Neil Gaiman - északi Mitologia 651g30

„Kifejezetten ajánlott Gaiman rajongóinak, a sci-fi és a fantasy kedvelőinek, valamint azoknak, akiket érdekel a kritika a kultúrában és az írás csínja-bínja.” Library Journal „Végig kifinomult és odaadó, gyönyörű szerelmeslevél az olvasáshoz, az íráshoz, az álmodozáshoz... Az egész műfajhoz.” Junot Díaz

IMPRESSZUM Neil Gaiman: Norse Mythology Copyright © 2016 by Neil Gaiman Hungarian translation © Pék Zoltán, 2017 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Neil Gaiman: Norse Mythology W. W. Norton and Company, New York, 2017 Fordította: Pék Zoltán ISBN: 978-963-419-233-6 (epub) ISBN: 978-963-419-234-3 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva Műfaj: fantasy

Everettnek. Régen született történetek egy újonnan született fiúnak.

BEVEZETŐ Legalább olyan nehéz rangsorolni a kedvenc mítoszainkat, mint a kedvenc ételeinket (van olyan este, hogy thai kajára vágyunk, máskor viszont szusira, megint máskor a gyerekkorunkból ismerős házi kosztra). Ha mégis meg kellene neveznem, melyik a kedvenc mitológiám, valószínűleg a skandinávot mondanám. Először gyerekkoromban ismertem meg Asgardot és lakóit: nem lehettem idősebb hétévesnél, amikor Thor kalandjairól olvastam a The Mighty Tor (Hatalmas Tor) képregénysorozatban, amelyet Jack Kirby rajzolt, a cselekményt ő és Stan Lee találták ki, a szövegeket pedig Lee testvére, Larry Leiber írta. Kirby verziójában Thor hatalmas, jóképű isten volt, Asgard impozáns és veszedelmes építményekkel teli tudományos-fantasztikus város, Odin bölcs és nemes főisten, a szarvas sisakot viselő Loki pedig gunyoros, velejéig huncut tréfacsináló. Teljesen odavoltam Kirby pörölylengető Thorjáért, többet akartam tudni róla. Kölcsönkértem hát Roger Lancelyn Green könyvét, a Tales of the Norsement (Az északiak meséi), és élvezettel, bár némileg értetlenül olvastam újra és újra: az ő előadásában Asgard korántsem a Kirby-féle futurisztikusnak tűnt, inkább a fagyos pusztában álló

viking csarnoknak, illetve épületegyüttesnek; Odin, Mindenek Atyja nem gyengéd, bölcs és ingerlékeny volt, hanem zseniális, kiismerhetetlen és veszedelmes; Thor ugyanolyan erős maradt, mint a képregény Hatalmas Thorja, a pörölye is ugyanolyan óriási, csakhogy korántsem volt – hogy is fogalmazzunk – a legokosabb isten; Loki pedig nem volt ugyan kifejezetten gonosz, de azt sem lehetett állítani, hogy a jóért harcol. Loki… bonyolult lélek volt. Ráadásul azt is megtudtam, hogy a skandináv isteneknek saját ítéletnapjuk van: Ragnarök, az istenek alkonya, mindenek vége. Az a nap, amikor az istenek harcra kelnek a déróriásokkal, és mind egy szálig odavesznek. Megtörtént már Ragnarök? Mindenképp meg fog történni? Akkor fogalmam sem volt. Most sem vagyok benne biztos. Az, hogy a világ és a történet véget ér, és az, ahogyan véget ér, majd újraszületik, az én szememben tragikus hőssé és tragikus csirkefogókká tette az isteneket, az óriásokat és a többieket. A skandináv mitológia számomra Ragnaröktől vált maradandóvá, kísértetiesen jelenvalóvá és érvényessé, miközben más, sokkal alaposabban dokumentált hiedelmek a régmúlt részének érződtek. A skandináv mítoszok egy dermesztő világ mítoszai, ahol nagyon hosszúak a téli éjszakák és végtelenek a nyári nappalok. Egy olyan nép mítoszai, amely nem igazán bízik az isteneiben, sőt még csak nem is kedveli,

noha tiszteli és féli őket. Amennyire meg lehet állapítani, Asgard istenei német földről származnak, és először Skandináviában terjedtek el, majd eljutottak a világ vikingek által uralt részébe – Orkney-ba, Skóciába, Írországba és Anglia északi tájaira –, ahol a hódítók Thornak és Odinnak szentelt helyeket hagytak maguk után, mint ahogy rajta hagyták pecsétjüket a hét napjainak angol nevén is. Az angol Tuesday, Wednesday, Thursday és Friday skandináv istenek után kapta a nevét, mégpedig félkarú Tyr (Odin fia), Odin, Thor és Frigg, az istenek királynője után. Régebbi mítoszok és régebbi vallások nyomát is felfedezni a Ván istenek és az Áz istenek közti háborúskodás és kibékülés történeteiben. A Vánok természeti istenek lehettek, testvérek, kevésbé harciasak, kevésbé veszélyesek, mint az Ázok. Igen valószínű, legalábbis megalapozott hipotézisnek tűnik, hogy egyes törzsek a Vánokat imádták, mások az Ázokat, és hogy utóbbiak megtámadták az előbbiek földjét, aztán következett a kompromisszum és az alkalmazkodás. A Vánok, mint például a nővér-fivér, Freya és Frey, Asgardban élnek az Ázokkal. Összeolvad történelem, vallás és mítosz, mi pedig csodálkozunk, fantáziálunk és találgatunk, akár egy rég elfeledett bűntény részleteit rekonstruáló nyomozók. Nagyon sok skandináv történet nem maradt fenn, nagyon sok mindent nem tudunk. Mindössze néhány mítosz öröklődött ránk népmese, vers, próza formájában.

Akkor vetették papírra őket, amikor a kereszténység már kitúrta a skandináv isteneket, és néhány történet azért maradt ránk, mert felvetődött a jogos aggodalom, hogy ha ezeket nem örökítik meg, a kenningek – a mítoszokban említett eseményekre utaló szóképek – egy része egyszerűen értelmét veszíti; például hogy a Freya könnyei kifejezés költői nyelvhasználatban annyit tett: arany. Egyes történetekben a skandináv istenek régi korok embereiként, királyaiként vagy hőseiként jelentek meg annak érdekében, hogy magát a történetet el lehessen mesélni a keresztény világban. Néhány történet és vers más történetekről szól, vagy elveszett szövegekre utal. És rengeteg minden elveszett. Mintha a görög és római félistenek közül csak Thészeusz és Herkules története maradt volna fenn. Sok skandináv istennőnek ismerjük a nevét, valamint néhány attribútumát és erejét, de a hozzájuk kapcsolódó mesék, mítoszok és rituálék már nem jutottak el hozzánk. Bárcsak fel tudnám eleveníteni Eir történetét, az istenek orvosa történetét! Bár tudnék mesélni a vigasztaló Lofnéról, a házasság istennőjéről, vagy akár Sjofnéról, a szerelem istennőjéről! És akkor még ott van Vár és Vör (az ígéretek istennője és a bölcsesség istennője). Csak elképzelni tudom, miféle történetük lehetett, elmesélni nem. Elveszett, eltemetődött, elfelejtődött. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint a lehető legpontosabban és legérdekesebben újra elmesélni ezeket a történeteket és mítoszokat.

A részletek néha ellentmondóak, de remélem, azért a történetek együtt képet festenek egy világról és egy korról. Miközben ezeket a mítoszokat meséltem, megpróbáltam beleképzelni magam abba a réges-régi korba, arra a földre, ahol ezeket a történeteket először elmesélték, talán hosszú téli éjszakákon a derengő északi fény alatt, vagy a szabadban üldögélve kora hajnalban, ébren a nyár derekának szakadatlan világosságában, olyan közönség előtt, akik tudni akarták, mit csinált még Thor, mi az a szivárvány, hogyan éljék az életüket, és honnan származnak a rossz versek. Amikor befejeztem a történeteket, és sorban elolvastam őket, meglepődve konstatáltam, hogy mintha egy utazásról szólnának, a világegyetem keletkezését jelző jégből és tűzből a világ végét jelző tűzbe és jégbe. Útközben találkozunk olyan figurákkal, akikre ráismernénk, ha látnánk (ilyen például Loki, Thor és Odin), és olyanokkal, akikről szeretnénk sokkal többet megtudni (közülük az én kedvencem Angrboda, Loki felesége az óriások között, aki megszüli a szörnyeteg gyerekeket, és aki megjelenik kísértet alakban, amikor Baldurt megölik). Nem mertem újra elővenni és elolvasni a skandináv mitológiáról szóló kedvenc könyveimet. Remek szerzők munkái, Roger Lancelyn Greentől Kevin Crossley Hollandig. Inkább foglalkoztam Snorri Sturlson próza Eddájával és a verses Eddával, a kilencszáz évvel ezelőtti szavakkal, válogattam, melyik történeteket akarom újra

elmesélni, és hogyan, igyekeztem összeolvasztani a mítoszok prózai és verses változatait (például Thor látogatása Hymirhez az én verziómban hibrid: a verses Edda alapján kezdődik, aztán hozzátettem részleteket Thor halászkalandjáról a Snorri-féle prózaverzióból). Felbecsülhetetlen segítséget jelentett Rudolf Simek könyve, az A Dictionary of Northern Myth (Az északi mítoszok szótára) Angela Hall fordításában, állandóan bele-belenéztem, szinte rongyosra olvastam; nagyon informatív, helyenként valósággal revelációt hozott. Hálásan köszönöm régi barátomnak, Angela Kwitneynek a szerkesztői segítségét. Remek próbaalany volt, mindig őszinte, segítőkész, okos. Tulajdonképpen ő íratta meg velem ezt a könyvet, mert folyton olvasni akarta a következő történetet, és segített időt teremteni a megírásához. Hihetetlenül hálás vagyok neki. Köszönöm Amy Cherrynek a Norton kiadónál, aki nyolc éve egy születésnapi ebéd során vetette fel, hogy újraírhatnék mítoszokat, és aki mindent összevetve a legtürelmesebb szerkesztő a világon. A kötetben fellelhető minden hiba, elhamarkodott következtetés és furcsa vélemény csakis nekem tulajdonítható, nem szeretném, ha bárki mást hibáztatnának érte. Bízom benne, hogy őszintén meséltem el a történeteket, de maga a mesélés is örömteli és kreatív tevékenység. Ebben rejlik a mítoszok öröme: hogy az ember maga is elmeséli őket, és erre biztatnám az olvasót is. Olvassa el a

könyvben szereplő történeteket, szűrje át magán, aztán egy sötét, jeges téli estén, vagy éppen egy nyári estén, amikor még nem ment le a nap, mesélje el a barátainak, mi történt, amikor ellopták Thor pörölyét, vagy Odin hogyan szerezte meg a költészet sörét az isteneknek… Neil Gaiman Lisson Grove, London 2016 májusa

MIELŐTT BELEVÁGUNK

A skandináv mitológiában

számos

isten

és

istennő szerepel, közülük sokakkal találkozunk ebben a könyvben. A legtöbb történet azonban két istenről szól, Odinról és a fiáról, Thorról, valamint Odin vértestvéréről, a Loki nevű déróriásról, aki Asgardban él az Ázokkal.

ODIN Az összes istenek közül Odin a leghatalmasabb és legvénebb. Odin számos titkot ismer. Egyik szemét feláldozta a bölcsességért. Sőt mi több, a rúnák ismeretéért és a hatalomért feláldozta magát önmagának. Felakasztotta magát a Világfára, az Yggdrasilra, és kilenc éjszaka lógott ott. Oldalát lándzsával szúrta át, súlyos sebet ejtett. A szél csapdosta lógó testét. Egyetlen falatot sem evett kilenc nap és kilenc éjszaka, egyetlen kortyot sem ivott. Egyedül volt a fájdalmában, élete fénye lassan kihunyt. Fázott, kínok kínját élte át, és már halálán volt, amikor áldozata sötét gyümölcsöt hozott: haláltusájának eksztázisában feltárult előtte a rúnák bölcsessége. Megismerte őket, megértette őket és a hatalmukat. A kötél ekkor elszakadt, ő pedig sikoltva lezuhant a fáról.

Immár értette a mágiát. Immár irányítani tudta a világot. Odinról számos történet kering. Ő Mindenek Atyja, a meggyilkoltak ura, a bitófa istene. A szállítás és foglyok istene. Ismert még Gimnir és a Harmadik néven. Minden országban más a neve (mivel más alakban és sok nyelven imádják, de mindig Odint imádják). Álruhában jár, hogy olyannak lássa a világot, mint amilyennek az emberek látják. Amikor köztünk jár, magas férfi alakját ölti magára, köpenyt és kalapot visel. Két varjút tart, Huginnt és Muninnt; nevük jelentése Gondolat és Emlékezet. A madarak ide-oda repkednek a világban, hírekre vadásznak, és elhozzák Odinnak minden dolgok ismeretét. A vállára ülnek és a fülébe suttognak. Amikor a magas trónján ül Hlidskjalfban, mindent szemmel tart, legyen vagy történjék az akárhol. Semmit nem lehet titkolni előle. Ő hozta a háborút a világba: azzal kezdődtek a harcok, hogy lándzsát dobtak egy ellenséges hadseregre, a csatát és annak halottait Odinnak ajánlották. Ha valaki túlélte a csatát, Odin kegyelme segítette, ha pedig elesett, akkor azért esett el, mert elárulta. Ha hősi halált halsz a háborúban, várni fog rád a Valhallában, a vezéred lesz, s te kedvedre ihatsz és verekedhetsz, lakmározhatsz és harcolhatsz.

THOR Thor, a Mennydörgő, Odin fia. Míg az apja ravasz, ő nyílt, míg Odin körmönfont, ő jóindulatú. Termete hatalmas, szakálla vörös. Az istenek közül messze ő a legerősebb. Erejét tovább növelheti az erőöv, a Megingjard: amikor felveszi, ereje megkétszereződik. Thor fegyvere a Mjöllnir, egy különleges pöröly, amit törpék kovácsoltak neki, mint azt majd látni fogjuk. A trollok és az óriások mind remegnek, ha meglátják a Mjöllnirt, annyi testvérüket-nővérüket megölte. Thor vaskesztyűt visel, hogy biztosabban meg tudja ragadni a pöröly nyelét. Thor anyja Jörd volt, a földistennő. Thor fiai Módi, a dühös, és Magni, az erős. Thor lánya Trúd, a hatalmas. Felesége az aranyhajú Sif, akinek már volt egy fia, Ull, mielőtt hozzáment Thorhoz, így Thor a mostohaapja Ullnak, az íjjal-nyíllal vadászó istennek, az istennek, aki sítalpakon jár. Thor Asgard és Midgard védelmezője. Számos történet kering Thorról és a kalandjairól. Néhányat majd megismerünk.

LOKI Loki igen jóképű. Megnyerő, szuggesztív, szerethető és messze a legagyafúrtabb, legtitokzatosabb és

legravaszabb Asgard összes lakója közül. Kár, hogy annyi sötétség lakozik benne: annyi harag, annyi irigység, annyi kéjvágy. Az anyja Laufey óriásnő, aki ismert még Nál, azaz „tű” néven, mivel karcsú, szép és éles eszű volt. Loki apja állítólag a szintén óriás Farbauti, kinek neve azt jelenti, „aki veszélyes ütéseket mér”, és bizony Farbauti éppen olyan veszélyes volt, mint a neve sugallja. Loki repülő cipőben járta az eget, és fel tudta venni más emberek vagy akár állatok alakját, az igazi fegyvere mégis az esze volt. Ravaszabb volt minden istennél vagy óriásnál. Ebben még Odinon is túltett. Loki Odin vértestvére volt. Még a többi isten sem tudta, Loki mikor és hogyan érkezett Asgardba. Thor barátja volt, és Thor árulója lett. Az istenek talán azért tűrték meg, mert a cselei és tervei ugyanannyiszor megmentették, mint ahányszor bajba keverték őket. Loki sokkal érdekesebbé, bár kevésbé biztonságossá tette a világot. Ő a szörnyek istene, a bajok okozója, a ravasz isten. Loki túl sokat ivott, és ilyenkor nem tudta kordában tartani a szavait, gondolatait vagy tetteit. Loki és a gyerekei megérik Ragnarököt, mindenek végét, és nem Asgard isteneinek oldalán harcolnak majd.

A KEZDETEK ELŐTT ÉS UTÁN

I. A kezdetek előtt nem volt semmi: se föld, se menny, se csillagok, se égbolt, csak a formátlan-alaktalan ködvilág és a szakadatlanul égő tűzvilág. Északra volt Nilfheim, a sötét világ. Ott tizenegy mérgezett folyó vágott át a ködön, mindegyik ugyanabból a forrásból fakadt mindenek közepén, a Hvergelmir nevű harsogó örvényből. Nilfheim a fagyosnál is fagyosabb volt, mindent vastagon borított a zavaros köd. Az eget is köd takarta, a földet pedig jeges dér. Északra feküdt Muspell. Muspell volt a tűzvilág. Ott minden izzott és lángolt. Míg Nilfheim megdermedt ködvilága szürke volt, addig Muspell csupa fény; előbbi fagyott köd, utóbbi olvadt láva. Egy kovácsműhely tüzének izzó heve uralta a földet: nem volt szilárd föld, se ég, csak szikrák és kilövellő hőség, olvadt sziklák és égő zsarátnokok. Muspellben, a láng peremén, ahol a ködöt felemészti a fény, ahol a föld véget ér, ott állt Surt, aki már az istenek előtt létezett. Ott áll ma is. Kezében lángoló kardot tart a bugyogó láva és a dermesztő köd között. Neki egyre megy. Azt mondják, hogy Surt csakis akkor hagyja el helyét, amikor elérkezik a Ragnarök, vagyis a világnak a vége. Surt akkor lángoló kardjával előjön Muspellből, tűzzel

égeti fel a világot, és az istenek egyenként elhullnak előtte.

II. Muspell és Nilfheim között űr tátongott, üres, alaktalan semmi. A ködvilág folyói táplálták ezt az űrt, amely a Ginnungagap, azaz „Káprázó űr” nevet kapta. Mérhetetlen idők folyamán ezek a mérgezett folyók a tűz és a köd közötti űrben hatalmas gleccserekké szilárdultak. Az űrtől északra a jeget fagyott köd és jéggolyócskák borították, ám délre, ahol a gleccserek a tűzföldre értek, Muspell zsarátnokai és szikrái találkoztak a jéggel, és a lángföldek meleg szelei olyan kellemessé tették a levegőt a jég felett, akár egy tavaszi napon. A jég és a tűz találkozásánál megolvadt a jégtakaró, és az olvadékvízben megjelent az élet: egy emberalak, nagyobb a világoknál, hatalmasabb minden óriásnál, ami valaha létezett vagy létezni fog. Nem volt se férfi, se nő. Egyszerre volt mindkettő. Ez a lény volt minden óriás őse. Ymirnek nevezte magát. Nem Ymir volt az egyetlen élőlény, amelyet az olvadó jég öntött alakba: volt egy szarvatlan tehén is, hatalmasabb, mint amit a képzelet befogad. A sós jégtömböket nyalta étel-ital gyanánt, és a tőgyéből úgy áradt a tej, akár egy folyó. Ez a tej táplálta Ymirt. Az óriás itta a tejet, és egyre nőtt.

Ymir nevet adott a tehénnek: Audhumla. A tehén rózsaszín nyelvével egy emberalakot nyalt ki a jégtömbökből: első nap csak a haját, a második nap a fejét, a harmadikon az egész testét. Ő volt Buri, az istenek őse. Ymir elaludt, és alvás közben szült: egy férfi és egy női óriás született Ymir bal hóna alól, egy hatfejű óriás a lábaiból. Ymir eme gyerekeitől származik minden óriás. Buri az egyik óriást vette feleségül, és lett egy fiuk, akit Bornak neveztek el. Bor feleségül vette Bestlát, az egyik óriás lányát, és három fiuk született: Odin, Vili és Vé. Odin, Vili és Vé, Bor három fia elérte a férfikort. Ahogy nőttek, a távolban megpillantották Muspell lángjait és Nilfheim sötétségét, de tisztában voltak vele, hogy mindkét helyen halál vár rájuk. A testvérek örökre Ginnungagapban rekedtek, a hatalmas űrben tűz és fagy között. Mintha a seholban lettek volna. Nem volt tenger vagy homok, fű vagy szikla, talaj vagy fa, ég vagy csillag. Nem volt világ, nem volt menny és Föld, akkor még nem. Az űr volt a sehol: csak egy üres hely, ami arra várt, hogy élet és létezés töltse meg. Elérkezett mindenek teremtésének ideje. Vé, Vili és Odin összenéztek, és megbeszélték, mit kell tenniük ott, Ginnungagap ürességében. Beszéltek a világegyetemről, az életről és a jövőről. Odin, Vili és Vé megölték az óriás Ymirt. Kénytelenek voltak, másképpen nem lehetett létrehozni a világokat. Ez

volt minden dolgok kezdete: a halál, amely lehetővé tett minden életet. Leszúrták. Felfoghatatlan mennyiségű vér ömlött ki Ymir holttestéből, olyan erővel lövellt ki, akár a szökőkútból a víz, olyan sósan és szürkén, akár a tenger, olyan váratlan, erős és mély áradatban, hogy az elsodort és vízbe fojtott minden óriást. (Csak egyikük, Bergelmir, Ymir unokája és az ő felesége maradtak életben, mert bemásztak egy faládába, amit csónakként használtak. Az összes óriás, akiket ma látunk és félünk, az ő leszármazottaik.) Odin és testvérei Ymir húsából készítették a földet. Csontjainak halmából lettek a hegyek és a szirtek. A sziklák és kövek, a homok és kavics, amit láttok, mindmind Ymir fogainak és csontjainak törmeléke, amit Odin, Vili és Vé összetörtek, miközben Ymirrel hadakoztak. A világokat övező tengerek: Ymir vére és verejtéke. Nézzetek fel az égre: az ott Ymir koponyájának belseje. Az éjszaka látott csillagok, a keringő bolygók, az üstökösök és hullócsillagok mind Muspell tüzeiből szállongó szikrák. És a nappal vonuló felhők? Egykor Ymir agyvelejét alkották. Ki tudja, keringnek bennük?

most

éppen

III.

milyen

gondolatok

A világ egy lapos korong, körülötte tenger. Óriások élnek a világ peremén, a tenger legmélye mellett. Hogy az óriásokat kordában tartsák, Odin, Vili és Vé falat épített Ymir szempilláiból a világ közepe köré. A falon belüli terület neve Midgard lett, azaz Középföld. Midgard üres volt. Szép vidék volt, de senki nem járt a mezőkön, nem halászott a tiszta vizekben, senki sem mászta meg a bérceket, nem bámult fel a felhőkre. Odin, Vili és Vé tudták, hogy egy világ addig nem igazi világ, amíg lakatlan. Bejártak minden zugot, hogy embereket találjanak, de hiába. Végül a sziklás tengerparton két farönkre bukkantak, amelyeket a dagály sodort oda, és kivetettek a hullámok. Az egyik kőrisfarönk volt. A kőris bírja a viszontagságokat, sudár fa, gyökerei mélyre nyúlnak. Jól lehet faragni, nem reped, nem szálkásodik. Jó szerszámnyélnek vagy lándzsanyélnek. A másik rönk, amit a parton találtak, szilfa volt, közvetlenül a kőrisfa mellett hevert, szinte hozzáért. A szil kemény fájából deszkákat és gerendákat lehet faragni: szilfából házat vagy csarnokot lehet építeni. Az istenek felállították a két embermagasságú farönköt a homokon. Odin megfogta őket, és egymás után életet lehelt beléjük. Már nem parton heverő kiszáradt rönkök voltak: immár éltek. Vili adott nekik akaratot: értelmet és céltudatot. Most már tudtak mozogni, volt akaratuk.

Vé faragta meg a rönköket. Emberi alakot adott nekik. Faragott nekik fület, hogy halljanak, szemet, hogy lássanak, szájat, hogy beszéljenek. Ott állt a parton a két rönk, a két meztelen ember. Vé az egyiket férfivá faragta ki, a másikat nővé. Aztán a három testvér ruhát készített a nőnek meg a férfinak, hogy elfedhessék magukat, és hogy azok melegítsék őket a jeges vízpermetben a tengerparton, a világ peremén. Végezetül nevet adtak a két embernek: a férfi lett Ask, azaz Kőrisfa, a nő Embla, vagyis Szilfa. Ask és Embla voltak mindnyájunk apja és anyja: minden emberi lény a szüleinek köszönheti az életét, azok pedig az ő szüleiknek, akik meg az ő szüleiknek. Ha elég messzire visszamegyünk, mindnyájunk őse Ask és Embla. Embla és Ask Midgardban rendezték be otthonukat, a biztonságos falak mögött, amit az istenek Ymir szempilláiból építettek. Midgardban leltek otthonra, védve az óriásoktól, a szörnyektől és a pusztaságban leselkedő összes veszélytől. Midgardban békességben nevelhették gyermekeiket. Ezért nevezik Odint Mindenek Atyjának: mert ő volt az istenek atyja, és mert életet lehelt nagyszüleink nagyszüleinek nagyszüleibe. Legyünk akár istenek, akár halandók, Odin mindnyájunk ősatyja.

YGGDRASIL ÉS A KILENC VILÁG

Yggdrasil egy kőrisfa, méghozzá hatalmas, minden fák közül a legtökéletesebb és a legszebb; emellett a legnagyobb, összeköti egymással a kilenc világot. Nincs nála terebélyesebb, nincs nála szebb fa. Legfelső ágai az égbolt fölé nyúlnak. Olyan nagy, hogy gyökerei három világba terülnek szét, és három forrás táplálja. Az első gyökér, a legmélyebb, leér az alvilágba, Nilfheimbe, oda, amely már más helyek előtt is létezett. A Sötét Világ közepén egy forrás csobog, Hvergelmir, méghozzá olyan hangosan, akár víz forr az üstben. Nidhogg sárkány ennek a forrásnak a vizében él, és alulról állandóan rágcsálja a fa gyökerét. A második gyökér a déróriások birodalmába ér, Mímir forrásáig. Egy sas várakozik a világfa legmagasabb ágain, aki sok mindent tud, meg egy sólyom, aki a sas szeme között ül. A világfa ágain él egy mókus is, Ratatosk. Üzeneteket közvetít a rettegett tetemfaló Nidhögg és a sas között. A mókus hazudik mindkettejüknek, és szereti feldühíteni őket. Négy szarvas legel a világfa hatalmas ágain, falják a lombját és a kérgét. Számtalan kígyó nyüzsög a fa tövében, melyek a gyökereit rágcsálják. A világfát meg lehet mászni. Odin erre a fára akasztotta fel magát áldozat gyanánt, bitóvá tette a világfát,

önmagát pedig bitófaistenné. Az istenek nem másznak fel a világfára. Bifrösztön, a szivárványhídon járnak a világok között. Csak az istenek kelhetnek át a szivárványon; elégetné annak az óriásnak vagy trollnak a lábát, aki azon merészelne felmászni Asgardba. A kilenc világ a következő: Asgard, az Áz istenek otthona. Ez Odin otthona. Alfheim, ahol a nyolc fénytündér él. A fénytündérek olyan szépek, akár a nap vagy a csillagok. Nidavellir, más néven Svartalfheim, ahol a törpék (más néven sötét tündérek) élnek a hegyek alatt, és elképesztő dolgokat készítenek. Midgard a nők és férfiak világa. Itt leltünk mi otthonra. Jotunheim az óriások birodalma: itt kóborolnak az óriások, és itt állnak a csarnokaik. Vanaheimben élnek a Vánok. Az Ázok és a Vánok is istenek, akiket békekötés egyesített, és sok Ván isten él Asgardban az Ázokkal. Nilfheim, a sötét ködvilág. Muspell, a lángvilág, ahol Surt vár. És ott az uralkodójáról elnevezett hely: Hel, ahová azok a holtak térnek meg, akik nem vitézül haltak meg csatában. Az utolsó gyökér az istenek otthonába, Asgardba vezet, ahol az Ázok élnek. Itt az istenek mindennap tanácsot tartanak, és itt gyűlnek majd össze a világ utolsó napjaiban, mielőtt elindulnak Ragnarök végső csatájába.

Úgy hívják: Urd forrása. Három gyönyörű hajadon nővér, a nornák gondozzák a kutat, és ügyelnek rá, hogy Yggdrasil gyökereit sár borítsa. A forrás Urdé, ő a Sors, a Végzet. Ő a múltad. Vele van Verdandi – nevének jelentése „valamivé váló” –, akié a jelen, és Skald – akinek neve „ami bekövetkezik” –, az ő birodalma pedig a jövő. A nornák döntik el, mi történjen az életben. Vannak más nornák, nem csak ez a három. Óriás nornák és tündér nornák, törpe nornák és Ván nornák, jó nornák és rossz nornák; ők döntik el, kinek milyen sors jusson. Egyes nornák jó életet adnak az embereknek, mások nehéz életet, rövid életet vagy torz életet. Ők alakítják a sorsodat, ott, Urd forrásánál.

MÍMIR FEJE ÉS ODIN SZEME

Jotunheimben, az óriások otthonában van Mímir forrása. A föld mélyéről bugyog elő, és a világfát, Yggdrasilt táplálja. Mímir, a bölcs, az emlékek őre sok mindent tud. Az ő forrása a bölcsesség, és midőn a világ fiatal volt, minden reggel ivott a forrásból: belemerítette Gjallerhorn nevű kürtjét a vízbe, és kiitta. Réges-rég, amikor a világok fiatalok voltak, Odin felvette hosszú köpenyét és a kalapját, és csavargónak öltözve járta az óriások földjét, életét kockáztatta, hogy bölcsességet keresve eljusson Mímirhez. – Egy korty a forrásod vizéből, Mímir bátya – mondta Odin. – Csak ennyit kérek. Mímir a fejét rázta. Senki nem ihatott rajta kívül a forrásból. Szólni nem szólt: aki hallgat, ritkán vét. – Az unokaöcséd vagyok – emlékeztette Odin. – Anyám, Bestla, a nővéred volt. – Ez nem elég – felelte Mímir. – Csak egyszer! Ha egyszer ihatok a forrásodból, bölcs leszek, Mímir. Szabd meg az árát. – A szemed az ár – mondta Mímir. – A szemed akarom a forrás vizében látni. Odin nem is kérdezte meg, tréfál-e. Az óriások országán keresztül hosszú, veszedelmekkel teli utat tett meg Mímir forrásáig. Odin hajlandó volt az életét kockáztatni, hogy eljusson ide. Hajlandó volt ennél többre is a bölcsességért. Az arca meg se rezzent.

– Adj egy kést – ennyit mondott. Miután megtette, amit kellett, szemgolyóját óvatosan a vízbe csúsztatta. A szem felbámult rá. Odin megtöltötte a Gjallerhornt Mímir forrásának vizéből, aztán az ajkához emelte. A víz hideg volt. Felhajtotta. Bölcsesség töltötte el. Egy szemével távolabb és tisztábban látott, mint a kettővel valaha is. Ezután Odin más neveket is kapott: Blindr, a Vak Isten, Hoarr, a félszemű, Baleyg, a Lángszemű. Odin szeme azóta is Mímir forrásában van, megőrizte a világfát tápláló víz, semmit nem lát, mégis lát mindent. Telt-múlt az idő. Amikor az Ázok és Vánok közti háború a végéhez közeledett, harcosokat és vezetőket cseréltek ki túszként, Odin elküldte Mímirt a Vánokhoz, Haenir Ázok tanácsadójaként, aki majd a Vánok új vezetője lesz. Haenir magas és jóképű volt, akár egy király. Amikor Mímir vele volt, hogy tanáccsal lássa el, Haenir úgy is beszélt, mint egy király, és bölcs döntéseket hozott. Ám amikor Mímir nem volt mellette, Haenir képtelen volt döntésre jutni, és a Vánok hamar beleuntak ebbe. Bosszút álltak, nem Haeniren, hanem Mímiren: levágták Mímir fejét, és elküldték Odinnak. Odin nem gurult méregbe. Gyógyfüvekkel dörgölte be Mímir fejét, hogy ne ártson neki az idő, majd bűbájt és ráolvasást végzett rajta, mert nem akarta, hogy Mímir tudása elvesszen. Mímir hamarosan kinyitotta a szemét, és beszélt hozzá. Mímir jó tanácsot adott neki, hiszen mindig jó tanácsot

adott. Odin visszavitte Mímir fejét a forráshoz a világfa alatt, és ott letette a saját szeme mellé a jövő és a múlt tudásának vizébe. Odin Heimdallnak adta a Gjallerhornt. Aznap, amikor a Gjallerhornt megfújják, a hangja felébreszti az isteneket, akármilyen mélyen alszanak is. Heimdall csak egyszer fújja majd meg a Gjallerhornt, minden dolgok végén, Ragnarökkor.

AZ ISTENEK KINCSEI

I. A szépséges Sif volt Thor felesége. Sif az Ázok közé tartozott. Thor önmagáért szerette, a kék szeméért és a fehér bőréért, meg vörös ajkáért és a mosolyáért. Szerette a hosszú-hosszú haját, melynek színe olyan volt, akár az árpamező nyár végén. Thor felébredt, és álmosan nézett Sifre. Megvakarta a szakállát. Aztán irdatlan kezével megkopogtatta a felesége vállát. – Mi történt veled? Az asszony kinyitotta a szemét, amely olyan kék volt, mint a nyári ég. – Miről beszélsz? – kérdezte. Megmozdította a fejét, és értetlen képet vágott. Ujjai megérintették csupasz, rózsaszín fejbőrét. Óvatosan tapogatni kezdte. Elszörnyedve nézett Thorra. – A hajam – csak ennyit mondott. Thor bólintott: – Eltűnt. Megkopasztott. – Kicsoda? – kérdezte Sif. Thor nem felelt. Felcsatolta övét, Megingjardot, amely megkétszerezte az erejét. – Loki – mondta aztán. – Ez Loki műve. – Miért mondod? – tapogatta kopasz fejét egyre dühödtebben Sif, mintha ujjainak rebegő érintésétől visszanőhetne a haja.

– Mert amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok. Thor zárva találta Loki ajtaját, hát ripityára törte, úgy ment be. Felkapta Lokit, és annyit kérdezett: – Miért? Loki ábrázatáról sütött az ártatlanság. – Mit miért? – Sif haja. A feleségem aranyhaja. Olyan szép volt. Miért vágtad le? Száz kifejezés kergette egymást Loki arcán: ravaszság és alattomosság, vadság és értetlenség. Thor keményen megrázta. Loki leszegte a tekintetét, nagyon igyekezett szégyenkező képet vágni. – Viccesnek találtam. Részeg voltam. Thor lehorgasztotta a fejét. – Sifnek a haja volt a mindene. Az emberek majd azt hiszik, büntetésből lett leborotválva. Hogy csinált valamit, amit nem lett volna szabad, valakivel, akivel nem lett volna szabad. – Hát, igen, az lehet – ismerte be Loki. – Valószínűleg ezt gondolják majd. És sajnos gyökerestül vettem ki a haját, úgyhogy egész életében kopasz marad… – Nem! Azt már nem. – Thor a magasba emelte Lokit, és a szeme közé nézett. Az arcán vihar tombolt. – Sajnos igen. De hát van a világon kalap és kendő is… – Nem fog kopaszon élni – felelte Thor –, mert ha nem teszed vissza a haját most azonnal, Loki, Laufey fia, minden csontot eltörök a testedben. Minden egyes csontot.

És ha a haja ezután nem nő rendesen, visszajövök, és újra minden csontodat eltöröm. És újra meg újra. Ha mindennap megcsinálom, hamar bele fogok jönni – folytatta kissé vidámabban. – Ne! – mondta Loki. – Nem tudom visszanöveszteni a haját. Ez nem így megy. – Ma még bele fog telni egy órába, mire minden csontodat eltöröm – mélázott Thor. – De lefogadom, hogy egy kis gyakorlással akár negyedórára is le tudom szorítani. Érdekes lesz. – Azzal eltörte az első csontot. – Törpék! – sikoltotta Loki. – Hogy mondtad? – Törpék! Ők bármit elkészítenek. Tudnak csinálni Sifnek is aranyhajat, olyan hajat, ami odaforr a fejbőréhez, és normálisan nő. Tökéletes aranyhajat. Képesek rá, esküszöm! – Akkor menj, és beszélj velük. – Thor leejtette Lokit a feje fölül a földre. Loki talpra kászálódott, és eliszkolt, mielőtt Thor még több csontját eltörte volna. Felhúzta azt a cipőjét, amivel az égen is tudott utazni, és elment Svartalfheimbe, a törpék műhelyeihez. Némi töprengés után arra jutott, hogy az a három törpe a legleleményesebb, akik Ívaldi fiaiként voltak ismertek. Loki felkereste az Ívaldi fiai néven emlegetett törpéket a föld alatti kovácsműhelyükben. – Üdv, Ívaldi fiai. Érdeklődtem, és itt azt mondják, Brokk és a testvére, Eitri a valaha élt legügyesebb törpék.

– Nem igaz – mondta Ívaldi egyik fia. – Mi vagyunk a legjobb kézművesek. – Engem biztosítottak, hogy Brokk és Eitri ugyanolyan jó kincseket tudnak csinálni, mint ti. – Hazugság! – mondta Ívaldi legmagasabb fia. – Egy lópatkót se bíznék azokra a kétbalkezes kontárokra. Ívaldi legkisebb és legbölcsebb fia csak vállat vont. – Akármit csinálnak, mi túlszárnyaljuk. – Úgy tudom, versenyre hívtak ki titeket – folytatta Loki. – Három kincset kell készítenetek. Az Ázok bírálják el, kié lett a legjobb. Jut eszembe, az egyik kincs haj legyen, folyton növő, tökéletes aranyhaj. – Meg tudjuk csinálni – vágta rá Ívaldi egyik fia. Még Loki is alig tudta őket megkülönböztetni. Loki átkelt a hegyen, hogy meglátogassa a Brokk nevű törpét, a testvérével, Eitrivel közös műhelyükben. – Ívaldi fiai három kincset készítenek ajándékba Asgard isteneinek – mesélte nekik. – Az istenek fogják elbírálni a kincseket. Ívaldi fiai azt üzenik, biztosak benne, hogy te meg Eitri nem tudtok olyan jót csinálni, mint ők. Kétbalezes kontároknak neveztek benneteket. Brokk nem volt ostoba. – Ez nekem bűzlik, Loki. Biztos, hogy ez nem a te műved? Nagyon is rád vallana, ha összeugrasztanál engem meg Eitrit Ívaldi fiaival. Loki olyan őszinte képet vágott, amilyet csak bírt. – Nekem semmi közöm hozzá – mondta ártatlanul. – Csak gondoltam, jobb, ha tudjátok.

– És neked nincs benne személyes érdeked? – kérdezte Brokk. – A világon semmi. Brokk bólintott, és felnézett Lokira. A testvére, Eitri remek kézműves volt, de kettejük közül Brokk volt az okosabb és elszántabb. – Akkor örömmel mérkőzünk meg Ívaldi fiaival, melyikünk az ügyesebb, és az istenekre bízzuk a döntést. Mert szemernyi kétségem sincs felőle, hogy Eitri jobb és szebb dolgokat tud kovácsolni, mint Ívaldi bandája. De tegyük a versenyt érdekesebbé, személyessé, Loki. Mit szólsz? – Mire gondolsz? – kérdezte Loki. – A fejedre. Ha mi nyerjük meg a versenyt, megkapjuk a fejedet, Loki. Sok minden zajlik a fejedben, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Eitri csodás szerkezetet tudna belőle készíteni. Mondjuk egy gondolkodógépet. Vagy egy tintatartót. Loki rendületlenül mosolygott, belül azonban a homlokát ráncolta. Pedig olyan jól indult a nap! Mindegy, csak tennie kell róla, hogy Eitri és Brokk veszítsenek: az istenek kapnak hat csodás ajándékot a törpéktől, és Sif visszakapja az aranyhaját. Sikerülni fog. Végül is ő Loki. – Rendben, a fejem. Nem gond. A hegy túloldalán Ívaldi fiai a kincseiken dolgoztak. Loki nem aggódott miattuk, viszont gondoskodnia kellett róla, hogy Brokk és Eitri semmi esetre se kerülhessen ki győztesen.

Brokk és Eitri beléptek a kovácsműhelybe. Sötét volt bent, csak a narancssárgán izzó faszén adott némi fényt. Eitri levett egy darab disznóbőrt az egyik polcról, és a kovácstűzhelyre vetette. – Pont ilyesmire tartogattam ezt a disznóbőrt. Brokk csak bólintott. – Te kezeled a fújtatót, Brokk – mondta neki Eitri. – Ne lazsálj. Forró legyen a tűz, egyenletesen forró, különben nem sikerül. Járjon a kezed! Brokk elkezdett dolgozni a fújtatóval. Felszította az izzó parazsat. Sokszor csinálta már. Eitri addig figyelte, amíg úgy nem találta, minden a tetszése szerint alakul. Akkor Eitri kiment, hogy a műhelyen kívül dolgozzon a művén. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy nagy fekete rovar röppent be. Nem bögöly volt, nem is döglégy, mindkettőnél nagyobb. Baljósan körözött a szobában. Brokk hallotta Eitri kalapácsának csilingelését a műhely mellől, aztán hallotta, ahogy testvére reszel és hajlít, formál és püföl. A nagy fekete légy – a legnagyobb, legfeketébb légy, ami valaha láttatok – leszállt Brokk keze fejére. Brokk mindkét kezét lefoglalta a fújtató, nem állhatott meg elhessegetni a legyet. Az jó erősen megcsípte a keze fején. Brokk csak dolgozott a fújtatóval tovább. Nyílt az ajtó, Eitri jött be, és óvatosan kihúzta a művét a kovácstűzhelyből. Egy hatalmas vaddisznó volt, csillogó aranysörtékkel.

– Szép munka – dicsérte Brokkot. – Ha csak tized fokkal melegebb vagy hidegebb, az egész időpocsékolás lett volna. – Te is szép munkát végeztél – mondta neki Brokk. A fekete légy a plafon sarkában barátságtalanul, bosszúsan döngicsélt. Eitri fogott egy aranytömböt, és a tűzhelybe tette. – Ez majd lenyűgözi őket. Ha szólok, kezdj dolgozni a fújtatóval, és akármi történik, ne lassíts, ne gyorsíts, és ne állj meg. Most babramunka következik. – Értem – mondta Brokk. Eitri kiment és munkához látott. Brokk megvárta, hogy Eitri szóljon, akkor nekilátott dolgozni a fújtatóval. A légy elgondolkodva körözött a forró, párás helyiségben, majd leszállt Brokk nyakára. Óvatosan kikerült egy verejtékpatakot, és megcsípte Brokk nyakát, amilyen erősen csak tudta. Skarlátszínű vér keveredett a verejtékhez Brokk nyakán, de a törpe nem hagyta abba a munkát. Eitri visszatért. Egy fehéren izzó karperecet vett ki a tűzhelyből. Beledobta a kőkádba, hogy lehűljön. Ahogy az ékszer a vízbe esett, gőz csapott fel. A karperec lehűlt, színe gyorsan narancssárgára, vörösre, majd aranyra változott. – Draupnir a neve – mondta Eitri. – „Csöppentő?” – csodálkozott Brokk. – Fura név egy ékszernek.

– Erre illik – mondta Eitri, és elmagyarázta a testvérének, mitől olyan különleges a műve. – Valamit – folytatta aztán – már nagyon régóta szeretnék elkészíteni. A főművem lesz, de még a másik kettőnél is nehezebb munka. A te feladatod, hogy… – Hogy kezeljem a fújtatót, és ne hagyjam abba? – kérdezte Brokk. – Pontosan. Még az eddiginél is jobban. Végig egyenletes tempóban, különben az egész fabatkát sem ér. – Eitri fogott egy akkora nyersvas tömböt, amekkorát a légy (aki Loki volt) még nem is látott, és beemelte a tűzhelybe. Kiment, aztán szólt Brokknak, hogy kezdheti. Brokk dolgozni kezdett a fújtatóval. Hallotta, amint Eitri kalapácsa le-lesújt, amint nyújt, formál és köt. Loki légy alakjában úgy döntött, elég volt a finomkodásból. Eitri mesterműve le fogja nyűgözni az isteneket, őneki meg levágják a fejét. Loki leszállt Brokk szeme közé, és marni kezdte a törpe szemhéját. A törpe égő szemmel is dolgozott tovább. Loki még mélyebben, erősebben és elkeseredettebben harapdálta. Kiserkedt a törpe vére, kis patakban a szemébe, az arcára folyt. Brokk alig látott valamit. Hunyorgott, és a fejét rázta, hogy megszabaduljon a légytől. Ide-oda rángatta a fejét. Csücsörített és megpróbálta lefújni a legyet. Mindhiába. Az egyre csak csipdeste, és a törpe csak a saját vérét látta. Fájdalom töltötte meg a fejét. Brokk számolt, és amikor teljesen lenyomta a fújtató karját, egyik kezével a légy felé csapott olyan fürgén és

olyan erősen, hogy Loki épp csak hogy megúszta. Brokk újra elkapta a kart, és tovább dolgozott. – Elég! – szólt be Eitri. A légy bizonytalanul repült át a helyiségen. Eitri kinyitotta az ajtót, így ki tudott menekülni. Eitri csalódottan nézett a testvérére. Brokk arca csupa vér és verejték volt. – Nem tudom, mi járt a fejedben – mondta Eitri –, de kis híján tönkretettél mindent. A végén a hőmérséklet ideoda ingadozott. Ez a munkám közel sem sikerült olyan jól, mint reméltem. Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá. Loki sétált be a nyitott ajtón Loki-alakban. – Na, minden kész a versenyre? – Brokk elviszi Asgardba az ajándékaimat az isteneknek, és levágja a fejed – mondta neki Eitri. – Én jobb szeretek itt lenni a műhelyemben, és kovácsolni. Brokk feldagadt szemhéja alól nézett Lokira. – Alig várom, hogy levágjam a fejed – mondta. – Most már tényleg személyes ügy lett.

II. Asgardban három isten ült a trónján: a félszemű Odin, Mindenek Atyja, a vörös szakállú Thor, és a jóképű Frey, a nyári aratás istene. Ők lesznek a bírák. Loki állt előttük, mellette Ívaldi három szinte egyforma fia.

A fekete szakállú, komor Brokk egyedül ácsorgott oldalt, a magával hozott ajándékokat lepellel letakarta. – Tehát mit fogunk megítélni? – kérdezte Odin. – Kincseket – felelte Loki. – Ívaldi fiai ajándékokat készítettek neked, nagy Odin, és Thornak meg Freynek, ahogyan Eitri és Brokk törpék is. Nektek kell eldönteni, hogy a hat közül melyik a legszebb kincs. Ívaldi fiainak ajándékait jómagam mutatom be. Megmutatta Odinnak a Gungnir nevű lándzsát. Gyönyörű fegyver volt, bonyolult rúnákat faragtak bele. – Áthatol bármin, és amikor elhajítod, mindig célt talál – dicsérte a fegyvert Loki. Végül is Odinnak egy szeme volt, nem mindig sikerült tökéletesen céloznia. – És ami ugyanilyen fontos, az erre a lándzsára tett eskü megszeghetetlen. Odin kezében mérlegelte a lándzsát. – Nagyon szép – ennyit mondott. – És itt van egy dús arany hajkorona – folytatta Loki büszkén. – Igazi aranyból. Annak a fejéhez tapad, akinek szüksége van rá, aztán növekszik, és minden szempontból olyan, mint az igazi haj. Ezer aranyszálból áll. – Kipróbálom – mondta Thor. – Sif, gyere ide. A fejét kendővel takaró Sif felállt és előrejött. Levette a kendőt: az istenek lélegzete elállt, amikor meglátták Sif kopasz, rózsaszínű fejét, ő pedig óvatosan a fejére illesztette a törpék aranyparókáját, majd megrázta vadonatúj haját. Az istenek nézték, hogy a paróka alja a

fejbőréhez forr, aztán Sif még sugárzóbban és szebben állt előttük, mint valaha. – Lenyűgöző – mondta Thor. – Szép munka! Sif meglengette aranyhaját, majd kisétált a csarnokból a napfényre, hogy megmutassa új haját a barátainak. Ívaldi utolsó fiának csodás ajándéka kicsi volt, és úgy festett, mint egy darab szövet. Loki Frey elé tette. – Mi ez? Selyemkendőnek tűnik – mondta Frey közömbösen. – Annak – bólintott Loki –, de ha kihajtod, meglátod, hogy egy hajó. Skidbladnir a neve. Mindig jó szelet kap, akármerre jár. És noha hatalmas, az elképzelhető legnagyobb hajó, mint látod, összehajthatod, akár egy szövetdarabot, és elteheted az erszényedbe. Frey le volt nyűgözve, Loki pedig megkönnyebbült. Mindhárom kiváló ajándék. Most Brokk került sorra. A szemhéja duzzadtan vöröslött, a nyakán jókora csípés éktelenkedett. Loki úgy gondolta, Brokk túlságosan magabiztos. Brokk fogta a karperecet, és a magas trónján ülő Odin elé tette. – Ez a Draupnir, azaz „Csöppentő”, mert minden kilencedik éjszaka nyolc ugyanilyen szép aranygyűrű csöppen ki belőle. Megjutalmazhatod velük az embereket, vagy elteheted, hogy növekedjen gazdagságod. Odin megvizsgálta az ékszert, majd a karjára húzta, fel a bicepszére. Csillogott. – Nagyon szép – mondta.

Lokinak eszébe jutott, hogy ugyanezt mondta a lándzsára. Brokk ekkor Frey elé lépett. Felemelt egy leplet, és egy hatalmas, aranysörtéjű vadkan bukkant elő alóla. – Ezt a vadkant a fivérem készítette neked, hogy húzza a harci szekeredet. A leggyorsabb lónál is gyorsabban rohan az égen és a tenger felett. Sosem lesz olyan sötét éjszaka, hogy aranysörtéi ne adnának fényt, és ne lásd, mit csinálsz. Sosem fárad el, és nem hagy cserben. Gullenbursti a neve, az Aranysörtés. Frey arcán látszott, hogy tetszik neki. Akkor is, gondolta Loki, a mágikus hajó, amit össze lehet hajtani, van olyan jó, mint egy megállíthatatlan vadkan, ami világít a sötétben. Úgy vélte, biztonságban van a feje. Brokk utolsó ajándékát pedig már úgyis tönkretette. A lepel alól utolsónak Brokk egy pörölyt vett elő, és letette Thor elé. Thor ránézett, és horkantott: – A nyele elég rövid. Brokk bólintott. – Igen, az én hibám. Én kezeltem a fújtatót. De mielőtt legyintesz rá, hadd mondjam el, mitől egyedi ez a pöröly. Mjöllnir a neve, a Villámfakasztó. Először is törhetetlen, akármilyen keményen csapsz vele, a pöröly mindig sértetlen marad. Thort kezdte érdekelni. Rengeteg fegyvert összetört az évek folyamán, általában azzal, hogy ütött velük.

– Ha elhajítod – folytatta Brokk –, sosem véti el azt, amit célba vettél vele. Thort ez még jobban felcsigázta. Számos, amúgy remek fegyvert vesztett el, mert elhajította, és elvétette a célt. Túl sok elhajított fegyvert látott örökre eltűnni a messzeségben. – Akármilyen erősen vagy akármilyen messze is dobod, mindig visszatér a kezedbe. Thor most már mosolygott. Márpedig a viharisten nem gyakran mosolygott. – A pöröly méretét is változtathatod. Megnő, vagy olyan kicsire zsugorodik, hogy ha akarod, elrejtheted az ingedben. Thor örvendezve összecsapta a kezét, és mennydörgés visszhangzott Asgardban. – Csak hát, mint megjegyezted, a nyele túl rövid – fejezte be szomorúan Brokk. – Az én hibám. Nem dolgoztam rendesen a fújtatóval, mialatt Eitri testvérem a pörölyt kovácsolta. – A nyél rövidsége apró szépséghiba – jelentette ki Thor. – Ez a pöröly majd megvéd bennünket az óriásoktól. Ez a legjobb ajándék, amit valaha láttam. – Megvédi Asgardot. Megvéd mindnyájunkat – bólintott Odin jóváhagyóan. – Ha óriás volnék, nagyon félnék Thortól, amikor nála a pöröly – mondta Frey. – Igen, remek pöröly, blabla. És a haj, Thor? – kérdezte Loki kétségbeesetten. – Sif szépséges új aranyhaja?

– Mi? Ja, igen. A feleségem nagyon szép hajat kapott – mondta Thor, majd a törpére nézett. – Mutasd meg, hogyan nő és zsugorodik a pöröly, Brokk. – Thor pörölye jobb, mint az én csodás lándzsám és remek karperecem – bólintott Odin. – A pöröly lenyűgözőbb, mint a hajóm és a vadkanom – ismerte el Frey. – Megóvja Asgard isteneit. Az istenek meglapogatták Brokk hátát, és mondták neki, hogy az ő és Eitri ajándékánál szebbet sosem kaptak. – Örömmel hallom – mondta Brokk. Lokihoz fordult. – Levágom a fejed, Laufey fia, és magammal viszem. Eitri örülni fog. Csinálunk belőle valami hasznos dolgot. – Hadd… hadd váltsam ki a fejem – kérte Loki. – Adok érte kincset. – Eitrivel nincs szükségünk kincsekre. Van elég. Meg aztán kincseket készítünk. Nem, Loki. A fejedet akarom. Loki egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: – Akkor a tied lehet… ha elkapsz. – És magasra ugrott, majd a fejek felett elszaladt. Egy szempillantás alatt eltűnt. Brokk Thorra nézett. – El tudod kapni? Thor vállat vont. – Nem lenne illendő, de nagyon szeretném kipróbálni a pörölyt. Thor pillanatokon belül visszatért, szorosan fogva Lokit. Az tehetetlen dühvel vicsorgott. Brokk törpe elővette a kését. – Gyere ide, Loki. Hadd vágjam le a fejed.

– Persze, hogyne, vágd csak le a fejem… De ha elvágod a nyakamat, és itt Odinhoz fordulok, ha elvágod a nyakamat, megszeged az egyezségünket, amiben csak a fejemet ígértem oda. Odin biccentett. – Lokinak igaza van. Nincs jogod elvágni a nyakát. – De nem vághatom le a fejét anélkül, hogy el ne vágnám a nyakát! – bosszankodott Brokk. Loki elégedett képet vágott. – Látod, ha az ember végiggondolná, mit mond, nem merne kikezdeni Lokival, a legbölcsebb, legokosabb, legtrükkösebb, legértelmesebb, legjóképűbb… Brokk odasúgott valamit Odinnak. – Az már tisztességes – mondta a javaslatra Odin. Brokk egy bőrcsíkot és egy kést kapott elő. A bőrt Loki szájára tekerte, majd megpróbálta átszúrni a hegyével. – Nem megy – mondta. – A késem nem fog rajtad.

kés

– Mert előrelátón kés elleni védelmet szereztem – mondta szerényen Loki. – Arra az esetre, ha a „nyakamat nem vághatod el” terv nem jönne be. Késpenge engem nem vág meg. Brokk felnyögött, előkapott egy árt, a vargák és cipészek szerszámát, és azzal döfte át a bőrt, lyukat ütve Loki ajkába. Aztán egy erős fonallal összevarrta Loki ajkát. Brokk otthagyta Lokit összevarrt szájjal, aki így nem méltatlankodhatott.

Lokinak jobban fájt, hogy nem tud beszélni, mint az, hogy összevarrták a száját. Most már tudjátok: így szerezték az istenek a legnagyobb kincseiket. Loki hibájából. Még Thor pörölye is Loki hibája. Loki már csak ilyen volt. Akkor is nehezteltél rá, amikor a leghálásabb voltál neki, és akkor is hálás voltál neki, amikor ránézni se bírtál.

AZ ÉPÍTŐMESTER

Thor elment keletre, hogy trollokkal harcoljon. Asgard békésebb lett nélküle, egyszersmind védtelen is. Ez még a korai időkben történt, nem sokkal az Ázok és Vánok közti békekötés után, amikor az istenek még nem rendezkedtek be, és Asgardot nem védte semmi. – Nem hagyatkozhatunk mindig Thorra – jelentette ki Odin. – Szükségünk van védelemre. Jönnek majd az óriások. Jönnek majd a trollok. – Mit javasolsz? – kérdezte Heimdall, az istenek őre. – Falat húzunk. Elég magasat, hogy kint tartsa az óriásokat. Elég vastagot, hogy még a legerősebb troll se tudja áttörni. – Egy ilyen magas és vastag fal építése sok évbe telik – jegyezte meg Loki. Odin rábólintott. – Akkor is kell egy fal. Másnap egy újonnan érkezett jövevény tűnt fel Asgardban. Nagydarab ember volt, a ruhája alapján kovács, mögötte pedig egy csődör lépegetett, egy hatalmas, szürke, széles hátú állat. – Azt mondják, falat akartok építeni – mondta az idegen. – És? – nézett rá Odin. – Én építhetek nektek falat. Olyan magasat, hogy a legmagasabb óriás sem tudja megmászni, olyan vastagot, hogy a legerősebb troll sem tudja áttörni. A köveket olyan

szorosan helyezem egymásra, hogy egy hangya sem fér át köztük. Olyan falat építek, ami ezerszer ezer évig is kitart. – Egy ilyen fal építése nagyon sok időbe telik – mondta Loki. – Korántsem – felelte az idegen. – Megépítem három évszak alatt. Holnap lesz a tél első napja. Csak egy tél, egy nyár és még egy tél kell hozzá. – És mit kérnél cserébe? – kérdezte Odin. – Nem kérek nagy fizetséget ahhoz képest, amit ajánlok. Csupán három dolgot. Először is szeretném feleségül venni a szépséges Freya istennőt. – Az nem kis kérés – mondta Odin. – És engem nem lepne meg, ha ehhez Freyának is lenne egy-két szava. Mi a másik kettő? Az idegen beképzelten vigyorgott. – Ha megépítem a falatokat, kérem Freya kezét, kérem a Napot, ami nappal fényesen ragyog az égen, és kérem a Holdat, ami éjjel világít nekünk. Ha az istenek megadják nekem ezt a hármat, megépítem a falat. Az istenek Freyára néztek. Ő nem szólt semmit, de az ajkát összeszorította, és arca elfehéredett a haragtól. Nyakában lógott a Brísing-nyakék, ami a bőréhez érve úgy ragyogott, akár a sarki fény, a fürtjeit hátrafogó aranypánt majdnem olyan fényesen csillogott, mint a haja. – Menj és várj odakint – mondta Odin az idegennek. A férfi elment, de előtte megkérdezte, hol talál eleséget és

vizet a csődörének, amit Svadilfarinak nevezett, azaz szerencsétlen utazónak. Odin a homlokát dörgölve nézett a többi istenre. – Nos? Az istenek egyszerre beszélni kezdtek. – Csend! – bődült el Odin. – Egyenként! Minden istennek megvolt a maga véleménye, és minden vélemény egybeesett: Freya, a Nap és a Hold túl értékes, hogy egy idegennek adják, még ha az meg is tudja építeni nekik a falat három évszak alatt. Freya még hozzátett valamit. Úgy vélte, a férfi verést érdemel pimaszságáért, aztán ki kell dobni Asgardból, hogy menjen a dolgára. – Akkor hát döntöttünk – mondta Odin, Mindenek Atyja. A csarnok sarkából száraz köhintés hallatszott. Olyan köhintés, ami figyelemfelkeltésre szolgál, és az istenek arra is fordultak, hogy lássák, ki köhintett. Lokit látták, aki őket bámulta. Mosolyogva felemelte egy ujját, mintha fontos mondandója lenne. – Figyelmen kívül hagytok egy lényeges dolgot. – Nem hinném, hogy bármi felett is elsiklott volna a figyelmünk, bajkeverő – mondta neki Freya csípősen. – Mind figyelmen kívül hagyjátok, hogy amit ez az idegen javasol, az, akárhogy is nézzük, lehetetlen vállalkozás. Nincs a világon senki, aki olyan magas és vastag falat tudna építeni, amiről ő beszélt, és befejezze

tizennyolc hónap alatt. Még egy isten vagy óriás sem, nemhogy egy halandó ember. A bőrömet tenném rá. Erre az istenek elismerően bólogattak és dörmögtek. Freya kivételével, mert ő dühbe gurult. – Bolondok vagytok. Főleg te, Loki, mert olyan okosnak hiszed magad. – Lehetetlen feladatra vállalkozik – magyarázta Loki. – Azt javaslom, hogy egyezzünk bele a követelésébe és az árba, de kemény feltételekkel: nem kaphat segítséget az építéshez, és három évszak helyett egy alatt kell elvégeznie a munkát. Ha a nyár első napján a fal nincs kész, márpedig nem lesz, nem fizetünk neki semmit. – És ő miért menne ebbe bele? – kérdezte Heimdall. – És nekünk mi hasznunk származna belőle ahhoz képest, hogy nincs falunk? – kérdezte Freya. Loki igyekezett uralkodni a türelmetlenségén. Hát az összes isten ostoba? Magyarázni kezdte, mintha gyerekeknek beszélne. – Elkezdi építeni a falat. Nem fejezi be. Hat hónapot dolgozik fizetség nélkül, feleslegesen. A hat hónap lejártával elkergetjük, akár meg is verhetjük a pimaszságáért, aztán azt, ami elkészült, használhatjuk alapzatnak a falhoz, amit majd mi fejezünk be évek alatt. Nem kockáztatjuk Freyát sem, a Napot és a Holdat meg pláne nem. – De miért mondana igent arra, hogy egyetlen évszak alatt építi meg? – kérdezte Tyr.

– Talán nem mond igent, de fennhéjázónak tűnik, magabiztosnak. Nem az a fajta, aki nemet mond egy kihívásra. Az istenek dörmögtek, hátba veregették Lokit, megdicsérték, hogy nagyon ravasz, milyen szerencse, hogy az, és hogy mellettük áll, így most ingyen építtetnek egy alapzatot, és mind gratuláltak egymásnak, hogy milyen okosak és milyen remekül alkudoznak. Freya egy szót sem szólt. A fény nyakláncát tapogatta, a törpék ajándékát. Ezt lopta el tőle Loki fóka alakban, amikor fürdött, aztán Heimdall fóka alakban megküzdött Lokival, hogy visszaszerezze. Freya nem bízott Lokiban. Nem volt ínyére a beszélgetés alakulása. Az istenek a csarnokukba hívatták az építőmestert. Az idegen végignézett az isteneken. Mind hangulatban voltak, vigyorogva Egyedül Freya nem mosolygott. – Nos? – kérdezte az építőmester.

bökdösték

jó

egymást.

– Három évszakot kértél – kezdte Loki. – Egyet adunk, csak egyet. Holnap lesz a tél első napja. Ha a nyár első napjára nem vagy készen, fizetség nélkül távozol. De ha befejezed a falat, olyan magasan és vastagon, amiben megállapodtunk, akkor megkapsz mindent, amit kértél: a Holdat, a Napot és a szépséges Freyát. A fal építésében senki nem segíthet, egyedül kell dolgoznod. Az idegen pár pillanatig nem szólt semmit. A távolba meredt, mintha Loki szavait és feltételeit mérlegelné. Aztán az istenekre nézett, és vállat vont.

– Azt mondtátok, nem kaphatok külső segítséget. Szeretném, ha a lovam, Svadilfari segítene idecepelni a köveket, amikből megépítem a falat. Nem hiszem, hogy ez észszerűtlen kérés. – Nem észszerűtlen – értett egyet Odin, és az istenek bólogattak, és egyetértettek abban, hogy lovak nélkül valóban nem lehet nehéz köveket cipeltetni. Akkor esküt tettek, a leghatalmasabb esküt, az istenek meg az idegen, hogy egyik oldal sem árulja el a másikat. Megesküdtek a fegyvereikre, megesküdtek Draupnirra, Odin arany karperecére, és megesküdtek Gungnirra, Odin lándzsájára, márpedig a Gungnirra tett eskü megszeghetetlen volt. Másnap reggel, ahogy kelt a nap, az istenek felsorakoztak megnézni, hogyan dolgozik ez az ember. Az a tenyerébe köpött, és elkezdte ásni a nagy árkot, amibe az első kövek majd kerülnek. – Jó mélyre ás – jegyezte meg Heimdall. – Jó gyorsan ás – tette hozzá Frey, Freya testvére. – Jó, persze, rendkívüli árokásó – mondta morcosan Loki. – De képzeljétek el, hány követ kell idecipelnie a hegyekből. Árkot ásni egy dolog. Teljesen más köveket cipelni sok mérföldön át segítség nélkül, aztán egyiket a másikra helyezni olyan szorosan, hogy egy hangya se férjen át köztük, ráadásul magasabbra a legmagasabb óriásnál. Freya undorral nézett rá, de nem szólt semmit.

Amikor lement a nap, az építőmester felült a lovára, és elindult a hegyek felé az első kövekért. A ló üres, alacsony szánt húzott maga után a puha földön. Az istenek utánanéztek. A sápadt hold magasan állt a kora téli égen. – Egy hét múlva ér csak vissza – jósolta Loki. – Kíváncsi vagyok, hány követ bír el az a ló. Erősnek látszik. Az istenek bementek a csarnokba, volt nagy vigasság meg nevetés. Csak Freya nem nevetett. Pirkadat előtt havazott, finom porszerű hópelyhek szitáltak, sejtetve, hogy nagy hó várható még télen. Heimdall, aki látott mindent, ami Asgard felé közeledett, és akinek figyelmét semmi nem kerülte el, még sötétben költötte fel az isteneket. Összegyűltek az ároknál, amit az idegen előző estig ásott. Az erősödő fényben figyelték a lova mellett bandukolva közeledő építőmestert. A ló egyenletes tempóban haladt. Több tucat gránittömböt húzott, melyek olyan nehezek voltak, hogy a szán talpa mély csapást hagyott a fekete földben. Az isteneket meglátva az idegen integetett, és vidáman jó reggelt köszönt. A kelő napra mutatott, és az istenekre kacsintott. Aztán kifogta a lovat a kövek elől, kicsapta legelni, ő meg belegörgette az első gránittömböt az árokba. – Az a ló nagyon erős – jegyezte meg Baldur. – Egy átlagos ló nem lenne képes ilyen nehéz köveket húzni. – Erősebb, mint hittük – értett egyet Kvasir. – Á, hamar elfárad – legyintett Loki. – Ez volt az első napja. Nem fog minden éjjel ennyi követ cipelni. És

közeleg a tél. Mély hó lesz, vakító hóvihar, nehéz lesz feljutni a hegyekbe. Nincs miért aggódnunk. Minden a terv szerint halad. – Szívből utállak – mondta neki Freya, aki mosolytalanul állt mellette. A hajnali fényben visszament Asgardba, nem maradt ott, hogy nézze, ahogy a kovács lerakja a fal alapzatát. Az építőmester és a ló minden éjjel elindultak a hegyekbe, és minden reggel visszatértek, a ló minden alkalommal húsz gránittömböt húzott, melyek mind magasabbak voltak a legmagasabb embernél. A fal minden nappal egyre nőtt, estére mindig nagyobb és impozánsabb lett. Odin magához hívta az isteneket. – A fal gyorsan emelkedik, és mi megszeghetetlen esküt tettünk, gyűrűesküt és fegyveresküt, hogy ha időben befejezi, megkapja a Napot, a Holdat és a szépséges Freya kezét. A bölcs Kvasir azt mondta: – Egyetlen ember sem képes arra, amire ez az építőmester. Az a gyanúm, hogy nem is ember. – Talán óriás – mondta Odin. – Bárcsak itt volna Thor – sóhajtott Baldur. – Thor trollokat kalapál el keleten – emlékeztette Odin. – És még ha vissza is térne, az eskünk kötelez. Loki nyugtatta őket: – A semmin aggódunk, mint a vénasszonyok. Az építőmester akkor sem fogja befejezni a falat a nyár első

napja előtt, még ha ő a legerősebb óriás is a földön. Képtelenség. – Bárcsak Thor itt lenne – mondta Heimdall is. – Ő tudná, mit tegyünk. Esett a hó, ám még a mély hó sem akadályozta az építőmestert, és nem lassította Svadilfarit, a lovát. A szürke csődör fáradhatatlanul húzta a kövekkel megrakott szánt hótorlaszokon át, hóviharok közepette, fel meredek hegyoldalakon és le jeges szurdokokban. Hosszabbodtak a nappalok. Minden reggel korábban pirkadt. A hó olvadni kezdett, olyan sűrű, ragacsos sarat hagyott, ami rátapad a bakancsra, és lehúzza az embert. – Az a ló nem lesz képes ebben a sárban sziklákat húzni – jósolta Loki. – A sziklák lesüllyednek, a ló meg csúszkálni fog. Csakhogy Svadilfari biztos léptű és higgadt volt még a legsűrűbb, leghígabb sárban is, elhúzta a sziklákat Asgardba, pedig a nehéz szán mély árkokat hagyott a domboldalakon. A kovács már több száz láb magasra cipelte fel egyesével a köveket. A sár megszáradt, és kibújtak a tavaszi virágok: sárga martilapu és tömérdek fehér kökörcsin. Az Asgard körül épülő fal fenséges látványt nyújtott. Ha elkészül, áthatolhatatlan lesz: se óriás, se troll, se törpe, se halandó nem fog átjutni rajta. Az idegen rendíthetetlen jókedvvel építette. Nem zavarta eső vagy hó se őt, se a lovát. Minden reggel meghozták a sziklákat a hegyekből, mindennap rakosgatta a gránittömböket.

Elérkezett a tél utolsó napja. Az istenek ültek a trónjukon Asgardban, és tanakodtak. – A Nap – ingatta a fejét Baldur. – Oda kell adnunk a Napot. – Azért tettük a Holdat az égre, hogy jelezze a napot és a hetek végét – mondta Mani komoran. – És ezentúl nem lesz Hold. – Na és Freya? Mit csinálunk Freya nélkül? – kérdezte Tyr. – Ha ez az építőmester tényleg óriás – szólalt meg Freya metszőn –, akkor hozzá kell mennem, és követnem Jotunheimbe. Érdekes lesz látni, kit gyűlölök majd jobban: őt, amiért elvitt, vagy titeket, amiért neki adtatok. – Ne légy ilyen… – kezdte Loki, de Freya közbevágott: – Ha ez az óriás elvisz engem, a Napot és a Holdat, akkor csak egyet kérek Asgard isteneitől. – Nevezd meg – mondta Odin, Mindenek Atyja, aki egész eddig nem szólt. – Mielőtt elmegyek, szeretném látni annak a halálát, aki ezt a szerencsétlenséget okozta – mondta Freya. – Szerintem így tisztességes. Ha az óriások földjére kell mennem, ha a Holdat és a Napot leveszik az égből, és a világ örök sötétségbe borul, akkor annak az élete legyen az ára, aki idejuttatott bennünket. – Ó, nagyon nehéz megállapítani, ki a hibás – mondta Loki. – Ki emlékszik már, hogy ki mit javasolt? Emlékeim szerint az összes isten egyenlően felelős ezért a

szerencsétlen baklövésért. Mind javasoltuk, mind egyetértettünk vele… – Te javasoltad – vágott a szavába Freya. – Te beszélted rá ezeket az idiótákat. És ezért holtan akarlak látni, mielőtt elhagyom Asgardot. – Mi mind… – kezdte Loki, de látta az istenek arcát a csarnokban, és elhallgatott. – Loki, Laufey fia – szólalt meg Odin. – A te rossz tanácsod juttatott bennünket ide. – Pont olyan rossz volt, mint az összes többi – tette hozzá Baldur. Loki neheztelőn nézett rá. – Ha nem akarjuk megszegni az ígéretünket, az építőmesternek el kell vesztenie a fogadást – jelentette ki Odin. – Kudarcot kell vallania. – Nem értem, mit vársz tőlem – vont vállat Loki. – Tőled nem várok semmit, de ha ez az építőmester holnap estére befejezi a falat, fájdalmas és lassú halál vár rád. Rossz és szégyenletes halál. Loki egyik istenről a másikra nézett, és mindegyikük arcán dühöt és neheztelést látott. A halálát látta. Kegyelmet vagy megbocsátást nem látott. Tényleg rossz halál lesz. De mik a lehetőségek? Mit tehet? Az építőmestert nem meri megtámadni. Viszont… Loki bólintott. – Bízzátok rám. Kiment a csarnokból, és egyik isten sem állította meg. Az építőmester helyére rakta az aznapi utolsó kövét. Másnap, a nyár első napján, ahogy a nap lemegy, befejezi

a falat, aztán elhagyja Asgardot a fizetségével. Már csak húsz gránittömb. Leereszkedett a durván ácsolt faállványzaton, és füttyentett a lovának. Svadilfari szokás szerint a hosszú fűben legelt az erdő szélén, majdnem fél mérföldre a faltól, de mindig azonnal jött, ha a gazdája füttyentett neki. Az építőmester megragadta az üres szán kötelét, hogy befogja elé a nagy szürke csődört. A nap már alacsonyan állt az égen, de még órákig nem nyugszik le, a holdkorong, ha sápadtan is, de magasan állt az égbolton. Hamarosan mindkettő az övé lesz, a nagy fény és a kisebb, no meg Freya úrnő, aki szépségesebb a napnál és holdnál is. Ám az építőmester sosem ivott előre a medve bőrére. Nagyon keményen dolgozott egész télen át… Ismét füttyentett a lónak. Furcsállta, mert még sosem kellett kétszer füttyentenie. Most már látta Svadilfarit, a fejét rázta és szinte táncolt a tavaszi rét vadvirágai között. Tett egy lépést előre, aztán vissza, mintha valami csábító illatot érezne a tavaszi estében, de nem tudná megmondani, mi az. – Svadilfari! – hívta az építőmester, mire a csődör a fülét hegyezte, és a réten át megiramodott feléje. Az építőmester elégedetten nézte a felé tartó lovat. Patadübörgés hallatszott a réten, a visszhang visszaverődött a magas szürke gránitfalról, és az építőmesternek egy pillanatra az az érzése támadt, hogy egy egész ménes tart felé. Nem, csak egy ló, gondolta.

Megrázta a fejét, és ráébredt a tévedésére. Nem egy ló. Két ló… A másik ló egy vörösessárga kanca volt. Az építőmester első látásra tudta, hogy kanca, nem is kellett a lábai közé néznie. Minden porcikájáról, minden mozdulatáról lerítt, hogy nőstény. Svadilfari futás közben megfordult, majd lassított, felágaskodott és hangosan nyerített. A vörös kanca nem törődött vele. Megállt, mintha a csődör ott se lenne, és fejét leszegve legelt a fűben, ahogy Svadilfari közeledett hozzá, de amikor majdnem odaért, a kanca elfutott, előbb könnyedén, majd vágtázva, és a szürke csődör utánafutott, igyekezett utolérni, de állandóan le volt maradva egy-két hosszal, a kanca farát és farkát próbálta elkapni a fogával, de sose sikerült neki. Együtt szaladtak át a réten az alkonyi puha aranyfényben, a szürke meg a barna ló, horpaszukon csillogott a verejték. Szinte táncoltak. Az építész hangosan tapsolt, füttyentett, Svadilfari nevét kiáltotta, de a csődör ügyet sem vetett rá. Az építőmester akkor futásnak eredt, hogy elkapja és észhez térítse a lovát, de a kanca mintha értette volna, mire készül, lassított, fülét és sörényét a csődör fejéhez dörgölte, majd úgy megiramodott az erdő széle felé, mintha farkasok üldöznék. Svadilfari utánarohant, és pillanatokon mindketten eltűntek az árnyékos erdőben.

belül

Az építőmester káromkodott, köpött egy hegyeset, és várta, hogy visszatérjen a lova. Nyúltak az árnyékok, ám Svadilfari csak nem jött. Az építőmester visszament a szánhoz. Még egyszer az erdő felé nézett. Majd a tenyerébe köpött, megfogta a köteleket, és elkezdte húzni a szánt a fűvel és tavaszi virágokkal teli réten át a hegyi kőfejtő felé. Nem ért vissza pirkadatra. A nap már magasan állt az égen, mire visszatért Asgardba, a szánt húzva maga mögött. Tíz kőtömb volt rajta, ennyit bírt el, húzta-húzta, szidta a köveket, de minden rántással közelebb ért a falhoz. A szépséges Freya állt a kapuban, és őt figyelte. – Csak tíz kőtömböt hoztál – mondta. – Kétszer annyi kell, hogy befejezd a falat. Az építőmester nem felelt. Közömbösen, merev arccal vonszolta a köveket a félkész kapu felé. Már nem mosolygott, nem kacsingatott. – Thor visszatér keletről – közölte vele Freya. – Hamarosan velünk lesz. Asgard istenei kijöttek nézni, hogy az építőmester a fal felé vonszolja a köveket. Védelmezőn körülállták Freyát. Eleinte némán figyeltek, majd elmosolyodtak, felfelkuncogtak, és kérdéseket kiabáltak neki. – Hé! – kiáltotta Baldur. – Ha befejezed a falat, csak a Napot kapod meg. Gondolod, hogy haza tudod vinni? – És a Holdat? – mondta Mani. – Kár, hogy nincs veled a lovad. Ő elbírta volna az összes követ.

És az istenek nevettek. Erre az építőmester elengedte a szánt. Az istenek felé fordult. – Csaltatok! – mondta. Az arca kivörösödött az erőlködéstől és a haragtól. – Nem csaltunk – mondta Odin. – Nem jobban, mint te. Azt hiszed, engedtük volna, hogy megépítsd a falat, ha tudjuk, hogy óriás vagy? Az építőmester fél kézzel felvett egy kőtömböt, nekivágta egy másiknak, mire az kettétört. Aztán az istenek felé fordult fél kőtömbbel mindkét kezében, és immár húsz, harminc, ötven láb magas volt. Az arca eltorzult: már nem az a nyugodt, higgadt idegen volt, aki egy évszakkal korábban megérkezett Asgardba. Az arca olyan lett, akár egy kőszirt gránitfala, harag és gyűlölet torzította-faragta. – Én hegyi óriási vagyok, de ti, istenek, mind csalók és esküszegők! Ha meglenne a lovam, befejezném a falat. Elvinném a szépséges Freyát, a Napot és a Holdat fizetségnek. Itt hagynálak benneteket a sötétben és hidegben, a szívet derítő szépség nélkül. – Nem szegtük meg az esküt – mondta Odin. – Most viszont nem véd semmiféle eskü tőlünk. Az óriás dühösen felordított, és az istenek felé rohant, mindkét kezében egy hatalmas gránittömbbel. Az istenek félreálltak, és az óriás csak most vette észre, ki áll mögöttük. Egy hatalmas isten, vörös szakállú és izmos, vaskesztyűben, a kezében fogott pörölyt egyszer

meglengette, és amikor a pöröly az óriás felé mutatott, elengedte. A tiszta égből villám csapott le, amit tompa mennydörgés követett, és a pöröly kirepült Thor kezéből. Az óriás látta, hogy a pöröly gyorsan nő, ahogy feléje repül, aztán már soha többé semmit nem látott. Az istenek maguk fejezték be a falat, noha sok hétbe telt nekik kivájni és elvinni az utolsó pár tömböt a kőfejtőből magasan a hegyekben, elvonszolni egész Asgardig, aztán helyükre emelni a kapu tetejére. Ezek a tömbök nem lettek olyan formásak és pontosak, mint amiket az építészmester faragott meg. Az istenek közül néhányan azon a véleményen voltak, hogy még később kellett volna megölni az óriást, amikor már majdnem kész a fal. Thor azt mondta, örül, hogy az istenek ilyen jó mókával várták, amikor hazatért keletről. Furcsamód Loki nem jelent meg hogy learassa a dicséretet, amiért elcsalta Svadilfarit. Senki sem tudta, hol jár, noha beszéltek egy pompás kancáról, amit a réteken láttak Asgard alatt. Loki szinte egész évben távol maradt, és amikor megjelent, egy szürke csikó kísérte. Gyönyörű csikó volt, bár négy helyett nyolc lába volt; követte Lokit, ahová csak ment, az orrával bökdöste, úgy viselkedett, mintha Loki az anyja lenne. Mint ahogy természetesen az is volt. A csikóból felnőve Sleipnir lett, hatalmas szürke csődör, a leggyorsabb és legerősebb ló, ami valaha volt vagy lesz. Még a szelet is lefutotta.

Loki Odinnak ajándékozta a legjobb lovat, amit istenek vagy emberek csak láttak. Sokan megcsodálták Odin lovát, de csak a bátrak merték szóba hozni Loki jelenlétében, kétszer pedig soha senki. Loki mindent megtett, hogy megnehezítse az életedet, ha hallotta, hogy arról beszélsz, hogyan csalta el Svadilfarit a gazdájától, és hogy megmentette az isteneket a saját rossz ötletétől. Loki nehezen engesztelődött ki. Hát így készült el az istenek fala.

LOKI GYERMEKEI

Loki jóképű volt, és ezt tudta is magáról. Az emberek kedvelni akarták, hinni akartak neki, pedig a legjobb esetben is megbízhatatlan és önző volt, a legrosszabban pedig bajkeverő, sőt gonosz. Egy Sigyn nevű nőt vett feleségül. Sigyn gyönyörű volt, amikor Loki udvarolt neki, és feleségül vette, ám azóta állandóan úgy festett, mint aki rossz hírre számít. Szült Lokinak egy fiút, Narfit, majd nem sokkal később egy másikat, Válit. Loki néha hosszú időre eltűnt, és ilyenkor Sigynről lerítt, hogy a lehető legrosszabb hírre számít, de Loki végül mindig visszatért hozzá, feszengve és bűntudatosan, de közben mintha nagyon büszke is lett volna magára. Háromszor ment el, és háromszor tért vissza. Amikor Loki harmadszorra tért vissza Asgardba, Odin magához kérette. – Volt egy álmom – mondta a félszemű bölcs isten. – Vannak gyermekeid. – Van egy fiam, Narfi. Jó fiú, de be kell vallanom, nem mindig hallgat az apjára. Meg egy másik fiam, Váli, aki engedelmes és szófogadó, csak… – Nem rájuk gondolok – fojtotta bele a szót Odin. – Van három másik gyermeked is, Loki. Azért osontál el, hogy a napjaidat és éjszakáidat az óriások földjén töltsd Angrboda, az óriásnő társaságában. Ő három gyereket szült neked. Láttam őket a lelki szemeimmel álmomban,

és a látomásomból tudom, hogy az eljövendő időkben az istenek legnagyobb ellenségei lesznek. Loki erre nem szólt semmit. Próbált szégyenkező képet vágni, de csak elégedett kifejezésre futotta. Odin magához hívatta a többi istent, élükön Tyrrel és Thorral, és elküldte őket óriásföldre, hogy Loki gyerekeit Asgardba hozzák. Az istenek útra keltek az óriások földjére. Sok veszéllyel dacoltak, míg el nem érték Angrboda erődjét. Az óriásnő nem számított rájuk, gyerekei a nagycsarnokban játszottak. Loki és Angrboda gyerekeit látva az istenek megdöbbentek, de szándékukat nem másították meg. Megragadták és megkötözték a gyerekeket: a legidősebbet egy fenyőfa lekérgezett törzséhez kötözve cipelték, a legkisebbre fűzfaágból készített szájkosarat húztak, és hurkot tettek a nyakába póráz gyanánt, a legkisebb meg mellettük battyogott durcásan, nyugtalanítóan. A középső gyerek jobbján lévők egy szépséges fiatal lányt láttak, a balján lévők viszont igyekeztek rá sem nézni, mert egy halott lányt láttak, akinek bőre és húsa feketére rohadt. – Nem tűnt fel semmi? – kérdezte Thor Tyrt, amikor harmadik napja tartottak hazafelé az óriások földjéről. Letáboroztak éjszakára egy kis tisztáson, és Tyr éppen Loki középső gyerekének szőrös nyakát vakargatta. – Micsoda? – Az óriások nem követnek bennünket. Még ezeknek az anyja sem jött utánunk. Mintha akarnák, hogy elvigyük Loki gyerekeit óriásföldről.

– Ostobaság – mondta Tyr, de a tűz melegénél is megborzongott. Még két nap vesződséges utazás után értek vissza Odin csarnokába. – Ezek Loki gyermekei – mondta Tyr. Loki első gyermekét egy fenyőfához kötözték, de immár annál is nagyobbra nőtt. Jormungandnak hívták, és kígyó volt. – Sokat nőtt útközben – tette hozzá Tyr. – Óvatosan – intett Thor. – Perzselő fekete mérget köp. Megcélzott engem is, de elvétett. Ezért kötöztük a fejét a fához. – Még gyerek, növésben van – mondta Odin. – Majd oda küldjük, ahol senkit nem bánthat. Odin elvitte a kígyót a minden földek mögötti tengerpartra, a Midgardot övező tengerhez, és ott szabadon engedte Jormungandot, nézte, ahogy becsusszan a hullámok közé, és tekergőzve elúszik. Odin fél szemével addig követte, amíg Jormungand el nem tűnt a horizonton, és eltöprengett, helyesen cselekedett-e. Nem tudta. Úgy tett, ahogyan azt álma tanácsolta, de az álmok többet tudnak, mint amennyit elárulnak akár a legbölcsebb istennek is. A kígyó addig nő majd a világóceán szürke vizében, míg körbe nem éri a Földet. Jormungandot úgy nevezik el: a midgardi kígyó. Odin visszatért a nagycsarnokba, és megparancsolta Loki lányának, hogy lépjen elő.

A lányra bámult: az arca jobb fele rózsaszín és fehér volt, az a szeme zöld, akár Lokié, karmazsinpiros ajka telt; viszont arca bal felén a bőr foltos és barázdált, tele a halál zúzódásaival, vak szeme színtelenül oszladozott, ajaktalan szája aszottan feszült a barna fogakon. – Hogy hívnak, lány? – kérdezte tőle. – Helnek, tisztelettel, Mindenek Atyja. – Udvarias gyerek vagy, azt meg kell adni. Hel nem felelt, csak nézett rá egyetlen zöld szemével, amely pillantása éles volt, akár a jég, meg a másik, tompa és élettelen szemével, és Odin nem látott benne félelmet. – Élsz? – kérdezte a lányt. – Vagy holttetem vagy? – Csak Hel vagyok, Angrboda és Loki lánya. Legjobban a holtakat szeretem. Egyszerű lelkek, tisztelettel beszélnek velem. Az élők undorral néznek rám. Odin a lányt méregette, és felidézte álmait. – Ez a gyermek lesz a sötét helyek legmélyebbikének uralkodója, a holtak ura mind a kilenc világban – döntötte el. – A szegény lelkek királynője, akik méltatlan halált halnak, betegségtől vagy öregségtől, balesetben vagy gyermekágyban. A harcosok, akik csatában halnak meg, hozzánk kerülnek Valhallába. De a holtak, akik más módon távoznak az élők közül, az övéi lesznek, őt szolgálják a sötétben. Amióta elszakították anyjától, Hel most először fél szájjal elmosolyodott. Odin levitte Helt a fénytelen világba, és megmutatta neki a hatalmas csarnokot, ahol majd alattvalóit fogadja,

és nézte, hogy a lány elnevezi a tárgyakat: – A tálam neve Éhség lesz. – Hel felvett egy kést. – Ez Éhezés. Az ágyam pedig Betegágy. Ezzel Odin gondoskodott Loki és Angrboda két gyerekéről. Egyik az óceánba került, a másik a sötétségbe a Föld alatt. De mi legyen a harmadikkal? Amikor Loki harmadik, legkisebb gyerekét elhozták az óriások földjéről, akkora volt, akár egy kutyakölyök. Tyr a nyakát és fejét vakargatta, és miután levette a szájkosarát, játszott vele. Farkaskölyök volt, szürke-fekete bundájú, szeme sötét borostyán színű. A farkaskölyök nyers húst evett, de úgy beszélt, ahogy egy férfi, az emberek és istenek nyelvén, és büszke volt. Fenrirnek hívták a kis bestiát. Ő is gyorsan nőtt. Egyik nap farkasnyi volt, másnap medvényi, aztán jávorszarvasnyi. Az istenek mind féltek tőle, Tyrt kivéve. Ő még mindig játszott vele, és egyedül etette hússal mindennap. És a vadállat mindennap egyre többet evett, és mindennap egyre nagyobbra nőtt, egyre vadabb és erősebb lett. Odin baljós érzéssel nézte a növekvő farkas-gyermeket, mert álmában a farkas jelen volt mindenek végén, és Odin minden álmának legvégén csak Fenrir farkas topázszín szemét és éles fehér fogát látta. Az istenek tanácsot ültek, és eldöntötték, hogy béklyóba verik Fenrirt. Súlyos láncokat és bilincseket kovácsoltak az istenek műhelyében, és azokat Fenrirhez vitték.

– Tessék! – mondták az istenek, mintha új játékot találtak volna ki. – Olyan gyorsan nősz, Fenrir. Ideje kipróbálni az erődet. Itt van a legnehezebb lánc. El tudod törni? – El tudom – felelte Fenrir farkas. – Tegyétek rám. Az istenek körbetekerték a súlyos lánccal Fenrirt, és megbéklyózták a mancsait. A farkas mozdulatlanul tűrte. Az istenek összemosolyogtak, miközben megláncolták. – Most! – bődült el Thor. Fenrir megfeszítette lábizmait, és a láncok úgy elpattantak, akár a száraz gallyak. A nagy farkas diadalmasan és örömmel vonított a holdra. – Széttörtem a láncotokat. Ezt ne feledjétek. – Nem felejtjük – mondták az istenek. Másnap Tyr ment a farkashoz a hússal. – Széttörtem a bilincset – újságolta neki Fenrir. – Könnyedén széttörtem. – Szét bizony. – Szerinted megint próbára tesznek? Mindennap egyre erősebb leszek. – Megint próbára tesznek – mondta Tyr. – A jobb kezemet tenném rá. A farkas tovább nőtt, és az istenek a kovácsműhelyben új láncot kovácsoltak. Minden szeme olyan nehéz volt, hogy egy halandó el sem bírta. A legerősebb fémet használták, amit találtak: a földből vett fémet keverték az égből hullott fémmel. Ez a lánc a Dromi nevet kapta.

Az istenek az alvó Fenrirhez cipelték a láncot. A farkas kinyitotta a szemét. – Megint? – kérdezte. – Ha ebből a láncból kiszabadulsz – mondták az istenek –, a nevednek és az erődnek az összes világban híre megy. Tiéd lesz a dicsőség. Ha egy ilyen lánc nem tud rabságban tartani, nagyobb az erőd az óriásokénál vagy az istenekénél. Fenrir bólintott, majd a Dromi nevű láncra nézett. Ekkorát még sosem látott, a legerősebb béklyónál is erősebb volt. – Nincs dicsőség veszély nélkül – mondta pár pillanat múlva. – Szét tudom törni. Láncoljatok meg. Megláncolták. A nagy farkas erőlködött-erőlködött, de a lánc kitartott. Az istenek összenéztek, és szemükben már felcsillant a diadal fénye, ám akkor a hatalmas farkas vonaglani kezdett, a lábaival rugdosott, megfeszítette minden izmát. Villogott a szeme, villogott a foga, az állkapcsa habzott. Morgott is. Minden erejével küzdött. Az istenek önkéntelenül hátraléptek, és jól tették, mert a láncszemek engedni kezdtek, és a lánc olyan erővel tört szét, hogy a darabjai magasra repültek, és az istenek évek múlva találtak belőle hatalmas fákba vagy hegyoldalakba ágyazódva. – Igen! – bődült el Fenrir, és diadalmasan vonított, mint egy farkas és mint egy ember.

A farkasnak feltűnt, hogy a küzdelmét figyelő istenek nem osztoznak az örömében. Még Tyr sem. Fenrirnek, Loki gyermekének ez szöget ütött a fejébe. Fenrir farkas minden eltelt nappal egyre nagyobb és egyre falánkabb lett. Odin töprengett, morfondírozott. Az övé volt Mímir forrásának minden bölcsessége, és mellette birtokolta azt a bölcsességet is, amit a világfáról lógva szerzett, amikor feláldozta magát önmagának. Végül hívta Frey küldöncét, Skirnir fénytündért, és leírta neki a Gleipnir nevű láncot. Skirnir a lovával átlovagolt a szivárványhídon Svartalfheimbe, és utasította a törpéket, hogy készítsenek olyan láncot, amilyenhez fogható még sosem létezett. A törpék meghallgatták Skirnirtől a feladatot, megborzongtak, és megnevezték az árát. Skirnir elfogadta, ahogyan arra Odin utasította, noha a törpék nagy árat kértek. A törpék összeszedték a Gleipnirhez szükséges hozzávalókat. A törpék hat dolgot gyűjtöttek össze: Először egy macska lépteit. Másodszor egy nő szakállát. Harmadszor egy hegy gyökereit. Negyedszer egy medve ínjait. Ötödször egy hal lélegzetét. Hatodszor és végezetül egy madár nyálát. Ezeket mind felhasználták a Gleipnir készítéséhez. (Azt mondjátok, nem láttatok ilyesmiket? Persze hogy nem. A törpék elhasználták.)

Amikor a törpék befejezték a munkát, Skirnir kezébe nyomtak egy fadobozt. A fadobozban egy hosszú, sima és puha selyemszalaghoz hasonlatos tárgy feküdt. Szinte átlátszó volt, súlytalan. Skirnir visszalovagolt Asgardba a dobozzal. Késő este érkezett meg, a nap már lement. Megmutatta az isteneknek, mit hozott a törpék műhelyéből, és azok megcsodálták. Az istenek együtt elmentek a Fekete-tó partjára, és Fenrirt szólongatták. Futva érkezett, ahogy a kutya, ha hívják, és az istenek csodálkozva látták, milyen nagy és erős. – Mi újság? – kérdezte a farkas. – Megvan a legerősebb béklyó. Még te sem fogod eltörni. – Bármilyen láncot eltörök – mondta a farkas büszkén. Odin szétnyitotta a tenyerét, hogy megmutassa a Gleipnirt. Szikrázott a holdfényben. – Azt? – kérdezte a farkas. – Az semmi. Az istenek megrángatták, hogy megmutassák, milyen erős. – Mi nem tudjuk elszakítani. A farkas hunyorogva nézte a selyemszalagot, ami fénylett, akár a csiganyál, vagy a holdfény a hullámokon, majd közömbösen elfordult. – Nem. Igazi láncot hozzatok, igazi béklyót, nehezet, nagyot, hogy megmutathassam az erőmet. – Ez a Gleipnir – mondta Odin. – Erősebb minden láncnál és béklyónál. Csak nem ijedtél meg, Fenrir?

– Megijedni? Nem én. De mi van, ha eltépek egy ilyen vékony szalagot? Hírnevet szerzek vele? Az emberek majd összegyűlnek, és azt mondják: „Tudjátok, milyen erős Fenrir farkas? Olyan erős, hogy eltépett egy selyemszalagot!”, he? A Gleipnir szétszakításáért nem jár nekem dicsőség. – Te félsz – mondta Odin. A nagy vad a levegőbe szimatolt. – Álnokság és árulás szagát érzem – villant borostyánszín szeme a sötétben. – És bár szerintem a Gleipnir csak egy szalag, nem hagyom, hogy megkössetek vele. – Te? Aki szétszakította a valaha volt legnagyobb, legerősebb láncot? Te félsz ettől a szalagtól? – kérdezte tőle Thor. – Nem félek semmitől – morgott a farkas. – Inkább azt hiszem, ti, apróságok féltek tőlem. Odin megvakarta a szakállát. – Nem vagy buta, Fenrir. Nincs szó álnokságról, de megértem, hogy vonakodsz. Csak a bátor harcos egyezik bele, hogy olyasmivel béklyózzák meg, amit nem tud széttörni. Az istenek atyjaként biztosíthatlak, hogy ha nem tudod elszakítani ezt a selyemszalagot, akkor nekünk, isteneknek nincs félnivalónk tőled, és szabadon engedünk, hogy menj, amerre látsz. Hosszú morgás hallatszott, akár mennydörgés a távoli hegyekben.

– Hazudsz, Mindenek Atyja. Olyan természetesen hazudsz, ahogy mások levegőt vesznek. Ha olyan béklyót tennétek rám, amit nem tudok elszakítani, nem engednétek szabadon. Szerintem itt hagynátok. Szerintem el akartok árulni. Nem hagyom, hogy rám tegyétek a szalagot. – Szép szavak, bátor szavak – bólintott Odin. – Ezekkel a szavakkal leplezed a félelmedet, nehogy gyávának bizonyulj, Fenrir farkas. Félsz attól, hogy megkötözzünk ezzel a selyemszalaggal. Felesleges minden további szó. A farkas nyelve kilógott a szájából, majd elnevette magát, kivillantva férfikar nagyságú, éles fogait. – Ahelyett, hogy az én bátorságomat vonod kétségbe, bizonyítsd be, hogy nincs szó cselvetésről. Megkötözhettek vele, ha egyikőtök a számba teszi a kezét. Finoman a fogam közé veszem, nem harapok rá. Ha nincs szó fortélyról, kinyitom a számat, amikor kiszabadultam a szalagból, vagy amikor kioldoztok, és a kéznek nem esik baja. Tessék. Ha egyiktek a számba teszi a karját, megígérem, hogy megkötözhettek a szalaggal. Szóval kinek a karja lesz? Az istenek összenéztek. Baldur Thorra, Heimdall Odinra, Haenir Freyre, de egyikük sem mozdult. Akkor Tyr sóhajtott, előlépett, és felemelte a jobb kezét. – Én a szádba teszem a kezemet, Fenrir. Fenrir az oldalára feküdt, Tyr a szájába dugta a kezét, mint annak idején, amikor Fenrir még kölyök volt, és

együtt játszottak. Fenrir finoman rázárta a fogát, de nem karcolta meg Tyr bőrét, majd lehunyta a szemét. Az istenek megkötözték a Gleipnirrel. Fénylő csiganyál bugyolálta be a hatalmas farkas lábait, Fenrir mozdítani sem tudta őket. – Megvan – mondta Odin. – Fenrir farkas, tépd szét a béklyót. Mutasd meg, milyen erős vagy. A farkas erőlködött és küszködött, minden idegszálát és izmát megfeszítve próbálta elszakítani a szalagot. A feladat minden rántással egyre nehezedett, a szalag minden feszítéssel egyre erősödött. Az istenek eleinte vihogtak. Aztán kacagtak. Végül, amikor biztos lett, hogy a vadállat nem tud mozdulni, és nincsenek veszélyben, hangosan hahotáztak. Csak Tyr hallgatott. Ő nem nevetett. Érezte Fenrir farkas fogainak hegyét a csuklóján, Fenrir farkas nedves, meleg nyelvét a tenyerén és az ujjain. Fenrir abbahagyta a küszködést. Mozdulatlanul hevert. Ha az istenek tényleg kiszabadítják, akkor most fogják. Az istenek azonban még jobban nevettek: Thor mennydörgésnél hangosabb hahotája keveredett Odin száraz nevetésével, Baldur dallamos kacagásával… Fenrir Tyrre nézett. Tyr bátran állta a pillantást. Aztán lehunyta szemét, és bólintott: – Csináld – suttogta. Fenrir ráharapott Tyr csuklójára. Tyr meg sem mukkant. Bal kezével megmarkolta a jobb karja csonkját, teljes erejéből szorította, hogy a vér spriccelése csorgássá szelídüljön.

Fenrir nézte, hogy az istenek a Gleipnir egyik végét átfűzik egy akkora sziklán, akár egy hegy, és a föld alatt rögzítik. Aztán egy másik sziklával mélyebbre verik a sziklát a legmélyebb óceán fenekénél. – Áruló Odin! – kiáltotta a farkas. – Ha nem csapsz be, az istenek barátja lettem volna. De a félelmed föléd kerekedett. Megöllek, istenek atyja! Kivárom minden dolgok végét, és akkor megeszem a Napot, megeszem a Holdat. De a legnagyobb örömöt abban lelem majd, hogy téged megöllek. Az istenek vigyáztak, hogy ne menjenek Fenrir állkapcsa közelébe, de ahogy mélyebbre verték a sziklát, Fenrir odakapott. A legközelebbi isten nagy lélekjelenléttel a farkas szájpadlásába döfte a kardját. A kard markolata megakadt az alsó állkapocsban, kiékelte Fenrir száját. A farkas artikulálatlanul hörgött, annyi nyál ömlött a szájából, akár egy folyó. Ha nem tudtátok volna, hogy farkas, egy kis hegynek hiszitek, ahonnan egy barlang szájából folyó lép ki. Az istenek elhagyták azt a helyet, ahol a nyálfolyó belefolyt a sötét tóba, és nem beszéltek, de amint elég távol értek, megint nevetgéltek, és hátba veregették egymást, és szélesen vigyorogtak, mint akik nagyon okos dolgot műveltek. Tyr nem mosolygott és nem nevetett. Csuklója csonkját egy kendővel szorosan bekötötte, az istenek mellett

visszaballagott Asgardba, és bölcsen magának gondolatait. Ezek voltak hát Loki gyermekei.

megtartotta

FREYA SZOKATLAN ESKÜVŐJE

Thor, a mennydörgés istene, a leghatalmasabb Ázok, a legerősebb, legbátrabb, csatában legvitézebb még nem ébredt fel teljesen, de máris olyan érzése támadt, hogy valami nem stimmel. A pörölyéért nyúlt, amit mindig a keze ügyében tartott, amikor aludt. Csukott szemmel tapogatott ide-oda, a pörölye ismerős, megszokott nyelét kereste. Nem találta. Thor kinyitotta a szemét. Felült. Felállt. Körbejárta a szobát. A pörölye nem volt sehol. A pörölye eltűnt. Thor pörölyét Mjöllnirnek hívták. Két törpe, Brokk és Eitri készítette neki. Ez volt az istenek egyik kincse. Amire csak Thor lesújtott vele, megsemmisült. Ha valamit megdobott vele, a pöröly sosem tévesztett célt, és utána mindig visszarepült a tenyerébe. Össze is tudta zsugorítani a pörölyt, és eldugni az ingébe, aztán újra fel tudta nagyítani. Tökéletes pöröly volt minden tekintetben, egyet kivéve: kicsit rövid volt a nyele, ami miatt Thornak fél kézzel kellett lengetnie. A pöröly megóvta Asgard isteneit minden veszedelemtől; az óriások és az ogrék, a trollok és a szörnyek mind félték Thor pörölyét. Thor imádta a pörölyét. És most sehol nem találta. Baj esetén Thor bizonyos bevett dolgokhoz folyamodott. Először is feltette magának a kérdést, hogy ami történt,

nem Loki műve-e. Thor eltűnődött. Úgy vélte, még Loki sem merné ellopni a pörölyét. Ebben az esetben – és Thor általában ezt csinálta, ha baj történt – elment Lokihoz tanácsért. Loki agyafúrt. Loki majd megmondja, mit csináljon. – Ne áruld el senkinek – mondta Lokinak –, de ellopták az istenek pörölyét. – Ez nem jó hír – grimaszolt Loki. – Utánajárok, hátha kiderítek valamit. Loki elment Freya udvarába. Freya volt a legeslegszebb az istenek között. Vállára omló aranyhaja csillogott a reggeli fényben. Freya két macskája a szobában járkált, alig várták, hogy húzhassák a szekerét. A nyakában lógó Brísing-nyakéket a törpék készítettek neki mélyen a föld alatt. Az ékszer olyan fényes arany volt, akár az istennő haja. – Szeretném elkérni a tollas köpenyedet – mondta Loki. – Amiben tudsz repülni. – Szó sem lehet róla – felelte Freya. – Az a köpeny a legértékesebb tulajdonom. Értékesebb az aranynál. Nem hagyom, hogy felvedd, abban sétafikálj, és bajt keverj. – Thor pörölyét ellopták. Meg kell találnom. – Hozom a köpenyt – mondta Freya. Loki felöltötte a tollas köpenyt, és sólyom alakjában felröppent az égre. Elhagyta Asgardot. Berepült mélyen az óriások földjére. Valami szokatlant keresett. Meglátott egy hatalmas sírhalmot, azon pedig kutya nyakörvét hajtogatva a leghatalmasabb ogre ült, akit

valaha látott. Amikor az ogre megpillantotta Lokit sólyom alakban, éles fogait kivillantva elvigyorodott, és intett neki. – Mi újság az Ázoknál, Loki? Mi újság a tündéreknél? És miért merészkedtél egyedül az óriások földjére? Loki leszállt az ogre mellett. – Asgardból csak rossz hír hozok, és a tündérektől is csak rossz hír hozok. – Komolyan? – mondta az ogre, és kuncogott, mintha roppantmód örülne valamely tettének, és nagyon okosnak érezné magát. Loki jól ismerte az ilyen kuncogást. Olykor ő maga is kuncogott így. – Eltűnt Thor pörölye. Nem tudsz róla valamit? Az ogre megvakarta a hónalját, és megint kuncogott. – Talán tudok – ismerte be. Aztán kérdezte: – És Freya hogy van? Tényleg olyan szép, mint mondják? – Ha azt szereted. – Ó, igen. Én igen. Ismét kínos csend telepedett közéjük. Az ogre egy halom nyakörvre tette a kész nyakörvet, és egy másikba kezdett. – Nálam van Thor pörölye – mondta Lokinak. – Olyan mélyre rejtettem a föld alá, hogy soha senki nem találja meg, még Odin sem. Csak én tudom megkeresni. És visszaadom Thornak, ha elhozod nekem, amit akarok. – Kiválthatom a pörölyt – mondta Loki. – Hozhatok neked aranyat és borostyánt, hozhatok megszámlálhatatlan kincset…

– Nem kell kincs. Freyát akarom feleségül. Mától nyolc napra hozd ide. Visszaadom az istenek pörölyét nászajándék gyanánt a Freyával való menyegzőm estéjén. – Ki vagy te? – kérdezte Loki. Az ogre elvigyorogott, szájából kilógtak a csorba fogai. – Ugyan, Loki, Laufey fia, hát Thrym vagyok, az ogrék ura. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni, nagy Thrym – mondta Loki. Magára terítette Freya köpenyét, majd széttárta tollas karját, és felröppent az égbe. Loki alatt a világ kicsinek látszott: lenézett a fákra és hegyekre, játékszernek tűntek. Még az istenek problémái is eltörpültek. Thor már várta az istenek udvarában, és mielőtt Loki leszállhatott volna, megragadta a viharisten hatalmas marka. – Na? Tudsz valamit. Látom az arcodon. Mondd el, amit csak tudsz, azonnal mondd el! Nem bízom benned, Loki, tudni akarom, amit tudsz, ebben a pillanatban, mielőtt lenne időd fondorkodni és mesterkedni. Loki olyan természetesen fondorkodott és mesterkedett, ahogy mások levegőt vesznek, így csak mosolygott Thor haragján és együgyűségén. – A pörölyödet Thrym lopta el, minden ogrék ura. Meggyőztem, hogy adja vissza, de megkéri az árát. – Ez érthető. Mi az ár? – Freya keze.

– Csak a keze? – kérdezte Thor reménykedve. Végül is Freyának két keze van, talán rá lehet beszélni, hogy az egyiktől váljon meg. Hiszen Tyrnél is sikerült. – Nem, mindene – mondta Loki. – Feleségül akarja venni. – Ó. Az nem fog tetszeni Freyának. Hát, te mondd el neki. Te jobban rá tudsz beszélni valakit valamire, mint én, amikor nincs nálam a pöröly. Együtt ismét elmentek Freya udvarába. – Itt a tollas köpenyed – mondta neki Loki. – Köszönöm – felelte Freya. – Megtaláltad, hogy ki lopta el Thor pörölyét? – Thrym, az ogrék ura. – Hallottam róla. Ronda egy alak. Mit kér érte? – Téged – felelte Loki. – Feleségül akar venni. Freya bólintott. Thor örömmel látta, milyen jól fogadja a dolgot. – Vedd fel az menyasszonyi fejéked, és csomagolj össze – mondta az istennőnek. – Lokival elmentek az óriások földjére. Össze kell házasodnod Thrymmel, mielőtt meggondolná magát. Vissza akarom kapni a pörölyömet. Freya nem szólt semmit. Thor ekkor arra lett figyelmes, hogy remeg a föld, remegnek a falak. Freya macskái nyávogtak és fújtak, bemenekültek egy szőrmével letakart komód alá, és nem jöttek ki. Freya ökölbe szorította a kezét. A Brísing-nyakék a padlóra pottyant, de észre sem vette. Úgy meredt Thorra

és Lokira, mintha világéletében nem látott volna náluk ocsmányabbat. Thor szinte megkönnyebbült, amikor Freya megszólalt. – Szerintetek miféle nő vagyok? – kérdezte nagyon halkan. – Bolondnak tartotok? Feláldozhatónak? Hozzámenjek egy ogréhoz csak azért, hogy ti ne kerüljetek bajba? Ha azt hiszitek, hogy elmegyek az óriások földjére, hogy felveszem a menyasszonyi tiarát és fátylat, és engedem, hogy hozzám érjen az az ogre… ha azt hiszitek, hogy hozzámegyek… – Elhallgatott. A falak ismét megremegtek, és Thor attól félt, az egész épület rájuk dől. – Kifelé. – De a pörölyöm… – kezdte Thor. – Pofa be, Thor – szólt rá Loki. Thor befogta. Távoztak. – Nagyon szép, amikor mérges – jegyezte meg Thor. – Érthető, hogy az ogre miért akarja elvenni. – Fogd be, Thor – mondta neki megint Loki. Összehívták az isteneket a nagycsarnokba. Jelen volt minden isten és istennő, Freya kivételével, aki nem volt hajlandó elhagyni a házát. Egész nap beszéltek, vitatkoztak. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy vissza kell kapniuk Mjöllnirt, de hogyan? Valamennyi isten és istennő tett javaslatot, és Loki mindegyiket megvétózta. Végül egyetlen isten maradt, aki még nem szólt hozzá a vitához: Heimdall, a távolra látó, aki a világot vigyázza.

Nem történhet semmi, amit Heimdall ne látna, és néha olyasmit is lát, ami még meg sem történt a világban. – És te, Heimdall? – nézett rá Loki. – Neked van javaslatod? – Van, de nem fog tetszeni – felelte Heimdall. Thor öklével az asztalra csapott. – Nem számít, tetszik-e! Istenek vagyunk! Nincs olyan, amit mi, akik itt összegyűltünk, meg ne tennénk, hogy visszaszerezzük Mjöllnirt, az istenek pörölyét. Mondd el, mi az ötleted, és ha jó ötlet, tetszeni fog. – Nem fog tetszeni – ismételte Heimdall. – Tetszeni fog! – csattant fel Thor. – Nos, szerintem öltöztessük Thort menyasszonyi ruhába – mondta Heimdall. – Akasszuk a nyakába a Brísing-nyakéket. Tegyünk a fejére menyasszonyi tiarát. Tömjük ki a ruháját, hogy nőnek látsszon. Az arcát takarja fátyol. Kulcsokat viseljen, amik csörögnek, ahogy a nők járkálnak, borítsuk ékkövekkel… – Nem tetszik! – vágott közbe Thor. – Azt fogják hinni… Először is azt fogják hinni rólam, hogy szeretek női ruhát viselni. Szó sem lehet róla! Nem tetszik. Menyasszonyi fátylat meg pláne nem veszek fel. Egyikünknek se tetszik, igaz? Rettenetes ötlet, rettenetes. Szakállam van! Azt nem borotválhatom le. – Fogd be, Thor – szólt rá Loki, Laufey fia. – Remek ötlet. Ha nem akarod, hogy az óriások lerohanják Asgardot, felveszed a fátylat, ami elrejti az arcodat és a szakálladat. Odin, a legnagyobb, az mondta:

– Remek ötlet. Okos vagy, Heimdall. Vissza kell kapnunk a pörölyt, és ez a legjobb módja. Istennők, készítsétek elő Thort a nászéjszakára. Az istennők, Frigg és Fulla, Sif, Idun és a többiek hoztak neki ruhát, ékszereket és pipereholmit. Még Skadi, Freya mostohaanyja is eljött, hogy segítsen készülődni. Felöltöztették Thort a legfinomabb ruhákba, amit egy nemes istennő viselne az esküvőjén. Frigg elment Freyához, és a Brísing-nyakékkel jött vissza, és azt Thor nyakába akasztotta. Sif, Thor felesége a kulcsait akasztotta férje oldalára. Idun elhozta az összes drágakövét, amivel beborította Thort, aki szikrázott-fénylett, akár a gyertyafény, és hozott száz vörösarany és fehérarany gyűrűt Thor ujjaira. Arcára fátylat borítottak, hogy csak a szeme látszott, és Vár, a házasság istennője fényes tiarát tett a fejére. – A szemében nem vagyok biztos – mondta Vár. – Nem valami nőies. – Remélem is – morogta Thor. Vár ránézett. – Ha lehúzom a tiarát, elrejti, de valahogy látnia is kell. – Tegyél meg mindent – mondta neki Loki. Aztán Thorhoz fordult: – Én leszek a komornád, elkísérlek az óriások földjére. – Alakot váltott, mint szép fiatal szolgáló jelent meg. – Tessék. Hogy tetszik? – szólalt meg női hangon. Thor dörmögött valamit a bajsza alatt, de valószínűleg jobb volt, hogy senki nem hallotta tisztán.

Loki és Thor felszálltak Thor harci szekerére, és a kecskék, Fogcsikorgó és Fogvigyorgó felugrottak az égre, alig várták, hogy induljanak. Hegyek váltak ketté, ahogy elhaladtak, a föld lángra lobbant alattuk. – Rossz előérzetem van – morogta Thor. – Ne beszélj – mondta Loki a szolgáló képében. – Bízd rám a beszédet. Nem felejted el? Ha megszólalsz, még tönkreteszel mindent. Thor morrant egyet. Leszálltak az udvaron. Két óriási, szénfekete ökör állt ott közömbösen: mindkettő nagyobb volt egy háznál, szarvuk hegye arannyal bevonva csillogott, az udvar a tehénlepény csípős szagától bűzlött. A hatalmas csarnokból dörgő hang hallatszott: – Szaporán, bolondok! Tiszta szalmát a padokra! Mit csináltok? Vegyétek fel, vagy terítsétek le szalmával, ne hagyjátok ott rohadni! Freya jön hozzánk, Njörd lánya, a létező legszebb teremtmény! Nem való a szeme elé efféle látvány. Az udvaron friss szalmával felszórt ösvény vezetett át. Az álruhás Thor és Loki a szolgálólány képében leszállt a szekérről, és elindult a szalmán. A szoknyájuk szélét felcsippentették, hogy ne érjen le a földig. Egy óriásnő várt rájuk. Thrym nővéreként mutatkozott be, lenyúlt, és megcsipdeste Loki csinos pofikáját, és éles körmével megbökte Thort. – Szóval ez lenne a világ legszebb asszonya? Szerintem nem nagy szám. És amikor felemelte a szoknyáját, láttam

a bokáját. Olyan vastag volt, mint egy tuskó. – Csak a fény tréfált meg. Az istenek közül ő a legszebb – mondta Loki, szolgáló képében. – Amikor a fátyol lekerül, le fog sújtani a szépsége, ígérem. Na, hol a vőlegény? Hol az esküvői lakoma? Freya alig várja, nem győztem féken tartani. A nap már lenyugvóban volt, ahogy bevezették őket a nagycsarnokba az esküvői lakomára. – És ha az ogre azt akarja, hogy mellé üljek? – kérdezte súgva Thor. – Akkor mellé kell ülnöd – felelte Loki. – Ott a menyasszony helye. – De még a lábamra teszi a kezét – súgta Thor feszülten. – Majd közétek ülök, és azt mondom neki, nálunk ez a szokás. Thrym ült az asztalfőre, mellé Loki, őmellé pedig Thor. Thrym tapsolt, és óriásszolgák jöttek be: hoztak öt egész sült ökröt az óriásoknak; húsz egész sült lazacot, mind akkora, akár egy tízéves fiú; több tucat tálcát kis tésztával és ínyencségekkel a nőknek. Őket öt szolga követte, mindegyiknél egy hordó mézsör, de akkora hordó, hogy az óriások megrogytak a súly alatt. – Ez a lakoma a szépséges Freyáé! – mondta Thrym, és talán folytatta volna a köszöntőt, de Thor már elkezdett enni-inni, és udvariatlanság lett volna beszélni, amikor a menyasszony eszik. Egy tálcányi nőknek szánt tésztát tettek Loki és Thor elé. Loki óvatosan kiválasztotta a legkisebbet. Thor

ugyanolyan óvatosan felkapta a többit, és a tészták enyhe csámcsogás közepette eltűntek a fátyol alatt. A többi nő, akik éhesen nézték a tésztákat, csalódottan meredtek a szépséges Freyára. A szépséges Freya azonban még el sem kezdett enni igazából. Thor egymaga megevett egy egész ökröt. Megevett hét lazacot, csak a csontokat hagyta meg. Ahányszor tésztás tálca került elé, felfalta az összeset tésztát, és a többi nő éhen maradt. Loki néha megrúgta az asztal alatt, de Thor rá sem hederített, evett tovább. Thrym megkopogtatta Loki vállát. – Ne haragudj, de Freya most döntötte le a harmadik hordó mézsört. – Azt meghiszem – mondta Loki a szolgáló képében. – Elképesztő. Sose láttam még ilyen falánk nőt. Sosem láttam nőt ennyit enni, ennyi mézsört inni. – Van rá kézenfekvő magyarázat – felelte Loki. Nagy levegőt vett, nézte, ahogy Thor betol még egy egész lazacot, aztán kihúzza a hal csontvázát a fátyol alól. Mintha bűvésztrükköt látott volna. Ő maga is kíváncsi volt, mi a kézenfekvő magyarázat. – Ez volt a nyolcadik lazac – jegyezte meg Thrym. – Nyolc nap és nyolc éjszaka! – vágta rá hirtelen Loki. – Nyolc napja és nyolc éjszakája nem evett, annyira vágyott az óriások földjén lenni, szeretkezni a férjével. Most, hogy melletted van, végre újra van étvágya. – Thorhoz fordult. – Jó látni, hogy tudsz enni, drágám.

Thor csúnyán nézett rá a fátyol alól. – Megcsókolnám – mondta Thrym. – Nem tanácsolnám, még ne – mondta Loki, de Thrym már cuppogva Thor felé hajolt. Egyik hatalmas kezével Thor fátyla felé nyúlt. Loki a szolgáló képében már emelte a karját, hogy megállítsa, de elkésett. Thrym abbahagyta a cuppogást, és döbbenten ugrott hátra. Thrym megkopogtatta Loki vállát. – Beszélhetnék veled négyszemközt? – Persze. Felálltak és átvágtak a csarnokon. – Freya szeme miért olyan… ijesztő? – kérdezte Thrym. – Mintha tűz égett volna benne. Az nem egy szépséges nő tekintete! – Persze hogy nem – felelte Loki a szolgáló képében. – Nem is várhatod. Nem aludt nyolc napja és nyolc éjszakája, hatalmas Thrym. Annyira emésztette az irántad való szerelem, hogy nem mert aludni, annyira vágyott megízlelni a szerelmedet. Belül lángol érted! Ezt látod a szemében. A lángoló szenvedélyt. – Ó, értem. – Thrym elmosolyodott, és megnyalta az ajkát. A nyelve nagyobb volt, mint egy nagypárna. – Jól van. Visszamentek az asztalhoz. Közben Thrym nővére ült le Loki helyére Thor mellé, és körmével Thor kézfején dobolt. – Ha jót akarsz magadnak, nekem adod a gyűrűidet – mondta. – Azokat a szép aranygyűrűket. Idegen leszel a

kastélyban. Valakinek vigyáznia kell rád, különben könnyen eldurvulhatnak a dolgok. Nagyon messze vagy ám a régi otthonodtól. Nagyon sok gyűrűd van. Adj nekem párat nászajándék gyanánt. Olyan szép az a sok vörösarany… – Még nincs ideje a menyegzőnek? – kérdezte Loki. – De igen! – mondta Thrym. Teli tüdőből harsogta: – Hozzátok a pörölyt, hogy szentesítse a frigyet! Látni akarom Mjöllnirt Freya ölében. Vár, az ígéretek istennője férfi és nő között, áldja meg szerelmünket. Négy óriás cipelte be Thor pörölyét. A csarnok mélyéről hozták. Tompán csillogott a tűzfényben. Nagy nehezen letették Thor ölébe. – És most – mondta Thrym – hadd halljam a szépséges hangodat, szerelmem, galambom, tubicám. Mondd, hogy szeretsz! Mondd, hogy a feleségem leszel. Mondd, hogy nekem adod magad, mint férfi a nőnek és nő a férfinak, az idők kezdete óta. Mit szólsz? Thor az aranygyűrűkkel borított kezébe fogta pörölyét. Megszorította a nyelet. Ismerős, jóleső érzés volt. Mélyen, harsogva felkacagott. – Azt mondom – szólalt meg Thor dörgő hangon –, hogy nem lett volna szabad elvenned a pörölyömet. Megütötte Thrymet a pöröllyel, csak egyszer, de elég is volt. Az ogre elvágódott a szalmával borított padlón, és nem kelt fel többet. Az összes óriás és ogre elesett Thor pörölyétől: a soha meg nem tartandó esküvő vendégei. Még Thrym nővére is

akkora nászajándékot kapott, amire nem számított. Csend telepedett a csarnokra. – Loki? – szólt Thor. Loki kimászott az asztal alól eredeti alakjában, és felmérte a rombolást. – Hát ezt elintézted. Thor megkönnyebbülten vette le a női szoknyát. Egy szál ingben állt egy halott óriásokkal teli teremben. – Na, nem is volt annyira rossz, mint amitől féltem – mondta vidáman. – Visszakaptam a pörölyömet, és ettem egy jót. Mehetünk haza.

A KÖLTÉSZET SÖRE

Kíváncsiak vagytok rá, honnan származik a költészet? Honnan vannak a dalok, amiket énekelünk, és a mesék, amiket mondunk? Feltettétek magatoknak valaha a kérdést, hogy lehet, hogy egyesek nagy, bölcs és szép álmokat álmodnak, és ezeket az álmokat történetek és versek formájában átadják a világnak, hogy addig énekeljék és újrameséljék, amíg a nap felkel és lenyugszik, amíg a hold telik és fogy? Eltöprengtetek valaha azon, egyesek miért írnak szép dalokat, verseket vagy meséket, mások meg miért nem? Hosszú történet ez, és nem válik becsületére senkinek: van benne gyilkosság és árulás, hazugság és balgaság, csábítás és üldözés. Hallgassátok. Nem sokkal az idők hajnala után kezdődött, az istenek egyik háborújában: az Ázok harcoltak a Vánokkal. Az Ázok a harc és a hódítás istenei; a Vánok szelídebbek, fivérek és nővérek, termékennyé teszik a talajt, és növényeket nevelnek. De ettől függetlenül ugyanolyan erősek. Az Ázok és a Vánok egyenrangú ellenfelek voltak. Egyik oldal sem nyerhette meg a háborút. Sőt mi több, harc közben rádöbbentek, hogy mindkét félnek szüksége van a másikra: nincs öröm a vitézségben, ha nincsenek szép mezők és földek, amelyek hozzásegíthetnek a győzelmi lakomához.

Összeültek hát, hogy békét kössenek, és miután a tárgyalások lezárultak, mindkét fél, az Ázok is, és a Vánok is azzal pecsételték meg a békekötést, hogy beleköptek egy kádba. Összekeveredő nyáluk pecsételte meg az egyezséget. Aztán lakomát csaptak. Ettek mindent, mi szem-szájnak ingere, mézsört ittak, vigadtak és tréfálkoztak, beszélgettek, dicsekedtek és nevetgéltek, miközben a tüzek elhamvadtak, a nap pedig felkapaszkodott a horizont fölé. Akkor az Ázok és a Vánok felkeltek, indulni készültek, szőrmébe öltöztek, és kiléptek a ropogós hóba. Odin azt mondta: – Kár lenne itthagyni az összekeveredett nyálunkat. Frey és Freya volt a Vánok vezére, akik az egyezség értelmében az Ázokkal mostantól Asgardban élnek. Bólintottak. – Csinálhatunk belőle valamit – vetette fel Frey. – Csináljunk egy embert – nyúlt a kádba Freya. Mozgó ujjai alatt a nyál átalakult és alakot öltött, és pillanatokon belül egy férfi állt meztelenül előttük. – Te vagy Kvasir – mondta neki Odin. – Tudod, hogy én ki vagyok? – Odin vagy, a legnagyobb – felelte Kvasir. – Grimnir és a Harmadik. Vannak még más neveid is, túl sok, hogy felsoroljam, de ismerem mind, és ismerem a hozzájuk tartozó verseket és kenningeket. Az Ázok és a Vánok egyesüléséből származó Kvasir volt a legbölcsebb isten: őbenne egyesült elme és szív. Az

istenek tolakodtak, hogy kérdéseket tegyenek fel neki, és ő mindig bölcs válaszokat adott. Éles megfigyelő volt, és amit látott, helyesen értelmezte. Kvasir hamarosan az istenekhez fordult: – Most utazni fogok. Megnézem a kilenc világot, megnézem Midgardot. Válaszra várnak olyan kérdések, amelyeket még nem tettek fel nekem. – De visszajössz hozzánk? – kérdezték az istenek. – Visszajövök. Hiszen ott a háló rejtélye, amelyet egy nap még ki kell bogozni. – A micsoda? – kérdezte Thor, de Kvasir csak mosolygott, hagyta az isteneket töprengeni a szavain. Magára kanyarintott egy utazóköpenyt, hátat fordított Asgardnak, és nekivágott a szivárványhídnak. Kvasir városról városra, faluról falura járt. Találkozott mindenféle emberrel, és kedves volt velük, felelt a kérdéseikre, és mindenhol csak örültek, hogy Kvasir megállt ott. Azokban a napokban két törpe élt egy erődben a tengernél. Testvérek voltak, Fjalar és Galar. Mágiával foglalkoztak, az alkímia mesterei voltak: mint valamennyi törpe, a műhelyükben mindenféle csodálatos, elképesztő dolgot fabrikáltak. Csakhogy volt még olyasmi, amit nem készítettek, és megszállottan el akartak készíteni. Amikor meghallották, hogy Kvasir egy közeli városba tart, elindultak, hogy találkozzanak vele. Fjalar és Galar a nagycsarnokban találták meg Kvasirt: a városiak kérdéseire felelt. Mindenki ámulatba esett, aki csak

hallotta. Elmagyarázta az embereknek, hogyan tisztítsák meg a vizet, hogyan szőjenek csalánszövetet. Elárulta az egyik nőnek, ki lopta el a kését, és miért. Miután befejezte, és a városiak megvendégelték, odament hozzá a két törpe. – Van egy olyan kérdésünk, amire még sosem feleltél – mondták. – De nem nyilvánosan szeretnénk feltenni. Velünk jönnél? – Veletek megyek – felelte Kvasir. Elmentek az erődbe. A sirályok rikoltoztak, és a felhők olyan komolyan szürkéllettek, mint a hullámok. A törpék a műhelyükbe vezették Kvasirt, mélyen az erőd belsejébe. – Azok mik? – kérdezte Kvasir. – Kádak. Son és Bodn a nevük. – Értem. És az mi ott? – Hogy lehetsz olyan bölcs, ha még ezt sem tudod? Egy üst. Odrerir a neve, „ihlethozó”. – És látom, hogy ott vödörszám méz van, amit gyűjtöttetek. Fedelezetlen és folyékony. – Úgy van – mondta Fjalar. Galar megvetően nézett az istenre. – Ha olyan bölcs volnál, mint mondják, tudnád, mit kérdeznénk, egyetlen szót sem kellene szólnunk. És tudnád, mire valók ezek. Kvasir rezignáltan bólintott. – Úgy vélem, ha okosak és gonoszak volnátok, megölnétek a látogatótokat, és vérét Son és Bodn kádakba folyatnátok. Aztán a vérét finoman megmelegítenétek az Odrerirben. Utána mézet kevernétek hozzá, és hagynátok

mézsörré erjedni, a legfinomabb mézsörré, ami ugyan a fejébe száll annak, aki megissza, de költészettel ajándékozza meg. – Okosak vagyunk – mondta Galar. – És egyesek talán gonosznak tartanak. Azzal elvágta Kvasir torkát, aztán a lábánál fogva ketten a kádak fölé tartották, amíg az összes vér ki nem folyt a testéből. Felmelegítették a vérét és a mézet az Odrerirben, és csináltak még az anyaggal mást is, amit maguk találtak ki. Bogyókat dobáltak bele, és az egészet bottal megkeverték. A folyadék bugyogott, majd elcsendesült, és akkor mindketten belekortyoltak, és nevettek, és olyan költészetet találtak magukban, amit eddig még nem fedeztek fel. Másnap reggel megjelentek náluk az istenek. – Utoljára veletek látták Kvasirt. – Igen, idejött velünk – felelték a törpék –, de amikor megértette, hogy csak törpék vagyunk, ostobák és cseppet sem bölcsek, megfulladt a saját tudásától. Bárcsak kérdezhettünk volna tőle! – Azt mondjátok, meghalt? – Igen – mondta Fjalar és Galar, és odaadták az isteneknek Kvasir vértelen testét, hogy vigyék vissza Asgardba isteni temetésre vagy netán (mert az istenek nem olyanok, mint mások, a halál nekik nem mindig végleges) isteni visszatérésre. Így történt, hogy a törpék megfőzték a bölcsesség és költészet sörét, és aki meg akarta ízlelni, könyörögnie

kellett a törpéknek. Galar és Fjalar csak azoknak adtak a sörből, akit kedveltek, és nem kedveltek senkit, csak önmagukat. Csakhogy tartoztak. Például adósai voltak Gilling óriásnak és a feleségének; a törpék meghívták őket az erődjükbe, és egy téli napon azok el is mentek hozzájuk. – Evezzünk ki a csónakunkban – javasolták Gillingnek a törpék. Az óriás súlyától a csónak a szokásosnál mélyebbre merült. A törpék a felszín alatti sziklákra eveztek. A csónak korábban simán elúszott a sziklák felett, de ezúttal nekik ütközött, és felborult, az óriás pedig a tengerbe pottyant. – Ússz vissza a csónakhoz! – szóltak neki a testvérek. – Nem tudok úszni – mondta Gilling, és többet már nem mondott, mert egy hullám telecsapta a nyitott száját sós vízzel, és a fejét a szikláknak verte. Egy pillanat alatt eltűnt szem elől. Fjalar és Galar megfordultak hazaeveztek. Gilling felesége várt rájuk.

a

csónakkal,

és

– Hol a férjem? – kérdezte. – Ő? – mondta Galar. – Hát ő meghalt. – Megfulladt – tette hozzá segítőkészen Fjalar. Erre az óriás felesége jajgatni és zokogni kezdett. Mintha minden kiáltás egyenesen a szívéből szakadt volna fel: halott férjét szólongatta, esküdözött, hogy örökké szeretni fogja, sírt és nyögött és zokogott.

– Hallgass már el! – förmedt rá Galar. – A sírásrívásodtól megfájdult a fülem. Nagyon hangos. Gondolom, azért, mert óriás vagy. Az óriás felesége erre csak még hangosabban zokogott. – Segítene, ha megmutatnám, hol halt meg a férjed? – kérdezte tőle Fjalar. A nő szipogott és bólintott. Sírt és jajgatott a férjéért, aki már sosem tér vissza hozzá. – Megmutatjuk – mondta Fjalar, azzal elmondta, mit csináljon: menjen ki a nagy ajtón, és álljon az erőd fala alá. Akkor bólintott a testvérének, mire az felrohant a lépcsőn a fal tetejére. Amikor Gilling felesége kilépett az ajtón, Galar egy hatalmas sziklát lökött a fejére, és az asszony félig szétzúzott koponyával összeesett. – Szép munka – dicsérte Fjalar a testvérét. – Már kezdtem unni a rémes lármázását. A nő élettelen testét a sziklákról a tengerbe lökték. A tenger szürke ujjai elrángatták a tetemet: Gilling és a felesége a halálban egyesültek. A törpék vállat vontak. Nagyon okosnak képzelték magukat az erődjükben a tenger mellett. Minden éjjel ittak a költészet söréből, hosszú és szép verseket szavaltak egymásnak, nagy sagákat költöttek Gilling és a felesége haláláról, amelyet az erőd tetejéről szavaltak el, és minden éjjel úgy ájultak álomba, és ott ébredtek fel, ahol előző éjjel leültek vagy elestek.

Egyik nap szokás szerint másnaposan ébredtek, csakhogy nem az erődben. A csónakjukban ébredtek, és egy ismeretlen óriás evezett vele a hullámokon. Az eget sötét viharfelhők takarták, a tenger feketéllett. A magas, tajtékos hullámok átcsaptak a csónak oldalán, eláztatták őket sós vízzel. – Te meg ki vagy? – kérdezték a törpék. – Suttung – felelte az óriás. – Hallottam, amikor azzal dicsekedtetek a szélnek, a hullámoknak és a világnak, hogy megöltétek apámat és anyámat. – Á, ezért kötöztél meg bennünket? – kérdezte Galar. – Ezért – bólintott Suttung. – Talán egy csodás helyre viszel bennünket – mondta Fjalar reménykedve –, ahol kioldozol, és ahol lakmározunk és iszunk, nevetgélünk, és jó barátok leszünk? – Nem hinném – csóválta a fejét Suttung. Apály volt. Sziklák meredtek ki a vízből. Ugyanazok a sziklák, amelyek dagálykor felborították a csónakot, és amiken Gilling vízbe fúlt. Suttung fogta a két törpét, és kitette a sziklákra. – Ezeket a sziklákat elborítja a dagály – mondta Fjalar. – A kezünket hátrakötötted. Így nem tudunk úszni. Ha itt hagysz bennünket, biztosan megfulladunk. – Ez a célom – mondta Suttung. Most először elmosolyodott. – Ebben a csónakban fogok ülni, és végignézem, ahogy a tenger magához vesz mindkettőtöket. Aztán hazamegyek Jotunheimbe,

elmesélem Baugi testvéremnek és Gunnlöd lányomnak, hogyan haltatok meg, és elégedettek leszünk, hogy apámat és anyámat illendően megbosszultam. Emelkedett a tenger. Elborította a törpék lábát, majd a köldöküket. Hamarosan már a szakálluk is úszott a habokban. Tekintetükből rettegés sugárzott. – Kegyelmezz! – kiáltották. – Ahogyan ti megkegyelmeztetek anyámnak és apámnak? – Kárpótolunk a halálukért! Fizetünk. – Nem hiszem, hogy nektek, törpéknek van bármitek, ami kárpótol engem a szüleim haláláért. Gazdag óriás vagyok. Sok szolgám van a hegyi erődömben, és enyém minden kincs, amiről álmodhatok. Van aranyam és drágakövem, elég vasam ezer kardhoz. Hatalmas mágia birtokosa vagyok. Mit adhattok ti nekem, amim nincs? A törpék nem feleltek. A dagály egyre emelkedett. – Van sörünk! – köpködött Galar, ahogy víz elérte az ajkát. – A költészet söre! – Kvasir véréből csináltuk, a legbölcsebb istenéből! – kiáltotta Fjalar. – Tele van vele két kád meg egy üst. Csak nekünk van ilyen az egész világon! Suttung megvakarta a fejét. – Ezt át kell gondolnom. Megemésztenem. Mérlegelnem. – Ne gondolkodj sokáig, különben megfúlunk! – kiabálta túl a hullámok robaját Fjalar.

Emelkedett a dagály. Hullámok csaptak át a törpék fején, ők meg levegő után kapkodtak, szemük nagyra tágult a félelemtől, ám akkor Suttung értük nyúlt, és kiemelte előbb Fjalart, majd Galart a hullámokból. – A költészet söre megfelelő kárpótlás lesz – mondta. – Ha még hozzácsaptok pár dolgot, elfogadható ár, és biztos vagyok benne, hogy nektek, törpéknek van még pár holmitok. Megkímélem az életeteket. Megkötözve és vizesen a csónak fenekére dobta őket, ahol fájdalmasan vonaglottak, akár két szakállas rák, Suttung pedig a partra evezett. Suttung elvette a törpéktől a Kvasir véréből készített sört. Elvett mást is, aztán otthagyta az erődöt és a törpéket, akik mindent összevetve örülhettek, hogy megúszták élve. Fjalar és Galar mindenkinek elmesélték, aki csak arra tévedt, hogyan zsarolta meg őket Suttung. Elmesélték a piacon, amikor legközelebb kimentek. Elmesélték, amikor hollók voltak a közelben. Asgardban a magas trónján ült Odin, és hollói, Huginn és Muninn suttogtak neki arról, mit láttak és hallottak, miközben a világban barangoltak. Odin szeme felvillant, amikor meghallotta Suttung sörének történetét. Akik hallották a történetet, a költészet sörét a „törpék hajójá”-nak nevezték, hiszen épségben hazavitte Fjalart és Galart; emlegették még Suttung söreként, Odrerir, Bodn vagy Son folyadékaként.

Odin meghallgatta hollóit. Kérte a köpenyét és a kalapját. Elküldött az istenekért, és meghagyta nekik, hogy készítsenek három hatalmas fakádat, akkorát, amekkorát csak lehet, és várják velük Asgard kapuinál. Közölte az istenekkel, hogy elhagyja őket, a világot fogja járni, és egy ideig távol lesz. – Két dolgot viszek magammal – mondta Odin. – Kell egy fenőkő, amin pengét élezhetek. A legjobb fenőkő, amink csak van. És kell Rati, a furdancs. Rati ugyanis fúrót jelent, és Rati volt az istenek legjobb fúrója. Mélyre tudott fúrni, a legkeményebb sziklába is behatolt. Odin a fenőkövet a levegőbe dobta, majd elkapta, és az erszényébe dugta a furdancs mellé. Aztán elindult. – Kíváncsi vagyok, mihez kezd – dörmögte Thor. – Kvasir tudta volna – mondta Frigg. – Ő mindent tudott. – Kvasir halott – emlékeztette Loki. – Engem amúgy sem érdekel, hová megy Mindenek Atyja, vagy miért. – Segítek elkészíteni a fakádakat, amiket Mindenek Atyja kért – mondta Thor. Suttung a lányának, Gunnlödnak adta a drága sört, hogy vigyázzon rá a Hnitbjörg nevű hegy belsejében, az óriások országának mélyén. Odin nem a hegyhez ment. Suttung testvére, Baugi földjeire tartott. Tavasz volt, a mezőkön magasra nőtt a szénának való fű. Bauginak kilenc rabszolgája volt, maguk is óriások, hatalmas kaszákkal vágták a füvet, minden kasza akkora volt, akár egy kisebb fa.

Odin figyelte őket. Amikor a nap a legmagasabb pontra hágott, és megálltak enni, odaballagott hozzájuk, és azt mondta: – Figyeltelek benneteket munka közben. Áruljátok el: miért hagyja a gazdátok, hogy ilyen tompa kaszával kaszáljatok? – A mi kaszánk nem tompa – mondta az egyik munkás. – Miért mondasz ilyet? – kérdezte egy másik. – A mi kaszánk a legélesebb. – Megmutatom, mire képes egy megélezett penge – mondta Odin. Kivette az erszényéből a fenőkövet, végighúzta egyik kasza pengéjén, majd a következőn, míg minden penge nem csillogott a napon. Az óriások feszengve álltak és nézték. – Most próbáljátok ki – mondta Odin. Az óriás rabszolgák végighúzták a kaszákat a füvön, és örömmel kiáltottak fel. Az éles pengékkel könnyedén ment a munka. A legsűrűbb csomókon is ellenállás nélkül áthatoltak. – Csodálatos! – lelkendeztek Odinnak. – Megvehetjük a fenőkövedet? – Megvenni? – kérdezte Mindenek Atyja. – Szó sem lehet róla. De ismerek igazságosabb és élvezetesebb módszert. Gyertek ide mind. Álljatok egymás mellé, mindenki fogja szorosan a kaszáját. Közelebb. – Ennél közelebb nem tudunk – mondta az egyik óriás rabszolga –, nagyon éles a kaszánk.

– Bölcs beszéd – mondta Odin. Felemelte a fenőkövet. – Aki elkapja, csak azé lesz! – mondta, azzal a levegőbe dobta a fenőkövet. Kilenc óriás ugrott az ereszkedő kőért, mind a szabad kezükkel nyúltak érte, nem figyelve a másik kezükben tartott kaszára (Odin fenőköve mindegyik kaszát tökéletesen megélezte). Ugrottak és nyúltak, pengék csillantak a napon. Karmazsinszínű folyadék fröccsent a napon, a rabszolgák összerogytak, és egyenként a frissen kaszált fűre zuhantak. Odin átlépett az óriások holttestén, felvette az istenek fenőkövét, és visszadugta az erszényébe. Mind a kilenc rabszolga torkát elvágta a társa pengéje. Odin elment Baugi, Suttung testvérének csarnokához, és szállást kért éjszakára. – Bölverk a nevem – mutatkozott be. – Bölverk – ismételte Baugi. – Taszító név. Azt jelenti, rettenetes dolgok előidézője. – Csak az ellenségeimnek – mondta a magát Bölverknek nevező idegen. – A barátaimnak tetszik, mi mindenre vagyok képes. Elvégzem kilenc ember munkáját, fáradhatatlanul, zokszó nélkül dolgozom. – Adok szállást éjszakára – sóhajtott Baugi –, de sötét napon érkeztél. Tegnap még gazdag ember voltam, sok földdel, kilenc rabszolgával, akik ültettek és arattak, dolgoztak és építettek. Ma estére megmaradtak a földjeim

és az állataim, de a szolgáim mind meghaltak. Meggyilkolták egymást, nem tudom, miért. – Sötét nap – értett egyet Bölverk, aki Odin volt. – Nem tudsz más munkásokat szerezni? – Idén nem. Már tavasz van. A jó munkások már a testvéremnek, Suttungnak dolgoznak, és kevesen járnak erre. Sok éve te vagy az első utazó, aki szállást és vendéglátást kér tőlem. – És szerencséd, hogy így tettem. Mert én el tudom végezni kilenc ember munkáját. – Nem vagy óriás – mondta Baugi. – Egy kis fincsalék vagy. Hogyan tudnád elvégezni akár egy szolgám munkáját is, nemhogy kilencét? – Ha nem tudom elvégezni kilenc embered munkáját, nem kell kifizetned. De ha igen… – Akkor? – Még a távoli vidékeken is hallottunk Suttung testvéred rendkívüli söréről. Azt mondják, a költészet ajándékát ruházza arra, aki iszik belőle. – Így igaz. Suttung fiatal korunkban nem volt költő. Én voltam a költő a családban. De amióta visszatért a törpék sörével, költő és álmodozó lett. – Ha neked dolgozom, és ültetek, építek és aratok, ha elvégzem a halott szolgáid munkáját, szeretném megkóstolni Suttung testvéred sörét. – De… – Baugi homloka ráncba szaladt. – Az nem az enyém. Az Suttungé.

– Kár – csettintett Bölverk. – Akkor sok szerencsét az idei aratáshoz. – Várj! Igaz, hogy nem az enyém, de ha tényleg képes vagy arra, amit állítasz, elmegyek a bátyámhoz, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megízlelhesd a sörét. – Megegyeztünk – mondta Bölverk. Nem volt szorgalmasabb munkás Bölverknél. Húsz embernél is keményebben dolgozott, nemhogy kilencnél. Egymaga ellátta az állatokat. Egymaga learatta a terményt. Dolgozott a földeken, és a föld ezerszeresen meghálálta a munkáját. – Bölverk – mondta Baugi, ahogy a tél első köde benyomult a hegyek felől –, rossz nevet kaptál, mert csak jót csináltál. – Elvégeztem hát kilenc ember munkáját? – El bizony, és még kilencét. – Akkor segítesz, hogy megízleljem Suttung sörét? – Segítek! Másnap reggel korán keltek, gyalog elindultak, és csak mentek meg mentek. Estére elhagyták Baugi földjét, és elérték Suttungét a hegyek szélén. Éjszakára elérték Suttung csarnokát. – Üdv, Suttung testvérem – köszöntötte Baugi. – Ez Bölverk, aki elszegődött hozzám a nyárra. A barátom. – Azzal mesélt Suttungnak az egyezségükről. – Szóval, mint látod – fejezte be –, meg kell kérjelek, hogy adj neki kóstolót a költészet söréből.

Suttung szeme olyan volt, akár a jégszilánk. – Nem – mondta határozottan. – Nem? – kérdezte Baugi. – Nem, egyetlen cseppet sem adok senkinek a sörből. Egy cseppet sem. Biztonságban van Bodn és Son kádakban és Odrerir üstben. A Hnitbjörg-hegy mélyén vannak, ami csak az én parancsomra nyílik ki. Gunnlöd lányom őrzi. A szolgád nem kaphat belőle. Te sem kaphatsz belőle. – De az volt a kárpótlás a szüleink haláláért – vitatkozott Baugi. – Nem érdemlek belőle egy kevéskét, hogy megmutassam Bölverknek, becsületes óriás vagyok, aki állja a szavát? – Nem kaphatsz. Baugi és Bölverk távoztak a csarnokból. Baugi vigasztalan volt. Meggörnyedt vállal, lekonyuló szájjal baktatott. Pár lépésenként bocsánatot kért Bölverktől. – Nem gondoltam, hogy a testvérem ilyen hajthatatlan lesz. – Valóban az – mondta Bölverk, azaz az álruhás Odin. – De mi ketten megtréfálhatjuk, hogy a jövőben ne legyen ilyen nagyra magával. Hogy a legközelebb hallgasson a testvérére. – Azt megtehetjük – mondta Baugi óriás, és kihúzta magát, szája sarka szinte mosolyra görbült. – Mit csináljunk? – Először is felmászunk a hegyre, a Hnitbjörgre.

Együtt másztak fel a Hnitbjörgre, elöl az óriás, mögötte, de sosem lemaradva a mellette játék baba méretű társa, Bölverk. A hegyi kecskék ösvényén kaptattak, aztán a sziklákon másztak fel jó magasra. A tél első hava már lehullt az előző télről maradt jégre. Süvített a szél. Messze alattuk madarak rikoltoztak. És hallatszott még valami. Olyan volt, mint egy emberi hang. A sziklák felől jött, de mindig csak távolian, mintha a hegy belsejéből szűrődne ki. – Ez meg mi? – kérdezte Bölverk. Baugi a homlokát ráncolta. – Úgy hallom, Gunnlöd unokahúgom énekel. – Akkor itt megállunk. Bölverk a bőrerszényéből furdancsot.

elővette

a

Rati

nevű

– Fogd. Te nagy és erős óriás vagy, fúrj bele a hegyoldalba. Baugi elvette a fúrót, a hegyoldalnak nyomta, és elkezdte forgatni. A szerszám hegye úgy szaladt bele, mint a dugóhúzó a dugóba. Baugi forgatta és forgatta. – Kész – mondta. Kihúzta a fúrót. Bölverk a lyukhoz hajolt, és belefújt. Sziklaforgács és por lebbent ki. – Két dolgot tudtam meg most – mondta. – És mi az a két dolog? – Hogy még nem jutottunk át, tovább kell fúrnod. – Az csak egy – jegyezte meg Baugi, de Bölverk nem mondott többet. A magas hegyoldalon karmolta őket a

jeges szél. Baugi visszanyomta Rati furdancsot a lyukba, és újra elkezdte forgatni. Sötétedett, amikor Baugi megint kihúzta a fúrót a lyukból. – Áttörte a hegyoldal belsejét. Bölverk nem mondott semmit, csak finoman belefújt a lyukba, és a forgács ezúttal befelé szállt. Ahogy fújt, észrevette, hogy valami közeledik felé hátulról. Bölverk átalakult kígyóvá, és az éles fúró oda sújtott le, ahol az imént a feje volt. – A másik, amit megtudtam, amikor hazugságon kaptalak – sziszegte a kígyó Bauginak, aki megdöbbenve állt, a furdancsot fegyverként szorongatva –, hogy elárulsz majd engem. – És a kígyó egyetlen mozdulattal bebújt a hegybe fúrt lyukba. Baugi újra lecsapott a furdanccsal, de a kígyó már eltűnt, ő meg dühösen elhajította a szerszámot. Hallotta, hogy csörren lent a sziklákon. Megfordult a fejében, hogy visszamegy Suttung csarnokába, és elmeséli a testvérének, hogy segített egy erős mágusnak feljutni a Hnitbjörgre, sőt be a hegybe. Aztán elképzelte, mit szólna erre Suttung. Úgyhogy megroggyant vállal és legörbült szájjal leereszkedett a hegyről, és hazabattyogott a saját csarnokába a saját tűzhelyéhez. Akármi történik a bátyjával vagy a drága sörével, annak semmi köze hozzá. Bölverk kígyó alakban siklott a hegybe fúrt lyukban. Annak végén egy hatalmas barlangban találta magát.

A barlangot kristályok világították meg hideg fénnyel. Odin kígyó alakból átváltozott emberré: nem egyszerű emberré, hanem hatalmas, óriás méretű, de arányos termetű emberré, majd az énekszót követve elindult. Gunnlöd, Suttung lánya a barlangban állt egy zárt ajtó előtt, amely Son és Bodn kádakat és Odrerir üstöt rejtette. Kezében éles kardot fogott, és magában énekelgetett. – Üdv, bátor hajadon! – szólította meg Odin. Gunnlöd rámeredt. – Nem tudom, ki vagy. Nevezd meg magad, idegen, és indokold meg, miért kéne életben hagynom téged. Gunnlöd vagyok, ennek a helynek az őre. – Bölverk vagyok – mondta Odin –, és tudom, hogy halált érdemlek, amiért idejöttem. Ám még ne sújts le, hadd nézzelek meg. – Apám, Suttung állított ide, hogy védelmezzem a költészet sörét. Bölverk vállat vont. – Mit érdekel engem a költészet söre? Csak azért jöttem, mert hallottam Gunnlöd szépségéről, bátorságáról és erényességéről. Azt mondtam magamnak: „Ha csak engedi, hogy megnézd, már megérte. Már persze ha olyan szép, ahogy mesélik.” Ezt gondoltam, bizony. Gunnlöd az előtte álló jóképű idegenre bámult. – És megérte, Bölverk, kire halál vár? – De még mennyire. Mert szebb vagy, mint bármelyik történet, amit hallottam, vagy bármilyen dal, amit bárd költhet. Szebb, mint egy hegycsúcs, szebb, mint egy

gleccser, szebb, mint egy frissen behavazott hajnalban. Gunnlöd leszegte a fejét, és elvörösödött. – Leülhetek melléd? – kérdezte Bölverk.

mező

Gunnlöd nem szólt, csak bólintott. Volt nála étel és ital, hát ettek és ittak. Miután ettek, gyengéden csókolóztak a sötétben. Miután szeretkeztek, Bölverk szomorúan azt mondta: – Bárcsak egy kortyot ihatnék a Son nevű kádban lévő sörből. Akkor igazi dalt költhetnék a szemedről, és minden férfi azt dalolná, amikor a szépségről akar énekelni. – Egy kortyot? – Olyan apró kortyot, hogy soha senki nem tudná meg. De nem sietek. Te fontosabb vagy. Hadd mutassam meg, mennyire fontos vagy. És Bölverk magához húzta a lányt. Szeretkeztek a sötétben. Amikor befejezték, összebújva feküdtek, összeért meztelen bőrük, és suttogva becézgették egymást, majd Bölverk gyászosan sóhajtott. – Mi a baj? – kérdezte Gunnlöd. – Bárcsak képes lennék az ajkaidról énekelni, hogy milyen puha, mennyivel finomabb minden lány ajkánál. Remek dal lenne. – Nagy kár – értett egyet Gunnlöd. – Az ajkaim nagyon vonzóak. Sokszor úgy érzem, az a legszebb bennem. – Talán az. Bár olyan sok tökéletes vonásod van, nehéz kiválasztani a legjobbat. De ha a legapróbb kortyot ihatnám a Bodn nevű kádból, költészet szállna a

lelkembe, és verset írnék az ajkadról, ami addig fennmaradna, amíg a Napot meg nem eszi egy farkas. – De csak egy nagyon apró kortyot – mondta Gunnlöd –, mert apám nagyon mérges lenne, hogy elosztogatom a sörét minden jóképű idegennek, aki bejut a hegyi erődjébe. Kézen fogva sétáltak a barlangban, és néha összeért az ajkuk. Gunnlöd megmutatta Bölverknek a hegyből belülről nyíló ajtókat és ablakokat, amiken át Suttung ételt-italt küld neki, és Bölverk rá sem hederített, azt mondta, hogy nem érdekli más, mint Gunnlöd, a szeme, az ajka, az ujja, a haja. Gunnlöd nevetett, és azt mondta, biztos nem gondolja komolyan, csak szép szavak, biztos nem is akar szeretkezni vele többet. Bölverk ajkát ajkára tapasztva hallgattatta el, és ismét szeretkeztek. Amikor mindketten kielégültek, Bölverk elsírta magát a sötétben. – Mi a baj, drágám? – kérdezte Gunnlöd. – Ölj meg – zokogta Bölverk. – Ölj meg itt és most! Sosem leszek képes verset költeni arról, hogy milyen tökéletes a hajad és a bőröd, a hangod és az ujjaid tapintása. Gunnlöd szépségét képtelenség szavakba önteni. – Hát, nem lehet könnyű ilyen verset írni, de azért nem lehetetlen. – Esetleg ha… – Igen?

– Esetleg ha a legapróbbnál is apróbbat kortyolhatnék Odrerir üstből, olyan ihletet kapnék, hogy nemzedékeknek idézhetném meg szépséged – javasolta Bölverk. – Igen, talán, de csak a legeslegapróbb kortyot… – Mutasd meg az üstöt, és én megmutatom, milyen aprót tudok kortyolni. Gunnlöd kinyitotta az ajtót, és pillanatokon belül az üst és a két kád előtt álltak. A költészet sörének illata megülte a levegőt. – Csak a legapróbb kortyot, három rólam költött versért, ami korokon át visszhangzik majd – emlékeztette a lány. – Persze, drágám. – Bölverk elvigyorodott a sötétben. Ha a lány ekkor látja, tudta volna, hogy valami nem stimmel. Az első korttyal felhajtotta Odrerir üst minden cseppjét. A másodikkal kiürítette Bodn kádat. A harmadikkal kiürítette Son kádat. Gunnlöd sem volt ostoba. Rájött, hogy becsapták, és támadt. Erős és gyors volt, de Odin nem harcolt; kirohant, becsapta az ajtót, és bezárta Gunnlödöt. Odin egy szempillantás alatt hatalmas sassá változott. Vijjogott és csapdosott, a hegy ajtaja kinyílt, és ő felszállt az égre. Gunnlöd sikolya hasított bele a pirkadatba. Suttung felriadt a csarnokában, és kirohant. Felnézett az égre és meglátta a sast, és tudta, hogy valami történt. Suttung is átváltozott sassá.

A két sas olyan magasra repült, hogy a földről csak tűhegynek látszottak. Olyan gyorsan repültek, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett. Asgardban Thor azt mondta: – Itt az idő. Kivonszolta a három hatalmas fakádat az udvarra. Asgard istenei a vijjogva közeledő sasokat figyelték az égen. Szorosan egymás nyomában haladtak. Suttung gyors volt, ott süvített Odin mögött, csőrével majdnem elérte annak farktollait. A csarnokhoz közeledve Odin kitátotta a csőrét: sör ömlött belőle a kádakba. A sas egymás után megtöltötte őket, ahogy az apamadár eteti a kicsinyeit. Azóta tudjuk, hogy akik varázslatra képesek szavakkal, akik verseket, sagákat és meséket szőnek, azok megízlelték a költészet italát. Amikor van egy jó költőnk, azt mondjuk, megkóstolhatta Odin tehetségét. Tessék, ez a költészet sörének története, és azé, hogyan lett a világé. Becstelenséggel és árulással, ravaszsággal és gyilkossággal teli történet. De ez még nem a teljes történet. Van itt még valami, és aki finnyás, fogja be a fülét, vagy ne olvasson tovább. Íme, az utolsó, bizony szégyenletes részlet. Amikor Mindenek Atyja sas alakban majdnem elérte a kádakat, és Suttung közvetlen mögötte repült, Odin bűzösetnedveset szellentett Suttung képébe, ami elvakította az óriást, így az lemaradt. Soha senki nem akart inni a fingott sörből. De amikor rossz költőt hallotok, aki rossz verset mond, tele ostoba

hasonlatokkal és pocsék rímekkel, most már tudjátok, melyik sört kóstolta meg.

THOR UTAZÁSA AZ ÓRIÁSOK FÖLDJÉRE

I. Thjálfi és a nővére, Röskva az anyjukkal és apjukkal, Egill-lel éltek egy földdarabon a vad vidék peremén. A földjükön túl szörnyek, óriások és farkasok tanyáztak, és Thjálfi sokszor került bajba, és sokszor futotta le a bajt. Gyorsabban futott mindenkinél és mindennél. És mert a dolgok peremén éltek, Thjálfi és Röskva hozzászoktak a csodákhoz és furcsa történésekhez. Olyan különös dolgot azonban még nem tapasztaltak, mint azon a napon, amikor két látogató érkezett a tanyájukra Asgardból: Loki és Thor egy harci szekéren ült, a szekeret pedig két hatalmas kecske húzta, akiket Thor Fogcsikorgónak és Fogvigyorgónak hívott. Az istenek kosztot és kvártélyt kértek éjszakára. Az istenek hatalmasak és erősek voltak. – Nincs ennivalónk a tiféléteknek – mondta mentegetőzve Röskva. – Van egy kis zöldségünk, de kemény tél volt, és egy szem tyúk se maradt. Thor mordult egyet, aztán elővette a kését, és leölte mindkét kecskéjét. Megnyúzta őket. A kecskéket a tűz felett lógó hatalmas üstbe dobta, Röskva és az anyja pedig feldarabolta a télire eltett zöldséget, és azt is beletette az üstbe. Loki félrevonta Thjálfit. A fiú megszeppent az istentől: a zöld szemétől, a sebhelyes ajkától, a mosolyától.

– Tudod, a kecskék csontjában rejlő velő a legfinomabb étek, amit ember ehet – mondta neki Loki. – Kár, hogy Thor mindig megtartja magának. Ha olyan erős akarsz lenni, mint Thor, meg kellene enned a kecskevelőt. Amikor elkészült az étel, Thor egy egész kecskét kivett magának, a másikat a többieknek hagyta. A kecskebőröket leterítette a földre, és evés közben a csontokat a bőrre dobálta. – Ti is dobjátok a csontot a másik kecskebőrre – mondta nekik. – És egyik csontot se törjétek szét vagy rágjátok meg. Csak a húst egyétek. Azt hiszitek, tudtok gyorsan enni? Látnotok kellett volna, Loki hogyan falta be az adagját. Az egyik pillanatban még előtte volt, a másikban már a száját törölte a keze fejével. A többiek lassabban ettek, de Thjálfi fejében egyre az járt, amit Loki mondott, és amikor Thor otthagyta az asztalt, mert szólította a természet, Thjálfi fogta a kését, felhasította a kecske egyik lábszárcsontját, és evett a velőből. A törött csontot aztán letette a kecskebőrre, és letakarta ép csontokkal, hogy senki meg ne tudja, mi történt. Aznap éjjel mind a nagycsarnokban aludtak. Reggel Thor beborította a csontokat a kecskebőrrel. Fogta pörölyét, Mjöllnirt, és magasra emelte. – Fogcsikorgó, légy újra egész! Villámlott: Fogcsikorgó nyújtózkodott, mekegett, majd legelni kezdett.

– Fogvicsorgó, légy újra egész! – parancsolta Thor, és Fogvicsorgó ugyanígy tett. Aztán megtántorodott, kínlódva társához bicegett, és magas hangon mekegett, mintha fájna valamije. – Az egyik hátsó lába eltört – állapította meg Thor. – Hozzatok fát és egy kendőt. A kecske lábát sínbe tette és bekötözte. Amikor elkészült, a családra nézett, és Thjálfi még nem látott olyan ijesztő dolgot, mint Thor lángoló tekintete. Thor ökle a pörölye nyelére szorult. – Valaki itt eltörte a csontot – mennydörögte. – Én ételt adtam nektek, csak egyetlen dolgot kértem, és ti mégis elárultatok. – Én voltam – vallotta be Thjálfi. – Én törtem el a csontot. Loki igyekezett komoly képet vágni, de a szája sarka mosolyra görbült. Nem volt megnyugtató mosoly. Thor felemelte a pörölyét. – El kellene pusztítanom az egész tanyát – dörögte, mire Egill rémült képet vágott, és Egill felesége elsírta magát. Akkor Thor azt mondta: – Mondjatok egy okot, miért ne verjem rommá ezt a putrit. Egill nem szólt semmit. Thjálfi felállt. – Apámnak semmi köze hozzá. Nem tudta, mit tettem. Engem büntess, ne őt. Nézz rám: gyorsan tudok futni. Tanulékony vagyok. Hagyd a szüleimet, és tegyél a rabszolgáddá. Felállt a nővére, Röskva:

– Nélkülem nem megy sehová. Ha őt viszed, vigyetek mindkettőnket. Thor ezt átgondolta. – Jól van. Röskva, te egyelőre itt maradsz, gondozod a két kecskét, amíg Fogvicsorgó lába meg nem gyógyul. Amikor visszatérek, viszlek mindhármatokat. – Thjálfi felé fordult. – Te pedig velem és Lokival jössz. Utgardba megyünk.

II. A tanya mögött erdő terült el, Thor, Loki és Thjálfi keletnek tartottak, Jotunheim felé, az óriások otthona felé, a tenger felé. Minél keletebbre értek, annál hidegebb lett. Fagyos szél fújt, minden meleget kiszívott belőlük. Nem sokkal napnyugta előtt, amikor még volt elég fény, menedéket kerestek éjszakára. Thor és Thjálfi nem találtak semmit. Loki sokáig elvolt, majd hökkent képpel tért vissza. – Arra van egy különös ház – mondta. – Hogyhogy különös? – kérdezte Thor. – Egy nagy szoba az egész. Nincs ablaka, az ajtó hatalmas, de nem lehet becsukni. Mint egy barlang. A hideg szél elzsibbasztotta az ujjaikat és csípte az arcukat. – Nézzük meg – javasolta Thor. A nagy helyiség jó messzire nyúlt.

– Arra bent lehetnek vadállatok vagy szörnyek – vélte Thor. – Verjünk tanyát a bejáratnál. Úgy tettek. Pontosan olyan volt, amilyennek Loki leírta: egy hatalmas épület, egy hatalmas csarnok, egyik oldalt hosszú mellékhelyiséggel. Tüzet raktak a bejárat közelében, és ott aludtak úgy egy órát, amíg fel nem ébresztette őket valami zaj. – Mi ez? – kérdezte Thjálfi. – Földrengés? – tippelt Thor. A talaj remegett. Valami bőgött. Lehetett vulkán, sziklaomlás vagy száz bősz vadállat. – Nem hinném – mondta Loki. – Menjünk át a másik szobába. Biztos, ami biztos. Loki és Thjálfi ott aludtak, biztos, ami biztos, és a zaj pirkadatig folytatódott. Thor egész éjjel az ajtó mellett őrködött a pöröllyel a kezében. Ahogy múlt az idő, egyre bosszúsabb lett, a legszívesebben kiderítette volna, mi okozza a morajt és földrengést, hogy megtámadja. Amint világosodni kezdett az ég, Thor társait fel sem költve bement az erdőbe, hogy megkeresse a hang forrását. Közelebb érve rájött, hogy különböző hangokról van szó, amelyek egymás után következnek. Először egy harsogó horkantás, aztán zümmögés, majd egy puhább fütyülő hang, amitől megfájdult Thor feje, és a fogai minden alkalommal sajogtak. Thor felért egy domb gerincére, és szétnézett. Az alatta húzódó völgyben egy hatamas alak hevert, Thor sosem látott még ekkorát. Haja és szakálla feketébb

volt a szénnél, bőre viszont fehér, akár a havas mező. Az óriás szeme csukva volt, és horkolt: ez volt az az ismétlődő robaj-fütyülés, amit Thor hallott. És a talaj minden horkolásba beleremegett. Ezt a rengést érezte egész éjjel. Az óriás olyan hatalmas volt, hogy Thor bogárnak vagy hangyának tetszett mellette. Thor szorosra húzta övét, a Megingjardot, ami megkettőzte erejét, hogy akár a legerősebb óriással is meg tudjon küzdeni. Az óriás kinyitotta a szemét: átható kék volt. Nem tűnt fenyegetőnek. – Üdv – szólt neki Thor. – Jó reggelt! – felelte a fekete hajú óriás lavinahangon. – Engem Skrymir néven ismernek. Azt jelenti: „Melák.” Az enyémek gúnyos népek, hogy egy ilyen magamfajta kis taknyost Meláknak neveznek. Hol a kesztyűm? Kettő volt, de éjjel az egyiket elejtettem. – Felmutatta a kezét: a jobbon hatalmas egyujjas bőrkesztyű volt, a másik viszont csupasz. – Á, itt van… Annak a dombnak a túlsó felére nyúlt, amelyen Thor állt, és felvett valamit: ez lehetett a másik kesztyű. – Jé, van benne valami – mondta, és megrázta. Thor ekkor rájött, hogy az óriás kesztyűjében töltötték az éjszakát, és bizony Thjálfi meg Loki bucskáztak ki a kesztyű nyílásán, és pottyantak a hóba. Skrymir felhúzta a bal kesztyűt is, és boldogan nézett kesztyűs kezére. – Utazhatunk együtt, ha akartok – ajánlotta.

Thor Lokira nézett, Loki meg Thorra, aztán mindketten a fiatal Thjálfira, aki vállat vont. – Bírom a tempót – mondta magabiztosan. – Rendben! – kiáltotta Thor az óriásnak. Az óriással reggeliztek: egész teheneket és birkákat húzott elő a tarisznyájából, és falt be. Három társa visszafogottabban lakmározott. Utána Skrymir azt mondta: – Viszem az elemózsiátokat a zsákomban. Kevesebbet kell cipelnetek, és együtt eszünk, amikor este letáborozunk. – Beletette az ennivalójukat a zsákjába, behúzta a száját, és elindult keletnek. Thor és Loki az istenek fáradhatatlan léptével rohantak az óriás után. Thjálfi olyan gyorsan futott, ahogy ember valaha bírt, de még így is nehezen tudta tartani a lépést, ahogy teltek az órák. Néha az óriás csak egy hegynek tűnt a távolban, feje a felhőkbe veszett. Már esteledett, amikor beérték Skrymirt. Talált nekik táborhelyet egy hatalmas, vén tölgyfa alatt, ő pedig elhelyezkedett a közelben, fejét egy nagy sziklatömbre hajtotta. – Nem vagyok éhes – mondta. – Ne törődjetek velem. Korán aludni térek. Az ennivalótok a tarisznyámban van a fánál. Jó éjszakát. Azzal horkolni kezdett. Ahogy az ismerős robajzümmögés-fütyülés rázta a fákat, Thjálfi felmászott az óriás elemózsiás tarisznyájára. Leszólt Thornak és Lokinak:

– Nem tudom kioldani. Túl kemény a madzag. Mintha vasból lenne. – Én a vasat is meghajlítom – mondta Thor, és felugrott az elemózsiás tarisznya tetejére, elkezdte rángatni a száját összefogó madzagot. – Na? – kérdezte Loki. Thor nyögött és húzott, húzott és nyögött, majd vállat volt. – Azt hiszem, ma este nem eszünk, hacsak ez az átkozott óriás ki nem oldja nekünk. Az óriásra nézett. Aztán a pörölyére, Mjöllnirre nézett. Aztán lemászott a tarisznyáról, és Skrymir alvó fejéhez ment. Felemelte a pörölyt, és lecsapott homlokára. Skrymir álmosan kinyitotta fél szemét.

Skrymir

– Falevél hullhatott a fejemre, és felébresztett. Megvacsoráztatok? Aludhatunk? Nem hibáztatlak, hosszú nap volt. – Azzal a másik oldalára fordult, lehunyta a szemét, és horkolt tovább. Loki és Thjálfi az óriási zajban is elszenderedett, de Thornak nem jött álom a szemére. Mérges volt, éhes volt, és nem bízott ebben az óriásban itt a keleti vadonban. Éjfélkor még mindig éhes volt, és elege lett a horkolásból. Megint felmászott az óriás fejére. Elhelyezkedett a két szemöldöke között. Thor a tenyerébe köpött. Megigazította az erőövét. A feje fölé emelte Mjöllnirt, és teljes erőből meglendítette.

Biztos volt benne, hogy a pöröly meglékeli Skrymir homlokát. Túl sötét volt, hogy lássa az óriás szemének színét, de azt látta, hogy kinyílt. – Hé, Thor? – mondta Melák. – Ébren vagy? Azt hiszem, makk pottyant a fáról a fejemre. Mennyi az idő? – Éjfél – felelte Thor. – Akkor viszlát reggel. – Óriáshorkolás rengette a földet, remegtette a fák tetejét. Hajnal volt, de még nem nappal, amikor Thor még éhesebben, még mérgesebben és még mindig kialvatlanul eltökélte, hogy még egyszer lecsap, örökre elhallgattatja a horkolást. Ezúttal az óriás halántékára célzott, és teljes erőből megütötte Skrymirt. Nem látott még a világ ilyen erős csapást. Thor hallotta, hogy visszhangzik a hegycsúcsok között. – Tudod – szólalt meg Skrymir –, egy madárfészek pottyanhatott a fejemre. Vagy gallyak. Vagy nem is tudom. – Ásított, nyújtózott. Aztán felállt. – Na, eleget aludtunk. Ideje indulni. Ti Utgard felé mentek? Ott jól bánnak majd veletek. Biztosra veszem, hogy lakoma és sör vár, utána birkózás, futás és erőpróba. Utgardban szeretik jól érezni magukat. Keletre van, arra, ahol az ég világosodik. Én északnak fordulok. – Foghíjas vigyort villantott rájuk, ami butának és üresnek tűnt volna, ha nem olyan kék és éles a szeme. Aztán lehajolt, és a szája mellé tette a tenyerét, mintha nem akarná, hogy hallják, a gesztusnak ellentmondott a

suttogása, ami olyan hangos volt, hogy bele lehetett süketülni. – Hallottam, amikor arról beszéltetek, milyen nagy vagyok. Gondolom, azt hittétek, bókoltok. De ha eljuttok valaha északra, találkoztok majd igazi óriásokkal, akik aztán tényleg nagyok. És akkor meglátjátok, én milyen töpörtyű vagyok. Skrymir megint vigyorgott, majd eltrappolt észak felé, a föld rengett a léptei alatt.

III. Keletnek tartottak Jotunheimen át, mindig a napkelte felé, napokon keresztül. Eleinte azt hitték, hogy egy egyszerű erődöt látnak, viszonylag közel; lépteiket megszaporázták, csakhogy az épület nem nőtt, nem változott, nem közeledett. Teltek a napok, és megértették, milyen nagy és milyen messze van. – Az Utgard? – kérdezte Thjálfi. – Az bizony – felelte Loki már-már komolyan. – A családom onnan származik. – Jártál már itt? – Nem én. Megérkeztek az erőd kapujához. Nem láttak egy lelket sem. Bentről vigasság hangjai szűrődtek ki. A kapu magasabb volt, mint a legtöbb katedrális, fémrudak

alkották, akkorák, hogy minden nemkívánatos óriást tisztes távolban tartsanak. Thor kiabált, de senki nem jött. – Bemenjünk? – kérdezte Lokit és Thjálfit. Átbújtak a kapu rácsai között. Az utazók átvágtak az udvaron, beléptek a nagycsarnokba. A padok olyan magasan sorakoztak, akár a fák csúcsa, és óriások ültek rajtuk. Thor beljebb ment. Thjálfi megrettent, de azért ment Thor mellett, Loki pedig mögöttük. Látták az óriások királyát a legmagasabb széken a csarnok végében. Átvágtak a csarnokon, és mélyen meghajoltak. A királynak keskeny, okos arca volt, és lángvörös haja. A szeme kék. Végigmérte az utazókat, és felvonta az egyik szemöldökét. – Hűha, apró totyogók rohantak le bennünket. Nem is, elnézést. Te csakis a híres Ázok Thor lehetsz, akkor pedig te Loki, Laufey fia. Valamennyire ismertem anyádat. Üdv, távoli rokon. Utgardaloki vagyok, Utgard Lokija. És te…? – Thjálfi vagyok – felelte Thjálfi. – Thor szolgája. – Üdvözöllek benneteket Utgardban – mondta Utgardaloki. – A legjobb hely a világon azoknak, akik kivételesek. Mindenkit szívesen látunk, aki ravaszságban vagy ügyességben mindenki máson túltesz. Ti tudtok bármi különlegeset? Például te, kis rokon? Te mit tudsz, ami kivételes? – Gyorsabban tudok enni mindenkinél – mondta Loki dicsekvés nélkül.

– Nagyon érdekes. Itt az én szolgám, a neve, érdekes módon, Logi. Szeretnél vele kiállni evőversenyre? Loki vállat vont, mintha neki édes mindegy lenne. Utgardaloki tapsolt, mire egy hosszú favályút hoztak be, benne mindenféle sült: kacsa-, ökör-, birka-, kecske-, nyúlés szarvaspecsenye. Amikor ismét tapsolt, Loki elkezdett enni, a vályú túlsó végén kezdte és befelé haladt. Megállás nélkül, figyelmesen evett, mintha az életben egyetlen célja lenne: annyit enni, amennyit bír, és olyan gyorsan, ahogy csak bír. A keze és a szája szabályosan elmosódott. Logi és Loki a vályú közepén találkoztak. Utgardaloki lenézett a trónjáról. – Nos, mindketten egyforma sebességgel ettetek, ami nem rossz, de Logi megette a csontokat is, és bizony még a favályút is, amiben hozták. Loki megette a húst, ez igaz, de alig nyúlt a csontokhoz, és a vályúnak neki se fogott. Ezt a kört Logi nyerte. – Utgardalogi Thjálfira nézett. – Te mit tudsz, fiú? Thjálfi vállat vont. Magánál gyorsabbat nem ismert. Lefutotta az ijedt nyulat, lefutotta a repülő madarat. – Tudok futni. – Akkor futni fogsz – bólintott Utgardaloki. Kimentek egy sík területre, ahol volt egy futásra tökéletes pálya. Óriások ácsorogtak a pálya mellett, a kezüket dörgölték és fújkodták, hogy felmelegítsék. – Te csak egy fiú vagy, Thjálfi – mondta Utgardaloki. – Ezért nem indítalak felnőtt ellen. Hol a kis Hugi?

Egy óriásgyerek lépett előre, olyan vékony, hogy szinte alig látszott, és nem lehetett nagyobb Lokinál vagy Thornál. A gyerek Utgardalokira nézett, és nem szólt semmit, csak mosolygott. Thjálfi nem volt biztos benne, hogy ott volt azelőtt, hogy szólították. Hugi és Thjálfi egymás mellett álltak a startvonalon, és vártak. – Mehet! – mennydörögte Utgardaloki, és a fiúk futásnak eredtek. Thjálfi úgy futott, mint még soha életében, de Hugi mégis leelőzte, és átért a célvonalon, amikor ő még a pálya felénél sem járt. – Hugi a győztes – hirdette ki Utgardaloki. Leguggolt Thjálfi mellett. – Gyorsabban kell futnod, ha meg akarod verni Hugit. Ettől függetlenül nem láttam még embert így futni. Fuss gyorsabban, Thjálfi. Thjálfi újra odaállt Hugi mellé a startvonalhoz. Lihegett, szívdobogása a fülében visszhangzott. Tudta, milyen gyorsan futott az előbb, Hugi mégis lefutotta, ráadásul könnyedén. Még csak nem is lihegett. Az óriásgyerek ránézett, és megint mosolygott. Volt valami Hugiban, ami Utgardalokira emlékeztette, és átfutott a fején, hogy talán a fia. – Mehet! Futásnak eredtek. Thjálfi olyan gyorsan futott, mint még soha, olyan gyorsan, hogy a világ csak őt és Hugit jelentette. Hugi mégis végig előtte volt, átért a célvonalon, amikor ő még öt-tíz másodpercre járt.

Thjálfi tudta, hogy ezúttal közel volt a győzelemhez, hogy csak bele kell adnia mindent. – Fussunk még egyet – zihálta. – Jól van – egyezett bele Utgardaloki. – Futhattok még egyet. Gyors vagy, fiú, de nem hinném, hogy győzhetsz. Döntse el az utolsó verseny. Hugi a startvonalhoz lépett, Thjálfi mellé, aki nem hallotta Hugit még csak lélegezni sem, nemhogy zihálni. – Sok szerencsét – mondta Thjálfi. – Ezúttal meglátod – mondta Hugi olyan hangon, ami mintha Thjálfi fejében szólt volna –, hogy milyen, amikor igazán futok. – Mehet! – vezényelt Utgardaloki. Thjálfi úgy futott, ahogy még ember fia soha. Úgy futott, ahogy a sólyom lecsap, ahogy a vihar fúj, ahogy csak Thjálfi tud, és még soha senki nem futott úgy, mint Thjálfi. Hugi mégis könnyedén megelőzte, még gyorsabban, mint eddig. Thjálfi a táv felénél sem tartott, Hugi már elérte a végét, és visszafordult. – Elég! – szólt Utgardaloki. Visszamentek a nagycsarnokba.

Az

óriások

már

nyugodtabb, derűsebb hangulatban voltak. – Talán érthető ennek a kettőnek a kudarca – mondta Utgardaloki. – De most olyasmit látunk, ami biztosan lenyűgöző lesz. Most Thor következik. A mennydörgés istene, a hősök hőse. Thor, kinek tetteiről zengnek a világban. Istenek és halandók mesélnek cselekedeteidről. Megmutatod, mire vagy képes?

Thor rámeredt. – Először is tudok inni. Nincs olyan ital, amit meg ne innék. Utgardaloki elgondolkodott. – Hát persze. Hol a pohárnokom? – A pohárnok előrelépett. – Hozd ide a különleges ivókürtömet. A pohárnok bólintott, és elment, majd pillanatokon belül visszatért egy hosszú szarvval. Thor még sosem látott ilyen hosszú ivókürtöt, de nem aggódott. Végül is ő Thor, nincs olyan kürt, amit ki ne tudna inni. Rúnákat és mintákat faragtak a szarvba, és a száját ezüsttel vonták be. – Ez ennek a kastélynak az ivókürtje – mesélte Utgardaloki. – Mi itt mind kiürítettük a magunk idejében: a legerősebbek és leghatalmasabbak egy hajtásra kiisszák. Elismerem, néhányan csak kettőre. Büszkén mondhatom, hogy itt senki nem olyan kiábrándítóan gyenge, hogy három korty kellene neki. Hosszú kürt volt, de Thor meg Thor volt, hát ajkához emelte a csurig töltött szarvat, és inni kezdett. Az óriások söre hideg és sós volt, de megitta, kiürítette a szarvat, addig ivott, amíg el nem fogyott belőle a szusz, és már nem bírt többet kortyolni. Arra számított, hogy a kürt kiürült, de ugyanannyira tele volt, mint amikor inni kezdett, vagy majdnem ugyanannyira. – Elhitették velem, hogy te ennél jobb ivó vagy – jegyezte meg Utgardaloki szárazon. – Azért másodszorra

biztosan kiüríted, mint mi mindnyájan. Thor nagy levegőt vett, szájához emelte az ivókürtöt, és ivott. Tudta, hogy ezúttal kiürítette, ám amikor leeresztette, csak annyival csökkent az ital szintje, mint a hüvelykujja. Az óriások Thorra néztek, és gúnyolódni kezdtek, de csúnyán meredt rájuk, mire elhallgattak. – Á, szóval a hatalmas Thorról szóló mesék tényleg csak mesék – mondta Utgardaloki. – Ennek ellenére harmadszor is ihatsz. Most már tényleg nem sok maradhatott benne. Thor a szájához emelte, és ivott, úgy ivott, mint az istenek, olyan hosszan, hogy Loki és Thjálfi ámultan nézték. De amikor leeresztette a kürtöt, az ital szintje csak egy ujjpercnyivel csökkent. – Elegem van! – fakadt ki Thor. – Nem hiszem, hogy ez csak egy kis sör. Utgardaloki a pohárnokával elvitette a kürtöt. – Jöjjön az erőpróba. Fel tudsz emelni egy macskát? – Miféle kérdés ez? Hogyne tudnék felemelni egy macskát. – Mind láttuk, hogy nem vagy olyan erős, mint hittük. Itt Utgardban a fiatalok azzal gyakorolnak, hogy felemelik a macskámat. Figyelmeztetlek, kisebb vagy nálunk, a macskám pedig óriásmacska, megértem, ha nem tudod felemelni… – Felemelem a macskádat!

– Biztos a tűznél alszik. Menjünk el érte. A macska aludt, de felébredt, amikor beléptek, és a terem közepére ugrott. Szürke volt, akkora, mint egy ember, de Thor erősebb volt minden embernél, átkarolta a macska hasát, hogy a feje fölé emelje. A macska közömbösen púpozta a hátát, Thor kénytelen volt ágaskodni. Nem hagyhatta, hogy legyőzzék macskaemelésben. Erőlködött, és a macska egyik lába felemelkedett a földről. Thor, Thjálfi és Loki messziről zajt hallottak, hatalmas kövek csikorgását, hegyek fájdalmának moraját. – Elég – mondta Utgardaloki. – Nem a te hibád, hogy nem tudod felemelni a macskámat, Thor. Nagy macska, te meg nyápic vagy a mi óriásainkhoz viszonyítva – vigyorgott. – Nyápic? Megbirkózom bármelyikőtökkel… – Azok után, amit eddig láttunk, rettenetes házigazda lennék, ha hagynám, hogy óriással birkózz. Még megsérülnél. Attól tartok, egyik emberem se birkózna azzal, aki nem tudja kiinni a kürtöt, és még a macskámat se tudja felemelni. De megmondom, mit csinálhatunk. Ha birkózni akarsz, birkózhatsz a régi dajkámmal. – A dajkáddal? – hitetlenkedett Thor. – Igaz, öreg már, de ő tanított engem birkózni annak idején, kétlem, hogy elfelejtette. A kortól összetöpörödött, magasságban jobban illik hozzád. És megszokta, hogy gyerekekkel játszik. – Thor képét látva hozzátette: – Elli a

neve, és nálad erősebbeket is legyőzött birkózásban. Ne bízd el magad, Thor. – Jobb szeretek férfiakkal birkózni, de birkózom a dadáddal. Elküldtek az öregasszonyért, és az jött is: olyan törékeny, olyan aszott és ráncos volt, mintha az első szél elfújná. Óriás volt, de alig magasabb Thornál, vén fején ritkásan nőtt a haj. Thor eltűnődött, hány éves lehet. Öregebbnek tűnt mindenkinél, akivel valaha találkozott. Nem akarta bántani. Ott álltak egymással szemben. Aki először a földre viszi a másikat, az győz. Thor lökte-húzta az öregasszonyt, próbálta megmozdítani, felbuktatni, lenyomni, de mintha egy sziklát rángatott volna. Az öregasszony csak nézett rá színtelen vén szemével, és meg se szólalt. És akkor az öregasszony felé nyúlt, és finoman megérintette Thor lábát. Thor úgy érezte, a lába elgyengül azon a ponton, de visszatámadott, mire a vénasszony átkarolta, és a föld felé húzta. Thor teljes erőből ellenállt, mindhiába, és hamarosan fél térdre rogyott… – Állj! – szólt Utgardaloki. – Eleget láttunk, nagy Thor. Még az öreg dadámat se tudod legyőzni. Nem hiszem, hogy ezek után kiáll veled férfi. Thor Lokira nézett, aztán mindketten Thjálfira. Leültek a nagy tűz mellé, és az óriások vendégszeretően viselkedtek – az étek finom volt, a bor nem olyan sós, mint

az ivókürtben –, de mindhárman kevesebbet beszéltek, mint lakoma alatt általában. A társaság hallgatag volt, feszengett, megalázta őket a vereség. Hajnalban hagyták el Utgardaloki erődjét, és Utgardaloki király maga kísérte ki őket. – Na, jól éreztétek magatokat az otthonomban? Azok komoran néztek fel rá. – Nem igazán – felelte Thor. – Én mindig is büszke voltam az erőmre, most meg senkinek és semminek érzem magam. – Azt hittem, gyorsan tudok futni – mondta Thjálfi. – És engem sosem vertek meg evésben – tette hozzá Loki. Kiléptek a kapun, ami Utgardaloki erődjének határát jelölte. – Tudjátok – szólalt meg az óriás –, nem vagytok ám senkik. És nem vagytok semmik. Őszintén mondom, ha éjjel tudom azt, amit most, nem hívtalak volna meg benneteket az otthonomba, és ezután soha nem is foglak. Ugyanis mindnyájatokat szemfényvesztéssel csaptalak be. Az utazók az óriásra néztek, aki mosolygott. – Emlékeztek Skrymirre? – Az óriásra? Persze. – Az én voltam. Megváltoztattam a külsőmet. Az elemózsiás tarisznyámat törhetetlen vassal zártam le, amit csak varázslattal lehetett kinyitni. Amikor úgy tettem, mintha aludnék, és megütöttél a pöröllyel, Thor,

tudtam, hogy a legkisebb ütés is halálos lenne, ezért varázslattal egy láthatatlan hegyet helyeztem a pöröly és a fejem közé. Nézzetek oda… A távolban volt egy nyereg alakú hegy, amit völgyek barázdáltak: három szögletes völgy, a legutolsó a legmélyebb. – Azt a hegyet használtam – mondta Utgardaloki. – Azok a völgyek az ütéseid nyomai. Thor nem szólt semmit, de ajka elvékonyodott, az orrcimpája remegett, és vörös szakálla meg-megrezdült. – Beszélj az elmúlt éjszakáról a kastélyban – kérte Loki. – Az is szemfényvesztés volt? – Mi más lett volna? Láttatok már bozóttüzet völgyben, ami mindent felperzsel, ami az útjába kerül? Azt hiszed, gyorsan tudsz enni, de soha nem eszel olyan gyorsan, mint Logi, mert Logi a megtestesült tűz. Úgy tüntette el az ételt és a favályút, amiben hozták, hogy elégette. Soha senkit nem láttam olyan gyorsan enni, mint téged. Loki zöld szemében harag és csodálat villant, mert akármennyire utálta, ha becsapják, a jó trükköt mindig értékelte. Utgardaloki akkor Thjálfihoz fordult. – Milyen gyorsak a gondolataid, fiú? Gyorsabbak, mint ahogy futsz? – Persze. Mindennél gyorsabbak. – Ezért választottam ellened Hugit. Ő maga a gondolat. Akármilyen gyorsan szaladsz, és egyikünk sem látott még

senkit olyan gyorsan futni, a gondolatot akkor sem tudod lefutni. Thjálfi erre nem szólt semmit. Akart, tiltakozni akart, még több kérdést feltenni, de akkor Thor azt mondta halk mennydörgéssel, mint ami távoli hegycsúcsról visszhangzik: – És én? Én mit csináltam igazából éjjel? Utgardaloki már nem mosolygott. – Csodát. A lehetetlent. Nem láthattad, de az ivókürt vége a tenger legmélyebb részébe ért le. Annyit ittál, hogy csökkent a tenger szintje. Miattad a tengervíz örökké ingadozni fog, lesz apály és lesz dagály. Megkönnyebbültem, hogy nem próbáltad meg negyedszer, mert még kiittad volna az óceánt. – A macska, amit megpróbáltál felemelni – folytatta –, nem macska volt, hanem Jormungand, a midgardi kígyó, ami átöleli a föld közepét. Lehetetlen felemelni a midgardi kígyót, te mégis megtetted, még az egyik gyűrűjét is meglazítottad, amikor felemelted a mancsát a földről. Emlékszel arra a zajra? A föld mozgott. – És az öregasszony? A vén dadád? Ő mi volt? – kérdezte Thor nyájasan, de megmarkolta pörölye nyelét. – Ella volt, az Öregség. Senki nem tudja legyőzni az öregséget, mert a végén ott vár mindnyájunkra, egyre jobban elgyengít, és lezárja a szemünket. Mindnyájunkat, kivéve téged, Thor. Lebirkóztad az öregséget, és mind csodáltuk, hogy állva maradtál, még amikor föléd

kerekedett, akkor is csak fél térdre tudott kényszeríteni. Soha nem láttunk olyasmit, mint éjjel, Thor, soha. – És most, hogy láttuk az erőtöket, tudjuk, hogy ostoba dolog volt beengedni benneteket Utgardba. A jövőben megvédem az erődömet. Méghozzá úgy, hogy egyikőtök sem találhatja meg, vagy láthatja, és akármi történjen a jövőben, sosem térhettek vissza. Thor magasra emelte a pörölyét, de mielőtt lesújthatott volna, Utgardaloki eltűnt. – Nézzétek! – mondta Thjálfi. Az erőd is eltűnt. Nyoma sem maradt Utgardaloki erődjének vagy a földnek, melyen állt. A három utazó kietlen síkságon állt. Nyoma sem volt életnek. – Menjünk haza – mondta Loki. Majd megjegyezte: – Jól csinálták. Klassz illúziók voltak. Ma mind tanultunk valamit, azt hiszem. – Elmondom a nővéremnek, hogy a gondolattal futottam versenyt – mondta Thjálfi. – Elmondom Röskvának, hogy jól futottam. Thor azonban hallgatott. Az előző éjszakán tűnődött, azon, hogy az öregséggel birkózott, hogy a tengert itta. A midgardi kígyó járt az eszében.

A HALHATATLANSÁG ALMÁI

I. Egy másik alkalommal az óriások földjét, Jotunheimet övező kietlen hegyeket járta Thor, Loki és Haenir. (Haenir öreg isten volt. Ő adta az értelmet az embereknek.) Azokban a hegyekben nehezen lehetett ennivalót lelni, a három isten éhes volt, és egyre éhesebb lett. Zajt hallottak: távoli csorda bőgését, mire összenéztek és egymásra vigyorogtak, mint az éhes emberek, akik tudják, hogy este enni fognak. Egy zöld völgybe értek le, ahol hatalmas tölgyfák és magas fenyők határoltak réteket és patakokat. Láttak egy tehéncsordát is, a völgy dús füvén az állatok hatalmasra híztak. Ástak egy gödröt, abban tüzet raktak, majd leöltek egy ökröt, húsát forró parázs közé dugták, és várták, hogy megsüljön. Felnyitották a gödröt, de a hús még nyers és véres volt. Újra meggyújtották a tüzet. Újra vártak. A húst azonban még csak meg sem melegítette a tűz heve. – Nem hallottatok semmit? – kérdezte Thor. – Mit? – kérdezte Haenir. – Én nem hallottam semmit. – Én hallottam – mondta Loki. – Hallgassátok. Füleltek, és összetéveszthetetlen hangot hallottak: valahol valaki nagy hangon nevetett rajtuk. A három isten körülnézett, de egy lélek sem volt a völgyben rajtuk kívül. Csak a tehenek.

Akkor Loki felfelé nézett. A legmagasabb fa legmagasabb ágán egy sas ült. Loki soha nem látott ekkora sast, óriás volt a sasok között, és nevetett rajtuk. – Tudod, hogy a tüzünk miért nem süti meg a vacsoránkat? – kérdezte tőle Thor. – Talán tudom – felelte a sas. – Hű, éhesnek néztek ki. Miért nem eszitek meg nyersen? A sasok azt csinálják. A csőrünkkel tépjük a húst. Persze nektek nincs csőrötök, mi? – Éhesek vagyunk – mondta Haenir. – Segítesz megsütni a vacsoránkat? – Véleményem szerint bűbáj szívja el a tüzetek erejét és hevét. Ha megígéritek, hogy nekem is jut a húsból, visszaadom a tüzetek erejét. – Megígérjük – mondta Loki. – Megkapod a részed, amint megsült a hús. A sas egyszer körberepülte a rétet, szárnyával olyan erősen verdesett, hogy a gödörben fellángolt a parázs, és az istenek kénytelenek voltak egymásba kapaszkodni, hogy el ne essenek a széltől. Végül a sas visszatelepedett a fa tetejére. Ezúttal reménykedve ásták el a húst a tűzgödörben, és megint csak vártak. Nyár volt, amikor a nap alig nyugszik le az északi földeken, és a nappal véget sem ér. Így aztán nappalnak érződött a késő éjjel is, amikor kinyitották a gödröt, és puha, omlós sült hús ínycsiklandó illata köszöntötte őket.

Amint kinyitották a gödröt, a sas lecsapott, karmával megragadta az ökör két hátsó lábát, és csőrével falánkul tépni kezdett. Loki feldühödött a madár mohóságán, és lándzsájával a sas felé döfött, hogy az ejtse le a húst. A sas keményen csapdosott a szárnyával, akkora szelet keltett, hogy az majdnem feldöntötte az isteneket. A madár elejtette a húst. Lokinak nem volt ideje kiélvezni a diadalt, mert a lándzsája beszorult a sas oldalába, az pedig felrepült, magával húzva őt is. Loki el karta engedni a lándzsát, de a keze odaragadt a nyeléhez. A madár alacsonyan repült, Loki lábát végighorzsolták a sziklák és a kövek, a hegyoldalak és a fák. Mágiáról volt itt szó, sokkal erősebb mágiáról, mint amit Loki uralni tudott volna. – Elég, kérlek! – kiáltotta. – Kitéped a karomat. Tönkremegy a csizmám. Meg fogsz ölni! A sas felemelkedett a hegyoldalról, és a levegőben körözött, köztük és a föld között csak üres levegő volt. – Lehet, hogy megöllek – mondta a sas. – Tegyél le – kapkodott levegő után Loki. – Megadok bármit, csak tegyél le! – Idunt akarom. És az almáit. A halhatatlanság almáit. Loki a levegőben lógott. Jó messze volt a föld. Idun Bragi felesége volt, a költészet istenéé, édes, gyengéd és kedves teremtés. Egy kőrisfa dobozt hordott magánál, abban voltak az aranyalmák. Amikor egy isten érezte, hogy meglegyinti az öregség, deresedett a haja

vagy sajgott a csontja, megkereste Idunt. Ő felnyitotta a dobozt, és engedélyezett egy harapást az istennek, az pedig visszakapta a fiatalságát és az erejét. Idun almái nélkül az istenek aligha maradnának istenek… – Nem feleltél – mondta a sas. – Azt hiszem, végighúzlak még pár sziklán és hegycsúcson. Talán egy mély folyóban is… – Megszerzem neked az almákat, esküszöm, csak tegyél le – ígérte Loki. A sas nem szólt, de egy szárnyrezdüléssel ereszkedni kezdett egy zöld rét felé, ahonnan tűz füstje szállt. Arra suhant, ahol Thor és Haenir tátott szájjal bámulták őket. A sas elrepült a tűzgödör felett, és Loki hirtelen zuhanni kezdett, még mindig szorongatva a lándzsáját, végül a fűre bucskázott. A sas rikoltva csapdosott és emelkedett, pillanatok alatt apró ponttá zsugorodott az égen. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Thor. – Ki tudja? – vont vállat Loki. – Hagytunk neked húst – mondta Haenir. Lokinak azonban elment az étvágya, amit társai a repülésnek tulajdonítottak. Egész hazaúton más érdekes vagy szokatlan dolog nem történt.

II.

Másnap Idun éppen Asgardban sétált. Üdvözölte az isteneket, és az arcukat fürkészte, hátha valamelyikük kezd öregedni. Találkozott Lokival is. Loki általában rá se hederített, de ezen a reggelen rámosolygott és üdvözölte. – De jó, hogy látlak, Idun! Érzem, hogy környékez az öregség. Kellene egy harapás az almáidból. – Én nem látom rajtad, hogy öregednél – mondta Idun. – Mert jól leplezem. Jaj, hogy fáj a hátam. Rettenetes a vénség, Idun. Idun felnyitotta a kőrisfa dobozt, és adott Lokinak egy aranyalmát. Az lelkesen befalta magostul-mindenestül. Aztán elfintorodott. – Ó, azt hittem, hogy finomabb az almád. – Érdekes, hogy ezt mondod. – Idun almáit még sosem fogadták így. Az istenek általában a tökéletes ízéről beszéltek, és arról, hogy milyen jó ismét fiatalnak lenni. – Loki, ezek az istenek almái. A halhatatlanság almái. Loki nem volt meggyőzve. – Lehet, de az erdőben láttam almákat, amik minden tekintetben jobbak voltak. Szebbek voltak, illatosabbak, zamatosabbak. Szerintem azok is a halhatatlanság almái voltak. Talán még jobbak is, mint a tieid. Látta, hogy Idun arcán érzelmek kavarognak: hitetlenség, döbbenet és aggodalom. – Ilyen alma nincs több – jelentette ki végül. Loki vállat vont.

– Én csak azt mondom, amit továbbindult. Idun felzárkózott mellé. – Hol láttad ezeket az almákat?

láttam.

–

Azzal

– Arrafelé. Nem tudom elmagyarázni, hogyan találod meg, de odavezethetlek. Nincs messze. Idun bólintott. – De ha megtaláljuk az almafát, hogyan tudjuk azokat ezekkel összehasonlítani, amiket itt hagysz a dobozban Asgardban? – kérdezte Loki. – Én azt mondom, jobbak ezeknél, te meg majd azt mondod, ostobaság, azok aszottak a tieidhez képest. Hogyan tudjuk eldönteni? – Ne butáskodj. Hozom összehasonlítjuk. – Á, jó ötlet. Akkor menjünk.

az

almáimat,

és

Loki bevezette Idunt az erdőbe, aki szorongatta a dobozt, benne a halhatatlanság almáival. Fél óra gyaloglás után Idun azt mondta: – Loki, kezdem azt hinni, hogy nincsenek is azok az almák, nincs is az az almafa. – Ez rosszulesik – mondta Loki. – Az almafa ott van a domb tetején. Felmentek a domb tetejére. – Itt nincs almafa, csak az a magas fenyő, amin sas ül – nézett szét Idun. – Az egy sas? – mondta Loki. – Nagyon nagy. Mintha meghallotta volna őket, a sas széttárta a szárnyát, és leugrott a fáról.

– Én nem sas vagyok – mondta –, hanem Thiazi óriás sas alakban, és jöttem a szépséges Idunért. A lányom, Skadi párja leszel. És talán még engem is megkedvelsz. De akármi lesz, Asgard istenei számára nincs többé idő és halhatatlanság. Mondom én, mondja Thiazi! Egyik karmával megragadta Idunt, a másikkal a kőrisfa dobozt, felemelkedett az égbe Asgard fölé, és eltűnt. – Szóval ő volt – mondta magának Loki. – Tudtam én, hogy nem lehet egyszerű sas. Azzal hazament, reménykedve, hogy senki nem veszi észre Idun és az almái eltűnését, vagy ha igen, csak jóval később, és rá senki nem fog gyanakodni.

III. – Te láttad utoljára – dörgölte a jobb öklét Thor. – Nem igaz – mondta Loki. – Miért mondod ezt? – És nem öregedtél, mint mi. – Öregedtem, csak szerencsém van. Jól áll. Thor morgott, cseppet sem volt meggyőzve. Vörös szakálla hófehér lett, halvány rőtes csíkokkal, akár egy valaha büszke tűz sápadt hamva. – Üsd meg még egyszer – tanácsolta Freya. Hosszú haja sötétszürkére fakult, arcát mély árkok barázdálták. Még mindig szép volt, de ez a kor szépsége, nem az aranyhajú hajadoné. – Tudja, hol van Idun. És tudja, hol vannak az

almák. – A Brísing-nyakék a nyakában lógott, de tompán, kopottan. Már nem fénylett. Odin, az istenek atyja köszvényes, kék eres ujjaival markolta a botját. Mindig dörgő és parancsoló hangja most rekedten szólt. – Ne üsd meg, Thor – mondta öreg hangján. – Látod? Legalább te józanul gondolkodsz, Mindenek Atyja – mondta Loki. – Semmi közöm hozzá. Miért ment volna Idun bárhová is velem? Nem is kedvelt! – Ne üsd meg – ismételte Odin, és egyetlen, immár hályogos szemével Lokit fürkészte. – Azt akarom, hogy egészben legyen a kínzáshoz. Már hevítik a tüzeket, fenik a pengéket, gyűjtik a sziklákat. Lehet, hogy megöregedtünk, de a kínzáshoz még értünk, és az öléshez is, mint életünk delén, amikor Idun almái fiatalon tartottak bennünket. Égő szén szaga csiklandozta meg Loki orrát. – Ha… Ha kiderítem, mi történt Idunnal, és ha valahogy visszahoznám őt és az almáit Asgardba, elfelejthetnénk a kínzást és a halált…? – Ez az egyetlen esélyed, hogy életben maradj – mondta Odin olyan vén hangon, hogy Loki meg sem tudta volna mondani, férfi vagy nő. – Hozd vissza Idunt Asgardba. És a halhatatlanság almáit is. Loki bólintott. – Oldjátok ki a láncokat. Megteszem. De kell Freya sólyomtollas köpenye. – A köpenyem? – kérdezte Freya.

– Sajnos. Freya merev léptekkel elment, majd visszatért egy sólyomtollakkal borított köpennyel. Loki láncait levették. A köpenyért nyúlt. – Eszedbe se jusson, hogy elrepülsz és nem jössz vissza – figyelmeztette Thor, nyomatékosan simogatva fehér szakállát. – Akármilyen öreg vagyok, ha nem térsz vissza, megkereslek, bárhová bújj is, és én meg a pörölyöm leszünk a halálod. Mert még mindig Thor vagyok! Még mindig erős vagyok! – És még mindig rendkívül bosszantó vagy – mondta Loki. – Ne strapáld magad, inkább arra használd az erődet, hogy összehordj egy rakás faforgácsot Asgard falain kívül. Hatalmas rakást. Sok fát ki kell vágnod hozzá, és forgáccsá aprítanod. Hosszú és magas rakás kell a fal mentén, jobb, ha mindjárt neki is látsz. Aztán Loki szorosan magára terítette a sólyomköpenyt, és sólyom alakban, szárnyaival verdesve felröppent, és sasnál sebesebben észak felé repült, az óriások földje felé.

IV. Loki sólyom képében repült, megállás nélkül, míg az óriások földjén el nem érte Thiazi óriás erődjét, ott leszállt a magas tetőre, onnan vette szemügyre a lenti jövéstmenést.

Látta, hogy Thiazi óriás alakjában kibattyog az erődből, és a kavicsos fövenyen egy csónakhoz megy, ami a legnagyobb bálnánál is nagyobb volt. Thiazi bevonszolta a csónakot a partról a jeges tenger dermesztő vízébe, és hatalmas evezőcsapásokkal kievezett. Hamarosan eltűnt szem elől. Akkor Loki sólyom alakjában körberepült az erődben, bekukkantott minden ajtón és ablakon. A legtávolabbi szobában egy rácsos ablakon át meglátta Idunt, aki csak ült és sírt. Loki leszállt a keresztrácsra. – Hagyd a könnyeket! Én vagyok, Loki, jöttem, hogy megmentselek! – Azzal bebújt a rácsok között, majd visszaváltozott Lokivá. Idun kisírt szemével rámeredt. – Te vagy a bajaim oka! – Meglehet, de az rég volt. Az a tegnapi Loki. A mai Loki azért jött, hogy megmentsen és hazavigyen. – Mégis hogyan? – Nálad vannak az almák? – Az Ázok egyik istennője vagyok. Ahol én vagyok, ott vannak az almák. – Megmutatta a kőrisfa dobozt. – Ez megkönnyíti a dolgot. Hunyd le a szemed. Idun lehunyta a szemét, és Loki átváltoztatta mogyoróvá, aminek héját még ölelte a zöld burok. Loki újra sólyom alakot öltött, karmát a mogyoróra zárta, a rácsokhoz szökkent, kibújt köztük, és megkezdte az utazást haza.

Thiazi nem dicsekedhetett nagy fogással, nem haraptak a halak. Úgy döntött, jobb, ha hazatér és udvarol Idunnak. Azzal ugratja majd, hogy mivel az almáival együtt itt van, az istenek erőtlenek és ráncosak lettek, nyáladzó, gutaütéses, remegő roncsok, a gondolataik lomhák, az agyuk és a testük sérült. Hazaevezett az erődjébe, és futva ment Idun szobájába. Üresen találta. Megpillantott egy sólyomtollat a földön, és azonnal tudta, hol van Idun, és ki vitte el. Sas alakban felröppent az égre, még hatalmasabb és erősebb sasként, mint valaha, és mind gyorsabb szárnycsapásokkal száguldott Asgard felé. A világ mozgott alatta. A szél süvített. Gyorsan repült, olyan gyorsan, hogy ahol elhaladt, dörgött a levegő. Thiazi csak repült és repült, elhagyta az óriások földjét, beért az istenek földjére, amíg meg nem látott maga előtt egy sólymot. Dühösen felrikoltott, és még gyorsabban repült. Asgard istenei hallották a vijjogást és a szárnysuhogást, és kimentek a magas falakra, hogy lássák, mi történik. Megpillantották a közeledő kis sólymot és a mögé felzárkózó hatalmas sast. A sólyom már nagyon közel járt… – Most? – kérdezte Thor. – Most – mondta Freya. Thor meggyújtotta a faforgácsokat. Egy pillanatig még nem kaptak lángra, és éppen elég hosszú pillanat volt,

hogy a sólyom átrepüljön felettük, be a kastélyba, aztán hupp, belobbantak. Asgard falainál magasabb lángfüggöny csapott fel, rémisztő és elképzelhetetlenül forró. Thiazi sas alakban nem bírt megállni, nem bírt lassítani, nem bírt irányt változtatni. Belerepült a lángokba. Az óriás tollai lángra kaptak, szárnyvégei meggyulladtak. Tollatlan sasként bucskázott le az égből, és úgy csapódott a földbe, hogy az istenek erődje beleremegett. A megperzselődött, kába, csupasz sas nem volt ellenfél még egy öreg istennek sem. Mielőtt visszaváltozhatott volna óriássá, már megsebesült, és ahogy madárból óriássá alakult, Thor pörölyének csapása kioltotta életét.

V. Idun boldog volt, hogy visszatért a férjéhez. Az istenek megették a halhatatlanság almáit, és visszanyerték fiatalságukat. Loki bízott benne, hogy ezzel az ügy végére pont kerül. Nem így lett. Thiazi lánya, Skadi felöltötte páncélját, fogta a fegyvereit, és elment Asgardba megbosszulni apját. – Apám volt a mindenem, és ti megöltétek – mondta. – Halála könnyekkel és nyomorral tölti meg életem. Nem

maradt örömöm. Azért jöttem, hogy bosszút álljak vagy kárpótlást kapjak. Az Ázok és Skadi hosszas tárgyalásokba kezdtek a kárpótlást illetően. Azokban az időkben minden életnek megvolt az ára, és Thiazi élete sokat kóstált. Az alkudozás végén az istenek és Skadi megegyeztek, hogy háromféle kárpótlást kap. Először is kap egy férjet, aki elfoglalja halott apja helyét. (Világos volt az istenek és istennők előtt, hogy Skadi a legszebb istent, Baldurt nézte ki magának. Állandóan kacsintgatott neki, és addig bámulta, amíg Baldur elvörösödve el nem fordult.) Másodszor, az istenek újra megnevettetik, mert az apja halála óta nem nevetett, de még csak nem is mosolygott. És végezetül az istenek tesznek róla, hogy az apja emléke sose merüljön feledésbe. Az istenek megengedték, hogy férjet válasszon közülük, de szabtak egy feltételt: nem választhatja ki úgy, hogy látja az arcát. Az összes férfi isten elsétál egy függöny mögött, csak a lábuk látszik majd. Skadi a lába alapján választhatja ki a férjét. Az istenek egyenként elmentek a függöny mögött, és Skadi minden alkalommal azt mondta: – Ronda láb. Aztán elhallgatott, majd örömmel felkiáltott: – Ez a férjem lába! Ez a legszebb láb. Csakis Baldur lába lehet, Baldurnak mindene csak szép lehet.

És noha Baldur lába valóban szép volt, amikor a függönyt felhúzták, Skadinak azt kellett látnia, hogy a láb Njördé, a harci szekerek istenéé, Freya és Frey apjáé. Ott helyben hozzáment Njördhöz, de az azt követő menyegzői lakomán az övé volt a legszomorúbb arc, amit egy Áz isten valaha is látott. Thor oldalba bökte Lokit. – Gyerünk, nevettesd meg. Amúgy is a te hibád az egész. Loki sóhajtott. – Komolyan? Thor bólintott és jelentőségteljesen megkopogtatta a pörölye nyelét. Loki a fejét ingatta, majd kiment a karámba, ahol az állatokat tartották, és egy nagydarab, roppant bosszús kecskével jött vissza. Loki még tovább bosszantotta a kecskét azzal, hogy erős kötelet kötött a szakállára. Aztán a kötél másik végét a saját fütykösére csomózta. Kézzel megrántotta a kötelet. A kecske felvisított, ahogy a kötél meghúzta a szakállát, és visszarántott. A kötél megrántotta Loki nemi szervét. Loki felsikított és megragadta és visszarántotta a kötelet. Az istenek felkacagtak. Sosem kellett nekik sok, hogy nevessenek, de hosszú idő óta ez volt a legjobb móka, amit láttak. Fogadásokat kötöttek, mi szakad le előbb: a kecske szakálla vagy Loki heréi. Gúnyolták Lokit, amiért sikoltozik. – Mint az éjszaka jajongó farkas! – mondta Baldur, nevetéssel küzdve.

– Mint egy csecsemő! – vihogott Baldur testvére, Höd, aki vak volt, mégis minden alkalommal nevetett, amikor Loki feljajdult. Skadi nem nevetett, noha szája sarkában feltűnt a mosoly árnyéka. Ahányszor a kecse visított, vagy Loki jajgatott, a mosoly kicsit szélesebb lett. Loki is húzta a kötelet, a kecske is húzta. Loki visított, és megrántotta a kötelet. A kecske nyikkant, és még erősebben rántotta. A kötél elpattant. Loki az ágyékát szorongatva a levegőbe repült, és Skadi ölében landolt, nyöszörögve és megtörten. Skadi nevetése úgy hangzott, akár a lavina hegyes vidéken. Nevetett, akár egy gleccser. Olyan sokáig és erősen nevetett, hogy könnyek csillogtak a szemében, és miközben nevetett, akkor először megszorította újdonsült férje, Njörd kezét. Loki kikecmergett az öléből, és eltámolygott, mindkét kezével a lába közét szorítva, mérgesen meredve az istenekre és istennőkre, akik erre csak még hangosabban nevettek. – Akkor megvagyunk – mondta Odin Skadinak, az óriás lányának, amikor a menyegzői lakoma véget ért. – Vagyis majdnem. Intett Skadinak, hogy kövesse ki az éjszakába, az pedig kiment, új férjével az oldalán. A halotti máglya mellett, amit az istenek az óriás maradványainak emeltek, két fénnyel teli hatalmas gömb állt.

– Azok a gömbök apád szemei – mondta Odin Skadinak. Mindenek Atyja fogta a két szemet, és feldobta az éjszakai égbe. Egymás mellett izzottak a sötét égbolton. Ha felnéztek az éjszakai égre a tél közepén, láthatjátok őket, az ikercsillagot, egymás mellett izzanak. Az a két csillag Thiazi szeme. Még ma is ragyognak.

GERD ÉS FREY TÖRTÉNETE

I. Freya fivére, Frey volt a leghatalmasabb Ván isten. Szép volt, és nemes, egyszerre harcos és szerető, valami mégis hiányzott az életéből, és nem tudta, mi az. Midgard halandói tisztelték Freyt. Úgy tartották, hogy neki köszönhetik az évszakokat. Frey tette termékennyé a földeket, életet csalt ki a halott földből. Az emberek szerették és imádták Freyt, de lelke így is üres maradt. Frey számvetést készített: Volt egy olyan hatalmas és csodás kardja, ami magától harcolt. Ez sem elégítette ki Freyt. Az övé volt Gullinbursti, az aranysörtéjű vadkan, amit Brokk és Eitri törpék készítettek. Gullinbursti húzta Frey harci szekerét. A levegőben futott, a víz felett, gyorsabban minden lónál, még a legsötétebb éjszakában is, mert aranysörtéi fényesen világítottak. De Gullinbursti sem tette boldoggá Freyt. Az övé volt Skidbladnir, a hajó, amelyet az Ívaldi fiaiként ismert három törpe készített neki. Nem ez volt a legnagyobb hajó (az Naglfar, a Halálhajó volt, a holtak vágatlan körméből készített hajó), de volt rajta hely az összes Áz istennek. Amikor Skidbladnir vitorlát bontott, mindig jó szelek fújtak, és elvitt, ahová csak menni akartál. Noha a valaha volt második legnagyobb hajó volt,

és elfért rajta az összes Ázok, Frey össze tudta hajtogatni, akár egy zsebkendőt, és beletenni a tarisznyájába. A legremekebb hajó volt. De még Skidbladnir sem elégítette ki. Az övé volt az Asgardon kívüli legjobb palota. Alfheim, a tündérek otthona, ahol mindig szívesen látták és úrként ismerték el. Nem volt Alfheimhez fogható hely, és még ettől sem volt boldog. Frey szolgája, Skirnir egy tündér volt. A legjobb szolga volt, bölcs tanácsú és szép arcú. Frey megparancsolta Skirnirnek, hogy nyergelje fel Gullinburstit, és együtt elindultak Asgardba. Asgardba érve Valhalla felé sétáltak, a hősi halottak nagy csarnokához. Odin Valhallájában él az Einherjar, „aki egyedül harcol”, vagyis az összes ember, aki nemes halált halt harcban az idők kezdete óta. Lelküket a valkűrök viszik fel a harcmezőről. – Sokan lehetnek – vélte Skirnir, aki még sosem járt ott. – Sokan vannak – mondta Frey. – De még többen jönnek. És még többre lesz szükség, amikor majd a Farkassal harcolunk. A Valhalla körüli mezőkhöz közeledve harc hangjait hallották, fém csörrent fémen, fém koppant húson. Mindenféle korból és helyről származó erős harcosokat láttak harci öltözetben, és mindenki a legjobb tudása szerint küzdött. Hamarosan a fele társaság holtan hevert a füvön. – Elég! – mondta egy hang. – Mára vége a harcnak!

Erre az állva maradtak felsegítették a holtakat az udvar porából. A sebek Frey és Skirnir szeme láttára begyógyultak, és a harcosok felültek a lovukra. Az összes katona, aki aznap harcolt, akár győzött, akár vesztett, belovagolt Valhallába, a nemes holtak otthonába. Valhalla hatalmas csarnok volt. Ötszáznegyven ajtó volt benne, és minden ajtón nyolcszáz harcos befért egymás mellett. Több ember elfért benne, mint amennyit az elme befogadni képes. A csarnokban a harcosok ujjongással fogadták a lakoma kezdetét. Vadkanhúst ettek, amit egy irdatlan üstből mertek ki. Saerimnir vadkan húsa volt: minden este a húsából ettek, és a vadkan minden reggel újra életben volt, hogy aznap újra leöljék, és életét-húsát adja a hősi holtaknak. Akárhányan voltak is, mindig került elég hús. Sört hoztak inni. – Honnan van sör ennyi harcosnak? – kérdezte Skirnir. – A Heidrún nevű kecske adja – felelte Frey. – Valhalla tetején áll, a Lérad nevű fa leveleit legeli. Így nevezzük Yggdrasilnak, a világfának ezt az ágát. Heidrún tőgyéből a legfinomabb sör fakad. Mindig lesz elegendő minden harcosnak. A magas asztalhoz mentek, Odinhoz. Volt előtte egy tál hús, de nem evett. Időnként késére szúrt egy darabot, és a földre dobta két farkasának, Gerinek és Frekinek. Odin vállán két holló gubbasztott, nekik is adott a húsból, ők pedig a messze történt dolgokról suttogtak

neki. – Nem eszik – súgta Skirnir. – Nincs rá szüksége – magyarázta Frey. – Iszik. Csak sörre van szüksége, semmi másra. Gyere. Itt végeztünk. – Miért jöttünk ide? – kérdezte Skirnir, ahogy kiléptek Valhalla ötszáznegyven ajtajának egyikén. – Mert biztos akartam lenni benne, hogy Odin itt van Valhallában a harcosokkal, és nem a saját csarnokában Hlidskjalfon, a kilátóján. Beléptek Odin csarnokába. – Itt várj – mondta Frey. Egyedül ment be Odin csarnokába, felkapaszkodott Hlidskjalfra, a trónusra. Odin onnan mindent látott, ami a kilenc világban történt. Frey szétnézett a világokban. Elnézett délre, keletre és nyugatra, de nem találta, amit keresett. Aztán északra nézett, és meglátta azt, ami hiányzott az életéből. Skirnir az ajtónál várta meg, hogy gazdája visszatérjen a csarnokból. Frey arcán olyan kifejezés ült, amit Skirnir még sosem látott. Megijedt tőle. Egy szó nélkül hagyták el a helyet.

II. Frey visszahajtott a Gullinbursti húzta szekérrel az atyja csarnokába. Senkivel nem beszélt, amikor odaért, még

mostohaanyjával, Skadival, a hegyek úrnőjével sem, még az apjával, Njörddel sem, aki gazdája mindennek, ami a tengert járja. A szobájába vonult éjfélsötét arccal, és ott is maradt. A harmadik napon Njörd elküldött Skirnirért. – Frey itthon van három napja és három éjszakája, de azóta nem evett, nem ivott semmit. – Így igaz – ismerte el Skirnir. – Mivel haragítottuk meg ennyire? A fiam, aki mindig gyengéd volt, tele kedves, bölcs szavakkal, most nem szól, csak néz ránk dühösen. Mivel kavartuk fel ennyire? – Nem tudom. – Akkor keresd meg, és faggasd ki. Kérdezd meg, miért mérges annyira, hogy nem is szól hozzánk. – Nem szívesen teszem, de neked nem mondhatok ellent, uram – felelte Skirnir. – Különös, sötét hangulatban van a fiad, félek tőle, hogy mit tesz, ha megkérdezem. – Kérdezd meg, és tedd meg érte, amit tudsz – utasította Njörd. – A gazdád. Skirnir tündér megkereste Freyt, aki a tengert bámulta. Az arca borús és gondterhelt volt, Skirnir tétovázva ment oda hozzá. – Frey? Frey nem felelt. – Mi történt, Frey? Mérges vagy. Csüggedt. Valami történt. El kell mondanod, mi van veled.

– Büntetésben vagyok – felelte Frey, és hangja üresen csengett, mintha a távolból beszélne. – Elmentem Mindenek Atyja szent helyére, és kinéztem a világra. Amiért felfuvalkodottan azt hittem, jogom van a megfigyelőhelyen lenni, örökre megfosztottak a boldogságtól. Azzal fizettem a bűnömért, és fizetek továbbra is. – Uram, mit láttál? Frey hallgatott, és Skirnir azt hitte, újra gondterhelt hallgatásba merül, de egy idő múlva megszólalt: – Északra néztem. Láttam ott egy hajlékot, egy remek házat. És láttam egy nőt, aki arrafelé tartott. Még sosem láttam hozzá fogható teremtést. Senki nem néz ki úgy. Senki nem mozog úgy. Ahogy felemelte a kezét, hogy kinyissa a ház ajtaját, a fény megcsillant a karján, megvilágította a levegőt és a tengert, az egész világ ragyogóbb és szebb lett, mert ő benne van. Aztán elfordultam, és már nem láttam, és a világom sötét, reménytelen és üres lett. – Ki ő? – kérdezte Skirnir. – Egy félóriás. Az apja Gymir, az anyja hegyi óriás, Aurboda. – És van neve is ennek a szépségnek? – Gerd a neve. – Frey elhallgatott. – Atyád aggódik miattad – mondta neki Skirnir. – Mind aggódunk. Tehetek valamit? – Bármit megadnék érte, ha elmennél hozzá, és megkérnéd nekem a kezét. Nem élhetek nélküle. Hozd el

ide hozzám, legyen a feleségem, akármit mond az atyja. Megfizetlek érte. – Sokat kérsz, uram – mondta Skirnir. – Bármit megadok – felelte Frey lázasan, és megborzongott. Skirnir bólintott. – Megteszem, uram. – Tétovázott. – Megnézhetném a kardodat, Frey? Frey kihúzta és megmutatta: – Nincs még egy ilyen kard. Magától harcol, nem kell fognia kéznek. Mindig megvéd. Nincs kard, akármilyen hatalmas, ami legyőzheti. Azt mondják, még a tűzdémon Surt lángoló kardja ellen is győzedelmeskedne. Skirnir vállat vont. – Jó kard. Ha azt akarod, hogy elhozzam neked Gerdet, ez a kard legyen a fizetségem. Frey rábólintott. Odaadta Skirnirnek a kardot, és egy lovat. Skirnir elindult északra, és addig ment, amíg Gymir házához nem ért. Vendégként lépett be, elmondta, ki ő és mi járatban jött. Beszélt a szépséges Gerdnek a gazdájáról, Freyről. – A legnagyszerűbb az összes isten közül. Uralkodik az esőn, az időjáráson, a napsütésen, jó aratást és békés napokat-éjszakákat ad Midgard népének. Gondoskodik az emberek boldogulásáról. Mindenki szereti és hódolattal adózik neki. Mesélt Gerdnek Frey szépségéről és erejéről. Beszélt Frey bölcsességéről. És végezetül beszélt Frey iránta való

szerelméről, hogy egyszer látta, és egyből beleszeretett, azóta nem tud enni vagy aludni, inni vagy beszélni, amíg bele nem egyezik, hogy a felesége lesz. Gerd mosolygott, szemében öröm ragyogott. – Mondd meg neki, hogy a válaszom igen. Találkozzunk Barra szigetén mától kilenc napra, ott lesz az esküvő. Eredj, mondd meg neki. Skirnir visszatért Njörd csarnokába. Még le sem szállt a lováról, Frey már ott termett, még sápadtabban és elgyötörtebben, mint amikor elment. – Mi hírt hoztál? Örvendezzek vagy csüggedjek? – Mától kilenc napra hozzád megy Barra szigetén – adta át az üzenetet Skirnir. Frey örömtelenül nézett szolgájára. – Az éjszakák nélküle örökké tartanak. Egy éjszaka is hosszú, de kettő még hosszabb. Hogyan bírok ki három éjszakát? Négy nap egy hónapnak érződik, és én várjak kilenc napot? Skirnir szánalommal nézett urára. Kilenc nappal később Barra szigetén Frey és Gerd első ízben találkoztak, és összeházasodtak egy árpamezőn. Gerd éppen olyan szép volt, mint Frey megálmodta, az érintése finom, a csókja édes. A frigyet áldás kísérte, és fiuk, Fjölnir lett Svédország első királya. (Boroshordóba fúl majd egy éjjel, amikor a sötétben vizelni indul.) Skirnir megkapta Frey kardját, amely magától harcolt, és visszatért vele Alfheimbe.

A szépséges Gerd békességet hozott Frey életébe és szívébe. Freynek nem hiányzott a kard, és nem keresett helyette másikat. Amikor Beli óriással küzdött, egy szarvas szarvával ölte meg. Frey olyan erős volt, hogy puszta kézzel is tudott ölni. Mégsem lett volna szabad elajándékozni a kardját. Közeleg Ragnarök. Amikor az ég meghasad, és Muspell sötét erői háborúba indulnak, Frey azt kívánja majd, bárcsak meglenne a kardja.

HYMIR ÉS THOR HALÁSZNI MEGY

Az istenek megérkeztek Aegir hatalmas csarnokába a tenger mellett. – Megjöttünk – kiáltott Thor, aki a társaságot vezette. – Lakomát nekünk! Aegir volt a legnagyobb tengeri óriás. A felesége Rán volt, kinek hálója összegyűjti a tengerbe fulladtakat. Kilenc lányuk a tenger hullámai. Aegir nem szívesen etette az isteneket, de harcolni sem óhajtott velük. Thor szemébe nézett, és azt mondta: – Lakomát rendezek nektek, olyat, amilyenben még nem volt részetek. A szolgám, Fimafeng szorgalmasan kiszolgál benneteket, annyi ételt hoz, amennyi csak a bendőtökbe fér, és annyi sört, amennyit meg bírtok inni. Egyetlen feltételem van: előbb hozzatok egy akkora üstöt, hogy mindnyájatoknak tudjak sört főzni benne. Nagyon sokan vagytok, és óriási az étvágyatok. Aegir pontosan tudta, hogy az isteneknek nincs ilyen üstjük, és üst nélkül nem kell lakomát adnia. Thor tanácsot kért a többi istentől, de minden megkérdezett isten azt mondta, nem létezik ilyen üst. Végül megkérdezte Tyrt, a harc, a háború istenét. Tyr bal kezével, egyetlen kezével megvakarta az állát. – A világtenger szélén él Hymir óriáskirály. Neki van egy három mérföld mély üstje. A valaha volt legnagyobb üst. – Biztos vagy benne? – kérdezte Thor.

Tyr bólintott. – Hymir a mostohaapám. Elvette anyámat, aki óriás. A saját szememmel láttam az üstöt. És mivel anyám fia vagyok, szívesen látnak Hymir csarnokában. Tyr és Thor felszálltak Thor szekerére, amit kecskék húztak. Hamar odaértek Hymir hatalmas erődjéhez. Thor egy fához kötötte a kecskéket, és bementek. A konyhában egy óriásnő szelt sziklatömbnyi hagymákat és hajónyi káposztákat. Thor önkéntelenül megbámulta: az öregasszonynak kilencszáz feje volt, egyik rondább és ijesztőbb, mint a másik. Thor önkéntelenül tett egy lépést hátra. Ha Tyrt zavarta is a látvány, nem mutatta. – Üdv, nagyanya – mondta. – Azért jöttünk, hogy elkérjük Hymir üstjét sört főzni. – Milyen aprók vagytok! Azt hittem, egerek – mondta Hymir nagyanyja, és amikor beszélt, mintha tömegek kiabáltak volna. – Ne tőlem kérd, unokám. Anyádtól. – Aztán kikiáltott: – Vendégeink vannak. Itt a fiad egy barátjával. – És pillanatokon belül egy másik óriásnő lépett be. Ő volt Hymir felesége, Tyr anyja. Aranyruhájában éppen olyan szép volt, mint amennyire ijesztő az anyósa: két apró óriásgyűszű volt nála, amit megtöltött sörrel. Thor és Tyr megfogták a számukra vödör nagyságú gyűszűket, és lelkesen itták a sört. Remek sör volt. Az óriásnő megkérdezte Thortól, hogy hívják. Thor már el akarta árulni, de Tyr közbeszólt:

– Ő Veor, anyám. A barátom. És Hymir meg az óriások ellenségeinek ellensége. Ismétlődő távoli morajt hallottak, mint a mennydörgés a csúcsok között, vagy a hegyomlás, vagy a partra zúgó hatalmas hullámok robaja. A föld mindannyiszor megremegett. – Jön a férjem – mondta az óriásnő. – Hallom a finom lépteit a távolban. A moraj élesedett, egyre közeledett. – A férjem sokszor rosszkedvű, bosszús, amikor hazaér. Rosszul bánik a vendégekkel – figyelmeztette őket az óriásnő. – Bújjatok az alá az üst alá, és maradjatok ott, amíg fel nem derül annyira, hogy kijöhettek. Elbújtatta őket egy felfordított üst alá, ami a konyha padlóján állt. Sötét volt az üst alatt. Rengett a föld, ajtó csapódott, Thor és Tyr tudták, hogy Hymir hazaért. Hallották, hogy az óriásnő elújságolja a férjének, hogy vendégeik vannak, a fia, és hogy viselkedjen jó házigazdaként, ne ölje meg őket. – Miért ne? – kérdezte azt óriás hangosan és durcásan. – A kisember a fiunk, Tyr. Emlékszel rá. A nagyobbik pedig Veor. Légy vele kedves. – Thor? Thor, az ellenségünk?! Thor, aki több óriást megölt, mint bárki más, még más óriásokat is beleértve? Thor, akit megesküdtem, hogy megölök, ha találkozom vele? Thor, a… – Veor – nyugtatta a felesége. – Nem Thor, Veor. A fiunk barátja, az ellenségeid ellensége, légy vele kedves.

– Rosszkedvű vagyok, bosszús, és nincs óhajtásom kedvesnek lenni bárkivel is – dörögte egy óriáshang. – Hol bujkálnak? – Ó, csak a mögött a gerenda mögött – felelte a felesége. Thor és Tyr reccsenést hallottak, ahogy a gerendát összetörték. Ezt még több reccsenés követte egymás után, az összes üstöt leverték a plafonról, és összetörték. – Befejezted a törés-zúzást? – kérdezte Tyr anyja. – Azt hiszem – felelte durcásan Hymir. – Akkor nézz az alá az üst alá, amit nem törtél össze. Ott a padlón. Felemelkedett az üst, ami alatt Try és Thor rejtőztek, és egy hatalmas arc bámult rájuk. Mogorván ráncolta a homlokát. Thor tudta, hogy ő Hymir, az óriáskirály: a szakálla, akár egy jeges erdő fái tél közepén, szemöldöke bogáncsos mező, lehelete bűzös, akár a trágyadomb. – Üdv, Tyr – mondta Hymir lelkesedés nélkül. – Üdv, apám – mondta Tyr, ha lehetséges, még kevesebb lelkesedéssel. – Legyetek a vendégeink vacsorára – mondta Hymir, és összecsapta a tenyerét. Nyílt a csarnok ajtaja, és egy hatalmas ökröt vezettek be, a bőre fénylett, szeme csillogott, szarva éles. Követte egy másik, még szebb, majd egy harmadik, a másik kettőnél is pazarabb állat. – Ezeknél nincs jobb ökör a világon. Sokkal nagyobbak és kövérebbek, mint Midgardban vagy Asgardban. Roppant büszke vagyok a csordámra – vallotta meg

Hymir. – A kincsem, a szemem fénye. Úgy bánok velük, mintha a gyermekeim lennének. – És mogorva arca egy pillanatra ellágyult. A kilencszáz fejű nagymama leölte az ökröket, megnyúzta, majd húsukat az irdatlan fazékba dobta. A fazék rotyogott a sziszegő-pattogó tűzön, az öregasszony pedig akkora kanállal kavargatta, akár egy tölgyfa. Közben halkan énekelt magában, olyan hangon, mint ezer, teli tüdőből gajdoló öregasszony. Az étel hamarosan elkészült. – A vendégeink vagytok. Ne kéressétek magatokat. Egyetek a fazékból, amennyi tetszik – mondta Hymir nagylelkűen. Az idegenek kicsik, mennyit ehetnek? Az ökrök hatalmasak. Thor azt mondta, hát legyen, és két ökröt befalt egymaga, egyiket a másik után, csak a tisztára szopott csontokat hagyta meg. Aztán elégedetten böffentett. – Az jó sok étel volt, Veor – jegyezte meg Hymir. – Napokig elég lett volna nekünk. Nem láttam még óriást sem egy ültében két ökrömet megenni. – Éhes voltam, és kicsit elragadtattam magam – mentegetőzött Thor. – Holnap menjünk el halászni. Úgy hallom, jó halász vagy. Hymir büszke volt a halásztudományára. – Remek halász vagyok. Kifoghatjuk a holnapi vacsoránakvalót. – Én is jó halász vagyok – mondta Thor. Még sosem halászott, de milyen nehéz lehet?

– Találkozzunk pirkadatkor a parton – mondta Hymir. A hatalmas szobában éjjel Tyr azt mondta: – Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. – Hogyne tudnám – felelte Thor. De nem tudta. Azt csinálta, ami éppen eszébe jutott. Ehhez értett a legjobban. A pirkadat előtti szürke fényben Thor találkozott Hymirrel a parton. – Figyelmeztetlek, kis Veor – mondta az óriás –, hogy messze kimegyünk a jeges vízre. Messzebb kievezek a hidegbe, és tovább kint maradok, mint hogy egy hozzád hasonló apróság túlélje. Jégcsapok nőnek a szakálladon és a hajadban, és elkékülsz a hidegtől. Valószínűleg belehalsz. – Miattam csak ne aggódj – válaszolt Thor. – Bírom a hideget. Mit használunk csalinak? – Nekem már van csalim. Te keress magadnak. Például az ökrök legelőjén. Szép nagy férgek vannak a ganéban. Onnan hozhatsz, amit akarsz. Thor Hymirre nézett. Megfordult a fejében, hogy leüti a pörölyével, de akkor nem kapná meg az üstöt, harc nélkül legalábbis nem. Visszaballagott a parton. A mezőn legeltek Hymir szép ökrei. Irdatlan ganékupacok magaslottak a földön, azokban fehér kukacok tekeregtek, de Thor rájuk sem hederített. Odament a legnagyobb, legfenségesebb állathoz, felemelte öklét, és megütötte a szeme között. Az azonnal elpusztult.

Thor letépte az ökör fejét, a zsákjába dugta, és visszament a tengerhez. Hymir közben beült a csónakba, már el is oldotta, és kifelé evezett az öbölből. Thor beleugrott a hideg vízbe, és zsákját maga után húzva úszni kezdett. Zsibbadt ujjakkal ragadta meg a csónak farát, és felhúzta magát. Csöpögött róla a víz, a szakálla megjegesedett. – Á, ez jólesett! – csettintett. – Semmi nem ébreszt fel úgy egy hideg reggelen, mint egy jó kis úszás. Hymir nem szólt semmit. Thor megfogta a másik két evezőt, és együtt eveztek. A föld hamarosan eltűnt, kettesben voltak az északi tenger vizein. A tenger szürke volt, a hullámok magasak, süvöltött a szél, és rikoltoztak a sirályok. Hymir abbahagyta az evezést. – Itt halászunk. – Itt? Még alig értünk ki a tengerre – mondta Thor, azzal fogta az evezőt, és egymaga kijjebb evezett. A csónak repült a hullámokon. – Állj! – dörrent rá Hymir. – Ezek veszélyes vizek. Itt van Jormungand, a midgardi kígyó. Thor abbahagyta az evezést. Hymir felvett két nagy halat a csónak fenekéről. Kibelezte őket nagyon-nagyon éles késével, a beleiket a tengerbe dobta, majd a halat a horgára szúrta. Bedobta a horgot a vízbe. Várt, majd amikor a zsineg rángott a kezében, kihúzta: két óriási bálna lógott róla, a

leghatalmasabb bálnák, amiket Thor valaha látott. Hymir büszkén vigyorgott. – Nem rossz – mondta Thor. Előhúzta az ökörfejet a zsákjából. Kedvenc ökre halott szeme láttán Hymir megdermedt. – Hoztam csalit az ökörlegelőről, ahogy mondtad – magyarázta Thor előzékenyen. Hymir arcán szörnyülködéssel vegyes harag suhant át, de nem szólt semmit. Thor fogta Hymir zsinegét, rányomta az ökörfejet a horogra, és bedobta a vízbe. Érezte, hogy a fenékig süllyed. Várt. – A horgászás a türelemről szól – diskurált. – Elég unalmas, nem? Kíváncsi vagyok, mit fogok ki vacsorára. És akkor tört fel a tenger. Jormungand, a midgardi kígyó harapott rá a hatalmas ökörfejre, és a horog a szájpadlására fúródott. A kígyó vonaglott a vízben, próbált kiszabadulni. Thor erősen fogta a zsinórt. – Leránt bennünket! – kiáltotta rémülten Hymir. – Engedd el! Thor a fejét rázta. Keményen tartotta a zsineget, eltökélte, hogy nem engedi el. A viharisten áttörte lábával a csónak alját, és a tenger fenekén támasztotta ki magát, majd elkezdte behúzni Jormungandot.

A kígyó fekete mérget köpött felé. Thor lebukott, és a méreg elvétette. Húzta tovább maga felé. – Ez a midgardi kígyó, te ostoba! – kiáltott rá Hymir. – Engedd el! Mindketten belehalunk! Thor nem szólt, csak húzta a zsineget, egyik kezét a másik elé téve húzta beljebb, tekintetét végig a zsákmányra szegezve. – Megöllek – súgta a kígyónak a hullámok dübörgése, a szél süvöltése és a vadállat csapdosása közben. – Vagy te engem. Csak a bajsza alatt dörmögött, de megesküdött volna, hogy a midgardi kígyó meghallotta. Az állat rászegezte a tekintetét, és a következő méregsugár olyan közel fröccsent el Thorhoz, hogy érezte a sós tengeri levegőben. A méregpermet a vállára szitált, és égette a bőrét. Thor csak kacagott, és vonta tovább a zsineget. Valahol a távolban, legalábbis Thornak így tűnt, Hymir gagyogott, dörmögött és kiabált a kígyóról, és hogy a víz beömlik a csónakba a fenéken ütött lyukon át, hogy mindketten itt halnak meg a hideg tengerben, messze a szárazföldtől. Thort nem érdekelte. A kígyóval küzdött, játszott vele, hagyta, hogy az kifárassza magát a heves csapdosással. Thor elkezdte behúzni a csónakba. A midgardi kígyó feje már majdnem kartávolságba ért. Szemét le nem véve róla Thor a pörölyéért nyúlt, ujjai rázáródtak a fegyver nyelére. Tudta, a pöröly fejének hol kell eltalálni a kígyót, hogy megölje. Még egy rántás, és…

Hymir kése villant, és Jormungand, a kígyó felágaskodott magasan a csónak fölé, majd visszabukott a tengerbe. Thor elhajította a pörölyét, de a szörnyeteg már eltűnt a hideg szürke vízben. A pöröly visszatért, és Thor elkapta. Figyelmét a süllyedő csónak felé fordította. Hymir kétségbeesetten merte a vizet a fenekéről. Hymir merte a vizet, Thor meg evezett a part felé. A csónak orrában heverő két bálna, amit Hymir korábban fogott, megnehezítette a dolgát. – Ott a part – lihegett Hymir –, de az otthonom még sok mérföldre van. – Itt kiköthetünk. – Csak ha hajlandó vagy cipelni a csónakot, engem és a két bálnát egész a csarnokomig – mondta Hymir kimerülten. – Mm, rendben. Thor átugrott a csónak oldalán. Pár pillanat múlva Hymir érezte, hogy a csónak vele együtt a levegőbe emelkedik. Thor vitte őket a hátán: a csónakot, az evezőket, Hymirt és a bálnákat, végig a kavicsos tengerparton. Amikor Hymir csarnokához értek, Thor leeresztette a csónakot a földre. – Tessék, hazahoztalak, ahogy kérted. Most én kérnék egy szívességet tőled. – Mi lenne az? – kérdezte Hymir. – Az üstöd. Amiben sört főzöl. Kölcsön akarom kérni.

– Nagy halász vagy, és keményen evezel, de a létező legjobb sörfőző üstöt kéred. A sör, amit mágiával főzök benne, a legeslegjobb sör a világon. Csak annak adom kölcsön, aki el tudja törni a kupát, amiből iszom. – Nem hangzik nehéznek – mondta Thor. Vacsorára sült bálnahúst ettek a sokfejű óriásokkal teli csarnokban, akik mind kiabáltak, mind boldogok voltak, és majdnem mind részegek. Miután ettek, Hymir felhajtotta a maradék sörét, majd csendet kért. Aztán Thornak nyújtotta a kupát. – Törd össze. Törd össze ezt a kupát, és neked ajándékozom az üstöt, amiben a sört főzöm. Ha viszont kudarcot vallasz, vége az életednek. Thor rábólintott. Az óriások abbahagyták a tréfálkozást és az éneklést. Feszülten figyeltek. Hymir erődje kőből épült. Thor elvette a kupát, két kezében méricskélte, majd teljes erőből elhajította, neki a terem tetejét tartó egyik gránitoszlopnak. Fülsüketítő reccsenés hallatszott, a levegő megtelt vakító porral. Amikor a por leülepedett, Hymir felállt, és a gránitoszlop maradványához ment. A kupa darabokra tört egy oszlopot, aztán még egyet, és a harmadik oszlop romjai között hevert kissé porosan, de sértetlenül. Hymir a feje fölé emelte a kupát, és az óriások ujjongtak, nevettek, és az összes fejükkel grimaszoltak Thorra, közben csúnyákat mutattak. Hymir visszaült az asztalhoz.

– Látod? Nem hittem, hogy elég erős vagy összetörni a kupámat. – Felemelte a kupát, és a felesége sört töltött bele. Hymir belekortyolt. – A legjobb sör, amit valaha kóstoltam. Asszony, töltsél még a fiadnak és Veor barátjának. Hadd kóstolják meg a legjobb sört, és búslakodjanak, hogy nem vihetik el az üstömet, és hogy sosem ízlelnek még egyszer ilyen jó sört. Thor ült az asztalnál Tyr mellett, fogott egy darab szenes bálnahúst, és mogorván rágcsálni kezdte. Az óriások nagy lármával voltak, oda se bagóztak rá. Tyr anyja odahajolt megtölteni Thor kupáját sörrel. – A férjem nagyon keményfejű – mondta halkan. – Makacs és vastag a kobakja. – Rólam is ezt mondják – felelte Thor. – Nem, neki nagyon kemény a feje – mondta az asszony, mintha egy gyerekhez beszélne. – Elég kemény, hogy eltörjön rajta a legkeményebb kupa is. Thor felhajtotta a sört. Ennél jobb sört még tényleg nem kóstolt. Felállt, és odament Hymirhez. – Megpróbálhatom még egyszer? Erre az óriások mind nevettek, és mindegyiküknél hangosabban nevetett Hymir. – Hát persze. Thor fogta a kupát. A kőfal felé fordult, felemelte a kupát egyszer, kétszer, majd sarkon pördült, és lecsapott a kupával Hymir homlokára. A kupa darabjai egyenként Hymir ölébe pottyantak.

Csend lett a csarnokban, amit csak különös zihálás tört meg. Thor körülnézett, honnan ered a hang, aztán visszafordult, és látta, hogy Hymir válla rázkódik. Az óriás sírt, zokogott. – Elvesztettem a legnagyobb kincsemet. Bármikor mondhattam neki, hogy főzzön nekem sört, és varázslattal megfőzte a legfinomabbat. Soha többé nem mondhatom: „Főzz nekem sört, üstöm.” Thor nem szólt semmit. Hymir Tyrre nézett, és keserűen mondta: – Ha akarod, vidd. Nagy és nehéz. Tucatnyi óriás tudja csak megemelni. Azt hiszed, elég erős vagy hozzá? Tyr odament az üsthöz. Megpróbálta megemelni egyszer, kétszer, de még neki is túl nehéz volt. Thorra nézett. Az vállat vont, megragadta az üst peremét, felfordította, magára borította, az üst füle a lábánál koppant. Akkor az üst mozogni kezdett. Az ajtó felé indult, a sokfejű óriások pedig tátott szájjal bámulták. Hymir már nem sírt. Tyr felnézett rá. – Köszönjük az üstöt. – Aztán a mozgó üstöt maga és Hymir között tartva kicsoszogott a teremből. Thor és Tyr együtt hagyták el a csarnokot. Eloldották Thor kecskéit, és felszálltak a szekérre. Thor még mindig a hátán vitte az üstöt. A kecskék futottak, ahogy bírtak, de míg Fogcsikorgó jól és gyorsan futott még az óriás üsttel is, Fogvicsorgó bicegett és tántorgott. Az egyik lábából

egyszer kiszívták a velőt, és noha Thor helyre tette, a kecske sosem lett olyan erős, mint volt. Fogvicsorgó mekegett fájdalmában. – Nem tudunk gyorsabban menni? – kérdezte Tyr. – Próbáljuk meg – mondta Thor, és ostorral csapott a kecskékre, mire azok még gyorsabban futottak. Tyr hátranézett. – Jönnek. Az óriások jönnek. Valóban jöttek, hátulról Hymir nógatta őket: a világ ama részének összes óriása, sokfejű banda, torz és halálos óriások. Egy óriáshadsereg, akik mindenáron vissza akarták szerezni az üstöt. – Gyorsabban! – kiáltotta Tyr. Fogvicsorgó megbotlott és elesett, ők pedig lerepültek a szekérről. Thor talpra állt, majd az üstöt a földre dobta, és nevetni kezdett. – Most meg mit nevetsz? – kérdezte Tyr. – Több százan vannak. Thor meglengette Mjöllnirt, a pörölyét. – Nem kaptam el és öltem meg a kígyót. Ezúttal nem. De száz óriás majdnem kárpótol érte. Módszeresen, közömbösen lemészárolta a pusztaság óriásait, a föld fekete és vörös lett a vérüktől. Tyr fél kézzel, de bátran harcolt, kivette a maga részét az öldöklésből. Amikor végeztek, és az összes óriás meghalt, Thor leguggolt Fogvicsorgó mellé, és felsegítette. A kecske

bicegve ment, és Thor Lokit átkozta, mert az ő hibájából sántult meg a kecske. Thor elvitte az üstöt Asgardba, az istenekhez. Közösen elvitték az üstöt Aegirhez. – Tessék, elég nagy üst, hogy mindnyájunknak főzz – mondta Thor. A tengeri óriás sóhajtott. – Valóban ezt kértem. Jól van. Lesz őszi lakoma a csarnokomban az összes istennek. Állta a szavát: és azóta minden évben, minden ősszel, amikor vége az aratásnak, az istenek a legfinomabb sört isszák a tengeri óriás csarnokában.

BALDUR HALÁLA

I. Nincs olyan, ami ne szeretné a napot. Meleget és életet ad nekünk; elolvasztja a tél havát és jegét; serkenti a növényeket és a virágokat. Neki köszönhetjük a hosszú nyárestéket, amikor nem száll le a sötétség. Megóv a tél közepén, amikor a sötétség csak pár órára törik meg, a nap pedig hideg és távoli, mint egy holttetem fakó szeme. Baldur arca ragyogott, akár a nap: olyan szép volt, hogy maga körül mindenütt derűt varázsolt. Baldurt, Odin második fiát szerette az apja, szerette minden. Az Ázok közül ő volt a legbölcsebb, legnyájasabb, legékesebben szóló. Ha ítéletet mondott, mindenkit lenyűgözött a bölcsessége és igazságossága. Otthona, a Breidablik csarnok, az öröm, zene és tudás helye volt. Baldur feleségét Nannának hívták, Baldur őt és csakis őt szerette. Fiuk, Forseti szépen cseperedett, jó úton afelé, hogy majd olyan bölcs ítész legyen, mint az apja. Nem volt semmi baj Baldur életével vagy világával, egy dolgot kivéve. Baldurt rémálmok gyötörték. Álmában véget ért a világ, minden világ, a napot és a holdat megette egy farkas. Álmában végeérhetetlen fájdalom és halál kísértett. Álmában sötétség és csapda fenyegetett. Álmában testvérek gyilkolták egymást, senki nem bízhatott senkiben. Álmában új kor köszöntött a

világra: vihar és öldköklés kora. Baldur könnyek között ébredt fel, elmondhatatlanul zaklatottan. Baldur elment az istenekhez, és beszélt nekik a rémálmairól. Egyikük sem tudta mire vélni az álmait, és a hallottak őket is felzaklatták. Egyiküket kivéve. Baldur rémálmai hallatán Loki csak mosolygott. Odin meg akarta tudni, mi okozza fia rémálmait. Felvette szürke köpenyét és széles kalapját, és amikor a nevét kérdezték, azt mondta, ő Vándor, a Harcos fia. Senki nem tudott válaszolni a kérdéseire, de beszéltek neki egy látnokról, egy bölcs asszonyról, aki megért minden álmot. Ő segíthetett volna, mondták, de rég halott. A bölcs asszony sírja a világ végén volt. Azon túl, keleten terült el azoknak a holtaknak a birodalma, akik nem harcban haltak meg, és akik fölött Hel, Loki és Angrboda lánya uralkodott. Odin elindult keletnek, és csak a sírnál állt meg. Mindenek Atyja volt a legbölcsebb Ázok, fél szemét adta még több bölcsességért. Állt a sírnál a világ végén, és a legsötétebb rúnákhoz folyamodott, ősi, rég elfeledett erőket idézett meg. Égő áldozatot mutatott be, bűbájhoz folyamodott, követeléseket tett. Viharos szél csapdosta az arcát, és amikor a szél elhalt, egy nő állt előtte a tűz túlsó felén, arcát árnyék fedte. – Nehéz volt az utazás a holtak földjéről – mondta az asszony. – Olyan rég temettek ide. Eső és hó hullott rám. Nem ismerlek téged, aki feltámasztottál. Hogy hívnak?

– Vándornak – felelte Odin. – Az apám Harcos volt. Meséld el nekem, mi hír Helnél. A halott bölcs asszony rámeredt. – Baldurt várjuk magunk közé. Sört főzünk neki. A fenti világ kétségbeesik, de a holtak világa örvendezni fog. Odin megkérdezte, ki öli meg Baldurt, és a válasz megdöbbentette. Megkérdezte, ki bosszulja meg Baldur halálát, és a válasz meglepte. Megkérdezte, ki gyászolja meg Baldurt, és a nő úgy bámult rá saját sírja mögül, mintha most először látná. – Te nem vagy Vándor. – Halott szeme hunyorgott, és különös kifejezés jelent meg az arcán. – Te Odin vagy, aki feláldozta magát önmagának annak idején. – Te meg nem vagy bölcs. Te az vagy, aki életedben voltál, Angrboda, Loki ágyasa, anyja Helnek, Jormungandnak, a midgardi farkasnak. A halott óriásnő mosolygott.

kígyónak

és

Fenrir

– Menj haza, kis Odin. Fuss el, fuss vissza a csarnokodba. Többé senki nem látogat meg engem, amíg férjem, Loki meg nem szökik a béklyóiból, és vissza nem tér hozzám, és nem közeleg Ragnarök, az istenek végzete, ami széttép mindent. És nem volt semmi azon a helyen, csak árnyék. Odin nehéz szívvel távozott. Rengeteg mindent kellett végiggondolnia. Még az istenek sem változtathatnak a végzeten, és ha meg akarja menteni Baldurt, furfanghoz kell folyamodnia, ahhoz pedig segítségre lesz szüksége.

Egy dolog azonban zavarta, amit a halott óriásnő mondott. – Miért mondta, hogy Loki megszökik a béklyóiból? Loki nincs is megbéklyózva. – Aztán pontosított. – Még nincs.

II. Odin tartotta a száját, de a feleségének, Friggnek elárulta, hogy Baldur álmai igazat mondanak, és valaki ártani akar a kedvenc fiuknak. Frigg a fejét törte. Gyakorlatiasan azt mondta: – Nem hiszem el. Nem vagyok hajlandó elhinni. Semmi nem veti meg a napot és azt a meleget meg életet, amit a földnek ad. Ugyanígy semmi nem gyűlöli szépséges Baldur fiamat. És elindult tenni róla, hogy ez így is legyen. Bejárta a Földet, megesketett mindent,

amivel

találkozott, hogy sosem árt a szép Baldurnak. Beszélt a tűzzel – az megígérte, hogy nem égeti meg; a víz esküt tett rá, hogy nem fúlhat bele; a vas és más fém beleegyezett, hogy nem vágja meg. A kövek megígérték, hogy nem szaggatják fel a bőrét. Frigg beszélt fákkal, vadakkal és madarakkal, valamennyi mászó és repülő jószággal, és minden lény megígérte, hogy a fajtája sosem bántja Baldurt. Egymás után megesküdtek a fák, tölgy és kőris, fenyő és bükk, hogy a fájukat sosem lehet arra használni, hogy ártson Baldurnak. Frigg megidézett betegségeket,

beszélt velük, és minden betegség vagy kór, ami árthat, beleegyezett, hogy sosem ér Baldurhoz. Friggnek semmi nem volt jelentéktelen, kivéve a fagyöngyöt, azt az indát, ami a fákon él. Az túl kicsinek, túl fiatalnak, túl semminek tűnt, azt kihagyta. És amikor minden megesküdött, hogy nem bántja a fiukat, Frigg visszatért Asgardba. – Baldur biztonságban van – mondta az Ázoknak. – Semmi nem fog ártani neki. Mindenki kételkedett a szavában, még Baldur is, hát Frigg felkapott egy követ, és a fia felé hajította. A kő kikerülte. Baldur vidáman felkacagott, és mintha a nap bújt volna elő. Az istenek mosolyogtak. Aztán egyenként nekitámadtak Baldurnak, és sorban megdöbbentek, csodálkoztak. Kardok nem érintették, lándzsák nem szúrták át a bőrét. Az istenek megkönnyebbültek és örvendeztek. Asgardban csak két arcról nem sugárzott öröm. Loki nem mosolygott és nem nevetett. Figyelte, hogy az istenek baltával és karddal esnek Baldurnak, hatalmas sziklát dobnak rá, vagy göcsörtös doronggal ütik, és nevetnek, amikor a dorong, kard, szikla és balta elkerüli, vagy úgy érinti meg, akár egy madártoll. És Loki komoran elsurrant az árnyékba. És nem nevetett, Baldur testvére, a vak Höd sem. – Mi történik? – kérdezte a vak Höd. – Valaki elmondaná, mi történik?

De senki nem törődött vele. Hallgatta az öröm hangjait, és azt kívánta, bárcsak részese lehetne. – Nagyon büszke lehetsz a fiadra – mondta egy kedves nő Friggnek. Frigg nem ismerte, de a nő mosolygott, amikor Baldurra nézett, és Frigg valóban büszke volt a fiára. Végül is Baldurt mindenki szerette. – De nem esik baja szegénykének, hogy így dobálják? Ha én lennék az anyja, én félteném. – Nem árthatnak neki – mondta Frigg. – Fegyver nem árthat Baldurnak. Sem betegség. Se kövek. Se fák. Megeskettem mindent, ami árthat. – Az jó – mondta a kedves asszony. – Örülök. De biztos, hogy nem hagytál ki semmit? – Biztos. Az összes fa megesküdött. Csak a fagyönggyel nem vesződtem, az indával, ami a tölgyeken nő Valhallától nyugatra. De az túl fiatal és kicsi, hogy ártson. Fagyöngyből nem lehet dorongot faragni. – Fagyöngy? – csodálkozott a kedves asszony. – Nahát. Igazság szerint azzal én se bajlódtam volna. Az csak gaz. A kedves asszony kezdte emlékeztetni Frigget valakire, de mielőtt eszébe juthatott volna, kire, Tyr bal kezével felkapott egy hatalmas sziklát, a feje fölé emelte, és rávágott vele Baldur mellkasára. A szikla porrá omlott, még mielőtt érintette volna az istent. Amikor Frigg visszafordult, hogy tovább beszélgessen a kedves asszonnyal, az már nem volt ott, és Frigg nem gondolt többet vele. Akkor nem.

Loki a saját alakjában Valhallától nyugatra ment. Megállt egy hatalmas tölgyfánál. Itt-ott fagyöngy zöld levelei és fehér bogyói lógtak; a fenséges tölgy mellett még jelentéktelenebbnek tűntek. A tölgyfa kérgéből nőttek ki. Loki megvizsgálta a bogyókat, a szárakat és a leveleket. Arra gondolt, megmérgezi Baldurt a bogyókkal, de az túl egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnt. Ha ártani akar Baldurnak, egyúttal annyi embernek okoz még fájdalmat, ahánynak csak lehet.

III. Vak Höd oldalt állt, hallgatta a vidámságot és örömkiáltásokat, és sóhajtott. Höd erős volt, még ha világtalan is, és Baldur általában tett róla, hogy bevonják az eseményekbe. Ezúttal azonban még Baldur is megfeledkezett róla. – Szomorúnak látszol – mondta egy ismerős hang. Loki hangja. – Nehéz ez nekem, Loki. Mindenki olyan jól érzi magát. Hallom a nevetésüket. És Baldur, a drága testvérem is olyan boldognak hangzik. Én csak szeretnék részt venni a mulatságukban. – Azt a világ legkönnyebb dolga orvosolni – mondta Loki. Höd nem láthatta az arcát, de Loki segítőkésznek hangzott, barátságosnak. És minden isten tudta, hogy Loki okos. – Tartsd a markod.

Höd tartotta. Loki beletett valamit, majd rázárta Höd ujjait. – Egy kis hajítódárda, én csináltam. Közelebb viszlek Baldurhoz, te meg elhajítod. Nyugodtan hajítsd teljes erőből. Aztán az istenek majd jót nevetnek, és Baldur tudni fogja, hogy még a vak testvére is részt vett a diadalünnepben. Loki átkísérte Hödöt a tömegen a lárma felé. – Ez jó hely, itt megállunk. Amikor szólok, dobd el. – Csak egy kis hajítódárda, bárcsak lándzsát vagy sziklát hajíthatnék – mondta sóvárogva Höd. – Egy kis hajítódárda is elég. A hegye éles. Úgy dobd, ahogy mondtam. Hatalmas örömujjongás és nevetés hallatszott: Thor egy vasszögekkel kivert rózsafa botot lendített Baldur arca felé. A bot az utolsó pillanatban átugrott a feje felett, és Thor mintha táncolt volna. Nagyon vicces volt. – Most! – súgta Loki. – Most, amíg még nevetnek. Höd elhajította a fagyöngy hajítódárdát, ahogy Loki mondta neki. Örömöt és nevetést várt. Senki nem nevetett, senki nem ujjongott. Csend lett. Szisszenéseket és halk mormolást hallott. – Miért nem ujjong senki? – kérdezte a vak Höd. – Eldobtam egy kis hajítódárdát. Nem nagy, nem nehéz, de látnotok kellett. Baldur, testvérem, miért nem nevetsz? Akkor éles, magas jajszót hallott, és felismerte a hangot. Az anyja jajgatott. – Baldur, fiam! Jaj, Baldur, édes fiam!

Ebből Höd tudta, hogy a hajítódárda célba talált. – Rettenetes! Szomorú. Megölted a testvéredet – mondta Loki, de nem hangzott szomorúnak, egyáltalán nem hangzott annak.

IV. Baldur holtan hevert, leszúrta a fagyöngyból készített dárda. Az istenek összeverődtek, sírtak, a ruhájukat szaggatták. Odin csak annyit mondott: – Nem állunk bosszút Hödön. Még nem. Most nem. Itt nem. A béke szent helyén vagyunk. – Ki akarja közületek elnyerni a kegyem azzal, hogy elmegy Helhez? – kérdezte Frigg. – Ő talán visszaengedi Baldurt erre a világra. Még Hel sem lehet olyan kegyetlen, hogy ott tartja… – Egy pillanatig gondolkodott. Végül is Hel Loki lánya. – És váltságdíjat ajánlunk neki Baldurért. Van köztetek, aki hajlandó elmenni Hel királyságába? Nem biztos, hogy visszatér. Az istenek összenéztek. Aztán egyikük felemelte a kezét. Hermód volt, a Fürge, Odin segédje, a leggyorsabb és legmerészebb fiatal isten. – Én elmegyek Helhez. Visszahozom a szép Baldurt. Elővezették Odin csődörét, Sleipnirt, a nyolclábú lovat. Hermód felszállt rá, hogy elinduljon lefelé, mindig csak lefelé, Hel csarnokába, ahová csak a holtak mennek.

Ahogy Hermód ellovagolt a sötétbe, az istenek felkészültek Baldur temetésére. A holttestét feltették a Hringhornra, Baldur hajójára, a legeslegnagyobb hajóra. Vízre akarták bocsátani és felgyújtani, de nem bírták letolni a partról. Mind tolták, még Thor is, de a hajó meg sem moccant a parton. Csak Baldur tudta mozgásra bírni, és ő már nem élt. Az istenek elküldtek Hyrrokkenért, az óriásnőért. Egy hatalmas, kígyókkal felkantározott farkas hátán érkezett. Baldur hajójának orrához ment, és teljes erőből megtolta: vízre lökte a hajót, de olyan erősen, hogy a hajó alatti gördítőfák lángra lobbantak, a föld megremegett, és rémisztő hullámok csaptak fel. – Meg kellene ölnöm – mondta Thor, akit még mindig sértett, hogy nem tudta vízre tenni a hajót, és megragadta Mjöllnir nyelét. – Tiszteletlen némber. – Nem csinálsz semmit – mondta neki a többi isten. – Ez az egész nem tetszik nekem – mérgelődött Thor. – Megölök valakit, hogy kieresszem a gőzt. Majd meglátjátok. Baldur tetemét négy isten hozta a kavicsos parton: nyolc láb vitte el az összegyűlt tömeg mellett. Odin állt a gyászolók élén, két vállán a hollói, mögötte a valkűrök és az Ázok. Déróriások és hegyi óriások is részt vettek Baldur temetésén, még törpék is, ravasz kézművesek a föld alól, mert Baldur halálát minden gyászolta. Baldur felesége, Nanna nézte, ahogy a férje holttestét elviszik. Jajongott, szíve megállt a mellkasában, és holtan

rogyott össze a parton. Testét a halotti máglyára tették Balduré mellé. Odin tisztelete gyanánt a máglyára helyezte karperecét, Draupnirt: Brokk és Eitri törpék készítették neki a csodálatos ékszert, amely minden kilencedik napon nyolc egyforma tisztaságú és szépségű gyűrűt pottyantott ki magából. Odin egy titkot súgott Baldur halott fülébe, de hogy mit, azt csak ő és Baldur tudja. Baldur feldíszített lovát a máglyához vezették, és feláldozták, hogy hordozhassa gazdáját az eljövendő világban. Meggyújtották a máglyát. Égett, elemésztette Baldur testét, Nanna testét, a lova testét és a tárgyakat. Baldur teste úgy lángolt, akár a nap. Thor a halotti máglya előtt állt, magasra emelve Mjöllnirt. – Megszentelem ezt a máglyát – jelentette ki, mogorva pillantást lövellve Hyrrokken óriásnőre, aki érzése szerint még mindig nem mutatott elegendő tiszteletet. Lit, az egyik törpe lépett Thor elé, hogy jobban lássa a máglyát, a bosszús Thor pedig megrúgta, bele a lángok közé, amitől Thor kicsit jobban érezte magát, a törpe annál kevésbé. – Nem tetszik ez nekem – mondta Thor feszülten. – Cseppet sem tetszik. Remélem, fürge Hermód elintézi a dolgot Hellel. Baldur minél hamarabb feltámad, annál jobb lesz mindnyájunknak.

V. Fürge Hermód kilenc nap és kilenc éjszaka lovagolt megállás nélkül. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a sűrűsödő sötétbe: homályból szürkület lett, éjszakából szurokfekete, csillagtalan sötét. Csak egy aranyosan derengő valamit látott maga előtt. Minél közelebb ért hozzá, a fény annál jobban erősödött. Aranyszínű volt: a Gjaller folyón átívelő híd zsúptetejéről származott, amely hídon minden halottnak át kell kelni. Sleipnirt poroszkálásra fogva ment át az ingatag hídon. – Mi a neved? – kérdezte egy női hang. – Ki a rokonod? Mit keresel itt? Hermód nem felelt. A híd túlsó végére érve egy nőt látott. Sápadt volt, és nagyon szép, úgy nézett Hermódra, mintha még sosem látott volna hozzá hasonlót. Modgudnak hívták, ő őrizte a hidat. – Tegnap annyi halott jött át a hídon, hogy öt királyság megtelt volna velük, de te egyedül jobban megremegteted, mint számtalan ember és ló. Látom a vörös véredet a bőröd alatt. A színed sem a holtak színe, azok szürkék, zöldek, fehérek vagy kékek. A te bőröd alatt élet lüktet. Ki vagy te? Miért jöttél Helhez? – Hermód vagyok, Odin fia, és azért megyek Odin lován Helhez, hogy megtaláljam Baldurt. Láttad?

– Aki valaha látta, sosem felejti. A szép Baldur kilenc napja kelt át a hídon. Hel birodalmába tartott. – Köszönöm. Akkor nekem is oda kell mennem. – Lefelé és északnak menj. Mindig csak lefelé, és egyfolytában északnak. Eléred majd Hel kapuját. Hermód továbblovagolt. Északnak ment, követte a lefelé tartó ösvényt, amíg meg nem pillantott maga előtt egy hatalmas falat és Hel kapuját, ami magasabb volt a legmagasabb fánál is. Akkor leszállt a lóról, és megszorította a nyeregszíjat. Aztán újra felült, a nyerget markolva egyre gyorsabb és gyorsabb vágtára fogta Sleipnirt, majd akkorát ugratott vele, amekkorát ló még sosem ugrott, át Hel kapuja felett, be Hel birodalmába, ahová élő sosem léphet. Hermód a holtak nagy csarnokához lovagolt, leszállt és bement. A testvére, Baldur az asztalfőn ült, a kiemelt helyen. Baldur sápadt volt: bőre olyan színű, akár a világé egy szürke napon. Hel sörét itta, és az ételét ette. Hermódot meglátva hívta, üljön mellé, és töltse az éjszakát az asztalnál. Baldur másik oldalán Nanna ült, a felesége, őmellette pedig egy Lit nevű törpe, nem éppen a legjobb kedvében. Hel világában a nap sosem kel fel, és a nappal sosem érkezik el. Hermód szétnézett a csarnokban, és megpillantott egy kivételesen szép nőt. Teste jobb fele hússzínű volt, de a bal sötét és oszladozott, mint az egyhetes tetemé, amit egy fán lógva találsz az erdőben, vagy megfagyva a hóban.

Hermód ebből tudta, hogy ő Hel, Loki lánya, akit Mindenek Atyja a holtak földjének úrnőjévé tett. – Baldurért jöttem – mondta Hermód Helnek. – Odin maga küldött. Minden dolog gyászolja Baldurt. Vissza kell őt adnod nekünk. Helt nem hatották meg a szavai. Zöld szemével és halott szemével nézett rá. – Hel vagyok. A holtak hozzám jönnek, és nem térnek vissza a fenti világba. Miért engedném el Baldurt? – Minden őt gyászolja. A halála okozta bánat egyaránt sújtja az isteneket, az óriásokat, a törpéket és a tündéreket. Az állatok is gyászolják, a fák is. Még a fémek is sírnak. A kövek azt álmodják, hogy Baldur visszatér arra a földre, ami ismeri a napfényt. Engedd el. Hel nem szólt. Felemás szemével Baldurt nézte, aztán sóhajtott. – Ő a legszebb, és azt hiszem, a legjobb, ami valaha a birodalmamba jött. De ha tényleg úgy van, ahogy mondod, ha minden dolog Baldurt gyászolja, ha minden dolog szereti, akkor visszakaphatjátok. Hermód a lába elé vetette magát. – Nagyon nemeslelkű vagy! Köszönjük! Köszönjük, nagy királynő! Hel lenézett rá. – Kelj fel. Nem azt mondtam, hogy azonnal visszaadom. Ez a te feladatod, Hermód. Kérdezd meg őket: az összes istent és óriást, az összes sziklát és növényt. Kérdezz meg mindent. Ha a világon minden siratja és vissza akarja

kapni, visszaadom Baldurt az Ázoknak és a nappalnak. De ha akad egyetlen lény is, ami nem siratja, vagy ami ellene szól, akkor örökre velem marad. Hermód felállt. Baldur kikísérte a csarnokból, és odaadta neki Odin karperecét, Draupnirt, hogy vigye vissza Odinnak, annak bizonyítékául, hogy járt Helnél. Nanna adott neki egy vászonköntöst, hogy vigye el Friggnek, és egy aranygyűrűt Fullának, Frigg komornájának. Lit csak grimaszolt és csúnyákat mutogatott. Hermód felült Sleipnirre. Ezúttal Hel kapuja kinyílt előtte, és ő visszament, amerről jött. Átkelt a hídon, majd újra megpillantotta a napfényt. Asgardba érve visszaadta Draupnirt Odinnak, és elmesélte, mi történt, mit látott. Amíg Hermód az alvilágban járt, Odinnak lett egy fia Baldur helyett: Váli, Odin és Rind istennő gyermeke. A baba még egynapos sem volt, amikor megkereste és megölte Hödöt. Baldur halála megbosszultatott.

VI. Az Ázok hírnököket küldtek szét a világba. Az Ázok hírnökei úgy lovagoltak, akár a szél, és megkérdeztek mindent, amivel találkoztak, siratja-e Baldurt, hogy kiszabadulhasson Hel világából. Sírtak a nők, a férfiak, a gyerekek és az állatok. Siratták Baldurt a levegő madarai,

ahogy a föld, a fák és a kövek, de még a fémek is siratták Baldurt. Minden siratta Baldurt. A hírnökök diadalmasan és örvendezve indultak vissza. Baldur hamarosan újra az Ázok között lesz. Megpihentek egy hegyen, egy barlang melletti párkányon, ették az elemózsiát és itták a sört, viccelődteknevetgéltek. – Ki az? – szólt egy hang a barlangból, és egy idős óriásnő jött elő. Volt benne valami ismerős, de egyik küldönc sem tudta volna megmondani, micsoda. – Tokk vagyok – mondta, ami hálát jelent. – Mit kerestek itt? – Megkérdeztünk minden dolgot, siratja-e Baldurt, aki meghalt. A szép Baldurt, akit a vak testvére ölt meg. Mert nekünk hiányzik Baldur, ahogy a nap hiányozna az égről, ha többé nem ragyogna. És mind siratjuk. Az óriásnő megvakarta az orrát, megköszörülte a torkát, és a földre köpött. – Az öreg Tokk nem siratja Baldurt – jelentette ki kereken. – Odin fia élve vagy holtan, de csak nyomorúságot és bánatot okozott nekem. Örülök, hogy nincs többé. Nem kár érte. Tartsa meg csak Hel. Aztán visszacsoszogott a sötét barlangba, eltűnt szem elől. A hírnökök visszatértek Asgardba, és elmondták az isteneknek, mit láttak, hogy kudarcot vallottak, mert mégis van egy lény, aki nem siratja Baldurt, és nem

akarja a visszatértét: egy öreg óriásnő egy barlangban egy hegyen. Addigra rájöttek, kire emlékeztette őket az öreg Tokk: nagyon úgy mozgott és beszélt, mint Loki, Laufey fia. – Gondolom, Loki volt álruhában – mondta Thor. – Hát persze. Mindig Loki az. Thor megragadta pörölyét, Mjöllnirt, és összegyűjtött egy csapat istent, hogy megkeressék Lokit, bosszút álljanak, de sehol sem találták az agyafúrt bajkeverőt. Asgardtól messze bujkált, elégedetten saját ravaszságával, és várta, hogy elüljön a felhajtás.

LOKI UTOLSÓ NAPJAI

I. Baldur meghalt, és az istenek még mindig gyászolták. Szomorúak voltak, szakadatlanul esett a szürke eső, és nem volt öröm a vidéken. Loki nem tanúsított megbánást, amikor visszatért a távoli vidékekre tett egyik útjáról. Elérkezett az őszi lakoma ideje. Az istenek és a tündérek összegyűltek Aegir csarnokában, hogy a tengeri óriás sörét igyák, ami abban az üstben készült, melyet Thor hozott az óriások földjéről réges-rég. Loki is ott volt. Túl sokat vedelt Aegir söréből, annyit, hogy a vidámság, a nevetés és a csínytevés helyett csak sötéten borongott. Amikor hallotta, hogy az istenek megdicsérik Aegir szolgáját, Fimafenget a gyorsaságáért és szorgalmáért, Loki felpattant az asztaltól, és késével leszúrta Fimafenget, aki azonnal meghalt. Az elszörnyedt istenek kikergették Lokit a csarnokból a sötétbe. Telt-múlt az idő. A lakoma folytatódott, de immár csendesebben. Felfordulás támadt az ajtóban, és amikor az istenek és istennők arra fordultak, hogy mi történik, azt látták, hogy Loki visszatért. A csarnok ajtajában állt, és őket bámulta gúnyos mosollyal. – Nem látunk itt szívesen – mondták neki az istenek.

Loki rájuk sem hederített. Odament, ahol Odin ült. – Mindenek Atyja, a kettőnk vére összekeveredet régesrég, igaz? Odin bólintott. – Igaz. Loki mosolya szélesedett. – Nem esküdtél meg, nagy Odin, hogy csak akkor iszol lakomaasztalnál, ha Loki, akit vértestvérednek fogadtál, veled iszik? Odin jó szemével Loki zöld szemébe nézett, és Odin fordult el előbb. – Hadd egyen velünk a farkas – mondta Odin mogorván, és arrébb ültette a fiát, Vidart, hogy Loki mellé ülhessen. Loki rosszindulatú örömmel vigyorgott. Még kért Aegir söréből, és benyakalta. Loki aznap éjjel egyenként megsértette az összes istent és istennőt. Az isteneket legyávázta, az istennőket hiszékenynek és tisztátalannak nevezte. Minden sértés megalapozatlan volt, amibe éppen annyi igazságot szőtt, hogy fájjon. Ostobának nevezte őket, emlékeztette őket olyasmikre, amiket nagy nehezen felejtettek el. Gúnyolódott, régi botrányokat emlegetett fel, és mindenkit kínos helyzetbe hozott, amíg Thor meg nem érkezett a lakomára. Thor egyszerűen vetett véget a dolognak: megfenyegette Lokit, hogy Mjöllnirrel örökre befogja a száját, és leküldi Helhez, egyenesen a holtak csarnokába.

Loki akkor otthagyta a lakomát, de mielőtt kitámolygott, Aegirhez fordult: – Finom sört főztél, de soha többé nem lesz itt őszi lakoma. Lángok emésztik el ezt a csarnokot: a hátadról leég majd a bőr. Elveszítesz mindent, amit szeretsz, megesküszöm. Azzal otthagyta Asgard isteneit, és elsétált a sötétbe.

II. Másnap reggelre Loki kijózanodott, és eszébe jutott, mit művelt előző éjjel. Nem szégyellte, mert az nem vallott rá, de tudta, hogy túl messzire ment. Lokinak volt egy háza egy hegyen a tenger mellett, és úgy döntött, ott várja ki, míg az istenek megbocsátanak neki. A háza a hegy tetején állt, mind a négy oldalán volt egy ajtó, így láthatta a veszélyt, a szélrózsa bármelyik irányából közeledjen is. Nappal Loki átváltozott lazaccá, és elbújt a kis tóba a magas hegyről lezúduló Franang-vízesés alatt. A kis tavat patak kötötte össze egy kis folyóval, a folyó pedig egyenesen a tengerhez vitt. Loki imádott különböző terveket szőni. Úgy vélte, lazacként viszonylag biztonságban van. Az úszkáló lazacot még az istenek sem tudják elkapni. Ám akkor elfogta a kétkedés. Arra gondolt: Talán mégis el lehet kapni egy halat a a vízesés alatti tó mély vizében?

Hogyan fogna lazacot ő maga, a legravaszabb? Loki fogott egy gombolyag erős madzagot, és halászhálót szőtt belőle, az első ilyen hálót a világon. Igen, gondolta, ezzel a hálóval tudnék lazacot fogni. Akkor egy tervet kell kieszelnem, gondolta. Mit csinálok, ha az istenek ilyen hálót szőnek? Megvizsgálta a hálót, amit készített. Törte a fejét. A lazac tud ugrani, gondolta. Tud árral szemben úszni, még vízesésen felfelé is. Átugorhatok a hálón. Valami felkeltette a figyelmét. Kikukucskált az egyik ajtón, majd egy másikon. Megriadt: az istenek közeledtek a hegyoldalon, már majdnem odaértek a házához. Loki a tűzre vetette a hálót, és elégedetten nézte, hogy elég. Aztán belépett a Franang-vízesésbe. Ezüstlazac képében lesiklott a vízesésen, majd eltűnt a mély tóban a hegy lábánál. Az Ázok odaértek Loki házához a hegy tetején. Mindegyik ajtót elállták, elvágva Loki menekülési útját, ha netán odabent lenne. Kvasir, a legbölcsebb isten lépett be először. Egyszer meghalt, és sört főztek a véréből, de most újra életben volt. A tűzből és a félig kiivott boroskupából tudta, hogy Loki pár pillanattal korábban még itt volt. Arra utaló nyomot viszont nem találtak, hogy Loki hová mehetett. Kvasir az eget pásztázta. Aztán a padlóra nézett, végül a kandallóba. – Elmenekült a kis görény – lépett be a másik három ajtó egyikén Thor. – Átváltozhatott bármivé. Sosem

találjuk meg. – Ne kapkodjunk – mondta Kvasir. – Nézd. – Az csak hamu. – A mintáját nézd. – Kvasir lehajolt, megérintette a hamut a földön a tűz mellett, megszagolta, majd a nyelvéhez érintette. – Egy madzag hamuja, amit a tűzbe dobtak és elégettek. Mint az a gombolyag a sarokban. Thor a szemét forgatta. – Nem hinném, hogy egy elégetett madzag hamuja elárulja, hová ment Loki. – Nem? Nézd a mintát, gyémánt alakú. És szabályos. – Kvasir, az időnket pocsékolod, ha a hamu mintáját csodálod. Ez ostobaság. Amíg ezt a hamut bámuljuk, Loki egyre messzebb jut. – Talán igazad van, Thor. De ilyen szabályos mintához kell valami, amivel formázod, például az a fadarab ott a lábad mellett. A madzag egyik végét ki kell kötni valamihez, ahogy fonod, például ahhoz a bothoz, ami ott kiáll a padlóból. Aztán fonod a madzagot, és amivé összeáll, az… mmm. Vajon Loki hogyan nevezhette? Én hálónak fogom hívni. – Mit hablatyolsz? Miért bámulsz hamut, botokat meg fadarabokat, amikor Lokit kéne üldöznünk? Kvasir! Amíg töprengsz és összevissza beszélsz, ő megszökik! – Szerintem egy ilyen háló halfogásra való. – Elegem volt belőled meg az ostobaságodból – sóhajtott Thor. – Szóval halfogásra használják? Gratulálok. Loki éhes lehetett, és halat akart fogni. Loki kitalál dolgokat. Ő

már csak ilyen. Mindig is okos volt. Ezért tűrtük el magunk között. – Igazad van. De tedd fel magadnak a kérdést: Loki helyében miért azzal töltenéd az időt, hogy feltalálj valamit halfogásra, aztán a tűzbe dobd, amikor pedig tudod, hogy jövünk? – Mert… – Thor a homlokát ráncolta, és annyira törte a fejét, hogy távoli mennydörgés hallatszott. – Ööö… – Na ugye. Mert nem akarod, hogy ezt a valamit megtaláljuk. És csak azért nem akarod, hogy megtaláljuk, hogy mi, istenek ne használhassuk arra, hogy elfogjunk téged, Lokit. Thor lassan bólintott. – Értem. Igazad lehet. Szóval Loki… – …a kis tó fenekén bújik a vízesés alján hal alakban. Úgy van! Tudtam, hogy végül rájössz, Thor. Thor lelkesen bólintott. Nem volt benne biztos, hogyan jutott erre a következtetésre a padlón lévő hamuból, de örült, hogy immár tudja, hol bujkál Loki. – Lemegyek a kalapácsommal, és… – Hálót kell vinnünk – mondta Kvasir, a bölcs isten. Kvasir fogta a maradék gombolyagot és a fadarabot. A madzag végét a bothoz kötötte, majd elkezdte a madzagot a botra tekerni. Megmutatta a többi istennek is, mit csinál, és hamarosan mind hálót fontak. Aztán a hálókat egymáshoz erősítették, amíg egy akkora hálót nem kaptak, akár a kis tó. Akkor lementek a vízesés mellett a hegy lábához.

A kis tó felesleges vizét egy keskeny patak vezette el. A patak egy folyóba futott, az pedig a tengerbe folyt. Farnang vízesésének aljához érve az istenek kigöngyölték a hálót. Hatalmas és nehéz háló volt, olyan hosszú, hogy átérte a tavacskát egyik parttól a másikig. Az Ázok összes harcosa fogta egyik végét, Thor a másikat. Az istenek a kis tó egyik végétől indultak közvetlenül a vízesés alól, és a túlsó part felé gázoltak. Nem fogtak semmit. – Valami pedig él itt – mondta Thor. – Éreztem, hogy súrolja a háló alját, csak akkor még mélyebbre úszott, bele a sárba, és a háló elsiklott felette. Kvasir elgondolkodva vakarta az állát. – Nem gond. Meg kell ismételnünk, de ezúttal a háló aljára súlyokat akasztunk, hogy semmi ne bújjon át alatta. Az istenek nehéz köveket gyűjtöttek, olyanokat, amikben volt lyuk, és mindegyiket a háló aljára kötötték nehezéknek. Aztán újra belegázoltak a kis tóba. Loki elégedett volt magával, amikor az istenek először gázoltak a tóba. Egyszerűen leúszott a kis tó sáros fenekére, becsusszant két lapos kő közé, és megvárta, míg a háló elsiklik felette. Most viszont már aggódott. A fejét törte a sötétben és hidegben. Nem változhat át valami mássá, amíg el nem hagyja a vizet, és ha mégis, az istenek üldözőbe vennék. Nem,

biztonságosabb lazac alakban maradni. Viszont lazacként csapdába esett. Azt kell csinálnia, amire az istenek nem számítanak. Arra számítanak, hogy a tenger felé megy, mert ha kiérne a tengerre, ott biztonságban lenne, még ha az odáig vezető folyóban könnyen észrevennék és el is kapnák. Az istenek arra viszont nem számítanak, hogy visszafelé úszik, arra, amerről jött. Felfelé a vízesésen. Az istenek a tavacska alján húzták a hálót. A mélységre koncentráltak, így aztán meglepődtek, amikor egy hatalmas ezüsthal, nagyobb minden lazacnál, amit valaha láttak, farka csapásával átugrott a háló felett, és elkezdett ár ellen úszni. A hatalmas lazac felfelé úszott a vízesésen, nagyokat ugorva, dacolva a gravitációval, mintha valaki a levegőbe dobálta volna. Kvasir kiáltott az Ázoknak, két csoportra osztotta őket, egyik a háló egyik végén, a másik a másikon. – Nem marad sokáig a vízesésben, ott túlságosan sebezhető. Az egyetlen esélye még mindig az, ha kijut a tengerre. Szóval a két csoport megy tovább, és húzza a hálót. Közben te, Thor – mondta Kvasir, a bölcs –, középen gázolsz, és amikor Loki ismét megpróbálja átugrani a hálót, elkapod a levegőben, mint medve a lazacot. De aztán ki ne engedd a markodból. Tudod, milyen ravasz. – Láttam, hogy a medve hogyan fogja meg a lazacot a levegőben – mondta Thor. – Vagyok olyan erős és gyors, mint bármelyik medve. Nem eresztem.

Az istenek elindultak a hálóval árral szemben, arrafelé, ahol a hatalmas ezüstlazac várakozott. Loki tervezettmorfondírozott. Ahogy a háló közeledett, Loki tudta, hogy elérkezett a kritikus pillanat. Át kellett ugrania a hálón, és aztán eliramodni a tenger felé. Megfeszült, akár egy összenyomott rugó, majd a levegőbe repült. Thor gyors volt. Látta az ezüstlazacot csillanni a napon, megragadta két hatalmas kezével, ahogyan az éhes medve elkapja a levegőben. A lazac sikamlós egy hal, és Loki volt a legsikamlósabb lazac, vonaglott-tekergett, próbált kicsusszanni Thor ujjai közül, de az még erősebben szorította a halat, lent a farkánál. Azt mondják, a lazacok azóta keskenyebbek farkuknál.

a

Az istenek hozták a hálót, szorosan a halra tekerték. A lazac fuldokolni kezdett a levegőben, majd csapdosott és rángatózott, aztán a következő pillanatban már a lihegő Lokit cipelték az istenek. – Mit műveltek? – kérdezte. – Hová visztek? Thor csak a fejét rázta, és morrant egyet, de nem válaszolt. Loki a többi istent kérdezte, de egyikük sem árulta el, mit csinálnak, és nem néztek a szemébe.

III.

Az istenek beléptek egy barlangba, és Lokit cipelve leereszkedtek mélyen a föld alá. A barlang plafonjáról cseppkövek lógtak, denevérek verdestek. Még mélyebbre mentek. Az út hamarosan annyira elkeskenyedett, hogy nem tudták Lokit vinni, talpra állították, úgy fogták közre. Thor közvetlen mögötte haladt, kezét Loki vállán nyugtatva. Sokáig mentek lefelé, sokáig. A barlang legmélyén parázs villódzott, és három alak állt ott várakozva. Loki felismerte őket még azelőtt, hogy látta volna az arcukat. Elcsüggedt. – Ne! Őket ne bántsátok – kérte. – Ők nem csináltak semmit. – A te fiaid és a te feleséged, Loki, Hazugságok kovácsa. Három hatalmas, lapos szikla is volt a barlangban. Az Ázok mindegyiket az élére állították, Thor fogta a pörölyét, és mindegyik kő közepébe lyukat ütött. – Kérlek, engedjétek el apánkat! – mondta Narfi, Loki fia. – Ő az apánk – mondta Váli, Loki másik fia. – Megesküdtetek, hogy nem ölitek meg. Odin vértestvére és eskütestvére, a legnagyobb istené. – Nem öljük meg – mondta Kvasir. – Mondd, Váli, mi a legrosszabb, amit egy testvér tehet a másikkal? – Hogy elárulja – vágta rá Váli. – Hogy megöli, ahogy Höd tette Baldurral. Gyalázatos dolog. – Igaz, hogy Loki az istenek vértestvére, és nem ölhetjük meg – mondta Kvasir –, de felétek, a fiai felé nem kötelez

bennünket ilyen eskü. Kvasir szavakat mondott Válinak, a változás szavait, a hatalom szavait. Váliról lehullott az emberi alak, és a helyén egy farkas állt. A szája habzott. A sárga szemekben elfakult az értelem, maradt helyette éhség, harag, téboly. A farkas az istenekre nézett, Sigynre, az anyjára, majd meglátta a testvérét, Narfit. Torka mélyéről hosszú morgás tört fel, és nyakszirtjén felborzolódott a szőr. Narfi tett egy lépést hátra, csak egyet, aztán a farkas rátámadt. Narfi bátor volt. Nem sikoltott még akkor sem, amikor a farkas, egykori testvére, szétmarcangolta, feltépte a torkát meg a hasát, és belei a kőpadlóra omlottak. A farkas, a hajdani Váli, vonított egyet, hosszan és hangosan. Álláról csöpögött a vér. Aztán magasra ugrott, át az istenek feje felett, belerohant a barlang sötétjébe, és nem látták többé Asgardban, csak a mindenek végén. Az istenek Lokit a három kőre fektették: egy követ a válla alá tettek, egyet az ágyéka alá, egyet a térde alá. Az istenek Narfi kiontott beleit belenyomták a köveken ütött lyukakba, és szorosan lekötötték velük Loki nyakát és vállát. Fia beleit az ágyéka és csípője köré tekerték, olyan szorosan megkötözték a térdét és a lábait, hogy alig bírt moccanni. Akkor az istenek átváltoztatták Loki meggyilkolt fiának beleit olyan szoros és kemény béklyóvá, hogy akár vas is lehetett volna.

Sigyn, Loki felesége végignézte, hogy férjét megkötik fia beleivel, és egy szót se szólt. Némán zokogott magában férje fájdalma miatt, fiai halála és becstelensége miatt. Egy tál volt nála, noha még nem tudta, miért. Az istenek a konyhájából elhozatták vele a legnagyobb tálat, amit talált. Skadi, a halott Thiazi óriás lánya, a szép lábú Njörd felesége lépett ekkor a barlangba. Egy hatalmas, vonagló valami volt a kezében. Loki fölé hajolt, és a micsodát a barlang tetejéről lógó cseppkőre tekerte, hogy a micsoda feje Lokié felett lógjon. Egy kígyó volt, hideg szemű, villogó nyelvű, és fogáról méreg csöpögött. Sziszegett, és egy csepp méreg Loki arcára cseppent, a szemét égette. Loki sikoltott és hörgött, vonaglott és tekergett fájdalmában. Megpróbált arrébb húzódni, elmozdítani fejét a méreg alól. Azonban a béklyó, mely valaha a fia bele volt, szorosan tartotta. Az istenek egyenként távoztak, arcukon komor elégedettséggel. Hamarosan csak Kvasir maradt. Sigyn megkötözött férjére és a farkas fia által kibelezett tetemre nézett. – Velem mit csináltok? – kérdezte. – Semmit – felelte Kvasir. – Nem büntetünk meg. Azt csinálsz, amit akarsz. – Azzal ő is távozott. Újabb adag kígyóméreg cseppent Loki arcára, mire az ismét sikoltozni kezdett és dobálta magát, feszegette a béklyóit. A föld is beleremegett.

Sigyn fogta a tálat, semmit, hiszen mit is szemmel odaállt Loki minden egyes csepp

és a férjéhez lépett. Nem szólt mondhatott volna, de könnyes feje mellé, és a tállal elkapott mérget, ami a kígyó fogáról

lecsöppent. Mindez nagyon-nagyon rég történt, az idők kezdete előtt, azokban a napokban, amikor még istenek járták a földet. Olyan rég, hogy azok a hegyek már elkoptak, a legmélyebb tavak is szárazfölddé lettek. Sigyn még mindig Loki feje mellett virraszt, ahogy akkor, és férje szép, eltorzult arcát bámulja. A tál lassan telik, cseppenként, és amikor megtelik, csakis akkor fordul el a felesége Lokitól. Elveszi és kiönti a tálat, és amíg nincs ott, a kígyóméreg Loki arcára és szemébe hull. Ilyenkor Loki rángatózik-tekereg, vonaglikdobálja magát, az egész Föld megérzi. Amikor ez történik, azt nevezzük mi itt, Midgardban földrengésnek. Azt mondják, Loki ott fog feküdni megbéklyózva a sötétben a föld alatt, és Sigyn mellette marad, a tállal felfogja a kígyómérget, és azt suttogja neki, hogy szereti, amíg csak el nem érkezik Ragnarök, és el nem hozza az idők végét.

RAGNARÖK: AZ ISTENEK VÉGZETE

I. Mind ez ideig olyasmiről meséltem, ami a múltban történt, ami réges-rég történt. Most az eljövendő napokról fogok mesélni. Elmondom, hogyan ér véget majd minden, aztán hogyan kezdődik elölről. Sötét napokról fogok mesélni, sötét napokról és rejtett dolgokról, a Föld végéről és az istenek haláláról. Figyeljetek és okuljatok. Elmondom, honnan fogjuk tudni, hogy az idők vége közeleg. Az istenek korától messze történik majd, az emberek idejében. Akkor következik be, amikor az istenek mind alszanak, kivéve a mindenlátó Heimdallt. Ő majd látja az egész kezdetét, noha nem tehet semmit, hogy megakadályozza. Télen kezdődik. Nem átlagos tél lesz. Megkezdődik, ismétlődik, tél követ telet. Nem lesz tavasz, nem lesz meleg. Az emberek majd éheznek, fáznak, és dühösek lesznek. Nagy háborúk robbannak ki szerte a világon. Testvérek harcolnak egymással, apák ölik meg fiaikat. Anyák és lányaik kerülnek szembe. Nővérek esnek el nővéreikkel csatázva, és nézik végig, hogy a gyerekeik is leöldösik egymást. A kegyetlen szelek kora lesz; olyan emberek kora, akik a farkashoz hasonulnak, egymásra vadásznak, és nem

jobbak a vadállatoknál. Alkony borul a világra, és azok a helyek, ahol az emberek élnek, tönkremennek, előbb lángra kapnak, majd összedőlnek és hamuvá omlanak. Aztán, amikor a megmaradt kevés ember úgy él, akár az állatok, a nap eltűnik az égről, mintha megette volna egy farkas, és a holdat is elveszik tőlünk, és senki nem látja már a csillagokat sem. A sötétség úgy tölti meg a levegőt, akár a hamu, akár a köd. Ez lesz a véget nem érő rettenetes tél ideje, a Fimbulwinteré. Havat hord a heves szél minden irányból, és hideg lesz, hidegebb, mint amit elképzelni tudnátok, olyan jeges hideg, hogy a tüdőtök belesajdul, amikor levegőt vesztek, olyan hideg, hogy könnyeitek megfagynak a szemetekben. Nem jön enyhülést hozó tavasz, se nyár, se ősz. Csak tél, amit tél követ, amit meg újabb tél. Aztán következik a nagy földrengések ideje. Hegyek rázkódnak és leomlanak. Fák dőlnek ki, és az emberek megmaradt élettere is megsemmisül. A nagy földrengésekben az összes lánc és béklyó széttörik. Az összes. Fenrir, a hatalmas farkas kiszabadul a láncaiból. Száját kitátja: felső állkapcsa eléri az eget, az alsó a földet érinti. Nincs, amit meg ne enne, amit el ne pusztítana. Lángok csapnak ki a szeméből és az orrlyukából. Fenrir farkas után lángoló pusztulás marad.

Árvizek tombolnak, a tengerek elöntik a szárazföldet: Jormungand, a hatalmas és veszedelmes midgardi kígyó dühében mind közelebb vonaglik a szárazföldhöz. Fogáról a mérge a vízbe ömlik, elpusztít minden tengeri életet. Finom permetként fröcsköli a levegőbe fekete mérgét, megöli az összes tengeri madarat, ami belélegzi. Nem marad élet az óceánban, ahol a midgardi kígyó tekereg. Halak és bálnák, fókák és tengeri szörnyek oszladozó tetemeit dobálják a hullámok. Mindazok, akik látják a testvéreket, Fenrir farkast és a midgardi kígyót, Loki gyermekeit, megismerik a halált. Ez lesz a vég kezdete. A ködös égbolt széthasad olyan hanggal, mint a gyermekek sikoltása, és Muspell fiai lovagolnak le a mennyekből Surt, a tűzóriás vezetésével, aki magasra emeli kardját, ami olyan fényesen lángol, hogy rá sem lehet nézni. Végiglovagolnak a szivárványhídon, a Bifrösztön, és a szivárvány összeomlik nyomukban, a fényes színek elszürkülnek, olyanok lesznek, mint a faszén, mint a hamu. Nem lesz többé egyetlen szivárvány sem. Szirtfalak omlanak a tengerbe. Loki, aki kiszabadult a béklyóiból a föld alatt, a Naglfar nevű hajó kormányosa lesz. Ez a valaha volt legnagyobb hajó: a holtak körméből építették. Naglfar a kiáradt tengereken hajózik. A legénysége csak holt dolgokat lát, amik oszladozva lebegnek a tenger színén.

Loki kormányozza a hajót, de Hrym lesz a kapitány, a déróriások vezére. Az életben maradt déróriások mind Hrymet követik. Ők Hrym katonái a végső küzdelemben. Loki katonái Hel légiói. Ők a nyughatatlan holtak, akik szégyenletes halált haltak, akik utoljára még visszatérnek a földre, hogy járkáló tetemként harcoljanak, elszántan, hogy elpusztítsanak mindent, ami még szeret és él ezen a földön. Mindnyájan, óriások, holtak és Muspell lángoló fiai a Vígríd nevű harcmezőre mennek. Vígríd irdatlan: háromszáz mérföld széles. Fenrir farkas is odacaplat, és a midgardi kígyó is Vígríd közelébe úszik a tengeren, majd a partra tekereg: csak a feje és a testéből egy mérföld. Nagy része a tengerben marad. Harcrendbe állnak: Muspell fiai és Surt lángolva; Hel és Loki harcosai a föld alól; az óriások is ott lesznek, Hrym katonái, a sár megfagy, ahol állnak. Fenrir is velük lesz, és a midgardi kígyó. A legveszedelmesebb ellenség, akit elme elképzelni képes, ott lesz azon a napon. Heimdall mindezt látja. Végül is mindent lát: ő az istenek őre. Ekkor és csakis ekkor cselekszik. Heimdall teljes erejéből megfújja Gjallerhornt, a kürtöt, amely valaha Mímiré volt. Asgard beleremeg a hangba, az alvó istenek felébrednek, és a fegyverükért nyúlnak, majd összegyűlnek Yggdrasil alatt, Urd forrásánál, hogy a nornák áldását és tanácsát kérjék. Odin a lován, Sleipniren megy Mímir forrásához, hogy a nornák fejének tanácsát kérje maga és az istenek

számára. Mímir feje megsúgja Odinnak, amit a jövőről tud, úgy, ahogy azt most elmondom. Amit elmond Odinnak, az reményt ad Mindenek Atyjának, még ha minden sötétnek látszik is. A nagy kőrisfa, Yggdrasil, a világfa úgy reszket majd, mint levél a szélben, és az Ázok és az Einharjar, az összes harcos, aki hősi halált halt, csatához öltözik, és együtt kilovagolnak Vígrídre, a végső csatamezőre. Odin lovagol elöl. Páncélja csillog, és aranysisakot visel. Thor lovagol mellette, Mjöllnirrel a kezében. Elérik a csatamezőt, és megkezdődik a végső csata. Odin egyenesen Fenrirre támad, a farkasra, amely elképzelhetetlenül nagyra nőtt már. Az istenatya Gungnirt, a lándzsáját szorítja öklében. Thor látja, hogy Odin a nagy farkas felé tart, elmosolyodik, még nagyobb sebességre ösztökéli a kecskéket, és a midgardi kígyó felé tart, vaskesztyűs kezével markolva pörölyét. Frey a lángoló és hatalmas Surtot célozza meg. Surt lángoló kardja hatalmas, és akkor is ég, amikor célt téveszt. Frey keményen és jól küzd, de ő esik el elsőnek az Ázok közül: kardja és páncélja nem ellenfél Surt lángoló kardjának. Frey halálában hiányolja és sajnálja a kardját, amit annak idején Skirnirnek adott Gerd szerelméért cserébe. Az a kard megmentette volna. A csatazaj földöntúli lesz; az Einharjar, Odin nemes harcosai küzdenek a gonosz holtakkal, Loki katonáival.

A pokolbéli eb, Garm vicsorog: kisebb Fenrirnél, de még így is a legnagyobb és legveszélyesebb kutya. Ő is kiszabadult föld alatti láncaiból, és visszatért, hogy harcosok torkát tépje fel a földön. Tyr állítja meg, a félkezű. Bátran küzd, de a csata mindkettejük halálával végződik. Garm úgy szenved ki, hogy fogával még Tyr torkát szorongatja. Thor megöli majd a midgardi kígyót, ahogy már oly régóta akarta. Szétloccsantja a kígyó agyát a pörölyével. Hátraugrik, ahogy a kígyó feje a harcmezőre esik. Thor jó kilenclábnyira van tőle, amikor a fej a földre hullik, de ez sincs elég messze. A haldokló kígyó a viharistenre üríti méregzacskóját. Thor vicsorog fájdalmában, aztán élettelenül zuhan a földre: megmérgezte a lény, akit megölt. Odin vitézül küzd Fenrirrel, de a farkas hatalmasabb és veszedelmesebb, mint bármi lehetne. Nagyobb a napnál, nagyobb a holdnál. Odin a szájába döf a lándzsával, de Fenrir összecsukja a száját, és a lándzsa eltűnik. Egy harapás, reccsenés és nyelés, és Odin, az összes istenek közül a legnagyobb és legbölcsebb is eltűnik, soha többé nem látják. Odin fia, Vídar, a néma isten, a megbízható isten végignézi apja halálát. Odamegy az Odin halálán örvendező Fenrirhez, és lábát a farkas alsó állkapcsába dugja.

Vídar két lába nem ugyanolyan. Az egyiken normális cipő van. A másikon egy olyan cipő, ami az idők hajnala óta készül. Benne van az összes bőrdarab, amit az emberek cipőtalpakról és cipősarkakról levágtak és eldobtak cipők készítésekor. Ha segíteni akarjátok az Ázokat a végső csatában, dobjátok el az ilyen bőrdarabokat. A cipőkről lenyesett és kidobott összes darab Vídar cipőjébe kerül. Ez a cipő leszorítja majd a nagy farkas alsó állkapcsát, aki nem tudja mozgatni. Aztán Vídar fél kézzel felnyúl, megragadja a farkas felső állkapcsát, és a szájánál fogva széttépi. Fenrir így hal meg, és Vídar így bosszulja meg az apját. Vígríd harcmezején az istenek elesnek az óriásokkal folytatott harcban, és az óriások elesnek az istenekkel folytatott harcban. Hel élőhalott katonái szerteszét hevernek végső halálukban, és a nemes Einharjar fekszik mellettük a fagyos földön, mind egy szálig végleg halott, élettelen a hatalmas ég alatt. Sosem kel fel többé, sosem ébred fel és harcol többé. Loki légióiból csak Loki marad állva, véresen és eszelős tekintettel, elégedett mosollyal heges ajkán. Heimdall, a híd őre, az istenek kapusa sem esik el. A harcmezőn áll, vériszamós kezében a kardja, Hofud. Egymás felé tartanak Vígríden át, tetemeken lépdelve, vérben és lángban gázolva. – Á, az istenek sárhátú őre – mondja majd Loki. – Túl későn ébresztetted az isteneket, Heimdall. Hát nem volt

élvezet nézni, ahogy egyenként elesnek? Loki Heimdall arcát fürkészi, gyengeséget keres, érzelmet keres, de Heimdall ábrázata közömbös marad. – Nincs mit mondanod, kilenc anya fia? Amikor a föld alatt voltam megkötözve, és a kígyó mérge csöpögött az arcomba, szegény Sigyn pedig mellettem állt és próbálta a tállal elkapni a mérget, ahogy a sötétben feküdtem a fiam belével megkötözve, csak az óvott meg az őrülettől, hogy erre a pillanatra gondoltam, ezt gyakoroltam magamban, elképzeltem a napot, amikor szépséges gyerekeimmel véget vetünk az istenek idejének és a világnak. Heimdall erre sem szól semmit, de lecsap, keményen lecsap, kardja Loki páncélján csattan, és Loki visszatámad, és Loki támadása heves, okos és derűs. Ahogy harcolnak, emlékeznek egy másik időre, amikor szintén harcoltak egymással, réges-rég, amikor a világ még egyszerűbb volt, állat alakban, fókává változva versenyeztek a Brísing-nyakékért: Odin kérésére Loki ellopta Freyától, és Heimdall visszavette. Loki sosem felejt el egyetlen sértést sem. Harcolnak majd, kaszabolják és döfködik egymást. Harcolnak és elesnek, Heimdall és Loki egymás mellett, mindketten halálos sebbel. Surt, az égő óriás, aki ott volt minden dolgok kezdete előtt, szétnéz a hatalmas halálmezőn, és égre emeli fényes kardját. Olyan hang kíséri, mint amikor ezer erdő lobban lángra, és ekkor maga a levegő gyullad meg. – Kész – mondja a haldokló Loki. – Győztem.

Ám akkor Heimdall halálában is elvigyorodik, aranyfogait nyál és vér csúfítja el. – Én messzebb látok nálad – mondja majd Lokinak. – Odin fia, Vídar megölte a fiadat, Fenrir farkast, és Vídar életben marad, és Odin másik fia, Váli is. Thor meghalt, de a gyerekei, Magni és Módi még élnek. Kivették Mjöllnirt apjuk hideg kezéből. Elég erősek és nemesek, hogy használják. – Mindez nem számít – mondja Loki. – Lángokban áll a világ. A halandók meghaltak. Midgard megsemmisült. Győztem. – Én messzebb látok nálad, Loki. Ellátok egész a Világfa tövéig – mondja majd Heimdall utolsó leheletével. – Surt tüze nem érheti el a Világfát, és ketten elbújtak Yggdrasil törzsében, biztonságban vannak. A nő neve Élet, a férfié Életvágy. Leszármazottaik benépesítik a Földet. Ez nem a vég. Nincs vég. Egyszerűen csak véget ér a régi kor, és kezdődik az új. A halált mindig újjászületés követi. Kudarcot vallottál, Loki. Loki erre mond valamit, valami okosat és sértőt, de az élete odalett, és vele az okossága meg a kegyetlensége, és többé nem mond soha semmit. Mozdulatlanul és hidegen fekszik Heimdall mellett a fagyos harcmezőn. Amikor Loki meghal, Surt, a tűzóriás magasra emeli kardját, és maga a levegő is elég. A világ elhamvad Surt lángjaiban. A kiáradt óceánok gőzölögnek. Az utolsó tüzek tombolnak, hunyorognak, majd kialszanak. Fekete hamu szitál az égből, akár a hó.

A félhomályban, ahol Loki és Heimdall teste valaha egymás mellett hevert, nem látni mást, mint két szürke hamukupacot a megfeketedett földön, füstjük összekeveredik a reggeli köddel. Semmi nem marad az élők és a holtak seregeiből, az istenek álmaiból és a harcosok bátorságából, csak hamu. Nem sokkal később a megáradt óceán átsöpör a földön, és elnyeli a hamvakat, és minden élő feledésbe merül a naptalan ég alatt. Így ér véget a világ: hamuban, vízben és jégben. Ez az istenek végzete.

II. Ez a vég. De a vég után is jön valami. Az óceán szürke vizeiből ismét kiemelkedik a zöld föld. A napot talán legyőzték, de a nap lánya ragyog majd anyja helyén, és az új nap még fényesebb lesz, mint a régi, és fiatal, új fénnyel tündököl. A nő és a férfi, Élet és Életvágy előbújnak a kőrisfából, ami összetartja a világokat. A zöld földet borító harmatból táplálkoznak, majd szeretkeznek, és belőlük sarjad az emberiség. Asgard eltűnik, de Idavoll ott áll majd a helyén fenségesen és folytonosan. Odin fiai, Vídar és Váli ott lesznek. Aztán jönnek Thor fiai, Módi és Magni. Ketten hozzák Mjöllnirt, mert csak

ketten bírják el. Baldur és Höd visszatérnek az alvilágból, és hatan ülnek az új nap fényében, és beszélgetnek, felidéznek misztériumokat, megbeszélik, mit lehetett volna másképp csinálni, és hogy a játék kimenetele elkerülhetetlen volt-e. Beszélnek Fenrirről, a farkasról, ami megette a világot, és a midgardi kígyóról, és emlékeznek Lokira, aki az istenek közé tartozott, és mégsem volt közülük való, aki megmentette az isteneket, és elpusztította őket. És Baldur majd azt mondja: – Hé, az mi? – Micsoda? – kérdezi Magni. – Ott csillog a hosszú fűben. Látjátok? És ott egy másik. Akkor az istenek letérdelnek a hosszú fűbe, akár a gyerekek. Magni, Thor fia találja meg az első micsodát a hosszú fűben, és amikor megtalálja, már tudja, mi az. Egy arany sakkfigura, mint amivel az istenek játszottak, amikor még éltek. Az apró faragott aranyfigura Odint, Mindenek Atyját ábrázolja. A Királyt. Találnak többet is. Itt van Thor a pörölyével. Ott Heimdall, ajkához emelve a kürtöt. Frigg, Odin felesége, a Királynő. Baldur felemel egy kis aranyszobrot. – Ez rád hasonlít – mondja neki Módi. – Én vagyok – mondja Baldur. – Réges-rég, mielőtt meghaltam, amikor még Ázok voltam.

Találnak még figurákat a fűben, szépet és kevésbé szépet. Itt, félig eltemetve a fekete talajban Loki és a gyerekei. Ott egy déróriás. Amott Surt, az arca lángol. Hamarosan meglesz az összes darab egy sakkkészlethez. Felállítják: az asztal lapján Asgard istenei néznek szembe örök ellenségeikkel. Az új napfény megcsillan az arany sakkfigurákon ezen a tökéletes délutánon. Baldur elmosolyodik, mintha nap bújna elő, és odább tolja az első figurát.

És a játék kezdődik elölről.

A SZERZŐRŐL Neil Gaiman 1960-ban született Angliában lengyel bevándorlók gyermekeként. Egészen fiatal korától kezdődően hatást gyakorolt rá a sci-fi és a fantasy, többek között J. R. R. Tolkien, C. S. Lewis, Harlan Ellison és Ray Bradbury művei. A nyolcvanas évek elején belekóstolt az újságírásba, cikkeket és könyvkritikákat írt. 1984-ben jelent meg első könyve, a Duran Duran zenekar története. A legnépszerűbb alkotásai talán a képregényei, elsősorban a Sandman-sorozat, ami a 75 számával és több különszámával a műfaj klasszikusának számít. Prózaíróként különös, stílus tekintetében nehezen besorolható történeteket ír, mint például a Locus-díjas és filmként is nagy sikert aratott Csillagpor, mely felnőtteknek szóló fantasy, vagy a London alatti Londonban játszódó, úgynevezett urban fantasynek tekinhető Sosehol. A nagy áttörést a 2000-es Amerikai istenek hozta meg Gaimannek, melyért egyszerre kapta meg a Hugo-, Nebula-, Bram Stoker- és Locus-díjakat, és ami a nem sci-fi olvasók körében is ismertté és kedveltté tette. Az utána következő regénye (Anansi fiúk) szintén ezt a vonalat követi, afrikai meséket és mitológiát ötvöző történet. A kötetet szintén több díjjal jutalmazták, például a legjobb felnőtt műért kijáró Mythopoetic Fantasy-díjjal,

valamint a British Fantasy-díjjal és egy újabb Locus-díjjal is. Következő műve, a 2008-ban megjelent A temető könyve egy árva fiúról szól, akit szellemek nevelnek egy temetőben az életre. A kötetet mágikus és egyben kísérteties prózájáért ismét díjesővel honorálták: odaítélték neki a Hugo-díjat a legjobb regény kategóriájában, megkapta a legjobb ifjúsági regényért járó Locus-díjat, illetve a Newbery és Carnegie Medalt is elnyerte, amiket a legjobb szépirodalmi gyermekkönyvekért osztanak ki minden évben. A következő, egyben legutóbbi regénye közel öt év hallgatás után, 2013-ban jelent meg Óceán az út végén címmel , amiért megkapta a Locus-díjat és a Goodreads olvasói megválasztották az év könyvének. Ezt követi mindmáig legutolsó műve, a 2017-es Északi mitológiák, amiben a jól ismert skandináv mítoszok elevenednek meg a saját, különleges átiratában. Gaiman a kisprózáját több novelláskötetben gyűjtötte össze. Ezek közül a leghíresebbek a kortárs fantasyt alapjaiban megreformáló 1999-es Tükör és füst, a 2006-os Törékeny holmik – az ebben található Smaragdzöld tanulmány című művéért szintén Hugo-díjjal tüntették ki –, valamint a 2015-ös Felkavaró tartalom. Gaiman sok műfajban otthon van, gyermekkönyvei (Szerencsére a tej, Farkasok a falban, Coraline, The Day I Swapped My Father for Two Goldfish, Chu’s Day) szintén nagy népszerűségnek örvendenek, de ír még verseket, dalszövegeket (például Tori Amosnak) és

forgatókönyveket is (utóbbira példa Robert Zemeckis 2007-es filmje, a Beowulf).

NEIL GAIMAN EDDIG MEGJELENT MŰVEI AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN Csillagpor Sosehol Törékeny holmik Coraline Anansi fiúk A temető könyve Elveszett proféciák (Terry Pratchett-tel közösen) Farkasok a falban Tükör és füst Amerikai istenek Óceán az út végén Szerencsére a tej Felkavaró tartalom

Köztesvilág (Michael Reavesszel közösen) Kilátás az erkélyről