A Hemsőiek 29712

AUGUST STRINDBERG

A HEMSŐIEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Sós Zoltán

978-963-376-494-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

ELSŐ FEJEZET

Carlsson beáll az új helyére, és széllelbéleltnek mondatik

Úgy jött, mint a fergeteg, egy áprilisi alkonyaton, höganäsi bütykös lógott a nyakában, szíjra fűzve. Clara és Lotta várta a dalarői révben a halászcsónakkal, de egész örökkévalóságba telt, amíg beszállhattak. Előbb a boltoshoz kellett beugraniuk egy hordó kátrányért, aztán a patikába, rühkenőcsért a disznónak, a postáról is kellett egy bélyeg, Fia Lövströmhöz is lementek a Zugba, hogy elvigyék neki a magkakast, kölcsönbe, és egyúttal elhozzák a kölcsöndíjat, a félfont szöszt, ami meg nekik kellett, a hálók javításához. No és végül a vendéglőben is elidőztek, mivel Carlsson meginvitálta őket egy csésze kávéra meg kalácsra. Végre-valahára csónakban ültek hát. De ekkor meg Carlsson akart kormányozni, és nem értett hozzá, ilyen vitorlásokat soha életében nem látott, kiabált a jámbor, hogy húzzák fel a csúcsvitorlát is, pedig olyan nem is volt, csak a négyszögletes rúdvitorla. A vámnál a hídon álldogáltak a révészek meg a fináncok, és jót röhögtek a ladikon, mikor látták, hogy a szél derékba kapja, és tereli szépen lefelé, Salstsäck-nek. – Hé, te – kurjantott utánuk egy révészinas –, állj meg, hé! Lyukas a sajkád! – De mialatt Carlsson a léket keresgélte, Clara félretaszította, és kivette kezéből a kormányt. Lotta is megmarkolta az evezőt, és így végre sikerült szélbe fordulniuk, és elkanyarodniuk, jó tempóban, az Aspösund felé. Carlsson zömök, vaskos värmlandi legény volt, a szeme kék, az orra meg horgas, mint egy kampósszeg. Mókás kedvű volt, és kíváncsi, eleven, de a vízi életben nem járatos. No meg őt különben is azért hívták Hemsőre, hogy a földet meg a jószágot gondjába vegye, mivelhogy nincs, aki a gazdasággal törődjön, mióta az öreg Flod elköltözött ebből a földi világból, és az özvegyre maradt a tanya. De mikor az itteni helyzetet, állapotot próbálta firtatni, a lányok igazi vízi emberek módjára felelgettek: – Látja, ezt nem tudjuk. Látja, ezt mink nem tudjuk. Látja, erről éppen semmit se tudunk. Így aztán semmivel se lett okosabb.

A csónak sziklás és lankás szigetek között csobogott, jeges réce kerregett a parti kövek mögött, fajdkakas dürgött fentebb, a fenyvesben. Ők meg csak eveztek öblön fel, öblön le, mígnem rájuk sötétedett, és az égen kigyúltak a csillagok. Aztán kiértek a sík vízre, ahol a nagyszigeti világítótorony hunyorgott a messzeségben. Olykor egy-egy cölömp vagy péce mellett siklottak el, kis híján súrolva őket. A fehér vízjelzők olyanok voltak az esthomályban, mint a kísértetek. A parton még itt-ott hófoltok fénylettek, mint a fehérítésre kiterített vásznak. Hálóőrök álltak ki a fekete vízből, odasúrlódtak a ladik aljához, ahogy elhaladtak felettük. Egy könnyű álmú csüllő felriadt a neszre, és felkajdászta a cséreket, sirályokat, pokoli rikoltozás támadt, és messze, messze kinn, ahol a csillagok a tengerben fürdenek, egy nagy óceánjáró piros meg zöld szeme csillámlott, ahogy a szalonablakok kivilágított köreinek hosszú sorát vontatta. Carlssonnak ez mind újság volt, mindent tudni akart, de éppen csak annyi választ kapott a kérdéseire, hogy idegennek érezze magát ezen a tájon. „Belsővidéki”-nek számított ugyanis, ami pontosan annyit jelentett, mint ha a városi ember azt mondja valakire, hogy „faluról jött”. A csónak egy öbölbe kanyarodott; itt már szélárnyékban jártak, be kellett hát vonni a vitorlát, és nekifeküdni az evezőnek. De kevés idő múltával, alighogy a másik öbölbe értek, egy tanya ablaka világított elébük a fenyők és égerfák közül. – No, akkor hát meg is érkeztünk volna – mondta Clara, és a nádasba vágott keskeny vízi útra kormányzott; a nádszálak hozzásúrlódtak a csónak két oldalához. A zaj felzavart egy ívó csukát, amely valami horgot kerülgetett éppen; nyilván tanakodott, hogy vajon mi lehet az? Fönn, a dombon, ugatni kezdett a kuvasz, és mintha lámpás imbolygott volna a ház előtt. A lányok közben kikötötték a csónakot a palló végéhez, és kezdődött a kirakodás. A vitorlát a rúdra göngyölték, az árbocot lefektették, a köteleket feltekerték, és peckekkel leszorították. Partra hengerítették a kátrányos hordót, és most már egykettőre a palló deszkáin állt minden: puttonyok, korsók, kaskák, bugyrok. Carlsson körülnézett a félhomályban, és csupa szokatlan, ismeretlen dolgot látott. A palló előtt, a vízben állt a csigás haltartó-bárka, a korláton gyékényből kötött hálóőrök lógtak, meg vasmacskák, peckek, fenékhorgok, háló-inak,

nehezékek, húzókötelek. A hídon heringeshordók sorakoztak, meg teknők, dézsák, csöbrök, tálak, kötéltartó ládák. Feljebb a parton volt a csónakszín, amelynek ereszéről csalimadarak lógtak, kitömött dunna-ludak, fűrészorrú récék, vízicsirkék, jegesrécék – a vízi vadászat fontos eszközei. Lenn meg, az eresz alatt, állványokra fektetve vitorlák, árbocok, evezők, csáklyák, evezővillák, meg vízhányó szapoly, jegelő szakóca. Feljebb, a teríts-fákon hálók – a heringháló akkora volt, mint a legnagyobb templomablak, a laposhalnak való meg olyan öregszemű, hogy karját keresztüldughatja rajta az ember. A sügérhálók vadonatújak és fehérek, mint a hó. A palló folytatásában a terítőkarók két sora, akárcsak egy fasor az urasági kastély előtt; a nagy eresztőhálónak ott a helye. Eközben az út felső végén, a dombtetőn lámpás közeledett, és rávilágított a kagylóhéjtól és száraz halpénztől csillogó homokos ösvényre. A háló is olyan volt a beleszáradt halpikkelytől, mint a pókháló, mikor dér lepi. De a lámpás világánál előtűnt még valami: egy öregasszony aszott, szélcserzette arca, meg a tűzhely fényétől összehúzódott, barátságos két szeme. Előtte ugrált a házőrző kuvasz, egy gubancos falusi dög, abból a fajtából való, amely egyformán otthon van vízben és szárazon. – No, megjöttetek, lelkecskéim? – köszöntötte a lányokat. – Itt a legény is? – Megjöttünk, szüle – felelte Clara. – Carlssont is elhoztuk, ehol van, ni. Szüle megtörölgette jobb kezét a kötényében, s csak aztán nyújtotta oda az újonnan érkezettnek. – Isten hozta minálunk, Carlsson, érezze otthon magát. Meghoztátok a kávét, cukrot, lányaim? A vitorlát bevittétek a színbe? No, akkor hát gyerünk fel, harapjatok valamit. Elindultak együtt a domboldalon, Carlsson szótlanul baktatott mellettük, egyre az a kérdés motoszkált benne, vajon mi vár rá, milyen sora lesz Hemsőn? A szobában égett a tűz, a tiszta abrosszal leterített asztalon pálinkásüveg állt, olyan formájú, mint a homokóra, középen elvékonyodó. Az asztalon kirakva, ami csak kell: a rózsás-nefelejcses gustavsbergi porcelán csészék, meg a friss kenyér, ropogós kétszersült, vajas szilke, tejszínes ibrik. Carlsson álmában se hitte volna, hogy itt, az isten háta mögötti szigetecskén, ilyen gazdagon terített asztallal várják. „Meg a szoba se rossz” – gondolta, mikor vizsgálódva körülpillantott a fel-fellobbanó tűz fényénél, amely most összekeveredett a

faggyúgyertyáéval, és megvillant a kopottas mahagóni komód politúrjában, a falióra lakkozott szekrénykéjén és sárgaréz ingáján, meg a sörétpuskák hosszú csövének ezüstveretén, és kirajzolta az aranyozott betűket a posztillák, zsoltároskönyvek, álmoskönyvek, kalendáriumok gerincén. – Mozdulj ék befele, Carlsson – tessékelte szüle, és ő, mivel az új idők gyermeke volt, valóban nem ugrott, csak „beljebb mozdult”, és leült az ajtó mellett a padágyra. Ezalatt a lányok a ládáját állították be a helyére, a konyhába, amely a tornác másik végén volt. Az öregasszony leakasztotta a kávéfőzőt, beletette a kávéderítő halbőrt, visszaakasztotta az edényt a kampóra, a tűz fölé, és várt, amíg egyet-kettőt forr. Akkor elismételte a kínálást, de most még megtoldotta azzal, hogy Carlsson szíveskedjen asztalhoz ülni. Carlsson csak gyűrte-gyömöszölte kezében a sapkáját, és figyelte, merről fúj a szél, hogy aszerint igazíthassa vitorláit. Eltökélte magában, és ezt arcáról is le lehetett olvasni, hogy megkedvelteti magát az illetékesekkel, de még nem tudta, szeretik-e itt a beszédes embert, és jóformán ki se merte nyitni a bagólesőjét, amíg jobban nem tájékozódik a gazdaasszony természetét illetőleg. – Csuda jóképű ez a fiókos szekrény – kezdte el végre a szót, és megtapogatta a rézveretet. – Hát… megjárja – hümmögött szüle. – Csak hát kevés van benne. – Azt mán kötve hiszem – tréfált hízelkedve Carlsson, és kisujját a kulcslyukba dugta. – Akad itt még egy kis pénzmag a ládafiában, fogadok. – Nem mondom, akkoriban, amikor az árverésről hazahoztuk, még csak találkozott benne pár shilling. De hát az apjukom a föld alá került, Gusten meg, a fiam, katonának ment, a gazdasággal nem volt, ki törődjön. Oszt a nagyház is sok pénzt megevett, nem is tudom, mivégre kellett azt megépíteni, így aztán minden csak pusztul. Cukrot is tegyen bele, Carlsson, igya mán ki azt a kis kávét. – Én kezdjem tán? – finomkodott a legény. – Hát ha mán úgy adódik, hogy más nincs idehaza. A gyerek, hogy az isten áldja meg, most is a tengeren lebzsel, a puskájával, Norman is oda van, vele. Ezért

marad el itthon minden munka. Csak egy madarat leszedhessenek, a többit nem bánják, a jószág felfordulhat tőlük, halat akár sose is lássanak. Látja, Carlsson, ezen kéne segíteni, ezért híttam magát ide. Úgy szeretném, látja, ha kicsivel többre tartaná magát itt a tanyán, és ügyelne a két gyerekre. No, harapjon hozzá ebből a friss kenyérből… – Jó, hiszen én ezt mind megértem, szüle. De ha azt akarja, hogy rend legyen itt, és engem többre tartsanak, megfogadják a szavamat, hát erről is gondoskodni kell, hogy legyen, akire támaszkodok. Tudom én, milyenek ezek a legénykék, majd még szememre hányják, hogy komázok velük. – Carlsson most már megvetette a lábát, érezte, hogy helyben van. – Ami a tengert, halászatot illeti, abba nem ártom magam, mivel nem értek hozzá. De a szárazon otthon vagyok, és én akarok dirigálni. – Úgy is van. Ezt mind elrendezzük majd. Holnap úgyis vasárnap, jobban megbeszélhetjük nappal. Most pedig igyon egy kortyot, Carlsson, oszt feküdjön le. Újra töltött neki a kávéból, a legény meg fogta a „homokórát”, és jó negyedrész pálinkát öntött a kávéhoz. Nagyot kortyintott, és attól megjött a mersze, most már folytatni kívánta ezt a nagyon is kellemes beszélgetést. De szüle közben felállt, a tűzhelynél matatott, a lányok is ki-be jártak. Ráadásul a kuvasz is ugatni kezdett odakinn, úgyhogy a figyelem másra terelődött. – Megjöttek a gyerekek – mondta az öregasszony. És csakugyan – most már a hangok is behallatszottak, meg ahogy a vasalt csizmasarkak kattannak a parti sziklákon. Carlsson kinézett az ablakon, a nebáncsvirág-cserepek között, és két férfialakot látott a holdfényben, puskacső meredezett a válluk felett, és hátukon is hoztak valamit. A kutya már az ajtó előtt csaholt, és mindjárt azután benyitott a gazdalegény, halászcsizmában volt, és hosszú daróckabátban. A szerencsés vadász magabiztos mozdulatával a kisasztalra dobta tarisznyáját meg két összekötözött dunnaludat. – Jó estét, édesanyám, no, süthet mán pecsenyét – köszöntötte az anyját, de az idegent nem vette észre. – Jó estét neked is, fiam. Soká odamaradtatok – mondta az öregasszony, és akaratlanul is tetszéssel nézte a pompás madarak fekete-fehér tollruháját,

tengerzöld tarkóját, rózsás mellét. – Beütött a vadászszerencse, látom. És nézd csak, megjött Carlsson is, akit vártunk. A legény vizsgálódva tekintett a jövevényre, keskeny, szúrós szemét félig elárnyékolták a rőtes pillák. Arcának nyílt kifejezése tüstént megváltozott, tartózkodó lett. – Jó estét, Carlsson – mondta kurtán és kicsit bizonytalanul. – Hasonlóképpen – felelte Carlsson könnyedén, készen arra, hogy fölényesre váltsa a hangot, ha úgy látja, hogy lehet. Gusten az asztalfőre ült, és az ablakdeszkára könyökölve várta, hogy anyja kitöltse neki a kávét. Mindjárt fölerősítette pálinkával, és kortyolás közben titkon figyelte Carlssont, aki ezalatt a madarakat nézegette. – Szép állatok, meg kell adni. – Mellüket böködte, hogy elég kövérek-e. – És príma a vadász is, látom. Éppen jó helyen találta el. Gusten ravaszul somolygott, mert ebből kitalálhatta, hogy az új legényük nem is konyít a vadászathoz, hiszen dicséri azért, amiért mellen lőtte a madarat, pedig csalinak ezt már nem használhatják. De Carlsson zavartalanul locsogott tovább, dicsérte a fókabőr tarisznyát is, meg a puskát, olyan kicsire húzódzkodott, amilyenre csak lehetett, olyan tudatlannak mutatta magát a vízi élet dolgaiban, amilyen valójában volt, sőt, még tudatlanabbnak. – Hát Norman? Azt meg hol hagytad? – kérdezte szüle, aki lassanként elálmosodott. – Csak behordja a holmit a bódéba – felelte a fiú –, itt lesz ő is rögvest. – Rundqvist mán lefeküdt, de hát ideje is – folytatta szüle. – Carlsson is fáradt lehet, gondolom, hisz egész nap utazott. Jöjjön, Carlsson, mingyár megmutatom az ágyát, oszt lefekhet. A legény szívesen maradt volna még, amíg a pálinkának nyakára hágnak, de nem merte megkockáztatni, a célzás nagyon is félreérthetetlen volt. Szüle átkísérte a konyhába, aztán visszament a fiához, aki most megint az előbbi hetyke legény

volt. – No, hogy tetszik? – kérdezte az anyja. – Én úgy vélem, derék, használható ember. – Éppen nem – húzta el a szót Gusten. – Ne higgyen ennek, édesanyám. Sokat hapatyol. – Ugyan mán, te gyerek… Hogy beszédes? Attól még jóravaló ember lehet. – Mán pedig én azt mondom, hogy széllelbélelt. Isten tudja, meddig kínlódhatunk majd vele, amíg lerázzuk. No de most mán egye fene. Most mán csak dolgozzon meg azért, amit megeszik. Édesanyám nem hisz a szavamnak, tudom én azt, de majd megbánja, amikor mán késő lesz. Vagy tán nem éppen így voltunk az öreg Rundqvisttel? Az is örökké locsogott, a száját nem kímélte, ellenben a derekát annál inkább. Itt élősködött rajtunk, oszt most mán nyakunkon is marad hóttáig. Az ilyen fecsegők csak a húsosfazék mellett tesznek ki magukért, higgye el. – Ejnye, Gusten. Szakasztott apád vagy, látod. Az emberektől semmi jót nem vársz, aztán meg lehetetlent kívánsz tőlük. Rundqvist nem nagy halász, igaz, de hát belsővidéki ember ő is. No meg sok mindent tud, amit más nem tud. Jó halászt nem kapunk ide a szigetekre, az olyan manapság inkább beáll a flottába, vagy fináncnak, vagy révésznek megyen. Ide mihozzánk csak parasztember szegődik el. Oszt, látod, fiam, az ember csak abban válogathat, ami van. – Jól van na, én is tudom, hogy máma senki se megy cselédnek, mind a királyt akarja szolgálni, és ide mihozzánk csak az ilyenek jönnek, az ilyen földtúrók. De látja, édesanyám, mán csak ezért se hiszem el, hogy jóravaló ember legyen. Mért jönne ide, az isten háta mögé, ha nyomós oka nincs rá? Azér mondom, megint csak azt mondom, jól teszi, ha kinyitja mind a két szemét. – Hadd el, fiam. Inkább te nyisd ki jobban a szemedet – adta vissza a szót az öregasszony –, és tartsd számon, ami a tiéd. Elvégre tudod, hogy minden tiéd lesz itt előbb-utóbb. Okosabban tennéd, ha többet ülnél idehaza, és nem a ladikban, de úgy ám. Vagy legalább mást ne vonnál el a munkájától, amint most teszed. Gusten az egyik madár tollát kezdte tépdesni.

– De azt nem bánja, édesanyám, ugye, nem, hogy pecsenye kerül az asztalára, mikor egész télen csak sózott húst meg szárított halat láttunk? Ezt hát ne hányja szememre. Különben is – kocsmázni nem szoktam, mért ne lehessen valami mulatságom nekem is? Koplalni nem koplalunk, még a bankban is van egy kis pénzünk, a házunk se dűl össze. Akár le is éghet, ha úgy tetszik neki, hiszen biztosítottuk tűzkár ellen. – A házunk nem dűl össze, azt én is tudom. De éppen elég, ami dűlőfélben van. A kerítéseket meg kéne javítani, az árkokat ki kéne takarítani, az istálló teteje is korhadt, becsurog az eső, a jószág ott ázik. Nincs egy ép palló odalenn, a csónak mind kiszárad, olyan, mint a tapló, a hálókat is meg kell javítani, a tejeskamra teteje is rossz. Jaj nekem, mi minden kell, és sohase lesz meg. De hát most talán mégiscsak rendbe jövünk, ha van, aki utánanéz ennek is, annak is. Meglátjuk, beválik-e Carlsson. – Bánom is én, csinálja meg, amit tud – legyintett Gusten, és tenyerével előresimította kurtára nyírt haját, úgyhogy égnek állt, mint a tüske. – No, itt van mán Norman. Gyere, koma, igyál te is egy kortyot. Most Norman is bejött, kistermetű, vállas legényke volt, szeme kék, haja majdnem fehér, bajusza most serkedt. Köszöntötte szülét, és mindjárt letelepedett a vadászpajtása mellé. Elővették az agyagpipát, megtömték jó fekete kapadohánnyal, és nekikezdtek hőstetteik előszámlálásának, jó vadászszokás szerint. A felpálinkázott kávé mellett sorra vettek minden egyes lövést, meg mindent, amit aznap véghezvittek a tengeren, megbeszélték a bizonytalan találatokat és a jövőbeli vadászkirándulások tervét. Megvizsgálták az elejtett madarakat, magát a sebet, még a sörétszemeket is megszámolták. Carlsson ezalatt körülnézett a konyhában, ahol éjszakai szállását kijelölték. Nyeregtetős épület volt, olyanforma, mint egy tővel égnek fordult csónak, amely rakománya felett úszik. Volt ott minden a világon: legfelül, a kormos ászokfa alatt, a gerendákon hálók és halászeszközök, a földön halomba rakott száradó deszkák, csónakpalánkok, odább felaggatva kenderkötegek, hagymacsomók, meg csáklyák, kovácsvasak, faggyúgyertyák, elemózsiás tarisznyák. Egyik keresztgerendán, hosszú sorban, frissen kitömött csalimadarak, a másikon kiterített juhbőrök, lógázó halászcsizmák, kötött ujjasok, meg fehérnemű, ing, harisnya. Keresztbe fektetett rudakon lyukas laskakenyerek, felfűzve, meg angolnabőrök, soros fenékhorgok és közönséges horgok.

Az oromablaknál festetlen asztalka állt, a falak mellett három dívány, megvetve éjszakára, goromba szövésű, de makulátlan tiszta lepedővel. Szüle megmutatta, melyik az ő ágya, aztán kiment, a gyertyát is kivitte, úgyhogy az újonnan jött legény sötétben maradt, éppen csak a tűzhely parazsa világított valamelyest, meg a földön a holdfénysáv, amelyet kockára osztott az ablak lécezése. Itt, a hálóhelyen nem volt gyertya, mégpedig szemérmetesség okából, mivel a két lány is ott aludt a konyhában. Carlsson hát sötétben kezdett vetkeződni. Levetette kabátját, lehúzta csizmáját, kivette mellényzsebéből az órát, hogy felhúzza a parázs gyér világánál. Bedugta a kulcsot a lyukba, és csavarni kezdte, gyakorlatlan kézzel, mivelhogy általában csak vasárnap használta az óráját, meg kivételes, ünnepi alkalmakkor. Egyszer csak megszólal egy recsegő hang, valamelyik takaró alól: – Mi az ördög! Ennek még zsebórája is van? Carlsson összerezzent, és ahogy odapillantott, két pislogó szemet látott, meg egy kócos fejet, két szőrös karral feltámasztva. – Mit avatod magad a más dolgába? – kérdezte, csak hogy valamit mégis mondjon. – Avatni a fehérnépeket szokják, a gyerekágyuk után – dörmögte a bozontos fej. – Ámbátor én az ilyen templomi ceremóniára nem sokat adok. – No, ha bátor vagy, hát tüstént a nyakad közé zúdítok egy veder hideg vizet – vágott vissza neki az új legény. – A mindenit. Ezt egész ügyesen mondtad. Meg hát amúgy is fajin legény, akinek szattyánbőr ereszték van a csizmaszárában. – Meghiszem azt. Hát még ha a galocsnimat látnád. – Tyű, a teremburáját. De várjunk csak – ha galocsnid van, hát pálinkád is van, fogadok. Akkor pedig megkínálhatsz egy korttyal. – Mért ne, ha arról van szó – felelte Carlsson, és már ment is hátra a butykosért. – Váljék egészségedre. Kivette a dugót, és előbb maga húzott belőle, csak aztán nyújtotta oda a

butykost. – Isten fizesse meg. Most, hogy az ízét érzem, még azt is elhiszem, hogy igazi pálinka. Akkor hát isten hozott minálunk, falun, komám. És eztán tegeződünk. Te meg úgy mondd nekem, hogy Bolond Rundqvist, a többiek is így tisztelnek. Azzal visszabújt a pokróca alá. Carlsson is levetkezett, lefeküdt, miután óráját felakasztotta egy rúdra, és csizmáját kiállította a konyha közepére, hogy jól látszódjék a szattyánereszték. Néma csend volt, csak Rundqvist szuszogását hallotta a tűzhely felől. Ő nem aludt el, jövőjéről gondolkozott. Szülének az a szava, hogy „tartsa többre” magát, lendítse fel a gazdaságot, valósággal befúródott a fejébe, mint valami vasszeg, és körülötte mintha daganat, kinövés támadt volna a fején, szinte sajgott. Ébren hevert az ágyon. A mahagóni szekrény járt az eszében, meg Gusten hirtelenszőke haja és gyanakvó nézése. Elképzelte magamagát, az acélkarikára fűzött hatalmas kulcscsomóval, amint csörögteti a nadrágzsebében, s ha valakinek pénz kell, akkor ő felhajtja a bőrköténye szélét, jobb lábát kicsit megrázza, mielőtt zsebébe nyúl a kulcsokért – érezte combján a kulcsok súlyát –, aztán szétválasztja a csomót, mint ahogy a szöszt tépik, kikeresi a legkisebbet, és a zárba illeszti, úgy, mint ahogy este a kisujját tréfából a fiók zárába dugta. De most olyan az a lyuk, mint egy szem, közepén a szembogár, és lassan tágul, végül már kerek és fekete, puskacső szája lesz belőle, és a cső másik végén a gazdalegény vörös halszemét látja, amint őrá céloz, alattomos gyanakvással, mintha aranyát féltené tőle. Csikordult az ajtó, és a legény felrezzent félálmából. A konyha közepén, ahová a holdfénysáv tolódott közben, két fehér alak állt, de mindjárt el is tűntek az egyik ágyban, amely nagyot reccsent alattuk, akár a rozoga palló, mikor a csónak nekiütődik. Pár percig kuncogtak, pusmogtak a pokróc alatt, aztán csend lett. – Jó éccakát, leányocskáim – hallotta most a Rundqvist elhaló hangját. – Álmodjatok velem, szépen kérlek. – Éppen arra készültünk – felelte Lotta. – Csitt, te – pisszegte le Clara –, ne szólj ahhoz az utálatoshoz. – Ó, be kedvesek, jaj, be kedvesek vagytok! Bárcsak én is olyan kedves tudnék lenni, mint ti – sóhajtott az öreg. – Bizony ám, az ember megvénült, és akkor

már nem tesz a kedvére senki. Úgy meg fityiszt ér az élet. Jóccakát, aranyoskáim, és Carlssontól óvakodjatok, mert annak zsebórája is van, meg szattyánbőrös csizmája. Haj, haj, az csak a boldog ember. Ma nekem, holnap neked, boldog, akit a lány szeret… Mit kuncogtok ott, ejnye, ejnye? Ide hallgass, Carlsson, nem kortyinthatok még egyet abból a pálinkából? Cudar hideg van itt legkívül, megfagy az ember, annyira húz a tűzhely felől. – Több nincs, komám, mer most mán és is aludni akarok – felelte Carlsson bosszúsan, amiért fölzavarták a jövőről való álmodozásából. Abban az álomban nem volt helye se lánynak, se pálinkának, de már-már beleélte magát jövőbeli helyzetébe, hogy ő „több”, mint fizetett munkás. Aztán csend lett megint, csak a vadászmesékből hallatszott át, ami a két ajtón keresztülhatolt, meg az, ahogy a szél a rostélyt megzörgette olykor. Újra behunyta a szemét, és elalvóban Lotta hangját hallotta, amint mormol valamit. El nem tudta gondolni, mi lehet, de aztán kitalálta, hogy imádságot darál. – „Ésnevigyminketakísértésbe, deszabadíccsmegagonosztul, mert tiedazországhatalomésadicsőségámen.” Jóccakát, Clara, aluggy jól. Hamarosan szuszogás hallatszott a lányok ágyából, Rundqvist meg – tréfából-e vagy komolyan – úgy hortyogott, hogy zörgött bele az ablaküveg. Carlsson még mindig félig ébren volt, és egyszer csak felrezzent: felemelte a takaróját, és egy kemény, izzadt testet érzett maga mellett, és egy mentegetőző hangot hallott. – Csak én vagyok az, Norman. – Ebből megértette, hogy a béreslegény lesz a hálótársa. – Vagy úgy, hazatért a nagy vadász – recsegte a Rundqvist berozsdásodott basszus hangja. – Mán pedig én szentül hittem, hogy csak maga a vén Brugó lehet, aki szombat este lövöldözni jár. – Hadd el. Te mán nem tudsz lövöldözni, persze, mert nincs puskád – adta vissza a kölcsönt a legényke. – Hogy nem-e? – dohogott az öreg, hogy övé legyen az utolsó szó. – Tudok én, még ágyban is.

– A tüzet elótottátok? – szólt be most szüle barátságos hangja a tornácról. – El, el – felelték kórusban. – No, akkor jóccakát! – Jóccakát! Nagyot, hosszút sóhajtottak párszor, aztán szuszogtak, fújtattak, míg végre nekiindult a szabályos horkolás. Carlsson még jó darabig félálomban volt. És nem mulasztotta el megolvasni az ablakkockákat, hogy beteljesedjen, amit majd álmodik.

MÁSODIK FEJEZET

Vasárnapi pihenés, vasárnapi gond; a jó pásztor és a rossz juhok; a hófajdok megkapják a magukét, és Carlsson is megkapja a külön szobát

Mire Carlsson vasárnap reggel felébredt a kakasszóra, a másik két ágy már üres volt, a lányok alsószoknyában álltak a tűzhelynél, és a nap vakító fényesen sütött be a konyhába. Gyorsan felrántotta nadrágját, és kiment az udvarra mosakodni. Norman már ott ült egy heringeshordón, haját nyíratta a mindentudó Rundqvisttel, aki tiszta inget vett fel, és a lábára is a legjobb csizmáját húzta. Carlsson szintén elvégezte a vasárnapi tisztálkodást egy darab zöld szappan és a mosdótálnak megtett vaslábos segítségével. Gusten a tisztaszoba ablakában borotválkozott, csak a beszappanozott, szeplős képe látszott, amint keserves fintorgassál fel-alá húzgálja rajta a borotvakést az ablaknak támasztott tükörcserép, az úgynevezett vasárnapi „kukkants belém” előtt. – Templomba készültök? – kérdezte Carlsson a vasárnapi jóreggelt helyett. – Hogyisne – felelte Rundqvist. – Ritka vendégek vagyunk mi Isten házában, mivelhogy két mérföldet kéne evezni oda is, meg vissza is, és vasárnap tilos a felesleges munka. Lotta kiült a ház elé krumplit hámozni, Clara pedig a külső kamrába ment halért. Ott állt ugyanis a télihordó, vagy ahogy ők mondták, a halak közös sírja; abba sózták le a hálóban, bárkában kimúlt, romlandó apróhalat, mindet együtt, ahogy éppen jött, személyiségre való tekintet nélkül. Egymás mellé került itt makrahal és durbincs, sügér, menyhal, dévérkeszeg, apró maréna és keszegúszó. És nyomorék volt valamennyi: egyiknek kopoltyúja szakadt le, másiknak szemét vájta ki a horog, vagy hátát, hasát tépte fel a félreszaladt angolnaszigony. A lány kimarkolt jó csomót, a só nagyját leöblítette, és mehetett a fazékba az egész. Carlsson közben felöltözködött, és úgy gondolta, hogy amíg a reggeli a tűzhelyen van, kerül egyet odakinn, legalább körülnéz egy kicsit. A lakóház, amely voltaképpen két összeépített ház volt, dombtetőn állt, egy

mélyen bevágó és elég sekély öböl déli, belső végén. A nagytengerből itt már semmit se látott az ember, azt is hihette, hogy valamelyik édesvizű tó partján van, a belsővidéken. A lejtők egy völgybe ereszkedtek le; ahol rétek és bekerített legelők terültek el, meg a lombosfával, éger-, nyír- és tölgyfával szegett ligetek. Az északi oldalt fenyvessel borított magaslat védte a hideg téli szelektől, délen pedig, a nyíresek, fenyvesek, zsombékok és semlyékek között egy-egy tenyérnyi, megművelt földecske zöldellt. A lakóház felett volt a külső kamra, és valamivel odébb a zsindelytetős, piros gerendás „nagyház”, amelyet Flod gazda építtetett magának és a feleségének, öregségi részül. Most üresen állott a nagyház, mivel szüle nem akart egyedül ott lakni, meg a sok helyen való tüzelést is megsínylette volna az erdő. Még feljebb, az erdő felé esett az istálló meg a csűr. A fürdőháznak, vermeknek is jó helyük volt egy szép tölgyfacsoport árnyékában a tetőn. A rétek déli végén kidűlt-bedűlt kovácsműhely fedele sötétlett. Az öböl legbelső zuga körül sorakoztak a csónakszínek, egészen a pallókig, a csónakrévig. Carlssont nemcsak a táj szépsége ragadta meg; egyébként is tetszett neki a hely. A halban gazdag öböl, a lapályos rétek, széltől védett, jó lejtésű szántók, a sok jó tűzifa és épületfa az erdőkben – szép hasznot ígért, csak az a fontos, hogy kemény kézbe kerüljön a kormány. Olyanba, amely képes az erők működését elindítani, és a földben rejtőző kincseket napvilágra hozni. Jó ideje kószált már erre-arra, amikor harsány hollázás verte fel szemlélődéséből. A ház padlásablakából kiáltott valaki, hangja terjedt, körben, az öböl meg a sund vizén, hogy aztán a parti erdőcske továbbadja, változatlanul, a kovácsműhelynek, az meg a csűrnek. Clara szólította reggelihez a népet, ott is ültek hamarosan mind a négyen, az asztalnál, a frissen főtt krumpli meg a főtt hal körül, vaj, rozskenyér is volt előttük, meg pálinka – a vasárnap tiszteletére. Szüle biztatta őket, hogy lássanak hozzá, miközben fél szemmel a tűzhelyre figyelt, ahol a tyúkoknak, malacoknak való rotyogott a fazekakban. Carlsson az asztal felső végére ült, Gusten a hosszanti oldalt választotta, Rundqvist a vele szemköztit, Normannak az alsó, keskeny oldal maradt. Így aztán egyikük se tudhatta, melyiké a főhely, inkább úgy ültek ott, mint négy

esküdt a bírósági asztalnál. Hanem azért Carlsson vitte a szót, kieresztette hangját, és nézetei hathatós támogatására még villájával is nagyokat bökött az asztalon. A földművelésről meg az állattartásról értekezett. Gusten vagy nem válaszolt a kérdéseire, vagy a halászatra, vadászatra térítette a szót, Norman a gazdájának helyeselt, Rundqvist pedig mint pártatlan uszító ült közöttük; ha látta, hogy kihunyóban van a viszály parazsa, rávetett egy-egy hasábot, szította a tüzet, hol jobbra, hol balra döfött, vágott, és igyekezett értésükre adni, hogy mind egytől egyig tudatlanok, csupáncsak neki van sütnivalója. Carlsson meggyőződhetett róla, hogy a fiatal gazda barátságára éppen nem számíthat: még ha az ő szavához fűzte is mondókáját, akkor is máshoz fordult. Norman volt a legfiatalabb, ha közbeszólt, mindig úgy beszélt, hogy gazdáját a maga pártján tudhassa, gondolván, hogy mégiscsak az a legbiztosabb támasza itt a tanyán. – Mert látják, kérem, malacokat nevelni, ha nincs elegendő tejünk, annak aztán éppen semmi értelme – nyilatkoztatta ki Carlsson. – Tejünk meg csak úgy lesz elég, ha ősszel majd lóherét vetettünk. Mert látják, a mezőgazdaságban meg kell lenni a körforgásnak, úgyhogy egyik munka a másikba fogóddzon. – Éppen így van a halászatban is… ugyi, Norman? – fordult a béreslegényhez Gusten. – A heringhálókat nem vethetjük ki, amíg a csuka ívásának vége nincsen. Egyiket kihúzzuk, a másikat bevetjük. Jól mondom, komám? Norman kész örömest elismerte, hogy jól mondja, sőt, biztonság okáért, mivel látta, hogy Carlsson is mondani akar valamit, a csattanót elismételte: – Úgy is van. Egyiket kihúzzuk, a másikat bevetjük. – Kit akartok kihúzni, mi? – Rundqvist jónak látta közbeavatkozni, mert látta, hogy az új legény nagyban hadonászik, foga között egy szálkás halfarokkal, és mihelyt szóhoz jut, a maga partja felé tereli megint a vitát. Így viszont az általános derültségből ő se maradhatott ki, bár a nevetés nem annyira a tréfának szólt, mint annak, hogy a mezőgazdaság lekerült a szőnyegről. Rundqvist azonban kihasználta a sikert, és igyekezett az új mederben tovább evezni, úgyhogy Carlsson komoly fejtegetései amúgy se találtak volna figyelmes fülekre. Reggeli után bejött a konyhába szüle, és azt javasolta, hogy Gusten és Carlsson

menjenek vele, nézzenek körül az istállóban meg a mezőn, beszéljék meg, mit hogyan kell tenniük, ha a gazdaságot lábra akarják állítani. Aztán majd gyűljenek össze valamennyien a szobában, vasárnapi posztilla-olvasásra. Ők hárman hát kimentek, Rundqvist meg leült az ágyára, a tűzhely mellett, és pipára gyújtott. Norman elővette a harmonikáját, és a tornác könyöklőjére telepedett. Az istállóban Carlsson titkos megelégedéssel látta, hogy itt a helyzet még annál is rosszabb, mint amire számított. Tizenkét tehén félig térdelve rágcsálta a mohát és szalmát, mivel a takarmány régen elfogyott. A két férfi együttes erővel se tudta lábra állítani a leromlott állatokat, pedig még deszkát is toltak a hasuk alá, egyelőre hát sorsukra bízták őket. Carlsson sokatmondóan csóválta a fejét, mint az orvos, mikor a halálos beteg ágyától jön, de tanácsait, javaslatait még nem közölte. A két igásökör még a teheneknél is nyomorúságosabb állapotban volt, hiszen nem sokkal azelőtt végeztek a tavaszi szántással. A birkák nyírkérget rágtak, mert a lombot, ami az ágakon volt, utolsó cseppig felették. A disznók olyan soványak voltak, mint a vadászkutyák, a tyúkok összevissza futkostak az istállóban. A trágya se volt egy helyre hordva, szanaszét állt, kupacokban, és a lé ott folyt le, ahol éppen tudott. Mikor aztán minden szemügyre vétetett és dögrováson találtatott, Carlsson kimondta az ítéletet: itt már nem segít más, csak a kés. – Hat tejelő tehén több, mint tizenkettő, amelyik felfordul éhen. – Megvizsgálta a tehenek tőgyét és farka tövét, aztán határozottan rámutatott arra a hatra, amelyiket a mészároshoz kell hajtani, miután előbb jóllakatták őket. Gusten ellenkezni próbált, de ő újra kijelentette: ezt a hatot levágják, ez olyan bizonyos, mint ahogy él. Ezentúl más rend lesz Hemsőn, mondta. A legelső dolog: jó, száraz szénát venni a jószágnak, mielőtt az erdőbe kihajtják. Gusten hallani se akart szénavételről. Még mit nem! Hogy pénzt adjanak olyasmire, ami nekik maguknak is terem. De szüle elhallgattatta azzal, hogy amihez nem ért, abba ne üsse bele az orrát.

Carlsson még néhány kisebb jelentőségű előkészítő javaslatot tett, aztán továbbmentek, ki a mezőre. Jókora darabokon ugart hagytak. – Ej, ej, ej – sajnálkozott Carlsson, mikor látta, micsoda ódivatú gazdálkodás folyik azon az istenáldotta, jó földön. – Ej, ej, ej, hát maguk még itt tartanak? Gyerekes dolog ez, kérem. Máma már senki se hagy ugart, ahelyett lóherét vet; mért érjük be azzal, hogy másodévenként aratunk, kaszálunk, mikor minden évben megtehetjük? Gusten azt vetette ellene, hogy aki minden évben vet és arat, kiuzsorázza a földet, mert annak is pihenni kell, akárcsak az embernek. De Carlsson elmagyarázta neki, hogy a lóhere nemcsak hogy ki nem szíja a föld erejét, de még trágyázza is, azonfelül, hogy a dudvától megszabadítja, ami alapjában igaz is, csak ő nem tudta elég érthetően kifejteni. – No, még ilyet! Ezt csakugyan most hallom először, hogy a növény még trágyáz is – hitetlenkedett a gazdalegény, mert csakugyan nem fért a fejébe, amit Carlsson szakszerűen magyarázgatott neki, hogy a növények jobbára a levegőből szerzik táplálékukat. Most az árkok megtekintése következett. Kiderült, hogy teli vannak talajvízzel, aljukat benőtte a fű, lefolyásuk nincs. A szántókon foltokban zöldellt a vetés, mintha marokszámra dobálták volna szét a magot, a gyom viszont annál szebben virult mindenütt. Az erdei réteket nem gereblyézték, az avar vastagon feküdt, és megfojtotta a füvet. A kerítések düledeztek, az árkok felett sehol se volt egyetlen híd. Gusten hát saját szemével láthatta, hogy valóban úgy van minden, amint az anyja mondta előtte való este. De nem akarta meghallani Carlsson mélyre ható magyarázatát, elhárította magától, mintha a múltjából ásnának ki holmi kínos emlékeket. Egyrészt a sok munkától félt, másrészt – és talán még inkább – attól, hogy az anyjának most majd ki kell rukkolnia egy csomó pénzzel. Mire a borjúlegelőre értek, hátramaradt, az erdőben már nem volt velük, egyszerűen meglépett. Szüle előbb kurjongatott utána, de aztán, hogy választ nem kapott, egyszerűen vállat vont: – Menjen, ahová akar. Gusten mán csak ilyen. Ilyen is volt mindig. Legszívesebben a kisujját se mozdítaná, kivéve, ha rucázni mehet. Arra sohase rest. De ne törődjön vele, mer azér jó gyerek. Csak hát, látja, megmondom úgy,

amint van, az uram nem akarta béresnek nevelni, azt szerette volna, ha a fia többre viszi, mint ő, ráhagyta, csinálja, amiben kedve telik. Tizenkét éves se volt a gyerek, már a saját külön ladikjában ült, a puskájával, persze. Attól fogva nem bírtunk vele. Én meg, látja, mióta a halászat egyre kevesebbet hoz, úgy gondoltam, hogy a földre kéne nagyobb gondot fordítani, az különben is biztosabb. Ment is volna szépen minden, ha Gusten kézben tudja tartani az embereket. De ő komázik velük, mind pertu barátja, így aztán a munkának nincs látszatja. – Ez az, szüle, jól mondja – kapott a szaván Carlsson. – Sose jó, ha a gazda nagyon is szőrmentiben bánik az emberekkel. És látja, most úgyis négyszemközött vagyunk, megmondhatom: ha azt akarják, hogy én itt amolyan intéző-forma legyek, hát szüle ne a konyhában terítsen nekem, hanem a szobában. No meg az is fontos, hogy külön háljak, a magam kamrájában. Anélkül nincs respektus, nem megyek itt semmire. – Hogy a szobában tálaljak magának, Carlsson, az bajos lesz – mondta fejcsóválva szüle, miközben átkapaszkodott a sövényugrón. – Máma nem olyanok az emberek, látja, hogy ezt eltűrnék. Az utolsó években mán az uram se merte megcsinálni, együtt evett velük a konyhában. Gusten meg sose is gondolt rá, hogy külön teríttessen magának. Osztán meg, ha úgy tennénk, hát az étel nem volna elég jó nekik, amiatt lármáznának mindennap, és megintcsak nem bírnánk velük. Nem, ezt sehogy se lehet. De hogy külön háljon, az más, arról beszélhetünk. Ezt tán el tudjuk majd intézni. A lányok amúgy is panaszkodnak, hogy sokan alusznak ott egy rakáson a konyhában. Meg azt hiszem, Norman is csak örül majd, ha neki marad az egész ágy. Carlsson nem erőltette tovább a dolgot, beérte fél sikerrel, és a másik vasat egyelőre kivette a tűzből. A kis fenyvesben még sok helyütt hókupacok álltak a sziklakövek között, mocskosan a portól meg a lehullott tűlevelektől. De a fák már gyantát izzadtak a meleg áprilisi napon, tövükben kökörcsin nyílott, a mogyoróbokrok alatt májvirág dugta keresztül a fejét a korhadó tavalyi levelek szőnyegén. A mohából párás meleg szállt fel, és a fatörzsek között látni lehetett, ahogy a levegő rezeg és csillog a sövény felett, végig a domboldalon. Messze kinn a kéklő öblöt könnyű szellő fodrozta. Az ágakon mókus makogott, a fák törzsén harkály kopácsolt és rikoltozott.

Szüle elöl ment, szaporán lépkedett a köves ösvényen, a fenyőtűcsomókon, kiálló gyökereken. Carlsson elnézte, amint cipője talpa rugalmas ívbe hajlik, meg eltűnik a hosszú szoknya alatt minden lépés után. Hirtelen arra kellett gondolnia, hogy az este öregebbnek látta a gazdasszonyát. – Ejnye, de fürgén szedi a lábát, szüle – jegyezte meg, hogy ő is jelét adja valami módon a tavaszi hangulatnak. – Mit nem mond? Hát illik csúfolódni egy szegény öregasszonnyal, mi? – Nem csúfolódom én, amit mondok, azt úgy is gondolom – tiltakozott Carlsson meggyőzően. – Ha lépést akarok tartani szülével, hát beleizzadok. – Tovább most ne is menjünk. – Szüle megállt, hogy egyet szusszanjon. – Itt is eleget lát az erdőből, ha széjjelnéz. Ide hajtjuk ki nyárára a jószágot, ha ugyan ki nem csapjuk valamelyik szomszéd szigetre. Carlsson szakértő szemmel tekintett körül, és mindjárt megállapította, hogy sok ölnyi tűzifát lehetne ott összeszedni, meg épületfa is van, lábon, éppen elég. – De jaj, micsoda állapotban van ez is! Ej, ej, ej… Ez a töméntelen sok száraz gally az ember lába alatt, hogy az ördög se tud keresztülvergődni. – Ammán igaz. Legalább a maga szemével látja. És mostantól fogva tegyen mindent belátása szerint, Carlsson. Én megbízok magában, ugye megbízhatok? – Rajtam nem múlik. Csak a többi is úgy iparkodjon majd, mint én, és szüle is segítsen – ütötte a vasat melegében a legény, mert gyanította, hogy nem lesz könnyű dolog káplárnak megtenni magát, új ember létére, mikor a legénység öregebb a tanyán. Miközben élénken tárgyalták ama fontos kérdést, hogyan lehet Carlssonnak kellő tekintélyt szerezni és biztosítani – ami a gazdaság felvirágoztatásának Carlsson szerint nélkülözhetetlen feltétele –, haza is értek. Most következett volna a posztilla-olvasás, de a három embernek csak hűlt helyét lelték. Mindjárt gondolták, hogy a vadászok elcsavarogtak az erdőbe, Rundqvist meg valami jó napos helyen felejtkezett, mint rendesen, ha bibliaolvasásról volt szó. Carlsson olyasmit mondott, hogy hallgatóságra talán nincs is okvetlen szükség, és a lányok, ha a konyhaajtót kinyitják, szintén részesülhetnek Isten igéjében, és közben az ebédet is megfőzik.

Mikor látta, hogy szüle nem szívesen vállalkozik a felolvasó szerepére, ajánlkozott, hogy majd olvas ő. – Számát se tudom, hány prédikációt olvastam fel annak idején, a fiskális úréknál. Abban nem lesz hiba. Szüle felütötte a kalendáriumot, és látta, hogy aznap, vagyis a húsvét után való második vasárnapon a jó pásztorról szóló példabeszéd esedékes. Carlsson leemelte a polcról Luther biblia-magyarázatait, egy széket a szoba közepére húzott, hogy a maga köré képzelt hallgatóság minden tagja jól láthassa, majd helyet foglalt, megkereste a mondott helyet, és rákezdte, hangját az egész skálán végigfuttatva, mint ahogyan a vándorpapoktól tanulta, és annak idején maga is gyakorolta: – Monda akkor Jézus a zsidóknak: „Én vagyok ama jó pásztor. A jó pásztor az ő életét adja a juhokért, a béres pedig, és aki nem pásztor, kinek nem tulajdonai a juhok, látván eljőni a farkast, elhagyja az ő juhait és elfut.” Mikor ezeket a szavakat kimondta: „Én vagyok ama jó pásztor” – sajátságos felelősségérzés töltötte el. Az ablak felé fordult, jelentős pillantással, mintha szemével a két megszökött „bérest”, Normant és Rundqvistet keresné. Szüle szomorúan bólintott, és térdére vette a macskát, mintha az elveszett juhokat fogadná ölére. Carlsson pedig megilletődéstől remegő hangon folytatta, mintha ő volna a szöveg szerzője: – A béres pedig elfut, igen, elfut – színezte saját szavaival –, mert béres, és nincsen néki gondja a juhokra. – Az utolsó szavakat már hangosan kiáltotta. – „Én vagyok ama jó pásztor, és esmérem az én juhaimat, és esmértetem én is azoktól” – folytatta most már könyv nélkül, mintha a kátét mondaná fel. Majd leeresztette hangját, szemét a földre szegezte, és nagyot sóhajtott, éreztetve, mennyire fáj neki az emberi gonoszság, aztán erősen megnyomta a szót, szeme sarkából a hallgatókra pillantott, kaján kis mosollyal, mintha azt mondaná: „Nem akarok vádaskodni, de sajnálkozva besúgom a bűnösöket.” – „Más juhaim is vagynak nékem, melyek nem ez akolból valók, azokat is elő kell hoznom, és az én szómat hallgatják.” – És most elragadtatott arckifejezéssel,

mint valami próféta, biztató, vigasztaló hangon kimondta az utolsó szavakat: – „És lészen egy akol és egy pásztor.” – Egy pásztor – visszhangozta szüle, de az ő gondolata egészen másutt járt. A felolvasó, amikor idáig ért, előrelapozott a könyvben, és elszontyolodva látta, hogy egész hosszú litánia van még. De hiába, csak neki kellett fohászkodni. A szövegmagyarázat már nem az ő malmára hajtotta a vizet, inkább a példabeszéd keresztyéni, jelképes értelmét fejtegette, ami kevésbé érdekelte. Valósággal végigrobogott az oldalakon, és a lap aljára érve még fokozta a tempót, hogy szüle észre ne vegye a suskust, amikor majd megnyálazott ujjával kettőt fordít. Viszont amikor már közeledett a szöveg vége, ismét lassított, attól való féltében, hogy az ámen nagyon is hirtelen csapna közéjük. Igen ám, de elkésett – vastagabban találta megköpni a hüvelykujját, és hármat fordított: az ámen legfelül volt. Úgy járt, mint aki fejjel a falnak megy. Szüle felriadt a döccenésre, álmos szemmel az órára pillantott, mire Carlsson jónak látta elismételni és kicsit cifrázni a végszót: „Az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében, a Mi Urunk Jézus Krisztusért, ámen.” Hogy a befejezést lekerekítse és vétkét jóvátegye, elmondott egy miatyánkot is, olyan lassan és ájtatosan, hogy szüle újra elbóbiskolt, annál is inkább, mert úgy ült, hogy a nap éppen rá sütött. Carlsson úgy látta, jót mulat magában, és hogy minden esetleges megjegyzésnek elejét vegye, arcát bal tenyerébe hajtva, néma ájtatosságba merült. Így nyugodt lehetett, hogy nem merik zavarni. Szülének sem volt egészen tiszta a lelkiismerete, és annak bizonyságául, hogy ő azért figyelt, megpróbálta saját szavaival elmondani a hallottakat. De Carlsson tiltakozott: – Nem, nem, csak tartsuk magunkat az Íráshoz és a Megváltó szavaihoz, abból nem engedhetünk. Egy akol lészen és egy pásztor. Egyetlenegy, valamennyinek egy, igenis egy! Ebben a pillanatban Clara elkiáltotta az ebédre hívó hollát. Az erdőből puskadörrenés kíséretében vidám „jövünk” felelt, a kovácsműhely kéményén pedig, mint az éhes gyomor korgása, szállt fel Rundqvist szokásos válasza, a mulatságos és félreismerhetetlen: „po”! Hamarosan kibukkant a fák közül mind a három eltévedt juhocska, sietős

léptekkel közeledtek a gőzölgő tál felé. Szüle enyhe szemrehányással fogadta őket, amiért megléptek a prédikáció elől, de egyikük se szaladt a szomszédba kifogásért: bizony hogy nem hallották a hívást, különben tüstént hazasiettek volna, mi sem természetesebb! Az új legény olyan ünnepélyesen foglalt helyet közöttük, mint a vasárnap a napok között. De mikor Rundqvist, a värmlandiak kiejtését utánozva, a bámulatos mezőgazdasági újításokat emlegette, menten kitalálta, hogy az öreget mindenről tájékoztatták, és máris felavatták az ellenpárt tagjai közé. Mihelyt az ebéddel végeztek – amelynek fénypontja a két borssal-tejjel főzött dunnalúd volt –, a férfiak lefeküdtek aludni, ki-ki a maga kuckójában, Carlsson pedig előkereste ládájából a zsoltároskönyvet, és kiült a ház elé egy jó meleg kőre, háttal a szoba ablakának, hogy ne lássák, ha el talál szundítani. Szüle megelégedéssel nézte, a zsoltároskönyvet biztató jelnek vélte, hiszen a vasárnap délután máskor a semmivel telt el, tökéletesen haszontalanul. Aztán, mikor már elég sokáig ült a kövön, és az ájtatosság hitelét biztosítottnak látta, Carlsson bement a házba. Kopogtatás nélkül nyitott be szüléhez, és azzal állt elő, hogy szeretné megnézni azt a bizonyos kamrát. Az öregasszony előbb szabadkozott, azt mondta, ott még ki kell takarítani előbb, meg minden, de ő nem tágított. A vége az lett, hogy felmentek a padlásra. Csakugyan volt ott egy kis négyszög alakú helyiség, egészen hátul, a fedélszék alatt, ablaka az oromfalon, de az ablak most nem látszott, mert le volt eresztve a kék szélű roletta. Az ágy meg a kis asztalka, amelyen egy vizeskancsó állt, az egész helyet elfoglalta. A falon, amennyire Carlsson a burkoló lepedőn keresztül kivehette, ruhák lógtak. Mikor figyelmesebben megnézte, azt is látta, hogy emitt egy kabáthajtóka áll ki a takaró alól, amott egy nadrágszár alja, megbizonyosodott hát róla, hogy csakugyan különféle öltözékek vannak ott, vállfákra akasztva. A földön pedig valóságos cipőraktár, férfi és női cipők, összevissza. Az ajtó mellett nagy, vasalt láda állt, a zára domborított sárgaréz. Felhúzta a rolettát, és kinyitotta az ablakot, hogy a dohosságot meg a kámfor, üröm és bors egybekeveredett szagát kiszellőztesse. Sapkáját az asztalra dobta, és olyasmit mondott, hogy itt bizonyosan jól alszik majd. Szüle túlságosan hidegnek vélte a szobát, de Carlsson megnyugtatta, hogy őt ne féltse, őszintén szólva, csakis hideg szobában szeret aludni, és odalenn, a meleg konyhában, ebben az örömben aligha lett volna része.

Szüle ki akarta hordani a ruhákat, nehogy magukba szívják a dohányszagot, általában úgy látszott, nem tetszik neki ez a ripsz-ropsz hurcolkodás. De Carlsson megfogadta, hogy a szobájában nem dohányzik, hagyjon csak mindent úgy, amint van, a világért se fáradjon őmiatta. A ruhákhoz nem nyúl, rájuk se néz, este bebújik az ágyba, reggel kiszellőztet, beágyaz, ide ugyan fölösleges akárkinek is bedugni az orrát. Nem csodálja, hogy szüle félti a holmit, hiszen itt valóságos kincsek vannak, amint látszik. Addig beszélt, amíg levette lábáról az öregasszonyt. Akkor felcipekedett a ládájával, a butykost is felvitte magának, kabátját egy szegre akasztotta az ablak mellett, csizmáját a cipők közé állította, aztán megkérte szülét, hogy üljenek össze hármasban, Gustennel, beszéljék meg, kinek mi legyen a dolga. A legényt nagy nehezen előkerítették, és rávették, hogy üljön le velük, de nem szólt bele a beszélgetésbe. Ha kérdezték, valami ellenvetéssel hozakodott elő, egyszóval – akadékoskodott. Carlsson mindent elkövetett, hogy megnyerje. Előbb hízelgett, aztán meg szaktudásával akart imponálni neki, fölényeskedni is próbált, azon a címen, hogy ő az öregebb – minden csak olaj volt a tűzre. Végül is mind a két fél kimerült, és Gusten egyszer csak meglépett. Észre se vették, mikor surrant ki. Közben beesteledett, a nap ködbe hanyatlott, és ez a köd aztán felszállt, pihés felhőkkel szórta tele az égboltot. De a levegő akkor is lagymatag maradt. Carlsson csak úgy találomra elindult lefelé a lankás réteken. Nemsokára egy bekerített legelőhöz ért, és a sövény mellett ment tovább. A mélyút itt mogyoróson vágott keresztül, félig még áttetsző, éppen virágzó bokrok között, amelyek valóságos alagutat boltoztak fölébe. Most látta, hogy az út levisz a tengerpartra, arra a helyre, ahol a tűzifát rakják be a felvásárló hajójára. Hirtelen megtorpant. A mogyoróbokrokon túl, egy tisztás szélén, a lapos sziklán hasalt a két vadász, puskáját lövésre készen tartva. Nagyban kémlelődtek a szélrózsa minden irányában. – Pszt, te, ahol jön, ni! – Gusten olyan hangosan suttogott, hogy Carlsson is meghallotta, és már azt hitte, róla beszél. Lebújt a bokrok alá. És akkor meglátta a fiatal fenyők felett közeledő madarat. Lassan, nehézkesen repült, mint a bagoly, szárnyát lelógatta. Mögötte feltűnt a párja.

– Knorr-orrr-vip – hallatszott a magasból, és mindjárt azután: piff-paff, két puskából egyszerre. A csöveken feketén tódult kifelé a füst és sörét. Recsegtek a nyírfaágak, és egy hófajd kalimpált lefelé, alig kőhajításra előtte. A vadászok odaszaladtak, és felragadták a zsákmányt, de valamilyen nézeteltérés támadt közöttük, éppen azzal kapcsolatban. – No, ez megkapta a magáét – mondta Norman, és felborzolta a pihetollakat a még ki sem hűlt madár mellén. – Tudok olyat mást is, akinek nem ártana, ha megkapná a magáét – dörmögte Gusten, akinek – vadászláz ide, vadászláz oda – nyilván nem sikerült egészen távol tartania a mellékgondolatokat. – Hallottak már ilyet! Eztán külön szobában alszik az ördögfattya. – Tán csak nem? – álmélkodott Norman. – Így, ahogy mondom. És új rend lesz a tanyán. Mintha őnélküle nem is tudnánk, mi a rend. De hát ez mán így van: új seprű jobban seper. Persze csak amíg új. De várjon csak! Majd megmutatom én neki a seprű nyelét. – Oszt igazán azt mondta, hogy a lóhere a levegőtől nő, mi? – Majd adok én neki levegőt. A fenekemből. Erre aztán jót röhögött a két majd-adok-én legényke, míg Carlsson a bokrosban a fogát csikorgatta. – Jöjjön csak – erősködött a gazdalegény –, nem olyan ember vagyok én, aki megijed az ilyen nyavalyástól. Csak sokat okoskodjon. Befűtök én neki. De be ám. Pszt, te, ott jön a másik! Újra megtöltötték a puskát, és szaladtak vissza a leshelyükre, Carlsson meg elosont és hazament. Elhatározta, hogy mihelyt a hozzávaló fegyverzetet sikerül megszereznie, támadásra indul. Este, a kamrájában, mikor a rolettát leeresztette, és a gyertyát eloltotta, kicsit nyomasztónak érezte a nagy magányosságot. És mintha félelem lepte volna meg a testét, kúszott volna egyre feljebb, amikor azokra gondolt, akiktől így

elkülönödött. Megszokta, hogy a nap minden szakában sokan legyenek körülötte, hol ez, hol az szólítsa meg, és ha mondani akar valamit, legyen, aki meghallgassa. Most csend volt körülötte, olyan csend, hogy csupa megszokásból, mivel akaratlanul is várta, hogy valaki szóljon hozzá, hangokat hallott, képzelődött. Meg az is rossz volt, hogy gondolatait nem válthatja szavakra, terhüktől nem szabadulhat. Feje lassanként zsúfolásig megtelt gondolat-csírákkal, és azok növekedtek, feszegették koponyáját, mindenáron formát akartak ölteni. Egész testében valami kínos érzés támadt, úgyhogy nem is tudott elaludni. Végül is felkelt, és harisnyában járkált a csepp szobácskában, ablaktól az ajtóig, meg vissza. Igyekezett semmi másra nem gondolni, mint a másnapi teendőkre. Elrendezte fejében a holnapi munkarendet, kiosztotta mindenkinek a magáét, megfelelt a várható ellenvetésekre, elhárította a különféle akadályokat, és körülbelül egyórai kemény munka után végre lecsillapodott az agya, mivel most már rend volt benne, minden tétel a megfelelő rovatban, és legalul az összegezés, úgyhogy egy pillantással áttekinthette, mint rendesen vezetett számlakönyvet. Akkor végtére lefeküdt. Most, hogy egyedül volt a friss, tiszta ágyban, és nem kellett attól tartania, hogy késő éjjel felzavarják, úgy érezte, inkább a maga ura, mint valaha. Olyanformán volt, mint a dugvány, amelyik gyökeret eresztett, és felkészül arra, hogy ezentúl külön életet éljen, az anyabokorról levágva külön harcoljon a létéért, nagyobb fáradsággal, de nagyobb örömmel is. Így aztán mégis elaludt, hogy másnap, az élet munkahetének hétfő reggelén, szembenézhessen azzal, ami várja.

HARMADIK FEJEZET

Carlsson kivágja a tromfot, és megmutatjaa fiatal kakasoknak, hogy ki az úra szemétdombon, és magatiporja meg a tyúkjait

A dévérkeszeg ívóhelyére tódult, a boróka barkázott, a zelnicebokrok virágoztak, és Carlsson tavaszi rozsot vetett a kifagyott őszi vetés helyébe. A hat tehenet levágta, a többinek megvette a jó száraz takarmányszénát, úgyhogy erőre kaptak, és ki lehetett hajtani őket az erdei legelőre. Rendelkezett, intézkedett, kettő helyett dolgozott, és értette a módját, hogy azokba is lelket verjen, akik addig húzódoztak a munkától. Egy värmlandi gyártelepen született, származását némi homály fedte. Már fiatal korában idegenkedett a testi munkától, és bámulatosan ravasz módokat tudott kieszelni arra, hogy a bűnbeesésnek ezt a kellemetlen következményét a maga személyétől elhárítsa. Mivel az emberi tevékenységnek minden ágát meg akarta ismerni, sohase maradt túlságosan hosszú ideig ugyanannál a foglalkozásnál, amint kitűzött célját elérte, új munkakörben próbálta érvényesíteni tehetségeit. Így lett kovácslegényből béres, lovász, üzletszerző és kertész, pályamunkás, téglavető és végül vándorprédikátor. Az örökös alakváltoztatással ritka rugalmasságra és alkalmazkodóképességre tett szert, úgyhogy könnyen feltalálta magát a legkülönbözőbb körülmények között, igazodni tudott mindenfajta emberhez, annyira, hogy eltalálta szándékát, kiolvasta szeméből a gondolatát, titkos kívánságát. Egy szó, mint száz: Carlsson messze kimagaslott környezetéből, és sokoldalú tudásával inkább arra való volt, hogy egy összefüggő egészet áttekintsen és irányítson, semmint hogy alárendeltként parancsokat teljesítsen, kerék legyen a kocsi alatt, amelynek bakjára is felülhet. Új helyén, ahová a véletlen vetette, mindjárt látta, hogy itt sokat tehet, elérheti, hogy ami eddig értéktelenül hevert ott, eztán jövedelmezzen. Bízott abban is, hogy munkájáért elismerésben részesül, és magasabb polcra emelkedik, és végül nem is tudják majd nélkülözni. Ez a remény ösztönözte minden lépésénél. Gazdái érdekében tette, amit tett, kétségtelen, de ugyanakkor a maga szerencséjét is kovácsolta. Ha sikerült elhitetnie, hogy csupáncsak a mások javát nézi, önzetlenül áldozza erejét – az is csak okosságára vall, hiszen sokan szeretnék ugyanezt elérni, és nem sikerül.

Útjában a legnagyobb akadály a fiatal gazda, Gusten volt, aki mint minden vérbeli vadász és halász, lenézte a rendezett, biztonságos életet, és szerette a kockázatot, a meglepetést. Úgy gondolkozott, hogy a földművelő a legjobb esetben annyit nyerhet, amennyire számított, míg a halász sokszor üresen húzza ki a hálót, máskor meg hétannyi a zsákmány, mint remélte. Kievez angolnafogásra, és megtörténhet, hogy fókát is sikerül elejtenie; fél napig hasal a szirten, búvárlesen, és végül dunnarécét lő. Mindig adódik valami, és többnyire meglepetés. No meg, mivel a vadászat eredetileg az úri osztályok kiváltsága volt, férfiasabb, előkelőbb foglalkozásnak tűnt a szemükben, és kicsinylették azt, aki az eke vagy a trágyás szekér mögött baktat. Ez a felfogás annyira belerögződött a nép lelkébe, hogy a legtöbb béres semmi kincsért nem volt hajlandó ökröket hajtani. A másik kő a lába alatt Rundqvist volt, a vén dologkerülő, akinek sikerült a maga módján visszahódítani a földi paradicsomot, vagyis elérte, hogy a nehéz munkától megkíméljék, ebéd után jó sort alhasson, és gyakran nézhessen a pohár fenekére. Kiváltságos helyzetét egyrészt annak köszönhette, hogy „titkos” dolgok tudóját látták benne, másrészt annak, hogy nagy mókamester volt őkelme, el tudta tréfálni a komoly kérdéseket, és kivált a komoly munkát. Ha nagyon szorult a kapca, hibás eszűnek tette magát, görcsökben vonaglott, hogy felebarátai megszánják, és ennek jeléül esetleg megkínálják egy csésze felpálinkázott kávéval, fél font burnóttal, miegymással. Sok mindenhez értett, vagy legalább elhitette, hogy ért: birkát herélt, malacot miskárolt, varázsvesszővel megkereste a helyet, ahol kutat kell ásni, ráolvasással „fogóssá” tette a sügérhálókat. Másokat megszabadított a könnyebbfajta görcsöktől, de a maga görcseihez ragaszkodott. Mikor már két hete szakadt az eső, megjósolta, hogy újholdra szép idő lesz, pénzdarabokat áldozott egy tengerparti sziklakő alatt (persze, mindig a más pénzét), hogy megjöjjön a hering. De értett a rontáshoz is, azt állította, hogy ha úgy tetszik neki, katánggal szórja tele a szomszéd vetését, elapasztja a tehene tejét, vagy deréknyilallást és más nyavalyát küld rá. Így aztán bizonyos félelmes nimbusz fonódott a feje köré, és az emberek igyekeztek kedvében járni. A legfőbb érdeme, ami egyszerűen nélkülözhetetlenné tette, az volt, hogy kovácsolni tudott, meg fúrni-faragni. No meg úgy is intézte mindig, hogy amit csinált, rögtön szembetűnjön. Elsősorban ezért volt veszedelmes versenytársa Carlssonnak, mert amit ő végzett – benn az istálló falai között, vagy kinn a mezőn –, az nem szökött annyira szembe.

A harmadik ember a tanyán, Norman, dolgos legény volt, azt ki kellett szabadítani a fiatal gazda bűvköréből, hogy bevonhassa a rendszeres munkába. Carlssonnak hát éppenséggel nem volt könnyű dolga, diplomatikusan, nagyon is ügyesen kellett eljárnia, hogy elérje, amit akar. De mivel neki volt a legtöbb esze, végül is ő maradt felül. Gustennel nem harcolt, úgy vélte, ha békén hagyja, elég, ha a szövetségesét, Normant eltántorítja tőle. Ami azt illeti, ez aránylag könnyen sikerült, mégpedig azért, mert Gusten – tisztesség ne essék szólván – elég szűkmarkú gazdája volt a legénykének. A vadászkirándulásokon sohase engedte át neki az első lövést, egyszerű evezőslegénynek tekintette, és ha nagy ritkán megkínálta egy pohár pálinkával, ő maga bizonyosan hárommal hajtott fel. Így aztán a magasabb bér meg a kisebb-nagyobb ajándékok – egy-egy ing, meleg harisnya és más kisebb ajándék –, amit Carlsson közbenjárására kapott, és kivált az a körülmény, hogy a Gusten napja leáldozóban volt, a Carlssoné viszont egyre feljebb hágott, elég hamar megingatta gazdája iránti hűségében. És mikor cimborája elpártolt tőle, Gusten vadászkedve is lelohadt, egyedül evezgetni már félig se volt olyan mulatságos, beállt hát ő is a többi közé, és dolgozott velük együtt. Rundqvisttel már nehezebben boldogult Carlsson, mert az öreg csuka volt és ravasz. No, de nemsokára az is ott ficánkolt a bárkában. Carlsson nem áldozott pénzt, ahelyett megjavíttatta a hálókat, új inakat szereltetett a soros fenékhorgokra, és tessék! – háló és horog „fogósabb” lett, mint valaha. Fagyöngy-ágat se tört, hogy az mondja meg neki, hol kell új kutat ásni, de kifalaztatta, kitakaríttatta a régit, vályút épített melléje, szivattyút tétetett rá, így aztán a fagyöngy varázsvesszőt szemétre dobhatták. A beteg tehenet nem füstöléssel, ráolvasással gyógyíttatta, de gondja volt rá, hogy az állatokat tisztán tartsák, megfelelően kezeljék, friss almot szórjanak alájuk mindennap. Rundqvist sokféléhez értett, igaz, de akármilyen tromfot vágott is ki, Carlsson még nagyobbat tett rá. Mikor az öreg látta, hogy kikezdték a hatalmát, és kizavarják odújából, új fogásokkal igyekezett magára vonni a figyelmet. Felseperte, felgereblyézte a háztájat, eltüntette a szemetet, mindent, amit télen az udvaron „elejtettek”, és lustaságból otthagytak. Magához édesgette a macskát meg a tyúkokat, és egy szép napon új kilincset faragott a konyhaajtóra.

– No, nézd csak! Mégis aranyember ez a Rundqvist! Hát nem új kilincset tett az ócska ajtónkra! – mondták a lányok, úgyhogy Carlsson is hallhatta. Attól fogva Carlsson vigyázott, hogy el ne maradjon mögötte. Egy reggelre ki volt meszelve a tűzhely, másnapra a vizes vedrek öltöztek méregzöld díszruhába, derekukon fekete csíkkal, fehér szívecskékkel. Harmadik meglepetése az új fásszín volt, a külső kamra mögött. Kitanulta az ellenfél taktikáját, és ő is elsősorban a konyhai nagyhatalmaknak iparkodott kedvében járni. A szivattyúkkal sikerült is végképp meghódítania a két lány szívét. Ámde Rundqvist kitartó volt, és ügyes: egy vasárnapra virradó éjszaka tulipirosra festette az árnyékszéket. Carlsson most is résen volt, Normant lekenyerezte egy pohár pálinkával, és szentháromság vasárnapjára virradó éjjelen szüle furcsa neszt hallott, mintha kaparásznák, sikálnák kint a falat, fel is akart kelni, de túlságosan álmos volt, és így csak reggel látta, hogy pipacsvörös a lakóház, az ablakkeretek meg az eresz alja pedig vakító fehér. Ezzel el is dőlt a csata sorsa: Rundqvist belefáradt az ő korában nagyon is megerőltető versenyzésbe. Még ki is nevették, amiért éppen az árnyékszéken kezdte a szépítést. Norman, mint igazi renegát, valami csúfondáros rigmust is faragott az öreg rovására, amely körülbelül így hangzott: „Fontos, hogy az ember a jó végén kezdje, Rundqvist hát a festést pont a budin kezdte.” Attól fogva nyugton maradt őkelme, de azért résen volt, leste az alkalmat, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen valamilyen hatásos trükkel, vagy ha erre nincs mód, előnyös békét kössön. Gusten nem avatkozott a dolgukba, messziről nézte a viadalt, és magában ilyenformán gondolkozott: „Jól van ez így, ti csak szántsátok fel a földet, én majd betakarítom a termést.” Komoly jövedelmet viszont egyelőre még nem jelentett Carlsson buzgólkodása, ahhoz rövid volt az idő. A gabonáért befolyt pénz, amikor leszámolta elébük, kellemesen hatott a tanya gazdáira, és néhány napig a ládafiában őrizték. De hamarosan elgurult, és bántó üresség maradt a helyén. Szent Iván nap felé jártak. Carlssonnak azokban a hetekben tömérdek gondja volt, nemigen ért rá flangálni. De egy vasárnap délután, ahogy a domboldalon sétált és nézelődött, szeme, miért, miért nem, megakadt a nagyházon, amely elhagyottan állt ott lebocsátott rolettáival. Kíváncsi természetű lévén, kedve támadt kipróbálni, nincs-e véletlenül nyitva az ajtó. Felment a lépcsőn, lenyomta

a kilincset, és – csakugyan benyitott a tornácra, onnan a konyhába, majd a tágas szobába, amely valóban urasan volt berendezve: fehér függöny, sárgaréz-virágos, széles empire ágy, aranyozott rámájú tükör, az üvege fazettásan csiszolt, egyszóval nem akármilyen, annyit ő is tudott. Dívány, komód, cserépkályha – akárcsak a kastélyokban. És a tornác túlsó végén még egy éppen olyan tágas szoba, csak ott vaskályha van, meg ebédlőasztal, két dívány és falióra. Előbb csodálattal és tisztelettel nézte a szép szobákat, de ezt az érzését lassanként felváltotta a szánakozás, kicsinylés a ház gazdái iránt. „Ej, ej, ej… két ilyen szoba, ez a sok megvetett ágy, és sehol egy nyaraló! Micsoda élhetetlen népség!…” A remélhető jövedelemnek már a gondolatára is szinte megrészegedett. Szaladt le szüléhez, hogy tüstént értésére adja, micsoda oktalan pazarlás a nagyházat ki nem adni nyárára. – Jaj, lelkem, hol találunk olyan embert, aki ide jön nyaralni? – ellenkezett az öregasszony. – Azt meg honnan tudhatja, szüle? Megpróbálta már? Adott már fel hirdetést az újságba? – Az éppen annyi, mintha vízbe dobjuk a pénzünket – vélekedett madám Flod. – A hálót is vízbe vetik – érvelt Carlsson –, és jól teszik. Anélkül nincs haszon. – Hászen nem mondom, meg lehet éppen próbálni. De ide, a mi szigetünkre nem jön nyaraló. Ide aztán nem. – Szüle úgy mondta ezt, mint aki már nem hisz a csodákban. A következő vasárnapon elegáns úriember közeledett odalenn a rétek alján. Egy darabig nézelődött, aztán elindult, fel a házhoz. Az udvaron csak a kuvasz fogadta, mivel a háziak – bár néhány perccel azelőtt még a tornácon álltak egy csomóban, és az idegent bámulták –, mikor látták, hogy oda tart, szemérmességből-e, vagy mert azt hitték, hogy kívánja az illem, gyorsan elbújtak a konyhában. Az idegen úr már az ajtóban állt, mikor Carlsson – mint aki bátorságban elöl jár – kilépett a tornácra. Az úriember egy hirdetést látott az újságban… Igen, igen, az itt van, csak tessék… És felvezette a nagyházba. Mindjárt látta, hogy a nyaralójelöltnek

nagyon tetszik a hely, meg minden, azt mondta neki, hogy most rögtön megállapodhatnak, hajlandó még egyet-mást megjavíttatni, rendbe hozatni, de sok a jelentkező, meg hát az idény is előrehaladt. Az úriembert a szép kilátás valósággal megbabonázta, lefoglalta hát a lakást, és miután kölcsönösen tapintatlanul firtatták egymás anyagi és családi körülményeit, eltávozott. Carlsson a kiskapuig kísérte, és máris szaladt fel a konyhába, leszámolt az asztalra hét darab tízes meg egy darab ötös bankjegyet. – Jaj, de hisz ez rettenetes! – sápítozott szüle. – Hogy fogadhatunk el ennyi pénzt! Gusten viszont örült, és – ami még sose történt – nyíltan elismerte, hogy Carlsson ügyesen csinálta, az úr nyilván elhitte a mesét a sok jelentkezőről, azért határozott ilyen egykettőre. Végre pénzt is láttak hát. Carlssonnak nagy diadal volt, hogy ezt a tromfot kivághatta, hála egykori üzletszerzői tapasztalatainak. Mindjárt feljebb is emelte a hangját, majd röviden előadta, mi mindenre számíthatnak még a készpénzen kívül: Halat adhatnak el a nyaralóknak, meg tejet, tojást, vajat. A tüzelőért is jár valami, természetesen. Nem is szólva a dalarői csónakfuvarokról, egy-egy menetet koronájával számítva. Itt-ott esetleg egy borjút is levágnak majd, vagy egy tyúkot, amelyik már nem tojik, krumpli meg zöldségféle is kell az ilyen nagy háztartásban. Ó, ó, de sok minden adódhat itt még… és az úr igazi úriembernek látszik. Szent Iván előtt való este megérkeztek a várva várt aranyhalak. Az úr meg az asszony, a tizenhat éves lányuk meg a hatéves fiacskájuk, és a szakácsné, szobalány. Az úr – negyven-egynéhány éves – hegedűs volt az udvari zenekarban, szépen keresett, és a nyugalmat, békességet szerette. A szigetlakók beszédét nehezen értette, mert Németországban született, miért is inkább csak helyeslően bólogatott arra, amit mondtak neki, vagy beérte egy-egy szóval: szép. Így aztán hamar elterjedt a híre, hogy áldott jó ember. Felesége is derék asszony volt, rendet tartott a házában, törődött a gyerekeivel, és a két lánynak is tudott parancsolni, anélkül hogy patáliát csapna, vagy más fenyítő eszközhöz nyúlna. Mivel Carlsson nem volt annyira szégyenlős, mint a többi, meg a szót is ügyesen fűzte, ő vette kézbe a nyaralókat. Különben is úgy érezte, hogy elsőbbség illeti

meg, ő szerezte a fizetővendégeket. De nem is akadt a házbeliek között hozzá hasonló vállalkozó szellemű és a társalgás művészetében járatos, aki ezt a jogát elvitassa. A fővárosi emberek megjelenése a szigeten kétségtelenül kihatott az őslakók szokásaira, sőt egész életfelfogására. Sohase láttak még olyan embereket, akik hétköznap is ünneplőben járnak, és úgy élnek, mintha vasárnap volna, sétálnak, evezgetnek, halászgatnak, pusztán mulatságból, fürdenek, muzsikálnak, szórakoznak este-reggel, mintha ezen a világon se gond, se baj, se munka nem volna. Eleinte nem is annyira irigységgel, mint inkább álmélkodva nézték őket. Hát ez is lehet? Hát lehet az embernek csupa kellemetes dolgokkal foglalkozni, és amellett ilyen szép, tiszta életet élni? Mert ezekről aztán igazán senki se mondhatja, hogy bárkit is megrövidítenének, vagy kiuzsoráznák a szegényebbet. Hemső lakói, anélkül hogy maguk észrevennék, csendes álmodozásba merültek, titkon a nagyház felé tekingettek, és ha megpillantottak egy világos nyári ruhát, megállt kezükben a munka, szívük csodálattal telt el, mint mikor valami szépet lát az ember. A parti fák törzse között kiláttak az öbölre, és olykor elkapta a szemük egy florentin kalap libegő fehér fátylát vagy a karcsú derékra simuló piros selyemövnek egy darabját, amint a csónak tovasuhant odalenn a vízen, és szívük vágyakozással eltelt, sóvárogtak valami után, amiről nem is tudják, micsoda, remélni se merik, hogy valaha megismerik, de mégis ellenállhatatlanul vonzódnak feléje. Halkabban beszéltek, kevesebbet zajongtak a konyhában is, meg a szobában. Carlsson minden áldott nap tiszta fehér inget vett fel, és hétközben is fejébe nyomta a kék sapkáját, lassanként egész megjelenésében az intézőket utánozta, a plajbász mindig ott volt a mellényzsebében, vagy a füle mögé dugva, és pipa helyett többnyire könnyű szivart szívott. Gusten ellenben visszavonult, elkerülte a nagyházat, nehogy alkalmat adjon az összehasonlításra. Általában keserűséggel beszélt a városi emberről, és sűrűbben kellett eszébe idéznie a takarékkönyvecskét, mint azelőtt. Ha elment hazulról, inkább vargabetűt írt le, csak hogy a fehér függönyös ablakok és világos nyári ruhák közelébe ne kerüljön. Rundqvist naphosszat a kovácsműhelyben kucorgott, estére nyakig kormosan került haza. Kijelentette, hogy fütyül, köp mindenkire, még ha maga az özvegy királyné lenne is az. Norman viszont előkereste ládájából a katonasipkáját meg a vállszíjat, és gyakran ólálkodott a kút körül, ahová az urasági szakácsné és szobalány vízért járt este, reggel.

A legtöbbet veszített a két lány, Clara és Lotta, mivel az egész ház férfinépe elpártolt tőlük a városi vetélytársak kedvéért, akik úrleányoknak címeztetik magukat a leveleiken, és kalaposan ülnek a csónakban, Dalarőbe menet. Ők bizony mezítláb jártak, mert a latyakos istállóban hamar tönkrement volna a cipőjük, a réten meg a konyhában pedig beleizzadt volna a lábuk. Sötét ruhát viseltek, még csak egy fehér gallérra, övre se gondolhattak a korom, izzadság, szalmatörek miatt. Clara ugyancsak megjárta, amikor egy napon fehér gallérral jelent meg a konyhában, mindjárt rápirítottak, hogy az úrleányokkal akar mérkőzni, és kicsúfolták. No, de vasárnap aztán elégtételt szereztek maguknak. Soha ilyen szorgalmasan nem jártak a templomba, mint azon a nyáron, mert így legalább hetenként egyszer kiöltözködhettek. Carlssonnak minden percben akadt valami elintéznivalója a nagyházban, a professzoréknál. Ha látta, hogy kinn ül valaki a tornácon, megállt a lépcsőnél, érdeklődött, hogy s mint vannak, megjósolta, hogy „ma szép idő lesz”, valamilyen kirándulást ajánlott, vagy a horgászást illetően szolgált jó tanáccsal, felvilágosítással. Többnyire megkínálták egy pohár sörrel vagy egy kupica konyakkal, miért is a Flod-konyhán azzal gyanúsították, hogy potyázni járogat oda. Szombaton, amikor a szakácsnőnek a heti bevásárlást kellett elintéznie Dalarőben, nézeteltérés merült fel a kisházban arra vonatkozólag, hogy ki legyen az evezős. De Carlsson kurtán elintézte a kérdést, és a maga javára döntött, mivel a fehér bőrű, fekete szemű lány valósággal megigézte. Szüle aggodalmaskodására – hogy nem kéne mindenféle csip-csup megbízatásokat vállalnia, amikor ő a legfontosabb ember a tanyán, és nélküle minden munka megáll – azt felelte, hogy a professzor kérésére teszi, mivel egy fontos levelet is be kell majd vinni a postára. Gusten olyasmit mondott, hogy azt a levelet talán ő is feladhatná éppen – tudniillik ezt a csónakfuvart szívesen elvállalta volna. De Carlsson tiltakozott. Még mit nem? Hogy a gazda intézze a béres dolgát, és aztán megszólják őket emiatt? Így aztán ennél is maradtak. A dalarői fuvar sokféle előnnyel járt, és a fifikus legény erre spekulált. Nemcsak hogy az úton zavartalanul beszélgethet, tréfálkozhat a lánnyal, de aztán Dalarőben még meg is traktálják, sőt, borravalóra is számíthat. A boltosokat is lekötelezi, ha ilyen jó vevőt visz nekik, ezért is csurran-cseppen valami, egy titkos kézszorítás vagy egy korty ital, esetleg jóféle szivar. No meg tekintélyét is növeli, hogy ő jár el a professzor dolgaiban, és hétköznap kiöltözve látják a stockholmi kisasszony társaságában.

Dalarői fuvar azonban csak egyszer esett hetenként, és az otthoni munka menetét nem zavarta. Carlsson volt olyan ravasz, hogy ezeken a napokon, amikor személyesen nem ellenőrizhette embereit, akkordban dolgoztatta őket: ha ennyi meg ennyi árkot megástak, ennyi meg ennyi négyszögölet felszántottak, ennyi meg ennyi fát kivágtak, letehetik a szerszámot. Az emberek meg szívesen ráállottak, mert hamarább végeztek, többnyire már vacsora előtt hazamehettek. Ilyenkor aztán, amikor a munkát előre kiszabták és utólag colstokkal ellenőrizték, ugyancsak megnőtt a becsülete a plajbásznak meg az immár rendszeresen használt noteszkönyvecskének; Carlsson megszokta, hogy intéző legyen a gazdaságban, és a tényleges munkát lassanként egészen a többiekre hárította. Ugyanakkor a szobájában is berendezkedett, mintha csak a saját legénylakásán volna. A dohányzási tilalmat régen megszüntette, az ablak előtti asztalkára egy zöld tintatartót állított, meg plajbász- és tollszártartót, néhány ív levélpapiros is ki volt téve mindig, meg gyertya, gyufa, szóval ami egy íróasztalon kell. Ablaka a nagyházra nézett, és amikor ott ült – pihenő idejében –, a nyaralóvendégek minden mozdulatát láthatta, meg azok is láthatták, hogy ő milyen ügyesen bánik a plajbásszal, tollszárral. Este kitárta az ablakot, és a deszkára könyökölve pipázott, vagy előkotort mellényzsebéből egy szivarcsutkát, és azt szívta, közben átfutva egyúttal a maga elé terített hetilapot. Aki lentről nézte, bátran hihette, hogy ő itt a gazda. Mikor aztán besötétedett, és gyertyát kellett gyújtani, végigdőlt az ágyán és pipázott. Ilyenkor kezdtek kóvályogni fejében az álmok, vagyis inkább a különféle tervek, amelyek egyelőre ugyancsak reménybeli körülményeken épültek, de elképzelhette azt is, hogy ezek a körülmények valamilyen váratlan fordulatra bekövetkezhetnek. Egy este, mikor megint így hevert az ágyán, és eregette a fekete kapadohányfüstöt, hogy a szúnyogok ne bántsák, véletlenül a lepedővel letakart ruhákra vetődött a pillantása. Éppen akkor a lepedő véletlenül kioldódott, lecsúszott a földre, és az elhunyt Flod gazda ruhatára mintha elindult volna – Carlssonnak úgy rémlett, egy szakasz katona árnyéka masíroz ott a falon, az ajtótól az ablakig, vagy visszafelé, aszerint, ahogy a légáram a gyertyalángot lobogtatja. Mintha magát az elhunytat látná, hol ilyen, hol olyan öltözékben – mindig abban, amelyiknek árnyképe a tapétára vetődik. Most kék zubbonyban, kordbársony nadrágban ül az evezőpadon, a halat viszi be a városba, hogy aztán megigya az áldomást a kereskedővel, a kocsmaasztalnál. Majd meg fekete gérokk van rajta, és fekete nadrág – látta, ahogy a nadrág bő szára bokáját csapkodja, templomba megy talán, úrvacsorát venni, vagy temetésre, esküvőre,

keresztelésre. A fekete báránybőr bekecset bizonyosan őszi meg tavaszi halászaton viselte, amikor a hálót partra húzták, a hosszú fókabőr bundát meg ünnepi alkalmakkor – látni is rajta a foltokat, a karácsonyi lakoma nyomait: az utolsó pohár forró bort már bundában, állva hajtották fel a hazainduló vendégek. Egy vállfáról sárga-zöld-piros, kézzel kötött gyapjúsál lógott, tekergett a léghuzatban, mint a tengeri kígyó, s a földre érve egy csizmaszárba dugta a fejét. Carlssonnak bizony megmelegedett a szíve tája, mikor elképzelte magamagát a drága, finom fókabundában. Csengős szánon repül a jégen, fején a bundához való prémkucsma, karácsonyi vacsorára hivatalos a szomszédba. Karácsonyi tüzek lobognak a parton, és puskalövések dörrennek a vendégek tiszteletére. Mikor belép a fűtött szobába, a bundát ledobja, és fekete gérokkban áll a házigazda előtt. A lelkész tegeződik vele, a lakománál az asztal felső végére ültetik, a béresek meg az ajtóban állnak egy csomóban, vagy az ablakdeszkán ülnek. Olyan elevenen rajzolódtak eléje a csábító képek, hogy akaratlanul felpattant, magára kapta a bundát, és kiállt a szoba közepére. Simogatta a puha, selymes prémet, mintha egy asszony melle volna, testén kéjes érzés futott végig, amikor a gallér az állát csiklandozta. Aztán a gérokkot vette fel, borotválkozó-tükrét a székre állította, és nézegette benne magát, látni akarta, hogy áll hátul a kabát. Kezét a hajtóka alá dugta, úgy járkált fel-alá. A finom, puha szövet jólétet, gazdagságot árasztott, egyszerre mintha ő maga is meghízott volna, több helyet foglalna el a térben. Próbaképpen leült az ágyra, a kabát szárnyát óvatosan szétterítve, mintha vendégségben volna valahol. Hirtelen hangok ütődtek a füléhez, és felrezzentették édes álmodozásából. Lenn a gyepen beszélgettek. Hogy jobban odafigyelt, megismerte Ida, a csinos szakácsnő hangját: Normannal beszélgetett. A két hang egybefonódott, majd meg elébe vágott egyik a másiknak, hogy aztán újra összeérjenek, mint mikor a galambok összedugják a csőrüket. A legénynek elszorult a szíve. Egy szempillantás, és a kabát a vállfán volt, a helyén, ő meg a lépcsőn ment lefelé, égő szivar a foga között. Eddig annyira elfoglalták a jövőt építő, komoly tervek, hogy lányokkal enyelegni nem akart, jól tudta, mennyi drága időt kell az ilyesmire vesztegetni. No meg attól is tartott, hogy ha komolyan megnyitja a tüzet, bizonyos nehezen védhető pontokra is ráirányulhat az ellenség figyelme, és ha ezen a téren esetleg kudarcot vall, vége a tekintélyének Hemsőn.

Viszont egészen más a helyzet, ha a szép hölgy pályadíjul tűzi ki önmagát. Így akkor a győztes nagyon is sokat nyerhet. Akkor ő se dugja el sarkantyúját, égnek állítja taraját, és megmutatja, melyikük az úr a szemétdombon. Egyenest átsétált a fás-udvarra, ahol a játék már javában folyt… Csak az bosszantotta, hogy Normannal kell mérkőznie – még ha legalább Gusten volna! De ez a tejfölösszájú! No, majd ellátja ő a baját. – Jó estét, Ida – kezdte, és még csak meg se látta vetélytársát, de az akaratlanul félrehúzódott előle, átengedte helyét a léckerítésnél. És kezdődött a móka. Carlsson kihasználta a társalgásban való nagyobb jártasságát, mialatt a lány a fát és gyújtóst szedte kosarába, s Norman meg se mukkanhatott. De a leánynak éppen rossz napja volt, gonoszkodott, odavetett egy-egy szót a félreszorított gavallérnak. Carlsson azonban elkapta röptében a szót, és visszaadta küldőjének, még ki is kanyarította, fel is cifrázta közben. A szépség nyilván kedvét lelte a kakasviadalban, és Normant kérte meg, hogy aprítson neki egy kevés gyújtóst. Sebaj. Még mielőtt a kitüntetett vetélytárs a léckapuhoz ért volt, Carlsson már át is hágott a sövényugrón, a fás-udvaron állt, kiválasztott egy jó száraz fenyőt, és késével szilánkokra hasogatta. Két perc se telt bele, a gyújtós a lány kosarában volt, és ő már vitte is kisujjára akasztva a teli kosarat, egyenest fel a konyhába. Ott megvárta, míg Ida is bemegy utána, aztán az ajtóba állt, hátát a félfának feszítve, elállta a bejáratot. Norman, mivel okosabbat nem tudott kitalálni, még egy darabig ott ődöngött a fás-udvaron, azzal a keserű tapasztalattal gyarapodva, hogy szemtelennek áll a világ, aztán, hogy elunta az ődöngést, feltelepedett a kútkávára a harmonikájával, és bánatát egy skót táncnótába öntötte. A billentyűk acélnyelvecskéi édes-bús hangokat küldtek szét a párás esti levegőben, a hangok felhatoltak a konyhaajtóig, és azon át beljebb, egészen a kegyelem trónusáig. Idának hirtelen eszébe jutott, hogy nem hozott még ivóvizet a professzornak, le kellett szaladnia a kútra. Carlsson persze vele ment, de biztonsága némileg megingott, mivel ezúttal idegen területen kellett felvennie a harcot. Hogy a hangok „bűverejét” megtörje, kivette Ida kezéből a rézkorsót, és fülébe suttogott – olyan epedő és dallamos hangon, ahogy tehetségétől csak tellett –, mintegy szavakba foglalta a nóta csábítását, s ezáltal a legényke harmonikázása egyszerű kíséretté silányult. Csakhogy éppen mikor a kúthoz értek, szüle kiáltását hallották a házból, Carlssont hívta, és érzett a hangján, hogy sürgős dologban kíván beszélni vele. Carlsson mérgében nem is akart válaszolni, de Norman, jobban mondva az ördög, aki abban a percben belebújt, harsányan

visszakiáltott: – Itt van, szüle, éppen itt van. Megyen mán fel. A győztes tehát, bár a poklok poklára kívánta a kaján muzsikust, nem tehetett mást, kitépte magát a szerelem ölelő karjából, és a már-már megszerzett zsákmányt átengedte a gyengébbnek, aki csupáncsak a vakesetnek köszönhette sikerét. Szüle most újra kiáltotta a nevét, és ő zsörtölődve felelte, hogy „megyek már, jobban nem tudok sietni”. Mire felért, az öregasszony a tornácon várta, és tenyerét a szeme fölé tartva, az alkonyi homályt fürkészte, hogy lássa, egyedül jön-e. – Jöjjön be egy szóra, Carlsson, meg egy korty erős kávéra, ha tetszik. Carlsson egyébként nem vetette meg a felpálinkázott kávét, de most a kávét is, pálinkát is oda kívánta, ahol a bors terem. Hanem hát – mit tehetett? A Norman vidám lövészindulójának hangja mellett – amely ugyancsak kaján örömmel harsogott odalenn a réten –, kénytelen-kelletlen belépett a szobába. Szüle még nyájasabb volt, mint máskor, ő meg öregebbnek és rútabbnak látta, mint máskor. Mennél szelídebben szólt hozzá, annál mogorvábban felelt, úgyhogy az öregasszony végül már olvadozott. – Látja, Carlsson – tért rá mindjárt a lényegre, miközben kávét töltött neki –, arról van szó, hogy itt a kaszálás, jövő héten levágjuk a füvet, szombaton meg kéne hívni a vendégeket. Legelőbb magával akartam megbeszélni, hogy s mint legyen. A harmonika most hirtelen elhallgatott, a legérzelmesebb akkordok kellős közepén; Carlsson szinte megdermedt, meghűlt benne a vér. Csak fél füllel hallotta szülét, és éppen hogy egy-két szót átszűrt a foga között, fakón, szárazon, jóformán összefüggés nélkül. – Értem, igen. Kaszálás. Jövő héten. – Carlsson, magát akarom megkérni, hogy üljön a csónakba Clarával, most szombaton, hívja meg a vendégeket, jó is lesz, ha megmutatja magát a szomszédoknak itt a szigetségben. Nem árt, ha megfordul más háznál is.

– Jó, de szombaton nem lehet – mormogta Carlsson bosszúsan –, az a professzorék napja. – Ó, hát nem mehet most az egyszer Norman Dalarőbe Carlsson helyett? – Szüle háttal fordult feléje, milyen képet vág erre. A harmonika most felnyögött, sóhajtott, a meg-megszakított lágy dallam mintha távolodott volna, és lassanként beleolvadt a nyáréjszakába, az éjjeli fecske perregő dalával együtt. Carlsson érezte, hogy hideg veríték önti el a testét. Felhajtotta egy szuszra a pálinkás kávét, mellére mintha sziklakő hengeredett volna, feje szédült, tagjai elernyedtek. – Nem… Norman nem mehet… – nyögte ki nagy nehezen – őrá nem bízhatom… a professzor őrá nem is bízza… – Jó, de megkérdeztem a professzortól – vágott a szavába szüle –, azt mondja, nincs semmilyen terve szombatra. No, most aztán szorult a hurok. Szüle kelepcébe csalta, megfogta, mint az egeret; se ki, se be. Ráadásul az eszét se tudta összeszedni, hogy valamit kitaláljon védekezésül. Ezt szüle is látta, és ütötte a vasat, amíg meleg. – Nézze, Carlsson, mondanék valamit, csak aztán zokon ne vegye. Higgye el, javát akarom. – Mondja csak, szüle, mondja, mert már úgyis mindegy – tört ki belőle a keserűség, mert a harmonika odalenn a ligetben egyre lágyabban sóhajtozott, és mindinkább elhalt a hangja. – Éppen csak azt akartam mondani, látja, hogy én Carlsson helyében többre tartanám magamat, nem táncolnék úgy, ahogy egy lány fütyül. Abból csak galiba lesz, higgye el, én aztán ismerem ezeket a városi lányokat, úgy mondom, amint van, az ilyennek egy legény meg se kottyan, azt szereti, ha csapatostul járnak utána, egyikkel is évődik, másikkal is enyeleg, most ezzel a bokrosban, most amazzal a ligetben, osztán, ha baj van, azt fogja fülön, amelyiket könnyebben elkaphatja. Így van biz’ a.

– Bánom is én, melyik melyikkel kurválkodik a bokorban. És engem ugyan nem fognak fülön, engem ne féltsen. Meg hát, lánya válogatja, nem mindenik kurva. – Carlsson most már úgy könnyített magán, ahogy tudott. – Ej, ej, ne vegye már annyira szívére – engesztelte szüle. – De hát, látja, a magaforma embernek mán házasodásra kéne gondolni, akkor meg kár holmi dajnákra vesztegetni az idejét. Akad itt a szigetségben módos lány, nem is egy, higgye el nekem. Ha okosan fogja meg a dolgot, a maga gazdája lehet, hamarébb, mintsem gondolná. Éppen azért, ne mondassa magának kétszer, Carlsson, tegye meg, amire kérem. No meg azt se felejtse el, hogy akárkit nem küldhetek követségbe a házam nevében, és ha magát küldöm, hát tudom, mit csinálok. A fiam veszekszik majd velem, de ennyit se törődök vele, lármázzon, ha akar. Mert látja, én mán csak ilyen vagyok, ha valakit megkedveltem, annak hóna alá nyúlok, énrám mindig számíthat. Carlsson valamennyire lecsillapodott közben, és most már maga is belátta, hogy csak nyerhet vele, ha ebben a dologban ő képviseli Hemsőt a szomszédok előtt. De láza még nem lohadt le, és ha már feláldozta szerelmi boldogságát holmi kétes haszonért, azt akarta, hogy legalább egy kis foglaló üsse a markát. Kivetette hát a horgot. – No de hát így nem állíthatok be sehová. Nincs egy rendes ruhám. – Nem olyan rossz ez, ami magán van – vigasztalta szüle. – Meg hát ezen ne múljon. Ha csak ez a baj, ezen még tán segíthetünk. A legény úgy látta, okosabb, ha ebben az irányban most nem erőlteti az előrenyomulást, viszont egy másik dologban megszorítja az öregasszonyt. Némi ide-oda érvelés után csaknem sikerült megígértetnie vele, hogy, mivel Normant most semmi módon nem nélkülözhetik a tanyán – a kaszákat kell élesíteni, a szénásszekér is reparációra szorul, meg minden –, szombaton Lottára bízzák a dalarői fuvart. Hajnali három óra, július eleji nap. A kémény már füstölög, a kávésedényt is feltették a tűzre, talpon az egész ház, és az udvaron terítve a hosszú asztal. A kaszások már az este megjöttek, az istálló meg a csűr padlásán háltak. Tizenkét fehér ingujjas, széles szalmakalapos, jókötésű férfi álldogál csoportokba verődve a domboldalon, kaszával, fenőkővel felfegyverezve. Ott az åvassi meg a svinnocki szomszéd – evezésben meggörbült hátával máris öregember mind a

kettő. A nagy szakállú aspői gazda fejjel kimagaslik a többi közül, mély, bús tekintetében benne van a nagy magányosság odakinn, az örökös hullámzúgásban, a bánat, amit se megnevezni, se panaszolni nem lehet. A fjällångi, aki a legkülső szirteken van otthon, olyan, mint egy vihartépte fenyő, kétrét görnyedt és kicsavaradott. A fiversätrai sovány, cserzett bőrű, eleven ember, de száraz, mint a kávéderítő halbőr. A két kvarnői híres-nevezetes csónaképítő, a långvikiek nagy fókavadászok, az arnői öreg elhozta fiait is. A férfiak között, meg körülöttük a pusmogó, kuncogó leánynép, ingvállban, mellkendővel. Fejükön kendőcske, kezükben a frissen festett, szivárványszínekben pompázó gereblye, mindnek megvan a magáé, amit hazulról hozott. Aki rájuk néz, azt hihetné, ünnepre készülődnek, nem munkára. Az öregek bütykös ujjukkal megböködik a lányok derekát, és csintalanságokat sugdosnak a fülükbe, de a legények ilyen kora reggel nem bizalmaskodnak velük, azt estére hagyják, amikor már besötétedett, és tánc közben, muzsikaszó mellett alkalmasabban elkezdhetik a játékot. A nap már negyedórája felkelt, de még nem hágott a fenyők csúcsa fölé, hogy a harmatot fölszánthatta volna a gyepről. A tükörfényes, csillogó öblöt halványzöld keretbe foglalja a nádas, ahol most keltek ki a récefiak, csipogásuk kihallik az öregek károgásából. A csérek vakító fehérek, akár a templomi gipszangyalok, széttárt szárnnyal lebegnek a víz felett, és le-lecsapnak egy-egy küszhalra. Beljebb, a parton felébredtek a szarkák, és nagyban perregnek, csacsognak, nyilván a sok fehér ingujjról, odafönn a ház előtt. A ligetben kakukk kiáltoz, forrón, szinte vadul, mintha tudná, hogy az első szénakupaccal vége a vágyak idejének. A rozsföldön haris harsol, a dombtetőn meg boldogan ugrándozik a házőrző kuvasz, köszönti az ismerősöket. Ingujjak, ingvállak ugrálnak a napon, ahogy a csésze vagy a tál után nyúlnak az asztal felett, pohár, kanna csörömpöl, amíg a traktálás folyik. A máskor félszeg Gusten most, hogy apja régi barátait látja maga körül, megbátorodik, házigazdának érzi magát, ő kezeli a pálinkásflaskót. Carlsson ilyenformán háttérbe szorul, de ügyesen alkalmazkodik a helyzethez. A vendégek mind jó ismerősei, hiszen már össze is barátkozott velük, amikor követségben járt náluk, úgy viselkedik az asztalnál, mint aki vendég, vagy a családba tartozik, kényelmesen megvárja, amíg kiszolgálják. Nem esik nehezére, hogy Gustent háttérbe szorítsa, hiszen apja régi barátai szemében az még ma is csak „a gyerek”. Ő meg tíz évvel öregebb, külsőre is tekintélyesebb, férfiasabb. Időközben megitták a kávét, a nap magasabban jár az égen, az öregek mozgolódnak, és vállukon a kaszával, elindulnak a nagyrét felé, nyomukban a fiatalok, meg a leánycsapat.

A fű combközépig ér, és sűrű, mint a prém. Carlssonnak be kell számolnia a rétművelés legújabb vívmányairól. Elmondja, hogy takaríttatta el a tavalyi lombot, füvet, vakondtúrásokat, a kifagyott helyeket újra bevetette, és trágyalével öntözte a földet. Aztán elrendezi csapatát, mint kapitány a századot: az öregebb, módosabb gazdákat a díszhelyre állítja, ő maga meg leghátul marad, és így mégse tűnik el a tömegben. Most már kezdhetik a munkát. Huszonnégy fehér ingujj, ék alakban, mint ősszel a költöző hattyúfalka, a kaszák szorosan egymás sarkában, és mögöttük – szétszórtan ugyan, de szigorú rendben, mint a rajzó halászcsérek – a gereblyés lányok, ki-ki a maga kaszása nyomában haladva. Suhognak a kaszák, rendbe dől a harmatos fű, ott fekszik a földön, egymás mellett a nyár minden virága, ami csak nyílni mert erdőn, mezőn: margaréta, enyveske és madársóska, baraboly, pipitér, galaj és gerletövis, kaszanyűg, aggófű, réti lóhere. Az édes- és savanyúfüvek minden fajtája együtt illatozik, édesen, mint a méz, zamatosan, mint a fűszer. Méhek és poszméhek seregestül menekülnek a gyilkos pengék elől, a vakond a föld mélyére fúrja magát, mikor hallja, hogy háza fedele beomlik, a sikló ijedten búvik az árok fenekére, egy lyukba, csak farka hegye áll ki, mint valami kötélvég. Fönn, magasan a csatatér felett, két pacsirta lebeg kétségbeesett sikongással, fészküket eltiporta egy vastag csizmasarok. A kaszások és gereblyések mögött pedig, mint valami háttér, a seregélyek csapata, ott ugrándoznak, és szorgalmasan szedegetik a sok férget, kukacot, ami most felkerült a tűző napra. Az első rendeket levágták, egészen a mezsgyéig. A hadfiak megpihentek, a kaszanyélre támaszkodva nézték a pusztulást, amit végbevittek, letörölték a sapka alól folyó verítéket, és új tubákot cseppentettek a szelencéből, mialatt a lányok iparkodtak előrenyomulni az élvonalba. Aztán nekivágnak újra a zöld virágtengernek, amelyen most tarka hullámokat hajt az erősödő szél, a színek csak úgy ragyognak, kivált helyenként, ahol a szívós virágszárak és fejek keresztültörtek a puha füvek hullámzó színén, amely engedelmesen simul a legények kaszája alá, és olyan zöld és sima, mint szélcsendben a tó tükre. Ünnep van a levegőben, és a kaszások versengenek – ha választani kell, inkább a napszúrást választják, semhogy a kaszát letegyék. Carlsson mögött a professzorok Idája jár a gereblyével, és mivel ő a legutolsó a sorban, lábikrája kockáztatása nélkül is megteheti, hogy legénykedve hátrafordul, egy-egy szót

odavet a lánynak. Normant viszont, aki rézsút előtte halad, annál szigorúbban szemmel tartja, és mihelyt megpróbál egy olvatag pillantást vetni délkelet felé, Carlsson a sarkát fenyegeti kaszájával, és rá is kiált, inkább fenyegetően, mint jóakarattal: „Hé, te! Vigyázz a sarkadra!” Nyolc órára olyan a kútvölgyi rét, mint a frissen felszántott föld, sima, akár az ember tenyere, a fű hosszú csomókban fekszik rajta. Most megtekintik és elbírálják a nap munkáját, és Rundqvist megrovásban részesül, mert mindenütt meglátszik, ahol ő kaszált, mintha tündérek táncoltak volna ott. Rundqvist azzal védekezik, hogy hátra kellett tekingetnie közben a gereblyéslányra, mert bizony nem kis idő telt el azóta, hogy egy lány utána szaladt. De most Clara lekiált a dombtetőről, früstökre hívja őket. A pálinkásflaskó szikrázik a napon, a hígsörös-hordót is csapra verték, a krumplikása a tűzhely szélén gőzölög, a főtt hering a tálba, a kenyér felszeletelve, a vaj tányérra készítve. Felhajtják az első pohár pálinkát, és kezdődik a falatozás. Carlsson munkáját megdicsérték, szinte megrészegíti a dicsőség. Ida is kegyes hozzá, amit ő feltűnő figyelmességgel igyekszik viszonozni, és ez érthető, hiszen Ida az ünnep szépe. Szüle ki-be futkos a tálakkal, tányérokkal, többször is elmegy mellettük, mindenesetre elég sokszor ahhoz, hogy Ida észrevegye. Carlsson viszont nem látja, nem hallja, míg végül gyöngéden hátba nem böki a könyökével: – Oda nézzen, a Gusten gyerek nem győzi a töltögetést, segítsen mán neki. No menjen, menjen, tegyen úgy, mintha a maga otthonában volna. Carlsson tréfával akarná elütni a dolgot, mert csak Idával szeretne foglalkozni, semmi mással. De egyszer csak ott áll mellettük Lina, a professzorék szobalánya, és hazahívja Idát, hogy segítsen neki takarítani. A legények vigasztalhatatlanok, de a lányok nem búsulnak túlságosan. – Oszt én most mit csinálok? Ki gereblyéz most mán utánam? – kesereg tréfásan Carlsson, hogy igazi bánatát leplezze. – Hacsak szüle be nem áll gereblyéslánynak – szólal meg Rundqvist, akiről nemhiába mondják, hogy hátul is van szeme. – Igen, igen, szüle gereblyézzen – kiáltozzák a legények. – Jöjjön csak velünk a rétre!

Az öregasszony kötőjével hessegeti őket. – Uram Jézusom! Még hogy az ilyen öreg mama odaálljon a lányok közé! Azt mán mégse. Nem én. Soha, amíg élek. Meghibbant az eszetek. Ellenkezésével csak ingerli a csintalankodókat. – Vigye csak az öreg mamát. Az éppen jó lesz neki – súgja oda Rundqvist a szomszédainak. Norman nekividámodik, de a Gusten ábrázata elsötétül, akár az éjszaka. A fiatalok zajonganak, nagyokat nevetnek, és Carlsson, mivel nem tehet mást, szalad a padlásra, hogy előkeresse szüle régi gereblyéjét a sok ócska limlom közül. Szüle rémülten halad utána, és közben kiabál: – Ne, ne, az istenért! Még hogy az én holmim közt turkáljon! Olyan nincs! – És eltűnnek mind a ketten a padlásajtó mögött, a lenn maradtak meg, persze, nem fukarkodnak a tréfával. Egy percig csend van, aztán hirtelen megszólal az öreg mókamester: – Ejnye, de soká maradnak. Eriggy mán fel, Norman, nézd meg, nincs-e valami baj? Mivel tetszéssel fogadják a tréfáját, tovább tapossa a nyomot: – Mit mívelhetnek odafönn, el nem tudom gondolni. Mégiscsak meg kéne nézni. Igazán mondom, féltem őket… Gustennek elkékül a szája széle, de színre a többivel tart, erőltetve röhög. – Isten bocsássa meg a bűnömet – folytatja Rundqvist aggodalmaskodva –, én nem állom tovább. Illik, nem illik, utánuk megyek, megnézem, mit művelnek. De akkor már jönnek is, hozzák a gereblyét. Nem akármilyen szerszám, azt meg kell adni: két szív van ráfestve, meg az évszám: anno 1852. Flod maga faragta szülének, menyasszonyi ajándékul, még borsószemeket is tett a nyelébe, hogy csörögjön, ha mozdítják. Szülét, akiben még sok a lelki frissesség, nyilván jókedvre derítette a hajdani örömök emléke, minden beteges érzelgés nélkül mondja, miközben az évszámra mutat:

– Nem tennap volt, bizony, amikor Flod ezt a gereblyét faragta nekem. – És a nászágyba fektetett, igaz-e, szüle? – teszi hozzá a svinnocki szomszéd. – No, az megeshet vele másodszor is, ami azt illeti – jegyzi meg az åvassi. – Hathetes malacnak, kétéves özvegynek sose higgy – csintalankodik a fjällångi. – Száraz fa hamarább gyullad – dupláz rá a fiversätrai. Egy-egy hasábot mindenik vet a tűzre, de szüle csak legyint, és mosolyog magában, jó képpel tűri a csipkelődést, egyszerűen csak azért, mert nincs kedve bosszankodni. Most már a láprét van soron, ahol olyan sűrű a sás és zsurló, mint a fenyves erdő, és a víz csizmaszárig ér a kaszásoknak, de a lányok egyszerűen ledobják a cipőt, harisnyát, és a kerítésre akasztják. Szüle megfogja a gereblye nyelét, úgy nekigyürkőzik, hogy szorosabban jár a kaszása nyomában, mint akármelyik gereblyéslány. Sok gonosz tréfát kell hallgatniuk a „fiataloknak”, mert csak így nevezgetik őket, kettejüket, de nem bánják, jó az most fügefalevélnek, hogy eltakarja, ami alatta netalántán titokban serked. Így telt az idő délig. Aztán este lett. Megérkezett a muzsikus a hegedűjével, a csűrből kihordtak mindent, a padlót felsikálták, a deszkafalban a legcsúnyább péterszegeket beszurkolták. És mihelyt a nap lement, elkezdték a táncot. Carlsson nyitotta meg, Idával, aki valóságos nagyvárosi dáma, pompásan illik neki a négyszögletesen kivágott fekete ruha, fehér nyakfodor és Stuart Máriagallér. A falusi lányok irigykedve nézik, az idősebb férfiak idegenkedve elhúzódnak tőle, de a fiataloknak annál kívánatosabb. Az új keringőt csak Carlsson tudja, miért is a szépség szívesen táncol vele többször is, kivált azután, hogy Norman a háromlépésesbe is belebukott. Szegény feje ilyenformán végképp lekerült a porondról, és előveszi harmonikáját, talán hogy bánatát belesírja, de talán azért is, hogy még egy utolsó próbát tegyen: hátha sikerül lépre csalni a gyönyörű, de hamis madárkát, amelyet már-már kezében tartott, és most megint csak a háztetőn ül, és mással enyeleg. Igen ám, de Carlsson nem azért fogadott rendes muzsikust, hogy a harmonika

nyekergését hallgassa, meg hát a gyenge mellű jószág amúgy se bírt lépést tartani a hegedűvel, csak zavarta a taktust meg a táncoló párokat. Itt a jó alkalom, gondolta, hogy vetélytársát végképp kiiktassa, hiszen most a közhangulat is mellette van, senkinek se kell a harmonika nyafogása. Nagyon is erős volt a kísértés, Carlsson nem tudott ellenállni. Nagy hetykén átkiáltott a terem túlsó végére, ahol a bánatos suttyó kucorgott a harmonikájával. – Holla! Ne nyaggasd mán azt a dudát. Ha tán csikarásod van, eriggy ki a gyepre, oszt könnyíts magadon. A kirobbanó gúnykacaj, amely a közhangulatot elárulta, porba sújtotta volna a szegény bűnöst, ha nincs benne már jó néhány pohár pálinka. No meg Ida nyakfodra ismeretlen erőket varázsolt elő benne, ezért nem vághatta zsebre a sértést. – Hollaa! Gyárá valam komaám – utánozta csúfondárosan a Carlsson värmlandi kiejtését, mivel az most csakugyan nem vigyázott úgy a nyelvére, mint máskor. – Odakinn majd kiszedegetem a bolhákat a disznóbundádbul. Carlsson egyelőre még nem látta fenyegetőnek a helyzetet, és ahelyett hogy ölre menne, inkább szájjal vagdalkozott tovább: – Csodálatos egy gyesznó, améknek bolhája is van. Hun láttál olyat, te? – Másutt nem, csak Värmlandban, annyi szent. Ez már sok volt. Ez nemzeti becsületébe vágott, nem hagyhatta annyiban. Még utolsó pillanatban is kereste a jó, húsba vágó szót, de most már megmarkolta a legényke lajbiját, és kilódította a ház elé, a gyepre. A lányok, legények az ajtóban álltak, onnan nézték a viadalt, egyiknek se jutott eszébe, hogy szétválassza a verekedőket. Norman zömök, izmos fickó volt, de Carlsson vaskosabb, és férfi már, nem gyerek. Első dolga volt, hogy kabátját ledobja, mert azt féltette. És mikor Norman fejjel rontott neki, ahogy a révészinasoktól tanulta, teljes erővel lágyékon rúgta, mire összegömbölyödött szegény feje, akár a sün, és a trágyadombra gurult. – A tróger! Nyavalyás! – ordítozott, mivel ököllel már nem tudott védekezni.

Carlsson tajtékzott, a megfelelő szitok megint csak nem akadt a nyelvére, hát rátérdelt a legyőzött ellenfelére, és pofozni kezdte, az meg köpködött, harapott, amíg be nem tapasztották a száját egy csomó szénával. – No várj, most megmosdatom ezt a mocskos pofádat! – és felmarkolt a trágyadombról egy marok szalmát, azzal dögönyözte, amíg a gyereknek eleredt az orra vére. De hiába – elnémítani sehogy se tudta, sőt, mennél jobban feldühödött a legyűrt bajvívó, annál vadabbul ontotta rá a szitkot, egész készletét rápazarolta. A hegedűs abbahagyta a muzsikálást, a tánc is abbamaradt. Az ajtóban állók mérsékelt érdeklődéssel nézték az ököl- és szóviadalt, körülbelül úgy, mint ahogyan a disznóölést vagy a cirkuszi produkciókat nézik. Az öregek megjegyezték, hogy Carlsson nem egészen szabályosan verekszik, legalábbis a régi ökölharc erkölcse szerint. De hirtelen éles sikoltás hallatszott, a csapat szétugrott, és minden ünnepi hangulatnak egy csapásra vége lett. – Kés van nála! – kiáltotta valaki. Nem lehetett tudni, hogy melyikük. – Késelni akar! – riadt fel az egész nézősereg. – Azt már nem! El kell venni tőle. A bajvívókat körülfogták, Normant, akinek csakugyan sikerült bicskát rántania, lefegyverezték és talpra állították, miután Carlssont leszedték róla. – Verekedni lehet, gyerekeim, de késelés nincs – mondta ki a végszót a svinnocki gazda. Carlsson felvette kabátját és begombolta, hogy ne látszódjon a kettérepedt mellény, de Normannak lába szárára lógott a ronggyá tépett ingujj. Pocsékká tették őt magát is, arca csupa vér és mocsok volt, jobbnak látta hát nemigen mutatkozni a lányok előtt, hátraosont a ház mögé. Carlsson viszont a győztes vidám öntudatával tért vissza a táncterembe, és miután felhajtott egy szíverősítőt, folytatta a megkezdett játékot Idával, aki melegen, sőt majdnem hódolattal fogadta. Most már úgy ment a tánc, mint a cséplés, és közben leszállt az alkonyi szürkület. A poharakat ilyenkor már nem számolják, és éppen ezért senki se figyeli olyan éberen a szomszédját, mint addig. Carlssonnak is sikerült szíve hölgyével kilopódzni a csűrből, szerencsésen eljutottak a sövényugróig anélkül,

hogy bárki is alkalmatlankodott volna nekik. De éppen amikor a lány már leereszkedett a túlsó oldalon, Carlsson meg a sövény tetején állt, és át akarta emelni lábát – szüle hangját hallotta a sötétből: – Carlsson! Itt van, Carlsson? Jöjjön, no, forgassa mán meg a gereblyéslányt! A legény meg se mukkant, lebújt és elosont a bokrok alatt, nesztelenül, mint a róka. De szüle észrevette, sőt, meglátta a fehér zsebkendőt is, amit Ida a derekára kötött, hogy ruháját a táncosok izzadt tenyerétől védje. Újra szólította Carlssont, és mivel megint csak nem kapott választ, átkapaszkodott a sövényen, és követte a párt a mogyorósba. Az ösvényen koromsötét volt, de beljebb, a lomb-alagút túlsó végén, megcsillant valami fehérség, és el is tűnt mindjárt a fekete éjszakában. Szüle most már odaszaladt volna, de akkor megint hangokat hallott a sövény belső oldaláról. Egyik hang vastag volt, és durvább, a másik csengő, magas. Halkan beszéltek, és mikor az ugróhoz értek, már csak sugdolóztak. Gusten jött Clarával a mogyorósba – talán kicsit bizonytalan lábbal lépett a deszkára, mert nagyot reccsent alatta, de a lány könnyedén szökött a földre, két erős férfikar emelte le. Szüle a bokrok közé húzódott, és homályosan látta, ahogy mennek az ösvényen, karjukat egymás derekára fonva, és közben dúdolgatnak, csókolóznak, éppen így táncolt, dúdolgatott, csókolózott ő is valamikor. Most megint reccsent a lépcső – a kvarnői legény jött, szökellve, mint a növendékjószág, a fjällångi gazdalánnyal. A lány a sövény tetején egy pillanatra megállt, tánctól kipirult arccal, két karját magasra lódította, és aztán hátrakulcsolta a nyakszirtjére, elnevette magát, csiklandósan, ingerlően, fehér fogait kivillantva, és tágult orrcimpákkal, lihegve, rávetette magát a legényre, az meg karjába kapta, száját a hajára tapasztotta, és vitte a sűrűbe, ahol elnyelte őket az éjszaka. Az öregasszony búvóhelyéről nézte, amint jönnek, mennek a párok, egymás után tűnnek el a mogyorósban – éppen úgy, mint valamikor az ő fiatal korában. Fellobbant benne a két esztendő hamuja alatt szunnyadó szikra, érezte a hús kínját, az emésztő vágyakozást, amely már csak marcangol és gyötör, hiszen ami hiányzik, az örökre elveszett. Odafönn a csűrben lassan elnémult a hegedűszó, éjfél is elmúlt már, a hajnal rózsás csíkot vont északon az erdő fölé. A vendégsereg zsibongása hangosodott, még a rétről is hallatszott egy-egy hurrákiáltás, annak jeléül, hogy oszladozóban

a nép, hazakészülődnek a kaszások és gereblyések. Szüle hát nem maradhatott tovább a bokrosban, fel kellett mennie a házba, hogy elbúcsúzzék a vendégeitől. Mikor az ösvényre kiért, ahol már gyérült a sötétség, a lomb zöldje is felfeltünedezett – megpillantotta Carlssont Idával. Jó messze voltak, a patakpartról jöttek fel, egymás kezét fogva, mintha polkát akarnának járni, arcuk fehér volt, mint a vászon, szemüket nem látta, de mintha nagy, sötét lyuk lett volna a helyén. Nem akarta, hogy ott kapják a „zöld alagút”-ban, iparkodott hát átkapaszkodni a sövényugrón és hazaérni, mire a vendégek felkerekednek. De a sövény túlsó felén Rundqvistba botlott. Hirtelenében arra rántotta a köténye csücskét, hogy ne lássa szégyenkezését a vén kujon, de hiába. – Jesszusom, Teremtőm! – álmélkodott Rundqvist, két kezét összecsapva. – Hát szüle is itt bujkál a mogyorósban? Tán bizony a tojásokat szedegeti össze? Hajhaj, mondom én, eleget mondom, hogy manapság az öregekben sem bízhat az ember. A többit nem hallotta. Szinte futott fel a házba, ahol már nagyban keresték és vidám hurrával fogadták a vendégei. Melegen szorongatták a kezét, megköszönték a szíveslátást, aztán sorra elbúcsúztak. Mikor már elcsendesedett a ház, meg a szökevényeket is előkiáltozták a bokrosokból, rétekről – ha mindet nem is, de jó részüket –, az öregasszony is lefeküdt. De még sokáig nem aludt el, hallgatózott, szerette volna tudni, mikor megy fel Carlsson a lépcsőn a kamrájába.

NEGYEDIK FEJEZET

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél – lakodalom lesz Hemsőn, az öregasszonyt feleségül veszik a pénzéért

A széna fedél alatt volt, behordták a búzát, rozsot is. A nyár elmúlt, és nem panaszkodhattak rá. – Kutya szerencséje van a nyavalyásnak – mondta Gusten, mert ő se tagadhatta, hogy jórészben Carlssonnak köszönhetik a gyarapodást. Megjött a hering, és aznap, amikor a professzorék hazautaztak az opera megnyitására, a ház egész férfinépe a halászó-helyeken volt, a külső szirteken, csak Carlsson maradt otthon. Ő intézte az egész csomagolást, reggel óta jött-ment, ceruzával a füle mögött, és iszogatta a sört – hol a konyhaasztalon, hol az ebédlőben, hol meg a tornácon. Kapott egy rossz szalmakalapot meg egy pár elnyűtt vászoncipőt, és még sok mindent, amit az urak már nem használhattak, vagy nem tudtak becsomagolni, mind neki maradt: pipaszár, szipka, félig elszívott szivar, horogvessző és vitorlavarró fonál, meg az üres ládák, palackok, konzervdobozok, szegek, parafadugók. Ó, sok morzsa hullott már addig is a gazdagok asztaláról, érthető, ha úgy érezték Hemsőn, hogy a nyaralóvendégek hiányozni fognak, nemcsak Carlssonnak, aki a kedvese után búsulhat majd, de még a tyúkoknak, malacoknak is, hiszen ezután hiába várják az urasági konyháról a finom falatokat. Legfeljebb talán a két lány, Clara és Lotta bánkódott kevésbé, mivel ha a reggeli tejfelhordásért kapott jó kávékat leszámították, aránylag keveset veszítettek, sőt, inkább nyertek azzal, hogy a városi versenytársaktól megszabadulnak, és remélhették, hogy most már nekik is kitavaszodik végre. Délután, amikor a hajó bekanyarodott az öbölbe, és a hídhoz közeledett, hogy a professzorékat felvegye, nagy izgalom volt a szigeten, mert ott még sohase kötött ki nagy hajó. Carlsson vezette az egész műveletet, rendelkezett, parancsokat osztogatott, ámde ezúttal jégre vitte a szereplési viszketegség, hiszen a vízi élet dolgaihoz valóban nem is konyított. Így történhetett csak meg, hogy a dicső pillanatban, amikor a hajóról a kötelet kidobták, és be kellett volna mutatnia ügyességét a professzorék és Ida előtt – a repülő kötélhurok feje búbjára esett a magasból, sapkáját is leverte, és ő, miközben fél kézzel a sapkát próbálta kimenteni a vízből, a másikkal meg a kötelet akarta elkapni –,

megcsúszott és néhány akaratlan tánclépés után hanyatt vágódott a deszkán, a kapitány szidalmainak záporában. A matrózok harsányan röhögtek, Ida elfordult, és majdnem sírt mérgében, szégyenében, amiért gavallérja így felsült. Egy kurta és hideg „isten áldja” volt minden búcsúzása, és Carlsson, aki még tovább akarta szorongatni a kedves kezét, és levélírásról, címek kicseréléséről is mondani szeretett volna néhány szót, egyszer csak érezte, hogy kihúzzák lába alól a deszkát – megtántorodott, a lucskos sapka hátracsúszott a tarkójára, és a kormányos ráordított a parancsnoki hídról: – Hát te, eloldod-e végre azt a kötelet? Újabb szitokzápor zúdult boldogtalan fejére, amíg nagy nehezen sikerült eloldoznia a kötelet a kikötőcölöpről. A hajó kifelé farolt a sundon, ő meg, mint a kutya, mikor gazdája elutazik, a hajó után iramodott a parton, csetlett-botlott a köveken, fagyökereken, mert még idejében el akart érni a fok hegyére, ahol puskáját elrejtette egy égerbokor alatt, hogy leadhassa a búcsúlövést. Csakhogy ez a nap szerencsétlen napja volt, minden balul ütött ki, amibe fogott: mikor a hajó a fok előtt haladt, és ő meghúzta a ravaszt, a puska csütörtököt mondott. Elhajította és zsebkendőjét rántotta elő, azzal integetett futás közben, buzgón lengette a kék pamutvászon kendőt, és hurrázott, kurjongatott, de a hajóról senki se intett vissza. Ida eltűnt nyomtalanul, Carlsson nem hagyta magát, nyargalt tovább, mint az őrült, szinte repült a kőtuskók felett, a vízbe gázolt, bozóton törtetett keresztül, egy útját álló kerítésen átlódult, úgyhogy egy hegyes karó felvérezte a kezét, míg végül, amikor a hajó már-már eltűnt a szeme elől, egy náddal benőtt öbölhöz ért. Gondolkodás nélkül begázolt a vízbe, meglengette zsebkendőjét, és elkiáltotta az utolsó, kétségbeesett hurrát. A hajó fara lassan becsúszott a fenyők mögé, és vitte magával a professzor búcsút intő kalapját meg a kék-sárga postakürtös zászlócskát. A zászló még egyszer kivillant a fák közül, aztán eltűnt minden, csak a fekete füst maradt ott; hosszan terült a vízre, mint egy gyászfátyol, elsötétítve az egész levegőt. Carlsson kigázolt a partra, és visszabukdácsolt az égerbokrokhoz, ahol a puskáját hagyta. Haragosan nézett rá – ha módjában áll, bizonyosan így nézett volna arra is, aki éppen úgy cserbenhagyta, mint a puskája, megrázta a serpenyőt, új gyújtófejet tett a csőbe, és elsütötte a fegyvert. Aztán visszament a kikötőhídhoz. Újra végigélte az egész jelenetet, látta magamagát, amint fél lábon táncol, mint a pojáca vagy a vásári paprikajancsi. Hallotta, ahogy szidják, kiröhögik. Eszébe jutott, milyen hidegen, zavartan

nézett rá Ida, milyen futtában nyújtott kezet. Orrában érezte a szagokat – a kőszénfüst-, gépkenőcs-, olajfesték- meg a konyhaablakon kiáradó ételszagot. Hát igen. A gőzhajó eljött ide, az ő jövendőbeli birodalmába, elhozta a nagyvárosi embereket, akik őt lenézik, és egy szempillantás alatt letaszították a létrájáról, pedig már elég magasra hágott rajta. És most elvitte, igen – erre a gondolatra keserűség szorította össze a torkát –, elvitte nyári örömét, boldogságát. Sokáig nézte a vizet. Moslékká kavarta a hajó lapátkereke, csomókban úszkált rajta a korom, az olaj foltokban állt, és szivárványszínekben csillogott, mint az ócska ablaküveg. Mennyi mocskot ideköpött az undok szörnyeteg rövid néhány perc alatt az imént még tiszta, zöld vízre. Dugók úszkálnak rajta, meg tojás- és citromhéj, szivarvégek, gyufaszálak, papírdarabok, mintha egy egész város szennycsatornái minden mocskukat idezúdították volna játékul a koncéroknak, pelehalaknak. Borsódzott a háta, amikor arra gondolt, hogy kedvese csak úgy lehet igazán az övé, ha utána megy a városba, ahol mocskos sikátorok vannak, és kanálisok, ahol nagyobb a napibér, finomabbak a szövetek, gázlámpák, kirakatablakok ragyognak, és a lányok fehér nyakfodrot viselnek, meg gombos cipőt. Sok minden van ott, ami csábító, azt tudta, de gyűlölte is a várost, mert ott ő a legutolsó lenne, kinevetnék már a beszédéért is, keze is durva a kényesebb munkához, és általában – hiába ért annyi mindenhez, amit ő tud, azt a városban nem hasznosítja. Pedig rá kell szánnia magát. Ida megmondta kereken, hogy béreshez a világért sem menne feleségül, gazda meg őbelőle sohase lesz. Vagy különben… ki tudja? Hátha mégis? A víz fodrosodott, hideg szél fújt, és a fodrok hullámokká nőttek, mind nagyobbat csobbantak a hídlábakon. Most aztán egyszerre eltakarodott a sok mocsok, kitisztult, kifényesedett az alkonyég is. Az égerfák zúgása, hullám locsogása meg a kikötött csónakok burrogása felverte merengéséből a legényt, vállára vetette a puskát, és elindult hazafelé. Az ösvény mogyoróval benőtt sziklás dombra kapaszkodott, és Carlsson, amikor felért, látta, hogy az még nem a tető; fenyővel borított gránitfal emelkedik fölébe. Erre még sohase járt, és már csak kíváncsiságból is nekivágott a páfrányos, málnabokros sűrűségnek, és hamarosan felért a szikla tetejére, ahol valami magasságjelző pózna is volt. Onnan belátta az egész szigetet, körös-körül az alkony rózsás fényében állt erdő, mező, meg a szántók, házak, és kijjebb a szigetraj, szirtek, halomszigetek, zátonyok, és túl rajtuk a sík tenger. Arra gondolt, hogy a földnek ez a szép kis darabkája az övé lehetne, ha kezét

kinyújtja érte, de csak fél kezét, a másikat meg, amelyet a hiú örömök, testi élvezet és szegénység után kinyújtott, szépen visszahúzza. Nem kellett, hogy mellette álljon a Kísértő, biztatás nélkül is leborult a táj szépsége előtt, megbabonázta a rózsás tündérfényben úszó sziget. A kék tenger, zöld erdők, az aranyló vetés és piros házikók színpompája nagyobb ember eszét is megzavarhatta volna, nemhogy a magaforma egyszerű parasztlegényét. Elkeseredve gondolt a hűtlenre, aki öt perc alatt megfeledkezett utolsó ígéretéről, és még csak nem is integetett neki a hajóról, meg a városi ripőkökre, akik olyan durva sértéseket zúdítottak rá, hogy most is ég tőle a bőre, mintha korbáccsal vágtak volna az arcába. A szép kis sziget pedig, a kövér föld, halban dús öböl, a kedves, otthonos házikó – megfogta a lelkét, és most már tudta, mit kell tennie. Még egyszer, legfeljebb kétszer próbálkozik, de ha nem sikerül visszahódítani a csalfa szívet – ám legyen. Akkor elveszi magának mindazt, amit megkaphat, anélkül hogy lopnia kellene.

Mikor hazaért és meglátta a nagyházat, elhagyottan, lebocsátott rolettáival, meg a szalmacsomókat és szanaszét hányt üres ládákat az ajtó előtt – egy pillanatra elfulladt, mint akinek csutka akadt a torkán. Hirtelenében összeszedte, amit a nyaralóktól kapott emlékbe, belegyömöszölte a zsákba, aztán felment a szobájába, amilyen nesztelenül csak tudott. Éppen csak eldugta kincseit az ágy alá, és máris tollat fogott, nekiült a levélírásnak. Az első oldalon jóformán csak ömlengett, a szóvirágokat részben a saját fejéből szedte, részben a Svéd mese és mondavilágból, amelyet egy värmlandi intéző házában olvasott, és annak idején nagyon kedvelt. „Szeretett kedves barátnőm – így kezdte a levelet –, magánosan ülök itten kicsinke szobámban, és vágyakozó szívvel gondolok magára. Úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, mikor megérkezett ide mihozzánk, akkor vetettük el a tavaszi rozsot, kakukk kiáltozott a ligetben, most meg ősz van mán, itt a heringhalászat, a mi embereink is mind odaki vannak a szirteken. No de hát emmég nem búsítaná a szívemet, csak az a baj, hogy Idácska elutazott, itt hagyott engemet, és még csak búcsút se intett a hajórul, amit a kedves professzor nem restellt megtenni, és integetett a kalapjával, amikor a hajó a fok előtt elhaladt. Olyan üres a ház ma este, mintha nem is ház volna, de valami elhagyott barlang, mert Ida nincsen itt, és ez az én nagy bánatom, nem más. Emlékszik-e Ida, mit ígért a kaszálóünnepen, a táncban, mert én bizony úgy emlékszem

minden szavára, mintha feljegyeztem volna a noteszembe. Mert én olyan ember vagyok, hogy amit ígérek, azt meg is tartom, de hát nem vagyunk egyformák, azt mondják. Nem is igen kérdem, hogy más hogyan cselekszik, az az ő dolga, de én, akit megszerettem, azt nem felejtem el, annyi bizonyos.” Így most valamennyire elcsitult benne a sóvárgás, és inkább keserűséget érzett, meg félelmet, hogy az ismeretlen vetélytársak és a nagyváros százféle csábítása elragadhatják tőle szíve választottját. Tehetetlensége tudatában jónak látta – ha már más módon nem tudja megakadályozni a bűnbeesést – a nemesebb érzelmekre appellálni. Most aztán tollára kívánkozott mindaz, amire vándorprédikátor korából emlékezett. Hangja kenetes lett, és szigorú, az erény és büntető igazság nevében szólt a lányhoz, mintha ő szólna általa. „Ha arra gondolok, hogy Ida most egyedül van a város kísértéseinek közepette, és nincs mellette a vezető, aki erős kézzel elhárítsa a veszedelmeket, ha arra gondolok, hogy lépten-nyomon les rá a kísértő, és romlásba döntheti a széles úton, ahol olyan könnyű a járás, és olyan könnyen botlik a láb, szívem elszorul, és úgy érzem, bűnös vagyok Isten és emberek előtt, mert Idát nem mentettem meg a Bűn hálójából. Apai szeretettel kellett volna őrködnöm Ida felett, és ő bizalommal bújt volna az öreg Carlsson mellére, mintha csak igazi apjához bújna…” Mikor leírta a szavakat: „apai” és „az öreg Carlsson”, nagyon meghatódott, és eszébe jutott az utolsó temetés, amelyen részt vett. „Mert az apa szívében és ajakán mindig ott van a megbocsátó szó… És ki tudja, meddig lakozik még ezen a földön az öreg Carlsson (közben szinte megszerette a szót), úgy lehet, meg vannak számlálva napjai, miként a vízcseppek a tengerben és a csillagok az égen, lehet, hogy már rövid idő múlva elszáll belőle az élet, kiszárad, mint a széna a földön, és valaki, aki most ezt bizonyosan el se hinné, szívesen kiásná a földből, akár a tíz körmével is. No de hát imádkozzunk, hogy megérhessük a napot, amikor megint virág nyílik a réteken, és a gerle itt turbékol a mi erdeinkben, mert akkor annak is öröm lesz az élet, ami most sóhajtoz, és búslakodik. Milyen szépen mondja a zsoltár, hogy…” Hamarjában nem jutott eszébe, hogy is mondja a zsoltár, elővette hát a könyvet a ládából. De akkor meg az volt a baj, hogy legalább száz közül kellett volna kiválasztani a levelébe illőt, és Clara már vacsorához hívta a ház népét. Kimarkolt hát egyet a sok közül, csak úgy találomra.

„Megékesíted az esztendőt a te jóvoltodból, és a te ösvényid kövérséggel csepegnek. Csepegnek a pusztának aklaira, és a halmok örömmel vétetnek körül. A mezők juhokkal megteljesednek, és a völgyek gabonával meggazdagodnak, örvendeznek és éneket mondanak.” Mikor átfutotta, amit leírt, úgy érezte, szerencsésen választott. Ezekből a szavakból azt is ki lehet olvasni, hogy a falusi élet különb a városinál. De mivel ez volt a legkényesebb kérdés kettejük között, nem akart kommentárt fűzni a zsoltár soraihoz, remélte, hogy magukban is eleget mondanak. Egy ideig tanakodott, mit írhatna még a levelébe, de éhes is volt, fáradt is volt, és önmaga előtt nem volt mért tagadja, hogy édesmindegy, mit ír, mit nem, ha Idát úgyse láthatja jövő tavasznál hamarabb. Aztán megint elszorult a szíve, mert arra gondolt, hogy Idát talán máris más férfi öleli. Gondolta – ami biztos, biztos –, jó lesz beszegezni az ismeretlen ellenség ágyúit. Újra asztalhoz ült, és noha már aláírta: „holtáig hűséges és odaadó barátja” – odabiggyesztett még egy post scriptumot: „P. S. Ida, őrizkedjen az olyan helyektől, mint a Bern-szalon, vagy a Blankkávéház, a professzor is mondta, hogy a fiatalurak, akik odajárnak, egytül egyig infálva vannak. (No, gondolta, most egyúttal elintézem a taknyost is, amennyiben őt küldenék be a hallal a jövő héten.) Norman is infálva van, megmondhatom (és hogy az ijesztés visszamenőleg is hasson, hozzátette): tavaly szerezte be katonáéknál.” Így most már lemehetett a konyhába vacsorálni. Sötét, viharos este volt, szüle nyugtalannak látszott, és mikor Carlsson leült a magányos asztalhoz, és meggyújtott még egy viaszgyertyát, odaült hozzá. A lányok szótlanul jöttek-mentek a tűzhely meg az asztal között. – Igyék egy kortyot, látom, Carlsson is törődött ma este, ráfér a szíverősítő. – Nem mondom. Elég baj volt a sok cókmókkal, amíg behordtunk mindent a hajóra – felelte.

– No de hát most pihenhet reggelig – mondta szüle, és elébe tette a „homokórát”. – Szörnyű ez a szél, oszt most még fordul is, mán meg keletről fúj. Nem tudom, hogy boldogul az a két gyerek a hálókkal. – Ja, ezen nem segíthetek – vágott a szavába Carlsson. – Az időjárást nem én intézem. Csak a jövő hétre megjavuljon az idő, mert akkor bevinném a halat a városba. Úgy gondoltam, okosabb, ha magam beszélek a kereskedővel. – Ez a szándéka? Még nem is mondta. – Így sose kapunk jó árat a halért. A gyerekek vagy nem tudják jól eladni, vagy más hiba van. De valami hiba van, annyi szent. Szüle idegesen kaparászott az asztalon, és magában azt gondolta, hogy Carlssonnak más oka lehet, ha mindenáron a városba kívánkozik. – Hm. És persze akkor már benéz a professzorékhoz is, mert úgy illenék. – Lehetséges. Ha futja az időmből. Már csak azért is, mert itt maradt egy butéliás kosaruk. – Csuda rendes népek, azt meg kell adni. Nem kér még egy csésze erős kávét, Carlsson? – Köszönöm, szüle. Igen. Jóravaló népek. És alighanem jövőre is eljönnek. Ida legalább így mondta. Gyönyörűséggel ejtette ki a nevét, és úgy, hogy fölényét is éreztesse az öregasszonnyal. Az meg is értette, hogy alul került, gyámoltalanul ki van szolgáltatva a győzőnek. Forróság öntötte el az arcát, szeme parázslott. – Azt hittem, Carlsson, szakított Idával – suttogta. – Dehogyis. Éppen hogy nem szakítottunk. – Most már látta, hogy jó helyen vetette be a horgot, sőt, pedzi is már a hal. – Szóval megesküsznek? – Nem lehetetlen. De majd csak ha eljön az ideje. Előbb valami jó állás után kell nézzek.

Szülének megrándult az arca, sovány keze úgy kaparászott az asztalon, mint lázbetegé a lepedőn. – Itt akar hagyni bennünket? – kockáztatta meg a kérdést, de a torka kiszáradt bele, hangja is remegett. – Hát előbb-utóbb arra is sor kerül. Az ember mégiscsak arra törekszik, hogy a magáéban lehessen, senkinek se öröm holtáig a máséban gürcölni. Clara elébük tette a kását, és Carlssonnak hirtelen kedve szottyant egy kis évődésre. – Mondd csak, nem féltek ott a sötétben egyedül, ti lányok? – kérdezte tőle. – Merthogy az emberek nincsenek idehaza. Ha tetszik, lehurcolkodhatok hozzátok éccakára. Talán könnyebben telik az idő. – Ugyan, minek? – hárította el Clara, de ő átfogta a lány gömbölyű karját, és incselkedni próbált vele: – Hogy minek, azt csak bízd rám. Én majd tudom. – Hát nem éri be Idával? Csudálkozom rajta. Egy madárka azt danolta a minapában, hogy Carlsson még sokallotta is, segítséget fogadott hozzá. A legénynek még a feje bőre is elvörösödött, de szüle arcán reménység suhant át, és meglepetés, kíváncsiság. Egy pillanatig mély csend volt a konyhában. Carlsson fontolgatta, hogyan feleljen meg a lánynak. A csendben még erősebben hallották a vihar bömbölését, ahogy a gallyakat, ágakat tépi, tördeli, a kerítést döngeti, a háztetőről is majd leszedi a szélkakast. Olykor a kéményen is benyomult a szél, és Lottának, aki a tűzhelynél állt, szeme, szája teli lett füsttel, még a láng is kicsapott. A szélcsapások közben pedig az öböl morajlását hallották, most a keleti fokot ostromolták a hullámok. Egyszer csak bolond ugatásba kezdett odakinn a kutya, és mintha gyorsan távolodott volna az ugatása, elébe szaladna valakinek a domboldalon – akár azért, hogy elzavarja, akár mert ismerős, és üdvözli. – Nézzen ki, Carlsson, legyen szíves, nem tudom, ki jöhet ilyenkor – kérte szüle, és ő tüstént felállt, örült, hogy nem kell válaszolnia Clara gonoszkodására.

Mikor az ajtót kinyitotta, csak a sűrű sötétséget látta, meg a szél is nekitámadt, minden hajszálát égnek állította. Hívta a kutyát, de az már lenn csaholt a kútnál örvendezve, ismerősen. – Jön valaki – mondta szülének, aki már ott állt mellette az ajtóban. – Ugyan ki lehet ilyen későn? Lemegyek, megnézem, mást nem tehetek. Te Clara, nem adnád ide a lámpást meg a sapkámat? Fogta a lámpást és elindult, szél ellen nyomakodva, a rétek alatt húzódó parti fenyves felé, ahonnan a kutya ugatását hallotta. Most elhallgatott a kuvasz, de a széltépázta fák zúgása, recsegése közben mintha nehéz lépések koppanását hallotta volna, meg vasalt csizmasarkak csikordulását a köveken. Az ágakat is tördelte valaki, útját keresve a bozóton keresztül. Aztán egyszerre – loccs! tócsába lépett, káromkodott is, a kutya meg vinnyogott mellette. – Hé, ki az? – kiáltott be Carlsson a sűrűségbe. – A lelkész – recsegte egy rozsdás hang, ugyanabban a pillanatban a vasalt csizma megcsúszott egy kövön, Carlsson repkedő szikrákat látott, és a bozót sötétjéből kibukott elébe egy prémbe bugyolált, vállas, zömök férfi, vihar cserzette arcán bozontos ősz pofaszakáll, sűrű szemöldöke alól kivillogott a két éles, eleven pillantású szeme. – Fene rossz utak vannak itt nálatok, hallod! – Jézusom, Teremtőm! A lelkészünk. Ebben a kutya időben – felelte Carlsson tisztelettel a lelkipásztor vaskos jóestétjére. – De hol a csónak? – A halasbárkával vagyok. Robert azóta, remélem, révbe jutott vele. De ne álldogáljunk itt, alig várom, hogy fedél alá jussak, csontig fáztam ebben a cudar szélben. Aló mars! Carlsson elöl ment a lámpással, mögötte a lelkész, a kutya meg leghátul, de nem maradt az ösvényen, be-becsapott a bokrok közé, mert érezte a fajdkakast, amelyik onnan rebbent fel egy perccel előbb, és a semlyékre menekült. Szüle elébük jött a domboldalon, és megörült, amikor ráismert a jövevényre, kérte, hogy tisztelje meg a házát. A halat vitte volna be a városba – magyarázkodott a késői vendég –, de útközben

elkapta a vihar, partra kellett menekülniük. Káromkodott, mivel most későn érkezik, nem kap majd rendes árat a halért, de hát ma este, amint látszik, a pokol minden ördöge elszabadult, hogy aki teremtett lelket a vízen érnek, megkaparintsák. Szüle a szobába akarta vezetni, de ő egyenest a konyhába nyitott, a tűzhelynél akart szárítkozni. Hanem aztán, mintha nem jól esett volna neki a meleg meg a világosság, miközben a vastag bagariacsizmát lerángatta lábáról, keservesen hunyorgott, pislogott, mint akit mély álmából zavarnak fel. Carlsson lesegítette róla a birkabőrrel bélelt ócska, szürkészöld bekecset, pár perc múlva a lelkész már gyapjúujjasban, harisnyában ült, szüle rendet csinált az asztalon, és eléje rakta a kávésedényt. Aki nem ismerte, a világért el nem hitte volna, hogy ez a tősgyökeres halászember papi tisztséget visel, annyira megváltoztatta a harminc esztendei szigetségi paposkodás, az egykor határozottan úri megjelenésű, Uppsalában felszentelt Nordström lelkészt. Sovány fizetését kénytelen volt megtoldani azzal, amit a tenger meg a föld adott neki, és ha így se boldogult, hívei jóindulatára bízta magát. Mesterkéletlen és a körülményekhez mindig ügyesen alkalmazott viselkedésével sikerült is megkedveltetnie magát a hívekkel, de adakozó kedvük legfeljebb abban mutatkozott, hogy megvendégelték, vagy kávéval, pálinkával kínálták, amit a tiszteletes ott helyben el is fogyasztott, anélkül hogy parókiája sokat nyert volna vele, viszont az ő testi és erkölcsi állapotára elég károsan hatott a sok felpálinkázott kávé. Ráadásul a szigetség halásznépe – akár azért, mert drágán szerzett tapasztalatokból megtanulta, hogy a tengeren csak azt segíti meg az Úristen, aki magán segít, mert egész belső alkata szerint képtelen volt a hirtelen támadt keleti szelet az ágostai hitvallással kapcsolatba hozni – édeskeveset törődött a saját költségén épített kis fakápolnával. A templomba járás, amit különben is megritkított a hosszú, órákig tartó vízi út és a kedvezőtlen széljárás, sőt, néha egyszerűen lehetetlenné tett – amolyan vásári összejövetellé alacsonyodott, ahol az ember ismerőseivel találkozik, megbeszélgeti az újabb eseményeket, elintézi üzleti ügyeit és a többi. A lelkészben pedig nem annyira az egyházi férfiút látták, mint inkább az egyetlen hatósági személyt, akit elérni módjukban áll, tekintve, hogy a kerületi rendőrbiztos, a länsman, vízen-hegyen túl, a belsővidéken tartózkodott, ahhoz ugyan sose fordultak peres ügyeikkel, ha ilyesmi adódott, elintézték egymás között a maguk módján, hol fejbeveréssel, hol egy pohár pálinkával – mikor, hogy. Ezúttal, mint már említettük, Nordström lelkész a magafogta halat szándékozott

eladni a városban, de a vihar Hemső partjára verte. Puskáját megvédte a bőrtok, útravalóját és imakönyvét a fókabőr tarsoly, de ő maga nyakig lucskosan, csatakosan lépett a fűtött, világos konyhába, és szemét dörzsölgetve az asztalhoz telepedett. Ahogy ott ült, a két faggyúgyertya meg a tűz világában, igazán nyoma se látszott rajta latin vagy görög tudománynak, külseje szerint félig halásznak, félig parasztnak nézhette az ember. Egykor fehér kezét, amely ifjúkorában csak a könyvek lapjait forgatta, barnára égette a nap, és májfoltosra szítta a sós víz, tenyerét megkérgesítette az evező, meg a kormánylapát és vitorlakötél. Körmei majdnem húsig koptak az örökös nehéz munkában, szélük is fekete volt a földben turkálástól, szerszámok fogdosásától. Fülét belül benőtte a szőr, átfúrt cimpájában ólomkarika fityegett a fülfolyás, zúgás és egyéb nyavalyák ellen, ujjasa zsebéből kilógott a hajból fonott lánc és rajta a karneollal díszített, sárga órakulcs. Lucskos gyapjúharisnyája elöl a nagyujjánál lyukas volt, és hogy ezt elrejtse, lába fejét folyton tekergette az asztal alatt. Hónalján az ujjast sárgabarnára marta az izzadság, nadrágja hasítékán kilátszott az ing, mert néhány gomb is hiányzott. Kurta gyökérpipát vett elő a nadrágzsebéből, és kiverte az asztal szélén, úgyhogy a földön egész kis vakondtúrás nőtt hamuból és megsavanyodott dohányból. A háziak szótlanul, tisztelettel nézték, de nem kerülte el figyelmüket, hogy a lelkésznek kicsit reszket a keze, a pipatömés sem egészen szabályosan történik. – Mi lelte a tiszteletes urat? Tán csak nem beteg? – csúszott ki szüle száján a kérdés. A lelkész lassan felemelte lecsüggedt fejét, és előbb szétnézett, majd föl a gerendára, mintha ott keresné azt, aki szólt hozzá. – Mármint hogy én? – dörmögte, és kívül nyomkodta a dohányt a pipára. Aztán hirtelen megrázta fejét, mint aki azt mondja: „Eh, ne zavarjatok most” – és elmélázott. Carlsson hamar kitalálta, mi a baj, és odasúgta szülének: – Ivott! – és abban a hiszemben, hogy ilyen körülmények között be kell avatkoznia a dolgok menetébe, kitöltötte a kávét a lelkésznek, és udvarias mozdulattal elébe tette a pálinkásüveget is. Mire a lelkész hátraszegte ősz fejét, és úgy nézett rá, mintha tekintetével porba akarná sújtani. A csészét undorral eltolta, s a szót jóformán úgy köpte oda neki:

– De nagyon itthon vagy ebben a házban, te legény, hallod-e. – Majd szüléhez fordult: – Kérek egy csésze kávét, madám Flod. És megint elrévedezett, nyilván a régi szép időkről, meg arról, hogy a nép hajdanán több tisztességet tudott. – Ördög beléd – mordult hirtelen Carlssonra. – Inkább Robertnek segítenél. Eriggy, egy-kettő. Carlsson előbb azt hitte, hogy hízelgéssel megengesztelheti, de mikor a tiszteletes kurtán-furcsán nekiszegezte a kérdést: – Ki vagy te itt, mi? Tán én mondjam meg? – nem mert ellenkezni, és szó nélkül kiment. Szüle mentegetni próbálta a béreslegényét, de a lelkész közben megfrissült a kávétól, és jónak látta másra terelni a szót: – A hálók, persze, kinn vannak, mi? Ezzel a kérdésével megnyitotta a zsilipet, szüléből csak úgy ömlött a panasz: – De kinn ám, meg a soroshorgok, minden. Ki hitte volna délután hatkor, hogy estére ilyen ítéletidő lesz! És én ismerem a fiamat, inkább ott pusztul, de a készséget nem hagyja a vízben éccakára. – Ugyan már, segít az magán – vigasztalta a lelkipásztor. – Jaj, csak ezt ne mondja a tiszteletes úr. Nagy kár volna a készségért is, hát hogyne, drága portéka, de már azt se bánnám, csak a gyereket épségben lássam. – Annyi esze neki is van, hogy ilyenkor nem próbálja felszedni a hálókat, hisz forr az egész tenger. – Tőle kitelik. Éppen ez a baj. Mert látja, tiszteletes uram, Gusten az apjára ütött, az is szörnyen féltette, ami az övé, nekiment a veszedelemnek is, csakhogy a hálóját megmentse. – Hát, Flodné asszony, ha meg ilyen a természete, maga az öreg sátán se tud segíteni rajta. És a halászat csuda jó ilyenkor, meg kell adni. Mi, odaát a szirteken, hat soroshoroggal annyit fogtunk, hogy tizennyolc köteg kitelik belőle. – És kövér a hal?

– Meghiszem azt. Csupa zsír. Hanem mondja csak, Flodné asszony, igaz, amit pletykálnak, hogy újra férjhez megy? Mindenfelé beszélik. – A teremtésüket! – bukott ki szüle száján a szó. – Hogy mit össze nem beszélnek a népek, ha okosabb dolguk nincsen! – Hát hiszen énrám nem tartozik – folytatta a pap –, de ha igaz, amit hallottam, hogy a béreslegényre vetett szemet, azt sehogy se helyeselném, mert a fiát megrövidíti. – Eh, azt nem kell sajnálni, no meg rosszabb mostohát is kapott már sok apátlan gyerek. – No, lám. Ugye, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél? Ejnye, ejnye, hát még mindig annyira viszket ez az öreg teste, hogy nem bír vele? Lám, lám, a vér követeli a magáét, itt a bibi. Hehehe. A lányokra pillantott, kíváncsi volt, milyen képet vágnak zavarukban. Elég mulatságos volt a két huncut, majd szétvetette őket az elfojtott nevetés. A lelkész hát érdemesnek látta folytatni a tréfát, de most egyenest a lányokhoz fordult vele: – Kacarásztok, fruskák, pedig tán többet tudtok errül, mint kéne… – Nem kér még egy pohárkával a tiszteletes úr? – vágott a szavába szüle, mert a nagyon is nyájas hang némileg nyugtalanította. – Köszönettel, madám Flod, köszönettel fogadom. Ez az egy tán még lecsúszik. Hanem ágyba kívánkozom mán, és attól félek, meg se vetették még az ágyamat. Lottát felküldték a padlásra, hogy a kamrában ágyazzon meg a lelkésznek, mivel úgy határoztak, hogy Carlsson és Robert a konyhában alusznak. A lelkész nagyokat ásított, egyik lábával a másikat vakargatta, végigsimította a homlokát meg a feje búbját, mintha isten tudja, milyen gondokat akarna elhessegetni. A feje közben egyre lejjebb csuklott, apró, biccentő mozdulatokkal, amíg állát végül megtámaszthatta az asztalon. Szüle látta, hogy baj lesz, óvatosan megérintette, megveregette a vállát, és szívre ható hangon kérte:

– Lelkem tiszteleteském, nem ajándékoz meg bennünket egy-két épületes szóval, mielőtt lefeküdnénk? Gondoljon rám, szegény öregasszonyra, akinek egyetlen fia a tengeren van ebben a viharban. – Egy-két szót… jó lesz… igen… adja csak ide a könyvemet, Flodné asszony. Tudja a helyét, igaz? A tarsolyban… Szüle előkereste az aranykeresztes fekete könyvet, amelyet a papok minden útjukra magukkal vittek gyógyszeres ládika helyett, és úgy kínálták az öregeknek, betegeknek, mint orvos a szíverősítő cseppeket. De az asszony szemében titokzatos erejű könyv volt ez. Ájtatosan két kezébe fogta, és úgy érezte, hogy a templomnak egy kicsi része ott van most az ő szerény szobájában. Vigyázva vitte, mint a frissen sült, meleg cipót, és letette az asztalra, a lelkész elnehezedett feje mellé, miután a kávéscsészét félretolta, és kötényével szárazra törülte a helyét. – Lelkem tiszteleteském – kérlelte, miközben a szél csak úgy tépte, rázta a kéményt –, itt a könyv, tessék. – Nagyon helyes – dünnyögte a pap, és csukott szemmel kinyújtotta kezét, a kávéscsészét kereste, de meg találta lökni a fülét, úgyhogy felborult, a pálinka két kis patakban folydogált a mocskos asztalon. – Jaj nekem – rémüldözött szüle, és igyekezett megmenteni a szent könyvet –, úgy látom, ma már nem megy, a tiszteletes úr nagyon is álmos, jobb ha lefekszik. De a lelkész már horkolt, két karját végigfektetve az asztalon, és mutatóujját komikusan előrenyújtva, mintha egy láthatatlan célpontra mutatna. – Uram Jézusom, most mit csinálunk vele? Hogy fektetjük ágyba? – sopánkodott szüle, mert felébreszteni nem merte, mindenki tudta a lelkészről, hogy ha részeg, nem tanácsos ujjat húzni vele. A konyhában nem hagyhatta a lányok miatt, a szobába se fektethette, mert abból is pletykaság kerekedett volna. A három fehérnép úgy kerülgette az alvót, mint a mesében az egerek a macskát, hogy a csengőt nyakába akasszák, de egyik se merészkedik a közelébe. Közben kialudt a tűz, a szél befütyölt a rosszul záródó ablakokon meg a falgerendák résein, az öregembert, aki harisnyában volt, bizonyosan megcsapta a hideg, mert hirtelen felkapta fejét, és száját eltátva felhördült, mint a róka, mikor kiadja páráját, úgyhogy a lányok összerezzentek ijedtükben.

– Tüsszentettem, mi? – kérdezte, és csukott szemmel elbotorkált az ablakhoz, lefeküdt, két kezét a mellére kulcsolva, egyetlen, hosszú sóhajtással elaludt. Most már szó se lehetett arról, hogy a padlásra feltámogassák, Robert, aki éppen akkor lépett be Carlssonnal, nem mert a gazdájához hozzányúlni. – Vigyázzatok! Verekszik, ha felébresztjük – intette őket –, dugjatok egy párnát a feje alá, dobjatok rá valami takarót, akkor elalszik most már reggelig. A két lányt szüle bevitte magához a szobába, Róbert az éléskamra padlásán vetett ágyat magának, Carlsson meg visszakerült a rendes helyére, a kamrába. Eloltották már a gyertyákat, el is csendesedtek, amikor szülének eszébe jutott, hogy a lelkésznek egy csepp ivóvize sincs. Clarát hát a konyhába küldte a rézkorsóval. A lány nesztelenül nyitotta ki az ajtót, de mégis futva jött vissza egy szempillantással később. – Azt a disznó mindenit! – lihegte. – Mi baj, mi baj? – ijedezett szüle, mert azt hitte, hogy a tiszteletessel történt valami. – Akár hiszi szüle, akár nem, azt akarta, hogy háljak vele. Hát nem gyalázat? – Azt nem lehet. Nem hihetem – erősködött szüle, mert nem akarta kisebbíteni a tisztességet, ami a lelkész látogatásával érte a házát. – Nem hihetem. – Tán csak tudom, mit beszélek – bizonykodott Clara. – Elkapta a derekamat, és láttam, hogy rosszban sántikál. – Ejnye, te lány, ne fecsegj mán annyit – intette le az öregasszony, bekallantyúzta az ajtót, és eloltotta a gyertyát. – Aludjatok. Így aztán végre elcsendesedtek, nemsokára aludt az egész ház – volt, aki nyugodtan, volt, aki nyugtalanul.

Reggel madám Flod felkelt a kakasszóra, de szállóvendégeit már nem kellett felkeltenie, mert csak a hűlt helyüket találta. A vihar valamennyire csillapodott, keletről fehér, hideg őszi ködök kúsztak a part felé, az ég hidegen kéklett. Nyolc

óra tájt szülének megint csak nem volt maradása a házban, lement a keleti fokra, hogy onnan lesse, nem közeledik-e a csónak az öbölben. A zátonyok közt kanyargó vízi utakon fel-felbukkant ugyan egy-egy négyszögű vitorla, de el is tűnt megint, nem Hemsőre tartott. A tenger acélkék volt, és még mindig hánykolódott, a legkülső szigeteken délibáb játszott: mintha a víz felett lebegtek volna, levegőszínű fátylakra függesztve, hogy a következő pillanatban szétfoszoljanak, akár a hajnali köd. Búvárkacsák lepték el seregestül a fokokat meg az öblök partját, és valahányszor egy halászó sas vitorlázott feléjük nehézkes szárnyán, a hullámok hegyére szökkentek, lebuktak, aztán újra felbukkantak, és visszaröppentek a partra, habosra verték a vizet csapkodásukkal. Szüle a sirályokat figyelte, ha felszálltak nagy vijjogva az egyik külső zátonyról, abból tudta, hogy vitorlás közeledik. Jött is hajó, nem egy, de mind elkanyarodott még kinn a sundban, északnak vagy délnek. Szeles, hideg idő volt, a szél meg a köd csak úgy marta a szemét, meg el is fáradt a sok álldogálásban, behúzódott hát a cserjésbe, és mivel a tétlenséget nem bírta, meg a rossz gondolatok is elterelődtek így – piros áfonyát szedegetett a kötényébe. Most érezte csak, hogy a fia mégis drágább neki minden egyébnél. A múltkor, azon az estén, amikor a sövényugrónál állt, és a bokor mögül nézte, hogy vész bele egy titkos, még ki se formálódott álma az éji sötétbe, félig se gyötrődött ennyire. És most még jobban vágyott a fia után, mint valaha, mert érezte, hogy útjuk nemsokára széjjelválik. Amit a lelkész mondott előtte való este a pletykabeszédekről, megtette a magáét: a kanóc meggyulladt tőle, és most már nem lehetett megakadályozni a robbanást. Hogy kinek a szemöldöke pörkölődik le, azt nem tudhatta sem ő, se más, csak azt tudta, hogy simán nem ússzák meg. Lassan elindult, és a tölgyessel borított lejtőn kaptatott felfelé. Egyszer csak zsibongást hallott a révből, és ahogy kitekintett a fák között, látta, hogy nagy jövésmenés van a csónakszín körül, az emberek hadonásznak valamit, egymás szájából kapkodják a szót. Akkor hát valami történt, amíg ő odajárt. De mi lehet? Nyugtalansága kíváncsisággal párosult, okvetlenül meg kellett tudnia, mi az a nevezetes újság, elindult hát a meredek domboldalon. Mikor a kerítéshez leért, megpillantotta a halászcsónak tatját. Akkor hát megjött a két gyerek, körüleveztek a sziget körül! Norman éppen valami érdekes történetet adott elő, hangja elhallatszott szüléhez.

– Lemerült, mint a kő, de aztán feljött, és akkor kapta be a legyet. Bal szemén fúródott be a halál. Volt-nincs. Mint mikor a gyertyát elfújjuk. – Meghalt! Jézusom, Teremtőm! – jajdult fel szüle, és egykettőre átkapaszkodott a sövényen. De kiáltását nem hallották odalenn, mert Rundqvist vette át a szót, a csónakban állva nagy hangon folytatta a halott búcsúztatást. – No és akkor felkaptuk a csáklyát, hátába vágtuk, mire… Az öregasszony közben a teríts-fákhoz ért, és ott nem juthatott tovább, de homályosan látta a felterített hálókon át, hogy egész háza népe a csónak körül tolong, félrelökdösik egymást, hogy odafurakodhassanak a szürke, test formájú valamihez, ami a csónak aljában fekszik. Kiáltozni kezdett, át akart bújni a hálók alatt, de haja a karóba akadt, az ólomnehezékek úgy csapkodták a lábát, mint a korbács. – Szent Isten, mit fogott a hálónk? – ijedezett Rundqvist, mikor látta, hogy valami mozog az eresztőhálóban. – Ni csak, ni csak! Úgy látom, szüle van benne. – Vége van? Igazán vége? – kiáltotta Flodné asszony, ahogy torkán kifért. – Akár a döglött kutyának… Valahogy mégis sikerült átvergődnie az akadályon, és leért a partszélre. Most már látta a fiát is: hajadonfőtt volt, és hason feküdt a ladikban, de mozgott, és alatta valami nagy szőrös test szürkéllett. – Te vagy az, anyám? – kérdezte, de hátra se fordult. – Ezt nézd meg e! Szép példány, mi? Szüle csakugyan tágra nyílt szemmel bámulta a kövér fókát, amelyet Gusten nyúzott. Igaz, hogy fókát ritkán látnak, a húsa se rossz, zsírja is elég lesz jó néhány pár csizmára, bőre, ha többet nem, húsz koronát okvetlen megér. De a hering mégiscsak fontosabb! Hirtelenében megfeledkezett az eltűnt és megkerült fiúról meg a fókáról, és némileg csalódottan, sőt szemrehányó hangon kérdezte: – No és hol a hering? – Hja, ilyen időben bajos a hálókhoz férni. No meg heringet pénzért is kapunk,

de fókát aligha. – Jó, jó, te könnyen beszélsz, fiam. De hát ez mégse járja, három nap odamaradsz, oszt hal nélkül jössz haza. Mit eszünk a télen, szeretném tudni. De senki se támogatta a szavát. A heringgel már torkig voltak, és a hús mégiscsak hús. No meg szívesen hallgatták a vadászkalandokat is. Carlsson, miközben lenyisszantott egy darabot a dögből, megjegyezte: – Lám, lám, ha a föld nem volna, most éhen maradnánk télire. Aznap szó se lehetett a hálók felszedéséről. Elő kellett venni a nagy mosófazekat, abban olvasztották a fókazsírt, sütöttek-főztek a konyhán, meg iszogatták a felerősített kávét. A fókabőrt kifeszítették a csűr déli falára, és mutogatták, mint valami diadaljelvényt, újra meg újra elparentálták az állatot, a kishitűeknek és akik hitetlenkedtek, azoknak a golyólyukba kellett dugni ujjukat, aztán végighallgathatták a történetet, hogyan lőtték le a fókát, amint a kőre felkapaszkodott, mit mondott Gusten Normannak az utolsó pillanatban, mielőtt puskáját elsütötte, hogy viselkedett az állat, amikor „élete fonalát elmetszette a halál”. Azokban a napokban Carlsson alaposan háttérbe szorult, de titkon már tüzesítette a maga vasát, és mikor végre felszedték a hálókat, horgokat, és a hering a bárkában volt, ő vitte a városba eladni, Normannal és Lottával. Madám Flod a révben várta őket, mikor a városból visszaérkeztek. Carlsson szokatlanul barátságos és engedékeny volt, amiből mindjárt sejtette, hogy valami másképpen történt, mint remélte. Vacsora után behívta a szobába, hogy elszámoljanak, és átvegye tőle a pénzt, aztán persze leültette, és megkérte, hogy most már meséljen az útjáról. Jóformán úgy kellett kihúzni belőle minden szót, de szüle nem tágított, meg is mondta neki, hogy el nem ereszti, amíg be nem számol mindenről. – No, mondja mán, mondja, Carlsson, a professzorékat is látta, ugye, benézett hozzájuk? – Felugrottam egy percre – felelte Carlsson, de úgy, mintha kellemetlen emléket

bolygatnának fel benne. – Hogy vannak, hadd hallom? – Üdvözlik az egész kedves házat. Engem is szívesen láttak, ott is fogtak nagyfrüstökre. Csuda elegántosan laknak. És jól elbeszélgettünk. – No és mi jóval kínálták? – Hommárt ettünk, meg sampóngombát. Aztán portersört ittunk rá. – Hát a lányok? Azokat is látta, remélem. – Mind a kettőt – hetykélkedett Carlsson. – No és? Semmit se változtak, igaz? Ezt ugyan nem mondhatta, de szüle túlságosan megörült volna, ha az igazat hallja, hát inkább nem felelt egyenesen. – Kedvesek voltak, este elmentünk a Bern-szalonba, zenét hallgatni. Megvendégeltem őket, Serri-kóklert hozattam, meg szendicset. Egyszóval kellemes esténk volt. A valóságban azonban egészen másként történt. És nem is volt olyan igen-igen kellemes az az estéje. Lina fogadta a konyhában, és egy pohár sört tett eléje az asztal sarkára, mert Ida nem volt otthon. A professzorné kijött ugyan és üdvözölte, de éppen csak megmondta Linának, hogy szaladjon majd le, és hozzon egy homárt a csemegéstől, mert vendég lesz vacsorára – már sietett vissza a szobába. Lina, amikor kettesben maradtak, előbb tartózkodó volt, de Carlsson addig faggatta, amíg ki nem szedte belőle, hogy Ida megkapta a levelét, és egyik este, mikor a vőlegénye ott volt nála, és portersört iszogattak a kisszobában, hangosan felolvasta. Ő, Lina, mindent hallott, mert sampinyongombát tisztított a konyhában, majd meghaltak nevettükben, és a vőlegény aztán még kétszer elolvasta a levelet, ünnepélyes hangon, ahogy a pap szokott prédikálni. Kivált „az öreg Carlsson” tetszett nekik, és hogy „meg vannak számlálva napjai”. Mikor a „csábításokhoz és kísértésekhez” értek, a vőlegény, aki egyébként söröskocsis, azt ajánlotta, hogy csábíttassák el magukat, menjenek a Bern-szalonba, és hozassanak sherry cocktailt meg szendvicset. Úgy is tettek.

Hogy Lina elbeszélése kavarta-e fel a Carlsson lelkét, és azért zavarodtak össze emlékezetében a dolgok, vagy szeretett volna a söröskocsis bőrében lenni, amikor Idát sherryvel és szendvicsekkel traktálja, nem lehet tudni, de tény, hogy abban a történetben, amelyet szülének előadott, ő maga ette az ismeretlen vacsoravendégek homárját meg a Lina sampinyongombáját, ő maga itta a vőlegény portersörét, és ami a fő: láthatta szülén, hogy sikerült elérnie a kívánt hatást. Így most már, lelkében megnyugodva, elhatározta, hogy ostromra indul. A két legény a tengeren volt, Rundqvist már lefeküdt, a lányok is végeztek napi munkájukkal. – Mondja csak, szüle, mit jelent ez a sok pletykabeszéd? Ahol csak megfordul az ember, mindenütt pusmognak a háta mögött – kezdte. – Mán megint pletykálnak? Mit hallott? – kérdezte szüle. – Hát, amit azelőtt. Hogy mi ketten egy pár leszünk. – Eh, ez mán régi nóta. – No de hát még sincs rendjén, hogy olyasmit híreszteljenek az emberről, ami nem igaz. Nem is értem, hogy tehetik – ravaszkodott a legény. – Ugyan, hagyjuk ezt. Mért kötné magát az ilyen derék, fiatal legény a magamforma öregasszonyhoz? – Hát, ami az öregséget illeti, az még nem olyan nagy baj. Szülének megmondhatom őszintén: ha én egyszer házasodásra gondolnék, eszembe se jutna holmi könnyűvérű kis fehércselédet feleségül venni, aki semmihez nem ért. Mert látja, szüle, az úgy van: az élvezet meg a házasság az kettő. A testi öröm elszáll, mint a füst, hűség, szerelem csak annyi, mint a csipetnyi tubák, amit eldobunk, ha valaki egy jó szivarral kínál. Én olyan ember vagyok, látja, hogy ha egyszer feleségül veszek valakit, ahhoz hű maradok, mindig is ilyen voltam, aki mást mond felőlem, nem mond igazat. Az asszonyság hegyezte fülét, mert gyanította, hogy a legény tartogat valamit a tarsolyában. Csodálkozva kérdezte: – Jó, de hát Ida? Nem úgy volt, hogy megesküsznek? – Ida… hm… Hászen nem utolsó lány, meg kell adni, és ha kisujjamat

kinyújtom érte, meg is kapom, de látja, az se az igazi. Nem úgy gondolkodik, ahogy én szeretem, nagyon is világias, hiú, és azt hiszem, gyakorta letér az egyenes útról. Meg hát én is öregszem, nem kívánom mán a dévajkodást. Megmondom úgy, amint van: ha valaha asszony után nézek, csakis érett eszű, idősebb fehérnépet választok, akiről tudom, hogy helyesen gondolkodik. Nem könnyű ezt így szavakkal elmagyarázni, látja, de szüle talán elérti, mit akarok mondani, amilyen jól fog az esze. Az öregasszony odaült hozzá, hogy a sok köntörfalazásból kiérthesse a lényeget, és mihelyt a legény kimondta az igent, ő rámondhassa az áment. – Mondja csak, Carlsson, az åvass-szigeti özvegyre nem gondolt? – kezdte most másik végéről gombolyítani a fonalat. – Maga maradt szegény a tanyáján, azt hiszem, szíves örömest férjhez menne. – Az? Dehogyis kéne nekem. Ismerni ismerem az åvassi özvegyet, de az se hozzám való. Mert látja, szüle, nekem ez az egy a fontos, a helyes gondolkodás. Külsőre, cifra rongyokra nem adok, meg a pénzre se, én nem olyan ember vagyok, akárki megmondhatja, aki alaposabban ismer. Ezt a kérdést hát kimerítették volna utolsó cseppig. De valamelyiküknek ki kellett mondani az utolsó szót, amíg nem késő. Szüle hát nekifohászkodott, és merészen még egyet lépett előre. – Jó, de hát kire gondolt, mégis? – Hogy kire gondoltam? Hát hiszen a gondolatának nem parancsolhat az ember, az csapong erre-arra. De határozottan nem gondoltam még senkire. Éppen azért átengedem a szót annak, aki talán előbbre jutott, és kigondolt már valamit. Ne mondhassa senki, hogy akárkit is a magam útjára csalogattam. Mert az énnekem nem szokásom. Szüle még most se tudta ugyan, hányadán van, de újra kinyújtotta csápjait. – Jó, de kedves Carlsson, ha Ida jár az eszében, hogy lehet komoly szándékkal más iránt is? – Eh, hagyjuk azt a kis szukát. Nem, Ida nem kéne, ha utánam hajítanák se. Annál többet kívánok. Legalább a rajta való ruha az övé legyen, és ha még

valamije van azon felül, az se hiba. Nem mintha annyira szeretném a pénzt, nem olyan ember vagyok, látja, nem olyan a gondolkodásom. Már annyiszor végighajtottak az úton, fel is, le is, hogy attól féltek, elakad a szekér, szüle hát taszított egyet rajta. – No és mit szólna ahhoz, Carlsson, ha mi ketten összefognánk? Carlsson olyan mozdulatot tett a kezével, mintha elejét akarná venni minden efféle gyanúsításnak. – Erről szó se lehet. Ne beszéljünk róla, még csak ne is gondoljunk rá. Tudom én, mit mondanának a népek, hogy a pénzéért vettem feleségül szülét. Mán pedig én nem olyan ember vagyok. Nem, nem, ezt ne is említse többet. Ígérje meg, adjon rá kezet (és kezét nyújtotta az asztal felett), hogy ez szóba se kerül közöttünk soha, de soha. Kezet rá! De szüle nem akarta megígérni, ellenkezőleg, most már végére akart járni ennek a dolognak. – Mért ne beszélhetnénk róla, mikor nem is olyan lehetetlenség? – kérdezte. – Én öregszem, látja, Carlsson, a fiam meg nem gazdának való. Segítség nélkül nem maradhatok, és azt is megértem, hogy Carlsson nem akar örökkétig a máséban vesződni sok semmiért. Nem tudok jobbat kitalálni, mint hogy szépen összeházasodunk. Felőlem pletykálhatnak a népek, amennyit akarnak, azt anélkül is megteszik. Ha Carlsson nem talál rajtam kivetnivalót, igazán nem tudom, mi akadálya? No, mi kifogása van ellenem, mondja? – Semmi a világon, szüle. Nem erről van szó. De hát a pletyka, látja, az az átkozott sok szóbeszéd. No meg a fiú se nézné jó szemmel. – Ej, ha Carlsson nem tud elbánni a gyerekkel, majd emberére talál bennem. Eljárt felettem az idő, nem mondom, de olyan nagyon öreg azért nem vagyok. És megsúghatom, most, négyszemközt, hogy… ha arról van szó, hát tudok annyit, mint akármelyik kis szuka. No. Nem dicsekvésképpen mondom, de azt hiszem, az uramnak sose volt rám panasza, és ha valamelyikünk belefáradt, hát az nem én voltam. Nem a legvilágosabb beszéd volt éppen, de aki akart, érthetett belőle.

– Ugyan, erről ne is beszéljünk. Én se vagyok még öregember, de azt hiszem, egyikünk se olyan nagytermészetű, hogy az ilyesmiből baj lehetne közöttünk. Más az, amit az ágyban csinál az ember, és más a helyes gondolkodás. Ha valakinek a gondolkodása kedvemre való, avval a nászágyban is megértjük egymást, anélkül hogy nagyon is megemeljük a takarót. Egyébiránt, hogy őszinte legyek, én nem is vagyok annyira oda a testi örömökért. Szüle is megkapta a járandóságát annak idején, ha igaz, amit a megboldogult Flod gazdáról beszélnek. Most aztán nekilendült a beszélgetés, mind a kettőnek nehezére esett volna abbahagyni, egyiknek, mert a letűnt örömök emléke a várható újak csábítását még fokozta, másiknak, mert felajzott kíváncsisággal leste, hogy fordul a kocka. – Nézze, ami az uramat illeti, őt hagyjuk inkább nyugodni, mivel már halott szegény. De ha Carlsson nem bízik bennem, kipróbálhat, mielőtt végképp elhatározza magát. – Nem, dehogyis, minek az? Ámbár, ha errefelé így szokás, hát isten neki, én nem vagyok semmi jónak elrontója. No meg, úgy illik, hogy az ember tartsa meg a helybeli szokást ott, ahová kerül. Hanem akkor is ráérünk vele, nem sietős. Megtörték hát a jeget, és most már a rájuk zúdult vizekkel birkóztak. Azt kellett megtanácskozni, kitervelni, hogy intézik el a Gusten gyerekkel a dolgot, a lakodalmat, meg mindent. Sokáig tanácskoztak, olyan sokáig, hogy fel kellett tenni a kávésedényt a tűzre, és újra elő kellett venni a pálinkásüveget. Késő éjszaka lett, és még mindig az asztalnál ültek. Aztán már nem sok idő kellett, és Carlsson olyan állapotba került, hogy bebizonyíthatta helyes gondolkodását, vagyis azt, hogy a szokást tiszteletben tartja ott, ahová került, és ahhoz alkalmazkodik. Ezzel megpecsételték a frigyet, bár biztosítani még egyelőre nem biztosították.

ÖTÖDIK FEJEZET

Verekszenek a harmadik hirdetés napján, úrvacsorát vesznek, megtartják a lakodalmat, de a nászággyal baj van

Hogy az ember akkor a legjobb, amikor már meghalt, és akkor a legrosszabb, amikor házasodni készül, azt Carlsson is tapasztalhatta. Gusten három álló napig bőgött, mint az éhes fóka, és tombolt-rombolt, mialatt Carlsson távol volt; el kellett ugyanis utaznia, állítólag igen fontos ügyben. Az öreg Flod gazdát kikaparták a föld alól, és ide-oda forgatták, csak hogy megállapítsák, milyen nagyszerű ember volt, nálánál jobb talán nem is járt még ezen a földön. Carlssonnal viszont úgy bántak el, mint az ócska ruhával, mikor kifordítják és könyörtelenül rámutatnak a foltokra a visszáján. Leleplezték a múltját, hogy vasúti munkás volt, meg vándorprédikátor, három helyről kitették az irháját, sőt, egy ízben törvény előtt is állt, verekedésért – bár ez az utóbbi bemondás még megerősítésre szorult. Persze, mindent orra alá dörgöltek Flodné asszonynak, ámde az, mióta özvegyi állapota, a lényeget illetően, megszűnt, és felszították benne a pislákoló tüzet – nekivetette magát, fiatalodott, és megkeményedett a bőre is, úgyhogy nem érezte a tűszúrásokat. A Carlsson iránti ellenséges indulat legfőbb oka az volt, hogy nem közöttük nőtt fel, és most házasodás útján szándékozott hozzájutni a földhöz, vízhez, amely, a helybeliek felfogása szerint, az ő közös tulajdonuk. Ami pedig a Gusten gyereket illeti, mivel anyja Hemső teljes jogú örököse volt, és hosszú életet jósolhattak neki, ezek után nem remélhette, hogy valaha is a maga gazdája lesz, sőt, úgyszólván a béresekkel kerül egy sorba, ráadásul éppen annak a keze alá; annak kényére-kedvére bízva, aki nem is olyan régen béresnek szegődött el hozzájuk. Senki se csodálhatja, hogy a jogaiból ilyenformán kicseppent fiatal gazda egetföldet elátkozott dühében, anyjának is alaposan odamondogatott, sőt, azzal fenyegetőzött, hogy törvény elé viszi ügyét, bevádolja leendő mostohaapját, és elzavartatja Hemsőről. Elkeseredése még fokozódott, amikor Carlsson hazaérkezett pár napos útjáról, az ő megboldogult édesapja fekete ünneplő ruhájában, fókabőr kucsmájával, amit madám Flodtól kapott, az első bizalmas együttlétük utáni reggelen, „móringba”. A fiú egy árva szót se szólt, de összebeszélt Rundqvisttal, és Carlsson egy reggel, amikor asztalhoz akart ülni, törülközővel letakart kupacot látott a terítéke mellett, gyanútlanul felemelte a kendőt – hát egy csomó kacat van alatta, üres gombás, rákpástétomos dobozok, borosflaskó, egész csomó parafa dugó, törött virágváza és még egy sereg

ócskaság, amit zsákba tömve az ágya alatt őrzött. Kékült-zöldült mérgében, de nem tudta, kinek rontson neki – Rundqvist már-már elhitette vele, hogy náluk a szigetségben szokás megtréfálni a házasulandókat. Ez némileg megnyugtatta. De akkor benyitott Gusten, és csodálkozott, hogy a rongyszedő ez idén ilyen korán járt erre, hiszen máskor újév előtt sohase jön. Norman pedig, aki nyilván csak az alkalomra várt, kimondta egyenesen, hogy nem a rongyszedő járt ott, a sok himihumit Ida hagyta emlékbe Carlssonnak, és mivel tudják, hogy azóta szakítottak, Rundqvist tréfából kirakta neki az asztalra. Ebből aztán csúnya marakodás lett, amit Gusten kihasznált a maga javára, átevezett a paphoz, és elhalasztatta az esküvőt hat hónappal, azon a címen, hogy Carlsson iratai nincsenek rendben. A lelkésznek ez az intézkedése elég kellemetlen volt ugyan Carlssonnak, de igyekezett apróbb kedvezményeket kieszközölni magának kárpótlásul. Eleinte ünnepélyesen viselte új rangját, de mikor látta, hogy a módszer nem válik be, másikat választott, és – legalább a háziak előtt – inkább tréfásan vette a dolgot. Ez elég jól sült el, csak a Gusten gyereken nem fogott semmi, elkeseredetten folytatta a tenger alatti háborút, a békülési szándéknak legkisebb jele nélkül. Így telt el az egész tél a megszokott munkával, favágással, jég alatti halászattal – amelyet itt-ott megszakítottak a kártyapartik és pálinkás kávék, meg a karácsonyi lakoma és a jegesruca-vadászat. Aztán kitavaszodott, a fejük felett elhúzó dunnalúdfalkák vízre csábították a vadászokat, de Carlsson minden erejét beleadta a tavaszi földmunkába, mert biztosítani kellett a jó termést, hogy majd a lakodalom ütötte rést pótolhassák, tekintve, hogy nagy lagzira készültek, amelyet évek múltán is emlegetnek a szigetségben. A vándormadarakkal megjöttek a nyaralóvendégek is, a professzor éppen olyan jóindulatúan bólogatott, mint tavaly, mindenre azt mondta „schön”, szép, kivált a lakodalmat helyeselte. Ida szerencsére nem volt velük, már áprilisban kilépett a szolgálatból, úgy tudták, hogy hamarosan férjhez megy. Utódja nem volt vonzó fehércseléd, no meg Carlsson amúgy is több vasat tüzesített egyszerre, kockázatos játékba nem akart fogni. Szent Iván napján hirdették őket először, és úgy tervezték, hogy a lakodalmat majd kaszálás és aratás között tartják meg, amikor kevesebb a dolog vízen és szárazon.

A kihirdetés után feltűnően megváltozott a vőlegény magatartása, és ez elsősorban Flodné asszonynak tűnt fel. A helyi szokáshoz híven házaséletet éltek az eljegyzés óta, és Carlsson, amíg a halasztás Damoklesz kardja feje felett függött, iparkodott a parancsoló szükséghez alkalmazkodni. De most, hogy a veszedelem elmúlt, feltartotta orrát, és megmutatta karmait. Madám Flod nem ijedt meg, mert elég biztosan ült a nyeregben, válaszképpen fogait vicsorította kedvesére, már azt a néhányat, ami még volt neki, és a harmadik hirdetés napján kitört a botrány. Lotta kivételével az egész ház a templomba készült úrvacsora-vételre, és mint rendesen, most is a legkisebb csónakba ültek, hogy amennyiben evezni kell, a vesződség kisebb legyen. Nehezen fértek el, be kellett gyömöszölni az elemózsiás zsákot, meg a jászhalat, viaszgyertyaköteget, amit a papnak, harangozónak vittek ajándékba, és a cserélni való holmit, a vitorlán, evezőkön, vedreken, szapolyokon és egyéb kellékeken kívül. A hagyományos dús früstök után a csónakban is kölcsönösen kínálgatták egymást, kézről kézre járt a bütykös, kancsó. De nagyon meleg volt a vízen, senkinek se akaródzott megfogni az evezőt, és emiatt egy kis szóváltás támadt az emberek között, mind azzal érvelt, hogy nem akar izzadtan lépni a templomba. Az asszonyok csendesítették őket, és mikor a templom-öbölbe kanyarodva meghallották a harangszót, amit időtlen idők óta nem hallottak, abbahagyták a perpatvart. De még csak elsőt harangoztak, nem kellett sietni. Madám Flod felvitte a halat a lelkészlakba, a tiszteletes éppen borotválkozott, és elég morcos kedvében volt. – No, ez ritka eset, hogy a hemsőieket is a templomban látjuk – mondta jóreggelt helyett, miközben ujjára kente a szappanos kaparékot. És rámordult: – Tán csak nem jászhalat hoztok? Mintha nem volna itt a tenger az orrunk előtt. Carlsson, aki a halas szatyrot hozta, szerencsésen kisurrant a konyhába, és felhajtott egy pohár pálinkát. Aztán a harangozónak adták át a gyertyát, ott is megkínálták a vőlegényt. Végre együtt voltak mind a hatan a templomban, megbámulták a nagygazdák lovait, elolvasták a sírfeliratokat, köszöntötték az ismerősöket, madám Flod rövid látogatást tett elhunyt férje sírjánál, mialatt Carlsson szerényen félrehúzódott. De most megint kezdődött a kongás-bongás fönn a

harangtoronyban, a nép a templomba tódult. A hemsőieknek nem volt külön padjuk, mióta a régi templom leégett, állniuk kellett. Kimelegedtek meg feszengtek is a tágas, idegen helyiségben, zavarukban is megizzadtak, úgy álltak ott egymás mellett, a padsorok között, mint a fenyítésre váró bűnösök. Tizenegyre járt, és ők legalább ötvenféleképpen próbáltak már elhelyezkedni, legalább ötvenszer álltak egyik lábukról a másikra, de még a bevezető zsoltárig se érkeztek el. A nap éppen rájuk sütött, homlokukról csurgott a veríték, de nem mozdulhattak, nem húzódhattak árnyékos helyre, úgy álltak ott, mintha vasfogóba volnának szorítva. Végre megjelent az egyházfi, és kitette a táblát, amelyiken a zsoltár száma volt: 158. Az orgona valami bevezetést búgott, a harangozó elénekelte az első verset, és a hívek buzgón, örömmel folytatták, mert azt hitték, mindjárt utána kezdődik a prédikáció. Csakhogy ahelyett a zsoltár második verse következett. Meg a harmadik. – Tán csak nem akarják, hogy mind a tizennyolcat elfújjuk? – súgta Rundqvist a Norman fülébe. De éppen azt akarták. Nordström lelkész kidugta fejét a sekrestyeajtón, és harciasan nézett a gyülekezetre, mintha csak azt mondaná: „No most a kezemben vagytok, most megtanítlak!” Elénekelték mind a tizennyolc verset, fél tizenkettő volt, mire a pap a szószékre lépett. No, hanem addigra meg is puhultak a kemény nyakú hívek, a padra borulva aludtak. De nem sokáig szundíthattak, mert a lelkész hirtelen-váratlan kieresztette hangját, az alvók riadtan felkapták fejüket, és úgy néztek a szomszédjukra, mintha azt hinnék, hogy ég a templom. Carlsson annyira előrefurakodott szülével, hogy az emberek megbotránkoztak volna, ha most hátrafelé tolakszanak, az ajtó közelébe. Szüle halálosan kimerült, cipője is szűk volt, és mennél melegebb lett, annál jobban szorította a lábát. Olykor-olykor hátrafordult, és könyörögve nézett a jegyesére, mintha arra kérné, hogy kapja ölbe, és vigye le a tengerhez. De Carlsson feszülten figyelt az istentiszteletre, keményen állt a megboldogult Flod gazda csikóbőr csizmájában, és csak egy feddő pillantással illette a türelmetlenkedőt. A többieknek viszont sikerült apránként hátrább húzódni, a karzat árnyékában álltak, ott valamivel hűvösebb volt. Gusten felfedezte a tűzifecskendőt, és azon ült, Clarával az ölében. Rundqvist az oszlopnak támaszkodott, és Norman szorosan mellette állt, amikor

a prédikáció kezdődött. Ez még csak nem is ének volt, hanem közönséges beszéd, szavak, szavak, másfél óra hosszat. A lelkész az okos és balga szüzekről példálózott, és a férfiak, azzal a biztos tudattal, hogy rájuk ez nem vonatkozhat, nyugodtan aludtak, ki állva, ki ülve, ki támaszkodva. Vagy félóra telhetett el, amikor Norman oldalba bökte cimboráját, aki fejét előrelógatva, tenyerét a homlokára szorítva állt, mintha rosszul volna – és a tűzoltófecskendőn ülő párocskára mutatott. Rundqvist óvatosan arra fordította fejét, és előbb kimeredt szemmel bámult, mintha maga a gonosz állna előtte, aztán fejét csóválta, és megértően mosolygott. Clara nyelvét kiöltve, szemét görcsösen behunyva aludt, mint akit rossz álom gyötör, Gusten azonban feszült figyelemmel, meredten nézte a papot, nyilván minden szavát eszébe akarta vésni. – No de hát ez már mégiscsak sok – dörmögte Rundqvist, és lassan elindult az ajtó felé, óvatosan emelgetve lábát, hogy sarka ne koppanjon a köveken. Norman kitalálta gondolatát, és úgy siklott keresztül a hívők sokaságán, akár az angolna, egykettőre a templom előtt volt a sírok között, ahol társa is csatlakozott hozzá, és szaladtak egyenest a csónakhoz. A parton hűs szellő járt, meg a sebtiben elfogyasztott étel-ital is felfrissítette őket. Éppen olyan nesztelenül, mint ahogy jöttek, beosontak megint a templomba. Most már nemcsak Clara aludt, de gavallérja is, szorosan átfogta a lányt, csak jóval magasabban a derekánál, úgyhogy Rundqvist, illendőség okából jónak látta lejjebb tolni a karját, mire az felriadt, és keményen megmarkolta zsákmányát, nehogy elragadják tőle. A pap még félóra hosszat beszélt, aztán eltelt még félóra zsoltárénekléssel, és csak akkor járulhattak az Úr asztalához. Mélységes áhítattal vették magukhoz az Úr testét, Rundqvist könnyezett megindulásában, de Flodné asszony a szertartás végeztével helyet akart szorítani magának az egyik padban, mire az ott ülők tiltakoztak, összeszólalkoztak, az asszonyság kénytelen volt még félóra hosszat állni a szűk, magas sarkú cipőjében a forró köveken, és miközben a lelkész kihirdette őket, ette a méreg, hogy az emberek megbámulják. Végre-valahára mégis kifelé tódult a nép, és ők lesiettek partra. Madám Flod éppen csak kezet fogott a szerencsekívánókkal, és már a templom előtt lehúzta cipőjét, kezében vitte, és amint a partra ért, első dolga volt belógatni lábát a vízbe, jegyesét okolva minden bajáért. Nekiestek az elemózsiás tarisznyának, és

nagy volt a felzúdulás, mikor észrevették, hogy eltűnt a palacsinta. Rundqvist olyasmit mondott, hogy talán kimaradt a csomagolásnál, de Norman lehetségesnek tartotta, hogy valaki idejövet titokban elköltötte, és megjegyzésével csúfos gyanúba keverte a vőlegényt. Már a csónakban ültek, amikor Carlssonnak eszébe jutott, hogy el kell még hozni egy kátrányos hordót a templom melletti boltból. Az egész társaság tiltakozott, a fehérnép kiabált, hogy nekik ugyan ne hozzanak oda kátrányt, nem azért vették fel az új ruhájukat. De Carlsson mégis legörgette a hordót, és beszorította a többi holmi közé. Most meg az volt a baj, hogy senki se akart a veszedelmes hordó közelében ülni, nem tudtak elhelyezkedni. – Hova üljön az ember, szeretném tudni? – morgolódott szüle. – Felfogja a szoknyáját, oszt leül a fenekire – ajánlotta Carlsson, aki most már, hogy a kihirdetés megtörtént, biztos volt a dolgában. – Hogy mondta? – ripakodott rá szüle. – Úgy mondtam: leülni és indulás! – Ki parancsol a vízen, mi? – vágott a szavába Gusten, mert nem tűrhette, hogy az ő dolgába avatkozzanak. Leült a kormánypadra, felhúzatta a vasmacskát, és odavette maga mellé a vitorlakötél végét. A csónak alaposan meg volt terhelve, szél meg alig mozdult, a nap perzselt, és az emberekben forrt az indulat. A ladik mászott, mint „tetű a kátrányos fatörzsön”. Az se használt, hogy a férfiak megitták a „vízi áldomást”. Egy-két pillanatig csend volt, de akkor megint Carlsson hallatta a hangját. Mindenáron azt akarta, hogy kössék be a vitorlát, és vegyék elő az evezőket. Gusten hallani se akart evezésről. Legyenek csak türelemmel, mihelyt kiérnek a szirtek közül, olyan szelük lesz, amilyen kell. Így hát vártak. Már látszott a sötétkék csík a szigetrajon túl, hallatszott a hullámok ostroma a külső szirteken. Keletről fújt a szél, és egyre erősödött, a vitorla éledezett. Abban a pillanatban, hogy az utolsó partfokot megkerülték, hátulról nekik támadt a szél, megemelte a ladik farát, és repültek, csak úgy zubogott mögöttük a víz. Erre megint inni kellett. Felvidultak a kedélyek, és vesződség nélkül, jó tempóban haladtak előre. Igen ám, de most meg úgy nekibolondult a szél, hogy a csónak pereme a vízbe merült, Carlsson megijedt,

görcsösen kapaszkodott, és rimánkodott, hogy vonják be a vitorlát. Gusten válaszra se méltatta, meghúzta a kötelet, úgyhogy becsapott a hullám. Ez kellett csak a värmlandi legénynek, felugrott és majdnem őrjöngött félelmében, mindenáron evezni akart. Szüle megragadta a kabátja szárnyát. – Leülni! Az istenért! Nem érted, ember! Carlsson fehér volt, mint a meszelt fal, de leült. Igaz, hogy nem sokáig maradt nyugton, egykettőre felpattant megint a padról, kabátja szárnyát is felkapta, és bőszülten csapkodott vele. – Az isten verje meg! Hát nem ereszt a nyavalyás! – Ki nem ereszt? – kérdezték kórusban. – A hordó ereszt, arról beszélek. – Uram, Teremtőm – rémüldöztek a csónakban ülők, és odább húzódtak a kátránypatak elől, amely erre-arra kanyargott, aszerint, ahogy a csónak feneke dőlt. – Leülni – harsogta a kormányos –, mert befordítlak a tengerbe! Carlsson megint felállt, mégpedig a legrosszabb pillanatban, a szélcsapás előtt. Rundqvist észrevette a veszedelmet, óvatosan megemelte ülepét, és úgy képen törölte leendő gazdáját, hogy az lebukott a padra. Már-már dulakodni kezdtek, szülét is elfutotta a méreg, kurtán eldöntötte a vitát: galléron ragadta, és alaposan megrázta kedvesét. – Micsoda rongyember, aki fél a víztől? Mintha sose látott volna csónakot! Carlsson kitépte magát az öregasszony kezéből, de gallérjának egy darabja lemaradt. – Mit mívélsz, hé? Most meg mán a ruhámat is összetéped, vén szatyor! – acsarkodott rá, és csizmáját feltette a csónak peremére, hogy rá ne folyjon a kátrány.

– Hogy mondta? – sziszegett szüle. – Az ő ruhája! Kitől kapta a ruhát, mi? Még hogy én vén szatyor vagyok egy ilyen sehonnai kopasz kakasnak! – Elhallgass – mordult rá Carlsson, mivel ez kényes pontja volt –, elhallgass, mert mingyárt én beszélek. – Beszéljen csak, megfelelek rá! – vágott vissza madám Flod. – Jó, akkor azt is kimondom, hogy a száraz deszkán annak a gyaluja se csúszik, aki a frissel könnyen bánik. Gusten megsokallta a dolgot, és egy skót népdalt kezdett fújni, Norman és Rundqvist belevágtak, így aztán elcsendesedett az epés disputa, és valamennyien a közös ellenséget, Nordström lelkészt szidták, aki öt óra hosszat gyötörte őket, és tizennyolc zsoltárverset végigénekeltetett velük. Körbejárt a flaskó, a szél elült, a kedélyek lecsillapodtak, és általános vidámság közepette siklottak be az öbölbe, hogy megállapodjanak a kikötőpallónál. Most már aztán nekiláttak a készülődésnek, hiszen úgy akarták, hogy három napig tartson a lakodalom. Levágtak egy disznót meg egy tehenet, húsz veder pálinkát hozattak, lerakták a heringet sóval, babérlevéllel, sütöttek, sikáltak, sört főztek, és kávét pörköltek, daráltak reggeltől estig. Gusten titokzatos képpel jártkelt a házban, semmiben se segített, semmibe se szólt bele. Carlsson viszont órák hosszat ült a fiókos asztal előtt, irkált, számolt, ő intézte a bevásárlást, mindent, Dalarőt is megjárta többször. A lakodalom előtt való napon Gusten hajnalban felkelt, feltarisznyált, fogta a puskáját, és indult kifelé. Szüle felébredt, és megkérdezte, hová készül. Azt mondta, megnézi, jár-e már a jászhal, és azzal már ment is. A csónakba már előre lehordott mindent, ami több napos vadász- vagy halászkiránduláson kell. Elemózsiát, takarót, kávésedényt és egyéb apróságot. Mindjárt kibontotta a vitorlát, de ahelyett hogy az öbölpartok mentén kanyargott volna, hogy megnézze, „fürdik”-e már a sekély vizű, napos helyeken a jászhal, kifelé kormányzott a szirtek, zátonyok között. Július végi, ragyogó tiszta reggel volt, az ég kékesfehér, mint a lefölözött tej, szigetek, halomszigetek, sziklák és kövek puhán simultak a vízre, beleolvadtak, úgyhogy az ember nem tudhatta, a földön vannak-e még, vagy már az égben? A földséghez közelebb eső szigeteken fenyők, égerfák álltak, és a fokok hegyén

récék, búvármadarak, vízityúkok, sirályok tanyáztak, de kijjebb már csak egyegy tépett viharfenyőt látott. A búvárok meg a fekete, papagáj formájú alkák odaszemtelenkedtek a csónakhoz, körülötte röpködtek, hogy megtévesszék a vadászt, eltereljék a sziklarepedésekbe rejtett fészkeik közeléből. Ahogy kijjebb, kijjebb ért, egyre laposodtak, kopaszodtak a szigetek, az a néhány magányos fenyőfa, mintha csak azért maradt volna helyén, hogy ágain megtartsa a költőládikát, a dunnaréce kikölthesse pelyheseit. Imitt-amott egy-egy berkenyefa koronája körül szúnyogfelhő hintázott a szélben. Ezek már a legkülső szirtek voltak, előttük a nagy tenger síkja, ahol a rablóvadász, a halfarkas viaskodik a csérekkel, sirályokkal, és a halászó sas kóvályog lomha szárnyakon, hogy ha megpillant egy fészkén ülő dunnakacsát, lecsapjon rá és felragadja. Gusten, szájában a pipával, kényelmesen hátradőlt a kormánypadon, rábízta magát az enyhe déli szélre, és kilenc óra tájt kikötött a legkülső szigetecskék egyikén. Ez volt a Norsten, alig pár holdnyi az egész, és csupa kő, közepe táján völgyszerű mélyedés. A kövek között itt-ott széltépázta berkenye állt, de a hasadékokban dúsan tenyészett a tűzpiros bogyókkal megrakott kecskerágó. A völgyfenéket vastag szőnyeggel takarta be a hanga, tyúktaréj és sárguló gyalogszeder. Egyikmásik lapos kövön úgy feküdt a boróka, mintha eltaposták volna, és körmeivel kapaszkodna, hogy el ne vigye a szél. Itt aztán igazán otthon volt a legény, ismert minden követ, tudta, hol kell megemelni a boróka ágát, ha tojásain ülő dunnarécét akar látni, amelyik most annyira szelíd, hogy a nadrágja szárát csipkedi, és nem bánja, ha megsimogatja. Tudta, melyik sziklarepedésbe kell ledugni a villásbotot, a cibéket, ha alkat akar fogni, hogy kitekerje a nyakát, és megsüsse magának reggelire. Ez volt a hemsőiek rendes halászóhelye, itt, a Norsten előtti szirtek körül fogták a heringet évről évre, egy másik halászbokorral együtt. A bódét is együtt építették, közösen használták éjjeli szállásul. Gusten most oda ballagott fel, levette a helyéről, az eresz alól, a kulcsot, és behordta a cókmókját. Egy ablaktalan szoba volt az egész halászbódé, egymás fölött elhelyezett priccsekkel, de volt benne tűzhely, meg asztal és egy háromlábú gyalogszék. Mikor holmiját elrendezte, kiment, felkapaszkodott a tetőre, és kinyitotta a kéménylyukat, aztán visszaereszkedett a földre, és bement a szobába. A gyufa a gerendán volt, a helyén, a rőzsét is bekészítette, aki utoljára ott hált, amint a szokás kívánta, éppen csak be kellett gyújtani. Feltette a tűzre a krumplit, sózott halat, és pipára gyújtott, hogy könnyebb legyen kivárni, míg a reggelije megfő. Evett, ivott, aztán lement a csónakhoz, kievezett és lehorgonyozta egy szirtfok előtt a magával hozott csalimadarakat, ő meg elbújt a bokrok közt a lombbal

álcázott vadászlesen. A kitömött madarak vígan hintáztak a hosszú hullámokon, de egyetlen dunnagúnárt se csaltak oda. Gusten végül is elunta a várakozást, ideoda járkált a köves parton, vidrát keresett, de csak a viperákat bolygatta fel, meg a darázsfészket, amely a ragyogó füzikék és száraz fű között megbújt. Ezúttal nem is volt fontos, hogy fogjon valamit, csak azért mászkált ott a szigeten, hogy otthon ne legyen. Na, meg szeretett is itt kóborolni, ahol senki se látta, senki se hallotta. Ebéd után aludt egy sort a bódéban, aztán estefelé megint kievezett, gondolta, szerencsét próbál a fenékhoroggal, hátha merlánt is foghat. A tenger tükörsima volt, a távoli part fölé hosszú aranysávot húzott áttetsző ködökből a leáldozó nap. Olyan csend volt körülötte, mint néha, szélcsendes éjszakákon, fél mérföldről is meghallhatta, ha csónak közeledik. Fókák fürödtek a zátonyok között, betartva a kellő távolságot, ki-kidugták kerek kobakjukat a vízből, ugattak, fújtak, és újra alámerültek. A merlán csakugyan „járt” már, fogott is jó néhányat, ott kalimpáltak a csónak pereme fölött, amikor felhúzta őket a víz sötét mélyéről, és tátogtak a nagy szájukkal, keservesen hunyorogtak a napra. Gusten a sziget északi partján tanyázott, és mikor bealkonyodott – ami elég hirtelen történt –, partnak fordította ladikját, és meglepődve látta, hogy füst száll fel a bódé kéményén. „Csak nincs valami baj?” – gondolta, és sietett a szállására. – Te vagy az? – kérdezte belülről valaki. Gusten megismerte a lelkész hangját. – Ni csak, a tiszteletes – csodálkozott, mert a lelkész már a tűz mellett ült, és a heringjét sütötte a parázson. – És csak így magányosan? – Igen, a merlánt nézem, hogy kap-e már. A déli part előtt kucorogtam, azért nem láttalak. De te mért nem vagy otthon, mért nem készülsz a holnapi lakodalomra? – Mert, látja, tiszteletes uram, én nem leszek ott a lakodalomban. – Ugyan már. Ne beszélj bolondokat. Mért ne lennél ott? Gusten megmagyarázta, ahogy tudta. Egyrészt jobb, ha nem kell végigcsinálnia a gyűlöletes cécót, másrészt így legalább „megbélyegzi” azt, aki borsot tört az

orra alá. – Szép. És anyádat nem sajnálod? – kérdezte a lelkész. – Hisz őt is megszégyeníted. – Nem tudom, mért sajnáljam, ha ő nem sajnál engem. Egy ilyen mamlaszt hoz a nyakamra mostohának, és nem juthatok hozzá a tanyához, amíg ő benne ül. – Hja, fiam, ezen már úgyse tudsz változtatni. No meg talán idővel még ki is módolhatunk valamit. De most, azt mondom, eriggy haza. Holnap korán reggel ülj csónakba, akkor még jókor érkezel. – Aligha – felelte Gusten. – Ha mán így döntöttem, ennél is maradok. A lelkész látta, hogy most nem érdemes tovább erőltetni a dolgot, a heringjét kezdte hát eszegetni. – Nincs egy korty pálinkád, gyerek? Mert látod, az asszonynak az a szokása, hogy minden erős italt elzár előlem. Így aztán ritkán jutok hozzá. Gusten pálinkát is hozott, természetesen. A tiszteletes jót húzott az üvegből, és attól megoldódott a nyelve. Mesélt erről, arról, a gyülekezete külső-belső ügyesbajos dolgairól. A bódé előtt ültek, a köveken, és nézték, ahogy a nap leszáll, és mindjárt azután alkonyi ködbe takarózik a víz meg a szirtek koszorúja. Elpihentek a sirályok is, megültek kinn, a hínárpadokon, de a varjak a parthoz közelebb eső szigetek erdőcskéibe húzódtak éjszakára. Lefekvés ideje volt már, de előbb a szúnyogokat kellett kihajtani a szobából, ami úgy történt, hogy előbb becsukták az ajtót, miután pedig telefüstölték a helyiséget kapadohánnyal, újra kinyitották, és borókaágcsomókkal zavarták kifele a parányi vérszopókat. Aztán ledobták kabátjukat és lefeküdtek, ki-ki a maga priccsére. – Hadd igyam még egyet a bolhák egészségére – kunyerált a tiszteletes, pedig már jó néhány korty volt benne. Gusten odaült hozzá az ágy szélére, és feladta neki az utolsó kenetet, hogy most már aztán nyugodtan alhassanak. Sötét volt a szoba, de a szúnyogok a deszkák közt beszűrődő gyér világosságnál is odataláltak az alvókhoz. Hánykolódott mind a kettő, csapkodott-kapkodott, hogy kínzóit elkergesse, de hiába.

– Az ördögit, ami sok, az sok – nyögött a lelkész. – Alszol, Gusten? – Méghozzá fajinul – felelte a fiú –, itt lehet csak igazán jól aludni! De hát mit csinálhatunk? – Felkelünk és újra begyújtunk – mondta a lelkész. – Okosabbat nem tudok kitalálni. Csak legalább egy pakli kártyám volna. De nincs. Neked sincs, mi? – Nekem sincs, de azt hiszem, tudom, hol tartják a kvarnőiek az övékét. – Gusten lekászolódott az ágyáról, és bemászott az egyik priccs alá, a földes szoba túlsó sarkán, onnan szedte elő az alaposan összefogdosott kártyapaklit. A lelkész tüzet rakott, egy csomó gallyat vetett rá, gyertyát gyújtott, ő meg feltette a kávésedényt, aztán előszedett egy heringes kosarat, és a két térde közé fogta, az volt a kártyaasztaluk. Nemsokára vígan verték a blattot, így már gyorsan teltek az órák. – Három új, z, tromf – mondta hol az egyik, hol a másik, és utána elkáromkodta magát, mert vagy a nyakára, vagy a keze fejére ült egy szúnyog a köpölyével. – Ide hallgass, te gyerek – szólalt meg a lelkész, akinek addig is másutt járt az esze, nem a kártyán és a szúnyogokon. – Nem koppinthatnál az orrára anélkül, hogy a lakodalomból elmaradj? Szerintem gyávaság kitérni az ilyen mamlasz elől. Ha bosszantani akarod, én jobbat mondanék. – Oszt mi lenne az a jobb? – Gusten hegyezte a fülét, mert maga is gondolta, hogy kár elmulasztani a lakomát, annál is inkább, mert hiszen az ő apai örökségéből megy le, amit ráköltenek. – Intézd úgy, hogy délutánra érj haza, amikor az esküvő már megvolt, mondd, hogy a csónakkal történt valami baj, amiatt késtél. Már ez is bosszantja majd, de aztán még le is itatjuk közös erővel, úgyhogy mire a nászágyba kerülne, az asztal alá kerül. Ennyivel, azt hiszem, beérheted. Gustennek nem volt ellenére a dolog, különben is, egyre kevésbé lelkesítette a gondolat, hogy három napig magányosan kódorogjon ott a szigeten, ahol megeszik a szúnyogok. No meg nagyon is kívánta a jobbnál jobb ételeket, hiszen látta, mi minden készül a konyhán. Ezért aztán, mikor a lelkész elmondta, hogy és mint képzeli a dolgot, jóváhagyta a tervet, és vállalkozott rá, hogy segít

megvalósítani. Hajnaltájban aztán, amikor az ajtórésen már beszűrődött a nappali világosság, és a szúnyogok belefáradtak az egész éjszakai táncba, ők is pihenőre tértek végül, egymással és önmagukkal elégedetten. Carlsson még aznap este megtudta a hazatért heringhalászoktól, hogy Gustent is meg a lelkészt is látták a vízen, mind a kettő Norsten felé kormányzott. Ebből azt következtette – egyébiránt alapos okkal –, hogy valami disznóság készül ellene. Nordström lelkészre amúgy is neheztelt, nemcsak a hathónapos halasztásért, de legkivált azért, mert a lelkész sohase mulasztotta el, hogy megvetését éreztesse vele. Megpróbálta lekenyerezni hízelgéssel, ajándékkal – minden hiába volt. A szobában mindig úgy ült, hogy hátat fordítson neki, amit ő mondott, azt sohase hallotta meg, és többnyire olyan históriákkal mulattatta a társaságot, amelyek Carlsson esetére is vonatkozhattak. Éppen ezért egy pillanatig se kételkedett, hogy ha a tiszteletes együtt van Gustennel, akkor a találkozásnak célja van, terveznek valamit. Elhatározta, hogy nem várja meg, amíg tervüket végrehajtják, annál kevésbé, mert nyilván az ő személye ellen irányul, hanem elébük megy, feleúton bevárja őket, és – majd kiderül, ki az erősebb. A parti hajó kormányosa éppen szabadságon volt akkor, és őt hívták Hemsőre italtöltögetőnek, táncrendezőnek, mivel az ilyenféle dolgokhoz nagyon értett, ismerték és nagyra becsülték ügyességéért az egész vidéken. Carlsson úgy gondolta, hogy Rapp kormányos segítségére feltétlenül számíthat, mert azzal is kibabrált a lelkész, nem engedte konfirmációra azon a címen, hogy a lányokat hajkurássza, és a legénynek az egyévi késedelem miatt a flottánál igen sok kellemetlensége volt. A két papgyűlölő hát összeült, és a felpálinkázott kávé mellett elhatározták, hogy csúffá teszik a tiszteletest, leitatják őkelmét és a többit, vagyis azt, hogy részeg fővel mibe keveri magát, a körülményekre bízzák. Lerakták hát az aknákat innen is, túlról is, most már csak a véletlenen múlott, hogy melyiküké robban előbb. Felvirradt a lakodalom napja. A háziak fáradtan, rosszkedvűen ébredtek a sok vesződséges munka után, és az első vendégeket – akik korán jöttek, mivel a tengeren sose tudhatja az ember pontosan, hogy mennyi időbe kerül az út – senki se fogadta, ott őgyelegtek a domboldalon, csalódott ábrázattal, mintha kéretlenül állítottak volna be. A menyasszony még nem öltözött fel, a vőlegény ingujjban futkosott, poharakat törölgetett, dugókat húzott ki, gyertyákat rakott a tartókba. A szoba frissen volt súrolva, a falakon lombdísz ékeskedett, a bútorokat

kihordták a hátsó udvarra, mindet egy rakásra, mint ahol árverésre készülnek. Az udvaron, az ünnep tiszteletére felállított rúdon a fináncok zászlaja lengett, a vámtiszttől kapták kölcsön. A szobaajtó mellett jobbról, balról egy-egy nyírfaágcsomó, az ajtó felett pedig hangából és margarétából fonott füzér és korona díszlett. Az ablakban tarka címkés üvegek sorakoztak, mint valami pálinkásboltban, mert Carlsson szerette az erős színhatásokat. Az aranysárga puncs vakítóan ragyogott a szappanzöld üvegen keresztül, a bíborvörös konyak izzott, akár a parázs, a dugókat borító sztaniolpapiros szikrázott, mint az ezüstpénz. Egyik-másik merészebb suttyó meg is állt, és úgy bámulta a kirakatot, mintha máris nyelvén érezné a pompás ízeket. A bejárat előtt két terebélyes hordó őrködött, mint két mozsárágyú, egyikben pálinka volt, a másikban hígsör, és valamivel hátrább a gúlába rakott kétszáz söröspalack pompásan kiegészítette a marciális képet. Rapp, a kormányos, úgy járt-kelt a vállszíjára akasztott hatalmas dugóhúzóval, mint egy őrmester, aki a rábízott hadianyag elosztásáról intézkedik. A hordókat fenyőgallyal díszíttette, csapra verette, új rézcsap ragyogott mindeniken. Közben dugóhúzóját lóbálta, mint tüzér az ágyútörlőt. Olykor meg is kopogtatta a hordót, nehogy a jelenlevők azt higgyék, üres. Díszegyenruhája volt rajta, kihajtott gallérú kék zubbony, fehér nadrág, lakkernyős sapka, éppen csak oldalfegyverét hagyta otthon biztonság okáért, nem csoda, ha a suttyó legények tisztelettel nézték. Egyébként Rapp kormányosnak több megbízása is volt az italtöltögetés mellett, neki kellett a rendet fenntartani, a garázda magaviseletűeket megfékezni, esetleg kirúgni, a verekedéseket meggátolni. A módosabb gazdalegények úgy tettek, mintha lenéznék, bár valójában irigyelték, szíves örömest felöltötték volna a szép egyenruhát, ha nem félnek attól, hogy a kötélvéget is megkóstoltatják velük a hirtelen mérgű tiszt urak. A tűzhely szélén két nagy fazékban állt a kávénak való víz, zörgött, recsegett a sok kölcsönkért daráló, baltával vagdalták szét a cukorsüvegeket, a kaláccsal rakott tálcák az ablakban sorakoztak. A lányok minduntalan kiszaladtak az éléskamrába, ahol mozdulni se lehetett a főtt és sült húsoktól, friss kenyérrel megtömött zsákoktól. A menyasszony néha bedugta fejét a konyhába, úgy, amint volt, öltözetlenül, fésületlenül, és rákiáltott a lányokra. Most már egyik vitorla a másik után repült az öbölbe, majd kecses bókkal odaperdültek a hídhoz, és az üdvlövések dörrenése közben kikötöttek. De a házba még nem merészkedtek fel a vendégek, csoportokba verődve álldogáltak, vagy járkáltak a lejtőn.

Szerencsésen adódott, hogy a professzorné meg a gyerekek éppen aznap elutaztak valami születésnapra a városba, a professzor egyedül volt otthon, örömmel fogadta a meghívást, sőt, felajánlotta tágas szobáját, hogy ott tartsák meg az esketést, és a ház előtti gyepes udvart, ahol a tölgyfák árnyékában kényelmesen kávézhatnak, vacsorálhatnak. Bakokra és hordókra fektetett deszkák helyettesítették a padokat, az asztalt megterítették, és kirakták a kávésedényt. Lassanként a ház elé gyülekeztek a vendégek, Rundqvist is közöttük volt, fekete kabátban, fókazsírtól fénylő hajjal, frissen borotválva, ő vállalta magára a várakozók szórakoztatását. Norman viszont, aki Rapp kormányossal együtt az üdvlövésekről tartozott gondoskodni, most a maga örömére megismételte a számot a hátsó udvaron, dinamitpatronok helyett a zsebpisztolyával. Ámde a dicsőséget nem adták ingyen, bele kellett nyugodnia, hogy harmonikáját száműzzék a lakodalomból, és biztos kezekbe helyezzék arra a három napra. Muzsikusnak ugyanis az egész szigetségben híres fifångi szabómestert hívták, aki nem tűrte, hogy bárki is belekontárkodjon az ő művészetébe. Aztán megérkezett a lelkész is, tréfás lakodalmi kedvben, és amint az már szokás volt, pajzán célzásokat tett az ifjú párra. Carlsson fogadta az ajtóban, és a lelkész mindjárt azt kérdezte tőle: – Tán mingyárt a keresztelőt is megtartjuk, mi? – Nem, dehogyis, annyira nem sietős – felelte könnyedén a vőlegény. – Bizonyosan tudod? Nono. Az ilyet sose tudhatja az ember – mondta a lelkész, a körülötte állók meg persze vigyorogtak. – Volt olyan esetem is, amikor eskettem, kereszteltem és avattam egy füst alatt. Azok ügyes népek voltak, nem lopták az időt. No de hagyjuk a tréfát – jó egészségben van a menyasszony? – Egyelőre semmi baja, de az ember sose tudhatja – mondta Carlsson, és bevezette a lelkészt a szobába, leültette az egyházfi édesanyja meg az åvassi özvegy közé, akinek a halászatról meg az időjárásról mesélt. Most beállított a professzor, frakkban, fehér nyakkendővel, köcsögkalappal a fején. A lelkész mindjárt lefoglalta, mint rangjabelit, és beszédbe ereszkedett vele. A két asszony csupa szem és fül volt, mert mindenkitől úgy hallották, hogy a professzor hallatlanul művelt és okos ember.

– No, professzorom, hát hogy tetszik itt minálunk? – kezdte a lelkész a társalgást. Mire a professzor így felelt: – Megfatyunk, kérem. A két fehércseléd összenézett, majd kiugrott a szemük. – Ejnye, ejnye, mit nem mond – csodálkozott a pap. – Télen még csak megérteném, de ilyenkor… – Jaj, tiszteletes úr, én azt mondtam, hogy megfatyunk, natyon jól megfatyunk – magyarázta a professzor, most már kiabálva. A beszélgetés itt félbeszakadt, mert bejött Carlsson, és tudatta a vendégekkel, hogy minden készen van, csak a Gusten gyereket kell még előkeríteni, és asztalhoz ülhetnek. – De hát hol van Gusten? – kiáltotta valaki odakinn, és a kérdést továbbadták, végig az udvaron, fel egészen a csűrig. Senki se felelt rá. Senki se látta a fiút. – No, én megmondom, hol van – jelentette ki Carlsson. – Ugyan hol, hadd halljuk? – kérdezte a lelkész olyan huncut szemvillanással, hogy Carlsson is észrevette. – Egy madár kidanolta, hogy a Norsten partján látták, mégpedig valami részeges disznóval, aki itatta. Szép dolog, mondhatom. – No, ha rossz társaságba került, hiába is várunk rá – vélte a lelkész. – Csakugyan nem jól teszi, hogy elcsavarog, mikor itthon példás erkölcsű emberek közt lehetne, akiktől csupa szépet tanul. De halljuk, mit mond a menyasszony, ő döntse el, szaladjunk vagy maradjunk? A menyasszony, bár nagyon bántotta, hogy a fia nincs ott, mégis azt kívánta, hogy kezdjék el a szertartást, a kávét is felöntötték már, elhűl, ha sokáig áll. Elindult hát a menet, miközben dinamittöltények robbantak körös-körül a sziklákon, a muzsikus gyantázott, meg csavart szorított, a lelkész felöltötte palástját. Legelöl a vőfélyek haladtak, mögöttük a lelkész a menyasszonnyal,

akin fekete selyemruha volt, és fehér fátyol, a fején mirtuszkoszorú, derekát pedig úgy befűzte, hogy még több látszott abból, amit el kellett volna takarni. Így vonultak fel a nagyházba, a professzorékhoz, hegedűszóval, ünnepi pufogtatással. Szüle még az utolsó pillanatban is nyugtalanul nézelődött, az elveszett fiút kereste, akkor is éppen hátrafelé volt az orra, amikor a küszöbön átléptek, a lelkész úgy vonszolta be a szobába. Végre helyben voltak. A vendégek felsorakoztak a fal mellett, mint lándzsások a vérpad körül, a mátkapár pedig a szoba közepén állt, ahol két felfordított, szőnyeggel letakart szék helyettesítette az eskető asztalt. A lelkész elővette könyvét, és gallérját babrálta, nyilván a torkát akarta már köszörülni, amikor a menyasszony a karjára tette a kezét, és megkérte, hogy várjon még egy cseppet, most már bizonyosan megjön a fiú. Néma csend volt a szobában, még egy pillanatig hallani lehetett a csizmák nyikorgását, keményített szoknyák suhogását, de aztán megszűnt az is. Az emberek zavartan egymásra néztek, krákogtak és újra elcsendesedtek. Minden szem a lelkészre tapadt, s az végül is megsokallta a dolgot. – No, most már elkezdjük. Éppen eleget vártunk rá. Ha eddig nem jött, úgyse jön. És olvasni kezdte a szöveget: – „Kedves keresztyén testvéreim, a házasság szentségét az Úristen szerezte…” Egy darabig zavartalanul folyt a szertartás, az éltesebb asszonyok levendulát szagolgattak és sírtak. De akkor hirtelen nagyot durrant valami odakinn, üvegcserép csörömpölt. A násznépet éppen csak egy pillanatra zavarta meg a dolog, aztán már nem törődtek vele, de Carlsson láthatólag nyugtalankodott, fél szemmel megpróbált kinézni az ablakon. Akkor azonban újabb durranás következett, kettő is egymás után, mint amikor a pezsgősüveg dugóját kihúzzák. Az ajtóban álló gyerkőcök alig tudták elfojtani a vihogást. Majd amikor valamennyire megnyugodtak a kedélyek, a lelkész a vőlegényhez fordult ezekkel a szavakkal: – A mindentudó Isten nevében, ezen gyülekezet színe előtt kérdem tőled, Johannes Edvard Carlsson, akarod-e ezt az asszonyt, Anna Eva Flodot, hites feleségedül, akarsz-e jóban, rosszban osztozni vele…

De az igen helyett hatalmas pukkanás felelt neki az udvarról, üveg csörömpölt, a kutya is ugatott, mint a bolond. – Ki az, aki a szertartást zavarja? Hát éppen most kell azokat a dugókat kihúzni? – kérdezte haragosan a lelkész. – Azt én is szeretném tudni – nyögte Carlsson, aki már alig bírta leküzdeni nyugtalanságát. – Tán csak nem Rapp csinált valami bolondot? – Mit mondott? Mit csinálok én? – mordult fel Rapp, aki az ajtóban állt, és felháborodva utasította vissza a gyanúsítást. – Durr! Durr! Durr! – hallatszott most már egyfolytában. – Szaladj már ki, isten nevében, és nézd meg, mi az, hátha valami szerencsétlenség történt! – kiabált a lelkész. – Aztán majd folytatjuk. A násznép egy része kitódult az udvarra, sokan az ablakban tolongtak. – A sör! – kiáltotta valaki. – A ser, igen, a ser kifutott – hallatszott a professzor hangja. – No de hát hogy is tehették a sört a napra! A söröspalackok, fönn a gúla tetején, egymás után pukkantak, habzottak, egész patak folyt már a földön. Az esketést félbe kellett szakítani, és a menyasszony ezt rossz jelnek vélte, izgatottságában a mátkáját szidta, hogy mért csinált ilyen ostobaságot. Carlsson meg a kormányost okolta, és majdnem összeverekedtek. A lelkész is haragudott, hogy a söröspalackok miatt félbe kellett hagynia a szent szertartást. De kinn az udvaron a suttyók felhörpintették a fiaskók aljából a maradékot, és a buzgó mentési munkálatok közben néha olyan üvegből is ittak, amelyikből csak a dugó repült ki. Mikor nagy nehezen elült a vihar, újra összegyűltek, de már nem olyan ájtatos hangulatban, mint először, és miután a lelkész megismételte kérdését, tovább folyt az ünnepi szertartás, most már zavaró közjáték nélkül, leszámítva a tornácon tolongó suttyók ki-kirobbanó viháncolását. A vendégek a szerencsekívánatok záporát zúdították az új párra, aztán siettek ki

a szabadba, átizzadt harisnyák, könnyek, levendula és fonnyadt virágbokréták szagának felhőjében. Most már igyekeztek minél hamarább elhelyezkedni a kávéhoz terített asztalnál. Carlsson leült a lelkész meg a professzor közé, de a menyasszonynak nem volt nyugta, minduntalan felugrott a székéről, hogy utánanézzen, rendben megy-e a tálalás, felszolgálás. Júliusi este volt, a nap még fényesen sütött, és a tölgyfák alatt zsibongott, zajongott a vendégsereg. Mikor a kávé meg a mártogatni való elfogyott, pálinkát töltöttek a csészékbe, de az asztalfőn, ahol a vőlegény ült, már puncsot kínáltak, amit szívesen fogadtak a gazdák, csakúgy, mint a fiatal legények. Puncsot igazán nem mindennap láttak, a lelkész is egykettőre felhajtotta, amit a kávéscsészéjébe töltöttek. Ma szokatlanul barátságos volt Carlssonhoz, többször is ráköszöntötte a poharát, dicsérte és kitüntette figyelmével, amellett a professzorról sem feledkezve meg, mert művelt emberrel ritkán volt szerencséje találkozni, és igazán örült, hogy megismerhette. Csak beszélgetni nem tudott vele, mivel a zenéhez nemigen értett, a professzor meg, csupa udvariasságból, igyekezett a papi hivatásra terelni a szót, ami Nordstrom lelkésznek cseppet se volt kellemes. Nehezen is értették meg egymást, és már emiatt se tudtak belemelegedni a beszélgetésbe. A professzor különben is megszokta, hogy muzsikába öntse érzéseit, gondolatait, ilyen sokáig egyhuzamban nem beszélt soha. – Sokan járnak a templomba? – kérdezte, abban a hiszemben, hogy ez a téma érdekli a lelkészt. – Nem mondhatnám, legfeljebb amikor úrvacsorát osztunk. Hát a professzort mért nem látjuk soha? – Én nem veszek úrvacsorát – felelte a professzor –, nem tehetem. – Hogyhogy nem teheti? Ezt nem értem. – Rossz magból fajzottam – felelte a professzor, és még vigyorgott is hozzá. Nordström lelkész nem volt éppen finnyás, de most mégis furcsállotta a csúnya szót, kivált ilyen előkelő úriember szájából. El is fordult tőle, és megint a vőlegényt kezdte nyaggatni.

– Szóval, vándorpap is voltál, mi? No és mit papoltál, hadd hallom? – Isten igéjét, mi mást? Mint a tiszteletes úr – felelte Carlsson mosolyogva. – No, az még hagyján. De hallottatok arról a pimaszról, gyerekeim – és most a suttyókhoz fordult –, aki vándorpapnak mondotta magát, és a gyerekcsinálást tanította a parasztoknak? – Hahaha! – röhögtek az öregek is, meg a suhancok, a fehércselédek félrefordultak, és úgy kuncogtak. – Hogy az ördög bújjon bele! Mintha a tojás akarná tanítani a kakast, nem igaz? Most odament az asztalfőhöz a muzsikus, aki eddig se szívesen maradt a háttérben, és mivel bátorsága is megjött a sok erős felpálinkázott kávétól, mindenáron a zeneművészetről kívánt vitatkozni a professzorral. – Engedelmet kérek, amért idetolakszom, de tetszik látni, valami hasonlóság azért van csekélységem és a kamarazenész úr között – kezdte és egy akkordot fogott a hegedűjén. – Azt akarom mondani, hogy én is hegedülök, persze a magam módján. – Eriggy a pokolba, szabó, és ne szemtelenkedj – korholta Carlsson. – Engedelmet kértem, mint hallották, de nem Carlssontól. Nézze meg ezt a hegedűt, kamarazenész úr, és mondja meg őszintén jó-e, vagy sem? Mert úgy áll a dolog, hogy Hirschen hangszerüzletében vettem, és tíz kemény tallért fizettem érte. A professzor egy kvintet fogott a hangszeren, és nyájas leereszkedéssel mondta: – Schön, natyon szép. – No, ugye. Mást nem is mondhat, aki ért hozzá. Meg hát öröm az embernek, ha néhanapján egy okos szót is hall, és a művészetéről beszélgethet, mert ezekkel, kérem – itt suttogóra akarta fogni hangját, de az nem volt alkalmas eszköz a finomabb árnyalatok éreztetésére, és valósággal harsogott –, ezekkel a sült parasztokkal aztán… – Billentsétek fenéken a szabót – kiáltozták a vendégek körülöttük.

– Hallod-e, szabó, neked tilos berúgni, mert akkor semmi se lesz a táncból! – Hé, Rapp! Jól vigyázz a muzsikusra, hogy többet ne igyon! – Aztán miért? Engem tán nem híttak vacsorára, mi? Vagy sajnálod tőlem a pálinkát, te zsugori? – Ülj le, Fredrik, és maradj veszteg – intette a lelkész is –, különben kikapsz. De a szabó okvetlenül folytatni akarta az eszmecserét a zenéről, és hogy bebizonyítsa, milyen jó a hegedűje, kvintelni kezdett. – Mit szól ehhez a basszushoz, kamarazenész úr? Valóságos kis orgona, igaz vagy nem? – Fogjátok be a száját! Mozgolódás támadt az asztalnál, lassanként mindenkinek fejébe szállt a sok szesz. Egyszer csak elkiáltja valamelyik: – Megjött Gusten! – Hol van? Hol van? Clara odalenn a fás-udvaron látta. – Szóljatok majd, ha már bement a házba – mondta a lelkész a lánynak –, de csak ha már bement. Megértetted? Puncsot töltenek a poharakba, és Rapp már a konyakosüvegeket bontogatja. – Nem kéne mérsékelni a tempót? – aggodalmaskodik a lelkész, és elhárítja a kínálást. De Carlsson erősködik, hogy jó így a tempó, abban nincs hiba. Rapp körüljárja az asztalt, és odasúgja mindenkinek külön, hogy koccintson a lelkésszel. Az nem is kéreti magát sokáig, az első pohárral hamar végzett, már a másodikat szürcsölgeti. De nagyon forgatja a szemét, és őröl az állkapcsával, Carlsson arcát vizsgálja, vonásról vonásra, hogy eldöntse, megkapta-e a porcióját őkelme? Mivel elég homályosan lát, biztonság okáért még néhányszor ráköszönti poharát.

Clara most meghozza az örvendetes hírt: – Otthon van már, tiszteles úr, bement a házba. – Mi az ördögöt beszélsz, te lány? A lelkész valóban nem érti, miről beszél, elfelejtette Gustent meg mindent. – Kiről beszélsz, Clara? – kérdik a többiek is, kórusban. – Ki ment be a házba? – Gusten! Hát ki más? Erre feláll a tiszteletes, és lemegy a kisházba, a fiúért, aki zavartan, restelkedve követi, de mivel a vendégek hangos éljenzéssel fogadják, és sorra koccintanak vele, odamegy Carlssonhoz is, ráköszönti poharát, és annyit mégis mond neki: – Hát akkor… sok szerencsét. Carlsson megilletődik, leönti torkán az italt, és olyasmit felel, hogy ha Gusten későn jön is, örömmel látja, és még egy másik öreg szívnek is nagy öröm lesz, ha meglátja, bár igaz, hogy sokáig váratott magára. – Hidd el, barátom, aki úgy bánik az öreg Carlssonnal, amint érdemli, az nem csalódik benne. Gusten nem hatódik meg, de arra kéri, hogy koccintson vele külön is. Leszállt az alkonyat, a szúnyogok már elkezdték a táncot, a vendégek zajonganak, hahota harsog, pohár cseng, és odakinn, a meleg esti ég alatt egyegy erőtlen segélykiáltást is hallani már a bokrok közül. Emitt viháncolnak, amott kurjongatnak, lövöldöznek. Lejjebb, a domboldalon, tücsök cirpel, harismadár kiáltoz. Leszedték az asztalt, mert most már vacsorához akarnak teríteni. Rapp felaggatta a tölgyfák ágaira a professzortól kölcsönkért színes papírlámpásokat, Norman ide-oda futkos, a tányérhegyeket magához ölelve, Rundqvist négykézláb mászkál a hordók előtt, és pálinkát csapol, meg hígsört. A lányok az asztalra hordják a vajboglyákat, heringből rakott asztagokat, palacsinta-kazlakat, húspogácsa-piramisokat. És mihelyt ott van minden az asztalon, a vőlegény tapsol, és vacsorához invitálja a vendégeket.

– Parancsoljanak, uraim és hölgyeim, vegyenek, amiből tetszik. – De hol a tiszteletes? – finomkodnak az asszonyok. – Nélküle csak nem kezdjük el. – Hát a professzor? Hová lett? Nem, nem, akkor még ne kezdjünk enni. Nem illenék. Keresik őket, kiáltoznak utánuk, de hiába. A vendégek körülállják a tetejest rakott tálakat, szemük fénylik, mint az éhes kutyáé, legszívesebben nekiesnének, de egyikük se mozdul. Végül már szinte kínos a csend. Akkor nagy ártatlanul megszólal Rundqvist: – Hátha ki kellett menni a tiszteletes úrnak? Carlsson nem is okoskodik tovább, siet le a dombon, egyenest a félreeső helyre. És csakugyan: az ajtó nyitva, ott trónol mind a kettő, kezében az újságjával, a földre állított lámpás rivaldafényében, és élénk eszmecserét folytatnak. Carlsson tisztelettel megáll, nem akarja megzavarni őket természet-szabta kötelességük teljesítésében. – Egyszer hetente, kedves öcsém – magyarázza a lelkész akadozó nyelvvel, abban a hiszemben, hogy tetu barátok lettek a professzorral. – Nálam ez a házirend. Egyszer hetente. – Iken, ez jó is, de nekem… – Egyszer hetente, mondom, és akkor is csak egy menet, így tanítja Hufeland, és nálam is ez a rend, barátom. Carlsson attól tartott, hogy a beszélgetés sokáig elhúzódhat, ha bele nem avatkozik. – Engedelmet, uraim, de elhűl a vacsora. – Te vagy az, Carlsson? Jó, jó, kezdjetek csak hozzá, mindjárt megyünk. – De várnak, kérem, mind az egész társaság. Éppen azért, tisztelettel szólva, nem ártana, ha kicsit sietnének az urak.

– Megyünk, mondom, mingyárt megyünk, te csak eriggy fel. Eriggy, no. Carlsson elégedetten látta, hogy a lelkésznek már fejébe szállt az ital. Visszavonult hát, és megnyugtatta vendégeit, hogy a tiszteletes mindjárt készen lesz és jön. Nemsokára már láthatták is az imbolygó lámpát, lenn a domboldalon, és mögötte a két – ugyancsak imbolygó – árnyat, amint felfelé igyekeznek a terített asztalhoz. Még egy-két perc, és a lelkész ott ült az asztalfőn, sápadt arca mindenkinek feltűnt. A menyasszony sietve körülhordta a kenyérkosarat, hogy véget vessen a kínos várakozásnak, de a vőlegény nyilván másképpen gondolkodott, egy késsel megkocogtatta a húsostálat és elkiáltotta: – Csend legyen, barátaim, a tiszteletes úr szólni kíván. Nordström lelkész rábámult, nem értette, mit akarnak tőle, csak a kezében levő fényes tárgyat látta, és arról eszébe jutott, hogy karácsonykor, mikor az áldomást mondta, ezüstkannát tartott a kezében. Magasra emelte hát a lámpát, és beszélni kezdett: – Örömnapot ünnepelünk ma, barátaim… – Mereven nézett Carlssonra, mintha tőle várná, hogy felvilágosítsa az ünnep célja és jellege felől, azt se tudta, hol van, és tél van-e vagy nyár? De a Carlsson vigyorgó pofájáról semmit se tudott leolvasni. Kibámult hát a kertbe, hogy ott talán megtalálja a fonalat. Meglátta a lampionokkal díszített fát, és azt hitte, óriási karácsonyfa, most már ezen a nyomon haladt tovább. – A fénynek ez a szép ünnepe – kezdte újra és böffentett –, amikor a nap elmenekül a hideg elől, és a hó – a fehér asztalterítő távoli hómezőkre emlékeztette –, az első hó, mint valami fehér lepel, betakarja a sok őszi mocskot. Igen, barátaim… Ejnye, hiszen itt engem bolonddá tartanak… Öhhh! Elfordult, csak a meggörbült hátát láthatták. – A tiszteletes úr megfázott – mondta most Carlsson –, jobb lesz, ha lefekszik. Parancsoljanak, uraim és hölgyeim. A vendégek nem kérették magukat, nekiláttak a vacsorának, és a lelkészt sorsára

bízták. A tiszteletesnek a professzorok manzárdszobájában vetettek ágyat éjszakára, és ő, hogy a részegség gyanúját elhárítsa, mindenáron maga akart felmenni, nem engedte, hogy elkísérjék. Kétrét görnyedt, a lámpát térdére lógatva, mintha gombostűket keresne a harmatos fűben, és elindult lefelé a dombon, egy világos ablaknak irányozva lépteit. De a rácsos kapuban elakadt, beleütközött a kapufába, lámpája összetört és kialudt. Vaksötétség fogta körül, mintha zsákba dugták volna, térde rogyadozott, de a világos ablak úgy fénylett előtte, mint jelzőtűz az éjszakában. Érezte, hogy közeledik a célhoz, csak az volt kellemetlen, hogy szép fekete nadrágja egyre lucskosabb lesz, és térde sajog, mintha kőbe verné minden lépésnél. Aztán hirtelen valami nagy, nedves gömbölyűséget érzett a kezével, és ahogy babrálta, gombostűk szúrtak az ujjába, mire megmarkolt egy evezőnyelet, vagy mit, és ugyanabban a pillanatban víz zuhogását hallotta, ő maga is csuromvizes lett. Megrémült, mert azt hitte, hogy a tengerbe esett, és görcsösen kapaszkodott az árbocba, legalábbis bizonyosra vette, hogy árboc, ami előtte magaslik, aztán egy pillanatra kitisztult az agya, és látta, hogy ajtófélfa. Bebotlott valami tornácra, térdével lépcsőfokot érzett, és egy lány sikoltását hallotta: „Jesszusom, a sör!” Bűntudat motoszkált benne, felmászott a lépcsőn, ujja bütykével egy kis kulcshoz ért, el is tudta fordítani, benyitott az ajtón. Szűk kis szobában találta magát, és meglátta a széles, vetett ágyat, éppen annyi ereje volt még, hogy bebújjon csizmástul, mindenestül, és a paplant orráig felhúzza. El kellett bújnia, mert üldözték, hallotta a lármát odalenn, aztán úgy érezte, meghal, eloltják, mint a gyertyát, vagy vízbe fullad, és odalenn mintha sörért kiáltoznának. Olykorolykor felébredt, a gyertyát meggyújtották, a fuldoklót kimentették a vízből, megint élt, és a karácsonyi asztalnál állt, szorosan a professzor mellett, Hufelandról vitatkoztak, a hosszú élet titkáról. Aztán megint eloltották, mint a gyertyát, megint elmerült, meghalt, és csupa lucsok lett mindene. Fönn, a tölgyfák alatt, eközben vígan lakomáztak, és annyi sörrel, olyan erős pálinkával öntözték a jó falatokat, hogy a lelkészről megfeledkeztek. Mikor minden elfogyott, üres volt minden tál és tányér, felkerekedtek és lementek a kisházba, táncolni. A menyasszony mindenáron fel akart küldeni a tiszteletesnek valami harapnivalót, de Carlsson azt mondta, hogy kár most zavarni, bizonyosan inkább pihenni akar. Így aztán ennél is maradtak.

Gusten, mikor látta, hogy szövetségesét tőrbe csalták, hűtlenül elpártolt tőle, és átengedte magát a kínálkozó örömöknek, italba fojtotta haragját, bosszúvágyát. Ropták a táncot megállás nélkül, a hegedűs a tűzhely szélén ült és húzta. Izzadt hátak hűtőztek a nyitott ablakban, ahol friss éjszakai levegő járt, az öregek kiültek a gyepre, örültek a mulatságnak, pipáztak, tréfáltak, iszogattak az ajtórésen átszűrődő tűzfény meg az éjszaka derengő világosságánál. A fiatalok párosával sétáltak a domboldalon, a harmatos gyepen, a sápadt fényű csillagos ég alatt, hogy a szénaillat, tücsökcirpelés lehűtse a táncmuzsikától és erős rozspálinkától átforrósodott vérüket. Csak úgy repülnek az éjfél utáni órák, keleten már dereng az ég alja, a csillagok felhőbe burkolóztak, és a Göncölszekér, mintha csak hanyatt esett volna, felfelé állítja rúdját. A nádasból már rucák hápogása hallik, az öböl mozdulatlan vize a hajnal rózsás és citromsárga színeit tükrözi a tótágast álló, sötét égerfatörzsek között, amelyek hosszúra nyúlnak most, leérnek egészen a tenger fenekére. De csak rövid ideig tart az egész, felhők húzódnak az égre a földség felől, és megint éjszaka lesz. Egyszer csak kikiált valaki a konyhából: „Visszük a tüzet!” És elindulnak a legények, ünnepi rendben, viszik a lángoló serpenyőt, a szeszláng kékes fényt vet köréjük, a hegedűs indulót húz. – Fel a lelkészhez, az első pohárral! – kiáltja Carlsson, mert reméli, hogy betetőzheti a bosszú művét. Indítványát örömmel fogadják, felvonulnak a nagyházba, és aztán többé-kevésbé biztos léptekkel a padlásra. A kulcs benne van a zárban, bemennek szívdobogással és némi aggodalommal, mert a lelkésztől kitelik, hogy rúgással, pofonokkal fogadja őket. De néma csend van a kisszobában, a kék szeszláng halvány fényénél is látják, hogy az ágy érintetlen, senki se fekszik benne. Carlssonnak szörnyű balsejtelme támad, persze nem árulja el, és véget vet a találgatásnak, bizonytalanságnak. Most jut eszébe, azt mondja, hogy a lelkész alighanem a szénapadláson feküdt le, említette neki, hogy fél a szúnyogoktól. Így aztán, mivel a szénapadlásra valóban nem vonulhattak fel az égő pálinkával, elejtették a tervet, visszatértek a kisházba, és ott mutatták be az italáldozatot. Carlsson sebtiben kinevezte Gustent házigazdának, és félrevonta Rapp kormányost, közölte vele balsejtelmét. Erre aztán a cinkostársak zsebre dugtak

egy gyertyacsonkot meg egy skatulya gyufát, és észrevétlenül felosontak a padlásra. Ahogy a nászkamra ajtaján benyitnak, irtózatos bűz csap feléjük, kicsibe múlott, hogy hanyatt nem vágódtak. Meggyújtották a gyertyát, és amit láttak, az még felülmúlta Carlsson legszörnyűbb balsejtelmeit is. A hímzett párnán lucskos, csapzott fej sötétlett, mintha gubancos, ázott kuvasz feküdne ott, a tátott száj kínosan elferdült. Carlsson a fogát csikorgatta dühében. – A teremtésit! Gondoltam én, hogy ha elázik, rosszabb ez a disznónál. Úristen, irgalmazz! Micsoda ocsmányság! Rapp megemelte a takarót, de gyorsan befogta az orrát. – Pfuj, ez több a soknál. Carlsson valami botot, rudat keresett, de nem talált. – Hogy lehet így elázni, a mindenit! Még a csizmáját se húzta le a nyavalyás. Most aztán elkelt volna a jó tanács. Hogy szedjék le az ágyról, hogy vigyék ki a szobából a szerencsétlent, anélkül hogy hozzá kellene nyúlni, és hogy a vendégek meg ne tudják, mi történt, kivált a menyasszony meg ne neszelje. Rapp kitalálta: – Az ablakon keresztül! – Vigyen el engem az ördög, ha akár fogóval is hozzányúlok! – erősködött Carlsson. – Kötélen eresztjük le, oszt megmártjuk a tengerben. Oltsd el a gyertyát, és gyerünk a csűrbe, ott majd találunk szerszámot, meg ami kell. Bezárták kívülről az ajtót, a kulcsot is kihúzták, és jókora kerülővel felmentek a csűrbe. Carlsson egész úton átkozódott, fogadkozott, hogy csak a szobából kinn legyen a disznó, ő majd ellátja a baját.

Szerencsére nem szedték még szét a csigaszerkezetet, ami akkor kellett, mikor a tehenet levágták, most leszerelték a rudakat meg a csigaházat, köteleket, aztán – megint csak kanyargós utakon – visszalopóztak a ház hátsó udvarára, majd előre kerültek az oromfalhoz, a lelkész ablaka alá. Rapp létrát hozott, két rudat keresztben az ereszaljára erősített, aztán felszerelte a csigaházat, befűzte a kötelet, ő maga meg bebújt az ablakon. Carlsson lenn maradt, hogy a megadott jelre elindítsa az emelőgépet. Cimborája jó darabig a szobában dolgozott, fújt, prüszkölt, szuszogott, de aztán kidugta fejét az ablakon, és halkan komandérozott: – Tartsd erősen! Carlsson jól megmarkolta a kötelet, mire fönn az ablakpárkányon feltűnt a sötét test. – Erősen tartsd! – dirigált Rapp kormányos, és Carlsson engedelmeskedett, feje felett himbálózott a lelkész ernyedt teste, úgy megnyúlt, mint az akasztott emberé. – Ereszd! – hallatszott az új parancsszó, és ugyanebben a pillanatban még valami más is, valami csuklásféle, mint mikor a hordót csapra ütik Azután kvaccs! csak úgy zúdult fejére, vállára az áldás. – Jesszusom! Rókázik! – jajdult fel a vőlegény, odalett a szép fekete gérokkja, undokságtól ragadt a haja is, pedig milyen szép gyűrűkbe csavarta Rundqvist csípővassal! – Ereszd, mondom, lassan ereszd! Most tartsd meg! Carlsson azonban már eleresztette a kötelet, a lelkész a csalán között feküdt, mint valami nagy, fekete kupac, és meg se nyekkent. A kormányos villámgyorsan kibújt az ablakon, eltüntette a létrát meg az emelőgépet, és lecipelték a magával tehetetlen embert a sulykoló pallóhoz. Mikor a partszélre értek vele, Carlssonból kitört a düh: – No, ebadta, most aztán megfürösztünk!

Csúszós, sáros volt a partalja az évszámra odadobált halbéltől és más hulladéktól. Rapp megmarkolta a szíjat, amit a lelkész derekára csatolt, és annál fogva vonszolta be a vízbe. Erre felébredt az alvó, és visított, mint a malac, mikor ölik. – Tartsd meg! – komandérozott Rapp, mert észrevette, hogy a vacsorálók is meghallották a zajt és felugrálnak, jönnek is, csapatostul, a domboldalon. Carlsson letérdelt, meghempergette a lelkészt a sekély vízben, még bele is dörzsölte ruhájába az iszapot, és ezzel eltüntette a nászágyban történtek nyomait. – Mi történt ott? Mi az? Mi az? – kiáltozták a legények már messziről. – Hahó! A lelkész a tengerbe esett! – kurjantott vissza Rapp, és most már partra húzták az ordítozó papot. Valóságos csődület támadt körülöttük. Carlsson megjátszotta a nemes lelkű életmentőt, az irgalmas szamaritánust, sopánkodott, panaszkodott, égre emelt szemmel, jó värmlandi tájszólással, mint mindig, ha elérzékenyült, és azt akarta, hogy őszinteségében senki se kételkedhessen. – Gondoljátok csak el! Jövök itt a parton, és egyszer csak hallom, hogy a vízben csapkod, hánykolódik valami, azt hittem, fóka. Oszt, hogy jobban odanézek, látom, hogy a mi tiszteleteskénk kapálózik a vízben. Szaladj csak fel, mondom Rappnak, hozz valami kötelet hamar, ő meg szalad, egykettőre itt is van a kötéllel, körülkötjük a tiszteletes pocakján, de arra ordítozni kezd, mintha nyúznánk, és nézzétek, micsoda állapotban van. A lelkész valóban szomorú állapotban volt. A legények utálkozva, de amellett rendíthetetlen tisztelettel nézték, és éppen azért mielőbb el akarták vinni onnan. Két evezőből valami hordágyfélét eszkábáltak össze, arra fektették, nyolc erős legény vállára emelte, és elindultak vele fel a csűrbe, hogy ott majd átöltöztessék. A muzsikus, aki ugyancsak elázott, azt hitte, mulatságos látványosságra csődült oda a nép, rázendített hát egy megfelelő nótára: „Félre innen, el az útból…” A suttyók is előjöttek a cserjésből, és élükön a professzorral, aki újra megtalálta elvesztett ifjúságát, teli torokkal fújták. Norman se bírta tovább féken tartani

szenvedélyét, és előkerítette a harmonikát. – Hű, a mindenit, de rossz szag van – fintorgott a professzor, mivel éppen a hordágy csepegője alá került. A cimborák is siettek befogni az orrukat, éppen akkor megmozdult valami fönn a magasban, és nyakukba zúdult a mocskos lőre. – Köpköd… köpköd! – kiáltott a professzor, Carlsson is intette őket, hogy vigyázzanak, de kicsit későn. Mikor azonban felértek a nagyház elé, az asszonynép csak sajnálni tudta a szomorú állapotban lévő tiszteletest, szüle leszaladt egy ágyterítőért, és rádobta a sok mocsokra. Carlsson hiába beszélt neki. Vizet melegítettek, alsó- és felsőruhát szereztek a professzortól a „beteg” lelkésznek – mert csak így mondták, egyikük se akarta kiejteni a tiszteletlen szót, hogy részeg. Aztán lefektették a csűrben a jó, száraz szalmára. Rundqvist eret akart vágni rajta, és mikor ezt nem engedték, könyörgött, hogy legalább ráolvashasson, tud olyan igét, amivel a beteg birkákból a vízkórságot nemegyszer kiolvasta, de a fehérnépek nem eresztették a tiszteletes közelébe, sem őt, se senkit a férfiak közül. Carlsson ezalatt felosont a szobájába, ezúttal egyedül, hogy megaláztatása nyomait eltüntesse. Mikor meglátta az összemocskolt, csúffá tett nászágyat, egy pillanatra gyengeség fogta el. Különben is kimerítette a sok vesződés, nappal is, meg éjszaka, és akaratlanul arra gondolt, milyen más lenne minden, ha Idával együtt maradnak. Az ablakba állt, és bánatosan nézte az öblöt. A felhők eloszlottak kinn a messzeségben, könnyű fehér ködfátylak lebegtek a víz felett, Éppen akkor kelt fel a nap, és besütött a nászszobába, felragyogtatta sápadt arcát, savószínű szemét, mely most összehúzódott, mintha feltörő könnyekkel küszködne. Haja csapzottan lógott a homlokába, a fehér nyakkendőn foltok éktelenkedtek, kabátja gyűrött volt és mocskos. A nap melegétől megborzongott, mint a lázbeteg, hanem aztán végigsimította tenyerével a homlokát, elfordult az ablaktól, és újra megnézte, most már alaposabban, a bemocskolt nyoszolyát. – Hát ez förtelmes – mormogta, de összeszedte magát, és lerángatta a cihákat, kidobált mindent az ágyból.

HATODIK FEJEZET

Más idők, más nézetek; a földművelés hanyatlik, de a bányászat fellendül

Carlsson nem olyan ember volt, aki a kellemetlen emlékektől ne tudna szabadulni, ha akar. Keményen állta a zápor csapkodását, de aztán lerázta magáról a vizet. A tulajdon ügyességének, tudásának köszönheti, hogy béresből gazda lett, ebben sose kételkedett, és ami az özveggyel való házasságát illeti, az legalább olyan hasznos az özvegynek, mint neki. Viszont, mikor a lakodalmi mámor elpárolgott a fejéből, az ő buzgalma is lankadt, hiszen tudta, hogy biztosította magának a hitvestársi jogon való öröklést, a gyermek pár hónap múlva megszületik. Egykor úri életről álmodozott, de mikor belátta, hogy ez a terve nem valósulhat meg, lemondott róla, és most már nagygazdává nőtte ki magát. Vastag bőrkötényt viselt, finom gyapjúujjast, hosszú szárú csizmát. Többnyire az íróasztalnál ült, az újságját olvasta, és irkált, számolt, ha kevesebbet is, mint azelőtt. A pipa mindig a foga között volt, mikor a béresek munkájára felügyelt. Általában, a földművelés iránti érdeklődése észrevehetően csökkent. – A földművelés hanyatlik, az újság is írja – mondogatta –, olcsóbb, ha megvesszük a gabonát. – Carlsson azelőtt másként beszélt – jegyezte meg Gusten, aki pontosan számon tartotta minden szavát, cselekedetét, szót fogadott neki, nagy kelletlenül, mint gazdának, de hogy apjának elismerje a bitorlót, arra nem volt hajlandó. – Hja, más idők, más nézetek. Én hálát adok az Úristennek minden napért, amelyen okosabb lettem. Most már szorgalmasan eljárt a templomba, részt vett a község ügyeiben, be is választották az elöljáróságba. Következésképpen sűrűbben érintkezett a lelkésszel, és megérhette a nevezetes napot, amikor tetu barátok lettek. Ezzel egyik legmerészebb álma teljesült, álló esztendeig jóformán egyébről se beszélt otthon, mint hogy mit mondott a papnak, és az mit felelt. – Ide hallgass, Nordströmkém, kedves komám, egyszer hadd tegyek a magam feje szerint. Mire ő azt mondja: „Csak ilyen makacs ne lennél, Carlsson, pedig máskülönben értelmes, okos ember vagy.”

Új tisztségével járt, hogy egész sereg községi ügyet kellett intéznie, ami nem volt ellenére, kivált a tűzvédelmet szívesen vállalta, mert ezen a címen a község költségére hajókázhatott, és iszogathatta a pálinkát az ismerősöknél. A képviselőválasztás igazán távol tőlük, valahol a belsővidéken történt, de annak a kellemes kísérő tüneteiből is megéreztek valamit a szigetségben: a választások idején tudniillik, meg azon kívül is, egyszer-kétszer évente, megjelent Hemsőn a báró a vadásztársaságával, és ötven koronát fizetett csak azért, hogy pár napig ott vadászhasson. Ilyenkor folyt a puncs meg a konyak éjjel-nappal, és mikor az urakat elvitte a gőzhajó, a hemsőiek szent meggyőződéssel mondták, hogy „csuda elegántos emberek voltak”. Carlsson hát csakugyan sokra vitte. Ő volt a tanya esze, feltétlen tekintély sok olyan dologban, amihez a többi nem is konyított. De egy gyenge pontja még mindig volt, és ezt unos-untalan éreztették vele: hogy belsővidéki, a vízi élet dolgaiban járatlan. Hogy a rangkülönbségnek ezt az utolsó maradékát is eltüntesse, újabban többet foglalkozott a halászat és vitorlázás kérdéseivel, úgy tett, mintha nagyon szeretné a tengert. Kitisztított egy öreg puskát, és eljárt rucázni, hosszabb vitorlázásokra is vállalkozott, és ott akart lenni, mikor a hálókat, soroshorgokat kivetik vagy felszedik. – A földmívelés hanyatlik, ezért inkább a halászatot kell forszírozni – felelte az asszonynak, mert azt bizony nyugtalanította, hogy az állatokat meg a földet elhanyagolják. – Első a halászat. A halász halásszon, a gazda gazdálkodjon! – nyilatkoztatta ki. Mióta a „pallamentáris” kifejezéseket eltanulta a gyűléseken, egyszerűen lehengerelt minden ellenérvet. Ha pénzszűkében volt, fát vágatott. – Az erdőt ritkítani kell, az csak használ neki. Az ésszerű erdőgazdaság így tanítja. Különben… mit tudom én. Márpedig, ha ő nem tudja, a többi még úgyse, az természetes. Rundqvistra bízták a földeket, Clarára a jószágot. És Rundqvist legelőnek tette meg a szántót, ő maga pedig már reggeli után déli álmát aludta az árokparton, aztán a bokrok alá heveredett, és ott folytatta vacsoráig. Ha egy tehén nem tejelt, vasdarabbal karikát írt köréje.

Gusten még több időt töltött a vízen, mint azelőtt. Felújította Normannal a vadászcimboraságot. Általában, a pillanatnyi nekibuzdulás után megint lomhábban mozogtak a kezek, az új gazdának dolgozni nem volt túlságosan érdekes. Ment minden a maga útján, szép csendben, rendben. De ősz elején, két hónappal az esküvő után, Carlsson dagadó vitorláit egy orvul támadó szélcsapás ugyancsak messzire térítette kitűzött céljától. Felesége korán betegedett le, halott magzatot szült, és ami ennél is nagyobb baj volt, a koraszülés megviselte, az orvos kijelentette, hogy gyerekről most már szó se lehet. Carlssonra nézve valóságos katasztrófa volt ez, hiszen így csak öregségi járandóságra számíthatott a jövőben, és mivel az asszony a szülés óta betegeskedett, attól is tarthatott, hogy helyzete rosszabbodása hamarább bekövetkezik, mint valaha is hitte volna. Most már tehát minden azon múlott, ki tudja-e használni a hátralevő időt, eleget gyűjt-e a ládafiába. Csakis így biztosíthatta a holnapi napját, ha – akár görbe úton is – Mammont szolgálja. Most hát újra nekibuzdult. A gazdaságot fel kell virágoztatni – nyilatkoztatta ki, hogy miért, az senkire se tartozik. Fát kellett vágni, mert új házat építenek, elég, ha ő tudja, minek. Norman vadászszenvedélyét máról holnapra le kellett hűteni, és rábírni a legényt, hogy másodszor is elpártoljon a cimborájától. Rundqvistet szintén befogták, kecsegtető ígéretekkel felszították munkakedvét. Szántottak, vetettek, halásztak, ácsoltak, és ezalatt a községi ügyek háttérbe szorultak. Ugyanakkor Carlsson háziasabb lett, sokat ült otthon szüle mellett, felolvasott a bibliából vagy a zsoltároskönyvből, prédikált neki, hogy szálljon magába, de nem magyarázta meg pontosabban, hová akar kilyukadni. Szüle örült, hogy van mellette valaki, beszélnek hozzá, méltányolta a figyelmességet, és nem töprengett azon, hogy tulajdonképpen mért kell neki máris felkészülnie a halálra. Egy téli estén, amikor már két hete ki se mozdulhattak, mert az öböl befagyott, a fjord hajózhatatlan volt, a szomszédokhoz se köszönhettek be, levél, újság nem jött, és a nagy magányosság mázsás súllyal nehezedett a lelkekre, meg a munkával se haladtak a rövid nappalok miatt – a konyhába gyűlt az egész háznép, Gusten is velük. Égett a tűz, a legények hálót foltoztak, a lányok fontak, Rundqvist ásónyelet faragott. Reggel óta szüntelenül hullott a hó, magasra rakódott kinn a falakon, már-már az egész ablakot eltakarta, olyan volt a konyha, mint egy halottas szoba. Negyedóránként kiment egy a férfiak közül, és

ellapátolta a havat, különben az istállóba se mehettek volna, fejni, etetni. Most éppen Gusten volt soron. Felvette a gyapjúujjast meg az olajos halászkabátot, sapkájára húzta a csuklyát, és nagy nehezen kinyitotta az ajtót, amelyre teljes súlyával ráfeküdt a szélhordta hó. Egy pillanatra megállt kinn a fergetegben. A levegő fekete volt, a pelyhek meg szürkék, mint a molylepke, és nagyok, mint a tyúktoll, kóvályogtak, keringtek megállás nélkül, amelyik leért, rátelepedett az alatta lévőre, előbb könnyedén, nesztelenül, aztán egyre súlyosabban, ahogy a kupac növekedett. A töméntelen sok hó majdnem eltakarta az ablakot, csak felül, egy keskeny csíkon szűrődött ki a szobából a lámpafény, abból gondolhatta, hogy Carlsson ott ül az anyjánál. Hirtelen elfogta a kíváncsiság, lekotorta a havat a rakás tetejéről, hogy bekukucskálhasson, és felmászott. Carlsson a megszokott helyen ült, az írószekrény előtt, és egy nagy, vastag, kék pecsétes, bankóforma papiros volt kiterítve előtte. Éppen felemelte a tollat, hogy felesége kezébe adja, beszélt is neki valamit, de Gusten hiába szorította fülét az ablaküvegre, csak zagyva mormogást hallott. Pedig ugyancsak szerette volna megérteni a szavakat, mert gyanította, hogy amit mond, az nagyon is közelről érinti őt. Azt is jól tudta, hogy ilyen vastag, pecsétes papirosra nem írnak akármit, csak fontos dolgot. Nesztelenül kinyitotta a padlásajtót, szalmacipőjét lerúgta, és felosont a lépcsőn. A fordulón hasra feküdt, feje így éppen a szobaajtó felett volt, úgyhogy jól hallhatta, amit odabenn beszélnek. – Anna Eva – mondta Carlsson, félig a vándorpap, félig a községi tanácsos hangján –, az élet rövid, és akármelyik pillanatban elérhet bennünket a halál, fel kell hát készülnünk rá, hiszen tökéletesen mindegy, ma következik-e el, vagy holnap. Azért mondom, írd most alá mindjárt. Szülének rosszul esett, hogy annyit emlegetik előtte a halált, hiszen az ura hónapok óta jóformán egyébről se beszélt. Éppen azért most már csak erőtlenül tiltakozott. – Jó, jó, de látja, nekem azért nem mindegy, ma halok-e meg, vagy tíz év múlva. Utóvégre évekig is elélhetek még. – Eh, hadd el, nem azt mondom, hogy most mindjárt meghalsz, de ha egyszer úgyse kerülheted el, mindegy, ma vagy holnap, vagy akár tíz év múlva. Csak írd alá.

– Jó, de nem tudom… – kapálódzott erőtlenül az öregasszony, mintha máris eljött volna érte a Kaszás. – Olyan sürgős csak nem lehet, hogy… – Értsd meg végre, ha egyszer nem kerülhetjük el, hát mindegy, előbb-e vagy utóbb. De hát mit tudom én? Az a fontos, hogy aláírd, no. Ez a „mit tudom én” olyan volt szülének, mintha kötelet dobna a nyakába és megrántaná. Nem győzte tovább, megadta magát. – És mit akar ezzel a papirossal, mi? – kérdezte a sok huzavonától kimerülten. – Anna Eva, gondolj utódaidra, mivelhogy az embernek ez a legelső kötelessége. Azért mondom, írd alá a nevedet. Ebben a pillanatban Clara kinyitotta a konyhaajtót és kikiáltott, Gustent kereste, de a fiú nem akarta elárulni magát, és meg se mukkant. Viszont így most nem hallotta, hogyan folytatódik a beszélgetés. Mikor Clara becsukta az ajtót, ő is leosont a lépcsőn, Carlsson néhány szavából, amit az ajtón keresztül hallott, bizonyosra vette, hogy az aláírás megtörtént, és a végrendelet – mert csak az lehet – most már érvényes. Visszament a konyhába a többiekhez, de láthatták rajta, hogy valami történt vele. Titokzatos célzásokban beszélt, hogy máris megy, nyakon csípi a rókát, amelyik odakinn ugat. Meg hogy jobb a tengeren, mint itthon, ahol a tetvek megeszik az embert. Aztán meg a lovakról mondott valamit, hogy pár csepp fehér sörrel meglocsolni az abrakot nem árt, de ha sok, hát felfordulnak tőle. Carlsson viszont annál barátságosabb volt este az asztalnál. Érdeklődött Gusten tervei felől, elővette a „homokórát”, és bőkezűen osztogatta a szíverősítőt, mert „drága minden perc, amíg lehet, együnk, igyunk, ki tudja, holnap tán meghalunk.” Gusten sokáig nem aludt el aznap, sötét tervek kóvályogtak a fejében, de nem volt elég erős lelkű ahhoz, hogy életkörülményeit a maga kedve szerint alakítsa, gondolatait valóra váltsa; beérte annyival, hogy elgondolt valamit, a megvalósítás már nem érdekelte. Mikor pár óra hosszat aludt és álmában más, kellemesebb dolgokkal foglalkozott, megint egykedvűen nézett mindent, ami körülötte történt, bánta,

hogy a kétszer-kettőt megteszik ötnek, és azzal vigasztalódott, hogy az idő mindennek mestere, előbb-utóbb győz az igazság és a többi.

Aztán újra kitavaszodott. A fecskék fészküket tatarozták, és megjöttek a professzorok is. Carlsson lassanként szép kis kertet nevelt a háza körül, gyümölcsfákat ültetett, meg bokrokat, dísznövényeket, az orgonához a bújtást, oltóágat a paplakból kapta, az utakat kaviccsal szórta be, árnyas lugasokat épített. Urasabb formája lett az egész tanyának, és senki se tagadhatta, hogy a jövevény fellendítette a gazdaságot, gyarapszik a jószág, jobban fizet a föld, a düledező kerítések, ólak, pajták megint épek, sőt, a halért is jobb árat kapnak a városban, meg az is nagy dolog, hogy megállapodtak a gőzhajó kapitányával, és megtakaríthatják az időrabló dalarői utakat. Most, hogy Carlsson buzgalma lankadt, és csak a háza építésével törődött, panaszkodtak rá, ő meg odavágta nekik: – Csináljátok magatok, majd megtudjátok, milyen jó mulatság. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Mikor a háza már tető alatt volt, a kertjében dolgozgatott, fákat ültetett, meg virágot, gyomlált, kapált, utakat kavicsozott. És a házát is ízléssel építette meg, úgyhogy a másik kettő elbújhatott mellette. Kétszoba-konyhás, földszintes házikó volt csak, de mutatósabb, mint akár az alsó, akár a felső lakóház. Az ember meg se tudta mondani, mi teszi a különbséget, hogy a fedélszék magasabb, és az eresz jobban előreugrik, vagy hogy a szarufák egymásba illesztett végét kereszt alakúra fűrészelte, vagy a veranda, amely tulajdonképpen nem más, mint négy cölöpön nyugvó, könnyű, lapos tető, pár lépcsőfokkal a föld színe felett? Drága díszítések nélkül is villaforma volt, vörös a fala meg a teteje, akár egy riskatehén, de a kötőgerendák vége fekete, és a közöttük levő hézag deszkázott Az ablakkeretek fehérek, a veranda meg kék. No és a helyet is ügyesen választotta meg, szorosan a hegyfal tövében, és úgy, hogy a bejárat mellett kétoldalt két öreg tölgyfa álljon, mint a majdani fasor vagy park kezdete. A verandáról kitekinthetett az ember a nádasokkal szegett öbölre és a kútvölgyi kies rét hosszú lejtőjére, amely a legelők mellett folytatódott, úgyhogy a hajókat is látni lehetett messze, kinn az öbölben.

Gusten fütyült az egészre, és a pokolba kívánta, úgy nézte, mint ahogy a darazsat nézi az ember, amelyik a háza falába készül befészkelődni, legszívesebben elzavarná, mielőtt tojásait lerakja, és odatelepszik ijastul-fiastul, egyszer s mindenkorra. De nem volt elég ereje, hogy idejekorán elpusztítsa a fészket, így hát nyakán maradt a betolakodó. Szüle betegeskedett, jó volt neki minden, úgy, amint van. Tudta, hogy mihelyt behunyja a szemét, kitör a zenebona, éppen ezért nem is bánta, hogy az urának – elvégre mégiscsak ura – fedél lesz a feje felett, nem koldusként tengődik. Sokat nem értett ugyan a törvényhez, de gyanította, hogy az a végrendelkezés, hagyatékfelvétel, örökségmegosztás nincs egész rendben. Lesz, ami lesz, gondolta, csak ő már messze legyen, mikor lecsap a mennykő, mert bizonyosan lecsap, ha előbb nem, hát majd amikor Gusten házasodni akar. Sőt, talán már fülébe is tette valaki a taplót, mert egészen megváltozott a fiú, olyan képpel járkál jó ideje, mintha szüntelen tanakodna magában. Május vége felé egy délután, amikor Carlsson éppen a tűzhelyet falazta a szép új konyhájában, Clara bekiáltott neki: – Carlsson, jöjjön mán ki, keresik. A professzor van itt egy német úrral. Carlsson levetette bőrkötényét, megtörölte kezét, és kicsit rendbe szedte magát a váratlan látogató tiszteletére. Nagyon kíváncsi volt, mit akarhatnak. Ahogy a verandára lépett, már ott állt a professzor egy szigorú képű, fekete szakállas úriemberrel. – Diethoff igazgató szeretne beszélni Carlssonnal – mondta, és kísérőjére mutatott. Carlsson letörölte a padról a port, és hellyel kínálta vendégeit. De az igazgató nagyon sietett, csak úgy általában kérdezte meg, hogy eladó-e a Rågholm? Carlsson csodálkozva tudakolta, mit akar a kis szigettel, hiszen alig több három holdnál, és csupa kő, tenyérnyi fenyves, meg a sovány birkalegelő se ér sokat. – Ipari célra kívánom felhasználni – felelte kurtán az idegen, és megismételte a kérdést, hogy eladó-e a halomsziget és mennyiért?

Carlsson habozott, gondolkodási időt kért, és megpróbálta kipuhatolni, mi lehet az, ami a jelentéktelen sziget értékét ennyire megnövelte? Csakhogy az igazgató ezt egyelőre nem szándékozott közölni vele, ahelyett újra az árat tudakolta, és belső zsebéhez nyúlt, amely ugyancsak tömött lehetett, a ruhán keresztül is látszott a dudorodás. – Sokat nem kérek érte – felelte Carlsson –, de meg kell beszélnem a feleségemmel meg a fiammal. Azzal már szaladt le a kisházba, és jó ideig odamaradt. Mikor visszajött, elég zavartnak látszott, és sehogy se akart előállni az ajánlattal. – Tán inkább az igazgató úr mondaná meg, mennyit adna érte – bökte ki végre nagy nehezen. De az igazgató nem akart árajánlatot tenni. – Hát mit mondjak? Az ötöt, remélem, nem sokallják? – nyögte ki Carlsson, de alig fért ki a torkán a szó, homlokán veríték gyöngyözött. Diethoff igazgató kigombolta kabátját, és kivett a tárcájából tíz darab százkoronást. – Akkor ezt máris leteszem, foglalóba, a másik négyet megkapja majd ősszel. Rendben van? Carlssonnal még mindig forgott a világ, de megfékezte lelke viharzását, és aránylag nyugodt hangon felelte, hogy igen, így rendben lesz, pedig ötszázat gondolt, nem ötezret. Lementek együtt szüléhez, hogy aláírassák vele és Gustennel a szerződést, és kiállítsák a nyugtát. De Carlsson hiába intett nekik a szemével, üzlettársai nem értették, mit akar. Szüle, miután aláírta nevét, feltette a pápaszemet, és elolvasta a szöveget. – Ötezer! – kiáltotta fel. – Szentséges Úristen, hiszen Carlsson ötszázról beszélt. –Ötszázról? Ugyan már, Anna Eva, rosszul hallottad. Ugye, Gusten, ötezret mondtam? – most már kétségbeesetten hunyorgott, pislogott, még az igazgató is észrevette.

– Igen, alighanem ezret mondott – füllentett a fiú, amennyire tehetségétől telt. Most aztán, hogy az aláírás megtörtént, az igazgató megmondta, mire kell neki a Rågholm. Földpátot akar ott bányászni a részvénytársasága. Hemsőn persze senki se tudta, mi az a földpát, álmukban se gondolták, hogy a szigetükön kincs rejtőzik. Kivéve természetesen Carlssont, mert az erre is gondolt, mint mindenre, csak hát „nem volt hozzá tőkéje”. Az igazgató elmagyarázta nekik, hogy a földpát vörös színű kőzet, porcelángyártáshoz használják. Mához egy hétre felállítják a bányainspektor házát, már megrendelték a gyárban, és két hét múlva elkészül a munkásbarakk is, harminc embert állítanak munkába az indításnál. Ennyit mondott, és hajóra szállt. Az aranyeső olyan váratlanul zúdult a nyakukba, hogy következményeit elgondolni se értek rá. Ezer koronát máris leszámoltak elébük az asztalra, még négyezret kapnak majd ősszel egy haszontalan kis szigetért. Ez sok volt nekik egyszerre az örömből. Aznap este nem civakodtak, csak spekuláltak, számítgatták, mi minden adódik még ezzel kapcsolatban. A harminc munkás meg az inspektor tőlük veszi a halat, vajat, főzelékfélét, meg a tüzelőt, természetesen. Az igazgató is eljön hébe-hóba, talán családostul, az se lehetetlen, hogy itt akar majd nyaralni. És most akkor a professzoréknak is emelhetik a házbért. Sőt, Carlsson is kiadhatja nyárra a házát. Igazán szerencséjük van. Carlsson saját kezűleg tette el a pénzt, és még éjfél után is ott ült a fiókos szekrénynél, irkált, számolt.

A következő héten többször is járt Dalarőben, asztalosokat hozott, meg festőket. A verandájára kitett egy asztalt, ott tárgyalt az emberekkel, ő maga is többnyire ott üldögélt, pipázgatva, konyakot szopogatva, és közben felügyelt az embereire, akik elég szépen haladtak a munkával. A falakat tapétával vonták be az egész házban. A konyhát is kitapétázták, és beépítettek egy második, új divatú Bilinder-tűzhelyet. Az ablak zöld zsalugáterét messziről meg kellett látni mindenkinek, úgy ragyogott. A verandát átfestették, most már fehér és rózsaszínű volt, és a napos oldalra kék-fehér csíkos függöny

került. A házat, udvart szürkére festett kerítés vette körül, és minden lécen fehér gomb díszlett. Aki csak arra ment az úton, megállt, szájtátva bámulta a sok csodát, de Gusten legfeljebb loppal, messziről nézte, egy bokor vagy pajta mögül, és ha Carlsson meghívta a verandájára, majd mindig nemet mondott. Ez is egyike volt a värmlandi legény álmainak. Világos éjszakákon sokszor elképzelte, hogy kint ül egy takaros verandán, kényelmesen hátradől, mint a professzor, talpas pohárból szopogatja a konyakot, és közben a kilátást is élvezi, meg a pipa is ott van a foga között – szivar még jobb volna, igaz, de az még egyelőre erős neki. Vagy nyolc nappal azután, egy reggel megint ott üldögélt, és hallotta, hogy gőzhajó dudál a sundban, a Rågholm felett. „Ők jönnek – gondolta –, márpedig akkor ott kéne lenni, mire kikötnek, elvégre én vagyok itt a házigazda.” Bement, felöltözött, és leüzent Rundqvistnek meg Normannak, hogy készüljenek, mert át kell evezni a Rågholmra, vendégek érkeznek a hajóval. Félóra se telt bele, és a ladik kifutott az öbölből, Carlsson kormányozta. Útközben többször is figyelmeztette embereit, hogy evezzenek egy ütemre, mert nem akar szégyent vallani velük. Mikor az utolsó fokot megkerülték, pompás kép tárult a szemük elé: a Rågholm előtt fellobogózott, nagy hajó horgonyzott, és a hajó meg a part között ladikok siklottak ide-oda, megrakva kék és fehér zubbonyos matrózokkal. Fönn, a parti sziklán, amely rózsásan ragyogott a feltárt földpáttól, egy csomóban álltak az idegen urak, valamivel odább a zenekar helyezkedett el, a sok sárgaréz hangszer a fenyves sötét hátterén képnek is hatásos volt. A hemsői hajósok el nem tudták gondolni, mit mívelnek ott az idegenek, és a part oltalmában eveztek tovább, hogy megközelítsék a társaságot, és mindent halljanak, lássanak. Éppen amikor a gyülekezőhely alatt haladtak el, hirtelen megzúdult valami a magasban, mintha ezer dunnalúd kapott volna szárnyra, majd hatalmas dörrenést hallottak, de azt már a hegyből, és utána recsegéstropogást, mintha az egész sziget repedne ketté. – Az ördögét! – Carlsson éppen csak ennyit mondhatott, már zuhogott köröttük a kőzápor, és nyomában ezernyi apró kavics, göröngy. Felettük a parton valaki szónokolt, a nagyipart emlegette, meg a munkabéreket,

akkumulált munkát, és aztán még valamit, idegen nyelven, amit a hemsőiek nem értettek. Rundqvist levette sapkáját, mert azt hitte, pap prédikál odafenn a szikla tetején, de Carlsson kitalálta, hogy az igazgató szónokol. – Igen, uraim – hallották a befejező szavakat –, nincs forróbb kívánságom, mint hogy ez a sok kő mind kenyérré váljon! – Éljen! Éljen! A rezesbanda indulót fújt, az urak pedig levonultak a partszélre, mindnek kődarabka volt a kezében, azt babrálták, nyomkodták nagy lármával, nevetéssel. – Hát ez a csónak mit keres itt? – Egy tengerészegyenruhás úr bosszúsan kiáltott a hemsőiekre, akik éppen pihentették az evezőket. Hamarjában nem tudtak mit felelni, eszükbe se jutott, hogy veszedelmes helyen álltak meg leskelődni. – Ni csak, hiszen ez Carlsson barátunk – világosította fel a társaságot Diethoff igazgató. – Ő a házigazdánk tudniillik. Jöjjön velünk, Carlsson, legyen szerencsénk löncsre. Carlsson előbb nem akart hinni a fülének, de aztán látta, hogy a meghívás komoly. Nemsokára ott ült a hajó farában, a terített asztalnál, amelyhez foghatót még soha életében nem látott. Előbb szabadkozott, de az urak hallatlanul szívesek voltak hozzá, még azt se engedték, hogy levegye bőrkötényét, Rundqvistet és Normant viszont előre küldték, a legénységi ebédlőbe. Felséges volt, a Paradicsom se lehet különb! Ételek, amelyeknek nevét se tudta, egyik elolvad a szájában, mint a méz, a másik marja a torkát, mint a pálinka, és mind más-más színű. Terítéke mellett hat pohár, és micsoda borok! Iszod, és azt hiszed, virágot szagolsz, vagy lányt csókolsz, a másik meg orrodat facsarja, lábad szárát csiklandja belülről, megbolondít, hahotáznod kell tőle. És míg esznek, édesen szól a muzsika, az ember már-már elsírja magát, majd meg hidegséget érez a halántéka táján, egész teste elernyed, szeretne meghalni. Löncs után az igazgató rågholmi házigazdájukra ürítette poharát, dicsérte, amiért becsületet szerez a fajtájának, nem tagadta meg a paraszti foglalkozást holmi

kétes nyereségért más területen, ahol az ínség és fényűzés karöltve jár. Aztán koccintottak vele. Carlsson sose tudta, mikor nevessen, és mikor vágjon ünnepélyes arcot, valahányszor azt hitte, hogy no most igazán komoly szó hangzott el – az urak hahotáztak, mire természetesen ő is velük nevetett. Azt mondták, hogy még majd kávét is kapnak, meg szivart, de most már felálltak az asztaltól. Carlsson, akinek szívét megnemesítette a boldogság, előre akart menni a hajó orrába, hogy lássa, jóllakott-e a két evezőslegény is? De az igazgató elfogta, és behívta egy szóra a kajütjébe. Azt tanácsolta neki, hogy helyzete megszilárdítása érdekében, meg azért is, hogy alkalomadtán kellő tekintéllyel léphessen fel a munkásokkal szemben, jegyezzen néhány részvényt. – Látja, ehhez aztán igazán nem értek – szabadkozott Carlsson, mert annyit ő is tudott, hogy italozás után nem tanácsos semmilyen üzletet kötni. De az igazgató nem eresztette el, és félórai rábeszélés után Carlsson gazdagabb lett negyven darab százkoronás „Eagle Földpát” részvénnyel, és azzal a határozott ígérettel, hogy megteszik szuppleáns-inspektornak (a szót felíratta egy papírdarabkára). A befizetésről egyelőre nem beszéltek, majd apránként fizet, „pö á pö”, mint Diethoff igazgató mondta, folyószámlára. Aztán kávét ittak, meg konyakot, jeges puncsot. Délután hat óra lett, mire Carlsson elbúcsúzott tőlük. Kötéllétrát eresztettek le neki a csónakba, de azt nem ismerte, sorra kezet szorított a matrózokkal, akik a korlátnál álltak, és megkérte őket, hogy látogassák meg, ha legközelebb ott járnak. A két legénye evezett, ő meg a kormánypadon ült, szájában egy regália-szivar, zsebében a negyven darab, kuponokkal ellátott részvény, térde között egy kosár puncs. Otthon azt se tudta, hová legyen boldogságában. Kínálgatta a puncsot még a konyhában a lányoknak is, mutogatta a tekintélyes, bankó formájú részvényeket, és mindenáron le akarta hívatni a professzort. Szüle aggodalmaskodására azzal felelt, hogy ő most már szuppleáns-inspektor, semmivel se kisebb, mint holmi hegedűcincogtató német, aki nem is igazán művelt ember, tehát nem is lehet professzor. Égig érő légvárakat épített. Heringsózó részvénytársaságot alapít a szigetségen, a kádárokat Angliából hozatja, a sót meg egyenest Spanyolországból, egész hajórakománnyal. Egy füst alatt ismertette a korszerű

gazdálkodást, annak hirdetőit és jövőjét, a maga idevonatkozó nézeteit, az összes érveket és ellenérveket. Az emberek jókedvűen szopogatták a gazda konyakját, és füstfelhőbe burkolózva gyönyörködtek a délibáb csábító képeiben. Carlsson olyan magas csúcsokra hágott, hogy beleszédült. Az ősfoglalkozást elhanyagolta, a Rågholmra ellenben mindennap átevezett, az inspektor verandáján iszogatta a konyakot meg az ásványvizet, és onnan nézték együtt, ahogyan a munkások a követ fejtik, eltávolítják a kvarcot, mert elsősorban a kvarc-erek miatt nem lehet máris hajóra rakni az egész Rågholmot. Az inspektor vén bánya-róka volt, tudta, hogy a részvényes és alinspektor barátsága nem megvetendő, meg azt is helyesen ítélte meg, hogy körülbelül meddig lehet még folytatni az egész vállalkozást. A bányaüzem létrejötte kétségtelenül kihatott Hemső lakóinak testi és erkölcsi állapotára, kivált a harminc magányos férfi ott-tartózkodása nem maradhatott következmények nélkül. Odalett a csend és nyugalom. Reggeltől estig robbantottak, dinamitpatronok dörrentek, pukkantak, gőzhajók dudáltak a sundban, egyik a másik után ontotta a partra a matrózok seregét. A munkások esténként áteveztek Hemsőre, ott csellengtek a kútvölgyben, meg fönn, az istálló körül, hajkurászták a lányokat, rögtönzött táncmulatságokat rendeztek, a legényekkel meg leültek poharazni, és a poharazásnak nemegyszer verekedés lett a vége. Az egész éjszakai mulatozás után se a lányoknak, se a legényeknek nem vehették hasznát a gazdaságban, egyik a réten aludt, másik a konyhában, a tűzhely mellett. Az inspektor is gyakori vendég volt Hemsőn, ha beállított, kávét kellett főzni, no meg az ilyen nagyurat nem kínálhatták pálinkával, gondoskodni kellett róla, hogy konyak mindig legyen a háznál. Viszont szép pénz folyt be a halért, vajért, amit az idegeneknek eladtak, jobban éltek, mint azelőtt, többször került húsétel az asztalukra. Carlsson lassanként pocakot eresztett, és ha nem is volt éppen részeg, kellemes kábulatban élt reggeltől estig. A nyár mintha az ünnepnapok megszakítatlan, hosszú sora lett volna abban az évben. Csupa olyan dologgal foglalkozott, amit szeretett: a község ügyeivel meg a bányával, és a saját otthona szépítésével. Ősz elején aztán, amikor egy reggel nyolcnapos tűzvédelmi körútjáról hazaérkezett, szüle nyugtalanító hírrel fogadta. A Rågholmon alighanem baj van, négy nap óta gyanúsan csendes, se robbantás nem hallatszik, se gőzhajó

dudálása, az inspektornak színét se látták, a munkások se lábatlankodnak ott esténként. Hemsőn éppen csépeltek akkor, úgyhogy az emberek nem értek rá átevezni, de bizonyosra vették, hogy valami történt. Carlsson persze végére akart járni a dolognak, és tüstént „befogatott” – így mondta, ha csónakba akart ülni. A ladikot is átfestette fehérre, szélét meg kékre, hogy rangosabb legyen, és a kormányra egy ócska függönyzsinórt szerelt, így most egyenesen ülve kormányozhatott. Sőt, hogy még mutatósabb legyen a bevonulásuk, a két legényével külön gyakoroltatta a szabályos evezést. Ezúttal gyorsan haladtak, hajtotta őket a kíváncsiság és aggodalom. Ahogy a szigethez közeledtek, megdöbbentette őket a síri csend, sehol egy teremtett lelket nem láttak. Kikötöttek és felkapaszkodtak a kőtörmeléken a bányához. Az inspektor villája eltűnt mindenestül, meg a szerszámok, gépek is, csak a munkásbarakk állt még a helyén, igaz, hogy az is csak félig, ami szétszedhető, elmozdítható volt – ajtók, ablakok, padok, priccsek –, azt elvitték. – Ha nem tévedek, ezek elhurcolkodtak – jegyezte meg Rundqvist. – Valahogy olyanformán – támogatta a szavát Carlsson, és újra „befogatott”, de nem Hemsőre „hajtottak”, hanem Dalarőbe, mert bizonyosra vette, hogy levele van a postán. Nem is tévedett. Csakugyan várta egy vaskos levél, az igazgató közölte benne, hogy társasága beszüntette a rågholmi bányaüzemet, mivel a nyersanyag használhatatlannak bizonyult, és minthogy Carlsson négyezer koronás követelése a negyven darab kifizetetlen részvénnyel kiegyenlítettnek tekinthető, az Eagle R. T. valamint Carlsson és Tsai között elintézetlen üzlet nem áll fenn. „Szóval négyezret kiloptak a zsebemből – gondolta. – No, mindegy, így se panaszkodhatunk.” És mivel természete szerint tengeri madár volt, ha szárazföldön nőtt is fel – egykettőre lerázta magáról a vizet, kivált az nyugtatta meg. amit az utóiratból látott, hogy a szigeten hátrahagyott javak, amennyiben elszállításukról gondoskodnak, Hemsőt illetik. Kicsit leforrázottan érkezett haza erről az útjáról, elvégre szép summa pénzt veszített, meg egy hangzatos címet. De mikor Gusten fel akarta fújni az esetet, hogy a kudarcot orra alá dörgölje, egy kézlegyintéssel elintézte:

– Szóra se érdemes. Igazán kár egy szót is vesztegetni rá. És másnap már teljes üzemben volt megint a három emberével. A nagy dereglyére hordták a deszkát, téglát, mindent, ami a rågholmi bányatelepből maradt, és a többiek még észbe se kaptak, ő már felépítette a szoba-konyhás nyárilakot lenn a partszélen, ahol senkinek eszébe se jutott volna házat építeni, pedig pompás kilátás nyílt onnan a fjordra, sundra, távoli kikötővárosra. Eltelt hát ez a nyár is, eltűnt a szép délibáb. Közeledett a tél, amikor ritkább a levegő, és sötétebbek az álmok, a valóságos világ arculata megváltozik, van, aki nyájasabbnak látja, van, aki fenyegetőnek.

HETEDIK FEJEZET

Carlsson álma teljesül, a fiókos szekrényt gondosan őrzik, de a nagy Inspektor mindent meghiúsít

A Carlsson házassága, noha rövid ideig tartott, mégsem volt tökéletesen boldog. Szüle a kenyere javát már megette, ha nem is volt éppen vénasszony, a férj meg akkor lépett a veszedelmes korba, betöltötte a negyvenet, és addig egész életében jóformán csak a kenyérért, boldogulásért vesződött, a lányt se kaphatta meg, akire vágyott. Most aztán, hogy célhoz ért, és nyugalmas öregségre számíthatott, teste követelni kezdte a jussát, sőt, hevesebben követelődzött, mint valaha, mert az utolsó évben a nehéz munkától megkímélte, és ugyanakkor jobban táplálta a kelleténél. Ezért aztán pajkoskodni kezdtek a gondolatai. Ha a meleg konyhában üldögélt, és Clara ott járt-kelt körülötte, szeme sokszor eljátszadozott rajta, rászokott, hogy kövesse a lány fiatal testének mozdulatait. Olykor megpihent a mohó tekintet, ide-oda járt, vagy a földre vetődött, tovaröppent, de mindig visszatért, addig-addig, hogy a lány képe megmaradt a szemében; ha messze volt tőle, akkor is őt látta. És volt még valaki, aki látta – ha nem is Clarát, de a férfiszemet, amely kíséri –, és amit nem látott, azt is látni vélte, úgyhogy örökösen gyulladt volt a szeme, könnyezett, mintha árpa nőtt volna rajta. Pár nappal karácsony előtt történt. Odakinn már besötétedett, de feljött a hold, és megvilágította a hópárnás fenyőket, fehér mezőt, fénylő vizet. Északi szél támadt, csak úgy seperte maga előtt a sok havat. De a konyhában Clara a kemencét fűtötte, Lotta meg a teknőnél állt, és kenyeret dagasztott. Carlsson a polcos szekrény mellett ült a sarokban, és dorombolt, mint macska a melegen. Szeme ide-oda járt, és élvezettel pihent meg a Clara karján, amely kifehérlett a vászonból. – Nem akarsz megfejni, mielőtt kiseperjük a kemencét? – kérdezte Lotta. – De igen, én is úgy gondoltam. – Clara félretette a pemetet, szénvonót, aztán felvette birkabőr bekecsét. Meggyújtotta az istállólámpát és kiment. Alighogy az ajtó becsukódott, Carlsson is felállt, kiment utána. Pár perccel később bejött a konyhába szüle, Carlssont kereste.

– Kiment az istállóba Clara után – mondta Lotta, mire az öregasszony nem kérdezősködött tovább, fogott egy lámpát és kiment. Goromba szél fújt, de nem akart visszafordulni, hogy a bekecsét felvegye, hiszen az istálló csak egy kőhajításra volt. Meg-megcsúszott a göröngyös domboldalon, a hó is felhőzött körülötte, akár a lisztpor, de azért hamar felért. Bement a tehénistállóba, ahol jó meleg volt, és ott megállt, fülelt, hallott is valami pusmogást a juhakolból. A pókhálós, szalmatörekes ablaküveg nem sokat eresztett át a holdvilágból, de látta, hogy a tehenek hátrafordítják fejüket és nézik, nagy szemük sötétzölden csillog. Ott van a fejőszék is, meg a sajtár, de ő nem arra volt kíváncsi, mást akart látni, éppen azt, amitől irtózott, és mégis úgy érezte, hogy mindenáron látnia kell, mintha kivégzést akarna végignézni, bár halálosan borzad tőle. Végigment a szénarakásokon. A juhakolban sötét volt, a lámpát kicsivel azelőtt olthatták el, mert még füstölt, semmi neszt se hallott, csak a száraz lomb zörgött, ahogy az állatok tépdesték, rángatták. De ő nem erre volt kíváncsi, sietett tovább, tyúkjai a kakasülőn gubbasztottak és kotyogtak, bizonyosan felzavarták őket álmukból. Az alsó ajtót nyitva találta, kilépett a szabadba, a holdvilágra. Két pár lábbeli nyoma látszott a hóban, egyik kisebb, másik nagyobb, és lefelé vezettek a sövényugróhoz. Szüle követte a nyomokat akarva-akaratlan, mintha egy lánc szemei kéklettek volna előtte a havon, és azon a láncon húzná valaki lefelé, a mogyorósba, ugyanahhoz a sövényugróhoz, és tovább, a bokrok alá, ahol valamikor egy keserves estén átélte a gyötrelmet, amelyre emlékezni se szeret. Most csupasz volt a cserjés, a parányi rügyek, mint káposztahernyók ágaskodtak a gallyakon. A tölgyek sötétbarna, kemény lombja zörgött a szélben, de olyan gyér volt, hogy áttetszettek rajta a csillagok, meg a zöldes-fekete éjszakai égbolt. A lánc csak nem fogyott el, ott tekergett a fenyők alatt is, ő meg ment, ment, mert a lánc húzta. Gyér hajú, ősz fejére, csíkos gyapjúmellényére nagy hócsomók hullottak a fák ágairól, a jéghideg lucsok befolyt a ruhája alá, végigcsurgott a hátán. Törtetett tovább. A sűrűből hófajd repült fel, nagy robajjal, attól megijedt, és a lápra menekült, göröngyök billentek a lába alatt, kerítés recsegett, ahogy átkapaszkodott.

Párosával haladtak a nyomok, egy kisebb meg egy nagyobb, emitt egymásra tapostak, amott meg keringett egyik a másik körül, mintha táncra perdültek volna. Ott voltak előtte mindenütt, a kopaszra sepert tarlón, árok alján, kőrakáson, kidőlt fa törzsén. Maga se tudta, mennyi idő telhetett el így. Fázott a feje, ujjai elgémberedtek, szoknyája korca alá dugta kivörösödött, sovány kezét, és rálehelt olykor-olykor. Most már szívesen visszafordult volna, de látta, hogy nem érdemes, az út éppen olyan hosszú hazáig, akár visszafordul, akár előremegy tovább. Ment hát tovább, egyenest előre, átvágott a nyíresen, a gyér lomb zizegett, remegett a feje felett, mintha az is dideregne a fagyos szélben. Aztán megint sövényugróhoz ért. Az éles holdfényben mindent jól látott, ott volt a helyük, tisztán látta a Clara szoknyájának, prémes bekecsének lenyomatát a hóban. Akkor hát itt… ezen a helyen… Térde megrogyott alatta, ereiben a vér szinte jéggé dermedt, aztán meg égető forróság járta át, és egy percre leült a sövényugró tetején, hangosan sírt, jajgatott, de hirtelen elcsendesedett, és áthágott a sövényen. Az öböl feketén csillogott előtte, és a túlsó parton, éppen szemközt, a szobája ablaka világított. Fönn az istállóban is égett most a gyertya. A szél kegyetlenül fújt, csontja velejét is átjárta, haját tépte, orrlikaiba jégcseppeket fagyasztott. Futott tovább, le a partra, ki a jégre. Ingó jégtáblákon csúszkált, száraz nád zörgött a füle mellett meg a lába alatt, egy befagyott hálóőrben elbotlott, de tüstént felkelt, és loholt tovább, mintha maga a Kaszás üldözné. Végre átért a túlsó partra, bukdácsolt a göröngyös, töredező jégen, ahol a felnyomuló hullám ráfagyott az iszapra. Érezte, ahogy lába szárán feljebb-feljebb kúszik a dermesztő hideg, de kiáltani nem mert, attól félt, megkérdik, hol járt. A köhögés majd szétrepesztette a mellét, de valahogy kivergődött a lékekből, gödrökből, és észrevétlenül feljutott a házba. Egyenest bement a szobába és lefeküdt, megkérte Lottát, hogy rakja meg a tüzet, főzzön neki egy bögre herbateát. És most már fekve maradt. Engedte, hogy levetkőztessék, ráterítsék a takarókat, prémeket, egyik nagy hasábot a másik után rakják a tűzre, de még mindig didergett, vacogott a foga. Aztán behívatta a fiát a konyhából. – Beteg vagy, anyám? – kérdezte Gusten a maga egykedvű módján. – Én már nem kelek fel többet – lihegte szüle. – Ebből nem lábolok ki. Zárd be az ajtót, fiam, és menj oda az írószekrényhez, a kulcs a polcon van, a porszaru mögött, tudod.

A fiú szót fogadott, és most már elszontyolodott kissé. – Úgy. Most nyisd ki a szekrényt, balról, a harmadik fiókban van egy nagy levél. Az az, igen. Vesd a tűzbe. Gusten úgy tett, amint mondták neki. A papiros tüstént fellángolt, kunkorodott, zsugorodott. – Zárd be a szekrényt, és a kulcsot tedd el jól, mindig nálad legyen. Most pedig ülj le, és hallgass meg, mert holnap már nem tudom elmondani, amit akarok. Gusten odaült az anyjához, egy-két könnyet is ejtett, mert érezte, hogy komoly a dolog. – Mihelyt behunyom a szememet, előveszed apád pecsétjét, és lepecsételed a fiókok zárát, hogy senki se nyúlhasson a szekrénybe, amíg a törvény emberei el nem jönnek. – No és Carlsson? – kérdezte a legény vontatottan. – Az öregségit nem tagadhatod meg tőle, az dukál neki. De több semmi. És ha pénzed lesz, fiam, fizesd ki, oszt menjen, ahová akar, az a legokosabb. Isten óvjon, Gusten, az esküvőre idejében is jöhettél volna, de hát te tudod, mért tettél úgy, amint tettél. Csak most aztán okosan viselkedj, ha én már elmentem. Nem kell ezüstveretes koporsó, jó lesz a közönséges sárga, amit készen kapsz az asztalosnál. Meg a népet se csődítsétek össze. De harangozást, azt igen, azt szeretnék, és ha a tiszteletes pár szót mond felettem, az se árt. Add neki apád ezüstveretes tajtékpipáját fizetségül, a tiszteletes asszonynak meg küldhetsz egy fél ürüt. Oszt hát most már azon légy, fiam, hogy asszonyt hozz a házhoz. Olyan lányt végy el, aki kedves a szívednek, és aztán tarts ki mellette, ha pénze van, nem hiba. De magadformát válassz, ne alacsonyabbat, mert az olyan, mint a tetű, mennél hitványabb, annál jobban rág. Meg hát jól mondják, minden zsákra a maga foltja illik a legjobban. Most pedig szívesen meghallgatnám, ha olvasnál valamit, úgy talán el is tudnék aludni. Csendesen nyílt az ajtó, Carlsson jött be nesztelenül, de láthatólag bizakodó kedvben. – Beteg vagy, Anna Eva? – kérdezte kurtán. – Akkor elhívatjuk a doktort.

– Fölösleges – mormogta szüle, és a falnak fordult. Carlsson gyanította, honnan fúj a szél, és kedveskedni próbált. – Haragszol rám? Ej, ej, Anna Eva, nem kéne ám minden semmiségért megneheztelni. Olvasok neked a könyvből, ha akarod. – Fölösleges. Látta, hogy egyelőre semmire se megy vele, és a hiábavaló munkának nem volt barátja, hát leült a lócára, gondolta, kivárja a kedvezőbb fordulatot. Tudta, hogy ügyei rendben vannak, és ha szülének most nincs kedve szólni hozzá, vagy fárasztja a beszéd, abba is bele kell nyugodnia. Ami pedig Gustent illeti, majd megbékül, ha előbb nem, hát utóbb. Hogy doktort hívjanak a beteghez, azt egyikük se gondolta komolyan. A szigetségiek megszokták, hogy a maguk szakállára halnak meg, most meg különben is el voltak zárva a világtól. Két álló napig őrizték a beteget meg egymást, ha az egyik elbóbiskolt a széken, díványon, a másik is behunyta legalább fél szemét, de abban a pillanatban, hogy az megmozdult, ő is felpattant. Karácsony szombatjának reggelén meghalt madám Carlsson. Gusten olyanformán volt, mintha csak most vágták volna el a köldökzsinórját, és most szakadt volna külön anyja testétől. Lefogta a halott szemét, álla alá szorította a zsoltároskönyvet, hogy ki ne nyíljon a szája. Aztán ott, Carlsson előtt, meggyújtott egy gyertyát, elővette a viaszt, pecsétnyomót, és sorra lepecsételte a fiókokat. Erre aztán mind a kettőből kitört az elfojtott indulat. Carlsson a szekrényhez lépett, és nekivetette hátát. – Hé, mit mívelsz, te gyerek? – Nem vagyok már gyerek – felelte Gusten. – Én vagyok Hemsőn a gazda, te meg az öregségit kapod, más semmit. – Az majd elválik. Én is ott leszek. A legény leakasztott egy puskát, és felhúzta a kakast. Ujjával dobolt a puska

agyán, és – először életében – kieresztette hangját. – Ki veled, mert lövök! – Fenyegetsz, mi? – Mért ne? Nincs tanú – vágott vissza Gusten, mintha jogtudósokhoz járt volna iskolába. Amit mondott, megmondta. El kellett érteni. – Majd a hagyatékosztásnál beszélj – felelte Carlsson, és kiment a konyhába. Komoran köszöntött be hozzájuk a karácsony abban az évben. Halott van a házban, és se szemfedelet, se koporsót nem szerezhetnek, az omló havazás egy percre se szűnik, fjord és sund járhatatlan, majd mindenütt kásás a jég, evezni nem lehet, ahol meg beállt, nem elég vastag, nem bírja meg se a gyalogost, se a szánkót. Carlsson és Flod – mert Gusten most már így hívatta magát – némán mentek el egymás mellett, az asztalnál se szóltak egymáshoz. A házban fejtetőn állt minden, senki se dolgozott rendesen, inkább igyekezett a másikra tolni a munkáját, így aztán ez is, az is elmaradt. Karácsony első napja is ködöt, havat hozott. A templomba éppen úgy nem juthattak el, mint máshová. Carlsson hát a konyhába gyűjtötte háza népét, és felolvasott egy prédikációt, de karácsonyi hangulatról szó se volt, egy percre se tudták elfelejteni a halottat. Az étel nem sikerült, nem is került idejében az asztalra, mindenki zsörtölődött. Nyomasztó volt a levegő benn is, mint odakinn. És mivel a szobában szüle feküdt a ravatalon, az élők a konyhába szorultak. Úgy ültek ott, mint valami kijelölt kvártélyon. Amint a poharat, kanalat letették, elbóbiskoltak, ki ahol éppen ült, széken, ágyon, padon. Hogy elővehetnék a kártyát vagy a harmonikát, az eszükbe se jutott. Ünnep másnapja éppen olyan komornak, unalmasnak ígérkezett, de Flod most már kifogyott a türelméből. Látta, hogy a holttest elváltozik, a késedelemből komoly baj származhat. Kiment hát a pajtába Rundqvisttel, és összeácsoltak egy koporsót, aztán befestették sárgára, a halottat meg becsavarták valami lepelbe, amit a háznál találtak. Akkor már ötnapos volt. Mivel az idő nem javult, azzal is számolhattak, hogy még két hétig eltart a havazás, így hát, ha egyáltalán el

akarták temetni a halottjukat, okvetlen el kellett jutniuk vele a templomba. Felszerelték a nagyobbik halászcsónakot mindennel, ami az ilyen jeges hajózáshoz kell, berakták a szántalpakat, jegelőt, fejszét, kötelet, és a hetedik napon, kora reggel, a négy férfi nekivágott a veszedelmes útnak. Helyenként, ahol nyílt víz volt, evezni próbáltak, ahol meg állt a jég, szántalpakra tették a csónakot és húzták. De a legrosszabb a kásás jég volt, az evező csak locskolt benne, és ha mégúgy erőlködtek, se mozdultak előre többet egy-két hüvelyknél. És ha se így, se úgy nem boldogultak, kiszállt a legénység, és csapást vágott a ladiknak, de jaj lett volna annak, aki rossz helyre vág a fejszével, jegelővel, ahol erősebb a víz sodra, és alámosta a jeget! Dél is elmúlt, és még egy falatot sem ettek, egy kortyot se ittak, és az utolsó fjorddal még eztán kellett megbirkózni. Ameddig szemük ellátott, csupa fehérség volt minden, mintha egyetlen, összefüggő hómező terülne el előttük, amelyből, mint kerek kúpok, halmok, állnak ki a hóval lepett szirtek, szigetek. Keleten kékesfekete volt az ég, az is havat jelent. Varjak szálltak felettük, nagy szárnycsapkodással, a belső partok felé igyekeztek, hogy ott keressenek éjjeli szállást. Olykor dörrenést hallottak a jégről, mintha már zajlás fenyegetne, kijjebb a tengeren fókák ugattak. A fjord keleten a tengerbe torkollott, tehát látniuk kellett volna már a nyílt vizet, de nem látták. Meg azt is furcsállották, hogy a jeges rucát mintha a legkülső szirtekről hallanák. Mivel több mint két hete nem láttak újságot, hírt se hallottak senkitől, azt se tudhatták, működnek-e a világítótornyok. Karácsony és újév között el szokták oltani a jelzőlámpákat, és ők majdnem bizonyosra vették, hogy most is így történt. – Ez nem megy, hiába – szólalt meg Carlsson, aki egész úton alig nyitotta ki a száját. – Muszáj, hogy menjen – felelte Flod, és nekifeszítette vállát a szánkónak. – De a Måsklippen kiszállunk és eszünk egy harapást. Egy kis sziklaszigetre mutatott a fjord közepén, és annak irányította csapatát. Kiderült azonban, hogy a sziget messzebb van, mint hitték. És a formája is megváltozott, ahogy közeledtek hozzá. Talán két kőhajításra lehettek tőle, amikor Norman, a figyelő, hátrakiáltott: – Lék előttünk! Balra tarts! A szánkóvontatók balra kanyarodtak, aztán még tovább, balra, míg lassanként

megkerülték a szigetet. Csakhogy semerről se tudták megközelíteni. Vagy a délutáni kis napsütés olvasztotta meg a jeget, vagy valami melegebb áramlás lehetett ott, de mindenütt nyílt víz volt a sziget partja előtt. Közben már-már beesteledett. Most mitévők legyenek? Bajban drága a jó tanács. Flod, aki a tengeren kapitányuk volt, máris kieszelte a tervet. A hajót leemelik a szántalpakról, egyesült erővel a nyílt vízre taszítják, és mihelyt látják, hogy úszik, sorra beugranak, és megragadják az evezőt. Így is történt. – Egy, kettő, három! – komandérozott Flod. A hajó nekilódult, magával rántotta a szántalpakat és megbillent, a koporsó befordult a vízbe. Gusten és Carlsson ijedtükben elmulasztották az alkalmas pillanatot, nem ugrottak be a hajóba. Két társuk megmenekült, de ők ott maradtak a jégen. A rosszul beszegezett koporsó hamar megtelt vízzel és elmerült, nekik meg elég volt a maguk baja, abban a pillanatban nem tudtak másra gondolni. – Most már nincs más menekvés, el kell jutnunk a paplakba. Gyerünk! – adta ki a parancsot Flod, akiben most több volt a tetterő, mint az okosság. Carlsson ellenkezni próbált, de arra a kérdésre, hogy ott akar-e éjszakázni a jégen, nem tudott mit felelni. Kivált mikor meggyőződött, hogy a szigetre semmi módon nem juthatnak át. Rundqvist és Norman ezalatt kikapaszkodtak a sziklákra, és nagyban holláztak, kurjongattak, hogy jöjjenek utánuk. De Flod éppen csak búcsút intett nekik, és délre mutatott a fjordon, a paplak felé. Egy ideig szótlanul mentek egymás mellett, elöl Gusten, a szakócával, hogy kipróbálja, megbírja-e őket a jég, hátul Carlsson, fülére feltűrt gallérral, és leverten, mert egyre azon járt az esze, hogy felesége hirtelen és szomorú haláláért bizonyosan őt okolják majd. Vagy félóra telhetett el így. Akkor Flod megállt, szusszant egyet és körülnézett, figyelmesen vizsgálta a szirteket, partokat, hogy megállapítsa, hol is vannak tulajdonképpen. – Az ördögit! Hát nem elvétettük az irányt! – mormogta. – Az nem a Måsklipp volt, mert az ott van, ni! – Keletre mutatott, egy kis szigetre. – Az meg a gillögai fenyő!

Beljebb, a földség felé, egy hosszan elnyúló szigeten magányos fenyő állt az erdejétől megfosztott hegytetőn. Ahogy két ágát elnyújtotta, majdnem olyan volt, mint egy optikai telegráf, eligazította a hajósokat. – Az meg a Trälskär, ott la! Magában motyogott, és fejét csóválta. Carlsson megszeppent. Ő aztán igazán nem tudott eligazodni a szigetek útvesztőjében, és addig vakon rábízta magát a hemsői legényre, aki most hirtelen irányt változtatott, jóval délebbre tartott, nyilván sikerült meghatároznia a helyet. Sötét volt már, csak a hó világított valamennyire, úgyhogy Gusten látta a parton a hajózási jeleket. Egyikük se szólt, Carlsson vigyázott, hogy el ne maradjon. Flod most hirtelen megállt. Carlsson gyakorlatlan füle semmit se hallott, de ő mintha tompa dörgést hallott volna keletről. Meg látott is valamit: a szemhatáron sűrű, sötét felhőfal emelkedett ki a ködfátyolból. Egy pillanatig figyeltek. Most már a Carlsson gyakorlatlan füle is hallotta a közeledő zúgást, robogást. – Mi az? – kérdezte, és a legényhez húzódott. – A tenger! Félóra múlva nyakunkon a keleti szél meg a hófúvás. És ha egy csepp szerencsénk sincs, megindul a jég is. Akkor az ördög tudja, mi lesz velünk. Most aztán tempó! Ügetésbe kezdett, és Carlsson loholt utána, csak úgy kavargott lábuk körül a hó, a dübörgés meg egyre közeledett mögöttük. – No, akkor végünk van! – kiáltott Gusten, és délkeletre mutatott, ahol jelzőtűz villogott elő a szikla mögül. – Meggyújtották, mert zajlik a jég! Nyakunkon a tenger! Carlsson nem értette, miről beszél, de annyit tudott, hogy ha már Gusten is fél, hát nagy baj lehet. Most elkapta őket a szél. A hófal alig kőhajításra volt mögöttük, és rohanvást közeledett, egykettőre benne voltak a kavargásban, örvénylett köröttük a hó,

sűrűn, feketén, mint a korom. Vaksötétségben voltak, a jelzőtűz, amely az imént még, ha gyér és bizonytalan fénnyel is, de megvilágította útjukat – végképp eltűnt. Gusten valósággal nyargalt, Carlsson is iparkodott, de ő jóval kövérebb volt, nem győzte szusszal. Elfulladt, könyörgött neki, hogy lassítson. De a legény nem hallgatott rá, esze ágában se volt, hogy feláldozza magát érte, rohant tovább, életre-halálra. Carlsson megragadta a kabátja szárnyát, rimánkodott, eget-földet ígért, aztán meg a poklok kínjával fenyegette, minden hiába volt. – Segíts magadon, és az Isten is megsegít! – mondta Gusten, és kérte, hogy maradjon hátra, mert kettejüket nem bírja meg a jég. És valóban – a recsegés, ropogás félelmesen erősödött mögöttük, sőt, ami még rosszabb, olyan közel volt már, hogy tisztán hallották a hullámok csapódását a sziklákon meg a parti jégen. A csérek, sirályok is felriadtak a zajra, és vijjogva követelték a váratlan zsákmányt. Carlsson lihegett, fújtatott, a távolság nőttön-nőtt kettejük között, mígnem egyszer csak azt látta, hogy magára maradt. Futott tovább, egyedül, a sötétben, majd megállt, nyomokat keresett, de nem talált, kiáltott, de senki se felelt. Csak a magányosság volt körülötte, meg a sötétség, a hideg és a halált hozó víz. Rémületében újra nekirugaszkodott, úgy nyargalt, hogy a hópelyhek elmaradtak mögötte, pedig egy irányban repültek vele. Újra kiáltott: – A széllel fuss, akkor nyugaton partot érsz! Egy hangfoszlány volt csak, amit hallott, azt is elvitte a szél. De ő nem bírta tovább, mindinkább lankadt, lassította futását, végül már csak egy-egy lépéssel mozdult előre. Képtelen volt megfeszíteni erejét, pedig szüntelenül hallotta a tengert, ahogy nyomul utána, zihál, tajtékzik, mint a fenevad, mikor éjszakai rablásra indul.

Nordström lelkész este nyolc órakor lefeküdt, még egy darabig olvasta az Egyházi Híreket, aztán elnyomta az álom. Mélyen, nagyon mélyen aludt, de tizenegy óra tájt a felesége oldalba bökte, és szólt is hozzá: – Erik! Erik!

– Mi az, no? – mormogta a lelkész félálomban. – Hát sohase nyughatsz már? – Még hogy én nem nyughatom? És ezt te mondod? A lelkész nem szerette volna, ha élete párja hosszabb fejtegetésbe bocsátkozik erről a kérdésről, nyomatékkal kijelentette hát, hogy nagyon is méltányolja a nyugodtságát. Aztán gyufát gyújtott, és megkérdezte, mi baj van. – Valaki jár a kertben. Kiáltást hallottam. Te nem hallasz semmit? Az öreg fülelt, még pápaszemét is feltette, hogy jobban tudjon figyelni. – Szavamra, igazad van. De ki lehet az… ilyenkor? – Eriggy ki, és nézd meg. Siess! – nógatta a tiszteletes asszony, biztonság okáért a könyökével is. A lelkész nadrágot húzott, felvette a kisbundáját, posztópapucsba bújtatta lábát, aztán leakasztotta a puskát, beletette a puskaport, gyutacsot, és kiment. – Hé, ki jár itt? – kiáltott le a kertbe. – Flod – felelte egy bágyadt hang az orgonabokrok felől. – Az ördögit! Hát téged meg mi hozott ide éjszaka? Tán csak nem szüle halódik? – Még annál is nagyobb baj van – felelte a legény erőtlenül. – Elvesztettük. – Elvesztettétek? – El. A tengeren. – Jó, de gyere be az isten szerelméért; csak nem álldogálunk itt a hidegben? A gyertyavilágnál olyan volt a legény arca, mint a kifújt tojás. Nemcsak hogy egész nap nem evett, nem ivott, még versenyt is kellett futnia a keleti széllel, az pedig kutya dolog. A tiszteletes, mikor meghallotta, mi történt – mert Gusten egy szuszra elmondott mindent –, bement a feleségéhez, és rövid, de viharos eszmecsere után megjelent, kezében egy szekrénykulccsal. A hajótörött, kiéhezett legényt a konyhába vezette, leültette a nagy asztalhoz, és elébe rakta a pálinkát, zsírt, kenyeret, disznósajtot.

Aztán arról kezdtek tanácskozni, mi történjen a szigeten rekedt béreslegényekkel. Most, éjnek idején, hiába is próbálnák felverni, hát még a tengerre indítani az embereket, kárba veszne a fáradságuk. A parton tüzet gyújtani szintén nem tanácsos, mert ha átszűrődik a fény a sűrű ködön, megtévesztheti a hajókat. No meg Rundqvist és Norman elég jó helyen van, nagy baj nem érheti őket. Akkor már inkább Carlssont kéne megmenteni, mert annak rosszabb a helyzete. De ahogy Gusten leírta a dolgokat, szinte bizonyosra vehették, hogy a fjordon megindult a jég, és Carlsson azóta már nem él. Vagy amint ő mondta: – Azóta alighanem megkapta, amit a cselekedeteiért érdemelt. – Ide hallgass, te gyerek – szakította félbe a lelkész –, én azt hiszem, igazságtalan vagy. Nem is értem, miféle „cselekedeteket” emlegetsz? Tán nem elég siralmas állapotban volt a házatok, mikor odakerült? Nem ő virágoztatta fel Hemsőt a két keze munkájával? Nem ő szerzett nyaralóvendégeket, nem ő épített új házat neked, mi? És hogy feleségül vette anyádat? Édes istenem, elvégre nem akarata ellen vette el. Az se olyan nagy bűn, hogy testamentumot akart íratni vele. Megpróbálta. Hát aztán? Inkább anyádtól volt meggondolatlanság, hogy hallgatott rá. Én azt mondom, fiam, nagyon is életrevaló ember volt, megcselekedte mindazt, amit te is szerettél volna, de nem tudtál megcselekedni. Igazam van? Hanem mást mondok. Ne kérjem meg számodra az åvassi özvegyet? Nyolcezer tallért kapnál vele. Hidd el, Gusten, nem kéne olyan szigorúan megítélni az embereket. Te csak a magad szempontjából nézel mindent, pedig nem az az egyetlen szempont. – Lehet. De anyám halálát is ő okozta, és ezt nem felejtem el egyhamar. – Eh, badarság. A feleséged mellett, az ágyban, hamar elfelejted, fogadok. Meg nem is bizonyos, hogy szüle halálának ő volt az oka. Ha teszem azt, jobban felöltözik akkor este, mielőtt kiszalad az erdőbe, nem fázott volna meg. Azt meg tán csak nem vette annyira zokon, hogy a fiatal ura kicsit enyeleg olykor a lányokkal. No de most már hiába, ennek a nótának úgyis vége. És holnap reggel meglátjuk, mit tehetünk. Holnap vasárnap, az emberek a templomban lesznek, és nem kell egyenként felkérni őket. No de eriggy most már, feküdj le, és aludj nyugodtan, gondolj arra, hogy „ha egyik meghal, a másik többet fal”, amint mondják.

Másnap reggel a tiszteletes magával vitte a hemsői legényt, és ahelyett hogy bement volna egyenest a templomba, megállt a dombon összegyűlt hívek között, beszédbe ereszkedett velük. Az emberek már tudtak az éjszaka történtekről. Nordström lelkész kihirdette, hogy az istentisztelet elmarad, és felszólította gyülekezete férfitagjait, hogy sorakozzanak fel csónakjaikkal a parókia alatt, a révben, és induljanak együtt a bajba jutottak megsegítésére. A hátsó sorokból morgolódás hallatszott, mert a jövevényt némelyek nem kedvelték, nem is látták szívesen a községtanácsban. Ürügyül azt hozták fel, hogy nem nélkülözhetik Isten igéjét. – Eh, badarság – legyintett a lelkész –, dehogyis áhítjátok ti annyira az én borsos leveskémet, ismerlek benneteket. Igaz, vagy nem? No, szólj már valamit, åvassi barátom, hiszen te úgy ismered a szentírást, hogy mindjárt észreveszed, ha kifogytam a tudományomból, és elölről kezdem a fejmosást. Csendes nevetés hullámzott végig a sokaságon, és az aggályok ezzel már félig el is oszlottak. – Egyébiránt mához egy hétre is vasárnap lesz, és ígérem, hogy akkor ráncba szedlek. Hozzátok csak el az asszonyokat is, úgy megmosom a fejüket, hogy fél évre elég lesz nekik. No, megegyeztünk? Belevágunk, mi? – Bele, bele – zúgták, mintha a lelkész feloldozta volna őket a vasárnap meg nem tartásának bűne alól. És most már szétoszlott a gyülekezet, az emberek hazamentek, hogy átöltözzenek, felkészüljenek a tengeri útra. A hófergeteg megszűnt, a szél most északról fújt, hideg, tiszta idő volt. A fjordról eltakarodott a jég, a vakító fehér szirtek körül kékesfekete hullámok dagadoztak, mikor a tízegynehány halászcsónak elindult a parókia kikötőhídja mellől. Az emberek bundában jöttek, fejükön a jó meleg fókabőr sapka, fejszét, csáklyát is hoztak magukkal. Vitorlázásról szó se lehetett. Meg kellett markolni az evezőt. A lelkész és Flod a legelső csónakban ült, a szigetség legjobb négy evezőslegényével, és velük volt Rapp kormányos is, mint figyelő. Komoly volt minden arc, de igazi szomorúságot nem éreztek a derék hívek, egy emberélettel több vagy kevesebb a tengernek nem számít, azt jól tudták.

A hullámzás elég erős volt, és ahogy becsapott a víz, azon nyomban meg is fagyott, szét kellett törni, és úgy kidobálni a hajóból. Úszó jégtáblák súrlódtak a csónak oldalához, alámerültek meg újra feljöttek, és tovább úsztak, volt, amelyik nádat, lombot, fadarabkákat sodort magával a partokról, és az mind belefagyott. A lelkész a Trälskärnek irányította messzelátóját, ahol a két béreslegény várta a szabadulást. De közbe-közbe a fjord torkolata felé tévedt a tekintete, és Carlssonra gondolt, aki valószínűleg ott fekszik holtan a víz alatt. Figyelmesen vizsgálta az úszó jégtáblákat, hogy talán felfedez valami nyomot – lábnyomot, ruha foszlányát vagy magát a holttestet –, de hiába. Jó kétórai evezés után végre közeledtek a szigethez. Rundqvist és Norman már régen észrevették a mentőexpedíciót, és örömtüzeket gyújtottak a parton. De a szabadítókat, amikor kikötöttek, inkább kíváncsisággal fogadták, mintsem különösebb meghatódással, és ez nem is csoda, hiszen egy pillanatig se forogtak komoly veszedelemben. – Nem, nem, amíg szilárd föld van alattunk, nincs mért félni – mondta Rundqvist. Mivel tudták, hogy rövid a nap, máris munkához láttak, előbb kiemelték a hemsőiek hajóját, aztán a koporsót kezdték keresni csáklyákkal. Rundqvist pontosan megmutatta, hol keressék, mert lidércet látott lebegni azon a helyen a víz felett. Végigkotorták a víz fenekét újra meg újra, de csak hosszú hínárszálakat húzott fel a csáklya, meg kagylókat és más tengeri férgeket. Egész délelőtt ezzel ment el, még délben is csáklyáztak, de hiába. Az emberek lassan elunták a dolgot, egyik is, másik is kiment a partra, pálinkát kortyintottak, vagy haraptak valamit, volt, aki kávét főzött. Míg végül Gusten azt mondta nekik, hogy úgy véli, kár tovább vesződni, nyilván erős ott a sodrás, kivitte a koporsót a mély vízbe. Mivel tulajdonképpen senkinek se volt fontos, hogy a holttestet megtalálják, személyesen nem érdekelte őket az egész dolog, bizonyos értelemben megkönnyebbültek, elvégre mindenkinek kínos, ha közömbösen nézi a más baját, és ettől a kellemetlenségtől Gusten megszabadította őket. Nordström lelkész szerette volna valami módon ellensúlyozni szüle dicstelen végét, és hogy a suta befejezést kikerekítse, megkérdezte Gustent, nem tehetne-e valamit az édesanyjáért, a biblia itt van nála, zsoltárt meg tudnak a hívek könyv

nélkül is. A legény hálásan fogadta az ajánlatot, és mindjárt tudatták az emberekkel is, hogy szülét elbúcsúztatják. A nap rövid pályája legvégén járt, utolsó sugarai pirosra festették a szirteket, amikor a hívek egybegyűltek a parton, a körülményekhez alkalmazott temetési szertartásra. A lelkész egy csónakba lépett, intett Gustennek, hogy kövesse, aztán, zsebkendőjét bal kezébe fogva, kalapját levéve, megállt a csónak hátuljában, elővette bibliáját, és híveihez fordult, akik ugyancsak hajadonfőtt álltak a partszélen. – Vegyük talán a 452-est? Megyek már halálom elébe, azt tudjátok könyv nélkül, igaz? – Tudjuk! – felelték a partról. Az ének feljebb, feljebb szállt, előbb a hidegtől remegtek a hangok, majd a meghatódástól, mert szívükbe markolt a különös temetési szertartás, meg a régi zsoltár, amely olyan sok embertársukat kísérte már örök nyugovóhelyére. Az utolsó hangok messzire szálltak a hideg, tiszta levegőben és visszaverődtek a vízről meg a szirtekről. Aztán egy pillanatra néma csend lett, hallhatták a fenyők zúgását a szélben, meg a hullámok loccsanását a köveken, a sirályok kiáltozását és a ladik súrlódását a homokos fenéken. Az öreg pap most az öböl felé fordult, a nap rásütött fedetlen fejére, és ősz haja, ahogy a szél tépázta, lobogtatta, olyan volt, mint vén fenyőn a zuzmócsomók. – A földből vétettél, és a földbe térsz vissza, hogy ott pihenj, amíg Jézus Krisztus fel nem támaszt az ítélet napján… Most pedig imádkozzunk, testvéreim. – Mély hangját majdnem elnyelte a szél- és hullámzúgás, erőlködnie kellett, hogy meghallják. A gyászünnepet a miatyánkkal végezték, és az áldás után a lelkész a víz fölé terjesztette kezét, ez volt az utolsó istenhozzád. Az emberek feltették sapkájukat, Gusten hálásan szorongatta a pap kezét, de látszott rajta, hogy valamit még szeretne kérdezni. – Mit gondol a tiszteletes úr, nem kéne egyúttal Carlssonért is egy-két szót mondani?

– Ez a búcsúztatás mind a kettőnek szólt, de szép tőled, fiam, hogy őrá is gondolsz – felelte az öregember, akit jobban megrendített a dolog, mint maga is szerette volna. Közben leáldozott a nap, iparkodniuk kellett, ha a sötétedés előtt haza akartak érni. De mikor már elbúcsúztak és csónakba szálltak az emberek, még elkísérték Flodot egy darabon, aztán felsorakoztak a halászhajók, mint a hálóbevetésnél, tisztelegtek az evezőkkel, és egyszerre kiáltották: isten veled! Ez a tiszteletadás nem csupán az anyját gyászoló fiúnak szólt, hanem a fiatalembernek is, aki most már a férfiak sorába kerül. És Hemső új gazdája, miközben két béreslegénye hazafelé evezett vele, a maga hajójának kormányánál ült, hogy ezentúl maga irányítsa azt, széllel, hullámokkal birkózva, az élet szeszélyesen kanyargó vízi útjain.