Cervus 3c459

Cervus

By JAZ

Copyright 2014 Zoltan Jankovics

Smashwords Edition

Smashwords Edition License Notes:

This ebook is licensed for your personal enjoyment only. This ebook may not be re-sold or given away to other people. If you would like to share this book with another person, please purchase an additional copy for each recipient. Thank you for respecting the hard work of this author.

~ ~ ~

Cervus

Írta: JAZ

Copyright: Jankovics Zoltán, 2014

Minden jog fenntartva

Smashwords-kiadás

Tisztelt Olvasó!

Ez az e-könyv szerzői jogi oltalom alatt áll. Megvásárlásával Ön csak saját célú felhasználására szerez jogosultságot. Amennyiben szeretné másokkal is megosztani, kérjük, hogy ezt további példány(ok) megvásárlásával tegye. Köszönjük, hogy ekképp is méltányolja és tiszteletben tartja a szerző munkáját, melyet ennek a műnek a megalkotásába fektetett.

A kötetben szereplő történet pusztán fikció. A benne megjelenő alakok, nevek, helyszínek és események a szerző képzeletének szüleményei. Bármiféle hasonlóság valóságos történésekhez, helyszínekhez, szervezetekhez vagy személyekhez teljességgel véletlenszerű, és nélkülözi a szerző szándékát.

Tartalomjegyzék

I. Száz esztendővel ezelőtt… II. Az óvónő feljegyzései: Kismackó III. A pentagramma IV. Az óvónő feljegyzései: A küldött V. Újságcikk-töredékek VI. Cervus VII. Az óvónő feljegyzései: A Megűzetés VIII. Caravaggio A szerzőről Megjelent

Cervus

"csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok és nem földi dolgokat látok ezekkel. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, Igazíts el mindent a lélekzeteddel. … … … A fiú ezt meghallotta, fejét hirtelen fölkapta, szimatolt tág orr-vedrekkel, lüktető lebernyegekkel, fülelt erezett fülekkel síró hangra egész-testtel, … … … Amikor a tóhoz érne, ránéz holdfényes vizére: vízben rezeg holdas bükkfa, tóból szarvas néz rá vissza!"

(Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából)

I. Száz esztendővel ezelőtt...

"...Szénbányában, a pokol fenekén, Bányászvértől lucskos a szén, Nem látszik sem a Nap, sem az ég..."

(Hobo)

A hegygerincen halványan pislákoló lámpások sora kígyózott. A hideg januári hajnal sötétjében hol eltűntek, hol előbukkantak az apró fények aszerint, hogy épp milyen sűrű volt az erdő, ahol a vájárok haladtak. A bányászösvény a falut kötötte össze a Setét-lyuki aknákkal és tárókkal. Több apró munkástelepülés is meghúzódott még a hatalmas bükkösök takarásában, és mindegyiküktől vezetett egy hasonló, jól kijárt gyalogút a környék lüktető szívéhez, a bányához. Barnaszén: hetvenmillió éves kincs a föld gyomrában. Ennyi idő alatt igazán jól megszokta a helyét, és nem volt hajlandó csak úgy hívó szóra a felszínre jönni. Verejtékkel, néha pedig vérrel kellett megküzdeni érte. Nem ment ritkaságszámba az sem, hogy este, mikor hazafelé haladt a sor, kevesebb lámpást lehetett számlálni, mint az odaúton. Ferkó összehúzta nyakán a pufajka gallérját. A csípős hideg összetapasztotta az orrcimpákat. Az ösvény mentén a fák zúzmarába dermedtek, közöttük magasan állt a hó. Az úton persze jól le volt taposva. Napjában kétszer meneteltek itt végig a falu marcona bányászai. Harminc perc tempós gyaloglás kora hajnalban, és ugyanennyi a műszak végeztével. Közötte pedig tizenkét órányi embertelen munka a mélyben. Ilyenkor télidőtájt napot sem nagyon láttak. Sötétben mentek, sötétben dolgoztak, sötétben jöttek. A bejárásra fordított időn esetleg lehetett volna faragni, ha Ferkó, sok bányásztársához hasonlóan hajlandó lett volna beköltözni a telep közelében létesített munkásotthonok egyikébe. De Bori nem akarta. Talán jól is tette. Nem volt akkoriban fürdőszoba vagy hasonló

tisztálkodási lehetőség a barakkokban. Ígértek ugyan közös fürdőházat, hogy legyen hol lemosni a bőr pórusaiba ivódott szénport műszak végeztével, de az ígéret nehezen akaródzott megvalósulni. És volt Borinak egy másik érve is a telepre költözés ellen. Olyan érve, amilyen csak bányászfeleségeknek szokott lenni, és ami megrendíthetetlen. Az asszony meg volt győződve róla, hogy a közelmúltban megnyitott Setét-lyuki feltáráson átok ül. Nem ez volt ugyan a monarchia legjobban fizetett bányaüzeme, és a munkakörülmények tekintetében sem vitte volna el a prímet, de az átlagosnál azért jobb megélhetést biztosított. A napi háromszáz fillér sokak számára irigylésre méltó fizetésnek számított akkoriban. Ferkónak a jövőt illetően sem lehettek aggályai, mert a bányát folyamatosan fejlesztette a tulajdonosa. Így került pár éve feltárásra a Setét-lyuki terület, ahová Ferkót is áthelyezték. Borival és a kis Ferkével egyenesen a templomból érkeztek a völgybe, az ünnepélyes megnyitóra. Talán ez volt az oka, hogy az asszonynak szokatlanul rémisztő érzései támadtak a helyszínre érve. Később – már a vacsoraasztalnál ülve – úgy mesélte el, hogy hirtelen hűvös fuvallatot érzett, és lúdbőrzeni kezdett a talpától a feje búbjáig. És valami titokzatos erőket is emlegetett. Nem e világi erőket. Meg hogy valami van ott a mélyben. - Van hát, te butus. Azért megyünk mi le – kommentálta félig-meddig viccesen Ferkó, aztán nem is váltottak több szót az egészről. Megmaradtak a falusi házban, és minden ment tovább úgy, ahogyan eddig. Illetve nem teljesen úgy. Bori – mint általában a bányászfeleségek – tisztában volt vele, hogy mit kockáztat az ura a megélhetésükért, és bizony nem volt olyan este, hogy ne vett volna erőt rajta a félelem: vajon meghallja-e ma is az ismerős lépteket az udvaron, és utána az ajtó megnyugtató csikordulását. Nem volt olyan nap, hogy imát ne mondott volna Ferkóért, a többi bányászért, meg azokért az asszonyokért, akiknek az ajtaján nem a családfő zörgetett be a műszak végeztével, hanem a halálhír hozója. Kilencen voltak ilyenek a bánya megnyitása óta. A veszély része volt minden bányászcsalád életének. Aki ezt nem tudta elfogadni, annak nem volt itt helye. Bori el tudta. Hajnalonként kelt, fél órával az ura előtt, illatos meleg kávéval ébresztette, majd hitvesi csókkal és aggódó, szeretetteljes pillantással bocsátotta el. Néha még utána is szólt: - Aztán vigyázni ám a férjemre! Ferkónak megvolt a válasza:

- Nem eshet baja annak a vájárnak, akinek a feleségét a bányászok védőszentjéről nevezték el. - Úgy, hát csak ezért vettél el?! – volt egyből a riposzt. A férfi ilyenkor visszalépett, markolt egyet az asszony gazdag tomporán, de olyant, hogy este még visszaköszönt néki a saját keze nyoma, és vigyorogva válaszolt: - Igen, csak ezért! A féltő, aggódó pillantást pedig egész napra magával vitte. És pontosan ez a pillantás volt az, ami megváltozott a Setét-lyuk megnyitása óta. Ferkó meg mert volna esküdni, hogy hitvese szemeiben azóta reggelente a halálfélelem ül. A lámpás-kígyó egy tisztás mellett haladt el. Innen már öt percbe sem telt az út az aknáig. Különös tisztás volt, ötszög alakú. Meglepően szabályos ötszög alakú. Mintha egy gigászi kéz szerkesztette volna ide a hegy oldalába, hatalmas körzőkkel és vonalzókkal. Ráadásul úgy, hogy egy vízszintes platót képezzen a lejtőn. Egyfajta – széltől és tekintetektől egyaránt védett – katlant, amit kelet felől sziklák határoltak, nyugatról pedig égbe törő feketefenyők. Senki sem tudta megmondani, hogy ezek a növények, amik nagyjából nyolc méter széles gyűrűt alkottak az ötszögű tisztás körül, hogyan kerültek erre a vidékre, ahol szinte kizárólag bükkösök és cseresek takarják a hegyet. A fenyők magasabban kezdődnek, de ott sem ezekkel a fajtákkal találkozik az ember. Valóságos rejtély. Ugyanígy rejtély az is, hogy ezen a tisztáson miért nem nő meg a fű. Mindig ugyanolyan rövid, mintha csak rendszeresen nyírná valaki. Egy láthatatlan erdőkerülő. És akkor még nem is említettük a virágokat. Mert ezen a tisztáson egyáltalán nem voltak virágok. Nyáron sem. Sohasem. Ferkó úgy saccolta, hogy a Hidegh-akna fenekén nyíló táró épp a tisztás alatt húzódik, talán pont meg is felezi azt. Nagyjából idáig ért a gondolataiban, amikor megérkeztek a bánya bejáratához. Ott gyülekeztek már a többiek a környező falvakból és a telepi lakásokból. Majd háromszáz bányász várta a műszak kezdetét, és az aznapi jó szerencsét. Közülük kettőszáz szállt alá a Hidegh-akna fenekére, százharminc méter mélyre a föld alá. Százharminc méter. Egy tízemeletes ház nagyjából harmincöt méter magas. Négy ilyet kellene egymásra raknunk, hogy elképzeljük, hová kellett a vájároknak leereszkedniük. Az Osztrák-Magyar Monarchiában azonban nem voltak még ből épített toronyházak, amikben, mint mértékegységekben Ferkó gondolkodhatott volna. Ő napvilágban gondolkodott. Minden műszak

kezdetén, amikor beszálltak a drótkötélen függő nyitott kasba, feltette magában a kérdést: Vajon meglátom-e még a napot? Azután rendre hozzátette: Meg Bori szépséges szemeit és a kis Ferke huncut, örökké maszatos ábrázatát... A Hideghaknába azon a csütörtök hajnalon leszálló bányászok egynegyede soha többé nem látta meg a napvilágot. Ég a Pelczer!!! A baljóslatú hír és a füst kesernyés szaga nagyjából egyszerre érkezett meg a bányamezőben dolgozó munkásokhoz. A Pelczer nem volt más, mint egy nagy teljesítményű, elektromos működésű ventilátor. A bányászokhoz hasonlóan szinte egész életét a föld alatt töltötte. A nyolcvan méter mély légakna aljára telepítették, miután kikerült a dortmundi gyárból. Ő lélegezte be a felszíni erdők éltető levegőjét a Hidegh-aknán keresztül, végigszippantotta azt a számára kijelölt légosztályon, hogy a vájárok megannyi poros képű, izzadt kis hemoglobin módjára magukhoz vehessék, majd tüdejébe áramoltatta, aztán a már említett légaknán át kilélegezte, vissza a fenti világba. A Pelczer volt a Setét-lyuki bányaterület bordaközi izomzata, rekeszkupolája, mellürege. Egyszóval minden olyan szerve, ami a légzését fenntartotta. És a Pelczer most égett. Orvosi nyelven szólva azt mondhatnánk: a bánya egészségügyi krízishelyzetbe került. Egy felnőtt férfi átlagosan tizenhatszor vesz lélegzetet egy perc alatt. A mellüreg ilyenkor kitágul, a tüdő meg – tehetetlensége folytán – zívan követi. Beléáramlik az oxigén, amit már epedve várnak a tüdőhólyagocskákban tolongó hajszálerek akcióra kész vörösvérsejtjei. Pénztárcájuk szén-dioxidtól dagad. Azzal fizetnek az oxigénért cserébe. Az oxigén pedig boldogan ugrik a terhüktől épp csak megvált vörösvérsejtek hemoglobinjainak nyakába. Ragaszkodik hozzájuk. De van valami, ami még az oxigénnél is jobban rajong a hemoglobinért, és nem átallja erőszakkal félrerugdosni a vetélytársat, hogy maga csimpaszkodhassék az áhított fehérjébe. Ezt az agresszív, alattomos gyilkost úgy hívják: szén-monoxid. Halálos méreg az élő szervezet számára. Eleinte csak zavartságot, fejfájást, szédülést meg hányingert okoz. Aztán görcsbe rándulnak a végtagok, majd az egész test. Következik az eszméletvesztés. A mérgezettek egy része ilyenkor belefullad a saját hányadékába. Aki nem, annak meg az izomellazulást követő légzésbénulás hozza el a halált. A szén-monoxid talán legkegyetlenebb viselkedésformája az, amikor a mérgezett tudatánál marad. Érti és felfogja, hogy baj van. Tisztában van azzal is, hogy küszöbön áll a halál. Csak épp tenni nem tud semmit ellene, mert az izmok, a végtagok már nem engedelmeskednek.

A szén-monoxid csak egyike azoknak a kétes hírű összetevőknek, melyek együttese a füstöt alkotja. Akad a füstben ezen kívül cián, ammónia, sósav és kén-dioxid is. S ha mindez még nem volna elég, a füst általában forró. Megégeti és felduzzasztja a légcsöveket, melyek már amúgy is beszűkültek a fent említett agresszív vegyületek jelenléte folytán. Gyakorta lehetetlenné teszi a látást, így a tájékozódást is. És a füst feltartóztathatatlanul közeledett. Eleinte lassan, azután hirtelen öntve el a tárót és mindkét aknát, úgy ahogy a kiáradt folyó zúdul bele a pocokjáratokba. A Hidegh-aknához tartozó terület egykori légzőközpontja, a Pelczer-ventilátor lángokban állt. Nem volt képes többé sem kitágítani, sem összepréselni a bánya tüdejét. A levegő szabadon áramlott, amerre jónak látta. És történetesen úgy látta jónak, hogy sarkon forduljon, majd ellenkező irányba induljon el. Beáramlott a légakna kifúvócsövébe, alászállt a mélybe, ahol a magából fojtó, forró olajfüstöt okádó gép várta. Ott megindult a Hidegh-akna irányába, keresztül a bányamezőn, maga előtt tolva a halálos gázokat, melyekkel közben keveredett is. Először a karbidlámpák és a nyitott olajmécsesek fénye hunyt ki. Aztán az elektromos világítás is rendetlenkedni kezdett. De ez már nem sokat rontott a helyzeten, mert a villanylámpákat amúgy sem lehetett látni a mindent elborító füstben. A bányászokon úrrá lett a pánik, és a vaksötétben fuldokolva, tapogatózva, botladozva, eszméletlen társaikat kerülgetve, tiporva vagy éppen magukkal vonszolva próbáltak a főakna aljához jutni, ahol a tűz hírére késedelem nélkül megkezdődött a személyszállítás, a lent rekedtek kimentése. Ferkó a táró légakna felőli részén dolgozott aznap. Neki hosszabb utat kellett megtennie a szabadulást jelentő, folyamatosan fel-le járó liftkosárig, mint szerencsésebb társainak. Félvakon, hörögve, ziháló mellkassal, és a légszomj okozta páni félelemmel telve jutott el nagy nehezen a főakna talapzatáig. Itt mintha látszott volna némi derengés, ami egyrészt az aknaácsolat még épen maradt elektromos világításának volt köszönhető, másrészt talán annak a minimális fénynek, amit a fenti világból leszűrődni vélt. A félhomályban összepréselődött tömegben felismerte az előtte várakozó két embert: apát és fiát. A szomszéd falu híres verekedői voltak. Kemény, megkérgesült bányászarcok. A nyolc személyes kas az akna alján állt éppen. Tízen nyomorogtak már benne. Közülük kimagaslott egy jól megtermett, tenyeres-talpas alak, aki a menekülést igyekezett koordinálni. Ellentmondást nem tűrő hangja túlszárnyalta a föld alatti csapda pokoli zajait, a jajkiáltásokat, káromkodásokat és imákat is.

- Szálljon be még egy! A fiú hátralépett, és biccentett apjának, hogy menjen ő. Az nem szólt semmit, csak megmarkolta a gyereket és a kasba lökte, majd rácsukta a rácsot. A kosár, benne a halál torkából szabadult szerencsés bányászokkal úgy kezdett emelkedni a felszín felé, mint valami gigászi, óvó, isteni, megmentő tenyér. Ferkó esküdni mert volna, hogy hallja a felvonó csévélő dobjának zümmögését és a drótkötelek suhogását. Vagy ez már csak az ellobbanni készülő tudat játéka volt? Megpróbált lábujjhegyre állni, és a nyakát a lehető legmagasabbra nyújtani, hogy valamivel tisztább és kevésbé forró levegőhöz jusson. Alulról látta a távolodó kosarat. Ekkor hirtelen velőtrázó sikoltás és hangos kiáltozás ütötte meg fentről a fülét, valami furcsa, szokatlan nesz kíséretében. Mintha egy súlyos tárgy szorult volna meg... Most segíts, jóságos Isten! A túlterhelt kas ékelődött be az ácsolatok közé, úgy harminc méter magasságban. Ami pedig elakasztotta, az nem volt más, mint egy félig leszakadt kar, és két bányásznak a feje. Egy pillanatra szinte néma csend lett a mélyben. Csak az amputált végtag gazdájának, az utoljára beszállt fiúnak az ordítozását lehetett hallani, meg azt, ahogy az egyik beszorult fejű bányász, akinek eltört a nyakcsigolyája, a haláltusáját vívta. A kas vezérlőegysége kattogni kezdett. Valaki úgy döntött, hogy vesszen inkább az a három, aki a kosarat fogva tartja, mint az összes, még lent tartózkodó társuk. A kast, a menekülés egyetlen eszközét bármi áron el kellett indítani! A nyomógomb kattanását apró döccenés követte, majd koponyacsontok recsegése, amit aztán elnyomott az ismételten felhangzó emberi üvöltés. A kosár azonban nem moccant egy tapodtat sem. Katt... katt... katt... Semmi. Mozdíthatatlanul beékelődött a Hidegh-aknába, mint valami ásványba kövült tengeri maradvány, eltávolíthatatlan éket verve az életet jelentő felszíni világ, és a mélyben bőszen arató halál közé. A bányamező légtere ekkor szinte már nyomokban sem tartalmazott oxigént. Ferkó utolsó gondolata az volt, hogy fentről valami permetez az arcára, és bizonyára embervér lehet az. Aztán úgy lobbant ki a tudata, mint a bányászmécses, melynek tartályából kifogyott a lángot éltető olaj. Hajnali kettőre járt, mikor a mentőcsapatok végeztek a halottak felszínre hozatalával. A kasban rekedt tetemek kiszabadítását másnapra, azaz péntekre kellett halasztani. Pénteken kezdődtek meg a temetések is, és a rákövetkező hét elejéig folytatódtak. Ferkót vasárnap helyezték örök nyugalomra falujának apró sírkertjében. A búcsúszertartás után szentmise mondatott a templomban az eltávozottak lelki üdvéért, amin megjelent a falu apraja-nagyja. Bori a

könnyfátyolon át is tisztán látta, hogy Szent Borbála fából készült szobra sötét, már-már fekete színű vért könnyezett. Ezt később több idős asszony is egybehangzóan megerősítette.

II. Az óvónő feljegyzései: Kismackó

"Üst, üst, gyűlj tele! Férget, mérget üss bele! ... ... ... Szikra pattan, olthatatlan, ég a munka, forr a katlan."

(W. Shakespeare: Boszorkánydal – Szabó Lőrinc fordítása)

Kismackó. Miatta ragadok most tollat. Mert bármilyen erősen gondolkodom, és bármiféle erőket hívok is segítségül, mégis újra és újra képtelennek bizonyulok a vele kapcsolatos események megértésére és elfogadására. Abban bízhatok csupán, hogy az írott formában rendszerezett gondolatok elvezethetnek végül a történtek kulcsához. Máig tisztán emlékszem arra a napra, amikor Kismackó a Pitypang óvodában először megjelent. Beltane ideje volt. Ragyogóan tiszta, verőfényes májusi délelőtt. Beszoktatásra érkezett az édesanyjával. Ahogy a friss szellő szőke hajfürtjeivel játszott, az aranykalászos búzamezők hullámzó tengerét idézte fel előttem. Ragyogó szemeit pedig mintha az égboltról kölcsönözte volna. Azt is tudom, hogy abban a jéghidegen kéklő tekintetben elmerülve éreztem meg először, hogy Kismackót nekem küldte, nekem szánta a Fejedelem. A legszebb kisfiú volt a föld kerekén. Nő vagyok. Bűbájos és igéző. Tudákos striga, oldás és kötés rítusának ismerője. Tétemények és megfüvelések malefikája, felvértezve a női princípium minden vonzerejével. Uramat szolgálom, ágyának szülötte és egyben ágyasa vagyok. E világi férfi csak az ő színe előtt érinthet engem. A vágy liláját hordom testemen,

de méhemből földi élet nem fakadhat soha. Ezért küldte el nekem Kismackót a Fejedelem. Kismackót az óvoda vezetője az én csoportomba osztotta be. Akaratom szerint. A beszoktatás során úgy ment minden, mint a karikacsapás. Se egy könnycsepp, se egy elkámpicsorodott ábrázat. Amilyen érzékeny és fogékony kisfiú volt, azt kell gondoljam, hamar megérzett valamit abból a misztikus kisugárzásból, ami a közülünk valókat jellemzi. Szinte percek alatt nyílt meg és fogadott a bizalmába. Ezt látva az édesanyja nyugodt szívvel hagyta magára, illetve bízta az óvoda gondjaira. Délelőtt beszélgettünk, meséket olvastunk. Az ebédet mellettem ülve fogyasztotta el. Úgy választotta ki a tőlem balra eső kisszéket, mintha az világ életében az ő helye lett volna. Az étkezés befejeztével készülődni kezdtünk a délutáni csendes pihenőhöz. Kicsiny zsákjából pihe-puha fehér pizsama került elő, amit tetőtől talpig apró mackótappancs-nyomok ékesítettek. Égszínkék tappancsnyomok. Mennyire jó volt magamhoz szorítani őt ebben a pizsamában! A szülőket a szunyókálás végeztével vártuk vissza. Mire megérkeztek, az én fejemben már készen állt a terv. Szinte lépésről lépésre tudtam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy Kismackó testestől-lelkestől az enyém lehessen. Első óvodai napja végeztével vidáman indult hazafelé, apja kezébe csimpaszkodva. Az anyja egy kislányt tolt maga előtt babakocsiban. Az óvoda udvaráról figyeltem, ahogy távolodnak. Kismackó visszanézett rám, mielőtt bekanyarodtak a sarkon, a kis közért mellett. Boldog mosollyal integettem neki. Ő pedig felemelte pufi kis kezét, és hangosan nevetgélve visszaintegetett. Az első pár hónap során Kismackóban rendkívül erős kötődés alakult ki az irányomban. Ezt, mint egyfajta alapot vagy legelső lépcsőfokot, mindenképpen ki kellett építenem. Az azonban, hogy mennyire gyorsan és könnyedén sikerült, engem is meglepett. Én lettem a nagybetűs, az első számú óvónéni. Ha bárki más csoportjába volt kénytelen bemenni a távollétemben, hisztivel és dührohamokkal reagált. Ilyenkor előtört belőle az az impulzív ösztönlény, amitől a kisgyermekes szülők általában megrémülnek. De az én vonzalmamat ez csak még erősebbé tette. Sokat kirándultunk a csoporttal. Az állatkertbe, a Szomorú-szigetre, a patak partjára vagy a közeli erdőkbe. Kismackó imádta ezeket a kirándulásokat, melyek során szinte végig a kezemet foghatta. Együtt fedeztük fel füvek, virágok, vizek titkait. Moziba és bábelőadásokra is eljártunk, ha erre alkalom kínálkozott. Nagyjából egy évnek kellett eltelnie, hogy kimondhassam: Kismackó életében legalább olyan fontos és központi szerepet töltök be, mint a tulajdon édesanyja. Ezzel a tervem első része sikeresen be is végeztetett.

Energiáimat, melyeket a továbbra is rendszeresen látogatott szombati szeánszok szinte megsokszoroztak, most már a Kismackó családjában uralkodó béke és harmónia megbontására kellett fordítanom. Amíg az fennállt, a Megűzetésre gondolnom sem lehetett. Első támadásom Kismackó húgával való kapcsolatát vette célba. A szülők elmondása szerint a kisfiú nem volt féltékeny típus, és ilyesfajta érzelmeknek magam sem tapasztaltam jelét. A terep előkészítése abból állt, hogy azon a héten szinte csak olyan mesékkel foglalkoztunk, amik királyfiak, királyságok és fele királyságok dolgait tárgyalták. Aztán leültettem Kismackót magam mellé. - Tudod, hogy te tulajdonképpen egy királyfi vagy? Kismackó ezen cseppet sem csodálkozott. Úgy tűnt, számára ez a világ legtermészetesebb dolga. Én pedig folytattam: - És azt vajon tudod-e, hogy olyan királyfi vagy, akinek a fele királyságát ellopták? No, erre már kikerekedtek a szépséges szemek, és vékonyka könnyfátyol kezdett gyűlni rajtuk. Kismackó szomorúan rázta meg a fejét. Aztán némi gondolkodás után feltette a kérdést: - Ki volt az? Ki lopta el? - A kistestvéred, amikor megszületett – válaszoltam sajnálkozva, és megsimogattam szőke buksiját. Szorosan hozzám bújt, és sokáig zokogott azon a délutánon. Onnantól kezdve pedig két kézzel szórtam a féltékenység magvait minden alkalommal, amikor csak erre lehetőségem nyílott. A magok pedig termékeny talajra hullottak. Kismackó rajzainak eleinte csak a színvilága változott meg. Sötétek kezdték uralni a fehér lapokat. Feketék, barnák és mélyvörösek. Vérvörösek. Soha nem rajzolt ügyesen, de sete-suta emberalakjai ezután elkezdtek szétesni és rendezetlenné válni. Nemsokára megjelentek a rajzokon a fegyverek. Gonosz bombák, repülőgépek és rakéták. Atomrakéták. Én pedig tovább locsoltam az olajat a féltékenység tüzére, amely kicsiny szívében lángolt. Késtek öt percet a szülők? Elmagyaráztam, hogy a hugi mennyi gondoskodást igényel, és meg kell értenie, hogy ilyenkor ő a háttérbe szorul. Valami kimaradt az uzsonnás tasakból vagy a tornazsákból? Anyának nem juthat mindenre és mindenkire figyelme, az ő kapacitása is véges.

Kismackó pár hónap alatt agresszívvé és dekoncentrálttá vált, alvászavarok kezdtek megjelenni nála, és kisebb fokú hiperaktivitás jeleit mutatta. A tünetek otthon fokozottabban jelentkeztek, a szülők pedig tőlem kértek tanácsot. Kitűnő alkalom volt ez arra, hogy a dolgok folyását az elképzeléseim szerinti mederbe tereljem. Közben igyekeztem Kismackó édesanyjával leépíteni a bizalmi viszonyt, ami a kapcsolatunkat korábban jellmezte, látszólag ok nélkül hűvösebbé válni, sanda gyanút ébreszteni benne. Az apának annál több mosoly jutott. Kacér pillantások, a szokásosnál egy kicsit mélyebb dekoltázs vagy merészebb sliccelés. Fülledt testbeszéd, félreérthető mondatok, elejtett megjegyzések. Flört: a közösülés bizonytalan ígérete. De be kell ismernem, hogy ezen a hadszíntéren életemben először kudarcot vallottam. A férjet illetőleg legalábbis. Hogy Kismackó anyjában gyökeret vert-e a féltékenység, abban máig sem vagyok teljesen biztos. Sikerült viszont a szülőket más apukákkal és anyukákkal összeugrasztanom. Kismackó "véletlenül" ráült az egyik csoporttársa szemüvegére. Nem volt olcsó darab, és valakinek ki kellett fizetnie... Kismackó kerékpárral elgázolt egy másik gyereket az óvoda udvarán, aki súlyos zúzódásokat szenvedett. Hogy én kértem a biciklik behozatalát a közlekedési szabályok gyakorlása okán? Nem szúrt az szemet senkinek. Pár héttel később jeges hógolyóval dobott meg egy kislányt, akinek az apja közismert volt a környéken heves vérmérsékletéről és agresszív viselkedéséről. A férfi olyan beosztásban dolgozott, melyben napi rendszerességgel kellett megalázkodnia. Az indulatot, amit munka közben kénytelen volt magába fojtani, valahol ki kellett engednie. Ezért támadott le mindenkit már a legkisebb apróság miatt is. Olyasmik miatt, ami normális embernek talán fel sem tűnt volna. Csak rontott a helyzeten, hogy a pénz és a karrier hajszolása közben nem maradt ideje a családjára. Ebből fakadó lelkiismeret-furdalását próbálta csillapítani azzal, hogy akkor is dühödten a védelmére kelt a gyerekének, ha erre semmi szükség nem volt. Amikor meglátta kislánya szeme körül az egyébként jelentéktelen sérülést, ami Kismackó hógolyójának (és az én kitartó ügyeskedésemnek) volt köszönhető, ahogy az várható volt, elpattant nála valami. Aznap este bekopogtatott Kismackóékhoz, hogy felelősségre vonja az elkövetőt. Minden további nélkül ajtót nyitottak neki, hiszen látásból ismerték az óvodából, mint csoporttárs-szülőt. Ha jól tudom, tettlegesség és bírósági eljárás lett a dologból. Meghurcolták Kismackó apját is. Bevett szokás volt a rendőrségen, hogy ha egy ilyen ügyet nem sikerült meg nem történtté statisztikázni, akkor azt is meggyanúsították garázdasággal, aki semmi mást nem tett, mint jogosan védte magát vagy a családját. Hadd menjen el a kedve a nyomorultnak egy életre attól, hogy belerondít a kimutatásokba és

feleslegesen ugráltatja a bűnüldöző szerveket. Ezek az események akkor is negatív lenyomatot hagytak a szülők Kismackó iránti érzésein, ha a kisfiú valójában nem tehetett semmiről, és ezt ők – értelmes és gondolkodó emberek lévén – fel is fogták. Ám az agyunk, mint tudjuk, két féltekéből áll, és az emocionális oldal jelentőségét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni. Néha komolyan megesett a szívem Kismackón, mert állapota a szemem láttára rosszabbodott szinte napról-napra. De oldanom kellett a családi kötődéseit, ha magamévá akartam tenni őt. Voltak borzasztó időszakai, amikor szinte meg sem szólalt, és messziről lesírt róla, hogy kicsiny szíve majd megszakad fájdalmában. Ilyenkor igyekeztem vigaszára lenni, és több alkalommal is biztosítottam róla, hogy azt a szeretetet, amit otthon a jelek szerint nem kap meg, nálam mindig biztosan megtalálja. A nevelési tanácsadóba akkor vitte el a család, amikor kishúgát úgy megverte, hogy annak több helyen felrepedt a szája, és patakzott belőle a vér. Hónapokig hordták a szülők a foglalkozásokra. Mindhiába. Ezután kineziológus következett. Szegény gyermek már azt sem tudta hogy kicsodák-micsodák azok a vadidegenek, akik folyamatosan faggatják nyájas mosolyt erőltetve az arcukra, és érthetetlen módon handabandáznak körülötte. Az anya és az apa mindeközben kimerültek idegileg és fizikailag egyaránt. A feszültség, ami kezdetben csak alkalmi betolakodó volt náluk, otthonuk állandó lakója lett. A helyzetet ez csak tovább súlyosbította, viszont az én malmomra hajtotta a vizet. A gyermekpszichiáterhez már végső elkeseredésükben fordultak. Megoldást persze ez sem hozott. Hogyan is hozhatott volna, mikor a szálak az én kezemben összpontosultak. Aztán egyik alkalommal az orvos kimondta a varázsszót: Ritalin. A metilfenidát-hidroklorid Kismackót már az első alkalommal dühöngő őrültté változtatta. A második alkalomra nem is került sor. A szülők feladták. Letargia, csüggedés, kilátástalanság lett úrrá rajtuk, amely még az egyébként mindig vidám és hebehurgya hugin is nyomot hagyott. Kismackó családján dilettáns kuruzslók, a fogalmi gondolkodás csatlósai, és a racionális elme rabláncán vergődő orvosok próbáltak segíteni. Csoda-e, hogy nem sikerült? Engem ellenben a sötétség erői támogattak küldetésemben. Démonok, lúdvércek, olvasás, tétemény, ördögi csinálmány. A füvek nedveinek kerengő pályájáról felszabaduló áramok. Az éjszaka ragadozóinak hangtalan lépte nyomán szálló

párák. Rejtett vízerek. Ágosok fakasztott leve, serkék és kutyazsír-kenet. És mint az ördög ágyában születettet: a szabbatok a szögön. A dolgok tehát nem akartak jóra fordulni. Az egykori kiegyensúlyozott, mosolygós és boldog kisfiú, az angyali Kismackó már csak emlékkép volt, de még ez az emlékkép is egyre halványodni látszott. Minden egyes alkalom, amikor egymás társaságát önfeledten élvező, boldog családot láttak játszótereken, kirándulások során, strandon vagy moziban, egy-egy késdöfés volt Kismackó szüleinek szívében, és könnyeket csalt a szemükbe. Ekkor döntöttem úgy, hogy teszek egy próbát. Kismackó édesapja hetente legalább egyszer elbeszélgetett velem a kisfiáról. Tapasztalatot cseréltünk, elmesélte az otthoni problémákat, közösen próbáltunk meg válaszokat találni és stratégiákat kidolgozni. Ezeket az eszmecseréket ő kizárólag a pedagógiai képzettségem okán látta megalapozottnak, és beszélgetéseinket soha nem engedte személyes irányba terelődni. (Erről a szándékomról addigra már én is letettem, mert ha nem is viselem könnyen a kudarcot, érteni azért értek belőle.) Nos, egy ilyen beszélgetés során hozakodtam elő a farbával: - Azt hiszem apuka, hogy van még valami, amit nem próbáltak ki, és véleményem szerint segítene Kismackón. A férfi döbbenten nézett rám. Látszott rajta, hogy nem hisz már semmiféle csodaszerben vagy ígéretben, de a család szétesőfélben volt, és azt a luxust nem engedhette meg magának, hogy akár csak egy aprócska lehetőséget elhalasszon. - Folytassa, kérem! - Őszintén szólva nem vagyok meggyőződve róla, hogy helyesen cselekszem, ha ezt most megosztom Önnel. Hogy is mondjam... Nem igazán nevezhető konvencionálisnak a gyógymód, amit ajánlok, és esetleg magamat is kellemetlen helyzetbe hozhatom... - Biztosíthatom róla, hogy a diszkréciómra minden körülmények között számíthat. Azt pedig, hogy meghökkentene bármi azok után, amin az elmúlt időszakban keresztülmentünk, erősen kétlem. Az utóbbi kapcsán nagyot tévedett. Alaposan sikerült megdöbbentenem, mikor

végre kimondtam a javaslatomat. Olyannyira, hogy rögvest sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott. Csak a szó visszhangzott mögötte a Pitypang óvoda akkor épp kihalt folyosóján: - Ördögűzés!

III. A pentagramma

"A tudomány nagyon távol van attól, hogy a tudás tökéletes eszköze legyen."

(Carl Sagan)

Ha berajzoljuk egy szabályos ötszög átlóit, különös, ősidők óta tisztelt, esetenként rettegett alakzatot kapunk, melynek mágikus erőt tulajdonított szinte minden kultúrkör és civilizáció. Titokzatosság árad belőle. Látványa kellemes a szemnek. Nem csoda, hisz többszörösen is megjeleníti az arányt, amit a természet és a művészetek egyként kedvelnek, hiszen egyensúlyt teremt szimmetria és aszimmetria között. Az ötszögbe rajzolt szimbólum újabb ötszöget jelenít meg önmagában, méghozzá az aranymetszés szerinti kicsinyítésben. A misztikus jelképet, melynek csúcsait az őselemek őrzik, úgy hívják: pentagramma. Boszorkányszögként is ismeretes. A szabályos ötszögbe rajzolt pentagramma tulajdonképpen egy fraktál. Önhasonló geometriai alakzat, amely a végtelenségig újra és újra belerajzolható saját magába. Természetesen egyre kisebb méretben. Egészen addig, amíg érzékelhetetlenül kicsivé zsugorodva egyetlen pontban sűrűsödik össze. Képzeljük most el azokat az erőket és spirituális energiákat, melyekkel az emberiség a története során a pentagrammát, mint szimbólumot felruházta. Mert ezek az erők végtelen számban sokszorozva, és egyetlen aprócska pontba sűrűsödve olyan koncentrációját jelentik valami titokzatos, kozmikus kapacitásnak, ami az emberi elme számára felfoghatatlan. Az íját feszítő férfi pontosan egy ilyen pentagramma-fraktálközéppont felett állt. Kicsi terpeszben, szinte moccanatlanul. Tüdejéből kilélegezte a levegő egy részét. Tudatát először a fegyvert tartó kéz vállára, majd lapockái közé irányította. A két scapula satupofák módjára záródott össze. Tekintete végighaladt a vesszőn, annak képzeletbeli meghosszabbított vonalán, majd eggyé vált a szarvas szívével. Könnyedén oldott. A nyíl minden észrevehető

izommunka vagy bármiféle látható megerőltetés nélkül indult útjára az idegről. Lágy, harmonikus, szépséges mozdulat volt, amiről az ember nehezen hiszi el, hogy halálos energiák elszabadítására is alkalmas lehet. Az íjász pedig már az oldás pillanatában tudta, hogy telibe találja a célt. Olyan biztos és egyértelmű volt mindez, mintha csak filmen vetítették volna előre az eseményeket. Ritka és felemelő érzés, ami még gyakorlott és kitartó íjászoknak is ritkán jut osztályrészül. A vessző pedig úgy száguldott az ejtési zóna felé, mintha egy láthatatlan gépezet húzta volna zsinóron oda, és tompa puffanással fúródott annak közepébe. A férfi csak ekkor engedte le az íjat. Különös gondolatok támadtak az elméjében. A jelenséget, ami most megesett vele, időből kilógó lövésnek nevezte magában. Hiszen a hajszálpontos találat már azelőtt bekövetkezett (a tudatában legalábbis) mielőtt a nyíl valóban elérte volna a célját. Itt valamiféle időtörésnek kellett lennie, titokzatos erőknek munkálkodnia. Hosszú évek óta íjászkodott. Olyan lövésben, ami kilógott az időből, mindössze hat alkalommal volt része. Ebből öt itt esett, ezen a feketefenyőktől ölelt katlanszerű tisztáson. Talán ezért is kedvelte annyira. Ha tehette, ide járt ki gyakorolni. Érezte, tudta, hogy ennek a helynek szellemisége van. Esetleg szelleme. Hogy a kettő közül melyik, abban nem volt teljesen biztos. Belépett az íjba, és rutinos mozdulatokkal leajzotta azt. Kényelmes tempóban odasétált a szarvashoz és megveregette a marját: - Jól van Caravaggio, ideje hazamenni. Ezt a lövést túlszárnyalni úgy sem lehet, igaz-e? A kompozit szarvas nem válaszolt, de a szíve közepéből kiálló cédrus vessző az egyetértéséről árulkodott. Úgynevezett 3D (három dimenziós) célállat volt, amit a vadászíjászok előszeretettel használnak gyakorlásra és versenyzésre. Nagyrészt epoxigyantából készült, sebzési és ejtési zónájában megerősített, cserélhető betéttel. A leghalálosabb lövéseket is könnyedén túlélte, akár több száz alkalommal is. Kitűnően lassította a becsapódó vesszőket és kíméletes volt a hegyekhez. Nem olcsó mulatság egy ilyen háziállat, de az íjász egy pillanatra sem bánta meg, hogy annak idején megvásárolta. Lassanként úgy a szívéhez nőtt, hogy még nevet is adott neki. Nem is akármilyent. Egy kapitális szarvasbikáról nevezte el, akiről legendákat suttogtak a környéken, és sokan szerették volna puskavégre kapni. Ám Caravaggio, a valódi Caravaggio olyan

megfoghatatlannak bizonyult, akár az időből kilógó pillanatok. A kompozit Caravaggio ellenben megadóan tűrte, hogy gazdája felpakolja a terepjáró nyitott platójára és hazafelé induljanak. A férfi jócskán maga mögött hagyta már a tisztást, de a gondolatai még mindig ott időztek. Furcsa hely volt. Egyes falubeliek szerint kifejezetten félelmetes. Szomorú emlékű bányaüzem működött valaha ezen a helyen, amit jó pár évvel ezelőtt végleg felszámoltak. Az aknák és tárók bejáratait elfalazták vagy rácsokkal zárták le. A munka nélkül maradt bányászcsaládok egy darabig még kitartottak, hiszen a megszokás, a remények, és a halottaik ide kötötték őket, de mára már csak hírmondók akadnak az ivadékaik közül. Az egykori telepi bányászlakások maradványai, mint kísértetromok húzódnak meg a bükkösök árnyékában, hirdetve a mindent felemésztő elmúlást, és a valaha volt szebb napok egyre halványuló emlékét. A bányászösvényeket vagy visszahódította a természet, vagy turistautak lettek belőlük, melyeken gyakorta bukkantak fel bakancsos kirándulók. Így szokott ez lenni azokkal a hegyi településekkel, melyek a szén átkát és áldásait viselik magukon. Mert a nehézipar elcsúfítja ugyan a várost, és megmérgezi annak levegőjét, de az ősöreg erdők, a napsütötte völgyek és az égre törő hegyormok látványa, amivel a természet az itt élőket kárpótolja, hajlamos mindezt elfeledtetni. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy a Setét-lyuk környéke kedvelt turistacélponttá vált az évek során. Nem is olyan régen egy gyilkosság kapcsán olyan pletykák kezdtek keringeni, hogy a helyet mások is felfedezték maguknak. Különös népek. Az Antikrisztus szolgálói. A szóbeszéd azután terjedt el, hogy az egyik táró bejáratának közelében egy kiránduló megcsonkított holttestére bukkantak. A bejáratról hiányzott a rács. Az elkövető kilétét a mai napig homály fedi. Szó esett még kecskemaradványokról, boszorkányszombatokról és egyéb hasonló középkori babonákról is. Azok, akik hittek abban, hogy a Setét-lyuki bányaterület valójában a sátánimádók kultikus helye, tudni vélték, hogy a bánya egykori gépterme, amely az ötszögű tisztás alatt található, ma sötét szertartások színhelye, ahol alkalmanként emberáldozatot mutatnak be. Az íjász nem törődött különösebben a rémtörténetekkel. Mit sem tudott a pentagramma-fraktálközéppontról. Mint ahogy arról sem, hogy ha az időből kilógó lövéseinek helyszínén letekinthetne a föld gyomrába, akkor mintegy százharminc méterrel hajszálpontosan maga alatt egy vörös márványból készült áldozati oltárt pillanthatna meg egy kupolaterem közepén. Egy olyan oltárt, ami

leginkább boncasztalra emlékeztet. Körben pereme van, hogy a vér és a testnedvek le ne folyhassanak róla. Az íjász ugyan hitt olyan erők létezésében, melyek földi halandók számára láthatatlanok és jobbára érzékelhetetlenek, de inkább jónak mint gonosznak volt hajlamos képzelni őket. És talán valamiféle természeti törvényeknek, nem pedig mesebeli lények energiáinak. Nem érdekelték holmi sátánimádók meg alvilági titkok. A feketébe öltözött, sápadtra sminkelt fiatalokra, ha néhanap látott is közülük a városban egyet-egyet, csupán csak legyintett: Kamaszkori hóbort, majd kinövik. Még hogy okkultizmus! A népnek úgy kell a szenzáció, mint egy falat kenyér... Ő egyszerűen szerette azt az ötszögletű tisztást. Közel állt a szívéhez. Ezért járt oda. Jókat lehetett lövöldözni, mélyet szippantani az erdő illatából, hallgatni a madarak énekét. Jól érezte ott magát. Soha nem találkozott patás ördögökkel, nem látott seprűket a fákhoz támasztva. De az is lehet, hogy ha látott volna, az sem tántoríthatta volna el. Volt ugyanis még egy jó oka, hogy rendszeresen látogassa a helyet. A közelmúltban többször láttak ott megfordulni valakit, akire az íjásznak nagyon-nagyon fájt a foga. Azt a gyönyörűséges gímszarvas bikát, aki a fején rekordgyanús agancskoronát viselt, aki úgy játszott a vadászokkal, mint macska az egérrel, és akit Caravaggio néven emlegettek.

IV. Az óvónő feljegyzései: A küldött

"A küldött ördög külön eset. A boszorkány gyakorlatilag kap egy külön, saját kisebb ördögöt akivel szerződést köt és ez az ördög a továbbiakban segíteni fogja."

(Wikipédia)

Arról a tervemről tehát, hogy Kismackó Megűzetése tulajdonképpen a szülők jóváhagyásával történjék meg, le kellett mondanom. A reakcióból pedig, amit az ördögűzés, mint lehetséges gyógymód emlegetése Kismackó apjából kiváltott, azt a következtetést vontam le, hogy meg fogják próbálni őt a csoportomból, de talán még az óvodából is eltávolítani. Ekkor döntöttem úgy, hogy Kismackót megjelölöm. A történtek után különösen ügyelnem kellett rá, hogy gyanúba ne keveredhessek, és hogy utólag az eset szerencsétlen véletlennek tűnjék majd. Ebéd közben billogoztam meg. A Pitypang óvoda saját konyhával rendelkezett. Itt főztek a gyerekekre és a személyzetre egyaránt. Az ételt konyhai kisegítők szállították kerekes zsúrkocsikon a csoportokba, miután mindenki elfoglalta helyét az ebédlőasztalok mellett. A levesek és a főzelékek hatalmas, dupla falú kondérokban érkeztek, melyekből aztán az óvónőknek kellett tányérokba merniük az ételt. Ezek az edények még akkor is elég forróak voltak ahhoz, hogy az emberi bőrön maradandó égési sérülést okozzanak, amikor az apró asztalokra kerültek. Komoly hiányosság volt ez, főleg egy kisgyerekekkel foglalkozó intézmény esetében. Én pedig nem haboztam kihasználni. Kismackó a legelső óvodai napja óta a balomon ült minden étkezésnél. Nem kellett hát sok ügyeskedés ahhoz, hogy a tűzforró leveses kondért apró könyökéhez nyomjam, rögtön azután, hogy a dadusok letették azt az asztalunkra. Hangosat kiáltott, és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Szeretett volna a mosdóba rohanni, hogy fájdalmát a csapból folyó hideg víz sugarával enyhítse.

Nekem azonban semmi szükségem nem volt rá, hogy a bőrét ért hőhatás szöveteken belüli terjedését hűtéssel csökkentse vagy hátráltassa. Egyrészt ezért tartottam vissza. Másrészt azért, hogy jó időben, lehetőleg még a friss trauma hatása alatt plántálhassam elméjébe a szándékom szerint való metódust, amivel aztán az eseményeket feldolgozza. - Nahát Kismackó, megégetted magad? Ügyetlen voltál, jobban kellett volna figyelned. Máskor ne légy szeleburdi ebéd közben! Gyönyörű szemei kikerekedtek. Elsőre úgy tűnt, nem érti, miképpen lehet valaki ügyetlen, miközben semmit sem csinál azon kívül, hogy egy helyben üldögél. Azután beletörődéssel, és egy kissé elszomorodva hajtotta meg fejét szuggesztív akaratom előtt. - Katonadolog. Ne is törődj vele! Meg sem kottyan ez egy olyan stramm fiúnak, mint amilyen te vagy – mondtam, és könnyű csókot leheltem kis karjára, amin már egy pénzérme nagyságú felületen virágzásnak indult a márványozott, halovány vörös rózsa. Majd a biztonság kedvéért hozzátettem: Legközelebb jobban vigyázz! Kismackó a balesetről úgy számolt be a bizottság előtt, amit szülői kérésre hívott össze az intézmény vezetősége, mint saját hibájából bekövetkezett szerencsétlen véletlenről. A meghallgatáson az édesapán és az édesanyán kívül jelen voltam még jómagam, a csoportunk második óvónője, és az óvodaigazgató. A baleset körülményeinek részletes elemzését követően Kismackó figyelemzavara, viselkedésbeli problémái, illetve az óvoda- vagy csoportváltás lehetőségei kerültek napirendre. Az utóbbi végül is nem következett be. Kismackó ugyanis amint meghallotta, hogy elszakíthatják tőlem, gyakorlatilag összeomlott és hangos, görcsös zokogásban tört ki. Égbe kiáltó pedagógiai hiba volt ezeket a dolgokat a kisfiú jelenlétében tárgyalni. De ha már ilyen nagyszerű lehetőséget kaptam a vezető óvónő alkalmatlansága folytán, hát bolond lettem volna nem élni vele. Kismackó színe előtt döftem szavaim pengéjét az édesanya szívébe: - Tudja Anyuka, én egyetlen okot látok a gyermeket érintő összes probléma hátterében. Mégpedig azt, hogy otthon nem kap elég szeretetet. És ha ezen nem változtatnak, akkor ne is számítsanak másra, mint tanulási zavarokra az iskolában, amit hamarosan meg kell kezdenie, majd kamaszkori drog- és

alkoholproblémákra, és végül arra, hogy öngyilkosságot fog elkövetni! Az elhangzottakat dermedt csend követte. A szobában csak Kismackó szipogását lehetett hallani. Azután a súlyosan sebzett nő sírógörcsöt kapott. Az apa ekkor felállt. Olyan erővel markolta a nehéz tölgyfaasztal lapját, hogy ujjai fehérre váltak, ahogyan kipréselődött belőlük a vér. Azt hittem, a következő pillanatban rám borítja. Arcán alig észrevehetően rángani kezdett egy izom. Majd kézen fogta a gyermeket és a feleségét. - Gyertek! – mondta, és mindhárman távoztak, be sem csukva az ajtót maguk után. Még ugyanazon a délutánon hatalmas szélvihar tört a városra a hegyek felől. Olyan, amihez foghatót még a legöregebbek sem láttak. Esőt nem hozott magával, egyetlen cseppet sem. Pusztulást annál inkább. Az óvoda tetejének bádog héjalását úgy ragadta el, mint valami összegyűrt és eldobott papírszalvétát. A hatalmas, korcos szürke fémdarab eszét vesztett pokoli madár módjára tombolt a levegőben. Repdesett, vergődött, dühöngött. Totálkárosra tört néhány autót, a fák koronáját leborotválta, majd újra a magasba emelkedett és bevágódott az immáron csupasz tetőszerkezet gerendái közé, melyek úgy meredtek a sötétült ég irányába, mint valami félig elrothadt tetem kiálló bordacsontjai. Búcsúzóul oldalba veregette a környék házait, a legtöbbjükben milliókra rúgó károkat okozva, majd dolga végeztével megpihent egy közeli futballpályán. A vihar az óvoda másik szárnyát nem bántotta. Az épségben maradt. Arra az épületrészre viszont, amelyben a mi csoportunk is elhelyezkedett, ideiglenes tetőt kellett készíteni vízhatlan, vastag fóliából. A szerkezet és a héjalás végleges rekonstrukcióját a nyári szünetre halasztották, amely már küszöbön állt. A szünidő elmúltával Kismackónak meg kellett kezdenie az első osztályt. Egyre sürgetőbbé vált tehát a kényszer, és kézzelfoghatóbbá a fenyegetés, hogy Kismackót szem elől tévesztem, hogy kikerül sötét bűvkörömből. Muszáj volt cselekednem. Úgy döntöttem, hogy ügyemet a következő szabbat alkalmával a tanács elé viszem. Így is tettem, a segítség pedig nem váratott sokáig magára. A költőt a buszon ismertem meg, amin minden áldott nap harminc perceket kellett zötykölődnöm. Először kora reggel, majd – a munka végeztével – késő délután. Ennyi időbe telt az út a Pitypang óvoda és a kis falu között, ahol éltem. Vézna volt. Madárcsontú. Sötét öltözéke csak jobban kihangsúlyozta ijesztő

sápadtságát. Bőre viaszos volt, mint a holtaké, akik alkáli fémekben gazdag talajban fekszenek. Apró kockás barétot viselt. Ez a fejfedő volt öltözékének, és általában véve egész megjelenésének egyetlen figyelemre méltó darabja. Azt kérdezte, leülhet-e mellém. Bólintottam. Sejtettem, hogy ő az. A küldött. Erről hamarosan bizonyságot is nyertem, amikor helyet foglalt a mellettem lévő ülésen, ahol aztán ölében nyugtatta összekulcsolt kezeit. Bal kisujján egy míves ezüstgyűrűt pillantottam meg, melyet boszorkányszög ékesített. Most már kétségem sem lehetett kiléte felől. Azt mondta, költő. Olyan költő, aki soha nem ír. De belül gyakran poétává változik, és olyankor zavaros képzeletének pennája az univerzum legszebb költeményeit rója egy titokzatos pergamenre. Azok a versek annyira szépek, hogy szépségükkel talán csak egyvalami vetekedhetik az egész világon: egy asszony, aki most éppen mellette ül. És hogy amikor ebben a skizoid költőállapotában van, akkor tulajdonképpen másvalaki életét éli. Ezért olyankor nem is öregszik. Ahogy a busz a falum határába érkezett, ő felállt, hogy az ajtóhoz engedjen. Nem kellett kérni erre. Tudta, hogy hol lakom. - Látjuk még egymást – mondta köszönésképpen. - Egészen biztos vagyok benne – válaszoltam. Még annak a hétnek a végén szabbatra gyűltünk össze a szögön. Ám Megűzetés lett belőle. Egy épp arra kószáló erdőjáró vett észre bennünket. Látott. Látta a táncunkat a telihold alatt, látta a révületünket, látta a tüzet, amit körbevettünk, és amelynek sem melege, sem hamuja, sem füstje nincsen. És látta a Fejedelmet is. Alászálltunk hát mindannyian a kupolaterembe, ahol aztán a bakancsos ember Megűzettetett. A szertartást az Incubus-mester maga végezte el a Fejedelem színe előtt. Az ember lelke mindannyiunk szeme láttára egyesült a közülünk valók sötét lelkével, amely hatalmas, oszthatatlan és végtelen. A Megűzettetést grandiózus ceremónia követte, melynek során a Fejedelem megint ágyasává tett az ünneplő tömeg gyűrűjében. A köröttünk örvénylő féktelen energiaáramok hullámzó tengerében egy pillanatra feltűnt a költő arca is. Végignézte a nászunkat. Rabommá lett. A réges-régi török népek baszargannak hívták a hozzám hasonlókat, mely nevezés gyökereit a „basz” szóban találná meg, aki venné a fáradtságot, hogy

keresni kezdje. A költőnek úgy kell közelednie a nyelvhez, amin megnyilvánul, ahogy a szobrászmester érinti a legértékesebb carrarai márványt. A művésznek kötelessége, hogy megismerje minden tulajdonságát, minden egyes molekuláját és atomját az anyagnak, amellyel dolgozni szándékozik. Hogy az én költőm ismerte-e a fent leírt etimológiai összefüggést, nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy a vágy, melynek tárgya én voltam, szakadatlanul, és már-már elviselhetetlenül kínozni kezdte. Az ünnepség óta nem telt el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne várt volna rám reggel a buszmegállóban, ne utazott volna velem az óvodáig, munka végeztével ne kísért volna haza. Számtalan alkalommal láttam a játszótér udvaráról, ahogy a környező utcákon kószált nyughatatlan ágyékától hajtva, vagy lopakodott a füzesek alatt, melyek a Szomorú-szigeten álltak, ahová továbbra is rendszeresen kilátogattunk a csoporttal. Szándékát sem titkolni, sem szerelemnek álcázni nem akarta. Pontosan tudta azt is, hogy a Fejedelemé vagyok. Világos volt számára, hogy ha vágya – mely lassanként az őrületbe kergette és napról-napra sorvasztotta – meg is valósulna, akkor csakis az ő színe előtt valósulhatna meg. De ez egy cseppet sem zavarta. Gondolkodás nélkül odadobott, vagy megtett volna bármit, cserébe azért, hogy a testemet megkaphassa. Én pedig tudtam, hogy mit kell kérnem tőle. - Ha elhozod Kismackót a kupolaterembe, hogy ott Megűzettessék, még a ceremónián a tiéd leszek! - Elviszem neked – válaszolta pillanatnyi tétovázás nélkül, és megcsókolta a boszorkányszöges gyűrűjét.

V. Újságcikk-töredékek

"Részekben nyilvánul meg az egész De jaj, az egészbe belevész a rész"

(JAZ: Kóda - szonett nélkül)

"... Az általános közfelháborodást kiváltó esemény kapcsán a Megyei Rendőrfőkapitányság szóvivője is nyilatkozott lapunknak. A hat éves kisfiú egy kirándulás során tűnt el nyomtalanul. A csoport a Pitypang óvodától tartott az állatkert felé, a Szomorú-sziget érintésével. A Kismackó becenévre hallgató gyermek eltűnését az egyik kísérő óvónő vette észre az állatkert pénztáránál. A rendőrséget késedelem nélkül értesítették. Érdemi információval sem a csoporttársak, sem az óvónők nem tudtak szolgálni. Őket, és a gyermek szüleit is kerestük, de egyikük sem akart a sajtónak nyilatkozni. A rendőrség tanúk után kutat, és a lakosság segítségét kéri..."

...

"... A megtört szülők is reménykednek benne, hogy a rendőrség által kitűzött milliós nagyságrendű nyomravezetői díj segít kimozdítani a holtpontról az ügyet, ami hatalmas sajtóérdeklődésre tart számot, és egyre kellemetlenebbé kezd válni mind a bűnüldöző szervekre, mind az érintett óvodára nézve, ahol még zajlik a belső vizsgálat..."

...

"... A könnyeivel küszködő reményvesztett apa videoüzenete mindössze másfél percig tartott, és a közszolgálati televíziós csatornák mindegyike közvetítette azt. A felvétel hátterében egy pillanatra feltűnt az édesanya is, aki az eset kirobbanása óta kerüli a nyilvánosságot. Megbízható forrásból származó értesülések szerint folyamatos orvosi kezelésre szorul..."

...

"... A szülők egyike sem adott választ arra az újságírói kérdésre, hogy mit éreznek a csoport két óvónőjével kapcsolatban, és hogy jogosnak tartják-e a felfüggesztésüket..."

...

"... A képen, amit a család bocsátott rendelkezésünkre, Kismackó különös ismertetőjele látható. A pénzérme nagyságú égési sérülés a kisfiú jobb könyökének külső oldalán helyezkedik el..."

...

"... A szemtanú kilétét a rendőrség bizalmas információként kezeli. Egyelőre annyit lehet tudni, hogy az ismeretlen, vékony testalkatú és feltűnően sápadt férfi

apró kockás barétsapkát viselt, és több alkalommal is látták felbukkanni a Szomorú-sziget fákkal sűrűn benőtt részein a Kismackó eltűnését megelőző napokban..."

...

"... A közvéleményt erősen megosztja a feltételezés, hogy a Kismackó-ügy szálai minden jel szerint egy sátánimádó szektához vezetnek. A váratlan fordulatot sokan puszta szenzációhajhászásnak vélik. Elgondolkodtató viszont az édesapa nyilatkozata, amit a fejlemények kapcsán tett. Ő ugyanis egyáltalán nem tartja mindezt elképzelhetetlennek. A bűnüldöző szerveket ezúttal hiába kérdeztük, a nyomozás érdekeire való tekintettel teljes hírzárlatot rendeltek el az ügyben..."

...

"... A magam és a családom nevében is kijelenthetem: Nem adtuk, és soha nem is fogjuk feladni a reményt! Kismackó életben van, és mi hazavárjuk..."

...

"... A szóban forgó Setét-lyuki bányaterület, ahol egy gombaszedő rátalált a Kismackó néven közismertté vált eltűnt kisfiúra, városunktól mintegy fél órányi autóútra található. A vidéket, amely a rendszerváltás előtt az ország barnaszéntermelésének egyik fellegvára volt, jórészt sűrű erdők borítják. Pillanatnyilag nem tudni, hogy Kismackó miként maradhatott életben. Az elsődleges orvosi vizsgálatok szerint hetek óta nem vett magához élelmet. A gyermek aki

egyáltalán nem kommunikál, és látszólag a környezetéről sem vesz tudomást, a felkínált ételt és italt elfogadja. Vizeletét és székletét visszatartani képtelen, helyváltoztatásra nem törekszik, családtagjait nem ismeri fel. Az ápolásáért felelős orvoscsoport arról számolt be, hogy néhány zúzódástól eltekintve nem találtak külsérelmi nyomokat a hat éves kisfiún..."

...

"... Továbbra sem egyértelmű, hogy van-e összefüggés a Kismackó-ügy, és a Setét-lyuki bányaterület közelében tavaly előkerült turista esete között. Mint arra olvasóink még emlékezhetnek, az erdőjáró megcsonkított holttestére szintén errefelé, egy elhagyott táró bejáratának közelében találtak rá. A környék nem csak a kirándulók körében népszerű, de közismert a terep- és vadászíjászok köreiben is..."

...

"... Pontosan öt hónap telt el Kismackó megtalálása óta. Az annak idején nagy port kavart, és fokozott érdeklődésre számot tartó eltűnési ügyben, amely egyike a hazai kriminalisztika legkülönösebb eseteinek, továbbra sincs előrelépés. Ám ennél is szomorúbb, hogy a kisfiú egészségi állapotában sem következett be semmilyen javulás..."

...

"... Az orvostudomány értetlenül áll a kisfiú esete előtt, aki lassan egy éve van

különös, majdnem teljesen vegetatív állapotban, ami leginkább az éber kómához hasonlítható. A kezelés során már több lehetséges diagnózis felmerült. Egyetértés mutatkozik azonban abban, hogy tünetei alapján Kismackó nem sorolható be egyértelműen az apalliumos szindrómával küzdő betegek közé. Sajnos teljes a konszenzus a jövő tekintetében is: Nincs a kezelőorvosok közül egy sem, aki bármiféle javulást merne prognosztizálni, és úgy tűnik, hogy ebbe lassan a gyermek családjának is bele kell törődnie..."

...

"... A szerkesztőségünkbe eljuttatott névtelen levél írója önmagát a "nem hagyományos orvoslás" képviselőjének tartja. Diagnózisa több, mint meghökkentő: A tünetek alapján nem kevesebbet állít, minthogy Kismackónak ellopták a lelkét..."

VI. Cervus

" …míg magad vagy a vadász meg a vad, s nem szűnhet kerge futásod. Győznöd se lehet, veszned se szabad ... Te vagy a vadász és te vagy a vad s távol, a hatalmas: az is te magad."

(Weöres Sándor: Harmadik szimfónia)

Íjjal lőni egyszerű, hiszen bármelyik gyermek képes rá – gondolná az átlagember. Íjjal lőni sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek látszik – állítják a tapasztalt íjászok. És van, aki szerint mindegyik álláspont egyformán igaz. Mert az oldás, a vessző útjára engedése valóban egyetlen pillanat csupán, amely során csak arra van szükség, hogy az íjász és a cél különvalósága semmivé váljék a lecsendesült tudatállapot végtelenségében. Ugyanakkor száz meg száz izomrostnak kell egymással jól begyakorolt összhangban dolgoznia lövés közben. Köztük olyanoknak is, melyek létezéséről az íjász talán nem is tud. Az íj fejlődéstörténetét vaskos kötetekben lehetne taglalni. Hasonlóképpen az íjkészítés technológiáit, a vesszők paramétereit, lövés közbeni viselkedését, és így tovább a végtelenségig. Az íj fegyver. Prédát ejt, hazát szerez és megvédelmez. Az íj hangszer. Lelki gyakorlatok eszköze. Az íj sportszer. Az íj kapcsolat az ősök és a jelenvalók között. Maga a megtestesült spiritualitás. Az íj és a nyíl szimbolikája talán még a pentagrammáénál is gazdagabb. Az íj egy darab fa. Esetleg némi szaru, szarvasín és halhólyag-enyv, semmi több.

Mint annyian mások, ő is gyerekként fogott először íjat a kezébe. Maga készítette somfának vesszejéből és egy darab zsinegből. Majd, ahogy teltek az évek, végigkalandozta az íj teljes evolúcióját. A gyerekkori indiánfegyvereket botíj váltotta le. Jelentős állomás következett ezután: a sztyeppei népek merev szarvú visszacsapó reflexíja. Ismét lépett egyet. Rövid kirándulás a vadászíjak világába, amelyek pontosabbak ugyan történelmi elődeiknél, de úgy pengenek a húrjaik, hogy bolyhos hangtompítót kell raknia rá az embernek. Kis kitérő a hosszúíjak felé, melyek tiszafa illatát idézték az elméjébe, meg a százéves háború csatáinak sorát. Majd az olimpiai íj, és annak lecsupaszított testvére. És megint egy váltás. A rettegett vadászfegyver, a modern kori csigás gyilkológép, melynek használatával az ember akár kisujjal is féken tud tartani halálos erőket. Majd ennek a céllövésre kifejlesztett változata. Utóbbi már inkább emlékeztetett egy űrállomásra, mint egy íjra. És végül a számszeríj, a fegyver, amit az egyház kiátkozott. A csigás íjakénál valamivel kisebb hatótávolsággal, de olyan átütő erővel és behatoló képességgel, aminek a bűvöletéből aztán nem is tudott szabadulni többé. A számszeríj örök kedvenc maradt. Ám az alfa és az ómega nem lehetett más, csakis a merev szarvú reflex. A pusztai íj, amit népe harcosainak kezében egykor a fél világ rettegett. Az alap, amire építkezni, és az origó, amiből kiindulni lehet. Fa, szaru, szarvasín, halenyv. Hosszú évekig járt íjászversenyekre. Ahogy végigpróbálta az íjtípusokat, úgy haladt végig a szakágakon is. Lőtt teremben, lőtt pályán a szabad ég alatt, lőtt terepen, hegyoldalban, erdőben, várfalon. Lőtt színes lőlapra, lőtt fekete-sárga lőlapra, lőtt vicces célokra, lőtt a versenytársak vesszőjére, mozgó célokra, polifoam-állatokra, CD lemezek közepébe, liszttel töltött és felfújt lufikra, melyek bombaként robbantak, ha eltalálta őket az ember. Lőtt gyakorló heggyel, sípoló heggyel, lóbosszantó heggyel, pengés vadászheggyel, páncéltörő heggyel, és úgy általában mindenféle heggyel. Oldott gyűrűvel, ahogyan a törökök, oldott mediterrán módra, oldott ilyen és olyan fogású meg kialakítású kézi oldógépekkel, oldott hátfeszültségre működő oldógépekkel. Azután egy nap elunta az egészet. El a pontokat, a köröket, a bírókat, a szabályokat, mindent. Arra eszmélt, hogy a nagy versenyzés közepette valahol elveszett az íjászat. Pontosan emlékezett arra a napra, de még arra a percre is, amikor mindez világossá lett előtte. Egy erdei vendéglőben ült, és szarvast evett. Talán ez volt az oka az egésznek. A szarvas húsának fogyasztását ő mindig is ünnepként élte meg, és amióta az eszét tudta, különös gondolatok ébredtek ilyen alkalmakkor benne. A szarvas az erdőkbe repítette vissza. Az élet bölcsőjébe. Az elvágyódás világába. Titkokat suttogó lombok alá, ahol a talajtól az égbe törő ágakig

burjánzik a létezés, amely kipárolog és földöntúli gyönyörrel tölti el azt, aki belélegzi. Árnyaktól ölelt ingoványokba, vén fák odvas üregeibe, pinceszagú gombák spóralemezei közé, pajzsika levélfonákjára, sziklás meredélyek oldalába, komor hegyormokra és a csillagos éjszakába, amely láthatatlan léptek neszétől terhes. Kövek közül előtörő források kristálytiszta vizét itta ilyenkor, és átjárta az a bizonyos életöröm, ami a minden létezővel való egység felismeréséből fakad. Eredményhirdetésre várt. A csapatok már visszaértek és leadták a beírólapokat a lőtt pontszámokkal. A feldolgozás sokáig szokott tartani, így jobbnak látta, ha beül az étterembe (amelynek terasza egyébiránt versenyirodaként is szolgált), hogy harapjon valamit. Szarvast rendelt. Amíg az ételre várt, maga elé vette azt a pár napos újságot, amit a pulton talált. Egy helyi lap volt, terjedelmes vezércikkel, és abban egy gigantikus gímbika képével. A fotó Caravaggiót ábrázolta. Az íjász hallott már az állatról, hiszen nem volt a környéken senki, akihez el ne ért volna a híre. Látni azonban még sohasem látta. Ez volt az első alkalom, hogy megpillanthatta. És bár csak egy kép volt, amiben gyönyörködhetett, az erdők fejedelmi ura így is lenyűgözte. Megpróbálta elképzelni milyen érzés lehet a rőt szőrzetet tapintani, az állat illatát beszippantani, figyelni, ahogyan orrcimpái remegnek, és hallani a bőgését, ahogy az az erdőségen átremeg. Mire a felszolgáló az asztalához ért az ínycsiklandó szarvassülttel, ő már tudta, hogy mit szeretne legközelebb célba venni. És azt is, hogy mivel. Onnantól kezdve minden gondolatát Caravaggio töltötte ki, és az íj, amit a nemes vad elejtésére készíteni szándékozott. Természetesen csak tradicionális íj jöhetett szóba. Az ősök által használt anyagokból, az ősök által használt és továbbadott módszerek szerint elkészítve. Amilyennel Hunor és Magor űzte egykoron a Csodaszarvast. Kassai Lajos, a modern kori lovasíjászat atyja mondta egyszer, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Az íjász pedig elhatározta, hogy ezt az igazságot igyekszik majd szem előtt tartani végig a küldetése során. A tervezgetés olyannyira lefoglalta, hogy még az ebéd utáni eredményhirdetést is elmulasztotta. Már egyáltalán nem volt fontos a verseny. Már nem számított semmi más, csak maga a lövés. Az az egyetlenegy, tiszta, mindent önmagába foglaló lövés, ami egy röpke kozmikus pillanat erejéig köldökzsinórként fogja majd Caravaggióval összekötni.

Aki íjászatra adja a fejét, abban előbb-utóbb felmerül az igény a saját vesszőinek elkészítésére, hiszen a nyilakat hozzá kell igazítani mind az íjász testalkatához, mind a fegyver erejéhez. Belemerül a ballisztika meg az aerodinamika rejtelmeibe, a különféle faanyagok tulajdonságaiba, és egyéb hasonló technikai kérdésekbe. Azután általában elkövetkezik az a pillanat, hogy egy saját íj megalkotásán is gondolkodni kezd. A tettek mezejére azonban itt kevesebben lépnek, mint a vesszők esetében. Az íj készítéséhez szaktudás, kitartás, elhivatottság és türelem szükségeltetik. Ő nem volt híján ezek egyikének sem. Volt már némi tapasztalata fával, műgyantával, karbon- és üvegszállal is. Ám ezekkel az anyagokkal dolgozni mégis csak más volt, mint az ősi matériákat kézbe venni. Így a legelső használható szaruíj elkészítése másfél évébe telt. Nem találta elég jónak. Hamarosan megszületett a második. Az sem ment át a szűrőn, de ő nem adta fel. És a harmadik kísérletre már egy olyan fegyver került ki a kezei közül, amit méltónak talált Caravaggio elejtésére. Cervus – ezt a nevet adta neki. Úgy ejtik: kervusz. Elsősorban szarvast jelent. Másodsorban egy olyan fát, melynek ágai – egy régi latin szótár szavaival élve – "elcsapva és meghegyezve voltak, s mely az ellenség eltartóztatására szolgált". Azután jelöl még ágast, amely támaszául szolgálhat szőlőnek vagy fedélnek. Úgy érezte, hogy ez így van rendjén. Az íjának neve kell legyen. Egy olyan erejű íj, amit egy átlagos férfiember uralni és biztonsággal kezelni tud, megfelelő eszköz arra, hogy halálos sebet ejtsen egy kifejlett szarvasbikán. A Cervus ilyen fegyver volt. A nyíl másképpen sebez, mint a puskagolyó. Nem szakít ki ökölnyi szövetdarabokat a vadból, így nem okoz gyakorta vérzéssel alig járó, de annál fájdalmasabb és nehezebben gyógyuló sérüléseket. A nyílhegy vág. Erős, legtöbbször befelé irányuló vérzést okoz. Az állat általában ebbe hal bele. Ha viszont nem talál létfontosságú szervet, akkor a következmény legtöbbször felépülés, és nem hetekig tartó szenvedés, lassú haláltusa. Mondják: íjjal téveszteni is nagyobb élmény, és férfihoz méltóbb dolog, mint puskával célba találni. Az a szerető-féltő gondoskodás, amely a Cervus születését az íjász részéről végigkísérte, kijárt a vesszőnek is, amit Caravaggióra kilőni szándékozott. A pulykatollakat maga válogatta és vágta parabolára. A lapos, széles hegyet szintén saját kezűleg készítette el. Az éle némi fogazást is kapott, ami a nyíl mélyebbre hatolását volt hivatva elősegíteni. A vesszőtest anyagának kiválasztása több kérdést is felvetett, és az ezzel kapcsolatos döntését többször is megváltoztatta. Végül a cédrus mellett tette le a voksát. Szerette ennek a fának a bódító illatát,

amit a csiszolás vagy a végek kúpjainak kifaragása során oly intenzíven lehetett érezni. Annyira szerette, hogy ha néhanap gyakorlás közben összetört egy vesszője, soha nem mulasztotta el a sérült darabot orrához emelni, és alaposan megszaglászni. A törött felület csak úgy árasztotta magából az illékony gyantát. A cédrus test merevségére különös figyelmet fordított, hisz adott esetben ez a paraméter jelenthette a különbséget egy találat vagy egy tévesztés, egy sebzés vagy egy ejtés között. A történelmi íjak ugyanis nem középlövők. Ez hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a cél, és a vesszőnek azon pontja között, ami az ideggel érintkezik, útban van valami: maga az íj teste. Egészen pontosan a markolata, amit a vesszőnek meg kell kerülnie, hogy azután farkával jobbra-balra csapkodó hal módjára tovább haladhasson az úton, amire küldték. Ezt a jelenséget nevezik az íjászat paradoxonának. Ha a vesszőtest túl merev, akkor a markolat megkerülése után a nyíl nem fog visszatérni a pályájára, és abba az irányba véti majd el a célt, amerről az íj testét megkerülte. Ha a merevség, vagy másképpen szólva a gerincesség értéke alacsony, akkor két dolog történhetik. Az egyik, hogy a vessző most pont ellentétes irányban megy mellé. A másik pedig – és ez a rosszabb alternatíva –, hogy az erőknek köszönhetően, amit gyengesége folytán elviselni képtelen, még azelőtt darabjaira robban, hogy az íjat elhagyhatná. Ilyenkor szokott bekövetkezni az a sérülés, amely az íjászoknál ugyanúgy tipikus, mint a kerékpárosok esetében a kulcscsont törése. A repeszek módjára szétfröccsenő vesszőmaradványok egyike átfúrja a kézháti csontközötti izmot a mutató- és hüvelykujj által határolt területen. A musculus interosseus dorsalis, vagy a tartó kéz egyéb részeinek keresztüllövése egyébként bekövetkezhet túl rövid vessző választása esetén is, de az esetek nagyobb részében a vessző "puhaságának" köszönhető. Illetve megfelelő merevség mellett az anyagszerkezet rejtett hibáinak. Hiszen, ahogyan az öreg vesszőkészítő mesterek mondják, a fába senki sem lát bele... Az íjász tehát okkal fordított figyelmet arra, hogy megfelelő felszereléssel induljon az áhított cél után. Annál rosszabb talán semmi sem lett volna, mint hosszú fáradozást követően lehetőséget nyerni egy tiszta lövésre, és azután a gyatra fegyver miatt elvéteni azt. Megtett tehát minden tőle telhetőt. És ez nem csak az íj és a vessző tekintetében volt igaz, de ugyanúgy állt Caravaggióra is. Megszállottként gyűjtött, rendszerezett és elemzett minden információt, ami a szarvasbikával kapcsolatban napvilágot látott. Újságcikkeket ollózott,

személyesen kereste fel és faggatta ki azokat az embereket, akiknek volt szerencséjük Caravaggiót a saját szemükkel látni, könyvtárakban kutakodott, szakkönyveket bújt, hogy a gímszarvasok szokásait és életvitelét tanulmányozhassa. Kapcsolatba lépett azokkal az íjász sporttársakkal, akikről tudta, hogy vadászni vagy hajtani járnak, hogy tőlük is megtanulhassa mindazt, ami tanulható. És természetesen gyakorolt, gyakorolt, gyakorolt. Ha épp nem az ötszögű tisztáson érte az este, akkor a környező ösvények, csapák valamelyikén. Úgy járt a nagy bika nyomán, mint nőstény macska után a kandúrok bagzás idején. Nagyjából fel is térképezte Caravaggio mozgását, ismerte kedvenc táplálkozóhelyeit, a forrásokat, ahová szomját csillapítani járt, és ezer között is képes lett volna beazonosítani hasított patájának nyomát. Sokszor érezte már a közelségét, a pézsma illatát, hallotta mozgásának neszeit. Ám nem hogy lövéshez jutnia nem sikerült, de még csak megpillantani sem tudta az állatot. Egy idő után feltűnt neki, hogy a bika nappal és éjszaka is előszeretettel tartózkodik az ötszögletű tisztás közelében. Észrevételét a helyiek beszámolói is alátámasztották. A Caravaggio-észlelések valamiért elkezdtek arra a helyre koncentrálódni. Ezt felismerve döntött úgy az íjász, hogy feladja a cserkelést, és inkább meglesi a szarvast. Jól van így – gondolta. Ha nem engedsz magadhoz, akkor gyere el te énhozzám. Gyere el a tisztásra, és én ott várni fogok rád!

VII. Az óvónő feljegyzései: A Megűzetés

"És mondd Mester, hogy lényegünk a lélek Semmivé lesz, vagy vándorol tényleg? És ha voltam féreg, rinocérosz, sakál Azonos-e azzal, ki most előtted áll?

A léleknek Ifjú, úgy van vándorútja Miként a gyertyaláng gyertya lángját gyújtja Válaszold meg nekem, hogy a fellobbanó Azonos a volttal, vagy már különvaló”

(JAZ: Kóan)

A költő állta a szavát, és elhozta Kismackót közénk. Litha közeledett, a tűz ünnepe, mikor a Megűzetés alkalmából mindannyian összegyűltünk a szög alatt, a kupolateremben. Íme hát elkövetkezett erőink győzedelme, és a gyermek miénk lesz mindenestől és mindörökre, amint eljövend az éjfél. A föld gyomrának sötét üregei, melyeknek falát hideg verejtékként lepi a mélység örök párája, lassanként megtelnek bódító füvek főzetének kipárolgásaival. Színes, varázsos olajok aromája érzik át a légen, és itt-ott mágikus tárgyak körvonalai bontakoznak ki a homály leple alól. A folyosókon mozgás támad. Minden irányból érkeznek a közülünk valók. Láthatatlan suhanásuk, cikázásuk neszét hallani. Innen-onnan kecskék mekegését és

macskanyávogást. A kupolateremben, az oltár közelében fellobban a tűz. Megfoghatatlan árnyak kezdenek hullámzó-vonagló táncaikba a csarnok falán. Mi pedig percről-percre többen üljük körül őket. Elérkezik a Boszorkánymester bevonulásának az ideje. Segédei kíséretében közeledik. Haragoszöld kaftánt visel, melynek hátán ezüsttel van hímezve a jel. Arcát csuklya árnyékolja, csak bozontos fekete szakálla látszik. Kezében gazdagon díszített ezüst serleg. Magasra tartja. Elfoglalja helyét az oltár és a máglya között. Megkezdi köszöntő beszédét, üdvözöl mindannyiunkat, és hozzáfog, hogy megidézze a fejedelmet, kinek érkezésére – mint tudjuk – még várnunk kell. A kupa megkezdi az útját. Mélyvörös, sűrű folyadék bugyborog benne, mely a sötét mágia mámorító gőzeit bocsátja magából. Szájról-szájra, pofáról-pofára jár, és bármennyien iszunk is belőle, a nektár nem kevesbedik. Alig gördül le a korty utolsó cseppje is torkunkon, szamárbőr dobok hangja kél. Monoton ritmusa úgy hullik ránk, a terem feketéllő boltozata felől, mint nappalra az este. Kántálás úszik felette. Aki már ivott, csak az hallja a zenét, csak annak osztályrésze a révület. És mire a kupa befejezi útját, már mindenkiben ott a lüktetés, mindannyiunk ereiben ott pulzál a kerengő mákony. Fülében valamennyi ünneplő a saját zenéjét hallja, de a tánc, amit járni kezdünk a tűz körül, az közös. Ugyanabban a szédült forgásban valósul meg a hasonlatosságunkat és egymáshoz tartozásunkat kifejező egység. A dobok üteme egyre vadabb, a zene egyre hangosabb. Áramlásunk immár féktelen, mindent elsöprő erejű örvényléssé változik, melynek középpontjában megszületik a vákum, a mindent magába szippantó üres sötétség. A csarnok boltozatának kőzetrepedéseiből, a szétnyílások és mállások mikroszkopikus hézagaiból átláthatatlan füst szivárog elő: A Fejedelem közeledik. A füst lassan ereszkedik alá. Körbeveszi és magába fogadja a táncolókat, mint anyja méhe a magzatot, vagy mint koporsó a holtat. Fátyolfüggönyként takar, és ami áttetszik finom szövedékén, az csak sejtelem. Itt van, de meg még nem testesül. Csendet parancsol. A hangszerek elhallgatnak, és már csak a dobok ritmusa lüktet a mélyben. Minden tekintet a Hidegh-aknából szájadzó folyosó felé fordul, ahol a sűrű füstből lassanként kibontakozik a közeledő költő alakja. Karjában egy félig öntudatlan, szőke gyermeket cipel. A tömeg szétnyílik, hogy utat engedjen nekik. Az Incubus segédei – fekete köntösbe öltözött baljós alakok – a költő elébe sietnek, hogy a gyermeket átvegyék tőle, és az oltárhoz vigyék.

A Fejedelem engem szólít. Köröttem gomolyog, bíbor kaftánom csillogó szövete alig-alig tűnik rajta át. Indulnom kell az oltár felé. Az enyéim csillogó, ájtatos tekintettel fordulnak utánam, amerre mellettük elhaladok. Palástom enyhe légörvényt támaszt, belelegyezve a lábaim körül lengedező füstbe, ami megemelkedik egy kissé, láthatóvá téve egy pillanatra a mögöttem sorjázó patanyomok bizonytalan körvonalait. Pár lépés már csak az oltár. Kibontakozik a vörös márvány mintázata, a nemes kőzet nyirokerei. Kismackó bódultan hever előttem. Szemhéjai félig zárva. Teste szinte moccanatlan, csak egy-egy rángás fut néha végig rajta. Bőre viaszos és hófehér. Pillantásom a karjára téved, a ráégetett billogot keresi. Ott van, ahol lennie kell. Ő az. Akit annyira akartam. Balomon féltérdre ereszkedve ott a költő. Fejét meghajtja, két kezével egy tálcát tart a magasba. Azon lila bársonyból párna. A párnán pedig ott hever a színezüst sarló. Pengéjének élén hidegen csillannak meg a kupolaterem kósza fényei. Pisszenést sem lehet hallani. A Fejedelem mögöttem áll, és mondásba kezd. Igéit szóról-szóra ismételem vissza. Hangom távolinak tűnik, saját fülem számára is idegen. Aztán az utolsó ige hullámai is elnyelődnek a földnek e sötét bendőjében. Itt az idő, most rajtam a sor! Mancsom megragadja az áldozati sarlót. Tűhegyes karmaim keskeny barázdákat vonnak a farkasfogakkal berakott kőrisfa nyélbe. Kismackó aléltan fekszik előttem az oltáron. Szinte nem is mozdul. Feje néha öntudatlanul átbillen a másik oldalára, de ennél több életjelet nem ad. Az Incubus segédei mindenesetre ott állnak készenlétben, hogy szükség esetén lefoghassák, megragadhassák végtagjait. A Fejedelem jelt ad. Most bevégeztetik hát. Fejem fölé emelem a sarlót, és Kismackóra nézek. Tekintetem még egyszer utoljára az ő tekintetét keresi. Azt az égszínkék, vidám, élettel és huncutsággal teli szempárt, ami oly távoli már, mintha sosem létezett volna, és ami valamikor régen egy csapásra megbabonázott engem. Azt akarom, hogy rám nézzen. A tömeg feszült várakozással figyel. Kismackó szemhéjai lassan felhúzódnak. A fátyolos íriszek tükrében meglátom szörnyeteg-önmagamat. És látok még valamit: a rettegés semmi mással össze nem téveszthető csillanását. Azután, mielőtt lesújthatnék, az elgyötört test görcsbe rándul. Az aprócska mellkas megemelkedik, majd egy hatalmas sóhajtás fakad fel belőle. A sóhajtással pedig leheletfinom, kékesen fénylő pára, amely pár pillanatig az oltár felett lebeg, majd nyomtalanul, megfoghatatlanul és örökre tovatűnik. Mi pedig

ott állunk a légben eloszló látomás előtt, értetlenül, üres kézzel mindannyian.

VIII. Caravaggio

"Solvere volo et solvi volo. Salvare volo et salvari volo. Generare volo et generari volo. Cantare volo et cantari volo. Saltate cuncti! Ornare volo et ornari volo. Lucerna sum tibi, ille qui me vides. Janua sum tibi, quicunque me pulsas. Qui vides quod ago, tace opera mea. ... Oldani vágyom és oldódni vágyom. Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom. Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom. Dalolni vágyom és dalláválni vágyom. Mind táncoljatok! Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom. Lámpád vagyok, ha látsz engem. Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám."

(Weöres Sándor: A teljesség felé – Egy apokrif János-evangéliumból)

Az ötszögletű tisztás az éjszakában csak kékesfekete kontúrok kusza halmazának tűnt az íjász szemében. Látni igazából nem lehetett semmit, inkább csak sejteni. És ő azt sejtette, hogy Caravaggio a közelben jár. Keze egy pillanatra megérintette az íjat. Aztán a vessző hegyét is. Csak zajt nem csapni! Bármelyik pillanatban feltűnhet a bika. Egyszerűen érezte, hogy ezen az éjszakán el kell jönnie. Olyan módon érezte, ahogyan az időből kilógó lövések közben a találatot érzi meg előre az ember. Tagjai szinte meggémberedtek a hosszan tartó, moccanatlan várakozástól. Felnézett az égre. A felhőket figyelte, ahogy lassan oszladozni kezdtek. Egy perc sem telt bele, és a telihold pőrén, teljes kerekségében mutatta meg önmagát. Az ezüstös fény, mint csillagpor szitált alá, és ömlött el a tisztáson, szétoszlatva az előbbi sötétséget, és sejtelmes félhomályt bocsátva az éjszakai erdőre. A füvek, a környező fenyvesek, a bükkös és a bozótos holt körvonalai megelevenedtek, mintha csak a holdvilág lehelt volna életet beléjük. A levegő cirpeléssel, neszezéssel, mocorgással és egymáshoz ütődő gallyak finom zenéjével lett terhes. A talaj buja, mámorító illatokat párologtatott ki magából. Olyan érzés volt beszippantani, mint az érett istállótrágya friss földdel vegyült szagát, az életerő koncentrált szubsztanciáját. Az íjász szinte el is feledkezett róla, hogy mi célból van itt, annyira lenyűgözte a körülötte áradó, semmihez sem fogható szépség, a puszta létezés gyönyöre, és a végtelen potencialitása annak, aki mindezt megteremtette, számunkra is tapasztalhatóvá tette. Tekintetét úgy jártatta végig a tájon, mint a birodalma fölött elégedetten szemlét tartó király. És akkor, a tisztás közepén megpillantotta Caravaggiót. Az íjász, aki évek óta álmodozott már a legendás állatról, sokszor elképzelte magában, hogy milyen is lehet valójában, miféle érzés lesz majd találkozni vele. Ám a hold ezüst sugarában fürdő fenséges gímbika a legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Negyed tonnányi nyugodt férfierő állt méltóságának teljes tudatában a szeme előtt. Vörhenyesbarna szőrzete sörényt ugyan nem képezett,

de határozottan vastagabb, tömöttebb volt ott, ahol az erőteljes kvadratikus test nyakba ment át. Az íjász tüzetesen megszemlélte a fejet, majd az agancsot is. Barkás volt még, hiszen csak a nyári napforduló ideje járt. De két hónap, és a Bakony legszebb koronaékszere válik belőle. A háncsnak majd a maradékát is lehántja, heréi elnehezülnek, szemmirigyei és hasa alja súlyos illatokkal üzen majd a vetélytársaknak és a teheneknek. Bordái közül mély bőgések szállnak fel az égre, végigrezegnek erdőkön, réteken, hegyormokon át. És nem fog akkor már gondolni semmi másra, csak párzásra és harcra. De szép is lenne akkor viszontlátni! Az íjász szinte már sajnálta, hogy meg kell ölnie az állatot. Caravaggio ideális távolságra, mintegy negyven lépésnyire állt tőle, és az oldalát mutatta. Az íjász a lapockacsontot kereste. Onnét még egy tenyérnyivel hátrébb. Azután függőlegesen le, majdnem a mellkas aljáig. Szinte maga előtt látta a berajzolt sebzési zónát, és benne a kisebbik kört, ami a biztos halált jelentette. Ott a szív. Szinte hallani lehetett a dobogását. Egy pillanatra olyan érzés kerítette hatalmába, hogy a földnek is szíve van, és ott dobog-remeg a lábai alatt. Kihúzta a vesszőt a tegezből, és óvatosan, hogy zajt ne keltsen, a húrra pattintotta. Lassú félkörívben emelte fel az íjat. A három ujj élő kampóként kezdte feszíteni az ideget. A kar és a könyök olyan simán indult meg hátrafelé egy egyenes vonal mentén, akár egy gondosan ápolt gépezet dugattyúja. Az íjász hátán összezárt a két lapockacsont. Az íjkarokban már ott lapult a halál, és csak parancsra várt. Caravaggio ekkor felkapta a fejét, majd az ég felé emelte. Az íjász döbbenten figyelt. A bika kitátotta száját és bőgni kezdett. Mit csinál ez az állat? Június van, a szarvasok ilyenkor nem üzekednek! Hiszen borítható tehenet sem találni most a környéken, és az agancsok sem alkalmasak még a harcra az évnek ebben a szakaszában. Caravaggiót azonban ezek a tények mit sem érdekelték. Ő csak bőgött szakadatlanul tovább, basszusai nehéz sziklák módjára görögtek szerteszét. Az íjász a gyomárban érezte zengésüket. Aztán felfigyelt valamire, ami még a bőgésnél is jobban meglepte. A szarvasbika torkából a hanggal együtt párafelhők törtek elő! Olyanok, amiket télen, hideg időben teljesen természetesnek tart az ember. De hogy nyáron ilyesmi előforduljon, az teljességgel ellentmondott a fizika törvényszerűségeinek. Mi a fene ez? Szentivánéji csoda? Már-már azon volt, hogy leengedje az íjat, amikor olyasvalamit pillantott meg, amitől aztán végképp földbe gyökerezett a lába.

A párapamacs, amit Caravaggio kilélegzett, nem oszlott szét a levegőben. Ott maradt egyben, kisebb felhőként a szarvas orra előtt. Lebegett pár pillanatig, aztán lassan, nagyon lassan égszínkéken csillogó, porladó valamivé változott. Úgy tündökölt a teliholdas éjszakában, mint valami titokzatos sarki fény, mint mikroszkopikus hókristályok táncoló halmaza. Szinte érzékelhetetlenül finom és apró, kékes kristályoké. Azután Caravaggio mellkasa tágulni kezdett, és az egész delejes látomást mindenestől magába lélegezte. Ez már sok volt az íjásznak. Az agy kiadta a parancsot. Axonok, dendritek és különféle sejtnyúlványok serege lépett akcióba. Nátriumionok indultak rohamra a citoplazma felé, neurotranszmitterek bombázták az idegsejtek preszinaptikus membránjait. Az üzenet emberi elme számára felfoghatatlan sebességgel érkezett meg a mély hátizmokhoz: Oldj! Mozdult a lapocka, a váll, a kar, majd a kéz. Az ujjbegyek oly könnyedén, olyan gyengédséggel bocsátották útjára az íj idegét, mintha nem is zabolátlan erőket szabadítanának el, hanem szeretettel simítanának még egyet a játszótérre induló kisgyermek szőke haján. A tradicionális nyílvesszők végén van egy bevágás – ajaknak is nevezik. Ebbe illeszkedik bele a fegyver húrja. Az érintkező felület nem nagyobb, mint egynegyed gyufaszál. Ide koncentrálódik, itt vivődik át a vesszőre a lövés összes energiája. A cédrusgyanta illatát valamivel előbb érezte meg az íjász, minthogy elért volna füléig a szilánkokra robbanó vessző hangja. Hasonlóképpen elméje is előbb fogta fel, hogy átlőtte a saját kezét, minthogy meglátta volna a hüvelyk- és mutatóujja közül meredező, arasznyi cédrusdarabot. A Cervus kihullott a kezéből. Leülni, mielőtt elájulsz! – visszhangzott fülében a tanács, amit egy íjászbalesetekkel foglalkozó cikkben olvasott valamikor. Lerogyott egy közeli kőre és úgy érezte, zokognia kell a hirtelen rázuhanó fájdalomtól. Nem, nem a keze fájt. Caravaggio elveszítése fájt, de elviselhetetlenül. A szarvas nem ugrott meg a zajra. Ott állt a pentagramma-tisztás közepén, és őt figyelte. Figyelte, ahogy az ember, aki az imént még az életére tört, most marokra fogja a vessződarabot, amely mentén vékony patakocskákban szivárog kézfejéből a vér, és egy határozott mozdulattal kihúzza a sebből. Aztán nekikészülődik, hogy a telihold fényénél ellássa a sérülését, legalább arra az időre, amíg orvosi segítséghez juthat. Lehúzza az íjászkesztyűt. Alatta pedig

makulátlan és ép a bőr, szintúgy a kéz minden szövete! Nincs seb, nincs vér, és nincs már fájdalom sem. Nyilván a sokk teszi – kommentálja magában az íjász a látványt, amit logikus magyarázat híján érzékcsalódásnak vél. A történtek után pedig nem csodálkozik azon sem, hogy a szarvas szinte emberi tekintettel bámulja őt. Valahogy úgy, mintha egy hatéves forma kisfiú nézne vissza rá. Talán még mosolyog is. Aztán egyetlen szökelléssel eltűnik a tisztást ölelő fenyőfák között.

###

A szerzőről

Az író akkor író, amikor ír, máskülönben nem az – tartja a mondás. És valóban: ha volna is szándék bennem önmagam teljes megmutatására, a soraim nyomán megelevenedő figura akkor sem az író volna, pusztán csak az ember. (Ezért publikálok írói álnéven a civil nevem helyett.) Ugyanakkor igazat kell adjak az irodalomtörténet képviselőinek abban, hogy a szerzővel kapcsolatos ismeretek sok esetben gazdagabbá tehetik a műalkotást és teljesebbé a műélvezetet. Ennek jegyében következzék pár gondolat magamról: Írni azóta szeretek, hogy a betűvetés tudományát kisiskolásként belém plántálták. Máig sem múló grafomániám természetesen végigkísért tanulmányaim során is, melyek közül a legjelentősebb mérföldkőnek a Pannon Egyetemen töltött éveket tartom. Ekkor ismerkedtem meg behatóbban az irodalomtudománnyal és a nyelvészettel. Jó néhány karizmatikus oktatóhoz volt szerencsém, és sok fontos összefüggést értettem meg. Az egyetemi időszak legnagyobb hozadéka számomra mégis az volt, hogy képessé tett a szövegek irodalmi értékének objektív megítélésére, és ezáltal reálisabb képet tudtam alkotni saját írásaimról is. Műveim számára sokáig csak a honlapomon biztosítottam publicitást, a nyomtatásban vagy e-könyv formájában történő megjelenést nem tartottam fontosnak. Később mindez megváltozott, és úgy éreztem, hogy hangsúlyt kell fektetnem a szélesebb olvasóközönség elérésre. Hamarosan kiadásra került egy novellás- és egy verseskötetem, valamint több irodalmi antológiában is helyet kaptam. 2014-ben ért az a hatalmas inspirációt jelentő megtiszteltetés, hogy elnyertem a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely által kiírt országos írói verseny első díját, és ugyanennek a megmérettetésnek költői kategóriájában arany minősítésre érdemesítettek. Elsősorban a novella foglalkoztat, de versek, műfordítások és regények is kikerülnek a tollam alól. Az írás számomra lelki szükségletet jelent, ami által egyfajta meditatív állapotba kerülhetek. Másrészt jelenti Isten teremtő erejének megtapasztalását. Harmadrészt pedig egy olyan működést, amit leginkább a kiválasztás szervrendszeréhez tudnék hasonlítani: kívülre kerülhet általa, aminek

kívül van a helye. Hiszem és művelem Arisztotelész Poétikájának igazságát, miszerint “A költőnek inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie”. Saját művészi hitvallásom pedig a következő: Nincsen fikció és nincsen valóság. Pusztán történetek vannak. Az érzékelt világot történetekként éljük meg ugyanúgy, mint önmagunk létezését. Millió meg millió történet megszámlálhatatlan szála kapcsolódik, fonódik, kapaszkodik egymásba hol gyengébben, hol erősebben, hol pedig elszakíthatatlanul. Ekképpen szövődnek a végesek végtelen szövedékké, a különvalók hiánytalan egésszé, mely örök és oszthatatlan, és sem kezdete, sem vége nincsen. S bárha szemünk a míves keleti szőnyeget a maga teljességében is gyönyörűnek látja, azért csak kiragad belőle egy-egy motívumot, mely könnyen befogható, és annak szépségében szívesen merül el.

Megjelent

Saját kötetek:

A játékmester (Publio Kiadó 2013, ISBN 978-963-381-515-1) Tizennégy vers (Smaswhords 2014, ISBN 9781310066610) Húsvéti levél az elmekórtanról (Smashwords 2014, ISBN 9781311727787) Cervus (Smashwords 2014, ISBN 9781311891334)

Antológiák:

Sorsfordító szerelem (Garbo Kiadó 2013, ISBN 9786155007484) Ígéretek 10 (Garbo Kiadó 2013, ISSN 2061-7844) Szárnypróbálgatók 2014 (Raszter Kiadó 2014, ISSN 1785-8437)