek teltek el, hogy senki sem csókolta testét. Nem ellenkezett, amikor Balázs a karjába emelte, és a heverőre fektette. És mint évekkel azelőtt, most is szó nélkül hagyta, hogy a férfi finom, lágy mozdulatokkal mezítelenre vetkőztesse. – Istenem, de gyönyörű vagy – hallotta nagyon távolról Balázs bársonyos hangját, aztán érezte testét, tenyerének hűvös, megnyugtató simogatását mellén, hasán, ágyékán, s mintha sejtjei emlékeztek volna Balázs ismerős mozdulataira, viszonozta a férfi kedvességét, szájával a száját kereste, és szenvedélyes forró csókkal tapadt rá.

17

Ugyanebben az órában Legrand felügyelő Ricardo Caperolli fényűzően berendezett lakásának a szalonjában ült teljes sötétségben. Most nem szivarozott, éberen figyelt, ölében a rádiótelefon, amelyből időnként halkan hallatszott Claude Marettes hangja. – Még semmi, főnök! Minden a legnagyobb rendben megy. – Oké, Claude. Várjatok türelemmel! – Vételre kapcsolta a készüléket, és várt. Lehunyt szemmel ült a kényelmes bőrfotelban, és nem tudott másra gondolni, csak a bosszúra. Ha belepusztul, akkor is megbosszulja Monica halálát. Aztán, hogy elűzze az emlékezetéből a szörnyű látványt, a magyar határőrfiúra gondolt. Bosszantotta a fiú halála. Még nem volt két óra, mikor Adam Dupoint őrnagy felkereste, és közölte vele, hogy Horváth Péter meghalt. „Hogyhogy meghalt?” – kérdezte. „Sajnálom, Henri – mondta Adam –, nem volt más választásunk. Egyébként nagyon sok érdekes dolgot mondott, aztán valami történhetett vele, mert az az erős sportember hirtelen sírni kezdett, szinte rohamot kapott, és folyton csak azt mondta: Aljas gazember vagyok, bitang hazaáruló! Haza akarok menni! Kérem, engedjenek el! Jelentkezni akarok a nagykövetségen! Gondolom, azzal egyetértesz, hogy nem engedhettük a követségre. Már csak azért sem, mert a te akciódat is veszélyeztette volna.” „Milyen akcióra gondolsz?” – kérdezte. – A fiú elmondta – folytatta Adam Dupoint –, hogy te Márta Auriolt valamilyen feladattal Magyarországra küldted. Ezt ő az asszonytól tudja. És ha az asszony végrehajtja a feladatát, akkor az ő főnöke, valamilyen főhadnagy nagy bajba kerül. És ekkor percekig egy szót sem szólt, aztán sírni kezdett, mint már említettem. A többi szervezés kérdése volt. Az akciócsoport végzett vele. Georges Tolmár és az egyik fiú vitte kocsival a nagynénje lakásához. De néhány házzal előbb álltak meg.” „És mit mondtak a fiúnak, hogy miért nem viszik a házig?” „Valami olyasmit, hogy a kémelhárítósok kocsiját általában ismerik, nem vetne rá jó fényt, ha rokonai meglátnák, hogy az ő kocsijukból száll ki. Elköszöntek egymástól. A tolmács még megkérdezte, tényleg jelentkezni akar a követségen. Azt mondta, holnap reggel az lesz az első dolga.” „A tolmács tudott róla, hogy a fiút az akciócsoport emberei várják?” – kérdezte. – „A fenét. Neki nem kell mindenről tudnia. Lágyszívű.” „Azt látta, mikor végeztek vele?” „Igen, látta, hogy a tőlük néhány méterre parkoló teherautó kivág és nagy sebességgel

nekihajt a fiúnak, amikor az átment az úttesten.” „Pocsék munka lehetett.” „Más választásunk nem volt. Vállalom a felelősséget.” „Azzal sokra megyek” – mondta, aztán megkérdezte: „Ha a tolmács nem volt beavatva az akcióba, miért nem ment a teherautó után?” „Szeretett volna, de a motor nem indult. A vezető gondoskodott róla, hogy ne induljon.” A rádiótelefonból Claude hangja hallatszott. – Most állt meg a kocsija a ház előtt. Vége. – Egyedül van? – Egy gorilla van vele. Beszélgetnek. Caperolli elindul a kapu felé. A gorilla vár. Úgy látszik, biztosítja, mert jobbra-balra néz. Caperolli bement a házba, a gorilla beül a sofőr mellé. A kocsi lassan elindul. Vége. – Claude, a masinát adásra kapcsolom, hogy halljad a beszélgetést. Várj, különben nem! Ha veszélybe kerülök, leszólok. – Ahogy gondolja, főnök! Csak addig tartson ki, amíg felérek. Vége. Legrand hallotta a liftajtó zümmögő hangját. Olyan hűvös nyugalom szállt rá, mint valamikor ejtőernyős korában a bevetés előtt. Kinyílt a bejárati ajtó, az előszobában Ricardo Caperolli felkattintotta a villanyt. Valamit motozott az előszobában, aztán egy divatos slágert dúdolva belépett a hallba, becsukta maga mögött az ajtót, és a sötét hallon keresztül bement a szalonba. Villanyt gyújtott, és amikor meglátta a fotelban ülő Legrand felügyelőt, kövérkés arcára kiült a döbbenet. Másodpercekig nem jött ki hang a torkán. – Jó estét, Caperolli úr! – mondta nyugodt hangon a felügyelő. – Hogy kerül maga ide? – Üljön le, aztán válaszolok. Tessék, velem szembe. – Ez kedves öntől, megengedi, hogy leülhessek a saját lakásomban. De előbb telefonálok. – Ne fáradjon. Rossz a telefonja. Kivettem belőle a mikrofont és a membránt is. Nyugodtan üljön le.

A testes ember az alsó ajkába harapott. Tétován leült, mélyet lélegzett. Aztán súlyát meghazudtoló fürgeséggel felugrott. – Telefonálok a portásnak… – Üljön vissza, mert szétlövöm a koponyáját! Caperolli megállt, megfordult. Látta, hogy a felügyelő kezében hangtompítós pisztoly van. Úristen – futott át az agyán –, nagy baj van, ez az ember nem tréfál. – Hol van a zsaroló kazetta? – kérdezte Legrand, és felállt. – Nincs nálam. – Hol van? Caperolli mutatóujjával megsimogatta a homlokát. Gondolkodott. – Visszaadtam Lebrun-nek. – Figyelj rám, Caperolli. Az embereim az utcán várják a parancsomat. – Elővette a rádiótelefont. Beleszólt. – Minden rendben, fiam? – Vételre kapcsolt. – Minden, főnök, menjünk!? – Még nem. Egy válaszra várok. Majd szólok. Vége. – Caperollira nézett. – Nos, itt van nálam a házkutatási parancs. Ha egy percen belül nem adod ide, esküszöm, itt kő kövön nem marad. Olyan lesz ez a lakás, mintha földrengés pusztította volna el. Tehát? Nézzem az órámat? Caperolli megint a homlokát nyomkodta, mélyeket lélegzett. Aztán egy idő után felállt, és elindult a hálószobája felé. Legrand követte, és szemmel tartotta a testes férfit. Caperolli megállt egy aktfestmény előtt, egy pillanatig gondolkodott, aztán leemelte a falról. Előtűnt egy negyvenszer ötven centiméteres számzáras széf. Caperolli beállította a kódszámokat, s amikor ki akarta nyitni, Legrand megszólalt. – Várj! Állj oldalt! – A maffiózó engedelmeskedett. Egy pillanatig arra gondolt, ráugrik a felügyelőre, és leteperi, de amikor látta, hogy Legrand nem teszi le a pisztolyt, lemondott tervéről. A felügyelő kitárta a széf páncélajtaját, belenézett.

Nem látott benne fegyvert, kábító sprayt sem. Csak ékszeres doboz volt benne, néhány köteg dollár, nyugatnémet márka és a kazetta. Nem is egy, három. Az egyik ugyanolyan miniatűr volt, mint amilyent Gramont ügyvéd magnójából kivett. – Vedd ki a kazettákat, és tedd az éjjeliszekrényre! – Caperolli engedelmeskedett. – Most csukd be a széfet, és zárd be! – Miután a férfi bezárta az ajtót, és a képet is visszaakasztotta a helyére, Legrand újabb utasítást adott. – Vedd magadhoz a kazettákat, és a nappaliban játssz le róluk egy-egy részletet! – Azok a felvételek voltak, amelyeket keresett. – Ülj le! – Miután a férfi visszaült az előbbi helyére, a felügyelő megszólalt. – Jacques Gramont-nak ki adott másolatot? – Ő nem mondta meg, hogy kitől kapta? – Nem kérdeztem meg tőle. – Hol van most Gramont? – Őrizetbe vettem. Beszélni fog! Tehát? – Lebrun kérésére én csináltam a másolatot minikazettára. De ő adta át neki. – Miért? – Hogy magát megzsarolja. – Gramont mennyit ígért Lebrun-nek a kazettáért? – Egymillió új frankot, ha sikerül Leon Auriolt megszöktetni. – Gondolom, már sejted, hogy ez nem sikerül. – Mondja, miért tegez maga engem? – Miért? – A felügyelő széttárta a karját. – Ez, tudod, már hagyomány. Mi a bűnözőket és az alvilági alakokat, az olyanokat, mint te, csak tegezni szoktuk. Persze, ha ők félreértik és visszategeznek, akkor szájon vágjuk őket. – Bocsánat, én nem tegeztem magát. – Ezért nem csaplak szájon. Most arról mesélj, de nagyon érthetően és tisztán,

hogy ki ölte meg Monica Granemotti művésznőt? Valamire figyelmeztetlek: ti most az antiterrorista csoport embereivel álltok szemben. Az én fiaim válogatott fickók. Nem ijednek meg a maffiától. Ellenkezőleg, le akarnak számolni veletek. Az embereidet, akiket portásnak álcázva alkalmaztál, már letartóztattuk. A portás helyén most a kommandó egyik megbízható embere ül. Nem vetted észre…? – Dehogynem! Meg is kérdeztem, hogy ki küldte ide? Azt válaszolta, hogy Jeanpierre-t, az éjszakai portást perforált vakbélgyulladással kórházba szállították, őt Nicolas Lebrun, a főnök küldte ide. Megnyugodtam. És följöttem. – Rendben van. Most térjünk vissza Monicára. Tehát, ki ölte meg, kinek az utasítására? – Nem tudom. Én erről semmit sem tudok. – Rendben van, Ricardo. Most jól figyelj rám! Én a gyilkosság előtti éjszaka együtt voltam Monicával. Nekem mindent elmondott rólatok. Elmondta, hogy te vagy a második ember. Érted, mit mondok? Lebrun az első, te vagy a második. És most jól figyelj! Én megjártam Vietnamot, ott voltam Dien Bien Phunál, aztán Algériában harcoltam, megtanítottak ölni, és én a francia trikolór dicsőségéért nálad ezerszer tisztességesebb embereket öltem vagy ölettem meg. Úgyhogy nincs és nem lesz lelkifurdalásom, hogyha végzek veled. De addig ezerszer elátkozod azt a pillanatot, hogy a világra jöttél, mert ha mi, a kommandó tagjai kezelésbe veszünk, hogy beszélj, biztos, hogy percenként összeszarod magad, s az is lehet, itt leheled ki a lelkedet. Ricardo Caperolli teljesen összeroskadt. Átkozta azt a pillanatot, amikor engedett Lebrun-nek, és parancsára zsarolni kezdte Legrand-t. Már akkor is tudta, hogy a felügyelő kemény ember, egykönnyen nem adja meg magát, az alkalomra vár, hogy visszaüssön. Azt is tudta, hogy emberei, a kommandó tagjai a tűzbe mennek érte. Hallott olyan esetekről is, amikor Legrand-ék nyomtalanul eltüntettek olyan terroristákat, akiket befolyásos összeköttetéseik közbenjárására a bíróság vagy felmentett, vagy futni hagyott volna. De ha most beszél, akkor Lebrun-ék végeznek vele. De van egy mindenkor érvényes vastörvény, aki időt nyer, életet nyer. Neki most időt kell nyernie, hogy megmenthesse az életét. Mert látja, hogy Legrand nem tréfál, ha nem beszél, biztos, hogy megkínozza, agyonveri vagy vereti, holttestét pedig úgy eltünteti, hogy senki sem talál rá. Szót kell vele érteni.

– Felügyelő úr, ha beszélek, maga megvédi az életemet? – Csak én védhetem meg, Ricardo. Senki más. – Lebrun-tól is? – Lebrun-nek nem lesz módja, hogy leszámoljon veled. Vedd úgy, hogy Lebrun nem létezik. Nyugodtan leírhatod. – Vigyázzon, felügyelő, Nicolas-nak nagyon befolyásos barátai vannak. – Alexandre de Peretti tábornokra gondolsz? – Többi között. De nem ő az egyetlen barátja. Vannak barátai az Államokban is. – Vagyis az Államok itt dolgozó emberei között. – Igen! Vannak itt jó néhányan. – Például Joe Kappel. – Például. – Ne fájjon a fejed! Én tőlük is megvédelek. Erre szavamat adom. Beszélj, mert kevés az időm! – Adásra kapcsolta a rádiótelefont. – Claude! – Igen, főnök! – A fiúk maradjanak, maga jöjjön fel! Vége! – Értettem! Két perc múlva ott vagyok. – Legrand Ricardo Caperollira nézett. – Tehát, Ricardo? – Ihatnék egy pohár konyakot? – Szerintem jobb, ha nem iszol. Beszélj, ne húzd az időt! – Rendben van. Beszélek, de engedje meg, hogy igyak egy pohárral. – Alkoholista vagy, a fene enne meg? – Legrand az italos asztalhoz ment, de közben szemmel tartotta Caperollit, egy poharat teletöltött konyakkal, és az

asztalra tette. – Idd meg! – mondta. A magas, testes férfi ivott a konyakból, szinte cseppenként szürcsölgette. Amikor a maradékot az asztalra tette, csengettek. Legrand felállt. – Tedd hátra a kezed! – mondta, és minden lehetőségre felkészülve Caperolli kezére kattintottá a bilincset. Aztán kiment a hallon keresztül az előszobába, de az ajtókat nyitva hagyta maga mögött. Óvatosan kinézett a kulcslyukon, ha kicsit torzítva is, de felismerte Claude arcát. – Én vagyok, főnök – hallotta helyettese hangját. Kinyitotta az ajtót, a szőke korzikai belépett. – Minden rendben van, főnök? – Nagyjából. Remélem, Ricardo barátunk engedelmes lesz. – Kényelmes léptekkel bementek a nappaliba. – Most arra várok, hogy felmondja a leckét. Claude Marettes meglátta a megbilincselt Caperollit. – Jó estét, Ricardo – köszönt. – Szüksége van némi ösztönzésre, hogy a nyelve megoldódjon? Caperolli kesernyésen elmosolyodott, kövérkés arca, homloka fénylett az izzadságtól. – Már megállapodtunk a felügyelő úrral – mondta. – Én beszélek, ő pedig megvéd a keresztapa bosszújától. – Erre mérget vehet, Ricardo – mondta Claude. – A főnök nem tréfál. – Nos, halljuk! – mondta Legrand, és levette a bilincset Caperolli csuklójáról. A kövérkés ember fájdalmasan megdörzsölte a csuklóját. Játszott. Húzta az időt, pedig tudta, hogy felesleges, halálos csapdába került. Ha betartja a maffia törvényét, és nem beszél, akkor meghal, ez a két, mindenre elszánt ember nem kegyelmez meg neki. Tehát, ha élni akar, beszélnie kell. Ivott a konyakból. – Monica Granemottit annak idején Lebrun parancsára én szerveztem be. Nem volt más választása. Összehoztam Lebrun-vel, aki elmagyarázta neki, hogyha nem lesz engedelmes, akkor a magnófelvételt sokszorosítják, sőt

sajtókonferenciát tartanak, s bebizonyítják az országnak, hogy a köztársaság ünnepelt színésznője zsaru szeretőjével közösen megölte a férjét. Még arra is van lehetőség, magyarázta Lebrun, hogy az Europe-1 adón a hangfelvételt lejátsszák. Monica vállalt mindent. A biztonság kedvéért később teleraktuk a lakását poloskákkal, tudni akartuk, hogy kivel mit beszél, nem árul-e el bennünket. Amikor most szombatról vasárnapra virradó éjjel elárult, Lebrun úgy döntött, hogy végezni kell vele, s ahogy a férje megígérte, sósavval le kell önteni az arcát. Egy fizetett bérgyilkos végzett vele. – Hogy hívják? – kérdezte Legrand. – Mario Zaccetti. – Hol lakik? – A Rue de Sofia és a Boulevard Barbes sarkán. A harmadik emeleten. – Mi a foglalkozása? – Bérgyilkos. Hivatásos bérgyilkos. Idegenlégiós volt, megsebesült, leszerelték, végkielégítést kapott. Abból a pénzből, meg amit Lebrun-től kapott, nyitott egy játéktermet ugyanabban a házban. Alacsony, tömzsi, de nagyon erős, izmos férfi, fekete, kisujjnyi vékony bajusza van, valamikor Clark Gable viselt ilyen bajuszt. Családos, felesége és két gyermeke van. Most negyvenéves, a felesége harmincöt. Gyakorlatilag az asszony vezeti a játéktermet. Valamikor kurva volt a Pigalle környékén, ott ismerkedett meg a volt idegenlégióssal. Zaccetti feleségül vette, az asszony szült neki két gyereket, az idősebbik nyolcéves, a kisebbik hat. Az asszony francia. – Tud arról, hogy a férje főállásban bérgyilkos? – Nem, nem hiszem, hogy tudna róla. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint Mario skizofrén. Imádja a családját, ugyanakkor a legkegyetlenebb gyilkos. – Yves Durand-t is ő gyilkolta meg? – kérdezte Legrand. – Igen. Lebrun parancsára én beszéltem meg vele mindkét gyilkosságot. Borítékban átadtam neki a csekket, fogalmam sincs, hogy Lebrun hány ezer frankot adott neki.

– Hol a dolgozószobád? Ricardo Caperolli a bal oldali ajtóra mutatott. – Menj előre! – Bementek a dolgozószobába. A falaknál mahagóni könyvállvány, roskadásig telezsúfolva könyvekkel, itt-ott egy-egy absztrakt festmény, egy dohányzógarnitúra és hatalmas íróasztal. – Várj, ne ülj le! – mondta a felügyelő. Az íróasztalhoz ment, kihúzta a fiókokat, arra volt kíváncsi, hogy Caperolli nem tart-e lőfegyvert valamelyik fiókban. Nem talált bennük fegyvert. – Ülj le, Ricardo, és mindazt, amit a két gyilkosságról elmondtál, most leírod szépen, olvashatóan és nagyon részletesen. A helyettesem veled marad. Felhívom a figyelmedet arra, hogy fiatal barátom nagyon erős, és joga van ahhoz, hogy minden gyanús mozdulatra a fegyverét használja. Természetesen önvédelemből. A dolgozatodban azt is írd meg, hogy kinek az ötlete volt a Bakunin-brigád nevének a használata. De azt egy külön, teljesen külön papírra írd! Világos? Én hamarosan visszajövök, szeretném, ha a dolgozattal addig készen lennél. – Értettem, felügyelő úr! Láthatja, hogy őszinte vagyok. Ha én most részletesen leírok mindent, megkíméli az életemet? – Kezdj munkához! Utána majd erről is szót váltunk. – Intett Claude Marettesnek. A szőke korzikai hozzá ment, de szemmel tartotta Ricardo Caperollit, aki leült az íróasztalhoz, papírt tett maga elé, és írni kezdett. – Claude fiam, én most bemegyek az osztályra, beszélni akarok Leon Auriollal, mielőtt átadjuk őt a vizsgálóbírónak. Gondolom, úgy két óra múlva itt vagyok újra. Legyen nagyon óvatos! – Nem lesz semmi baj, főnök! – mondta Claude Marettes. – Az összeköttetést azért tartsuk egymással. – Természetesen. – Egészen közel hajolt a korzikaihoz, halkan, úgy, hogy Caperolli ne hallja, megkérdezte. – Hány emberünk van az utcán? – Összesen kettő. És ott áll Philippe is a Citroënnel. – Rendben. Legyen óvatos, Claude. Ja, és még valami. Anne védelméről gondoskodott? – Természetesen.

– Köszönöm. – A felügyelő távozott. A portásfülkében ülő emberéhez ment. – Fiam, ha bármi történne, az irodámban leszek. – Mi történne, felügyelő úr? – Nem tudom, fiam, de mindenre fel kell készülnünk. Ez a banda nem adja meg magát olcsón. – Kezet fogott a fiatal kommandóssal, aztán kiment az utcára. Meleg augusztus végi este volt, a déli szél mintha kisodorta volna a városnak ebből a részéből a szén-monoxiddal fertőzött levegőt. A felügyelő könnyebben lélegzett. Egy pillanatig eszébe jutottak az indokínai évek, a monszun, azok a szinte elviselhetetlen napok és hetek, amikor a forró levegő páratartalma elérte a nyolcvan-kilencven százalékot, és a testük a fejüktől a lábukig lucskos volt az izzadságtól. Mintha gőzfürdőben lettek volna. Mélyet szívott a késő esti levegőből, szinte felüdült. A túloldalon ott állt a két kommandós kocsija. Odament, nekik is elmondta, hogy nagyon figyeljenek, rádiótelefonon tartsák a kapcsolatot Marettes-vel, és készüljenek fel minden eshetőségre. Lehetőleg ne aludjanak el. – Főnök, bízzon bennünk! – Hamarosan visszajövök, fiúk. Viszlát. – Philippe-hez ment, beült mellé a kocsiba. – Az irodámba megyünk! – mondta. Fél óra múlva már az irodájában ült, és felhozatta a zárkájából Leon Auriolt. A tanár álmosan pislogott a felügyelőre, nem értette, hogy miért ébresztették fel. Az őr távozott, ketten maradtak, Leon Auriol inge, ruhája gyűrött volt. Lesoványodott arca borostás. – Üljön le, Auriol! A tanár leült, lábát maga alá húzta, és álmosságát legyűrve, figyelmesen nézett a felügyelőre. – Hogy van, hogy érzi magát? – Szarul! – Megértem. – Szivarra gyújtott, pöfékelt néhányat, megkérdezte, hogy rágyújte.

– Nem, nem akarok rágyújtani. Valamikor dohányoztam, de a lebukásom után elhatároztam, hogy többé nem gyújtok rá. – És miért? – Mert egy rohadt cigarettáért nem adom el magamat. Ha én a hatalomtól elfogadok egy cigarettát, azért mindig adni kell valamit. – Gyújtson rá, ha akar. Nem kérek cserébe semmit. – Kedves magától, felügyelő úr, de semmit sem kérek, és nem gyújtok rá! – Leon a körmeit piszkálta, nem nézett a felügyelőre. – Valószínűleg holnap átszállítják mindannyiukat a vizsgálati osztályra, a Gue de Cast Grenelle-re. – Végre! Már elég hosszú ideje tartanak itt, s még vizsgálóbíróval nem találkoztam. Azt hiszem, maguk vagy nem ismerik a törvényeket, vagy ismerik, de nem tartják be. – Kedves Leon Auriol, mi ismerjük a törvényeket. De az antiterrorista osztály kivételes helyzetben van. Különösen akkor, ha olyan bonyolult ügyben nyomozunk, mint a Bakunin-brigád, mert amikor a bankrablást meghiúsítottuk, még nem tudtuk, hogy ez a tetszetős hangzású forradalmi brigád valójában nem forradalmárokból áll, hanem provokátorokból. És azt sem tudtuk még, hogy a maguk szervezetét az amerikaiak, nevezetesen a CIA és az antiterrorista osztály vezetője hozta létre. Vagyis, ha ironizálni akarnék, azt is mondhatnám, hogy kollégák vagyunk. A hiba csak ott van, hogy én erről sokáig nem tudtam. Bevallom magának, ha időben tudomásomra jut, hogy Leon Auriol a CIA és az antiterrorista osztály embere, másképpen alakultak volna a dolgok. Konkrétan: nem halt volna meg két emberem, és a maguk három embere is élne. – Bocsánat, felügyelő úr, nem értem, hogy miről beszél!? – Hogyhogy nem érti!? Maga ugyanúgy tudja, mint én, hogy François Guerini a CIA ügynöke. – Mit beszél? – Leon arca elsápadt. – Nem értette, hogy mit mondtam? Megismétlem. François Guerini, a maga

barátja, több mint húsz-valahány éve Joe Kappel CIA-ezredes fizetett ügynöke. Remélem, nem akarja tagadni, hogy maga ezt tudta? Guerini Joe Kappel ezredestől és Marty Kläber ezredestől kapott utasítást a Bakunin-brigád szervezésére. Vagy azt is tagadja, hogy ismeri Guerinit? Látom, hogy szavaim megdöbbentették. Kedves Leon Auriol, mi az elmúlt napokban nem aludtunk. Keményen dolgoztunk. Így tudtuk meg, hogy Guerini a vallomása után megszökött az országból. Olyan értesüléseink vannak, hogy Magyarországra ment illegálisan. Látom, kételkedik. Kár, mert az igazat mondtam magának. Abban reménykedtem, hogy a tények meggyőzik, és végre beismerő vallomást tesz. Szeretném, ha felismerné, hogy én segíteni akarok magán. Egyébként közlöm, hogy az ügyvédjét, Jacques Gramont-t letartóztattam, mert arra akart rábírni, hogy szöktessem meg magát. – Bocsásson meg, felügyelő úr, de egy szavát sem hiszem el. Az, amit most maga művel, a piszkos trükkök módszereinek egyike. Így akar vallomásra bírni. De így nem megy! Elmondtam már százszor, most elmondom százegyedszer, a Bakunin-brigád kapcsolatairól, szervezőiről nem beszélek, akkor sem, ha agyonvernek. Amit én tettem, azért vállalom a felelősséget. És természetesen a következményeket is. De ilyen képtelenséggel, hogy mi a CIA utasítására szervezkedtünk, nálam nem éri el a célját. Legrand lepöccintette szivarjáról a hamut. Kedélyesen bólogatott: – Megértem magát – mondta, amikor Leon befejezte mondókáját. – Most lejátszók magának egy érdekes hangfelvételt. Hallgassa meg nyugodtan, aztán döntsön belátása szerint. – A páncélszekrényéből elővette a magnókazettát, behelyezte a készülékbe, megnyomta az indítógombot. Leon feszülten figyelt. Az első mondat után megismerte Guerini hangját. „– Kläber ezredes úrral akarok beszélni. – Szeretném, ha most megjegyezné, amit mondok. Pillanatnyilag maga itt nem akarhat semmit. Konkrétan, maga, kedves Guerini, őrizetbe van véve, mint a Bakunin-brigád vezetője. – Hogy én? – Maga, kedves Guerini. – Legyen szíves, hívja fel Kläber ezredes urat.”

Nem, ez nem lehet igaz, gondolta Leon Auriol, és lehunyta a szemét. De igaznak kell lennie, mert ez François hangja, megismeri. És végig kellett hallgatnia barátjának vallomását, és meg kellett tudnia, hogy François mikor ismerkedett meg Kläber ezredessel a Párizs környéki villában. Még azt is elmondta, aprólékosan részletezve, hogy milyen volt a hatalmas nappali berendezése, még arra is emlékezett, hogy Kläber ezredes feleségének a portréja a kandallóval szemközti falon lógott. „– Honnan tudja, hogy a festmény Kläber ezredes feleségét ábrázolja? – Kappel ezredestől. – Joe vezetékneve Kappel? – Több neve van. Én ezzel a névvel ismertem meg.” Istenem, megbocsáthatatlan bűnt követtem el – gondolta Leon Auriol –, én is ismertem azt az embert, nekem François úgy mutatta be, mint az imperializmus ellen küzdő terroristák nemzetközi koordinációs irodájának vezetőjét, akitől a fegyvereket és a robbanóanyagokat kapjuk. „– Kappel zseniális hírszerző – hallotta Leon François Guerini hangját –, amikor az Egyesült Államokban dolgoztam, akkor hallottam, hogy Kappel a Piszkos Trükkök részlegének egyik vezetője.” Kis idő múlva a felügyelő megkérdezte: „– Hány tagja van a szervezetnek? – Huszonhét. Sejtszerűen szervezkedtünk. Egy-egy sejt öt főből áll. A sejt tagjait csak a vezető ismeri. A tagok nem ismerik egymás igazi nevét, és azt sem tudják, hogy ki hol lakik, mivel foglalkozik.” Hát igen, a felügyelő nem hazudott. Leon Auriol fegyelmezetten végighallgatta a felvételt, és rájött arra, hogy ostoba balek volt, bábu az amerikai titkosszolgálat és Kläber ezredes kezében. De hogyan élhet ezután? És miért? Egyszerűen arról van szó, hogy nevetséges figura lett a világ szemében. És a tanítványai? Vajon elhiszik-e, hogy ő nem volt a CIA ügynöke? Nem, nem fogják elhinni. Legrand türelmesen várt, nézte a gyötrődő fiatal tanárt, és a szíve mélyén sajnálta őt, ugyanúgy sajnálta, mint önmagát. Mert végül is, mindketten áldozatok, ő

sohasem egyezett volna bele egy efféle provokatív szervezet létrehozásába. – Felügyelő úr – szólalt meg nagy sokára Leon Auriol –, nagyon nevetséges vagyok? – Legalább annyira, mint én. Gondoljon bele, likvidálnom kell azt a terrorista szervezetet, amelyet a CIA-vel mi hoztunk létre. – Mi van a feleségemmel? – Tudomásom szerint Budapesten van. – Azt nem tudja véletlenül, hogy mikor jön vissza? – Valami olyasmit mondott, hogy kedden vagy szerdán. Nem mondta? Hiszen elutazása előtt Kläber ezredes szobájában találkoztak. Ma reggel. – Igen, találkoztunk. És magának elárulom, nekem nagyon nem tetszett ez a találkozás. Meg is kérdeztem Mártit, mi az oka, hogy velem kivételeznek? Tudomásom szerint a társaim eddig még nem találkozhattak hozzátartozóikkal. Azt mondta, ne gondoljak semmi rosszra. Felügyelő úr, nem lehetséges, hogy a feleségemet ez a Kappel meg Kläber bevonta valamilyen piszkos játszmába, kihasználva a letartóztatásomat? Legrand a tépett füstfoszlányokat bámulta. – Nézze, fiatal barátom, minden lehetséges. Márti szereti magát. Hogy kiszabadítsa, mindenre képes. Én nem tudom – hazudta –, hogy Joe Kappelék mit ajánlottak neki, annyit tudok, hogy beszéltek vele. – Felügyelő úr, adjon nekem papírt és tollat, kísértessen vissza a zárkámba, én mindent leírok. De borítékot is adjon, nem akarom, hogy magán kívül más is elolvassa. Legrand intézkedett. Leon Auriol kapott papírt, borítékot, tollat, és visszakísérték a zárkájába. A felügyelő az ajtóig kísérte, amikor a vételre állított rádiótelefonon meghallotta Claude Marettes hangját, de az el-elcsukló hangra alig ismert rá. – Vége, főnök, mindennek vége! Szörnyű mészárlás történt! Lebrun-ék vagy

húszan voltak. Legrand át akarta kapcsolni a készüléket, de Claude még mindig adáson tartotta. Csak az ő egyre halkuló, töredezett hangja hallatszott. – Már nem bírom soká…! Caperollit is megölték… Főnök… isten vele! – A készülékben csak egy búgó hang hallatszott. Legrand hiába próbálta hívni Claude-ot, nem sikerült kapcsolatot teremtenie, mert Marettes nem állította a készüléket vételre. A felügyelő sejtette, hogy valami szörnyű tragédia történhetett Caperolli lakásában. Még szerencse, hogy a magnófelvétel megvan a beszélgetésükről, valószínű, hogy Caperolli írásos vallomását Lebrun-ék magukkal vitték. Nem sokat tétlenkedett, riadóztatta a bázison a kommandó első szakaszát, mintegy tizenöt válogatott, különlegesen kiképzett harcost, akiknek feladatai közé többek között az emeletes lakásokba való rendkívül gyors behatolás és az ott tartózkodó ellenség leküzdése, megsemmisítése tartozott. A kommandó tagjai páncélmellényt is vegyenek fel, így szólt az utasítás. Legrand fél óra múlva már a bázison volt. Az udvaron már indulásra készen álltak a speciális Citroën kocsik, a kommandó tagjai pedig állig felfegyverkezve várták az indulási parancsot. Legrand is átöltözött a kezeslábasba, fejére húzta a kötött sapkát, aztán nagy vonalakban, de érthetően elmondta, hogy mi történt Ricardo Caperolli lakásán. Ismertette azt is, Lebrun-ék gyilkolták meg Yves Durand újságírót, mert együttműködött az antiterrorista osztállyal, és ők gyilkolták meg a Bakunin-brigád nevében Monica Granemotti színésznőt, mert az vallomást tett a maffia ellen. – Az a feladatunk, fiúk, hogy leszámoljunk a maffia vezérkarával. A főnököt, vagy másképpen a keresztapát, Nicolas Lebrun-t jól képzett orvlövészek, gyilkosok védik, mindenre elszánt gazemberek. Ha lőnek, viszonozni kell a tüzet. Ha első felszólításra nem adják meg magukat, meg kell semmisíteni őket. – Ezután ismertette a Lebrun-villa alaprajzát, a szobák elhelyezését, a kerítés belső oldalán kiépített fotocellás védőberendezést. Közölte, hogy a kétszintes villának nincsen saját áramfejlesztője, tehát ha három ember átmenetileg megbénítja a tizenhetes elektromos elosztót, a megbénítás alatt azt kell érteni, hogy ki kell kapcsolni az áramot. Az összeköttetést rádiótelefonon tartják egymással. A villa tervrajza alapján minden embernek kijelölte a helyét, megbeszélték a támadás pontos idejét, egyeztették az óráikat. Aztán gépkocsira szálltak. Az előzetes terv szerint először a Hiltonnal szembe, a Rue de la Fédérationra mentek. Ott már nagy volt a tolongás. A rohamrendőrség kordont vont a ház köré, nem engedték be az újságírókat, de a televíziósokat sem.

Legrand kiszállt, az embereinek azt mondta, maradjanak nyugodtan. Átment a kordonon, a rohamrendőrök ismerték, megnézte a házzal szemben álló felrobbantott gépkocsit, benne két emberének felismerhetetlenségig szétroncsolt holttestét. „Ezért megfizetsz, Lebrun – gondolta –, az életeddel fogsz fizetni!” Bement a házba. A portásfülkében egy másik emberének a holttestét látta, keze görcsösen szorította a géppisztolyt. A bejárattól balra két hulla feküdt, letakarva, a maffia két tagja volt, akiket a nyomozást vezető D’Erspyrt százados szerint a portás terített le. D’Erspyrt kíséretében felment Ricardo Caperolli lakásába. Szörnyű látvány fogadta. Az ajtó előtt két támadó holtteste feküdt, az ajtó szilánkokká volt lőve, mindenfelé alvadt vértócsák sötétedtek. Bementek a lakásba, ahol a bűnügyiek nagy technikai apparátussal dolgoztak. Ott voltak a nyombiztosítók, a fotósok, a speciális szakértők, az orvosok. Ricardo Caperolli az íróasztalára dőlve halt meg, a rendőrorvos szerint harminc lövés érte a testét. Claude Marettes a fotel és a dohányzóasztalka között feküdt a szőnyegen, teste több sebből vérzett. Legrand megrendülve térdelt le Claude mellé. Lehajolt hozzá, megcsókolta a homlokát, lezárta szemeit. „Megbosszulom a halálodat, Claude! Esküszöm!” mormolta magában, és nagyon kellett fegyelmeznie magát, hogy könnyeit visszatartsa. Felállt, az íróasztalhoz ment. Nem találta sehol az asztalon Caperolli írásos vallomását. A kapitányhoz fordult: – Nem találtatok az asztalon írásokat? – kérdezte. – Miféle írásokat, Henri? – A szőkésbarna bűnügyi százados érdeklődve nézett a felügyelőre. Legrand félrehívta. – Figyelj rám, Jeanpierre, amikor én elmentem innen a lakásból, azt a feladatot adtam Caperollinak, hogy szóban tett vallomását írja le. – De miről vallott? Ez fontos a nyomozás szempontjából. – Hát persze hogy az. Bevallotta, hogy Nicolas Lebrun parancsára ő gyilkoltatta meg Yves Durand újságírót és Monica Granemotti színésznőt. – Kinek vallotta be? – Nekem, Claude Marettes előtt. Akkor azt mondtam, hogy mindezt írja le a saját kezével. Én akkor mentem el, amikor Caperolli az íróasztalához ült, és írni kezdett. De az íróasztalán nem találok semmit. – Nézzük meg még egyszer alaposan! – A százados a fotóshoz fordult. –

Elkészültek a képek? – Igen, uram – mondta a fotós. A százados intett az egyik nyomozónak. – Emelje fel az áldozat felsőtestét – mondta. A nyomozó engedelmeskedett. Hátulról megragadta Caperolli kabátját, és hátrahúzta a felsőtestét. Az asztalon egy üres papír és egy golyóstoll volt, és több tenyérnyi alvadt vér. Legrand elgondolkodva körülnézett. Valami nem tetszett neki. Már vége volt a vérengzésnek, amikor Claude jelentkezett. Vagyis a támadók már elmentek, és Claude még mindig élt, lehet, hogy a gyilkosok nem vették észre, hogy a lövésektől akkor még nem halt meg? Újból Claude holttestét nézte, közelebb ment hozzá. Feltűnt neki, hogy Claude jobb kezével az összegyűrt perzsaszőnyeg szélét markolta. Legrand letérdelt Claude teste mellé, megfogta a kezét, és azzal együtt felemelte a szőnyeget. Ott volt a szőnyeg alatt, amit keresett, mintegy hat ív papír, sűrűn teleírva. „Tudtam, hogy Claude-ra a legnehezebb helyzetben is számítani lehet!” Magához vette a vallomást, összehajtotta, és eltette a kezeslábasa felső részébe, az inge alá. – Jeanpierre, csináljatok nagyon részletes és mindenre kiterjedő házkutatást, és a jegyzőkönyvet látni szeretném! – Természetesen. – Ne feledd, Ricardo Caperolliék a Bakunin-brigád nevében gyilkoltak, úgyhogy a nyomozás irányítása rám tartozik! – Tudom, Henri, megbízhatsz bennem! – Reggel szeretném látni a jelentést. – Ott lesz az asztalodon. – Kezet fogtak, Legrand visszament a kommandósokhoz. Csakhogy ez nem volt egyszerű, mert az újságírók és a fotósok gyűrűbe fogták, és záporoztak rá a kérdések. Hány rendőr vesztette életét? Igaz, hogy a Bakunin-brigád le akar számolni a maffiával? Igaz-e, hogy Ricardo Caperollit is meggyilkolták? – Nem nyilatkozom! – hárította el magától a kérdéseket Legrand. – Még nem!

Hamarosan mindent megtudnak. – Átvágta magát a gyűrűn, és három rohamrendőr kíséretében elindult a gépkocsihoz. Emberei már türelmetlenül várták. – Fiúk – mondta elcsukló hangon –, bajtársainkat, Claude Marettes-t, Pierre Dubonnet-t, André Lenoir-t és Louis Lerouge-t Nicolas Lebrun-ék kegyetlenül meggyilkolták. Claude testét tizenhét lövés érte. Bizonyítékunk van rá, hogy a Bakunin-brigád mögött Lebrun és bandája áll. – Megemelte a hangját: – Most leszámolunk velük! Mindenki tudja a feladatát? – Tudjuk! – hallatszott szinte egységesen. – Helyes! Paul! – szólt a szakaszparancsnokhoz. Harminc év körüli, szakállas, bajuszos, jól megtermett férfi volt, főhadnagyi rangban. – Richard-ék jelentkeztek az áramelosztótól? – Parancsra várnak. – Beszéljen velük. Most indulunk, hamarosan megkapják a parancsot. Indulás! – mondta a gépkocsivezetőnek. A kemény arcú gépkocsivezető indított, a tükörből figyelte, hogy a másik kocsi követi-e. Kikanyarodtak a Szajna-partra, és a Pont D’Jénan áthajtottak a túlsó partra, megkerülték a Trocaderót, ráfordultak az Avenue Ulaberre, aztán az Étoile-nál balra fordulva a Bois de Boulogne-nak vették az irányt. Legrand az órájára nézett. Hajnali fél három volt.

18

Márti hirtelen felriadt. Első pillanatban nem tudta, hogy hol van, az olvasólámpa kapcsolóját kereste, de nem találta. Hát persze hogy nem találja, hiszen nem Párizsban van, hanem Óbudán, és nem Leon öleli át a karjával, hanem Balázs. Óvatosan leemelte magáról a férfi karját, de bármennyire óvatos volt, Balázs felébredt. – Mi van? – kérdezte. – Mennyi az idő? Hámori Balázs felkattintotta az olvasólámpát, megnézte az óráját. – Fél három van. Kilencszázhetvennyolc augusztus huszonkilencedike, kedd, hajnali fél három. – Úristen! Ma el kell utaznom. – Felült, melle szabaddá vált. Bámulta a falra akasztott vázlatokat, festményeket, és hirtelen arra gondolt, hogy az este teherbe eshetett, mióta Leon letartóztatásban van, nem szed fogamzásgátló tablettát. – Balázs, mondtam neked az este, hogy nem szedek fogamzásgátlót? A főhadnagy magához húzta Mártit, megcsókolta a mellét – Nem mondtad. De miért fontos ez? – És ha terhes leszek? – Vállalom a gyereket, és felnevelem. – Balázs, ez nem olyan egyszerű! – Egyszerűbb, mint gondolnád. Lelkifurdalásod van? Márti hátrasimította homlokába hulló dús haját. – Nem is tudom. Még nem csaltam meg Leont.

– Nem akárkivel csaltad meg. Velem! És ez mégiscsak más! Végül is, mi szeretjük egymást. Egy közel húszéves szerelem végére nem lehet csak úgy egyszerűen pontot tenni. Jogunk volt ehhez az éjszakához. Én még most is úgy érzem, hogy jobban hozzám tartozol, mint Leonhoz. Sokkal többet tudsz rólam, mint róla, tízezerszer több emlék köt bennünket egymáshoz. És az emlékeket nem lehet elfelejteni, azok élnek, és nagyon elevenen jelen vannak a gondolatainkban, az érzéseinkben. – Igen, Balázs, tudom, és én is érzem. Hámori Balázs csókolgatni kezdte Márti arcát, nyakát, vállát, mellét, egész testét, és az asszony nem védekezett, érezte, hogy egyre jobban kívánja a férfi ölelését, csókját. – Márti! – hallotta a férfi lihegő hangját. – Bárhogyan alakul is a sorsunk, mi nem árulhatjuk el egymást. – Most ne beszélj, drágám! – mondta Márti, és szenvedélyesen megcsókolta a férfit. – Most szeress! Nagyon szeress! Szerették egymást, érezték, hogy összetartoznak, mindig is összetartoztak. Márti emlékezetében teljesen elmosódott Leon arca, alakja, nem emlékezett Párizsra, csak a pillanatra, Balázs ölelésére, gyengéd, mindent megbocsátó szerelmére. Úgy érezte, hogy még sohasem volt ennyire boldog, mint ezekben a percekben. Amikor nyugodtan feküdt és a mennyezetet nézte, arra gondolt, hogy mit ér ez a boldogság, és mennyi ideig tart. Szomjas volt, vizet kért Balázstól. A férfi felkelt, és hamarosan egy pohár narancslével tért vissza. Márti felült, ivott, közben látta, hogy Balázs nem veszi le róla a szemét. – Mit nézel rajtam ennyire? – mondta, és visszaadta a poharat. – Születésed óta ismerlek, de csak most látom, hogy milyen szép vagy. – Látod, ezt szívesen hallgatom. Azelőtt nem mondtál nekem ilyen szép és igaz szavakat. – Pedig mondhattam volna. – A poharat az asztalra tette, amikor visszafordult, feltűnt, hogy Márti tekintete felhős lett, arcán már nyoma sem látszott az előbbi vidámságnak.

Balázs visszafeküdt az asszony mellé. Megfogta a kezét, megcsókolta. – Mi történt? – Eszembe jutott Horváth Péter, és rosszkedvű lettem. – Márti, ne gondolj rá! Peti meghalt – csúszott ki a száján. Az asszony döbbenten nézett rá. – Mit beszélsz? Most már folytatni kellett: – Azt mondtam, hogy Peti meghalt. Tegnap késő délután a nagynénje lakása közelében halálra gázolta egy teherautó. – Honnan veszed ezt a marhaságot? – Ijedten szorította a férfi kezét, aztán felült, két szép melle minden lélegzetvételkor meg-megrezzent. – Nem, Mártikám, amit mondtam, igaz. Tegnap délután vagy este a francia külügyminisztérium hivatalosan értesítette a nagykövetségünket a tragédiáról. A nagykövetség meg minket. Márti sírni kezdett. Egyre görcsösebben rángott meg a teste, könnyei szinte kiapadhatatlanul folytak. A férfi megpróbálta vigasztalni, de nem sok eredménnyel. – Én vagyok az oka! – zokogta. – A fenét vagy te az oka! – Igenis, én vagyok az oka! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Én mindenkire csak bajt hozok. Balázs átölelte a lányt, és magához szorította olyan erősen, hogy Márti alig kapott levegőt. – Ne sírj! Hallod? Figyelj rám! – De az asszony csak zokogott. – Márti, hozzád szóltam! Te beszélted rá a szökésre?

– Nem! De én mutattam be Legrand felügyelőnek, és én kértem meg, hogy segítsen rajta. Istenem, nem lett volna szabad! – Jót akartál neki. Márti, Horváth Péter mindent elmondott, amit csak tudott. Az asszony a könnyeit törölgetve mondta: – Tudom, én fordítottam franciára a vallomását. – Te? – Igen, én. – Akkor azt is tudod, hogy az a fiú áruló lett. Az árulók sorsa pedig rendszerint az, ha nincs már szükség rájuk, végeznek velük. Márti könnyes szemmel nézett Balázsra. – Gondolod, hogy Pétert akarattal gázolták halálra? – A fejemet teszem rá. – De hát ez borzasztó! Akkor nekem hazudtak! – Kik? – Legrand-ék. – Nem volna jobb, ha világosabban beszélnél? Őszintén szólva nem sokat értek az egészből. Felelősnek tartod magad Horváth Péter haláláért. Ez valahogyan úgy hangzik, mintha a franciák vagy az amerikaiak utasítására te beszélted volna rá a szökésre. Pedig ez nem igaz, egyszerűen nem lehet igaz! Az egyik parancsnokom nemrégiben megkérdezte, mit tennék, ha kiderülne, hogy szerelmemet, Sebő Mártát a férje letartóztatását kihasználva a franciák vagy mások esetleg beszervezték? – Te mit válaszoltál erre? – kérdezte Márti még mindig könnyezve. – Azt mondtam, az teljességgel lehetetlen. Márti nem lehet áruló! Bármennyire szereti is a férjét, én biztos vagyok benne, hogy a férje terrorista cselekedetei elgondolkoztatják. Azt elhiszem – folytattam –, hogy emberileg megpróbál

segíteni a férjén a tisztesség határain belül. De ha annál többet tenne, maga is bűnözővé válna. Márti tisztességes. Én tűzbe teszem érte a kezemet. Márti lehunyt szemmel hallgatott. Balázs szavai megrendítették, nem tudott mit mondani. A férfi határtalan szeretete, ragaszkodása, bizalma, a tisztességébe vetett hite felkavarta. Itt fekszik mellette ez a becsületes ember, aki még mindig szereti, és a történtek után is annyira bízik benne, hogy a tűzbe tenné érte e kezét. Ez pokoli helyzet. Való igaz, amit Balázs az imént mondott. Leon kezéhez vér tapad. És hogyan viselhetné el egy olyan embernek a simogatását, aki ölt. És hogy ő Leonon segítsen, tönkre kell tennie Balázst, azt az embert, aki sohasem ártott neki, aki csak szerette és most is szereti. Hirtelen eszébe jutott, amit Joe Kappel mondott, amikor a három tablettát átadta. Ha Balázs nem vállalja a feladatot, meg kell ölnie őt, hogy Leon éljen, és ne kerüljön bíróság elé. És ha ezt megtenné, hogy élhetne tovább? És hogy ölhetné meg azt az embert, akit még most is szeret? Mert bárhogyan nézi is, Balázst is nagyon szereti, ha nem szeretné, nem lett volna az övé ezen az éj szakán. És ha végül is úgy döntene, hogy végrehajtja Legrand és Kappel parancsát, hogyan alakulna az élete? Soha többé nem jöhetne haza. Nem láthatná anyját, apját, leélhetné-e úgy az életét, hogy csak álmaiban látná a Hármashatár-hegyet, a Dunát, a Pogány-tornyot az Arany-hegyen. Neki ez a hazája. Meg az anyja, az apja, a Szentendrei út, az óvoda, az iskola, az acquincumi romok, az első csókok színhelye, és mindezt meg kell tagadnia, vagyis meg kell tagadnia a hazáját, szülőföldjét, és haláláig kísérteni fogja Horváth Péter tragédiája, és mindazok, akiket tönkretett. És hirtelen eszébe villantak Balázs anyjának, Eszter néninek a dicsérő szavai: „…de jó lány vagy Márti, de nagyon jó” – és sírni kezdett. Istenem, csak most kezdi megérteni, hogy hova jutott. Elárulta Eszter nénit, Mihály bácsit, Balázst, apját, anyját, önmagát. A hazáját. Van még számára kiút abból a mocsárból, amibe süllyedt? Nem. Ő nem akar végleg elsüllyedni. De ki segíthet rajta? A férfira nézett. – Balázs, drágám, meg tudsz nekem bocsátani? – Mit kéne megbocsátani? Neked? Nagyon szeretlek. Márti letörölte könnyeit, megcsókolta a férfit. – Valamit el kell mondanom neked. Kérlek, ne szólj közbe! Aztán, ha befejeztem, kérdezhetsz mindent. – És Márti beszélni kezdett.

19

Marty Kläber megigazította a szemüvegét, és nyugtalan pillantásokkal nézte az asztal túlsó oldalán ülő nagyon fáradt arcú Legrand felügyelőt. Tenyerével hátrasimította hullámos, őszülő haját. – Tegnap óta nem láttam, Legrand. Kedves Henri – tette hozzá barátságosan. – Tudomásom szerint, uram, tegnap jött haza víkendről. Ha meg szabad kérdeznem, hogyan sikerült a hétvége? Jó volt a tenger? Kläber megtömte a pipáját, meggyújtotta. – Most ne erről beszéljünk, Henri! Itt vannak a jelentések. Vasárnap megölték Monica Granemotti művésznőt és Yves Durand-t. – Így van. A jelentésben megírtuk, hogy mindkét gyilkosságot a Bakunin-brigád vállalta magára. – De hát én sajtóértekezleten közöltem, hogy a Bakunin-brigádot felszámoltuk! – Igen. Azt hittük. De a következőket kell jelentenem. – Mondja! – Megállapítottuk és erre dokumentumaink vannak, hogy Yves Durand-t és Monica Granemotti művésznőt Nicolas Lebrun utasítására gyilkolták meg. Erre írásbeli vallomások vannak a birtokomban. Többi között a maffia második emberének írásban leírt vallomása. – Hol van Ricardo Caperolli vallomása? – kérdezte Kläber. – Maga tudja, ezredes úr, hogy Caperolli volt a maffia második embere? – kérdezte Legrand színlelt csodálkozással. – Persze hogy tudom.

– Nos, a vallomás nálam van. Hiteles, mert saját kezűleg írta le. – Ideadná? – Természetesen. – De nem adta át mégsem, hanem tovább beszélt. – Azt ugye tudja, ezredes úr, hogy az éjszaka folyamán milyen vérengzés történt Caperolli lakásán!? – Tudom. Elolvastam a reggeli lapokat és a jelentéseket. Amit megbocsáthatatlan bűnnek találok, az a következő. Nem lett volna szabad megengednünk, hogy négy emberünket, köztük Claude Marettes-t megöljék. – Ezzel egyetértek. De a szervezéskor arra nem számítottunk, hogy Caperolli lakását a maffia megfigyelés alatt tartja, sőt hogy lakásába poloskákat telepítenek. Egyébként Claude Marettes-t nagyon sajnálom. Jelentenem kell, hogy Claude Marettes-vel az utolsó pillanatig rádióösszeköttetésben voltam. Tőle tudom – már haldoklott, amikor a jelentését leadta – hogy Lebrun-ék húsz bérgyilkossal támadtak rájuk. Összesen hét emberüket vesztették el, a kommandó vesztesége négy fő. – És mi van Lebrun-vel? Róla egy szó sincs a jelentésben. – Az éjjel a kommandó a vezetésemmel felszámolta a maffiavezér, Nicolas Lebrun főhadiszállását. – Fölszámolták? Hogyan? – Élve szerettük volna elfogni. Nem sikerült. Testőrei a Párizs környéki villában nem adták meg magukat, ellenálltak, maga Lebrun is fegyvert fogott, hiába szólítottam fel őt megadásra. Tűzharcban kellett megsemmisíteni őket. Lebrun-t saját fegyveremmel lőttem agyon, tűzharcban. Sajnálom, hogy nem sikerült élve elfognom. De van ennél sokkal érdekesebb, izgalmasabb, mondhatnám azt is, hogy tragikusabb dolog is. Kläber megigazította a parazsat a pipájában. Feljebb tolta a szemüvegét. – Valóban? – Leon Auriol az éjjel öngyilkos lett a zárkájában.

– Mit beszél? – Csak tényt közlök, uram. Leon Auriol öngyilkos lett. Írt egy megdöbbentő búcsúlevelet. – Hol van a levél? – Nálam. Ugyanis nekem szól. – Adja ide! – Uram, a búcsúlevél személy szerint nekem szól. – Egy másik levél is volt nála, de erről Legrand nem tett említést. Azt a levelet Leon Auriol a feleségének, Mártának írta. Kläber levette a szemüvegét, tisztogatni kezdte. A felügyelő tudta, most valami elhatározáson töri a fejét. – Mondja, Henri, és mit írt magának Leon Auriol? – Meglepően érdekes dolgokat. Megengedi, uram, hogy rágyújtsak? – Magának, Henri, ilyet nem kell megkérdeznie. Legrand szivarra gyújtott. Néhány pillanatig nézte Ronson öngyújtóját, aztán eltette, és tekintetét a sovány ezredesre emelte. – Leon Auriol többi között azt írta, azért választotta az öngyilkosságot, mert megtudta, hogy akaratán kívül a CIA, nevezetesen Joe Kappel ezredes és az antiterrorista osztály vezetőjének, Kläber ezredesnek ügynöke lett, François Guerini az ő utasításukra hozta létre a Bakunin-brigádot. Azok bábja volt, akik ellen harcolni akart. Ezt a bűnt, mert szörnyű bűnt követett el, nem bocsáthatja meg magának. És azt sem, hogy ennek az ördögi provokációnak halálos áldozatai az ő lelkét terhelik. Végül arra kér, hogy a nemzetközi sajtóértekezleten, amelyen öngyilkosságát a hatóságoknak ismertetniök kell, én mondjam el, mint a nyomozás vezetője, öngyilkossága okát, és ismertessem a hozzám írt levelét. Kläber sápadt arccal hallgatta a felügyelőt. Néha igazított egyet a szemüvegén.

– Egyvalamiben biztos vagyok – folytatta Legrand. – Az ügyből, mármint Leon Auriol öngyilkosságából országos botrány lesz. Megtudtam ugyanis, hogy Paul Auriol a belügyminiszter úrral együtt volt katona annak idején, együtt estek hadifogságba, a fogolytáborból együtt szöktek Magyarországra. És azt is megtudtam, hogy Paul Auriol a fia ügyében már járt a belügyminiszternél. Namármost, ha a befolyásos és az elnöki székre pályázó Auriol megtudja, hogy a fiát az antiterrorista osztály vezetője és Joe Kappel ezredes ugratta bele a Bakunin-brigád szervezésébe, és az ő utasításukra hajtották végre a terrorista cselekményeket, abból olyan világraszóló botrány lesz, amelybe nagyon látványosan bele fog bukni a kormány. – De hát az a szerencsétlen Leon Auriol honnan vette ezeket a képtelenségeket? Ki mondta neki, hogy a Bakunin-brigádot mi szerveztük? – Én, uram. – Mit beszél, Henri? – Csak a kérdésére válaszoltam, ezredes úr. – Maga mondta Leon Auriolnak, hogy Joe Kappel és én szerveztem a Bakuninbrigádot? – Gyufát vett elő, meggyújtotta a pipáját. – Igen, uram. Illetve, hogy pontos legyek – szivarja hamuját a hamutálhoz érintette, aztán újból megszívta –, hogy pontos legyek, szombaton, amikor ön a tengerpartra utazott, őrizetbe vettem François Guerini újságírót, aki bediktált két telefonszámot azzal, hogy azonnal hívjam fel bármelyiket. Természetesen nem hívtam fel. Behoztuk az osztályra, mert mi, uram, szombat-vasárnap is dolgoztunk a köztársaságért. Én rögtön felismertem, hogy az egyik telefonszám az öné, de nem hívtam fel, mert azt hittem, provokál az újságíró. Sajnos, mint kiderült, nem provokált! Vallomást tett. Elmondta, hogy közel huszonöt éve az amerikai CIA ügynöke, nevezetesen Joe Kappel kapcsolata. Sok piszkos ügyet hajtottak végre együtt. Elmondta, hogy Kappel mutatta be önnek a nyaralójában, a kandalló előtt ültek, a szemközti falon a kedves felesége portréja volt… – De hát… – Ezredes úr! – vágott közbe Legrand. – A beszélgetésről természetesen magnófelvételt készítettem, őszintén szólva, amiket az a kalandor, mármint François Guerini elmondott, az nem valami hízelgő önre nézve.

– Szabad lenne tudnom, hogy mit mondott? – Nem akarok önnek, ezredes úr, szomorúságot okozni… – De mondja csak! – Hát mit mondjak? Guerini szerint Joe Kappel nem sokra tartja önt. Gondolja meg, Guerini huszonöt év óta a CIA ügynöke. Nekem elmondta, és ez is rajta van a felvételen, hogy önnek nem mondott igazat, Kappel nem az Egyesült Államokban szervezte be őt, amikor az a HAVAS tudósítója volt, hanem sokkal korábban. Nos, szóval nem akartam hinni a fülemnek, amikor elmondta, hogy ön utasította őt egy terrorista szervezet létrehozására. Most nagyon őszinte leszek, ezredes úr. És amit mondok, nemcsak a saját nevemben mondom, hanem a fiúk nevében is. Ezt mi, akik az életünket naponta tettük kockára a köztársaságért, nem érdemeltük meg. Vagy elvártuk volna, hogy ebbe a különös, de mégiscsak véres társasjátékba minket is beavassanak. Engedelmével, az mégiscsak furcsa, hogy a CIA minket hülyéknek, cirkuszi bábuknak néz, akikkel azt csinál, amit akar, és mi egymást lőjük halomra, miközben becsapjuk a köztársaság polgárait, mert ugyebár, tisztelt ezredes úr, a valóságban mi vagyunk a Bakunin-brigád, mi robbantunk, mi gyilkolunk, mi öljük vagy öletjük meg saját embereinket!? Hát ez van, tisztelt ezredes úr! Joe Kappel piszkos játékáért meghalt a legjobb emberem, Claude Marettes, a bátyja és még négy kommandós. És ezért, ezredes úr, önnek vállalnia kell a felelősséget! Vállalnia kell az embereim haláláért, a három terrorista pusztulásáért, akik valójában az ön emberei, hiszen bizonyítható, hogy François Guerini az ön utasítására szervezte meg a brigádot. Az ezredes megérezte, hogy halálos csapdába került. – Hol van most Guerini? – kérdezte, mert értelmetlennek tartotta a tagadást. – A jelek szerint Magyarországra szökött. Legalábbis ezt írta egy hátrahagyott levelében, amelyet a lakásán találtunk. – Maga szabadon engedte? – Az ezredes úr bizalmi emberét, fizetett ügynökét mégsem tartóztathattam le!? A sovány ezredes felállt, elgondolkodva sétálni kezdett. – Hol van a levél?

Legrand elővette a mappájából azt a levelet, amelyet Claude Marettes íratott Guerinivel. Az ezredes átvette a levelet. Igen, ez Guerini írása, megismeri. – Kinek írta a levelet, megállapították? – Úgy tűnik, a barátnőjének – mondta Legrand. – Látta, hogy Kläber összevonta a szemöldökét. – Valami probléma van, ezredes úr? – kérdezte. Kläber nem a kérdésre válaszolt, amikor azt mondta: – Azon tűnődöm, hogy került magához a levél, miután Guerinit szabadlábra helyezte? – Válaszolok, ezredes úr – mondta nyugodtan Legrand. – Valóban szabadlábra helyeztem. Másnap azonban úgy alakult a nyomozás, hogy néhány adatot meg kellett kérdeznem tőle. Elküldtem Claude Marettes-t a hírügynökségbe, de ott azt mondták, nem tudják, hol van, nem jelentkezett. Marettes elment a lakására. A portás nem tudott róla semmit. Tegnap óta nem látta. Felmentek, csengettek, senki sem nyitott ajtót. A portás visszament a pótkulcsért. Kinyitották az ajtót, és akkor találták meg a levelet az asztalon. A portás elmondta, hogy egy Maria Wissovszka nevű lengyel származású táncosnő hetenként két-három alkalommal feljárt Guerinihez, valószínűleg neki szól a levél. Kläber pipája elaludt, kikaparta, újból megtömte, rágyújtott, aztán belemerült a levél olvasásába. „Drágám! Mikor ez a levél a kezedbe kerül, én már útban vagyok Magyarország felé. Talán már meg is érkeztem. Helyzetem hazámban tarthatatlanná vált, életveszélybe kerültem. Legrand felügyelő megtudta, hogy én vagyok a Bakunin-brigád szülőanyja, sajnos olyan lett a helyzet, hogy őszintén kellett beszélnem. Így hát bevallottam, hogy a brigádot Marty Kläber ezredes és Joe Kappel, CIA-ezredes utasítására szerveztem meg. Ezt ők természetesen súlyos árulásnak minősítik, s az árulóknak nem bocsátanak meg, és különben is: tanúra nincs szükség. Én pedig még élni szeretnék. Ahova megyek, ott anyagiakban nem fogok hiányt szenvedni. Te tudod, hogy én Joe Kappel megbízásából már jártam Magyarországon, és volt időm arra, hogy gondoljak a jövőmre. Elrejtettem

ékszerekben, valutában annyit, amennyiből életem végéig nyugodtan megélek. Persze nem biztos, hogy Magyarországon. Egy olyan országban szeretnék letelepedni, amelyiknek nincs kiadatási egyezménye Franciaországgal. És van még egy tervem. Levelet akarok írni Auriolnak, a milliomosnak. Megmentheti Leont a börtöntől, mert én bebizonyítom, hogy a Bakunin-brigád Kläber ezredes és a CIA műve. Gondolom, ez az információ Paul Auriolnak megér egy milliót. Drágám, ha már biztonságban leszek, írni fogok, és szeretném, ha hozzám utaznál. Csókol a te hűséges, szerető François-d.” Kläberrel enyhén szédült a szoba. Kivette a pipát a szájából, és a nyugodtan ülő Legrand-ra nézett. – Gondolom, Henri, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy erről a levélről fotókópiát készíttetett? – Pontosan úgy cselekedtem, uram, ahogyan ön az akadémián tanította. Így mondta: „…a kezünkbe került fontos dokumentumokról azonnal fotókópiát kell készíteni, mert az eredeti bármikor elveszhet, megsemmisülhet.” – Valóban így tanítottam. És most mi a terve, Henri, mit akar csinálni? Legrand a szivarját nézte, már majdnem a körméig égett. Elnyomta. Papír zsebkendőben megtörölte az ujját. – Ön szerint mit kéne csinálnom? A sovány ezredes megigazította a szemüvegét. – Szerintem – mondta aztán – egyezséget kellene kötnie velem. – Milyen alapon? – A köztársaság és a rendőrség tekintélyének védelmében. El kell hinnie, hogy amikor én erre a lépésre elhatároztam magamat, valóban az vezetett, hogy a Bakunin-brigád felveszi a kapcsolatot a Vörös Brigádok szervezetével, és a szerencsétlen Aldo Moro nyomára bukkanunk. Sajnos nem úgy alakultak az események, ahogy elképzeltük. Ez a szervezet életre kelt, és a fejlődésük belső logikája szerint a maga útját kezdte járni, vagyis az irányítás kicsúszott a kezünkből, a szervezetben Guerini báb lett, a vezetést átvette Leon Auriol, akinek öngyilkosságát teljes szívemből fájlalom. Magának, kedves Henri, el kell

ismernie, hogy személy szerint nekem ebből a balul sikerült ügyből semmi anyagi hasznom nem származott. – Elhiszem. Mit fog csinálni akkor, ha Guerini Budapesten vagy valahol máshol sajtókonferenciát tart, és leleplezi mint hiteles koronatanú a Bakunin-brigád keletkezését és működését? – Guerinit likvidálni kell! Az az ember közönséges kalandor! – És ki fogja likvidálni? – Még nem tudom. – Értem. És az újságíróknak mit fog mondani, Leon Auriol miért lett öngyilkos? – Idegileg labilis volt. Nem volt teljesen beszámítható, amit az a tény is bizonyít, hogy multimilliomos szülők gyerekeként terrorista lett. Ezt bízza rám! Én majd válaszolok az újságírók és a szülők kérdéseire. – Elhiszem. És a búcsúlevélről mit fog mondani? – Semmiféle búcsúlevélről nem tudok. – De az akkor is létezik! – Nem, mert ha mi megegyezünk, a levelet átadja nekem. – Ezen még gondolkodnom kell. Azt a sajtókonferencián nyugodt lélekkel bejelentheti, hogy Yves Durand újságírót és Monica Granemotti művésznőt Nicolas Lebrun parancsára Mario Zaccetti olasz származású bérgyilkos ölte meg. – Van rá bizonyíték? – Igen! Mint jelentettem, Ricardo Caperolli írásos vallomása. – Tessék, átadom önnek! Természetesen erről is készítettem fotókópiát. Nos, azt is elmondhatja, hogy Ricardo Caperolli lakásán hat amerikai gyártmányú poloskát találtunk, Nicolas Lebrun így tudta meg, hogy Caperolli a maffiára terhelő vallomást tett. Akkor határozta el Nicolas keresztapa, hogy végez helyettesével és az antiterrorista osztály ott lévő tagjaival. Claude Marettes utolsó jelentése szerint a gyilkos akcióban mintegy húsz bérgyilkos vett részt. Sikerült elrejtenie a

szőnyeg alá Ricardo Caperolli kézzel írt vallomását. Abból derül ki, hogy Mario Zaccetti volt a bérgyilkos. – Már lefogták? – Még nem, ezredes úr. De hamarosan őrizetbe vesszük. – Mikor? – Még a sajtókonferencia előtt. – Helyes! Csak nehogy egérutat nyerjen. Most még valamit szeretnék tudni. Lebrun megölése, tudom, hogy önvédelem volt, de pontosan szeretném ismerni a részleteket, mert nyilván a sajtókonferencián erről is szó lesz. Már csak azért is, mert bizonyos körökben jól ismert a Lebrun családnak a SDECE vezetőjéhez, Alexandre de Peretti tábornokhoz fűződő rokoni kapcsolata. Legrand bólintott, és felnyitotta a mappát, kivett belőle egy géppel írt jelentést. – Parancsoljon, ezredes úr! Tudtam, szüksége lesz rá, hajnalban lediktáltam. Valószínűleg érződni fog rajta a fáradtság. Kläber átvette a jelentést, és arra gondolt, hogyan tudná megnyerni ezt a remek, nagyszerű embert, aki nemcsak fizikailag ügyes, de szellemileg sem a sereghajtók közé tartozik. Megigazította szemüvegét, és olvasásba merült. „Claude Marettes rádiótelefon-üzenetéből megértettem, hogy Nicolas Lebrun cselekvésre szánta el magát. Mintegy húsz bérgyilkos megtámadta Ricardo Caperolli lakását, brutális módon meggyilkolták az embereimet. Mozgósítottam az A szakaszt. Csupa válogatott fiú. Elrendeltem a golyóálló mellény viselését, mert sejtettem, hogy tűzharcra kerül sor. Két Citroën kocsival vonultunk ki a bázisról. Előzőleg a fiúkkal ismertettem a feladatot, a terepet, vagyis Nicolas Lebrun házának pontos leírását, minden embernek kijelöltem a házba való behatolás helyét. Korábbi felderítésünkből tudtuk, hogy a házat nemcsak a magas kőkerítés védi, hanem a kerítésen belül kiépített fotocellás riasztóberendezés is. Biztonság kedvéért három emberemet elküldtem a Saint Cluy-i áramelosztó telepre, hogy a körzetben átmenetileg szüntessék meg az áramellátást. Az előre kidolgozott terv szerint a kúriát éjfél előtt öt perccel megközelítettük. Utasításomra Poncier őrmester a kapuhoz ment, hangosbeszélőbe mondta a nevét, beosztását és felszólította Nicolas Lebrun-t,

hogy jöjjön ki a kapuhoz, parancsa van az előállítására. Poncier őrmestert orvul agyonlőtték, amit megakadályozni nem tudtunk, ennyire drasztikus reagálásra nem számítottunk. Ezután, nulla óra öt perckor, a kommandó tagjai támadásra indultak. A kőfal az A szakasznak nem jelentett akadályt. A fotocellás riasztóberendezés nem működött, minden további nélkül bejutottunk a parkba. Előzetes felderítésünk szerint a kétemeletes épületet éjjel-nappal megszakítás nélkül két fegyveres testőr védte, most azonban, a Ricardo Caperollival és a kommandó tagjaival történt leszámolás után mintegy tizenöt fegyveres védte Lebrun biztonságát. Kemény és elszánt küzdelem után sikerült a maffiózókat lefegyverezni, ötüket tűzharcban agyonlőttük, négyen megszöktek, a többiek visszavonultak az épületbe. Ott tartózkodott maga Nicolas Lebrun is. Személyesen irányította a védelmet. A kommandó tagjai közül addig hárman sebesültek meg. A sebesülteket a kocsikhoz szállítottuk, ahol azonnali elsősegélyben részesültek. Többször felszólítottuk a házban lévőket a fegyverletételre, de a válasz sortűz volt. Ebben az esetben a szokásos módszert választottam az ellenállás leküzdésére. Felülről kell támadnunk, mondtam a fiúknak. Kapaszkodómacskákat dobtunk fel a párkányokra. Öt ember tűz alatt tartotta a bejárati tölgyfa kaput, mi, többiek a köteleken felkapaszkodtunk a második emeleti ablakokhoz…” – Kläber felnézett. – Maga is felmászott? – kérdezte. Legrand bólintott. – Erre még alkalmas vagyok, ezredes úr! – Hát nem mondom. – Az ezredes tovább olvasott. „Sikerült a második emeleti ablakok kinyitása után behatolni az épületbe. Itt már önvédelmi harcot kellett folytatnunk. A nálam lévő hangosbeszélőn felszólítottam Lebrun-t, hogy adja meg magát. Ha a harcot választja, legalább azt tegye meg, hogy családtagjait küldje le a biztonságos alagsorba. Visszakiáltotta: »Ne adj nekem tanácsokat, te rohadt zsaru!« Nem maradt más hátra, mint a támadás, ami nem volt egyszerű a koromsötét házban. Természetesen vittünk magunkkal megfelelő világítóberendezést, amelynek üvege golyóálló volt. Ezeket a világítótesteket úgy toltuk magunk előtt, hogy minket a golyó ne érhessen. Lebrun-t a parancsom értelmében élve kellett volna elfogni. Sajnos nem sikerült. A második emeletről ledobtunk három bénító ideggázbombát. A tüzelés abbamaradt. A maffiózók, szám szerint hatan, átmenetileg elvesztették eszméletüket. A személyzet is öntudatlanul hevert az első emeleten meg a földszinten. A maffiózókat megbilincseltük, Lebrun-t viszont nem találtuk. A dolgozószoba ajtaját valaki belülről bezárta. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csak Lebrun lehet a szobában.

Kértem, hogy nyissa ki. Géppisztolysorozat volt a válasz. Berobbantottuk plasztikkal az ajtót. Nem volt más választásunk. Néhány perc elteltével be akartam hatolni a szobába, de Lebrun még élt, az íróasztala mögül újabb sorozatot lőtt ki ránk. Felszólítottam, hogy tegye le a fegyvert, adja meg magát, helyzete reménytelen, öt embere elesett a tűzharcban, négyen megszöktek, cserbenhagyták őt, hat emberét pedig elfogtuk, egyedül maradt. Nem adta meg magát, felhívásomra golyóval válaszolt.” – Persze a valóságban nem így zajlottak le az események, ahogy Legrand a jelentésében leírta. A még életben lévő hat maffiózót valóban elkábították és elfogták. Mind a hatot megbilincselve a gépkocsikhoz vitték. Az is igaz, hogy a dolgozószoba vastag tölgyfa ajtaját berobbantották, de akkor már csak a felügyelő tartózkodott ott, mindenkit elküldött, mert Lebrun-vel személyesen akart leszámolni. Legrand-nál volt gránát, minden további kockázatvállalás nélkül bedobhatta volna. De a felügyelő néhány szót beszélni akart azzal az emberrel, aki szerelmét, Monica Granemottit embertelenül és kegyetlenül meggyilkoltatta, és sósavval elcsúfította szép arcát. – Lebrun! – szólt be a szétrobbantott ajtón. – Semmi esélyed sincs! Add meg magad! – Neked soha! Téged gyűlöllek! – Lehet, Lebrun. Én sem rajongok érted. Annyira nem, hogy megöllek! Monicáért, mert aljas voltál! A legaljasabb alak, akit valaha ismertem. Még csak annyit. Françoise, a feleséged a fogságunkban van. Figyelj rám! Ugyanúgy fog meghalni, ahogyan Monica Granemottit megöletted. Gyönyörű arcát sósavval szétmaratom. És tudod, ki fogja megölni a feleségedet? Mario Zaccetti, akivel Monicát meggyilkoltattad. – Legrand, ne tedd! – Akkor dobd el a fegyveredet, és felemelt kézzel gyere ki! – Nem bízom benned! – Sajnálom. De úgy fogsz megdögleni, hogy feleséged haláláért is te vagy a felelős! És a fiaidra is gondolhatnál. Lebrun, magadra maradtál! A bandádat megsemmisítettük. A házadat a porig égetem. Hármat számolok. Ha nem jössz ki felemelt kézzel, kézigránátot dobok be. Tehát, számolok: egy… kettő… – Várj! Jövök!

A felügyelő éber maradt, tudta, hogy a maffia főnökében nem nagyon lehet megbízni. Lebrun csak a saját érdekeit tartja szem előtt, nem sokat ad az adott szóra, a becsületet, tisztességet sajátosan értelmezi és magyarázza. Tehát fel kell készülnie a váratlan eseményekre és esetleges meglepetésszerű támadásra. És jó volt a megérzése, mert ahogy Lebrun, ez az ötven év körüli, középmagas, volt profi bokszoló megjelent a szétrobbantott ajtón belül, valami elképesztő gyorsasággal kapta elő vagy varázsolta elő zakója ujjából az automata gyorstüzelő pisztolyát, mint egy bűvész, és teljes sorozatot lőtt ki abba az irányba, ahol érzése szerint a felügyelő tartózkodott. Legrand, aki a TávolKeleten és később Algírban naponta életveszélyben volt, megtanulta a védekezés minden módját, egyetlen jól célzott lövéssel szétlőtte Lebrun pisztolyt tartó kezét, aztán előlépett. A vérző kezét szorongató, a fájdalomtól nyüszítő férfi elé állt. – Nem érdemelsz kíméletet! – mondta Legrand. – Alattomos és aljas vagy! Az aljasok között is a legaljasabb! – Ne ölj meg, Legrand! Hálás leszek. Visszakapsz mindent, amit elvettem tőled. – Monicát is visszaadod? – Lebrun hallgatott. – Na látod, erről van szó. Engem nem a pénz érdekel. Te aljasul megölted azt az asszonyt, akit szerettem. Megzsaroltad őt, engem is. Mindkettőnk életét tönkretetted. – Jóváteszem. – Hogyan? Nem vagy isten! Életet nem adhatsz vissza! – Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz. – Szarok a pénzedre! Ha futni hagynálak, Peretti tábornok, a rokonod elintézné, hogy ne essen bántódásod. De én nem vagyok balek, tudom, hogy végül is engem nyírnátok ki. És ezt nem várom meg. Inkább én végzek veled! – És lőtt. Pontosan úgy, ahogy éveken keresztül gyakorolta. A golyó Lebrun homlokát ütötte át. Kläber végigolvasta a jelentést, aztán elgondolkodva az asztalra tette. – Tehát semmi lehetőség nem volt arra, hogy Lebrun-t élve fogja el?

– Nem, uram! Mindent megpróbáltam, de a maffia tagjai olyan elszántan védekeztek, olyan folyamatos, állandóan ismétlődő sortűzzel válaszoltak arra a felszólításunkra, hogy adják meg magukat – széttárta a karját –, higgye el, uram, más választásunk nem volt, fegyverrel kellett megsemmisíteni őket. – Értem, Henri, én tökéletesen megértem magát. – Kläber egy másik jelentést húzott maga elé. – Ezek szerint minden őrizetbe vett gyanúsítottat ma reggel átszállítottak a vizsgálati osztályra? – Igen, ezredes úr – mondta a felügyelő. – A többi a vizsgálóbíróság dolga. – És most hogyan tovább? – kérdezte Kläber. – Szeretném hallani a javaslatát. – Ezredes úr, amíg Guerini él, addig ön, hogy úgy mondjam, életveszélyben van. Mert ha ő leleplezi önt, az azt jelenti, hogy főbe lőheti magát. Tehát Guerinit el kell hallgattatni! – Magyarországon van. – Akkor ott. Vagy ahol van. – És hogyan? – Én a köztársaságért és a rendőrség tekintélyének védelméért, ahogy ön mondta, hajlandó vagyok Magyarországra utazni, hogy Guerinit jobb belátásra bírjam, vagyis elnémítsam. Ehhez az kell, hogy ön, ezredes úr, sürgősen intézkedjen a NOVITTE kereskedelmi ügynökségnél. – Miről intézkedjem? – A NOVITTE cégnek Budapesten irodája van, uram. Intézkedjen, hogy én hivatalosan – átmenetileg – ott kapjak valamilyen beosztást. Mindegy, hogy milyet. Sürgősen jelentse a belügyminiszter úrnak, hogy bizalmas értesülésünk szerint a NOVITTE budapesti irodája ellen a terroristák merényletet akarnak elkövetni, ezért szükséges, hogy az antiterrorista osztály megbízottja ott legyen a helyszínen, és megtegye a szükséges védelmi intézkedéseket. – De maga, kedves Henri, Guerinit akarja megsemmisíteni. – Úgy van. Ezért kell elhelyezkednem a NOVITTE budapesti irodájában.

Guerini ugyanis – erről most többet nem mondhatok – ott fog jelentkezni. Ott van ugyanis az az anyagi alap, amiről a levelében írt. Ezredes úr, magának mindennél fontosabb Guerini elhallgattatása. Ez hogy úgy mondjam, több mint önvédelem. Ez a testület, mármint az antiterrorista osztály védelme is. Gondolom, ért engem. – Tökéletesen. Mielőtt Magyarországra utazik, a birtokában lévő kompromittáló anyagokat, gondolok a magnófelvételekre, a leírt vallomásokra és Leon Auriol búcsúlevelére – átadja nekem! – Nem adom át. Ezredes úr, a jelenlegi helyzetben ön nem szabhat feltételeket. Szavamat adom, hogy a birtokomban lévő terhelő bizonyítékokat nem használom fel ön ellen. – Meddig? – Ameddig betartja a játékszabályokat! Ma kedd van, huszonkilencedike. Én a lányommal harmincegyedikén, csütörtökön reggel akarok Budapestre utazni. Vagy vonattal, vagy repülőgéppel. De ez most nem lényeges. Önnek, ezredes úr, még ma intézkednie kell a NOVITTE cégnél. És a Leon Auriol haláláról meg Lebrun házában történtekről a sajtókonferenciát csak holnap tartsa meg. Én még ma minden dokumentumot a rendelkezésére bocsátok. Azt kell bebizonyítania, hogy a Bakunin-brigád mögött Nicolas Lebrun és bandája állt, ők ölték meg Monica Granemotti művésznőt és Yves Durand újságírót, ők végeztek a maffia második emberével is, Ricardo Caperollival. A bérgyilkos, Mario Zaccetti vallomását még ma átadom önnek. Az életét viszont nem garantálom. – Rendben van, Henri – mondta Kläber. – Mindent értek. Sok szerencsét, Henri! – Önnek is, ezredes úr. – Legrand felállt, fejét alig észrevehetően megbiccentette, és kiment Kläber szobájából. Megnézte az óráját. Tíz óra múlt öt perccel. Ha minden igaz, Márti Auriol ma érkezik vissza Budapestről. Visszament az irodájába. Az ügyeletes tiszttől megkérdezte, hogy keresték-e. – Csak néhány újságíró, uram, meg a Rádiótól, a Televíziótól… – Mennyi az a néhány? Mármint az újságírók. – Hát, felügyelő úr, voltak… egy pillanat – az ablakhoz ment, kinézett – vannak vagy ötvenen. A Lebrun-házban történtek érdeklik őket. Panaszolták, hogy a

tévések forgatni szerettek volna a helyszínen, de a rohamrendőrség lezárta a környéket, senkit nem engednek a házba, de még a parkba sem, amíg a vizsgálat tart. – Helyes – mondta Legrand. – Végre betartják az utasításaimat. – Azt hiszem, felügyelő úr, ennek örülni kell. – No persze, ami azt illeti, nagyon örülök. Figyeljen rám, Gilbert! Senkinek sem vagyok itt. Még De Peretti tábornoknak sem. Mert, ha érzésem nem csal, hamarosan jelentkezni fog. Szóljon le Philippe-nek, hogy álljon az oldalkapuhoz, de úgy álljon oda, hogy az újságírók ne vegyék észre. Fél óra múlva lemegyek. Hívja fel a Malév-irodát. Nézzék meg, hogy a Budapestről induló gép utaslistáján rajta van-e Márta Auriol asszony. Világos, Gilbert? – Minden világos, uram! – Ja igen, és kérdezze meg az osztály titkárságát, hogy Claude Marettes és a többiek temetését mikorra tervezik. Nem tudom, hogy Párizsban leszek-e akkor. De adok magának, Gilbert, egy biancocsekket, aláírva. Rendeljen egy csodálatos koszorút, sok-sok vörös rózsával, a pénzzel ne takarékoskodjon, és legyen a rózsák között valamilyen jellegzetes korzikai virág is. A koszorú szalagjára pedig csak annyit írasson rá: Drága Claude! Nem felejtünk el! Anne és Henri Legrand. – Csekkfüzetéből kitépett egy számozott lapot, szabályszerűen aláírta és átadta Gilbert-nek. – Az összeget töltse ki. És természetesen a többi fiú sírjára is rendeljen koszorút. Azokra a szalagokra pedig azt kell ráíratni: Hősként haltál meg! Nyugodj békében! – Legrand. – És ha mindegyiket külön temetik? – Akkor mindegyik fiú sírjára csináltasson egy koszorút. Az én pénzemmel, fiam, ne spóroljon. Világos? – Teljesen, felügyelő úr. – Gilbert kiment. Legrand pedig leült az íróasztalához és szivarra gyújtott. Tehát, most hogyan tovább? Negyvenöt éves. Még sokáig élhet. De semmi kedve nincs, hogy ebben a szolgálatban öregedjen meg. Persze most fölléphetne az igazság bajnokaként, összehívhatna – Paul Auriol segítségével és támogatásával – egy sajtókonferenciát, ahol leleplezhetné Kläber ezredest és a CIA-t. De utána ki garantálná az életét? Pedig ezt kéne tennie. Csakhogy ehhez nincs bátorsága. De ha a terve sikerül, és Anne-nal Budapestre

utazhat, ott például megtarthatja sajtókonferenciáját, és elmondhat mindent őszintén a Bakunin-brigádról. Persze előbb meg kell szereznie az elrejtett ékszereket és a valutákat. És ha sikerül, miért ne sikerülne? – akkor továbbutazik Anne-nal Görögország valamelyik szigetére. Felnyitotta a páncélszekrényét, átnézett minden egyes iratot, s amelyre megítélése szerint nem volt szükség vagy kompromittálhatta volna, azt kivette, beletette az irattáskájába. Valahol majd elégeti. Hol voltak már azok az idők, mint annak idején Vietnamban, amikor az ember a ház előtt elégethette a felesleges iratokat. A fenébe is, itt az irodában mégsem rakhat tábortüzet, kandalló pedig nincs, haza kell vinnie minden elégetni való anyagot. Megnézte a hamis útleveleit, válogathatott köztük, mert volt néhány, végül kiválasztotta a Henri Fabre névre kiállítottat, a többit pedig az elégetendő iratok közé tette. Aztán felhívta Anne-t telefonon. – Papa, tegnap reggel óta nem láttalak! Történt valami? Legalább felhívtál volna! – Nyugalom, kislányom! Sok minden történt. Gondolom, olvastad a reggeli lapokat. – Nem, papa, még nem olvastam semmit. Nyugtalan vagyok, vártam a hívásodat. Én már sokszor hívtalak, de a válasz az volt, nem tudják, hogy merre vagy. Hogy lehetnek ilyen undok beosztottjaid? Én egy percig sem dolgoznék velük! Az ember keresi az apját, és mi a válasz? Kisasszony, nem tudjuk kapcsolni, nincs a szobájában. Új szeretőd van, papa? – Hülyeség! Ezeket az ostobaságokat verd ki a fejedből! Amit mondani akarok: Claude meghalt. – Papa, ne bolondozz! – Bárcsak bolondozhatnék! Majd mindent elmondok. Anne, most ne bőgj, figyelj rám! – Ne bőgjek, azt mondod? Amikor Claude… szóval érted? – Persze hogy értem. Anne, legutóbb azt mondtad, hogy velem tartasz a pokolba is. – Hát persze hogy veled tartok!

– Akkor készíts elő egy útlevélfényképet. A hátlapjára írd rá, hogy Anne Fabre. Gilbert érte küld valakit. – Anne Fabre? – Igen. Holnapután elutazunk. Hivatalosan. Csütörtöktől Anne Fabre leszel. A többit majd este megbeszéljük. Szervusz, viszlát! – Csókollak, papa! – de ezt már Legrand nem hallotta, mert letette a hallgatót. Telefonon kiszólt Gilbert-nek. Az őrmester belépett a szobába. – Parancsoljon, felügyelő úr! – Küldjön ki valakit a lakásomra. Anne otthon van. A fényképét kell elhozni. Aztán a technikai osztályon készítsenek a részére egy útlevelet, Anne Fabre névre. Itt van az én útlevelem is, szerezzék meg a magyar konzulátuson a szükséges vízumot valamilyen sürgősségi alapon. Jegyzi, hogy mit mondok? – Természetesen, felügyelő úr! – Nos, mindketten a NOVITTE kereskedelmi vállalat budapesti irodájának alkalmazottai vagyunk. Én üzletkötő és szervező, Anne pedig könyvtáros és isztrátor. Világos? – Mindent értek, felügyelő űr! – Az űrlapokat töltsék ki, majd aláírom. – Értettem, uram. Jelentem, hogy a Malév utaslistáján rajta van Márta Auriol. A gép tizennyolc tízkor érkezik az Orlyra. – Köszönöm. Tehát tizennyolc tízkor. Philippe a megbeszélt helyen vár? – Igen, felügyelő úr! – Köszönöm, Gilbert. Intézkedjen! Egyébként meg vagyok elégedve magával. Számítson rá, hogy október elsejével főtörzsőrmester lesz. Ezt én, Henri Legrand garantálom. – Uram, nagyon hálás vagyok. – A fiatal, barna szemű, karcsú kommandós arcán

látszott, hogy valóban hálás. Legrand felügyelőt többi között azért szerették az emberei, mert maximálisan gondoskodott róluk, ismerte családi problémáikat, magánéletük nehézségeit, és mindent elkövetett, hogy segítsen rajtuk. Talán ez volt a magyarázata annak, hogy az emberei tűzbe mentek érte. Igaz, hogy az esetleges tűzbe menéskor az első maga Henri Legrand volt. – Gilbert kiment. A felügyelő megnézte fegyverét, a tár tele volt tölténnyel, mindenesetre csőre töltötte, és lehúzta a biztosítóreteszt. Aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha imádkozna. Nem imádkozott, hanem másodpercek alatt végiggondolta a tervezett akcióját. Tudta, hogy ölni fog, és nem érzett lelkifurdalást, mint annak idején Vietnamban és később Algírban. Ott mindkét helyen gyötrődést érzett egy-egy bevetés után, és minduntalan megszólalt benne a lelkiismeret hangja, Henri, ezek a ferdeszeműek a saját otthonukat, a hazájukat védik, miért haragszol rájuk? Te mit tennél, ha Párizsban a Viet-Kongok harcolnának? Hülyeség! Hát persze hogy tűzzel-vassal védeném az otthonomat. És ugyanezt érezte később Algírban is. Szörnyű látvány volt, amikor benyomultak a Kasbahba, és szembetalálkoztak az elhagyott arab gyerekekkel, akik az éhségtől alig vánszorogtak, csontjukra rászáradt a bőr. És azok a szerencsétlen gyerekek így vagy úgy, de a hazájukat védték. Rohadt egy világ, gondolta a felügyelő. Korrupt és manipulálható világ. A törvény azokat védi, akiknek összeköttetésük és vagyonuk van. Ezt a rohadt bérgyilkost is megmentenék befolyásos barátai… De erre nem lesz már idejük és módjuk. Még nem volt tíz óra, amikor Philippe megállította a gépkocsit a Rue de Sofia és Boulevard Barbes sarkán. A játékterem hatalmas üvegablakai visszatükrözték a kora délelőtti napfényt. Legrand egy ideig a kocsiból nézte a bejáratot, aztán a pisztolya csövére rácsavarta a hangtompítót. Feltette fekete szemüvegét. – Várj itt! – mondta Philippe-nek. – Hamarosan visszajövök. – Lassú léptekkel bement a játékterembe. A falak mentén a pénznyelő automaták már működtek, az elektronikus gépeknél ketten-hárman nézték a mindenáron nyerni akaró áldozat játékát. A hosszúkás, téglalap alakú terem végén már működött a büfé, az ovális pultnál a magas bárszékeken fiatalok üldögéltek, itták a sört, a Colát, a Pernod-t, a könnyű vörösbort, meleg szendvicset, hamburgert ettek, a pult mögött két fiatal lány – szőkék, kék szeműek, csinosak – szorgoskodott és egy harminc év körüli kreol bőrű férfi mérte az italokat. A pulttól jobbra, mintegy két méterre egy ajtó volt, rajta a felirat: „Private.” Tehát ott az iroda – gondolta Legrand, és leült az egyik megüresedett székre. – Parancsol, uram? – kérdezte az egyik kék szemű lány. Legrand rámosolygott,

és kért egy Pernod-t meg egy erős kávét. Amikor a lány eléje tette az italt és a kávét, a felügyelő megszólalt. – Egy pillanatra, kisasszony! A kreol bőrű meghallotta, odaszólt a lánynak jellegzetesen olaszos francia nyelven. – Végezd a dolgodat, Yvette, majd én. – Legrand-hoz ment. – Parancsol, uram? – Madame Zaccetti már az irodájában van? – A helyettese vagyok. Miről van szó, uram? Legrand ivott az italból, kavargatta a kávét. – Azt inkább Madame Zaccettinek mondom el. – Az bajos lesz, uram, mert a Madame három napra elutazott a gyerekekkel vidékre, a rokonaihoz. – Értem. – Elővett egy igazolványt, felmutatta. – Az adófelügyelőségtől vagyok. – Akkor uram, keresse meg Zaccetti urat. Ő a tulaj. A harmadik emelet kettő alatt megtalálja. De – az órájára nézett – ilyenkor még alszik. Dél felé szokott lejönni. – Oké! Akkor délben visszajövök. Fizetek! – Bocsásson meg, uram, de az adóhivatal emberei itt sohasem fizetnek. – Akkor köszönöm. – Átadott egy névjegyet. Gaston Langlois adófelügyelő. Sem telefonszám, sem lakáscím nem volt rajta. – A felügyelőségen megtalál. Ha kérdezi, hogy milyen ügyben kerestem, csak annyit mondjon neki, hogy valószínűleg bezáratjuk a játéktermet. De délben visszajövök, okvetlenül várjon meg. Viszontlátásra! – Kényelmes léptekkel kiment a teremből. Az utcán megállt, kíváncsi volt, hogy a korzikai felszolgáló utána jön-e. Nem jött. Kis idő múlva bement a házba. Lehívta a liftet, beszállt, felment a harmadik emeletre. Idáig szerencséje volt, senkivel sem találkozott. Minden emeleten három lakás volt, a kettes számú éppen a lifttel szemben. Ennek nem nagyon örült. De mit

tegyen, a kockázatot vállalnia kell. Ha az asszony valóban elment a gyerekekkel, akkor a belső biztonsági zárak nyitva vannak, nem valószínű, hogy Zaccetti, aki hajnalban jár haza, felesége távozása után felkelt, hogy belülről bezárja az ajtót. Az asszony meg miért zárta volna be, mikor tudja, hogy férje otthon van. Legrand megállt az ajtónál. Pisztolyát a keze ügyébe helyezte, aztán elővette a rugalmas műanyag lemezt, amellyel a kilincsnyelvet visszanyomhatja, ha szerencséje van. Persze, ha az asszony a távozásakor kulccsal zárta be az ajtót, akkor taktikát kell változtatnia. Szerencséje volt. Az ajtó egyből kinyílt. Óvatosan belépett, közben arra gondolt, milyen jó, hogy gumitalpú cipőt húzott a lábára. Vigyázva becsukta az ajtót, elővette pisztolyát, s lélegzetét visszatartva figyelt. Valahonnan horkolást hallott. Halkan, minden lépésre vigyázva elindult a hang felé. Átment a hallon a szépen berendezett nappaliba. A falakon bibliai tárgyú festmények lógtak, azt nem tudta megállapítani, hogy valódiak-e, vagy olajnyomatok. A hálószoba ajtaja nyitva volt. A félhomályos szobában viszonylag jól kivehető volt a széles franciaágy, fölötte egy hatalmas kép, Jézus az olajfák hegyén imádkozik, alatta Jeruzsálem épületeit világítja meg a holdfény. A felügyelő az ajtóban állt, és undorral nézte a békésen alvó bérgyilkost, aki megölte és sósavval elcsúfította szerelmét, Monicát. Ha álmában golyót eresz a fejébe, sohasem tudná meg, hogy miért kellett meghalnia. Az alacsony termetű, tömzsi, bajuszos férfi féloldalt feküdt, szája kicsit nyitva volt, horkolt és az igazak álmát aludta. A telefon ott volt az ágy mellett az éjjeliszekrényen. Legrand a biztonság kedvéért a telefondugaszolót kihúzta a konnektorból, aztán vigyázva leült az ágy szélére. Egy ideig nézte az alvó bérgyilkost, aztán tekintetét az éjjeliszekrényre emelte. Ott állt a családról készült fénykép bekeretezve. A bérgyilkos mosolyogva öleli át két gyerekét, az asszony meg a férjét. És a fénykép mögött ott díszlett az ezüstfeszület a megfeszített Krisztussal. Legrand, ez a sok emberi tragédiát átélt férfi ezen már nem csodálkozott. Krisztus és az igaz kereszténység nevében közel kétezer év óta gyilkolnak ártatlanokat és bűnösöket egyaránt. Miért különös, hogy ennek a fizetett bérgyilkosnak a lakása tele van szentképekkel? Bizonyára nagyon vallásos. A családjával templomba jár, talán gyón is, hiszi az istent, de nem riad vissza a gyilkolástól, ha jól megfizetik. Mert végül is valamiből élni kell, egyegy gyilkolásért annyit kap, amennyi a játékterem félévi bevétele. Nem biztos, hogy valóban így volt, de Legrand így gondolta. Pisztolya hangtompítós csövével megpiszkálta Zaccetti orrát. A férfi a kezével odakapott, megdörzsölte orrát, és tovább aludt. Csakhogy a felügyelő nem engedte. Újból az orrának nyomta a pisztoly csövét.

– Mario! Ébredj! – Kétszer-háromszor megismételte. Egyszer csak a férfi felnyitotta szemét. Bambán pislogott, nem tudta, hol van, nem tudta, hogy ki az a férfi, az az idegen, aki az ágya szélén ül, és pisztolyt tart a homlokához. – Kicsoda maga? És mit akar? – Pszt! – Legrand a mutatóujját a szájára tette. – Csak halkan! És nagy nyugalommal! Én vagyok Monica művésznő élő lelkiismerete! – Ne hülyéskedj, pajtás! Már régen elmúlt a farsang! – Az igaz! De ez a pisztoly, kisfiam, nem farsangi kellék! Ez igazi! Lehet, hogy nem hiszed, de így van. Jobb- vagy balkezes vagy? – Ez miért érdekes? – Mert szeretném, ha valamit leírnál. – Mit? – A kérdésre válaszolj! Jobb- vagy balkezes vagy? – A pisztolycső ott táncolt a bérgyilkos homlokánál. – Jobb kézzel írok – mondta Zaccetti, és hangján érződött, hogy fél. – Akkor emeld fel a bal kezedet. – Zaccetti engedelmeskedett. Legrand pedig hidegvérrel és tudatosan átlőtte a bérgyilkos tenyerét. – Ez csak annak a bizonyítéka, hogy nem tréfálok. – A férfi feljajdult, jobb kezével szorongatta vérző tenyerét. – Szorítsd rá a párnát! Ettől nem fogsz meghalni. És ne jajgass, mert azt nem szeretem. A fizetett bérgyilkosok ne jajgassanak! – A férfi a vérző kezét nézte, száj át keményen összeszontotta. – Ki az ágyból! – hangzott a felügyelő parancsa. Felállt, egy-két lépéssel hátrament, de pisztolyát a bérgyilkosra tartotta. – Ott van a zsebkendőd a párna alatt, szorítsd a sebre, aztán indulás, kisfiam, a dolgozószobádba! Zaccetti érezte, hogy nagy bajban van, engedelmeskedett. Bement a dolgozószobába, és megállt. – Ülj az íróasztalodhoz! Látom, van ott levélpapír, töltőtoll meg minden. A bal kezeddel ne törődj, nem fogsz elvérezni. – Zaccetti leült az asztalhoz, fájdalmas

arccal nézett Legrand-ra. – Már tudom, hogy ki maga – mondta halkan. – Nos? – Henri Legrand felügyelő. Megismertem. Többször szerepelt a tévében. – Helyes, Mario. Akkor most írd, amit diktálok! Egyébként már nem kell félned, mert kenyéradó gazdád, Nicolas Lebrun halott. És az emberei is azok. – Nicolas nem él? – Sem ő, sem Ricardo. Tehát írd, amit mondok! Mario Zaccetti vérző bal kezét a papírlapra tette, kezébe vette a golyóstollat, és félelemmel az arcán a felügyelőre nézett. – Diktálja. – Marty Kläber ezredesnek, a köztársaság antiterrorista osztálya vezetőjének. Megvan? – Igen! Gyorsan írok, felügyelő úr. – Ezredes úr! Keresztény lelkiismeretem parancsára írom ezt a levelet Önnek. Talán mentségemre szolgál, hogy amit tettem, azt Nicolas Lebrun parancsára tettem. Bevallom, én öltem meg Yves Durand újságírót, én dobtam a Szajnába, a nyakába is én akasztottam a Bakunin-brigád üzenetét. De ismétlem, mindezt Nicolas parancsára tettem. Még ugyanaznap kaptam tőle egy kulcsot és egy kis üveg sósavat. Az volt a parancs, hogy öljem meg Monica Granemotti művésznőt, és az arcára öntsek sósavat. Nem volt más választásom, a parancsot végre kellett hajtanom. Talán megérti, ezredes úr, két gyermekem van, és feleségem. Nicolas Lebrun parancsát végrehajtottam. Isten legyen irgalmas hozzám. Ezt a levelet, vallomást azért írtam, mert örökre szakítani szeretnék a maffiával. Kérem, méltányolják helyzetemet, és védjenek meg Nicolas Lebrunék bosszújától. Mario Zaccetti. – Ott van egy boríték, címezd meg! Mario Zaccetti megcímezte a borítékot, beletette a levelet, leragasztotta. Aztán a felügyelőre nézett.

– És most? – kérdezte. – A művésznő könyörgött az életéért? – kérdezte Legrand. – De mennyire! – mondta kéjes mosollyal Mario Zaccetti. – Azt mondta, mindenre hajlandó, csak hagyjam őt élni. Mindenre? – kérdeztem. Azt mondta, igen. Arra is? Még arra is, mondta, mert élni szeretne, neki még sok szerepet kell eljátszania. – Megerőszakoltad? – Nem kellett. Megígértem neki, hogyha az enyém lesz és teljesíti minden kívánságomat, futni hagyom. – Te nem tudtad, hogy a művésznőnek ki a vőlegénye? – Nicolas valami olyasmit mondott, hogy egy zsaru. – Értem. Mondd tovább! – Mit mondjak? Részletezzem? Az enyém lett. De mintha jégből lett volna a teste, mintha jégből készített szobrot öleltem volna. De így is gyönyörű volt. Aztán, amikor elélveztem, megfojtottam, mert ez volt a feladatom, ezért fizetett Lebrun. És amikor ott feküdt az ágyon anyaszült meztelenül, a parancs szerint sósavval leöntöttem az arcát. – Tudod, mi a furcsa ebben az egész históriában? – Nem tudom, mire gondol, felügyelő úr? – Arra, hogy dicsekszel. – Csak őszinte vagyok, felügyelő úr. Ön is tudja, hogy az efféle művésznők egytől egyig ócska kurvák. Legrand úgy ütötte arcul a tömzsi bérgyilkost, hogy az elterült a szőnyegen. Percekig tartott, míg magához tért. A felügyelő iszonyúan erős volt, a rendőrség karatebajnokságán négy téglát tört össze egyetlen ütéssel. – Miért ütött meg? – kérdezte bódultan a dicsekvő bérgyilkos.

– Te nem tudtad, hogy Monica Granemotti művésznő az én menyasszonyom? Ezt nem mondta el neked Lebrun, amikor arra utasított, hogy megöld? Azt is parancsra tetted, hogy megerőszakold? – Felügyelő úr, kegyelem! Két gyermekem van… istenfélő ember vagyok… Tovább nem mondhatta, mert Legrand négy golyót lőtt a koponyájába. Aztán zsebkendővel megfogta a levelet, magához vette, és elhagyta a lakást. Nem érzett lelkifurdalást, már akkor szíve szerint belelőtt volna a bérgyilkosba, mikor dicsekedve elmesélte, hogy hogyan használta ki az életéért remegő, rimánkodó Monica kiszolgáltatottságát. – Állj meg valamelyik postahivatalnál – mondta Philippe-nek – és add fel ezt a levelet expressz ajánlva! – Bízd rám, főnök – mondta Philippe. – És most hova? – Vigyél haza! Anne örömmel fogadta apját. – Papa, elviszel ebédelni? Merthogy nem főztem ebédet. – Elmehetünk, ha akarod. De előtte szeretnék beszélni veled. – Bementek a nappaliba. A felügyelő kinézett az ablakon. Jól látta, hogy a Claude által megszervezett figyelőszolgálat a helyén van, védi Anne-t és természetesen őt is. Ez megnyugtatta. – Ülj le, Anne! Gilbert elküldött a fényképekért? – Igen. De drága papa, nem tudom, hogy miről van szó. Legrand szivarra gyújtott. – Arról, amiről már beszéltünk. El kell hagynunk Franciaországot. Látod, megölték Claude-ot. Nagyon szerettem a fiút. Titokban abban reménykedtem, hogy a vejem lesz. – Papa, ne beszélj róla… Sajnálom, nagyon sajnálom, remek fiú volt. Bár előbb ismertem volna meg. – Anne, nemrégiben, pár nappal ezelőtt azt mondtad, velem tartasz jóban-

rosszban. – Igen. És most is azt mondom. – De szeretném, ha gondolkodnál ajövődről. Az én holnapom nagyon bizonytalan és tele van buktatóval. Anyád mellett az Államokban abszolút biztonságban élhetnél… – Azzal a tudattal – szólt közbe a lány –, hogy te nem vagy biztonságban! Nem, drága papa, ez számomra nem járható út. Én veled maradok. Nekem semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki állítólag az anyám. Elhagyott. Apa létedre te voltál az anyám, te tanítottál meg mindenre, hogyan kell mosakodnom, hogyan és mikor kell kimosnom a fehérneműmet, te magyaráztad el, hogy mi a csók és mi a szex. Részletezzem? Minek? Mindketten tudjuk, hogy mindezeket egy anyának kellett volna elmagyaráznia a lányának. De nekem gyakorlatilag nem volt anyám. Monica lett volna az, tőle sokat tanultam, szerettem is, de hát őt aljasul meggyilkolták, és a gyilkosai ma is vidáman élnek. – Vagy halnak – mondta Legrand. – Ezt hogy érted, papa? – Ahogy mondom. Gondolod, hogy én a gyilkosokat futni hagyom? Nem, Anne! Sohasem bocsátanám meg magamnak. De ez már kizárólag rám tartozik. Monica gyilkosa elnyerte méltó büntetését. – Te tudtad, hogy ki ölte meg Monicát? – Hát persze hogy tudtam. Nyomorult, ócska zsaru lennék, ha ezt nem tudtam volna megállapítani rövid idő alatt. – És mi van a gyilkossal? – Leírattam vele a vallomását. És amikor elindultam, orvul rám lőtt. Gondolom, megérted, hogy védenem kellett magam. – Vagyis lefordítva a civilek nyelvére: agyonlőtted! – Vagy én, vagy ő. Mielőtt pálcát törnél apád felett, döntsd el, vagy legalábbis gondolkodj el azon, mi jobb neked, az-e, hogy itt és most erről a szörnyűségről

beszélhetünk, vagy az-e, hogy mély gyászba öltözve a ravatalomnál állnál könnyezve? – Jaj, papa, ne beszélj ilyeneket! Tudod, hogy mennyire szeretlek. Csakhogy ezek az emberölések valahogyan zavarnak. Legrand megsimogatta a lány kezét. – Anne, istenemre mondom, engem is. Most elmondok neked valamit, aztán ítélkezz, és mondd meg a józan eszedre, erkölcsi felfogásodra hallgatva, hogy mit kellett volna tennem. És gondolj arra, ami előtted sohasem volt titok, hogy én Monicát szerettem. – Tudom, papa! Legrand felállt, konyakot töltött egy öblös pohárba, közben Anne-ra nézett. – Nekem is – mondta a lány –, de ne sokat! – A felügyelő bólintott, és elővett a szekrényből még egy poharat. Abba is öntött mintegy kétujjnyit. – Tessék! Az egészségedre! – Ittak. – Nos – kezdte a felügyelő, és arcán látszott, hogy az emlékezés mennyire felkavarja –, az a bérgyilkos elmondta nekem, érted, nekem, mert nem tudta, hogy Monica és én, szóval, hogy mi, de hát ez most nem is érdekes, a lényeg a fontos. – Lehunyt szemmel várt néhány másodpercig, aztán folytatta, de hangja száraz, fájdalmas volt. – Tehát elmondta, de nem akárhogyan, hanem dicsekedve, hogy Monicát, bár tudta, hogy megöli, előtte megerőszakolta. Azt ígérte neki, ha teljesíti minden kérését, futni hagyja őt. És mindezt mosolyogva mesélte el nekem. Kislányom, előttem nem férfi az, aki az efféle becstelenséget, embertelen aljasságot nem torolja meg, ha kell, az élete árán is. Mondok én neked valamit. Ha téged valaki megerőszakolna, én a büntetést nem bíznám a bíróságra, mert ott a paragrafusok csűrése-csavarása között elsikkadna a lényeg, a fizetett ügyvédek ezernyi mentő körülményt sorolnának fel, nem törődnének a lányát egyedül felnevelő apa érzelmeivel, az egy életre tönkretett lány lelkivilágával, csak a joggal, a paragrafusok között meglelhető kiskapukkal, ezért én vállalva a következményeket leszámolnék a gazemberrel, vagyis a gyilkossal. Mert jól jegyezd meg, amit most mondok, aki nemi erőszakot követ el, az gyilkos, mert jóllehet áldozata fizikailag tovább él, a lelke azonban örökre meghal. És mit ér egy ember lélek nélkül? Semmit. Eleven halott. Mario Zaccettinek meg kellett halnia, mert szörnyű bűnt követett el; bérgyilkos volt.

Előbb megölte az ország legnagyobb színésznőjének lelkét, aztán fizikailag is végzett vele. Anne, én isten és az emberek előtt ezért a tettemért vállalom a felelősséget! És ha meg kell halnom, nyugodt lelkiismerettel halok meg. Ha elítélsz, tedd, jogod van hozzá, nem fogok megharagudni, hiszen arra neveltelek, hogy mindig a lelkiismereted szerint ítélkezz és dönts. Anne az apjához bújt. Megcsókolta az arcát. – Papa drága, nem ítéllek el! Csak megkérdezem, ismerve a fájdalmadat meg mindent, nem lett volna jobb mégis a törvényre bízni az ítélkezést és az ítélet végrehajtását? Mondom, hogy én értelek, de én csak azért, mert a lányod vagyok. De a közvélemény nem biztos, hogy igazat adna neked. – Lehet – mondta a felügyelő. – De ebben az esetben nem érdekel a közvélemény. Nálunk nincs halálbüntetés. Monica mégis meghalt szörnyű kínok között. Még élt, amikor az a bérgyilkos sósavval leöntötte az arcát. Ha nem ölöm meg őt ezért, a bíróság, ha jó ügyvédje van, tíz évre ítéli. Aztán hét év múlva amnesztiával szabadul. Vagy talán még előbb. Én ezzel, Anne, nem tudok és nem akarok egyetérteni. – Papa, megértelek. És adj hálát az égnek, hogy ilyen megértő lányod van. – Nevetni fogsz. Én már régen hálát adtam. – A felügyelő felállt. – Hol akarsz ebédelni? – Mindegy, papa. Mivel a vendéged vagyok, nekem teljesen mindegy. Csak jó hely legyen. A Rue de Wagramon ebédeltek egy kedves, barátságos bisztróban, ahol Legrandt jól ismerték, mert a tulajdonos valamikor a gyarmati ejtőernyősöknél szolgált. A felügyelő jó érzéssel vette tudomásul, hogy emberei ott vannak a közelében, nem is magát féltette, hanem Annet, nem szerette volna elveszíteni. Néha elgondolkodott azon, mit csinálna akkor, ha a maffia vagy a jobboldali Action Directe elrabolná a lányát? És akkor arra az elhatározásra jutott, hogy alakítana egy egyszemélyes terrorista szervezetet, és kíméletlenül leszámolna a bandával. Senkinek sem kegyelmezne meg. Majonézes tojást ettek paradicsomsalátával, utána bifszteket angolosan, sült burgonyával, aztán természetesen sajtot, Anne qrojit kért. Legrand pedig camembert-t, végül desszertet és szőlőt fogyasztottak. Közben persze megittak

egy üveg bordói vörösbort. Az ebéd után Anne hazament, de előzőleg a felügyelő odaintette egyik emberét, és a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a lányára. – Mint a szemem világára, főnök! – harsogta a fiatal kommandós. – Minden rendben lesz, felügyelő úr! – Remélem, André. Tudja, hogy magában nagyon megbízom. – Ez megtisztelő, uram. Az életünkkel felelünk Anne kisasszonyért. – Köszönöm, André. Eközben Kläber ezredes telefonon felhívta Louis Dernier-t, a NOVITTE elnök vezérigazgatóját, hogy sürgősen beszélni szeretne vele, nagyon fontos és bizalmas ügyben. Megállapodtak, hogy ebéd után háromkor találkoznak Dernier irodájában. Kläber pontos volt, három órakor ott ült az elnök vezérigazgató szobájában. A magas homlokú, nagy testű üzletember barátságosan fogadta Kläbert. – Mindenekelőtt engedje meg, hogy gratuláljak. Éppen ideje volt, hogy végeztek azzal a gazember Lebrun-vel és bandájával. Szép munka volt. Higgye el, ezredes úr, sokan fellélegeztek a hír hallatára. Gondolom, olvasta már a déli lapokat. Egyöntetűen dicsérik a kommandósok nagyszerű teljesítményét. Még az ellenzéki sajtó is. – Egyébként amit a sajtó még nem tud. Bizonyítékaink vannak, mégpedig megcáfolhatatlan bizonyítékok, hogy Lebrun adott parancsot Monica Granemotti művésznő és Yves Durand újságíró meggyilkolására. Előreláthatólag holnap sajtókonferenciát tartunk. De hát nem ezért jöttem. – Kläber megigazította a szemüvegét. – Önöknek tudomásunk szerint Budapesten irodájuk van. – Igen. Onnan irányítjuk a kelet-európai piacainkat. Az iroda vezetője egy magyar származású mérnök, Étienne Sátory. Kiváló felkészültségű, több nyelvet beszélő ember. – Nos, bizalmas értesítést kaptunk, hogy az iroda ellen merénylet készül. A merényletet meg akarjuk hiúsítani, ezért a helyettesemet Budapestre küldjük. Szeretném, ha telexezne Budapestre, hogy az új alkalmazottat fogadják teljes bizalommal.

– Megtudhatnám az embere nevét? Gondolom, nem a saját nevén utazik. – Természetesen nem. Egy órán belül megtelefonálom. Az iroda vezetője persze tudhatja, hogy miről van szó. – Akkor várom a telefonját, ezredes úr. Kläber felállt, kezet fogott az elnökkel, és távozott. Fél óra múlva már az irodájában ült, és Legrand-t hívatta. A felügyelő átment hozzá. – A NOVITTE-dolog el van intézve. Milyen néven fog utazni, Henri, és mikor? – Csütörtök reggel. Henri Fabre névre van kiállítva az útlevelem. A lányomé pedig Anne Fabre. – A lányát is magával viszi? – Igen, magammal viszem. Én mint szervező és üzletkötő utazom, Anne pedig műszaki könyvtárosként jön velem. – Értem. A vízumok rendben vannak? – Most intézik a magyar konzulnál. A repülőgépre foglaltattam helyet. A titkárnő lépett be. – Ezredes úr, sürgős jelentés. – Egy pillanat, Elza. – Kläber Legrand-hoz fordult. – Mario Zaccettit őrizetbe vették? – Már elindultak érte. Minden pillanatban itt kell lenniök az embereimnek. – Ezredes úr, Zaccettiről van szó – szólt közbe türelmetlenül a fekete hajú lány. – A nyomozók holtan találták a lakásán. Egyébként Volontier hadnagy jelentést szeretne tenni a felügyelő úrnak. – Jöjjön be! Charles Volontier hadnagy közel két méter magas fiatal férfi volt, egy ideig kaszkadőrként kereste a kenyerét. Öt évvel ezelőtt lépett az antiterrorista osztály

kötelékébe. Kicsit gyorsan beszélt és gyors volt a helyzetfelismerése is. Jelentkezett, és Kläber intésére beszélni kezdett. – A parancs értelmében tizenhárom óra harminckor két társammal megjelentem Zaccetti lakásán. Csengetésünkre nem nyitott ajtót. Robertien őrmestert leküldtem Zaccetti öccséért a játékterembe. A fiatalembernek kulcsa volt a lakáshoz. Bementünk. Mario Zaccettit a dolgozószobájában a szőnyegen holtan találtuk. A fejében négy lövés volt. Azonnal értesítettem a gyilkossági csoportot. Tíz perc múlva már ott voltak. A rendőrorvos megállapítása szerint a halál tíz óra harminc és tizenegy óra között állt be, mind a négy lövés halálos volt. A nyomszakértők eddig semmiféle nyomot nem tudtak rögzíteni. A szakértők szerint a gyilkos profi volt, valószínűleg hangtompítós pisztolyt használt. Zaccetti testvére elmondta, hogy tíz óra előtt egy Gaston Langlois nevű adófelügyelő kereste fel a játéktermet, és Madame Zaccettivel akart beszélni. Azt mondta, hogy dél körül visszamegy, de nem ment vissza. Személyleírást is adott róla. Szürke kalapot, fekete napszemüveget viselt. Nem nagyon figyelte meg, mert nagy volt a forgalom. Az adófelügyelő valami olyan megjegyzést tett, hogy be fogja záratni a játéktermet. Volt még egy különös, figyelemre méltó dolog. Zaccetti bal tenyerét a gyilkos átlőtte. Hogy miért, arra nincs magyarázat. – Köszönöm! – mondta Kläber. – A jelentését írásban adja be! – Értettem, ezredes úr. – Volontier hadnagy tisztelgett és távozott. – Elza, kérem, telefonáljon a gyilkossági csoportnak, hogy minden újabb fejleményről jelentést kérek! A lány bólintott, és kiment az irodából. Az ezredes szemüvegét igazgatva Legrand-ra nézett. – Nos, Henri, mi a véleménye? – Meggyőződésem, hogy a maffia új vezetőjének parancsára végeztek vele. Mert tisztelt ezredes úr, egy percig se ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy a korzikai családot teljesen felszámoltuk. Ön, ezredes úr, jobban tudja, mint én, hogy a szicíliai maffia évtizedek óta milyen vérveszteségeket szenved, de azonnal újjáéled, megválasztják az új keresztapát, és kezdődik minden elölről. Jól szervezett közösség, és aki felesleges vagy veszélyes rájuk nézve, mert a régi vagy pontosabban az elhunyt keresztapa bizalmi embere volt, s mint ilyen, túl sokat tudott, azt egyszerűen minden különösebb pompa nélkül likvidálják.

Véleményem szerint erre a sorsra jutott Zaccetti is. Ki tudja rajta kívül, hogy Nicolas Lebrun megbízásából bérgyilkosságot haj tott végre? Gondolja meg, ezredes úr, hogy az életre kelő maffiára milyen veszélyt jelentett Mario Zaccetti… A maffia ugyebár tudta, hogy mi rájuk csaptunk, méghozzá keményen. Nem kellett hozzá túl sok fantázia, hogy kitalálják, a szálakat felgöngyölítjük. Tehát jobb és célszerűbb, ha Mario Zaccetti nem beszél. – Igen, azt hiszem, jól következtetett, kedves Henri. – És Kläber hirtelen „átkapcsolt”. – Akkor megegyezünk? – Miben? – Maga csütörtök reggel mint Henri Fabre a lányával, Anne Fabre-rel Budapestre utazik. Mikor kapom meg a dokumentumokat és az engem kompromittáló felvételeket és vallomásokat? – Mikor? – Legrand gondolkodott. Mintha veszélyt sejtett volna, mérlegelte az esélyeit. Ő addig él, amíg a kompromittáló dokumentumok a birtokában vannak. – Nos, ezredes úr – mondta mindent átgondolva. – Csütörtök reggel az Orlyn a beszállás előtt a megbízottjának átadom a teljes anyagot egy diplomatatáskában. Kit küld ki az Orlyra? – Elzát. A fiúk majd vigyáznak rá. – Rendben van. Távozhatok? – Természetesen. De holnap még találkozunk. – Remélem. Kläber a felügyelőhöz ment, kezet fogott vele, aztán vállát átkarolva, ahogy a jó barátoknál szokás, kikísérte a titkárságra. Ott azt mondta: – Elza, kérem, hívja fel nekem Louis Dernier-t, a NOVITTE elnökét, és kapcsolja be! – Igenis, ezredes úr! Kläber megszorította Legrand karját.

– Tehát Henri Fabre és Anne Fabre! – Pontosan, uram. – Akkor a viszontlátásra! – Viszontlátásra, ezredes úr! – Legrand megnézte az óráját. Négy óra múlt három perccel, a gép Budapestről tizennyolc óra tízkor érkezik, van még ideje, kimehet a bázisra, beszélhet Jacques Gramont-nal. Háromnegyed ötkor már a Párizs környéki bázison volt, a parancsnoki épületen fekete zászlót lengetett a szél, a kommandósok gyászolták társaikat. Legrand-t szeretettel köszöntötték, egyetlen kommandósnak sem jutott eszébe, hogy őt tegyék felelőssé Claude Marettes-ék haláláért. A felügyelő kávét kért, rövidet, erősét, aztán utasította az ügyeletest, hogy hozzák fel Gramont ügyvédet. Mire megitta az erős kávét, Gramont őrizetes már az előszobában várakozott. Rövid idő múlva bevezették Legrand–hoz. A felügyelő alig ismert rá osztálytársára, Gramont kövérkés arca borostás, kopaszodó feje nyirkos volt az izzadságtól, nagy dióbarna szeme alatt megduzzadtak a sötét félholdak. Legrand intett a kommandósnak, hogy elmehet. – Na, hogy érzed magad, te nyomorult zsaroló? – kérdezte, és szivarra gyújtott. – Tudod, mit mondok neked, Jacques? Azt mondom, hogy ilyen aljas gazemberrel, mint te vagy, még nem találkoztam. Nem volt szép tőled, hogy meg akartál zsarolni. Most aztán pácban vagy, barátom! Nem is akármilyen pácban! Egyébként néhány dolgot el kell mondanom neked. És most jól figyelj! Kenyéradó gazdádat, Nicolas Lebrun-t és bandáját fölszámoltuk, beleértve helyettesét is, Ricardo Caperollit is és a fizetett bérgyilkosuk, Mario Zaccetti is elpusztult. Ne sápadj el, barátom, mert még nincs vége! Ugyanis Caperolli és Lebrun is mondott egy-két furcsa dolgot rólad a halála előtt. – Meghaltak? – kérdezte majdhogynem dadogva Gramont. – Meg. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Persze a maffiához méltóan. Tűzharcban. – Akkor előtte hogy mondhattak el rólam egy-két furcsa dolgot? – Kisfiam! Az csak szervezés kérdése. Nos, de nem is ez az érdekes.

– Hanem mi? – Gramont valahogy bátrabb lett, valószínűleg Legrand viszonylag barátságos magatartása bátorította fel. – Arról, Jacques, hogy földönfutó lettél! Én ugyanis a történtek után innen kidoblak. De hogy miből fogsz megélni, azt nem tudom. – Ügyvéd vagyok. – De nem sokáig. Én ugyanis a zsarolási kísérletedről értesítem az ügyvédi kamarát, természetesen a megfelelő dokumentumokat is mellékelem. Ezenkívül nyilatkozni fogok a sajtónak is. Tönkreteszlek, barátom! És végül, Leon Auriolt már nem kell védened. Leon öngyilkos lett. – Ugye, most tréfálsz? – Szeretek tréfálni, de megfelelő időben és megfelelő helyen. Sajnos, most nem vagyok tréfás kedvemben. Egyszóval, Leon meghalt! Kläber ezredes holnap sajtókonferencián ismerteti a részleteket. Persze a te szerepedet is ebben a piszkos ügyben. Nevezetesen, hogy miben állapodtál meg Lebrun-vel. Tudod, mit csinálnék a helyedben? – Majd megmondod. – Főbe lőném magam. – Nincs pisztolyom. – Adok. – Köszönöm. Ha szükséges lesz, szólok. – Remélem. Figyelj rám, Jacques, és ezt most megpróbálom a régi barátság nyelvén elmondani. Ha nem lettél volna velem szemben annyira aljas, mint voltál, az évszázad legnagyobb ügyvédi szenzációját adtam volna neked. Esküszöm, ott álltál a világhír küszöbén, azt szerettem volna, ha te, Leon Auriol védője, a tőlem kapott anyagok, dokumentumok felhasználásával a vádlottak padjára ültethettél volna néhány embert, és Leon Auriolt felmenthetted volna. De elszúrtad nemcsak az ügyet, hanem a jövődet is! Nem lett volna szabad, hogy engem, régi barátodat, persze a barát szót most már idézőjelben kell érteni, mert kiderült, hogy sohasem voltál igazi barátom, csak kihasználtad, hogy én

szerettelek. – Henri, bocsáss meg nekem. Igazad van. Elismerem. – Nem, Jacques, nem bocsátok meg! Csak közlöm, tovább nincs közünk egymáshoz! Nem adlak át az ügyészségnek, nem kérem, hogy vádat emeljenek ellened zsarolásért és Leon Auriol megszöktetésére való ajánlatért. Futni hagylak! De figyelmeztetlek, ha megtudom, márpedig megtudom, hogy egyetlen szalmaszálat teszel elém, vagy bármi módon dolgozol ellenem, én rövid úton végzek veled. Ezt nagyon komolyan vedd! Engem ez a rohadt hatalom, a ti hatalmatok megtanított ölni, és mi az öldöklést gyakoroltuk Indokínában, Algériában, a vérünkké vált. Mindent a hatalomért, a köztársaságért. Téged is megölünk, Jacques, ha kell! És most mehetsz! De figyelmeztetlek, minden lépésedről tudni fogok, minden mondatodat magnóra vesszük. Búcsúzóul: a zsarolási kísérletről felvett magnószalag több példányban is biztonságban van. Többi között egy az ügyvédi kamara elnökének a páncélszekrényében. Ha velem történne valami, azt abban a pillanatban az illetékesek elővennék, lejátszanak, és tudnák, hogy mit kell tenniök. Hát ez minden! – A felügyelő behívta az ügyeletes tisztet, utasította, hogy Gramont ügyvéd leltárba vett személyi dolgait adják vissza, és az ügyeletes kocsi vigye őt haza. Jacques Gramont felállt. Szeme könnyes volt, aztán egy könnycsepp kibuggyant, végigpergett kövérkés arcán. – Henri, ha tudsz, bocsáss meg nekem. Valóban aljas voltam. Nem tudom, hogy mi történt velem. – Menj a fenébe! Adj hálát az istennek, hogy ilyen kedvemben voltam. Mert ha otthon elolvasod a lapokat, meglátod, hogy hány emberem halt meg. Talán azért vagyok ilyen jószívű, mert gyászolom őket. Nagyon gyászolom. Különösen Claude Marettes-t. – Claude meghalt? – Lebrun és bandája meggyilkolta. Ez van. Menj! És ne feledd el, amit mondtam! Eközben Kläber ezredes kivételesen az irodájában találkozott Joe Kappel ezredessel.

Az amerikai kíváncsian nézett a szemüvegét igazgató, láthatóan ideges Kläberre, aki, hogy idegességét leplezze, a pipájával bajlódott. – Csak nem történt valami rendkívüli dolog, Marty, azon kívül, hogy Nicolas Lebrun-ékkel leszámoltak? Egyébként kinek az ötlete volt a maffia felszámolása? – Szerintem senkinek. Az események hozták magukkal. – Megszívta a pipáját, jó néhány másodpercig visszatartotta szájában a füstöt, aztán megszólalt. – Bizonyítékaink vannak, hogy Lebrun gyilkoltatta meg az ország egyik legnagyobb színésznőjét, Monica Granemottit és Yves Durand újságírót. Nagy hiba volt a részükről! De ennél sokkal nagyobb baj van, Joe! – Éspedig? Kläber csodálkozva nézett az amerikaira. – Én azt hittem, hogy maga már tudja, hogy az ügynöke, François Guerini Magyarországra szökött. De előtte mindent elmondott Henri Legrand felügyelőnek. – Mi az a minden? – kérdezte a sovány amerikai, és nagy önuralommal fegyelmezte érzelmeit. – Minden, Joe! Például, hogy a maga ügynöke ezerkilencszázötvennégy óta, maga küldte titkos megbízatással Magyarországra, hogy a maga tanácsára szerveztük meg a Bakunin-brigádot… – Bocsánat, és Guerini mindezt kinek mondta el? – Legrand felügyelőnek. Aki persze volt annyira okos, hogy Guerini vallomását hangszalagra vette. Van Guerini vallomásában egy részlet, amit nagyon fájlalok, és úgy érzem, hogy az efféle véleményt, értékelést vagy ítéletet nem érdemeltem meg. – Bocsásson meg, Marty, de nem tudom, miről beszél. Kläber megnyomkodta a parazsat a pipájában. – Nem tudja? Nos, megmondom. Ha jól számolom, maga közel huszonhárom

éve áll kapcsolatban Guerinivel. Nyilván, hogy ezalatt emberileg is közel kerültek egymáshoz. – Hát igen, ebben van némi igazság. De nem tudom, hogy mi a problémája. – Megmondom. Guerini szerint maga nem sokra becsül engem. – Ezt én mondtam volna Guerininek? – Nyilván. Az ilyesmit az ember nem szopj a ki a kisujjából. – És ha mindez csak provokáció? – Lehet, hogy az. De mindenesetre hangszalagon van, és rám nézve ez nagyon sértő! De ez még nem minden. – Hanem, mi van még? Szeretném, ha végre kilöttyentené a tejet. És ha úgy érzi, hogy megbántottam, amiről nem tudok, természetesen bocsánatot kérek. Kläbernek mintha jobb kedve lett volna. Végül is Joe bocsánatot kért. Akkor pedig miért kell tovább játszani a haragosdit. – A lényeg, rövidre fogva: Leon Auriol öngyilkos lett. Előtte búcsúlevelet írt, amelyben megírta, azért lett öngyilkos, mert akaratán kívül a CIA ügynöke, nevezetesen az ön ügynöke lett, holott eredeti célja az amerikai imperializmus elleni harc volt. Felelősnek érzi magát a terroristák és a rendőrök haláláért, ilyen szégyennel nem élhet tovább, végül is nevetségessé vált a világ előtt. – Persze Kläber sok mindent csak úgy találomra mondott Kappelnek, mert a levelet nem olvasta el, de úgy érezte, élettapasztalata alapján, hogy mindaz, amit elmondott, benne van a levélben. Látta, hogy barátja elkomorodik, és valamin erősen gondolkodik. – Mondja, Legrand felügyelő honnan tudja, hogy Guerini Magyarországra szökött? – Szökése előtt levelet írt egy lengyel származású táncosnőnek… – Szeretője volt? – Igen. Nos, neki írta meg, hogy Magyarországra megy, ahol a megélhetéséhez

szükséges értékeket rejtett el annak idején, amikor az ön megbízásából titkos küldetéssel Magyarországon járt. Nem részletezem, csak még valamit. A levélben van egy olyan megjegyzés is, hogy Guerini esetleg Magyarországról megküldi Paul Auriolnak a leleplező dokumentumokat abban a reményben, hogy Paul Aurioltól ezért pénzt kap. Mert ugyebár ez Leon Auriol tisztára mosását jelentené. – Mondja, Marty, Legrand minderről természetesen tud? Kläber bólintott. – Minden bizonyíték az ő kezében van. Egyébként megállapodtam vele. – Éspedig? – Csütörtök reggel Budapestre utazik a lányával. Az a feladata, hogy likvidálja Guerinit. Legrand ugyanis tudja, hogy Guerini hol rejtette el azokat az értékeket. Joe Kappel összeráncolta homlokán a bőrt, és nagyon komoran nézett Marty Kläberre. – És miért viszi magával a lányát? – kérdezte. – Mert akkor nyugodt, ha a lánya mellette van. – Magyarázatképpen hozzáfűzte. – Tudja, nagyon félti a lányát. – Igazán? – kérdezte Kappel, és valahogyan nem tetszett neki ez az egész dolog. Zavarta a pipafüst, elhessegette arca elől. – Mondja, Marty, arra már keresett választ, hogy Guerini hogyan utazott Magyarországra? A maga helyettese, Henri Legrand erről nem tájékoztatta? Milyen útlevéllel utazott? Saját nevén? Vagy hamis útlevéllel? Hogyan szerezte meg órák alatt a magyar vízumot? Megkérdezte mindezt a felügyelőtől? És Guerini mivel utazott? Vonattal? Gépkocsival? Repülőgéppel? Ellenőrizte valaki? Nem, kedves Marty, valami itt nem stimmel! Ön remek kommandós, de a titkosszolgálati munka annál finomabb és bonyolultabb. Hogy hasonlattal éljek, az önök munkája a jól szerkesztett és karbantartott toronyórához hasonlít, a miénk pedig egy digitális, sok mindent tudó, elemmel működő karórához, amely nemcsak az időt jelzi, hanem a napokat, hónapokat, összead, kivon, oszt, szoroz, négyzetre emel, gyököt von, folytassam? És még valamit. Guerini a hamis útleveleit tőlem kapta. Három útlevele van. Mindhárom nálam, a páncélszekrényemben. Kedves Marty,

én az ügynökeimet pórázon tartom! Ma ugyebár kedd van? – Igen, kedd. – Ha jól értettem, Guerinit Legrand-ék szombaton hallgatták ki, aztán szabadlábra helyezték. Nos, nálam nem jelentkezett, nem kérte el egyik útlevelét sem. Tehát csakis a saját útlevelével utazhatott el. Azt pedig könnyen ellenőrizhetjük, hogy a magyar konzulátus hétfőn adott-e ki vízumot François Guerini-nek. Legyen szíves, hívja fel a magyar konzulátust, hivatalosan. Közölje velük, hogy egy terroristát keresnek, és kérdezze meg, hogy Guerininek adtak-e vízumot? Kläber úgy érezte magát, akár egy kisdiák, kicsit szégyenkezve hallgatta a „tanító bácsi” kioktató előadását, amely bosszantotta, de végül is igazat kellett adnia neki. Felhívta hát a külügyi összekötő tiszten keresztül a magyar nagykövetség konzulátusát. Hamarosan kiderült, hogy François Guerini névre kiállított útlevélbe a konzulátus nem pecsételt vízumot. Joe Kappel kicsit nagyképűen nézett Kläberre. – Nos, mit mondtam? – Persze ez még nem jelenti azt, hogy Guerini illegálisan nem lépte át a magyar határt. – Valóban nem jelenti azt, de biztosra veszem, hogyha megkérdezi a csehszlovák vagy a jugoszláv nagykövetség konzulátusát, ott is nemleges választ fog kapni. Nekem az a véleményem, hogy Legrand felügyelő ne utazzon Budapestre. Nekünk tőle kell tartanunk. Ő a veszélyes ellenfél, a kompromittáló dokumentumok nála vannak. – De holnapután az Orlyn átadja Elzának – mondta Kläber. – Az eredetit. És mi lesz a másolatokkal? A hiteles másolatokkal? Kedves Marty, ne legyünk ennyire naivak! Véleményem szerint Legrand felügyelő ne utazzon Budapestre, semmi keresnivalója nincs ott. Illetve van. Mi ugyebár szövetségesek vagyunk. Életre-halálra. Együtt nyerünk, vagy együtt vesztünk. Ennek nincs másik alternatívája. Ezért elmondok önnek valamit, kedves Marty. – Figyelek.

– Van nekem egy magyar származású ügynököm. Nem titkolom ön előtt a nevét. Kovácsy Zoltánnak hívják. A fia a Bakunin-brigád tagja, letartóztatásban van. Meg kell jegyeznem, hogy Kovácsy Zoltán Dumier őrnagynak is dolgozik, vagyis a SDECE kelet-európai osztálya egyik vezetőjének. Ön ugyebár nem tudja, de én tudom, hogy Legrand felügyelő felvette ezzel a Kovácsy Zoltánnal a kapcsolatot, és megállapodtak abban, hogy mindketten Magyarországra utaznak. Kovácsynak ugyanis fantasztikus vagyona van Magyarországon elrejtve, és erről Legrand tudomást szerzett. – Ezt magának Kovácsy mondta el? – kérdezte Kläber, és megint csodálni kezdte Joe Kappelt. – Igen, Kovácsy. És ő nagyon jól tudta, hogy miért. – Miért? – kérdezte kíváncsian Kläber. – Mert tudta, hogy velem, velünk nem lehet büntetlenül ujjat húzni, nem lehet packázni. A mi ügynökeink nagyon jól tudják, hogy az árulást nem tűrjük el. Nézze, meggyőződésem szerint Legrand, ha Budapestre megy, hasonlattal élve, egy távirányítású bombát akar felrobbantani, vagyis ott olyasvalamit akar bejelenteni, ami itt Párizsban robbanna, és mindkettőnk számára beláthatatlan következményekkel járna. – De hát mit akar csinálni, Joe? Én már intézkedtem a NOVITTE cégnél, hogy Legrand-t és lányát fogadják. – Akkor most intézkedjen újból, hogy az utazás tárgytalan, mert időközben a probléma megoldódott. – De hogyan? – A megoldást bízza rám!

20

A Malév-gép pontosan és zökkenőmentesen ért földet az Orly repülőtér betonján. Márti, mint mindig, most is dicsérte az előzékeny, udvarias kiszolgálást, a stewardessek minden apróságra kiterjedő figyelmes munkáját. Az ellátás most is bőséges volt, de ő nagyon keveset evett, a budapesti, pontosabban az óbudai emlékek hatása alól nem bírta kivonni magát, testén érezte Balázs tenyerének simogatását, hallotta halk, megnyugtató szavait. Aztán azon gondolkodott, hogy megmondja-e Leonnak, ha legközelebb találkozik vele, hogy szereti Balázst, nem tehet róla, hogy az övé lett. Gyorsan átesett a repülőtéri formaságokon, attól sem kellett tartania, hogy a nyakába akasztott miniatűr fényképezőgépet a szigorú ellenőrzésen a műszerek felfedezik. Kappel szerint olyan különleges műanyaggal vonták be a fémrészeket, amely nem reagál az érzékeny műszerekre. Miután kiment az előcsarnokba, váratlanul Legrand felügyelőbe ütközött. Persze ez a találkozás csak neki volt váratlan, a felügyelőnek nem. Legrand Mártiért jött ki a repülőtérre. – Tudtam vagy sejtettem, hogy az apósa nem küld kocsit magáért, ezért jöttem. Nagy a forgalom, nehezen lehet taxit kapni. – Nagyon kedves magától, felügyelő úr. – Szóra sem érdemes. Szabad a táskáját? – Hagyja, nem nehéz! – Ne tréfáljon. Még megszólnak az emberek. Azt fogják mondani, milyen férfi az, aki hagyja, hogy egy csinos, fiatal hölgy vigye a táskáját. – Felügyelő úr, csak nem udvarol? Tessék, vigye, ha nagyon akarja! – Visszatérve az udvarlásra, nem tagadom, lenne kedvem hozzá. Végül is, még csak negyvenöt éves múltam.

– Túlságosan fiatal hozzám! – mondta évődve Márti, és a felügyelőre mosolygott. Átverekedték magukat a tömegen. Philippe a hivatalos személyek részére biztosított parkolóban várakozott a rendőrségi Citroën kocsival. A táskát az első ülésre tették, ők pedig a hátsó ülésen foglaltak helyet. – És most hova? – kérdezte Philippe. – Hazamegyünk – mondta Márti. – Vagy nem? – Beszélnem kell magával – mondta Legrand. – Ha nincs kifogása ellene, valahol megállunk egy kávéra. Amit mondani akarok, nagyon fontos. Ivry előtt megálltak egy hangulatos út melletti bisztrónál, leültek a terasz egyik sarokasztalához, Legrand két konyakot, két kávét rendelt az oda siető pincértől. – Hogyan sikerült az út? – kérdezte a felügyelő, és szivarra gyújtott. – Várakozáson felül – mondta Márti. – Mindent elintéztem, amit kértek. – Nagyszerű. A fekete mappát is megszerezte? – Csak fotót készítettem minden oldaláról. – Hát ez remek! Nem is tudom, hogy mit mondjak! – Ne mondjon semmit! Nem volt nehéz. Balázs imád engem. Mindent megtesz a kedvemért. De ha már itt tartunk, valamit mondani szeretnék magának. – Hallgatom. – Maguk nagyon gyalázatosan viselkedtek velem szemben. – Mire gondol? – Megölték Horváth Pétert. Holott maga megígérte, hogyha leír mindent őszintén, megkímélik a kellemetlenségektől, azt is elintézi, hogy megkaphassa a menedékjogot. És mi történt? Halálra gázolták. Legrand megpiszkálta az orrát.

– Bocsásson meg, de maga ezt honnan tudja? A felszolgáló az asztalra tette a konyakot, a kávét és a számlát. A felügyelő a fejével intett, elmehet, minden rendben van. – Egészségére! – mondta a felügyelő, és felemelte a poharat. – Köszönöm. – Márti ivott a konyakból. – Hogy honnan tudom? – Igen. Nagyon érdekel. Mert nálunk még a sajtó sem tudja, a további intézkedésig hírzárlatot rendeltünk el. – Látja, én mégis tudom. – Cukrot tett a kávéjába, megkeverte, kortyolt belőle. – Nem titok. Megmondom. A külügyminisztérium a tragédiáról értesítette a magyar nagykövetséget, az pedig a hírt továbbította Budapestre. Balázsék pedig azonnal megkapták a követség jelentését. Tehát tőle tudom. Mondja, miért kellett megölni azt a szerencsétlen gyereket? A felügyelő nézte az asszony szép arcát, vállára omló sűrű barna haját, zöldesszürke szemét, és arra gondolt, mit fog szólni ez a szerencsétlen akkor, ha megtudja, hogy a férje sem él. – Asszonyom, megértem a felháborodását. És jogosnak is tartom. De szeretném, ha elhinné, én a fiú halálában vétlen vagyok. Maga előtt beszéltem Adam Dupoint őrnaggyal. – De hát akkor mi történt? – Ahogy nekem az őrnagy jelentette, a kihallgatások során a fiú valahogy meggondolta magát. Amikor a maga volt vőlegényének vagy barátjának a személye szóba került… – Hámori Balázsra gondol? – Igen, arra a határőrtisztre, aki a fiú parancsnoka volt. Nos, én nem vagyok pszichológus, de valószínűleg az történt, hogy Horváth lelkiismereti válságba került, nem tudta túl tenni magát azon a felismerésen, hogy miatta és csak miatta a főhadnagy bajba kerül. Ennek a felismerésnek az lett a következménye, hogy minden további vallomást megtagadott, és közölte, hogy haza akar menni Magyarországra, jelentkezni fog a követségen, vagyis mindent megbánt. Nos,

ebben a helyzetben döntöttek úgy a kémelhárítók, hangsúlyozom, a tudtomon kívül, hogy végeznek a fiúval, nem engedhetik meg, hogy a magyar követségre menjen. – De miért nem? – kérdezte Márti, és egyre izgatottabb lett. – Mert a fiú – és ezt maga is tudja – sok mindent elmondott, leírt, ami a felderítésünk és elhárításunk számára nagyon hasznos. Adam Dupoint őrnagynak az volt a véleménye, hogy ha a fiú a nagykövetségen őszintén elmondja, hogy mi mindent árult el, kiről milyen bizalmas információkat adott, akkor Horváth addigi vallomása, információja semmit sem ér, mert a magyarok mindent átszerveznek, a vallomásban szereplő személyeket áthelyezik a határról máshová. Ezért döntöttek úgy, hogy a fiú nem mehet be a követségre, vagyis likvidálni kell. El kell hinnie, engem nagyon bánt, hogy így alakultak a dolgok, mert én mindig betartom a játékszabályokat. – Leverte szivarjáról a hamut, és az asszony arcába nézett. – Asszonyom, van ennél fontosabb dolog is! Márti ivott a konyakból, és kíváncsian nézett Legrand arcába. A felügyelő elővett egy leragasztott borítékot, és átadta Mártinak. Persze ő már előzőleg felbontotta a levelet, elolvasta, s csak aztán döntött úgy, hogy átadhatja az asszonynak, majd szakszerűen leragasztotta a borítékot. Márti kíváncsian vette át. A borítékon csak egy név volt írva: „Márti.” Rögtön megismerte Leon szálkás betűit. Izgatottan bontotta fel. Mélyeket lélegzett, egy pillanatra még a szemét is lehunyta. Aztán tízig számolt, és olvasni kezdett. „Drága Márti! Amikor ezt a levelet olvasni fogod, én már nem élek.” – Márti megdörzsölte a szemét. Még egyszer elolvasta. De nem tévedett, valóban arról van szó, hogy amikor a levelet olvassa, Leon már nem él. Tovább olvasott. „Nem volt más választásom. Ha valami keveset adok a becsületre, az emberi tisztességre és méltóságra, akkor ezt kellett tennem. Én egy tisztességesebb világért akartam harcolni, és megtudtam, hogy csúfosan rászedtek, báb, engedelmes hülye, ostoba eszköz lettem azok kezében, akik ellen harcolni akartam. Hidd el, nem így képzeltem el a jövőnket, sorsunkat. A robbantásokat mi mindig úgy akartuk vagy szerettük volna végrehajtani, hogy ártatlan embereknek ne essék bántódásuk. De én nem tudtam, hogy mi egy aljas provokáció áldozatai lettünk. Különösen én. Úgy szégyelltem magam, hogy el sem tudom mondani. Bizonyos, számomra undorító emberek most rajtam röhögnek. Hogy élhet úgy az ember, ha

nevetségessé vált, ha becsapott bajtársai vére hullt rá, hogy ő a felelős a halálukért. És felelős vagyok a megölt rendőrökért is, mert azokat is becsapták. Drágám, rettenetesen szégyellem magam. Most talán megérted, hogy miért kellett ezt az utat választanom. Ezzel az elhatározásommal és tettemmel végleg visszaadom szabadságodat, elrontott életeddel most már szabadon rendelkezhetsz, nem akarom, hogy hűséges légy az esküdhöz, emlékemhez, mert azt nem érdemlem meg. Elrontottam az életedet, bocsáss meg nekem. Hidd el, drágám, hogy szerencsétlen hülye vagyok. Ma már tudom, hogy terrorista módszerekkel nem lehet megváltoztatni a világot, nem lehet megszüntetni a nyomort és az éhínséget. Vétettem ellened, s vétettem azok ellen, akiknek akaratomon kívül a halálát okoztam. Szeretnék tőlük bocsánatot kérni, de csak tőled kérhetek. Tőled, ki legközelebb állsz hozzám. Abban a reményben halok meg, hogy szüleim megértik és megbocsátják tettemet. Remélem, gondoskodni fognak rólad. És még valamit, kérd meg a nevemben Hámori Balázs főhadnagyot, hogy ő is bocsássa meg nekem, amiért elraboltalak tőle. Igen, belátom, rablás volt. Visszaadlak neki. Talán még nem késő, talán még boldogok lehettek. De egyvalamit ígérj meg, ha netán gyereketek lenne, amit nagyon remélek, ha fiú lesz, Leonnak nevezzétek el, ha pedig lány lenne, anyám után, akinek annyi szomorúságot okoztam, Etelka legyen a neve. Most pedig búcsúzom. Ha van isten, bocsássa meg bűneimet, és tegyen téged boldoggá. Vele köszönök el tőled örökre: Isten áldjon! (Látod, most nagybetűvel írtam, mert hátha van. Hamarosan megtudom, hogy létezik-e.) Szerető, de szeretetedre méltatlan férjed – Leon.” – Márti nézte a levelet, és halkan könnyezett. Aztán könnyektől nedves arcát Legrand-ra emelte. – Meghalt? A felügyelő bólintott. – Meg. Az Isten legyen irgalmas hozzá. Én már megbocsátottam neki. Mert nekem is írt egy levelet. Kérem, legyen erős! – Erős vagyok. Kérek még egy konyakot. A felügyelő intett a pincérnek. Még két konyakot kért. Amikor a felszolgáló távozott, Márti azt mondta: – Azt szeretném tudni, hogy ki a felelős Leon haláláért? Legrand kivette szájából a már majdnem végigégett szivart, aztán tekintetével az

asszony zöldesszürke szemét kereste. – Ki a felelős? – kérdezte. – Milyen jó volna, ha az ember azt mondhatná, én, vagy azt, hogy ő. És mondana egy nevet, teszem azt: Joe Kappel. De így azért nem lenne igaz. Azt gondolom, felelősek vagyunk mindannyian, és felelős ez a nyomorult, de mégis szép világ. A pincér az asztalra tette az italokat, a számláról most sem feledkezett meg. Márti mohón ivott. – A maga válasza, felügyelő úr, túlságosan általános és filozofikus. A világon több milliárd – négy vagy talán több – ember él. Ebből a sok milliárd emberből csak kevesen lesznek terroristák, és még kevesebben halnak meg úgy, ahogy Leon meghalt. A levelében vannak olyan homályos megfogalmazások, amelyekből arra következtetek, hogy valami egészen sötét, zavaros ügy húzódik meg a szervezkedés mögött. Csak azt nem értem, hogy Leon miért nem írta meg világosan, hogy miről van szó? – Mert szerette magát. – Ne ködösítsen! Mondja meg nyíltan, hogy mire gondol. – Leon nagyon szerette magát. Azért nem írta meg őszintén a történteket, mert féltette az életét. Márti gyanakodva nézett Legrand-ra. – Maga olvasta a levelet? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Olvastam, és őszintén mondom, az olvasottak megrendítettek. Leon más életet érdemelt volna. Míg maga Budapesten volt, én beszéltem vele. Hosszan, őszintén. Nekem elmondta, hogy az a boldogság, amit megismerkedésük óta magától kapott, sokkal több volt, mint amennyit egy ember egész életére remél vagy elképzel. Maga, asszonyom, hogy az ő szavaival éljek, maximálisan boldoggá tette őt, tehát ne legyen lelkifurdalása. Én megmondhatnám, hogy név szerint ki a felelős a történtekért, de nem mondom meg. Most még nem! – Szivarját elnyomta, ivott a konyakból. – Azért nem mondom meg, mert azt akarom, hogy éljen és boldog legyen. Hiszen még olyan fiatal. Egyet vegyen tudomásul: olyan erők állnak velünk szemben, amelyeknek nem okoz gondot a mi elpusztításunk.

– Ez magára is vonatkozik? – Igen. Nem véletlenül fogalmaztam többes szám első személyben. De, kedves Márta, ha megengedi, hogy így szólítsam, ígérem, hogyha Magyarországon már biztonságban leszünk, én mindent elmondok magának őszintén. Remélem, már meggyőződött róla, hogy nem vagyok szélhámos, sem kalandor, és nem a levegőbe beszélek. – Magyarországra utazik? – Hiszen tudja. Már beszéltünk róla. Csütörtökön a menetrendszerű géppel Budapestre utazom. Velem jön a lányom is. – És meddig maradnak ott? – Még nem tudom, de nagyon szeretnék találkozni magával Budapesten. – Minden bizonnyal találkozni fogunk, már csak azért is, mert tudni szeretném, hogy mit akar mondani nekem. Mondja, a levelet magammal vihetem? – Természetesen. Ha valaki elvenné magától, ne ijedjen meg, van belőle másolat. – Ez igazán megnyugtató – mondta Márti, csak Legrand azt nem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy gúnyolódik. Intett a pincérnek, fizetett, és aztán hazavitte Mártit. Mielőtt az asszony kiszállt volna a kocsiból, Legrand azt mondta: – Marty Kläber ezredes holnap délelőtt sajtókonferenciát fog tartani a Bakuninbrigád ügyében. Ha jól tudom, ott szó lesz Leon öngyilkosságáról is, továbbá a Nicolas Lebrun-féle korzikai maffia felszámolásáról és sok minden másról. – Maga is ott lesz? – kérdezte Márti. – Még nem tudom. Mondhatok valamit, asszonyom? – Természetesen. – Csodálom magát. Őszintén szólva én azt hittem, hogy maga a férje halálának a hírére pánikba esik vagy legalábbis hisztizni fog, mint hasonló esetben a legtöbb asszony. Maga viszont fegyelmezetten viselkedett. És ez számomra fantasztikus!

Márti néhány pillanatig kinézett az ablakon. Az utcán alig volt járókelő. Ahogy feltekintett az első emeleti ablakra, az volt az érzése, hogy Etelka a függöny mögül a kocsit nézi. Hát csak nézze, gondolta, ha nincs más dolga. Levette tekintetét az ablakról, és Legrand-ra nézett. – Felügyelő úr, ne feledkezzen meg róla, hogy műszaki értelmiségi vagyok, mérnök, az elektronikával foglalkozom, és nem versírással vagy ehhez hasonló bohókás dologgal. Persze ez nem azt jelenti, hogy bennem nincs érzelem. Van, talán több és gazdagabb, mint egy alanyi költőben. De én megtanultam fegyelmezni az érzelmeimet. És megtanultam azt is, hogy a megtörtént dolgok véglegesek, azokat már nem változtathatjuk meg. Azok adva vannak. Az események lényegét persze később értékelni lehet, és mondjuk – pozitív vagy negatív előjellel – öt-tíz fokot korrigálhat a kutató, de a lényeg az lényeg marad. – És maga szerint mi a lényeg? Mármint Leon esetében? – Feleség vagyok. Nehéz kimondani. De kimondom. Leon, akárhogyan nézem is, és akárhogyan próbálom magyarázni, terrorista volt. Harisnyát húzott az arcára, fegyvert fogott, lőtt, robbantott. Nos, én félek a fejükre harisnyát húzó emberektől. Nagyon félek. És tulajdonképpen nagyon megvetem őket. Nem tudok érzelmileg azonosulni velük. Nem tudok egyetérteni a túszok szedésével, a repülőgépek eltérítésével, az áruházak robbantásával, egyszóval a terrorizmussal. Ha én annak idején tudom, hogy Leon terrorista, biztos, hogy nem lettem volna a felesége. – És ha kiderülne, hogy a szervezetet nem ő találta ki, nem ő hozta létre? – Mit számít az!? Ő valamiért lett a tagja a szervezetnek, vagyis önmagát akarta az esetleg mások által létrehozott szervezetben megvalósítani. Erre csak azt mondhatom, balek, szerencsétlen balek. Persze hogy sajnálom… – Valamit nem értek – mondta Legrand. – Éspedig? – Maga legutóbb azt mondta, mindenre képes, hogy a férjét megmentse. Sőt még egy nyilatkozatot is aláírt. – Igen, ez így van. De közben Leon meghalt. És én gondolkoztam. Így végül is minden értelmetlenné vált.

– Értem magát. Nézze, én visszaadom a nyilatkozatát, vagyis a szabadságát, de attól tartok, hogy Joe Kappel ragaszkodni fog a megállapodásukhoz. – Felügyelő úr, én a megállapodásunk szerint teljesítettem a feladatot. – Márti hangja keserű volt. – Megszereztem a fekete mappa tartalmát, beszerveztem Hámori Balázst, átadtam neki a fénykép felét. – Kedves Márti, most majdnem azt mondtam, felesleges volt. Már nem tudja kiszabadítani a férjét. De Kappel ennek ellenére ragaszkodni fog ahhoz, hogy maga dolgozzon neki. Az az ember mindenre képes. Kovácsyról most nem is beszélek. – Tudom, de ez az én ügyem. Szóval maga csütörtökön utazik Budapestre? – Ahogy mondtam. – Kovácsy Zoltán is magával utazik? – Még nem tudom. Lehet, hogy csak ott fogunk találkozni. Valószínűleg még ma beszélni fogok vele. Márti, ha valami segítségre van szüksége, hívjon fel. Tudja, hogy hol talál meg? – Tudom, felügyelő úr. – Megigazította a haját. – Azt szeretném tudni, hogy Budapesten hol fogom magát megtalálni. Legrand pár pillanatra azon gondolkodott, hogy őszinte legyen-e az asszonyhoz. Végül is úgy határozott, hogy nem titkolódzik előtte. – A NOVITTE cég irodájában, a Napfény utcában. A nevem Henri Fabre. A lányomé Anne Fabre. Márti csodálkozva nézett a felügyelőre. – A NOVITTE cégnél? Hát nem mondom, ezt jól megszervezte, Monsieur Fabre. – Márti hangjából enyhe gúny érződött ki. – Gratulálok! És őszintén mondom, nagyon kíváncsi vagyok ennek a társasjátéknak a végére. – Megint felnézett az ablakra. – Azt hiszem – mondta –, számomra a nehéz percek most kezdődnek. De hát ki kell bírnom. – Kezet nyújtott. – Akkor hát a viszontlátásra! – A viszontlátásra, asszonyom!

Márti fogta a kézitáskáját, és kilépett a kocsiból. Megnézte az óráját, nyolc óra múlt öt perccel. Még világos volt. A felhőkre rákapaszkodtak a távolban lebukó nap fényei. De ez sem tart már soká. Hamarosan sötétedni kezd. Uram isten, és mi vár még rá! Hazajött Budapestről, és neki kell megmondania Etelkának és Paulnak, hogy Leon nincs többé, Leon meghalt, és íme ő, a huszonhárom éves asszony özvegy lett. Most végül is hova fog tartozni, melyik családhoz? Paul Auriolékhoz vagy Sebőékhez? Paul Auriol és Etelka szemrehányással fogadta. Miért nem telefonált, hogy mikor, melyik géppel érkezik, kiküldték volna a repülőtérre a kocsit. Aztán záporoztak a kérdések, mi van Budapesten, Sebőék mit szólnak ehhez a szörnyű tragédiához, hol lakott, kikkel találkozott, milyen volt a repülőút, hogyan jött be a repülőtérről? Márti türelmesen és nyugodtan válaszolt a kérdésekre, tekintetét nem vette le az arcukról, figyelte szemük alig észrevehető rezdülését és jól látta, hogy Paul Auriol milyen hallatlan önuralommal fegyelmezi érzelmeit, míg Etelka szokásához híven sóhajtozik, és könnyező szemét törölgeti. – Hogy mivel jöttem be a repülőtérről? – Igen, ezt kérdeztem – mondta Paul Auriol. – Legrand felügyelő várt a repülőtéren – mondta Márti. És tudta, hogy hamarosan robbanni fog a bomba, s ha kitör a sírás-rívás, neki akkor is erősnek kell maradnia. Paul Auriol csodálkozva nézett rá. – Legrand? – kérdezte. – Igen. Etelka asszony alig észrevehetően széttárta a kezét, és megkérdezte: – És miért? – Átadta Leon hozzám írt búcsúlevelét. – Mit adott át? – kérdezte Auriol, és mereven nézett Mártira. – Leon búcsúlevelét adta át – válaszolt ismét türelmesen Márti.

– Leon miért írt neked búcsúlevelet? – kérdezte bizonytalanul Etelka. – Mert öngyilkos lett és meghalt. Ti talán nem tudjátok? Miért néztek rám ilyen csodálkozva? Tudnotok kell, hogy Leon meghalt. Tessék, itt a búcsúlevele. Olvassátok el! – Márti ekkor már nem bírta tovább, könnyezett, amikor átadta a levelet az apósának. Auriol elolvasta, és továbbadta a feleségének. – Nem! – sikoltotta az asszony. – Ez nem lehet igaz! –S miután a levelet kétszer is végigolvasta, újból csak azt ismételte csendesen: – Nem, nem lehet igaz! Nem lehet igaz, hogy nekem nincsen fiam! Ugye, Mártikám, ez nem igaz? – De igaz, anyuka! Leon meghalt. Leon nincs többé! – Etelka hisztériás rohamot kapott, orvost kellett hívni, aki nyugtató injekciókat adott neki. Auriol pedig felhívta telefonon a belügyminisztert, és megkérdezte, miért nem tud arról, hogy a fia a vizsgálati fogságban öngyilkos lett? És egyáltalán, hogy fordulhat elő ilyesmi? Őszintén szólva ő nem hisz ebben az öngyilkossági mesében, még akkor sem, ha itt van előtte Leon búcsúlevele, az a meggyőződése, hogy fiát megölték. Megíratták vele a búcsúlevelet, aztán meggyilkolták. De ő ezt nem hagyja annyiban, vizsgálatot fog követelni, mégpedig nagyon szigorú parlamenti vizsgálatot. Márti jól látta, hogy apósa őszintén fel van háborodva, nagyon megrendítette egyetlen fia elvesztése. Próbálta vigasztalni a megtört férfit, de nem sok eredménnyel, Paul Auriol szinte teljesen elveszítette ítélőképességét, már-már beleélte magát abba a hitbe, hogy Leon tökéletesen ártatlan volt. Alig telt el fél óra, a belügyminiszter a lakásáról jelentkezett. Az történt, mondta, hogy Leon valóban öngyilkos lett, a zárkában felakasztotta magát. Az öngyilkosság körülményeinek felderítése még folyamatban van, ezért az illetékes szervek a történtekről hírzárlatot rendeltek el. De közli, hogy holnap tíz órakor a Rendőrprefektúra sajtóközpontjában Marty Kläber ezredes válaszolni fog az újságírók kérdéseire. Paul Auriol legyintett, és letette a hallgatót, aztán Mártira nézett. – És most? – kérdezte –, hogyan tovább? Remélem, itt maradsz velünk? Mi természetesen Leon után a lányunknak tekintünk, s mindaz, ami a vagyonból Leont megillette, annak az örököse te vagy. Holnap beszélni fogok az ügyvédünkkel, és tisztázni fogjuk a jogi helyzetet. Ha megengeded, most bemegyek Etelkához. – Természetesen. Menj csak, Paul! Etelkának most nagy szüksége van rád! – Márti visszament a szobájába. A kandallón az állóóra kilencet mutatott. Azon

tűnődött, hogy telefonáljon-e Joe Kappelnak, amikor Pierre Mordènes bekopogott, aztán Márti engedélyével benyitott. – Két úr keresi, asszonyom – mondta –, ha jó a memóriám, azok, akik az elutazása előtt is itt jártak. Mit mondjak nekik, asszonyom? – Vezesse fel őket, és szolgáljon fel valami italt. Pernod-t és a narancslét. – Parancsára, asszonyom! Néhány perc múlva Joe Kappel és Kovácsy Zoltán ott ült Márti nappalijában, itták a konyakot, a Pernot-t és a narancslét. Joe Kappel most is, mint mindig, választékosan volt öltözve, hamuszürke, halszálkás mintás öltönyt viselt, világoskék inget és sötétkék fehérpettyes nyakkendőt. Kovácsy Zoltán középbarna tweed sportzakójához galambszürke nadrágot vett fel, fehér inge gallérjába pedig harántcsíkos barna nyakkendőt kötött. Elegáns volt. Márti nagyon nagy fegyelemmel uralkodott magán, és nem kis erőlködésébe került az összpontosítás. – Nos, asszonyom, hogy sikerült a kirándulás? – kérdezte Kappel. – Ezredes úr – mondta Márti –, mielőtt válaszolnék, megkérdezem, mi van, vagy mi lesz az ígéretével? Leon ugyebár, nem él? Nem segíthet rajta… Kappel közbevágott: – Arról egyikünk sem tehet, sem maga, sem én, hogy férje idegrendszere felmondta a szolgálatot, és az öngyilkosságot választotta. Kettőnk kötése így is érvényes. – Vagyis, én teljesítem mindazt, amit vállaltam, és maga mit teljesít? – Asszonyom, én nem tehetek arról, hogy a férje bedobta a törülközőt! Én vállalom, hogy magát oda viszem, ahová kívánja. Persze egyedül. – Köszönöm, már nincs rá szükségem! Csak szeretném megjegyezni, hogy ez így, a történtek után valahogyan nagyon egyoldalú játékká vált. Kappel szétnyitotta a karját.

– És erről ki tehet? Én nem! Maga sem! De mindez, asszonyom, a lényegen nem változtat. Maga vállalkozott valamire… – Így van! Én teljesítettem a feladatomat. De maguk nem! – Asszonyom, ha szabad lenne megkérnem, beszéljen halkabban, megértem magát, a dühkitörését is, de nem lenne hasznos, ha az egész ház hallaná a beszélgetésünket. Persze, nem hallgathatom el, hogy megértem elkeseredését, megértem, segítenék is, ha módomban állna, de sajnos csak ember vagyok, kedves férjét nem támaszthatom fel, s így nem vihetem önöket egy olyan országba, amelyet megígértem. Nos, ezek után szeretném tudni, hogy mit végzett Magyarországon? – És ha nem válaszolok? Kappel elmosolyodott. – Most kóstolgat, asszonyom? Arra kíváncsi, hogy meddig mehetek el? Akkor közlöm, ameddig csak akarok! Asszonyom játsszunk nyílt kártyákkal! – Kappel ivott a konyakból, letette poharát, aztán Mártira nézett. – Maga, kedvesem, kettős veszélyben van, mert kettős állampolgár. A birtokomban van egy olyan nyilatkozat, hogy felajánlja szolgálatait a CIA-nek. Persze a hivatalos francia szervek nem veszik jónéven, ha egy francia-magyar asszony, akinek a férje ráadásul még terrorista is, vagy volt – az amerikai titkosszolgálat ügynöke. De én úgy vélem, hogy a magyar hatóságok is örülnének, ha megtudnák, hogy a konzuli útlevéllel rendelkező Leon Auriolné, született Sebő Márta elektromérnök, mikroprocesszoros kutató a CIA ügynöke. – Hát igen – mondta Márti –, ez világos beszéd. Aki ebből nem ért, az hülye. Sőt totál hülye. Én még nem vagyok az! Tehát mire kíváncsiak? Kovácsy Zoltán szólalt meg. – Sikerült a feladatot végrehajtania? – Sikerült. – Nyakláncáról levette a speciális fényképezőgépet, és átadta Kappelnek. – Meg kell jegyeznem, hogy a szobáról is csináltam néhány totálképet, nehogy letagadhassa, hogy a felvétel nála készült. Egyébként az úgynevezett fekete mappa minden oldaláról felvételt készítettem, a minőségért a csodagép vállalja a felelősséget. Ami a továbbiakat illeti. Hámori Balázsnál

aludtam. Mindenre hajlandó. Átadtam neki a fénykép felét, közöltem vele, hogy aki a fénykép másik felével jelentkezik, annak minden utasítását végre kell hajtania. – És vállalkozott a feladat végrehajtására? – kérdezte Joe Kappel. – Természetesen! Tudja, ezredes úr, nekem volt egy nagyon bölcs nagyanyám. Még nem voltam tizenhat éves, amikor azt mondta: „Tudod, kisunokám, a férfiaknál az a nagy baj, hogy olykor-olykor nem a fejükkel gondolkodnak… És ez a bajok forrása.” Nos, az én fiúm is így van, ha találkozunk. Szerelmes belém még ma is. Persze utólagos engedelmével megígértem neki, pedig akkor még nem tudtam, hogy özvegy leszek, szóval azt ígértem neki, hogy két-három sikeres év után mindketten kimehetünk az Államokba. Azt mondtam, Leont biztosan elítélik tizenöt évre, az vesse rám az első vagy második követ, aki tizenöt évig hűséggel várna terrorista férjére. – Asszonyom, őszintén meg kell mondanom, nagyszerű munkát végzett – mondta Kappel. – Köszönöm a dicséretet. – Márti Kovácsyra nézett. – Ígéretem szerint elmentem a Napfény utcai villába. – Igazán? – kérdezte Kovácsy Zoltán. – Szenzációs. Magával tényleg öröm együtt dolgozni. És mit látott? – A villa jelenleg a francia NOVITTE kereskedelmi ügynökség székháza. Az ügynökség vezetőjén kívül ott lakik egy magyarul nagyon rosszul beszélő portás vagy gondnok, egyszóval amolyan mindenes. – És ki az ügynökség vezetője? – érdeklődött Kovácsy, bár ő nagyon jól tudta, csak kíváncsi volt, hogy az asszony mennyire őszinte. – Étienne Sátory. – Márti furcsán nézett rá. – De hiszen maga ezt nagyon jól tudja! Kovácsy ostobán mosolygott. – Igen, azt tudtam, hogy a NOVITTE cég vezetője Sátory István, azt viszont nem tudtam, hogy az irodájuk a volt feleségem villájában van.

– Francia tulajdon a ház. Hogy hogy lett az, nem tudom, erre nyilván az első felesége tud válaszolni. – Ismét Kappelre nézett. – Remélem, ezzel a budapesti utazással kiegyenlítettem az adósságomat, és most kvittek vagyunk? – Na nem, asszonyom! Annál ön értékesebb vad, úgy egyszerűen nem hagyjuk elfutni, és nem lőjük le. – Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés! – Pedig nem az! Csupán jóakaratú figyelmeztetés. – Joe Kappel úgy mosolygott, mint az ördög a vetőkártyákon. – Maga, kedvesem, együtt fog dolgozni velünk. Ha én lelépek a porondról, akkor azzal, aki a nyomomba lép. Lehet, hogy az illető sárga lesz, és ferdeszemű, lehet, hogy fekete lesz a bőre, az is megtörténhet, hogy magyarul fog beszélni, a lényeg az, hogy az illető minden utasítását gondolkodás nélkül teljesítenie kell. – Meddig? A halálomig? – Nem vagyok próféta, nem láthatok a jövőbe. De kérdezze meg – mondjuk – Kovácsy urat, hogy megbánta-e a velünk való együttműködést. – Nem, uram. Erről szó sincs. Én igazán mindent önöknek köszönhetek. Az életemet, a feleségem életét, a jólétet, amelyben élek. Mártinak úgy tűnt, hogy Kovácsy válasza nagyon előírásszerűen hangzott, szinte érződött rajta az izzadságszag. – Értem – mondta. – Akkor hát mi a feladatom? – Előhívjuk a felvételeket – mondta Kappel –, és a további feladatot holnap megkapja. Nagyon valószínűnek tartom, hogy vissza kell utaznia Budapestre. – Mikor? – Márti jól látta, hogy Kappel Kovácsyra nézett, aztán tekintetét megint ráemelte. – Még nem tudom, asszonyom. – Ezredes úr, arról ne feledkezzen meg, hogy a férjem temetésén részt szeretnék venni.

– Tudják már, hogy mikor temetik a férjét? – Még nem. Hiszen hivatalos értesítést férjem öngyilkosságáról még nem kaptunk. – Apropó, most jut eszembe, istenem, de szórakozott vagyok, azt már előbb is megkérdezhettem volna, helyesbítek, meg kellett volna kérdeznem, ön ma érkezett meg a tizennyolc tízes járattal, ellenőriztük, rajta volt a neve az utaslistán. Férje öngyilkosságáról még nem írtak a lapok, a tragédiáról hivatalos kommüniké nem jelent meg, tehát joggal kérdezem: honnan tud ön a férje öngyilkosságáról? Márti, mintha égne a szeme, ujjaival megnyomkodta. Nem égett, csak ezzel a mozdulattal időt akart nyerni. Most mit válaszoljon? Ha megmondja az igazat, talán Legrand-nak okoz kellemetlenséget, azt pedig nem szeretné, mert ebben a játszmában, akarja vagy nem, a felügyelő a természetes szövetségese. – Hogy honnan tudom? – Igen. Ez itt a kérdés. – Istenem, ezredes úr, hogy maga mennyire költői. – Persze ez a dicsérő mondat is csak pótszöveg, amíg rájön a megoldásra. Mosolyogva nézett Kappelre. – Mondja, maga figyeltet engem? Talán még azt is tudja, hogy mit ebédeltem a gépen, vagy hogy kik ültek mellettem, miről beszélgettünk? – Nevetni fog, asszonyom – mondta önelégülten Joe Kappel. – Mi valóban figyelemmel kísérjük munkatársaink mozgását, csupán azért, hogy vigyázzunk rájuk. – Ez mindenesetre megnyugtató! Hogy válaszoljak a kérdésére; honnan tudom, hogy Leon öngyilkos lett? Ha jól emlékszem, ez volt a kérdés. Nos, ezredes úr, ebben a házban mindenkinek külön postaládája van. Nem tudom, hogy felderítői jelentették-e? Ha ez elkerülte a figyelmüket, hibát követtek el. Olyan hibát, amely félreértések forrása lehet. – Ami azt illeti – szólt közbe az ezredes – maga is költői fordulatokat használ. – Ha megnézi a bejárati ajtót, meggyőződhet róla, hogy mellette több postaláda nyílása található. Nevek is vannak rajta. Például: személyzet, Paul Auriol, Etelka

Auriol, persze az is ott van, hogy Madame vagy Monsieur, aztán ott található Leon postaládája és végül az enyém. Mert ebben a házban, ezredes úr, tisztelik az embernek a szabadsághoz való jogát. Így történt aztán, hogy amikor hazaérkeztem, a postaládámban egy levelet találtam. A férjem búcsúlevelét. Hogy ki dobta be, nem tudom. – Szeretném elolvasni a levelet – mondta Joe Kappel. – Nem lelné örömét benne! Nem éppen hízelgőén ír magukról. – Hol van a levél? – Kappel hangja keményebb lett, de ez különösebben nem zavarta Mártit. – A levél az apósomnál van. Úgy vélem, ön nem tudja, hogy ki az apósom. Közlöm, hogy elnökjelölt. Fél órával ezelőtt beszélt a belügyminiszterrel, és Leon öngyilkosságának kivizsgálására parlamenti bizottságot fog kérni. Akarja, hogy lehívjam? – Felállt, a telefonhoz indult. – Bizonyára örömmel megismerkedne önnel. Talán még annak is örülne, ha megtudná, hogy a CIA ezredese mire kényszeríti a menyét. – Már a készüléknél állt, amikor Kappel rátette tenyerét a hallgatóra. – Nem fontos, hogy felhívja. Nagyon jól tudom, hogy ki az apósa. Ismerem összeköttetéseit is. De most nem erről van szó. Szeretném, ha megközelítő pontossággal ismertetné a levél tartalmát. A személyes vonatkozású lírai szövegek, mint drágám, szerelmem meg a közös boldogságra tett megjegyzések nem érdekelnek. Tudja követni a gondolatmenetemet? Márti halkan elnevette magát. – Mi olyan nevetséges? – Azon derültem, ezredes úr, hogy maga nem is kicsit nagyképű, és ne haragudjon, de ez valahogy nem jól áll magának. Tudom-e követni a gondolatmenetét? Nevetséges! Elfeledkezett arról, hogy kutatómérnök vagyok, az elektronikával foglalkozom. Ebben a szakmában bőven vannak gondolatok, amelyeket követni kell. – Megsértettem talán? – Joe Kappel egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Értékes, okos teremtés, a Cégnek ilyen ügynökre van szüksége.

– Ezredes úr, engem nem lehet olyan könnyen megsérteni. Aki olyan munkára vállalkozott, mint én, az ne játssza a sértődöttet. Nincs hozzá joga. Nos, ami a levelet illeti: Leon lényegében azt írta, rájött, hogy rossz ügyet szolgál. Cselekedeteivel azoknak segített – és itt az amerikai imperializmust említette –, akik ellen harcolni akart. Sajnálja az elpusztított embereket, barátait, a rendőröket is, nevetségessé vált, s így nem élhet tovább. Diákjai joggal fogják azt hinni, hogy ő imperialista ügynök volt. És ez szörnyű! Ez volt a levél lényege. – Név szerint nem említett senkit? – Senkit. Leon bizonyára többet tudott az ügyről, illetve annak hátteréről, csak úgy látszik, engem nem akart mélyebben beavatni a dolgokba. Hát ez minden, ezredes úr! Kérnek még konyakot? – Köszönöm, én nem kérek – mondta Joe Kappel. – Én igen. – Kovácsy Zoltán ősz, tömött bajuszát simogatta. Márti a házi telefonon leszólt Pierre-nek, hogy hozzon fel egy üveg konyakot. Néhány perc múlva, mikor az üveg Remy Martin az italos asztalkán állt, az asszony azt mondta: – Szolgálja ki magát, Kovácsy úr! Nekem ne töltsön! Kovácsy nem kérette magát, ivott becsületesen. – És most mi a további teendőm? – kérdezte Márti. – A munkatársaim a laboratóriumban még ma este előhívják a filmet, megfelelő nagyítást készítenek a képekről és valószínűleg reggel jelentkezem. Ha jól sejtem, még szabadságon van? – Igen, még két hétig. De lehet, hogy háromig. Úgy terveztem, hogy azt szüleimnél fogom eltölteni Balatonföldváron. Nagyon szép nyaralónk van ott. Mellettünk van Tátray Sándor professzor nyaralója. – Ki az a professzor? – Azt gondoltam, már régen tudja. A férjem nagybátyja. Leon anyjának a

testvére. Ott ismerkedtem meg Leonnal tavaly nyáron. – Szóval Balatonföldvár. Szép hely – mondta elgondolkodva Kovácsy. – Fiatalkoromban sokat jártam ott. Merre van a villájuk? – Közvetlenül a parton. Nem messze a pártüdülőtől. Kovácsy újabb pohárral ivott. – Nem lesz sok, Zoltán? – kérdezte Kappel. – Nem vagyok gyerek, ezredes! Nem szeretem, ha rám szólnak. Ismerem magam, tudom jól, hogy mennyi italt ihatok. – Elnézést, kedves Zoltán, nem akartam megbántani. – Istenem, csak össze ne vesszenek! Igyon csak, Kovácsy úr, bizonyára a szervezete kívánja. Kovácsy Zoltán nem válaszolt, legyintett és felállt. – Akkor mi megyünk! – mondta Kappel, és ő is felállt. – Holnap jelentkezünk. Márti kivételesen a kapuig kísérte őket. Eközben Legrand a technikai szobában a hangmérnökre nézett, aki kikapcsolta a készüléket. – Pergesd vissza, fiam! – mondta a felügyelő a fiatal mérnöknek –, és játszd újra! Még egyszer figyelmesen végighallgatta a felvételt és közben azon tűnődött, hogy Márti miért vállalta továbbra is a feladatot? Leon meghalt, Kappel nem teljesítheti ígéretét, a lány miért nem mondott nemet? Végül is nincs rászorulva anyagilag, Leon szülei gondoskodnak róla élete végéig. Aztán a homlokára ütött. Hát persze, valamiről elfeledkezett. Az asszony, amikor Hámori Balázst beszervezte, még nem tudta, hogy minden hiábavaló, mert Leon már nem él. A filmet átadta Kappelnek, azzal kézben lehet tartani őt. Nem Franciaországban, hanem Magyarországon. Ami azt jelenti, hogy soha többé nem láthatja hazáját, nem találkozhat szüleivel, mert ahogyan ő a magyar viszonyokat ismeri, biztos benne, hogy a kémkedéssel vádolt asszony apjának vagy anyjának nem adnak útlevelet. Mindegy, ez már nem az ő dolga. Azért valahogyan segíteni kellene

neki, mert így nagyon védtelen. Kappel azt csinál vele, amit akar. Elhatározta, hogy holnap beszél Mártival. Hazament, megfürdött, aztán megvacsorázott. Anne apja mellé ült az asztalhoz. Beszélgettek. A lány tele volt aggodalommal és kérdésekkel. – Papa, ha csütörtök reggel Budapestre utazunk, az azt jelenti, hogy soha többé nem jövünk haza? – Azt jelenti! – mondta a felügyelő, és felbontott egy dobozos sört. – És mi lesz a lakással, a berendezéssel, a ruháimmal? – Holnap mindent elrendezünk. Nézd át a ruháidat, mi az, amit magaddal akarsz vinni, mi az, amihez nagyon ragaszkodsz, azokat, kislányom, becsomagoltatjuk és elküldjük egy budapesti címre. A lakást a berendezéssel együtt kiadjuk egy utazási irodának. Az iroda a pénzt átutalja egy olyan bankszámlára, amelyről külföldről is lehívhatunk annyi pénzt, amennyit akarunk. De bízz bennem! Erre talán nem is lesz szükségünk. Sőt biztos vagyok benne! Higgy nekem, gond nélkül fogunk élni! – Papa, nem arról van szó, hogy nem hiszek neked. Az nyugtalanít, hogy te mindezt holnap akarod elintézni? A szerződéseket meg mindent? – Értelek. Persze azért én már tettem bizonyos lépéseket. Többi között csináltattam egy adásvételi szerződést, amelynek tanúsága szerint Henri Legrand rendőrfelügyelő eladta lakását, bútorait Henri Fabre úrnak. Fabre úr pedig, mivel külszolgálatra megy hosszabb időre, a lakását a berendezés használati jogával együtt bérbe adja a Pegazus utazási irodának. A szerződéstervezet szerint a Pegazus gondoskodik a lakás takarításáról, karbantartásáról, a szükséges javításokról és így tovább és így tovább. Természetesen ezeket az összegeket levonhatja a bérletí díjból. Ma fogom aláírni a szerződést, és megadom nekik Henri Fabre bankszámláját, amelyre a pénzt át kell utalni. Fabre-nek a bankban jogi képviselője van, az ügyeit is ő intézi. – Papa, őszintén mondom, zseniális vagy! – Anne nagyot nyelt, egy pillanatra lehunyta a szemét, s amikor felnyitotta, apja komor tekintetével találkozott. – Tehát, ezek szerint ezentúl Magyarországon fogunk lakni? Legrand letört egy darabka kenyeret, vajat kent rá, és vágott egy szeletet kedvenc sajtjából, a camembert-ből.

– Úgy gondolom, hogy ezt már megbeszéltük. Ha megszereztem az elrejtett ékszereket, valószínűleg továbbmegyünk Görögországba. A görög emberek barátságosak, kedvesek, él ott néhány ismerősöm, akikkel együtt szolgáltam a gyarmati ejtőernyős hadosztályban. – Görögök? – kérdezte kíváncsian Anne. – Igen, az egyik görög. Heiderakisznak hívják, hajógyáros, Athénben lakik. Találkoztál már vele, vagy tíz évvel ezelőtt itt járt Párizsban, együtt vacsoráztunk. Szép, babaarcú szőke nő a felesége. – Valami rémlik. Igen, már emlékszem, a barátodnak körszakálla volt, bajusz nélkül. A felesége pedig festette a haját. Nagyon furcsa volt. Kreol bőr és szőke haj. De nem volt csúnya. – Igen, volt valami érdekes ellentmondás az arcában. Nos, amikor utoljára találkoztam Mikisz Heiderakisszal, ez három évvel ezelőtt történt, azt mondta, hagyjam abba a rendőrségi munkát, telepedjek le Görögországban, ha akarok, betársulhatok a hajógyárába. Most itt lesz az alkalom. – És a többi barátod? – Azok franciák. Görög lányt vettek feleségül mindketten, és most vidáman élik az életüket. Szállodatulajdonosok. Az egyik, Jules Barbier Korfu szigetén él, Richard Gerandeau pedig Rodoszon. Jól élnek. Görögországban fantasztikus az idegenforgalom. Esetleg bevetjük magunkat a szállodaiparba, te értesz hozzá, jó kapcsolatokat építünk ki az utazási irodákkal, és a szekér menni fog. Ne hidd, hogy csak Párizsban lehet élni. Tudod, Anne, őszintén mondom, nagyon meguntam a rendőri munkát. – Felállt, nyújtózott. – Feküdj le! – mondta –, én még dolgozom. Másnap reggel, alig néhány perccel nyolc óra után telefonon fölhívta Mártit, találkozni szeretne vele –mondta – még a sajtókonferencia előtt. – Hány órakor lesz a sajtótájékoztató? – Pontosan tizenegykor. Nos, mikor találkozunk, és hol? – Ha nem terhes magának, jöjjön fel hozzám! Akár most is jöhet!

Fél óra múlva Legrand felügyelő ott ült Márti nappalijában és Pernod-t ivott, Márti viszont csak narancslét. – Nos, felügyelő úr, miről van szó? Legrand szivarra gyújtott. – Szeretnék kérdezni valamit. – Kérdezzen! – Maga gyakorlatilag dúsgazdag. Férje után minden valószínűség szerint maga fogja örökölni az Auriol-vagyont, még akkor is, ha férjhez megy. Mert, ha jól olvastam, Leonnak kifejezetten az volt a kérése, hogy menjen férjhez Hámori főhadnagyhoz. Gondolom, férje búcsúlevelét apósáék is olvasták, nem hiszem, hogy ne méltányolnék fiuk végakaratát. Végül is az a levél Leon Auriol végakaratát tartalmazza. – Igen, nekem is ez a véleményem. – Mondja, tulajdonképpen miért hajlandó továbbra is együttműködni Joe Kappel ezredessel? Miért nem szakít vele? Márti ivott a narancsléből, aztán megfontoltan válaszolt: – Az a helyzet, hogy én a kezükbe adtam régi szerelmemet. Akit pedig szerettem. Leonért. Ha akkor tudom, hogy Leon már nem él, nem tettem volna. De nem tudtam. Felelős vagyok Balázs életéért, most már vigyáznom kell rá. Ha megtagadom a további együttműködést vele, biztos vagyok benne, hogy nem csak engem ad ki a magyar hatóságoknak, hanem Balázst is. Ő katona. Tiszt. Olyan bűncselekményt követett el miattam, amiért halálra ítélnék. Azt pedig nem vállalhatom. És még valamit. Lehet, hogy apósomék bőkezűen gondoskodnak majd rólam, de ha Kappel engem kiad a magyaroknak, akkor minden elveszik, Balázs is, a szüleim is, a vagyon is. Legrand együttérzően bólogatott. Márti folytatta: – Felügyelő úr. Ötvenhatban Magyarországon ellenforradalom volt. Maguk szerint forradalom. Nézőpont, megítélés kérdése. Nagyon sok tisztességes ember is belekeveredett. Amikor a szovjet csapatok leverték a felkelést, több mint

százötvenezren hagyták el az országot. Akkor olyan egyéves forma voltam, az eseményekre természetesen nem emlékszem. Később megtudtam, hogy hány apa és anya vesztette el az élete célját azért, mert a gyereke elhagyta az országot, és többé nem láthatták egymást. Mert nem mindenki kapott amnesztiát, nem mindenki látogathatott évek múlva haza Magyarországra. Ismerem a szüleimet, belehalnának, ha úgy kellene élniök, hogy nem találkozhatnak velem. – Azt hiszem, értem magát, asszonyom. – Töltött a poharába az üvegből. – Tulajdonképpen nem ezért akartam találkozni magával. Ezt csak úgy mellékesen kérdeztem meg. Az este arra gondoltam, hogy miután emberek vagyunk, bármikor történhet velünk valami. Infarktust kaphatunk, elüthet egy gépkocsi, lelőhetnek. A terrorizmus korszakában élünk. Vagyis addig kell cselekednünk, amíg nem késő! – Őszintén szólva – mondta Márti – amiket mond, az egyelőre nekem még kínaiul hangzik, vagyis nem értem! – Mindjárt világos lesz! Nos, én segíteni akarok magának. Ne kérdezze, miért, csak nagyon körülményesen tudnék válaszolni, s talán nem is lenne igaz, mert sok mindent kell tisztáznom magamban, magammal és a világgal természetesen. Most csak annyit: csömöröm van sok mindentől! Felelősnek érzem magamat Leon és a többiek haláláért. – Elővette zsebéből a magnókazettát. – Ha ezt a felvételt meghallgatja, mindent meg fog érteni. Tessék, tegye el! De meg kell ígérnie, hogy a kazettát csak Budapesten fogja meghallgatni. Megígéri? – Őszintén szólva, most kísértésbe hozott. – Márti forgatta a kezében a kazettát, és nagyon szerette volna tudni, hogy mi van rajta. – De hát én fegyelmezett ember vagyok, mit tehetek? A szavamat adom. Őszintén szólva, megtisztelő, hogy bízik a szavamban. – Lehet, hogy rossz emberismerő vagyok, de az az érzésem, hogy maga becsületes. – Miből gondolja? A felügyelő merész játszmába kezdett. – Asszonyom, most én mondok magának valami meglepőt. Amikor tegnap este Joe Kappel megkérdezte magától, hogy kitől kapta a férje búcsúlevelét, maga tisztességesen hazudott. Nem árulta el, hogy én adtam magának. Azt mondta,

hogy valaki a postaládájába dobta. Márti döbbenten nézett a felügyelőre. – Maga ezt honnan tudja? – kérdezte. – Drága Márti, nekem az a dolgom, hogy mindig mindenről tudjak! – Értem. – Márti elsápadt. – Vagyis maga lehallgat engem? – Kedves asszonyom, ezzel ne foglalkozzon! A lényeg az, hogy mi sok mindent tudunk, és ez nemcsak az én hasznom, a magáé is. Ami azt jelenti, hogy bízom magában. És ebből természetesen következik az, hogy magának is bíznia kell bennem! Mi most, a férje halála után elkezdtünk egy játékot, és győznünk kell! Ebből most még sok mindent nem ért meg, de ha meg fogja hallgatni a hangfelvételt, minden világos lesz. Csak azt kérem mindkettőnk érdekében, hogy amíg Franciaországban van, ne hallgassa meg! Megígéri? – A szavamat adom rá! – Köszönöm! – Legrand kiitta poharából az italt, szivarját elnyomta. Felállt, begombolta zakóját, és mosolyogva nézett Mártira. – Ha Budapestre jön, a Napfény utcában megtalál. Ne feledje el… Márti közbeszólt: – Henri Fabre-t kell keresnem. Nem felejtem el. Tehát holnap utazik? – Minden bizonnyal – mondta a felügyelő. Tévedett, de akkor még nem tudta. Márti kikísérte. A kapuban megkérdezte: – Ott lesz a sajtóértekezleten? – Még nem tudom. De ha most átgondolom a teendőimet, nem valószínű, hogy ott leszek. Nem ment el, igaz, Kläber ezredes nem is hívta, valahogyan biztonságban érezte magát a felügyelő távollétében. A rendőrségi sajtóközpont zsúfolásig megtelt újságírókkal, s miután a Rendőrprefektúra szóvivője nagy vonalakban ismertette az antiterrorista osztály addigi működését és sorozatos akcióit, rátért a korzikai maffia felszámolásának ismertetésére, aztán elmondta az újságíróknak és a jelen lévő rádió- és tévériportereknek, hogy Leon Auriol, a Bakunin-brigád

meghatározó egyénisége, a multimilliomos Auriol család latin-görög szakos tanár fia keddre virradó éjszaka öngyilkosságot követett el a rendőrségi zárkában. Az ügy tisztázására a belügyminiszter úr vizsgálatot rendelt el. Márti beteg anyósával ott ült a tévé előtt, simogatta, nyugtatta az asszonyt, közben figyelte az adást. Az volt az érzése, hogy a sajtóközpontban elszabadult a pokol, Kläber ezredes a kérdések pergőtüzében állt, de becsületére legyen mondva, állta a sarat, és igyekezett a legdurvább provokációs kérdésekre is tárgyilagos választ adni. Hogy történhetett, hogy Leon Auriol öngyilkos lett? Nem gondolja, ezredes úr, hogy ez az öngyilkosság valamilyen formában hasonlít Ulrike Meinhof öngyilkosságához? Annyiban hasonlít, válaszolta Kläber, hogy a Bakunin-brigád tagjai is ugyanúgy, mint a Baader–Meinhofcsoport tagjai, kimondottan úgynevezett jól szituált családok elkényeztetett gyerekei, akiket minden bizonnyal befolyásoltak a kínai kulturális forradalom, nevezetesen Mao Cetung vörösgárdistáinak eszméi, amelynek zavaros ideológiájából csakis a rombolást, az évezredes, évszázados kultúrkincsek megsemmisítését, az emberi értékek elpusztításának ultrabalos programját ismerték el. Úgy tűnik, és ezzel a pszichológusok szerint egyet lehet érteni, hogy ezek az elkényeztetett, gazdag, nemegyszer milliomos szülők gyerekei lelkiismereti válságba kerültek, dekadens lelkivilágukat úgy akarták megnyugtatni, hogy csekkfüzettel a zsebükben fellázadtak szüleik ellen, a polgári társadalom hatalmát biztosító intézményei ellen, gyújtogattak, robbantottak, gyilkoltak, és romantikus mámorukban forradalmároknak képzelték magukat, pedig bábuk voltak csupán, a nemzetközi életet, gazdaságot és politikát irányítani akaró maffia kezében. Bizonyítékaink vannak – folytatta az ezredes –, hogy a Bakunin-brigád mögött a Nicolas Lebrun irányította korzikai maffia állt. Természetesen tudni kell, hogy a korzikai maffia szoros kapcsolatban áll a szicíliai és az amerikai maffiákkal, még akkor is, ha néha gyilkos háborúra kerül sor közöttük a keresztapaságért. Ami Leon Auriol öngyilkosságát illeti, nincs a világon olyan börtön vagy vizsgálati osztály, ahol egy mindenre elszánt őrizetes ne követhetne el öngyilkosságot. Arról beszéljen, ezredes úr – kiáltotta az Europe1 rádió riportere –, hogy Leon Auriol elsőrendű vádlott hogyan lett öngyilkos? A televízió riportere pedig rögtön hozzáfűzte kérdését: hagyott-e hátra búcsúlevelet, mint Ulrike Meinhof? Kläber ezredes keményen állta a sarat, a kérdésekre ügyesen, meggyőzően válaszolt. Elmondta, hogy egy zárkában a legszigorúbb ellenőrzés mellett is öngyilkosságot követhet el a fogoly, ha valóban elszánta magát az önkéntes halálra. Gondoljanak a hölgyek és az urak Göring öngyilkosságára, pedig a marsall a hatalom, a pompa őrültje, megszállottja volt, de meg akart halni, és elhatározását megvalósította

annak ellenére, hogy Nürnbergben a háborús bűnösökre szigorúan vigyáztak. Leon Auriolra is gondosan vigyáztak. Tudni kell, hogy Auriol vádlott naponta tornázott, vigyázott testi kondíciójára. Tornagyakorlatai között szerepelt programszerűen az ágy vaskorlátján végrehajtott erőkézenállás, amely valóban nagy izomerőt követel. Ez, hölgyeim és uraim, már-már artistaprodukció. Gondolják el, az ágy vaskorlátja a betonpadlózattól ötven centire, vagyis fél méterre van. Leon Auriol mindennapi gyakorlata abból állt, hogy megfogta a vaskorlátot, és erőből kézállást hajtott végre rajta. Számoljanak, hölgyeim és uraim! A feje fél méterre van a betontól! Testsúlya hetvenöt kiló. Most képzeljék el, hogy Auriol a fejét a melléhez szorítja, aztán kezét széttárva a betonra ejti magát. Abban a pillanatban eltörik a nyakcsigolyája és nyomban beáll a halál. Nos, hölgyeim és uraim, Leon Auriol az öngyilkosságnak ezt a nemét választotta. Ha most megengedik, válaszolok Prodouiu úr kérdésére, hogy hagyott-e hátra búcsúlevelet. Lehet, hogy hagyott hátra, de mi nem tudunk róla. Ha mégis előkerülne valahonnan, akkor természetesen a sajtóval ismertetni fogjuk a levél tartalmát. Most pedig, hölgyeim és uraim, szétosztjuk önök között Nicolas Lebrun helyettesének, vagyis a maffia második emberének a halála előtt saját kezűleg leírt vallomását. Aztán elmondta, hogy a vallomást, amikor Claude Marettes-ék tűzharcba keveredtek a bérgyilkosokkal, Legrand felügyelő helyettese hogyan rejtette el a szőnyeg alá. Mint a vallomásból kiderült, Lebrun fizetett bérgyilkosa Mario Zaccetti játékkaszinó-tulajdonos volt. Ő ölte meg Monica Granemotti művésznőt és Yves Durand újságírót. A Figaro munkatársa közbekiáltott: – Hol van Zaccetti? – Vártam a kérdést, hölgyeim és uraim! Nos, Mario Zaccetti írt nekem egy levelet. Személyesen nekem, Marty Kläber ezredesnek. A levélen talált ujjlenyomat megegyezik Mario Zaccettinek a nyilvántartásunkban rögzített ujjlenyomatával. Természetesen az írást megvizsgáltattuk igazságügyi írásszakértőkkel, akik megállapították, hogy a levelet Mario Zaccetti írta. A levélről készített fotókópiákat a rendelkezésükre bocsátjuk. Most pedig felolvasom a levelet. – A riporterek döbbenten hallgatták az ezredest. Aztán a L’Humanité tudósítója megkérdezte, hogy hol van Zaccetti? Kläber hatásszünetet tartott, aztán elmondta, hogy Zaccettit valószínűleg a maffia gyilkoltatta meg. Erre vall az a tény is, hogy régi korzikai szokás szerint átlőtték a bal tenyerét, ami azt jelenti, hogy nem tréfálnak, aztán négyszer a homlokára lőttek. Mind a négy lövés halálos volt.

Márti döbbenten ült a televízió előtt. Anyósa sápadtan sóhajtozott. – Micsoda világ! Édes Istenem, micsoda világ! Csak vér, csak gyilkolás, csak bosszú! Mindez miért? Istenem, Istenem, ebbe bele lehet őrülni! Mártikám, nem szeretek már élni! Nincs fiam már nekem, miért éljek!? – Élni kell, Etelka! – mondta Márti, és kikapcsolta a televíziót. – Te a fiadat vesztetted el, én a férjemet. Te legalább több mint huszonöt évig éltél vele, én csak egy évig. De mit tehetünk? A sorsunkat vállalnunk kell. Neked megmarad a férjed, aki szeret, de én mit csinálok egyedül? Az asszony nagy, könnyes szemével Mártira nézett. – Férjhez kell menned! – mondta halkan. – Ez Leon végakarata. Világosan megírta. Vagy nem olvastad a levelet? – Olvastam. – Márti csodálkozva nézett anyósára. –És ti szó nélkül tudomásul vennétek? – Igen. Az este nagyon hosszan beszélgettünk a jövödről Paul-lal. Neki is az a véleménye, hogy teljesítened kell Leon akaratát. Persze ez nem erőszak. Ha már nem szereted, akkor nem kell hozzámenned! Mi továbbra is a lányunknak tekintünk, és természetesen gondoskodni fogunk rólad. És, ha gyereked lesz, úgy tekintjük, mintha az unokánk lenne. Márti egészen meghatódott. Az asszonyhoz ment, átölelte, megcsókolta. – Csodálatos asszony vagy, Etelka! Hálát adok az Istennek, hogy megismerhettelek. – Én is. Csak hát ez a tragédia! Légy szíves, kísérj át a szobámba, Fáradt vagyok, nem jól érzem magam. Márti ágyba fektette az asszonyt, aztán lement a saját szobájába. Néhány perc múlva szólt Claire-nek, Auriolék belső szobalányának, hogy figyeljen nagyon az asszonyára, mert nem jól érzi magát. – Figyelni fogok, asszonyom – nyugtatta meg Claire Mártit. – Máris benézek hozzá. Az urat nem kellene értesíteni?

– Nem – mondta Márti. – Ne nyugtalanítsuk! – Claire fejet hajtott, és kiment a szobából. Megszólalt a telefon. Kappel ezredes volt a vonal túlsó oldalán. – Sürgősen találkoznom kell magával! – mondta. – Hol? – Magáért megyek kocsival! Fél óra múlva a ház előtt leszek. – Várom. – Letette a hallgatót. Mi lesz ennek a játéknak a vége? Igaza van Etelkának, undorító ez az iszonyú vérengzés. Mert arról olvas az ember nap nap után. A nyáron írta a Le Monde, hogy az argentin katonai junta tízezer embert gyilkoltatott meg, tizenötezren eltűntek, és két év alatt nyolcezer állampolgárt börtönöztek be. Arról is olvasott az utóbbi napokban, hogy a világon ötvenkétmillió tizenöt éven aluli gyerek dolgozik éhbérért. Bolond világ. Mikor jön el az emberiség aranykora, amikor a föld lakói valóban félelem nélkül élhetnek? Felállt. Átöltözött, és a megbeszélt időben a kapu előtt állt. Egy percig sem kellett várakoznia, Kappel hatalmas Packardja a ház elé gördült. Beült az első ülésre Kappel mellé. Az ezredes azonnal indított, a kocsi megugrott. – Hogy van, asszonyom? – kérdezte Kappel. – Hogy lehet egy asszony, ha elveszíti a férjét? – Higgye el, én megértem magát. És őszintén sajnálom. – Köszönöm. Maga igazán nagyon kedves. Az ember nem is hinné, hogy egy CIA-ezredesben ennyi kedvesség van. Hova megyünk? – Van egy kedves, barátságos nyaralónk Trianontól nem messze, Rocquencoureban. Csendes, barátságos hely, nyugodtan beszélgethetünk. – Kimentek a külső körgyűrűre, elhúztak a Bois de Boulogne mellett, aztán ráhajtottak az A 13-as autópályára. Márti szótlanul, gondolataiba mélyedve ült, néha egy-egy pillantást vetett a sovány, napbarnított férfi arcára. Kappel nagy rutinnal, könnyedén vezetett, egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. Nagy volt a forgalom, óvatosan kellett vezetnie, mert az autós ámokfutók őrülten vezettek, életveszélyesen előztek, akadtak olyanok is, akik tudatosan ijesztgették a szabályosan vezető autósokat, rájuk hajtottak, indokolatlanul bevágtak a másik kocsi elé, csikorgó fékezésre kényszerítve azt, amely azzal a veszéllyel járt, hogy a mögötte jövők belecsúszhatnak. Mintegy negyvenperces autózás után letértek

az A 13-as autópályáról, és a 184-es úton mentek tovább. Hamarosan megérkeztek egy, a fák és bokrok mögött megbúvó villához, amelyet magas kőkerítés vett körül. Kappel a kétszárnyú kapuhoz közeledve zsebéből elővett egy lapos, zsebszámológéphez hasonló készüléket – elfért a tenyerében –, megnyomott rajta néhány, számokkal és jelzésekkel ellátott gombot, és a kétszárnyú ajtó lassan kitárult. Behajtottak a nyeregtetős, földszintes ház elé. Kappel leállította a motort, kiszállt, s mint egy jól betanított gépkocsivezető, átment az autó másik oldalára, kinyitotta az ajtót. – Parancsoljon, asszonyom! – mondta kedves mosollyal arcán. Márti kiszállt a kocsiból, és kíváncsian nézett körül. A házat gondozott kert vette körül, a ház elé vezető autóút tiszta volt, a pázsitot szakszerűen nyírták, az út mentén színes virágok, rózsák, dáliák, margaréták színesedtek. Egy magas, harminc év körüli, jól öltözött, de furcsa, halottarcú férfi nyitotta ki az üvegezett ajtót, néhány szót váltott Kappellal angolul, Márti semmit sem értett belőle, hideg mosollyal neki is köszönt. Valahogyan nem jól érezte magát. Arra gondolt, hogy teljesen védtelen, itt azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Kappel átkísérte a hallon, és bevezette egy tágas nappaliba. A falakon festmények és grafikák lógtak, és az állványok polcain könyvek zsúfolódtak egymáshoz. – Parancsoljon, asszonyom! – mutatott az ezredes az egyik dohánybarna bőrfotelra. Márti leült, és kíváncsian nézett az ezredesre. – Megkínálhatom valamivel? – Semmit sem kérek. – Akkor én sem iszom. – Intett a halálarcúnak, hogy elmehet. A férfi csendben távozott, az ajtót vigyázva csukta be maga után. Az ezredes az asszonyra mosolygott. – Remek felvételeket készített, asszonyom! Maga felderítőnek született. Még arra is volt gondja, hogy a szobáról is képeket csináljon. – Nézze, ezredes úr, ha már csinálok valamit, akkor azt igyekszem jól csinálni. Örülök, hogy a felvételekkel meg van elégedve. Nos, miről van szó? – A vizsgálóbíró döntése szerint a férje holttestét még a nap folyamán kiadják a

családnak. Tudomásom van arról, hogy az értesítést maga fogja megkapni. Mikor akarja eltemetni? – Ebben egyedül nem dönthetek. Meg kell beszélnem a családdal. Úgy gondolom, hogy az apósoméknak a központi temetőben kriptájuk van. – Asszonyom, úgy intézze a dolgokat, hogy a temetés után Budapestre kell utaznia! Márti kényelmesen hátradőlt, lábát keresztbe rakta, szoknyáját megigazította a térdén. – Kapok valami konkrét feladatot? – Természetesen. De ezt Budapesten fogja megkapni. – Kitől? – Lehet, hogy Kovácsytól, de lehet, hogy másvalakitől. Még nem tudom. – Ez nem tetszik nekem – mondta Márti. – Azt a másvalakit honnan fogom megismerni? – Onnan, hogy üzenetet fog vinni magának Joe bácsitól. – Az maga, ha jól következtetek? – Igen – mondta mosolyogva Kappel. – Joe bácsi én vagyok. Asszonyom, azért nagy vonalakban elmondom, hogy mit szeretnénk hamarosan elérni. – Hallgatom. – A magyar-szovjet határon ki akarunk építeni egy megbízható bázist. Vagyis egy megfigyelőállomást. A légi felderítés a műholdak alkalmazásával fantasztikusan nagyot fejlődött minőségileg, ma már képesek vagyunk a határra érkező vonatszerelvényeket számszerűen megállapítani, de nekünk tudnunk kell pontosan, hogy a vagonokban mit szállítanak. Elsősorban a hadiipari szállítmányok érdekelnek. Ön is tudja, hogy ott egy hatalmas átrakodó állomás működik, éjjel-nappal folyik a munka. Fontos, hogy ott legyen a szemünk, mégpedig állandóan nyitva tartva. – Márti figyelmesen hallgatta a sovány férfit,

aki aprólékosan és szakszerűen elmagyarázta, hogy a feladat végrehajtását fokozatosan képzeli el. Legelőször is meg kell állapítani azokat a munkahelyeket, ahonnan figyelemmel lehet kísérni a szállítmányok érkezését, továbbítását. Ilyen lehet a diszpécserszolgálat, a forgalomirányítás vagy ahhoz hasonló munkakör. Aztán, ha az megvan, akkor szemügyre kell venni az ott dolgozókat. Mindent meg kell róluk tudni. Mindent, a legapróbb részletekig. Minden embernek van apró titka, káros szenvedélye, eltitkolt szerelmi ügye, anyagi nehézsége, kártyázik, lóversenyezik, esetleg részt vesz csempészkedésben, valutázik, vagyis meg kell találni azt a gyenge pontot, amely sikeresen felhasználható ellene. – Márti úgy érezte magát, mintha egy kémiskola hallgatója lenne. Aztán, hogy Kappel befejezte mondókáját, megkérdezte: – Bocsásson meg, uram, de egy ilyen feladatot hogy lehet Budapestről vagy Párizsból végrehajtani? – Azért mondtam, hogy a feladat többlépcsős. Ezt nem maga fogja végrehajtani egyedül, hanem Hámori főhadnagy. Neki nyilván szolgálnak barátai, évfolyamtársai a szovjet határon. El kell készíteni a tervet és jól átgondolt, finom aprómunkával meg kell kezdeni a végrehajtását. – Ez magyarán azt jelenti, hogyha a temetés után Budapestre utazom, beszéljek Hámori Balázzsal, és mondjam meg neki, hogy ez lesz a feladata? – Igen. Vagyis gondolkodjon rajta, hogyan lehetne végrehajtani a feladatot. Nézze, a fényképek olyan jól sikerültek a fekete mappáról, hogy azokkal Hámorit most már kényszeríteni tudjuk bármire. – Értem. Ez minden? – És még valami. Ha Kovácsy Zoltánnak segítségre lesz szüksége, magához fog fordulni. – Már elutazott? – Még nem. De hamarosan sor kerül rá. Nagyon ügyes, megbízható, bátor ember. Alapos, körültekintő munkát végez. – Igen, látszik rajta. – Márti felállt. – Visszavisz? Sietnem kell, az anyósom gyengélkedik.

– Természetesen hazaviszem. Délután négy óra múlt, amikor Márti hazatért. Már ott várta a vizsgálóbíró hivatalos értesítése Leon haláláról. Azt is közölték, hogy a holttestet hol és mikor vehetik át. Felment az anyósához, Paul Auriol már otthon volt, pulóvert, könnyű flanelnadrágot viselt, ingnyakába selyemsálat kötött. A déli lapok ott hevertek előtte az asztalon. Minden lap szenzációként írt a Kläber-féle sajtótájékoztatóról. – Csókollak, Paul! – mondta Márti, és megcsókolta a férfi arcát. – Etelka hogy érzi magát? – Alszik. De azt gondolom, hogy az alvás nála gyógyulást jelent. Te hogy érzed magad? – Gondolhatod. – Átadta a vizsgálóbíró értesítését. Paul Auriol figyelmesen elolvasta, aztán a lányra nézett. – Hagyd nálam! Én majd indézkedem! Miért nem ülsz le? – Márti leült. – A férjed volt, nekem csak a fiam. Vagyis jogod van, hogy elképzelésed szerint rendeztesd meg a temetést. Én mégis arra kérlek, hogy adj nekem szabad kezet. – Természetesen, Paul. Ahogy akarod. Én tökéletesen megbízom benned. – Köszönöm. Nos, én egy nagyon csendes, teljesen zárt körű temetést képzelek el, ahol hármunkon kívül senki más nem vehet részt. Leont a központi temetőben lévő családi kriptába helyezzük el. Mindent megbeszélek a temetkezési vállalattal, ők gondoskodni fognak a fiam elhozataláról, a felravatalozásáról, meg amiről ilyenkor gondoskodni kell. Papot sem hívunk. – Azt hiszem, igazad van – mondta Márti. – Már ebédeltél? – Még nem. De most már csak vacsorázni fogok. És te? – Még én sem. Ha megengeded, veled vacsoráznék. – Örülök neki.

21

Legrand az egyik bisztróban megebédelt, átfutotta a délutáni lapokat, és magában megdicsérte Kläber ezredest. Nagyszerűen válaszolt az újságírók kérdéseire, úgy látszik, sokat tanult Joe Kappeltől. Jó húzásnak tartotta a levelek fotókópiáinak a szétosztását, a tájékoztató és a dokumentumok alapján a lapok szinte egyöntetűen logikusnak és törvényszerűnek tartották a történteket. A felügyelőnek estig sikerült elintéznie minden folyamatban lévő ügyét. Kétszer beszélt telefonon Anne-nal, megkérdezte, hogy van-e valami újság, semmi különös, mondta a lány, megírt néhány levelet, amelyeket majd a repülőtérről fölad. – A csudába, majdnem elfelejtettem! Kovácsy Zoltán már kétszer keresett telefonon. Mit mondjak neki, mikorra leszel itthon? Legrand az órájára nézett. – Most, ahogy látom, fél nyolc múlt. Nyolcra otthon leszek. Már becsomagoltál? – Nagyjából. Siess, papa! – Sietek! Csók. Philippe-pel elvitette magát a Montmartre-ra egészen a Sacré Coeurhöz vezető lépcsősorig, aztán lassú, kényelmes léptekkel felsétált a bazilikáig, hogy még egyszer és utoljára végignézzen a kivilágított városon. Biztos volt benne, ha holnap elhagyja Franciaországot, soha többé nem fogja látni szeretett városát. Elérzékenyülve nézte a távoli Eiffel-torony égbe nyúló csúcsát, a vibráló fényeket, az utcákon, tereken hömpölygő gépkocsiáradatot, amely szinte piros és fehér fényfolyamnak tűnt. Érezte, hogy fáj a szíve, de akárhogyan is fáj, nem maradhat itt, nem szolgálhat egy olyan hatalmat, amely provokációs célokért saját embereit is feláldozza. Olyan erőkkel áll szembe, akiket már nem győzhet le. Kläberék orvul támadnak, és az orvtámadás kivédhetetlen. Még egyszer végignézett a fényben úszó városon, aztán lement a lépcsőkön. Philippe kicsit nyugtalanul várta. Késett vagy tíz-tizenöt percet.

– Akkor, főnök – mondta Philippe –, holnap a megbeszélt időben. – Igen, barátom, jó éjszakát! – mondta Legrand, és kezet fogott hűséges barátjával. – Aludj jól! – Szíve szerint megölelte volna, mert úgy illik, hogy az ember elköszönjön öreg harcostársától. Majd holnap a repülőtéren. Felment a liften, kinyitotta az ajtót, felkattintotta az előszoba világítását. Bement a hallon át a nappaliba. Ott világos volt. Azonnal észrevette Kovácsy Zoltánt. Az elsötétített ablaknál állt, kezében hangtompítós pisztoly volt. Rögtön felismerte a helyzetet, tudta, hogy csapdába került. Vissza akart ugrani, de meglátta az egyik fotelban Anne fekete haját. – Anne! – kiáltotta tele tüdővel, és a lányhoz akart rohanni, de hátulról megragadták a karját. – Anne! –hörögte szinte fuldokolva a kétségbeeséstől. Nem maga miatt volt kétségbeesve, hanem Anne miatt. – Gyere közelebb, okos zsaru! – mondta Kovácsy. Hátulról ketten fogták a karját. Mintha vasbilincs lett volna rajta. Ezzel a kettővel, bármilyen erősek is voltak, elbánt volna, de a fegyverrel szemben tehetetlen volt. Kovácsy pisztolyán hangtompító cső volt. Nem tehetett mást, engedelmeskedett. Anne ráemelte kétségbeesett tekintetét, szólni nem tudott, mert szája széles leukoplasztszalaggal volt leragasztva, csak fájdalmasan nyöszörgött. – Kislányom, Anne… – mondta tehetetlenül. A lány szeméből kibuggyantak a könnycseppek, végigperegtek szép arcán. Legrand rászólt Kovácsyra. – Azonnal engedje el! Érti? Azonnal! – Okos zsaru, te itt nem követelhetsz semmit! Világos? És ha egyetlen ostoba mozdulatot csinálsz, a lányodat abban a pillanatban agyonlövöm. Világosan beszéltem? – Világosan. De szeretnék mondani valamit. Ezt még nagyon megkeserülöd! – Gondolod? – Kovácsy hangja fellengzős, magabiztos volt. Rászólt az egyik emberére. – Hozz ide egy karosszéket, Fred, de te, Legrand, viselkedj nyugodtan, mert keresztüllőlek! – A Fred nevű magas, erős testű fiatal férfi a hallból behozott egy karosszéket, a felügyelőt beleültették, és szorosan a székhez kötözték. Legrand tudta, hogy az ellenállás, erőlködés értelmetlen. Csapdába került, és nem látta a kiutat. Időt kell nyernie.

– Most jól figyelj rám, Henri Legrand! – mondta Kovácsy. – Amit teszek, nem a saját szakállamra teszem, hanem parancsra. Én mindig parancsra cselekszem. Ez az élet. – Ne filozofálj! – mondta a felügyelő. – Mondd meg, mit akarsz!? – Hol van François Guerini? Ezt én kérdezem Kappel megbízásából. – Magyarországon van. Nem hallgattad a sajtótájékoztatót? – Hallgattam, de abból egyetlen szót sem hiszek el. Egy: a magyar konzul Guerini névre nem adott vízumot. Kettő: Guerininek hamis útlevele nem volt. Tehát hamis útlevéllel sem lépte át a határt. Magyarországra csak úgy egyszerűen ma már nem lehet átszökni. Vagyis az ezredes véleménye szerint nem igaz az, amit Kläber ezredesnek hazudtál! – Mi nem igaz? – Az, hogy Guerini Magyarországra szökött. – Ott van a lakásán talált levele. A sajtóértekezleten ismertették a levelét, ha jól tudom, a levélről fotókópia készült, minden tudósító kapott belőle egy példányt. Az írásszakértők megállapították, hogy a levél tőle származik. – Tudod, Henri fiam, erre a tirádára azt mondják Magyarországon, hogy hamuka. Én öreg motoros vagyok már ebben a szakmában, olyan levelet íratok veled, amilyet akarok… – Nem hiszem, hogy ez sikerülne neked! – Meglátjuk! Tehát nem mondod meg, hogy Guerinit hová tüntetted el? – Amikor bevallotta, hogy Joe Kappel ügynöke, és Kläber utasítására ő szervezte meg a Bakunin-brigádot, természetesen hazaengedtem. De az Isten verje meg, maga volt az, aki azt mondta nekem, hogy Guerini azért szökött Magyarországra, hogy megszerezze a maga által elrejtett kincséket. Már nem emlékszik? Elhatároztuk, hogy Budapestre megyünk, és leszámolunk Guerinivel. Kovácsy arcára különös, gonoszkodó mosoly ült ki.

– Maga, amikor a Bois de Boulogne-ban a sétányon beszélgettünk, azt mondta, hogy készült belőlem, és rövid mondatokban elmondta szinte egész életemet. Nos, én is készültem magából. S meg kell mondanom, Joe Kappel nyitotta föl a szememet. Bevallom magának, nagyon logikusan bebizonyította, hogy Guerini nem ment Magyarországra, hanem maga leszámolt vele, és a hulláját eltüntette. – Észre sem vették, hogy újból magázódnak. – És miért tettem volna? – kérdezte Legrand. – Ez is logikus, nekem is eszembe juthatott volna. Az a gazember bevallott magának mindent. Nemcsak azt, hogy ő szervezte meg a Bakunin-brigádot, hanem beszélt rólam, az elrejtett kincsekről, sőt még azt is elárulta, hogy a vaskazettákat hova rejtettem el. Maga persze rögtön kapcsolt. Azt gondolta magában, nincs szükség Guerinire, végzett vele, hiszen már tudja, hogy Magyarországon hova kell mennie. – És akkor miért kerestem fel magát? – kérdezte Legrand. – Nem volt félnivalója, mert akkor maga volt a hatalom. Tudni akarta, hogy Guerini igazat mondott-e. Én balek pedig megijedtem, és bevallottam az igazat. Elismerem, hogy hiba volt. Mert maga a dolgok ismeretében átprogramozta a tervét, felülvizsgálta megállapodásunkat, és úgy döntött, hogy rám nincs szüksége, a kincseket egyedül fogja megszerezni. Beadta azt az egyébként remek mesét Kläbernek, hogy Guerinivel végeznie kell Magyarországon, mert annak a csibésznek az a terve, hogy Budapesten nemzetközi sajtóértekezletet tart és leleplezi őket. És rájött egy zseniális megoldásra. Rávette azt a barom ezredest arra, hogy beszéljen a NOVITTE vezérigazgatójával… folytassam? – Monsieur Henri Fabre? Napfény utca tizenhét. Terrorista merénylet az iroda ellen. Nem rossz! Világos, hogy a vezérigazgató nagyon örül annak, hogy az antiterrorista osztály védi a biztonságukat még Budapesten is. Ez igen! Ez a szervezés magasiskolája! Íme, itt a két repülőjegy a holnapi Malév-gépre. – Kivette a kétjegyet a belső zsebéből, fellapozta. – Mademoiselle Anne Fabre és Monsieur Henri Fabre. A jegyek érvényesek. És itt van Anne Fabre kisasszony útlevele, benne van a magyar vízum is. Hol van a maga útlevele? – Nálam. – Frank, ürítse ki a felügyelőzsebeit! Semmi se maradjon benne! A magas, testes férfi engedelmeskedett. És Lgrand-nak, a többszörös

karatebajnoknak, az antiterrorista osztály operatív vezetőjének tudomásul kellett vennie, hogy tehetetlen, kiszolgáltatott, és fel kell készülnie a lehető legrosszabbra. Sírni lett volna kedve. A Frank nevű férfi nem sokat teketóriázott, mindent kiszedett a zsebéből, a rendőrségi igazolványát, az útlevelét, az összes pénzét, amelyet felvett a bankban, a megkötött adásvételi szerződéseket. Ez a vég! Nincs tovább! Ezek a banditák végeznek vele. Nyilván ez az isten büntetése, mert ő is ölt embert. Hirtelen eszébe jutott egy gyerekkori emlék, kisiskolás volt, és az egyik osztálytársát nagyon megverte. Már nem tudja, hogy miért, de valami oka bizonyára volt. A gyerek beárulta őt a káplán úrnál. A pap fiatal volt, és erős. Kihívta őt a katedrához, és irtózatos erővel arcul csapta. Az ütés olyan erős volt, hogy nekiesett az íróasztalnak. Amikor nagy nehezen feltápászkodott, a káplán úr így szólt: Azt mondja az írás, édes fiam, hogy aki kardot ránt, kard által vész el. És én mondom neked, aki másokat üt, az ütést érdemel. – Igen, hát ő ütött és kardot is rántott. Megölette François Guerinit, saját kezűleg végzett Nicolas Lebrun-vel, Mario Zaccettit sem állította bíróság elé. És úgy látszik, mindezért most fizetnie kell. De a lánya ártatlan, a lánya nem vétett senkinek. Legrand tudta, hogy meg fog halni, álmai most már sohasem valósulhatnak meg, nem utazik Budapestre, melyről annyi szépet hallott, nem lesz szállodája Korfu szigetén, sem Rodoszon, nem napozhat a homokos tengerparton, nem bámulhatja soha többé a sirályok kecses röpülését. Meg kell halnia. Tulajdonképpen ez rendben is van. Negyvenöt éves múlt, eleget élt és Monica nélkül az élet már nem nagyon érdekli. – Frank, vidd oda a telefont! – hallotta nagyon távolról Kovácsy hangját. – A testes férfi engedelmeskedett. – Hívja fel a gépkocsivezetőjét! – mondta a volt csendőrszázados. – És mit mondjak neki? – Hogy holnap ne jöjjön magáért. – Értem. Mondja, Kovácsy, hol vannak az embereim? – Kläber ezredes visszarendelte őket. Vagy azt hitte, hogy ez az én saját akcióm? Nem, kedves Legrand, saját számlámra ilyen nagy tétben nem játszom! – Sejtettem! Világos. Az akció a Kläber–Kappel cég szervezése. Gondolhattam volna rá. Figyeljen rám, Kovácsy! Engedje el a lányomat, és én minden kívánságát teljesítem.

– Hívja fel Philippe-et! – Csak akkor, ha elengedi a lányomat! – Legrand, legyen okos! Hogy a lelkiismeretét megnyugtassam, mert tudom, hogy erről van szó, falból – ezt nálunk Budapesten így mondják – elengedem, és a földszinten meg újból elkapom. Látja, nyílt kártyákkal játszom! Bízzon bennem! – Nem, nem bízom magában! – Oké! Nem fontos, hogy telefonáljon. Kläber ezredes egy órán belül parancsot fog adni Philippe-nek, hogy holnap délelőtt ne jöjjön magáért. Maga őrült fráter! Még most sem tanulta meg, hogy minden siker vagy bukás a szervezésen múlik. – Legrand a fotelhoz kötözött szép, fekete hajú lányára nézett, Anne-ra, akit mindenkinél jobban szeretett, és akarata ellenére kibuggyant szeméből a könny. – Anne, drágám, bocsáss meg nekem! De a szerencsétlen lány ezt már nem hallotta, mert Kovácsy hangtompítós pisztolyával a homlokába lőtt. Vékony csíkban folyt a vér a lány homlokából a szája felé. – Te rohadt gyilkos! – ordított szinte magánkívül Henri Legrand, de többet nem mondhatott, mert Kovácsy Zoltán egyetlen jól célzott lövéssel végzett vele. Három nap múlva, vagyis szombat délelőtt „Henri Fabre” már két napja Budapesten tartózkodott, váratlanul felrobbant Henri Legrand lakása, és minden porig égett. A rendőrségi jelentés szerint a Pegazus utazási iroda embere be akart menni az irodának kiadott lakásba, mikor is a zár nyitása működésbe hozott egy robbanószerkezetet, amely az első és a második emeletet szinte teljesen elpusztította. A rendőrségi vizsgálat megállapította, hogy előzőleg, feltehetően szerdán este, a lakást benzinnel fellocsolták, és a robbanás pillanatában a lakás minden szobája telítve volt benzingőzzel. A nappaliba behatoló tűzoltók és rendőrök két szénné égett holttestet találtak. A rendőrségi vizsgálat folyik. De minderről Márti már semmit sem tudott, mert a temetés után kocsiba ült, és Budapestre utazott.

22

Márti szombat délelőtt érkezett meg Budapestre, talán abban az órában – tizenegy óra harminc perckor –, amikor a Legrand-lakás felrobbant. Beállt apja garázsába az Opel mellé, a csomagtartóból kivette bőröndjeit, táskáit, aztán mindent felhordott a lakásba. Szüleit nem találta otthon, anyja nyilván ügyeletes az óvodában, majd benéz hozzá, ha Balázshoz megy; apja pedig valahol dolgozik. Csak Tünde, a hűséges kutya ugrált körülötte, és nyalogatta hol a kezét, hol az arcát. Márti kávét főzött, közben vizet eresztett a fürdőkádba. Megitta az erős kávét, kipakolta bőröndjeit, ruháit a szekrénybe akasztotta, blúzait, pulóvereit, alsóneműit, ahogy anyjától tanulta annak idején – a polcos szekrénybe rakta, megfürdött, tiszta fehérneműt vett fel, belebújt világoskék vászonkosztümjébe, és telefonon felhívta Balázst. A csengetés hosszan kiment, szerencséjére Balázs vette fel a kagylót. – Szia, Márti, nem hiszek a fülemnek! – Pedig aki nem hisz, az elkárhozik, mondja az írás. – Vállalom a kárhozatot, de csak veled! Honnan beszélsz? – Pestről. Pontosabban a Mocsaras-dűlőből. – Nagyszerű! Mikor látlak? – Egyedül vagy? – Egész nap. Az öregem kiment horgászni. Idejössz? – Indulok. – Egyébként fontos mondanivalóm van. Siess! – Hé, ne parancsolgass nekem! – Excusez-moi, Madame.

– Megbocsátok, uram! Szia! Fél óra múlva már anyjánál volt az óvodában. – De örülök, kislányom, hogy látlak – mondta Sebőné, és megcsókolta a lányát. – Meddig maradsz? – Három hétig. Ahogy írtam. Lemegyek veletek Földvárra. – Jaj, de jó lesz! De fog örülni apád! – Igaz is, apa hol van? – Valamelyik vidéki templom tornyát javítják. Itt valahol Pest környékén. Reggel kocsival viszik őket, este pedig hozzák. Új vörösrézlemez-borítást csinálnak, és az esőcsatornákat is kicserélik. Este hét-fél nyolcra hazajön. Beültek az irodába. Sebőné megkérdezte, hogy főzzön-e kávét. – Kösz, anyu, de nem kérek. Útközben is ittam kettőt-hármat, nem is tudom, otthon meg főztem magamnak. Attól tartok, hogy kávémérgezésben fogok meghalni, és Brazília saját halottjának fog tekinteni. – Megvolt a temetés? – Csütörtökön. – Sokan voltak? – Csak hárman voltunk. Senkit sem hívtunk meg. Azt hiszem, anya, így volt helyes. – Kezét ölébe ejtette, és most valahogy nagyon elesettnek, nagyon megviseltnek látszott. – Tudod, akárhogyan nézem is, és próbálom magyarázni a tettét, Leon súlyos bűnöket követett el, még akkor is, ha eredetileg valami jót akart. A terrorista cselekedetekre nincs elfogadható, megérthető magyarázat. Emberek pusztulnak el ártatlanul. Tudom, és ezt apósomék nálam jobban tudják, hogyha nyilvános temetést rendezünk, százak és ezrek tüntettek volna ellenünk. És azt hiszem, jogosan. Anya, nehéz kimondani, de mégis ki kell mondanom, bármennyire is közelről érint, a terroristák – legyenek bár szépek, okosak, műveltek – végső soron bűnözők, még akkor is azok, ha ők elszánt hősöknek tartják magukat. És a megítélésnél teljesen ezredrangú, hogy ezek a terroristák

jobboldali vagy baloldali elveket vallanak-e. – Biztosan igazad van – mondta Sebőné. – Én évtizedek óta nevelem ezeket az apróságokat, tanítom őket szépre, jóra, nyilván nem érthetek egyet azokkal, akik megölik őket. – Még beszélgettek egy darab ideig, s amikor Márti búcsúzott, anyja megkérdezte. – Te nem gyászolsz? – Dehogynem! Csak nyilvánosan nem tépem meg a ruhámat, nem öltözöm feketébe, nem jajgatok. Anya, az élet nem áll meg! Az ember a gyászát belül viselje. Ha fáj, hát belül fájjon! Meg kell próbálni a dolgokat, az érzelmeket a helyükre rakni, én rendet akarok teremteni magamban. Amikor én, mama, a tervezőasztalomhoz ülök, jobbra tőlem a számítógép, előttem az asztalon a megoldásra váró feladat, akkor én a matematika és a fizika törvényei szerint cselekszem. Az életünknek is ilyen szigorú törvényei vannak. És ezeket tudomásul kell venni. Ha éjjel vagy nappal eszembe jut Leon vagy egy vele kapcsolatos kedves emlék, és könnyet csal a szemembe, akkor ne szégyelljem a könnyeimet, ha hiánya fájdalmat okoz és sírásra késztet, akkor sírjak, mert az is az élet része, de azért ne könnyezzek, ne sírjak, mert mások szerint így kell kimutatni a gyászt, a fájdalmat. Nézd, anya, mondok én neked valamit, hidd el, fáj Leon elvesztése, de ha úgy érzem, hogy szerelemre van szükségem, akkor az érzelmeimre fogok hallgatni, egy percig sem törődve az emberek véleményével, mert az én életem megismételhetetlen, az elmúlt pillanatokat, perceket soha többé nem élhetjük át újra, amit ezekkel az elröppent percekkel elmulasztottunk, azt örökre mulasztottuk el. Megcsókolta anyját, kiment az óvodából. Megállt a kocsijánál, és egy pillanatra a sínekre nézett, aztán azon túlra, a már felépült és még épülő házgyári kockaházakra. Igen, amikor gimnazista korában Balázsé lett, a HÉV-megálló még itt volt az óvodával szemben. A síneken túl, a régi Apát utcában pedig földszintes és egyemeletes házak sorakoztak egymás mellett, a házak mögött gyümölcsös- és veteményeskertek és árnyas udvarok. Régen volt. Beült a kocsiba, és indított. Balázs kitörő örömmel ölelte magához, szájával az ajkát kereste. Az asszony nem ellenkezett, átölelte a férfi nyakát és szenvedélyesen csókolóztak. Mikor kibontakozott Balázs karjaiból, leült a fotelba, megigazította haját, szoknyáját.

– Mondani akartál valamit? Balázs is leült Mártival szembe. – Jelentkezett az amerikaiak embere! – Bemutatkozott? – Igen. Henri Fabre néven. – Magas, sportos külsejű, fekete hajú, fekete szemű, olyan negyvenöt-ötven év körüli? – Igen. De szerintem több ötvennél. Márti gondolkodott. Közben a rádióra figyelt. Időjárás-jelentést és híreket mondtak. – Biztos, hogy nem több ötvennél. Jól ismerem. Csak váratlanul ért, mert neked elárulom, Henri Fabre nem más, mint Legrand felügyelő. – Ez valóban meglepő! – Milyen nyelven beszéltetek? – Magyarul. Helyesebben Fabre rossz magyarsággal beszélt. – Hűha! Valami nem stimmel! Legrand egy szót sem ért magyarul. Várj csak egy pillanatig! – Márti felerősítette a rádiót. „Párizsi tudósítónk jelenti. – Máris hallatszott a tudósító értelmes, tagolt beszéde. – Szörnyű tragédia történt ma délelőtt Párizs belvárosában. Felrobbant egy bérház második és harmadik emelete, jószerivel minden lakás megsemmisült. A gyorsan kivonuló tűzoltóknak nehéz és fáradságos munkával sikerült a tüzet eloltani. A gyors rendőrségi vizsgálat megállapította, hogy a robbanás Henri Legrand rendőrfelügyelő, az antiterrorista kommandó legendás operatív vezetőjének lakásában történt. Az már bizonyos, hogy a lakásban talált két szénné égett holttest egyike maga Henri Legrand, a másik minden valószínűség szerint a felügyelő lánya, Anne Legrand. A rendőri vizsgálat megállapította, hogy körülbelül három nappal ezelőtt, vagyis szerdán az esti

órákban ismeretlen tettesek behatoltak a lakásba, mindkettőjüket agyonlőtték, a lakásban benzint öntöttek szét, felszereltek egy időzített, nagy hatóerejű bombát, amely akkor robbant, amikor a zárat kívülről kinyitották. A hatalmas pusztítást a bomba és a lakásban felgyülemlett benzingőz robbanása okozta. A rendőrség a gyilkosok kézre kerítésére nagy erőket mozgósított. – Folytatjuk külföldi híreinket…” – Kikapcsolhatod! – mondta Márti. Balázs engedelmeskedett. – Szegény, szerencsétlen Legrand. – Sajnálod? – Azt hiszem, igen. Velem szemben korrekt és tisztességes volt. Tudod, ki ölte meg? – Nem tudom. – Balázs érdeklődve nézett az asszonyra. – Az ölte vagy ölette meg, aki nálad Henri Fabre néven mutatkozott be! – Ezt meg miből gondolod? – Egyszerű, Legrand tudta, hogy engem Kappel feladattal Budapestre küld. – Tudta? – Igen, elmondtam neki. Megígérte, hogy segít nekem. – De miért? – Mert utálta az amerikaiakat, különösen a CIA embereit. Valamikor egy CIAtiszt elszerette a feleségét. – Ezt honnan tudod? – Vagy tőle, vagy Leon ügyvédjétől, Gramont-tól. Nem lényeges. Nos, Legrand velem bizalmasan közölte, hogy csütörtökön, vagyis tegnapelőtt a menetrendszerű Malév-géppel Budapestre jön. Az útlevele Henri Fabre névre van kiállítva, a lányáé pedig Anne Fabre névre. Ebbe az útlevélbe ütötték bele a magyar konzulátuson a vízumot. Ha Legrand-nal és lányával szerda este végeztek, ő nem jöhetett Budapestre. Nekem azt mondta, hogy Henri Fabre

néven keressem őt a NOVITTE budapesti irodájában. Nos, a gyilkos pontosan tudta, hogy Legrand Budapestre jön, azt is, hogy milyen álnéven. Világos, hogy ő akart eljönni helyette. Szüksége volt az útlevelére, a repülőjegyére. A kérdés, kitől tudta meg és miért akart helyette a NOVITTE cégnél elhelyezkedni? – Logikus, amit mondtál. Várj egy pillanatra! – Felállt, a telefonhoz ment, feltárcsázott egy számot. A csöngetés hosszan kiment. – Hámori Balázs főhadnagy! – Szevasz! Itt Kárász Béla beszél. – Szevasz, Béla! Légy szíves, nézd meg a csütörtöki Párizs-Budapest járat utaslistáját, hogy szerepel-e rajta Henri Fabre és Anne Fabre!? És megérkezteke? – Tehát, Henri és Anne Fabre? Oké! Balázs, visszahívlak! Otthon vagy? – Igen. A számomat tudod? – Hogy a fenébe ne tudnám! – Kösz. Várom a hívásodat. – Letette a kagylót, visszaült a helyére. – Mindjárt tisztábban fogunk látni. – Mondd tovább! Tehát rossz magyarsággal beszélt? – Igen. Szóval, tegnap délután becsengetett. Apa nyitott ajtót. Azt mondta, Párizsból jött, üzenetet hozott tőled. Az öreg levezette hozzám, valamilyen vázlaton dolgoztam. Bejött, mozgása olyan katonás volt. Jó napot, mondta, és bemutatkozott: Henri Fabre. Tegnap érkezett Párizsból, a NOVITTE kereskedelmi ügynökség budapesti munkatársa, és tőled hozott üzenetet. Közben apám kiment, „Fabre” – most már nevezzük így – elővett egy félbetépett fényképet azzal, hogy te küldöd, mivel a másik fele nálam van. Mondtam neki, stimmel, valóban nálam van, és elővettem a kép másik felét, összeillesztettem. Azután hellyel kínáltam, megkérdeztem, hogy hol tanult meg magyarul. Azt mondta, hogy a háború alatt német hadifogságból Magyarországra szökött, egy Székesfehérvár-közeli nagybirtokon rejtették el az antifasiszta magyarok. Megkérdeztem, hogy mi a feladatom. Először is, mondta, szeretné megnézni a nálam lévő fekete mappát, és össze akarja hasonlítani azokkal a felvételekkel, amelyeket te készítettél róla. Elővett néhány fotókópiát a zsebéből.

– Megmutattad neki? – Azt mondtam: kedves Fabre úr, én tegnap óta szabadságon vagyok. Két hétig. Ilyenkor a bizalmas nyilvántartást le kell adnunk. Nos, én tegnap a szolgálat után leadtam. Aztán megkérdeztem: mondja, uram, maga nem bízik Mártiban? Sokáig gondolkodott, és jó darab idő után azt mondta: A jó fene tudja, hogy mit gondoljak róla. Tudja, uram, nekem nem szimpatikusak az olyan hölgyek, akik egy multimilliomos srácért elhagyják régi szerelmüket. Az ilyen nők bármikor bárkit elhagynak, elárulnak. Persze mindezt nem ilyen folyamatosan mondta el, hanem töredezve, rossz magyarsággal. – És milyen feladatot kaptál? – Még semmilyent. Csak fel akarta venni a kapcsolatot velem. Azt mondta, hogy néhány nap múlva jelentkezni fog. Mondtam, rendben van, de én hétfőn Lellére utazom az üdülőbe. Nem érdekes, mondta, ott is megtalál. Márti táskájából elővette azt a magnókazettát, amelyet Franciaországban nem volt szabad meghallgatnia. Átadta Balázsnak, közben elmondta, hogy kitől kapta és miért. – Játszd le! Balázs átvette a felvételt, belehelyezte a gépbe. – És tényleg nem hallgattad meg? – Szavamat adtam rá! – Eltűnődve hozzátette. – Persze, ha Párizsban mégis meghallgatom, lehet, hogy Legrand ma is élne. A gép forogni kezdett, ők pedig feszült figyelemmel hallgatták Henri Legrand felügyelő és François Guerini beszélgetését. – „Kläber ezredes úrral akarok beszélni. – Szeretném, ha most megjegyezné, amit mondok. Pillanatnyilag maga itt nem akarhat semmit. Konkrétan, maga, kedves Guerini, őrizetbe van véve mint a Bakunin-brigád vezetője. – Hogy én?

– Maga, kedves Guerini. – Legyen szíves, hívja fel Kläber ezredes urat! – Legyen szíves, ne adjon nekem tanácsokat!” Márti nagyon figyelt, mert minden mondatot magyarra kellett fordítania. Döbbenten hallgatták a kalandor Guerini leleplező vallomását. Fantasztikus, gondolta Márti, és mély felháborodást érzett. Amerikai ügynök volt. Kläber javaslatára ő szervezte meg a Bakunin-brigádot, tehát Leon és a többiek egy aljas provokáció áldozatai. Az is döbbenetes, amit Kovácsy Zoltánhoz fűződő kapcsolatáról mondott. Ámulva hallgatták a szinte fantasztikusnak tűnő történetet, Kovácsy Zoltán gyilkos tettei felháborították őket. Úristen, ez az ember lőtte le a három határőrt kilencszázötvenhétben – gondolta Hámori Balázs. Ez a Kovácsy Zoltán volt az, aki kilencszáznegyvennégyben kifosztotta a zsidó családokat, utána legyilkoltatta őket. És ugyanezt tette ötvenhatban, amikor a börtönből kiszabadult. Tehát a Napfény utcai villában lakott Kovácsy első feleségével, ott rejtette el az összerabolt ékszereket és drágaköveket. De hiszen a Napfény utcai villa a NOVITTE cég tulajdona. És amikor végighallgatták a rádiódrámának beillő hangfelvételt, sok minden világossá vált előttük. Márti teljesen kifáradt a figyelésbe és a tolmácsolásba. – Mindent értettél? – kérdezte Balázst. – Azt hiszem, igen! – Elfáradtam. Most innék valamit. Van konyakod vagy vodkád? – Mind a kettő van. – Akkor vodkát kérek narancslével. – Amikor már kortyolt az italból, fáradtan megjegyezte: – Nem lennék szinkrontolmács. Nagyon kell ismerni a nyelvet, a nyelvi fordulatokat, kifejezéseket. Egyébként, mit szólsz Guerini vallomásához? – Megdöbbentem! És míg hallgattam a beszélgetést, arra gondoltam, hogy kár volt ezért a Legrand felügyelőért. – Bizony, nagy kár! Szerinted ki ölte vagy ölette meg? – Nem nehéz kitalálni – mondta Balázs. – Gondold meg, ez a felvétel Legrand

birtokában volt. Sőt még másolatot is készített belőle. Ha ezt lejátssza vagy közzéteszi a lapokban, lőttek Kläber ezredesnek és Joe Kappelnek is. No meg persze Kovácsy Zoltánnak is. Nyilvánvaló, hogy a két ezredesnek volt elsősorban félnivalója Legrand-tól. Meggyőződésem, hogy ők gyilkoltatták meg. – De kivel? – Azzal, aki tegnap felkeresett. Végre megszólalt a telefon. Balázs fölemelte a kagylót. Kárász Béla jelentkezett. – Figyelj, öreg… – Öreg a nagynénéd – mondta Balázs. – Akkor figyelj, öcsi! – Figyelek! – Henri Fabre megérkezett. Az útlevele rendben volt. A francia NOVITTE cég alkalmazottja. A Napfény utca tizenhét számú irodaházban lakik. A lánya, Anne Fabre viszont nem jött vele. – Kösz, Béla, sokat segítettél! – Örömmel tettem. Mikor jársz erre? – Ha majd repülni fogok. – Ne hülyéskedj, ki akarnak rúgni? – Marha! – Mi van, már nem érted a viccet? – Dehogynem értem. Komolyra fordítva a szót. Egyszer már tényleg találkoznunk kéne. – Nem rajtam múlik. Keressük egymást, jó? – Oké? Szia! Még egyszer kösz!

– Semmiség. Szinte egyszerre tették le a hallgatót. – Szóval azt mondta – kezdte Balázs, Márti közbevágott. – Olyan hangosan beszélt, hogy mindent hallottam. Valami eszembe jutott. Benne van a felvett anyagban is. – Nem tudom, hogy mire gondolsz? – mondta Hámori Balázs. – Arra, hogy Kovácsy meg akarja ölni Sátory Istvánt. Megesküdött rá. És ez egy profi bérgyilkos! Figyelmeztetni kellene őt. – Gondolod, hogy ez a Henri Fabre azonos Kovácsyval? – Szerintem azonos! – Te mondtad, Kovácsy teljesen ősz hajú, bajusza is hófehér. – Festék kérdése az egész. A bajuszt le lehet borotválni. Felhívom Sátoryt. Feltétlenül figyelmeztetni kell. – Hívd! Nem bánom. Márti kikereste a telefonkönyvből a NOVITTE számát, és tárcsázott. Hosszú csengetés után egy férfihang jelentkezett. – NOVITTE – mondta kurtán. – Sátory úrral akarok beszélni. – Sátory úr Moszkvában van, négy nap múlva jön vissza. – Mártinak feltűnt, hogy a férfi jól beszél magyarul, s a hangját is ismerősnek találta. – Akkor legyen szíves, kapcsolja Henri Fabre urat! – Bocsánat, ki keresi? – Egy asszony Párizsból. Joe nevelt lánya. Csak ezt mondja neki.

– Igen, asszonyom, kapcsolom. Rövid ideig várt, aztán valaki megszólalt franciául. – Keresett, asszonyom… Mártinak az volt a meggyőződése, és erre az életét tette volna rá, hogy ugyanazzal az emberrel beszél, aki a telefont felvette. – Henri Fabre? – Az vagyok. – És nem ismeri meg a hangomat? – Franciául beszéltek. – Őszintén szólva, nem! – Henri, ne bolondozzon velem! Maga átadott nekem egy csomó terhelő anyagot Joe Kappeire, Kläberre, Kovácsyra vonatkozólag, és abban állapodtunk meg, hogy Budapesten sajtóértekezletet tartunk… – Hát persze… Elnézést, kedves Márti. Istenemre, nem ismertem meg a hangját. Hol találkozhatnánk? – Drága Henri, én most itt vagyok a szeretőm lakásán. Tök egyedül. Az öreg horgászni ment, csak holnap este jön haza, Balázst, a barátomat behívták, meg kellett szakítania a szabadságát, valami erőszakos határátlépés történt, és ez csemege ezeknek a balek katonáknak. Azt mondta, csak két nap múlva jön haza. Mondja, Henri, a lányát is elhozta? – Sajnos, nem! Mindenáron az anyjához akart menni Amerikába. Hát menjen. Ahogy maguk, magyarok mondják, nem erőszak a disznótor! – Remek, Henri! Én mindig csíptem magát! Egyszer arra gondoltam, ha segítene Leonon, hajlandó lennék lefeküdni magával… – Sajnos, Leont nem sikerült megmenteni. De én várok az alkalomra… – Nagyon csábító dolgokat mond, kedves Henri! Akkor hát mikor jön? – Egy óra múlva ott leszek.

– Várom! – Letette a kagylót. – Ezt most jól megcsináltad! – mondta Balázs. – Erre miért volt szükség? – Mert szeretném tudni, hogy ki ez az ember? Balázs egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen közölte döntését: – Mindenesetre az ügyről sürgősen értesítem Dobsa őrnagyot! – Felhívta telefonon, elmondta, hogy mi történt. Dobsa Viktor azt válaszolta, ne nyugtalankodjon, szerinte Márti zseniálisan cselekedett. – Fiú, ne nyugtalankodj! Végighallgattuk Márti beszélgetését az ürgével, most is csak azt mondhatom, zseniális volt! – De Viktor, ez a fickó életveszélyes! – Tudjuk. De fiacskám, nézz ki az ablakon! A póznán vezetékeket szerelnek, a szomszéd kertben két overallos fiú ás, a harmadik pedig a füvet nyírja. Te töltsd csőre a pisztolyodat, és rejtőzz el a közelben. Mondjuk, valamelyik szekrényben vagy függöny mögé, hogy közbeléphess, ha szükség lesz rá! – ez utóbbit már úgy mondta, hogy félreérthetetlen parancs volt Hámori számára. – Értettem, őrnagy elvtárs! – Akkor hát vigyázz Mártira! És ne feledd – ahogy a bolgárok mondják –, mi minden kilométerkőnél ott vagyunk! – Rendben, viszlát! – Letette a kagylót, magához ölelte Mártit. – Ne félj! – mondta neki. – Én megvédelek! – Drágám, ha hiszed, ha nem, nem félek, mert tudom, hogy mellettem vagy. Fél óra sem telt el, amikor a ház előtt megállt a NOVITTE cég CK rendszámú gépkocsija, és kiszállt belőle Henri Fabre. A kocsit lezárta, körülnézett, tekintetét hosszabban pihentette az Elektromos Művek furgonján, a két villanyszerelőn, aki az oszlop tetején szerelt, aztán a kapuhoz ment, becsöngetett. Márti kisietett, kinyitotta a kaput. Az volt az érzése, hogy tévedett, a férfi szinte megszólalásig hasonlított Legrand-ra, a haja fekete volt, féloldalt választotta el, szeme is értelmesen csillogott, még a ruhájára is ráismert. De mintha valamivel soványabb és magasabb lenne. Persze ez már a feszült idegeknek a játéka is

lehet. Úgy tett, mintha bezárta volna a kaput, de valójában nem zárta be, hátha a nyomozók be akarnak jönni. Bement a férfi után. – Erre parancsoljon! – mondta, és Fabre-t bevezette Balázs szobájába. – Tessék, foglaljon helyet! – Tegnap jártam itt. Meg kell hogy mondjam, nagyszerű ember a volt vőlegénye. Istenemre mondom, örülök, hogy megismertem. – Elbűvölő, amiket mond. De maga engem becsapott! – Becsaptam? – Igen. Maga nem Henri Legrand! A férfi nevetni kezdett. – Tudtam, hogy kitalálta. Sejtettem, hogy maga is hallgatta a déli híreket. – Hallgattam – mondta Márti, és a gyomrában érezte az idegességet. – Tökéletes a maszkja, a haja, de valamiről megfeledkezett! – Éspedig? – Az arca barna, a leborotvált bajusza helyén pedig világosabb a bőre. – Igaza van. Az ember mindig tanul. – Helyes, végül is szövetségesek vagyunk, egy gazda kenyeréből eszünk. – Kire gondol? – Kappelra. Az öreg Joe azt mondta nekem, hogy maga ötvenhét óta szolgálja őt, vagyis a céget. – Igen, ez így van. Mit tagadjam. Maga, kislány, sokkal okosabb, mint gondoltam. És szebb is, mint legutóbb. – Maga igazán nagyon kedves. – Nem titkolom, kedvelem a szép, fiatal hölgyeket.

– Akkor Párizsban arathatott. – Tudja, mit mondok magának, kislány? Azt mondom, kedvesem, hogy a francia lányok nem az igaziak. Túl szagosak. Nem tudom, észrevette-e, hogy fürdővíz helyett kölnit használnak? Mondja, biztos, hogy egyedül vagyunk? – Már mondtam. Egyébként meggyőződhet róla. Mondja, maga nem bízik bennem? – Dehogynem! – Kovácsy körülnézett, figyelt, de csend volt a házban. – Gondolja, hogy idejöttem volna, ha nem bízom magában? – Nem tudom. Annyira nem ismerem magát. Azt tudom, hogyjó fej. És nem gyáva fickó. Mondja, maga ölte meg Legrand-t és lányát? – Figyelj rám, kislányom! – csapott át tegezésbe Kovácsy. – Én mindenkit megölök, aki az utamat, a sorsomat, a célom elérését keresztezi. Nem azért, mert ölni akarok, hanem azért, mert sokáig szeretnék élni. Márti érezte, hogy bátornak kell lennie, szemtelenül bátornak. Halkan nevetni kezdett, erőszakolt nevetés volt, a félelem, aggodalom szülte, de remélte, hogy Kovácsy nem veszi észre. – Micsoda jó film- vagy regénycím lenne: Ölni, hogy élhessek! – Tényleg nem rossz. Mondd, csillagom, hol vannak azok az anyagok, amelyeket a felügyelő átadott neked? – Az csupán egy magnószalag, de azon rajta van minden. Meg akarja hallgatni? Szívesen lejátszom, bár sokáig tart. A férfi felállt. – Mondd, kedvesem, ki vagy te tulajdonképpen? – Özvegy. Egy híres terrorista özvegye. – Lefeküdtél Legrand-nal? – Sajnos nem volt rá idő. Maga megölte, felrobbantotta őt. Megölte a lányát is.

– Vetkőzz! – Istenemre mondom, szívesen vetkőznék, de azt hiszem, felesleges. Mensesem van. Tegnap óta. Semmit sem érne velem! Egy lépéssel közelebb lépett a lányhoz. – Ez engem nem érdekel! Nekem akkor is kellesz! – Ezt nem mondhatja komolyan!? – De igen! Vetkőzz, vagy leszaggatom rólad a ruhádat! Mozgás! – De kérem, gondolja meg! Gusztustalan, egészségtelen! Ebben a pillanatban Kovácsy irtózatos erővel arcul ütötte. – Úgy látszik, veletek csak így lehet beszélni! Kurvák vagytok egytől egyig! – Én kivétel vagyok! – kiáltotta Márti, és villámgyorsan herén rúgta a nemi mámorra vágyódó férfit. A férfi az iszonyú fájdalomtól feljajdult, és összegörnyedve mindkét kezét a nemi szervére szorította, a következő pillanatban pedig már ott volt Balázs, és egy jól irányzott karateütéssel teljesen harcképtelenné tette. Hámori látta, hogy Márti a rendkívüli idegfeszültségtől rosszul lett. Amikor az ájult lány fölé hajolt, már Dobsa őrnagy emberei is a szobában voltak. Márti a kórházi ágyon tért magához, Balázs volt, akit elsőnek meglátott. A férfi a kezét fogta. – Mi történt velem? – kérdezte Márti. – Az idegeid felmondták a szolgálatot. Az utolsó pillanatban. – Pedig nagyon próbáltam uralkodni magamon. Csak nagyon féltem. – Most már nincsen semmi baj. – Megcsókolta Márti arcát. – És most hogyan tovább? – kérdezte. Márti nagyot sóhajtott, és megszorította a férfi kezét.

– Megírom a Bakunin-brigád igaz történetét. És ha megkéred egy özvegyasszony kezét, nem mondok nemet. Balázs lehajolt hozzá, megcsókolta. – Csak ne olyan erősen! – suttogta Márti. – Mert megint elájulok.

Vége

Szentendre, 1978–1988. május 21.

[1] – Beszélhetnék Auriol Márta asszonnyal? Nagyon sürgős.

– Ki keresi?

– Hámori Balázs Budapestről.

– Várjon egy percig, uram.

– Várok. Feltétlenül beszélnem kell vele. [2] RAF Nyugat-Németországban működő Vörös Hadsereg Frakció. [3] ETA Katalán és baszk szélsőséges szeparatista fegyveres szervezet. [4] IRA Északír Hadsereg. Illegális terrorista szervezet.

[5] CRS Compagnie Républicainc dc Sécurité: Biztonsági Erők Köztársasági Százada; rohamrendőrség. [6] Haut les mains: Fel a kezekkel. [7] vizsgálati osztály