Jómadarak és A Bering-szoros 44y2p

BODÁCS KÁROLY ANDRÁS

JÓMADARAK

és a Bering-szoros

Ezt a könyvet feleségemnek, Dominikának ajánlom. Neki köszönhetem, ahogyan Rozit is.

IMPRESSZUM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Almási Zétény

978-963-344-524-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Bodács Károly

ELŐSZÓ

KEDVES OLVASÓ!

Rövid leszek: régóta kacérkodtam egy igazi könyv megírásának a gondolatával, a vágyaim és a lehetőségeim szálai azonban eddig nem futottak össze. A Jómadarak és a Bering-szoros című írásomat az álmaim inspirálták és az idő érlelte. Bízom benne, nem bánja meg senki, hogy a keze ügyébe került, de legalábbis nem jut el hozzám az elégedetlenkedő visszajelzése. És hadd kérjek még valamit az elkövetkezendő sorokkal kapcsolatban: ha már belekezdtek az olvasásába, ne hagyják félbe! Hiszen, akárcsak más regény, ez is az elejétől a végéig tart.

1. FEJEZET

UTOLSÓ ÓRA

– Ezt figyeld! – bökte oldalba Maya Fredet az utolsó nap utolsó tanítási órájának elején. A szünetben nem volt erre alkalma, mert Fred Aaronnal, Ivannal és Kinggel éppen egy vajas bagel plafonra ragasztásán ügyeskedett, hogy az majd egy óvatlan pillanatban élemedett korú tanárnőjük, Mrs. Marschall fejére essen. Pedig a lány alig várta már, hogy odaadhassa padszomszédjának az okostelefonját, de az csak a „Múmia” – ahogy oly kedvesen becézték a tanítványai – színre lépése után sikerült neki. Abban a pillanatban egy üzenet jelent meg a képenyőn, ismeretlen feladótól: „Úgyis megszerezlek!!!” – Mi van?! – sikkantott fel a szemüveges, élénkvörös hajú, szeplős és kissé duci fiú ijedtében, de a van végét már suttogóra csillapította. – Te belémzúgtál? Pár pillanatra sokkolta a bájos padtársa vallomása, de Maya gyorsan megnyugtatta, hogy egy ideje naponta többször is kap ehhez hasonlókat, de nem érdekli már. – A videót nézd, te! A kisfilmet percekkel azelőtt töltötte le a tényfeltárásban könyörtelenségéről és egyéni módszereiről elhíresült Siwon leleplezőblogjáról, és alapos oka volt rá, hogy Frednek is megmutassa. Miután az első sorban ültek, megpróbálták eljátszani, hogy figyelnek, de olyan gyakran pillantottak fel a pulpitusra, majd le a készülékre, mint akik egy függőlegesen közvetített pingpongmeccset néznek. – Mindenki adja már le végre a lemezjátszóját, és próbáljon meg rám nézni! Lemezjátszó magától értetődően senkinél sem volt, a tizenöt éve nyugdíjazott, de azóta is visszajáró Mrs. Marschall, a San Franciscó-i Raoul Wallenberg Gimnázium rangidős angol nyelv és irodalom tanára a mobiltelefonokra, zenelejátszókra és más, számára felfoghatatlan technikai eszközre gondolt. A két jóbarátnak persze esze ágában sem volt letennie a tündérrózsaszínű kisokost. A találóan „Monyozó”-nak csúfolt firkász videóriportja ugyanis róluk, továbbá Aaronról, Ivanról és Kingről szólt. Titkos társaságuk percei meg vannak számlálva.

Repülő hősök a városban

– Sikerült elérni azt az ablakmosót, akit a Nemzeti Megemlékezés Napjának előestéjén hozott le a Market utcán 33 emelet magasból a titokzatos légi mentőcsapat. Az ünnepi előkészületek alatti felfordulásban a gondolában felejtett Juan Manuel Serena minden kérdésemre készségesen válaszolt – vezette fel Siwon az anyagot.

Siwon soha nem mutatta magát, de még az alanyok sem láthatták, nehogy nyilvánosságra kerüljön az arca. Általában elnökök álarca mögé rejtette a sajátját, noha akkor éppen II. János Pál pápa maszkját viselte.

– Kérem, mondja el saját szavaival elejétől a végéig, hogyan történt az eset. – Hát a kollégáim ottfelejtettek egy beugróban, és több órába telt, mire észrevett valaki bentről. Még jó, hogy akadt olyan buzgómócsing, aki május utolsó vasárnapjának éjjelét az irodában töltötte. Ő riasztotta a rendőröket. – És mit tapasztalt utána? – Hát kisvártatva megjelent a gondolámnál három ejtőernyős alak, akiktől először halálra rémültem. A semmiből jöttek, akárcsak a horrorfilmekben. Úgy megijedtem, hogy kis híján becsurrantottam. Egy kis csepp tényleg be is ment. Már a munka előtt ki kellett volna mennem, de úgy voltam vele, hogy inkább gyorsan befejezem. Két emelet volt hátra. – És aztán? – Hát megnéztem, tényleg bevizeltem-e, de kívülről nem látszott semmi. Belül is megtapogattam, egy pici bement, de nem volt vészes. – Látta valamelyik megmentőjének arcát, Juan? Megtudott róluk bármilyen részletet?

– Nem. Szemüveget és sima fényes ruhát viseltek. Csak arra emlékszem, hogy egyikőjüknek hosszú szőke haja volt.

A szőke haj a szép szál Ivanhoz tartozott, aki vállig érő ékességét hátul összekötve hordta, s kék csillagszemével folyton nézett valamit, azt akkor azonban sötét szemüvegfoncsor takarta.

– Mondjon már valami konkrétumot végre, kérem – könyörgött riportalanyának Siwon.

Látszott, hogy az együgyű férfi jobban igyekezett ezután, de minden jó szándéka ellenére sem segítette közelebb a titkok nyitjához a kíváncsi blogszerzőt.

– Másra nem emlékszem. Különben is olyan gyorsan történt az egész. Ja igen. Kisvártatva odarepült egy nyitott helikopterszerű valami is, az egyikük hozzákötözött, és letettek egy elhagyott téren. Azt hittem, ki akarnak rabolni, de a következő pillanatban már el is szálltak. – Hányan voltak? – Nem tudom, azt hittem, már lezuhantam. Az életem pörgött le, a családomtól búcsúztam éppen, őket számoltam. – Tehát látta az egyik angyal szőke haját. Talán a hangját is hallotta? Nő is volt köztük? – Csak az egyikük beszélt. Fiatal srác lehetett. – És miután földet értek, és visszaköltözött magába az élet, nem kérdezte meg a nevüket? – Nem, megköszönni sem volt időm, amit értem tettek.

– Mi történt azután? – Hát végre könnyítettem magamon. Tudja, már nagyon kellett.

A tanú elmondása alapján továbbra sem vethető el az a feltételezés, hogy egy kaszkadőrcsoport állhat a rejtély mögött. Egy fiatal férfi hangján szólalt meg a repülő hősök közül az egyik, a többiekről még ennyit sem sikerült kideríteni. Egyelőre. Éppen ezért, ha Ön bármi részlettel tud szolgálni, írjon, hívjon, vagy küldjön galambot. Viszlát.” Siwon

Az irodalomóra mindeközben elkezdődött. Mrs. Marschall, mint mindig, ezúttal is beletörődött, hogy diákjainak többsége levegőnek nézte őt. Holott a zöld posztó blézerével és elengedhetetlen alumíniumbotjával együtt sem több, mint 47 kilós, szelíd külsejű nénike gyakran igen figyelemreméltó dolgokat tudott produkálni. Saját tantárgyát akadémiai szinten művelte, a szavakkal azonban hadilábon állt. Bármit bármivel össze tudott keverni. Még az őt 34 éve ismerő igazgató is nehezen tudott kiigazodni rajta. Ha ebédnél sót kért, szinte biztos, hogy villa kellett neki, de ha villát mondott, akkor vizet akart. Történt egyszer, hogy hazafelé menet a metrón egy középkorú úr hellyel kínálta, de ő szívélyesen elhárította a kedves gesztust, mondván, ha leül, felborulhat a bombája. Máig rejtély, mi lehetett a táskájában, mert ennek hallatán valaki meghúzta a vészféket, az éppen az állomásról kifutó szerelvény iszonyatos csikorgással megállt, egy biztonsági őr pedig elrohant a piros alapon fehér margarétákkal díszített retiküllel és cafatokra lőtte azt egy arra alkalmas helyiségben. Mrs. Marschall azt az éjszakát a körzeti rendőrörs fogdájában töltötte… Ezen a szikrázóan napos kora délutánon azonban kivételesen semmi rendkívülit nem alakított, hacsak az nem tekinthető annak, hogy megpróbált kapcsolatot teremteni azzal a három-négy tanulóval, akik legalább a terem eleje felé fordulva várták a vakációt jelző csengőt. – Tudom, hogy már 45 perc sincs, és kezdődik a várva várt nyári szünet, de

mivel év közben sem figyeltek rám és ezért állandóan fegyelmezni kell benneteket, kénytelen vagyok az idei tanév utolsó pillanatait is kihasználni, hogy beoltsalak titeket a tudással – kezdte volna kedvenc szófordulatával az érdemi munkát a tanárnő. A zsivajban egyedül Maya tudta kivenni szavait, mivel ő ült hozzá legközelebb. Ahogy csak kifért a torkán, odakiáltotta neki: – Tanárnő, mi végzősök vagyunk! Ez a legeslegutolsó óránk!” – miközben kimondta, bele is borzongott a gondolatba. – Ah, az más, kedveskéim, az más. Nos, akkor nem untatlak titeket tovább Updike-kal és Dickens-szel, bár kiváló írók, és még rengeteg, rengeteg kollégájukról is sokat tudnék mesélni. De látom, lélekben már másutt jártok, szép, hogy egyáltalán páran eljöttetek, nem úgy, mint amikor a Giants a Keletiparton játszik, és már délután elkezdődik a közvetítés. Mrs. Marschall felmérte lehetőségeit, és mivel csak Mayával volt esélye kétoldalú csevegésre, azonnal megkérdezte: – Te hova jelentkeztél? – Repülőmérnök szeretnék lenni, ahogyan azt már említettem néhányszor. Valóban, legutóbb két angollal korábban került szóba Maya továbbtanulási terve egy kötetlen feleléskor. Akkor azt is kifejtette, hogy mindenekelőtt az alternatív repülés iránt érdeklődik, ezért jelentkezett Houstonba, a NASA Univairsity akadémiájára. Azt a napokban tudomására jutott információt azonban, hogy a kétszázszoros túljelentkezés miatt csak a jóval unalmasabb űrlogisztikára vették fel, már nem volt kedve elújságolni a nemhogy lármában, de síri csendben is nehezen halló anyónak. Azért a vigaszágnak is örült: reményt adott neki annak a néhány hallgatónak a beszámolója, akik különbözeti vizsgák segítségével év közben átkerültek a vágyott szakterületükre. A Múmia eközben arról értekezett, hogy bezzeg az ő idejében a lányok légikisasszonyok akartak lenni és pilóta férjről álmodoztak. Maya gondolatai is a fellegekben jártak, ám ő férj helyett Aaron, Fred, Ivan és King társaságára vágyott, hogy velük együtt végre meggyőződhessen a „felderítők” legújabb motoros siklószárnyainak működőképességéről. Az első osztályú felszerelést már egy hete kézhez kapták, de az időjárás a sulival volt. Ha sütött volna a nap, a

Wallenberg helyett réges-régen a Nagydombon – ahogy ők az egykoron a hippiknek otthont adó vadregényes Buena Vista parkot hívták – töltötték volna idejük java részét. A fiúk is izgatottan várták már a szárnypróbát, de az óra hátralévő részében a plafonra felragasztott vajas süti vonta el figyelmüket. Éppen fogadásokat kötöttek, hogy hány percen belül esik a tanári asztalra, amikor „váratlanul” kicsengettek. Fred keze volt (ebben) a dologban (is), de hiba csúszott a számításába. Véletlenül rátenyerelt a tabletjére, így előbb indította el a csengőstimulátorát, hogy a bagel és a földi tömegvonzás harcának végkifejletére sor kerülhetett volna. Ez a baki azonban nem hozta zavarba diáktársait. Azon nyomban kispricceltek az utcára, hátra csupán az iskola falainak csapdájába esett örömittas kiáltásuk visszhangját hagyták.

2. FEJEZET

IRÁNY AZ ÉLET

Az utcán a korábbi napok kitartó esőzésének nyomai is legalább olyan lendülettel vesztek a semmibe, mint a wallenbergesek. Az izmos napsugarak már csak a mély tócsákkal küzdöttek, a sík felületekről nyomtalanul felszárították a nedvességet. Ez a nap Maya és barátai életútjának is új irányt szabott, egyelőre azonban ez a péntek is ugyanazon forgatókönyv alapján zajlott, mint oly sok másik azelőtt: tanítással kezdődött, és légimentő-ügyelettel folytatódott. Mégis, amint – szokás szerint – kerékpárral a bázisra értek, valahogy minden másnak tűnt. – Nincs több kötöttség, nem kell korán kelni és hamar hazarohanni – fogalmazta meg a lényeget Aaron. Lelkesedés helyett azonban komorság lett úrrá a társaságon. A gondtalanságot biztosító, izgalmakban bővelkedő gimnazista korszakuk lezárult. Egymásra néztek. Ivan ugyan azt akarta volna mondani, hogy éhes, de inkább ő is próbált elmerengeni a különleges pillanaton, ami minden bizonnyal a leendő múltjuk egyik meghatározó emlékévé válik. Pedig ha Ivanra rátör az éhség, másodperceken belül csillapítania kell, máskülönben a szelíd fiúból őrjöngő őrült válik. E történelmileg meghatározó esemény hatása alatt azonban több percig is képes volt uralkodni magán. Még beszélt is. – Egy jó nyár még, és… – a folytatást a barátaira bízta, akik King kivételével egy emberként fejezték be a mondatot: „vége”. Tudták, érezték, de nem akarták. Talán marad egy pár kacat és néhány megszépült érzés a felnőtt éveikre, de sokkal több aligha. Mindenki megy a maga útjára, messze San Franciscótól. Egyedül Fred marad az Öböl körzetében, ő a Berkeley-n fejleszti tovább a tudását – meg bizonyára a játékait – programozó matematikus, informatikus és fizikus szakon. A jövőjét illetően sem bízta a véletlenre a dolgait a tudóspalánta. King ezzel szemben csillogást, pompát, rivaldafényt akart, bármi áron. Az ő szeme előtt – leszámítva egy féltett titkát – egyetlen cél lebegett: Hollywood. Aaron, apja példáját követve a haditengerészet gépészmérnöki képzésére jelentkezett San Diegóba, habár

habitusa alapján nehezen lehetett róla elképzelni, hogy naphosszat görnyed majd egy számítógép előtt és elméleteket gyárt. Ivan legalább testhezálló szakmában gondolkodott. Híres séf akart lenni, talán nem kell magyarázni, miért. Noha a jövőjük abban a pillanatban még meglehetősen távolinak tűnt, mégis az a félelem gyötörte mindnyájukat, hogy lassan meggyengül és széttörik az a kapocs, ami összetartja a barátságukat. Véget ér a légi mentőszolgálat, széthullik az Xt®eam, amely nélkül nemcsak ők, hanem az Öbölben élők is szegényebbek lesznek. Maya megpróbálta oldani a túlvilági hangulatot, kevés sikerrel. – Ennyi volt a relaxprogram. Össze kell szerelni a gépernyőket, a végén még beszövi őket a pók! Az utóbbinak valóban fennállt a veszélye, mivel az egykori hippilakásban akkor is zajlott az élet, legalábbis alacsonyabb, de annál bosszantóbb formájában, ha ők ott sem voltak, pedig azért igyekeztek lakhatóvá tenni a dupla garázs méretű, nyirkos és sötét barlangot. Átöltözésre és a kellékek tárolására ellenben pont megfelelt a természet és emberkéz által közösen formált helyiség. Minden kényelmesen elfért benne, és viszonylagos biztonságot is nyújtott. Még a kétszemélyes herocoptert{1} is gond nélkül elnyelte a szabálytalan üreg. – Nem rendelünk előbb valami tápot? – tette fel két gyomorkorgás között a kérdést Ivan. – Egy órája tömtél magadba egy fasírtos bagettet. Máris éhes vagy? – kérdezett vissza Maya, őszinte csodálkozással gyönyörű mélybarna szemeiben. – Kisadag volt, és tudod, hogy még fejlődésben vagyok. Ezt éppenséggel nem kellett nagyon bizonygatnia, Ivan akkor 192 centi magas volt, és látszott rajta, hogy a növekedési hormonjai mit sem veszítettek lendületükből. Ő volt a csapat legmagasabbika. Pótebédre vonatkozó javaslatára Aaron és King is határozott igennel felelt, majd Maya és Fred is ráállt a dologra, igaz, ők duplasajtos duplahúsos duplaszendvics helyett kímélő salátát kértek. Amíg várták az ételt, Fred pozitív gondolatokkal kezdte gyengíteni a társaságon általánosan eluralkodott letargiát.

– Szerintem nem kell feltétlenül a legrosszabb jövőképet festenünk magunk elé. Nem biztos, hogy mindennek vége lesz. – Nem biztos, mert semmi sem biztos – jegyezte meg Ivan többet ígérő hangsúllyal, de a színpadias kezdés után ismét csak elhallgatott, nem úgy a gyomra, amely hangos kuruttyolással jelezte, hogy ő maga az éhhalál szélére sodródott. – Csinálni kellene egy nagy dobást! Egy igazán nagyot, hogy azzal búcsúzzunk el a szolgálattól – vetette fel Aaron. – Mire gondolsz? – kérdezte Maya szikrázó tekintettel. – Talán fedjük fel a kilétünket? Áruljuk el az elveinket? Csináljunk médiabohócot magunkból? Már így is üldöz minket egy firkász. Idézzek az interjújából? – Köszi, mi is láttuk. Siwon csupán egy fogatlan oroszlán. Egyszer foglalkozott velünk, és semmi konkrétumot nem derített ki. Csak ködösít és fényévekre jár az igazságtól. Különben meg szerintem elég, ha magunknak bizonyítunk. Bármit meg tudunk csinálni, nem muszáj világgá kürtölnünk – vágott vissza a tőle megszokott magabiztossággal Aaron. Rendíthetetlen önbizalmát volt mire alapoznia. Izmos testéért, fekete hajáért, tengerkék szemeiért és filmsztáros arcberendezéséért bomlottak a lányok. Nem is kell ennél több egy tizenéves férfi egójának. – Tudjátok, tőlem mennyi szervezést igényel, hogy apukám semmit se sejtsen abból, amit művelünk? Azt mondtam neki, hogy salsaklubba járok és mostanában erősen érdeklődik, mikor lesz valami nyilvános bemutató! – lobbant fel Maya. – Majd mi táncolunk veled, ha akarod – bökte oda hanyagul, de belül igenis szorongva King. – Kösz, inkább kihagyom. Azt hiszitek, már nem emlékszem arra, hogy a szalagavatón rojtosra tapostátok az új cipőmet? – Ne próbálj meg ránk kenni mindent, amikor egész este azzal a köbgyökér Jimmy Ray-jel pörögtél. Kíváncsi lennék az IQ-jára, ő meg gondolom arra, hogy mi is az. A gyenge fénynek köszönhetően nem látszott, hogy Aaron eközben elpirult.

– És, talán baj, hogy jól éreztem magam? Igazából egyáltalán nem érezte jól magát Maya azzal a bájgúnárral, de jól esett neki, hogy húzhatta Aaront, mivel ő egy másik lánnyal volt elfoglalva azon az bálon. A már-már civódássá fajult párbeszéd folytatásának az ételfutár érkezése vetett véget. Sorsolással döntötték el, hogy ki vegye át a csomagot. Fred vesztett, és úgy tett, mint aki messziről, a tisztás felől loholt volna, nem akarta felfedni a rejtekhelyet. A láthatóan teljesen kifulladt szállítóembernek rendes borravalót adott, mert a vállalt határidőn belül teljesítette a rendelést és nem mellékesen szinte „ajtóig” cipelte a küldeményét. Márpedig addig bő negyedmérföldes kaptató vezetett fel. Ó, ha Fred tudta volna, hogy kivel szemben bizonyította nagylelkűségét. Az uzsonnájukat nem más, mint a „Monyozó” adta a kezébe. Siwon két fronton is hatásosan csillapította az emberek étvágyát. A pletykákra éhezőkét a lelelplezőblogjában közzétett értesüléseivel, míg az üres gyomrokat a Halló-Falóból rendelhető finomságokkal táplálta. Személyes megjelenésével sokaknak okozott örömet, hisz olyankor rendszerint ínycsiklandó illatot árasztó papírdobozokat tartott a kezében, oknyomozó tevékenységével ellenben nem aratott osztatlan sikert – legalábbis azok körében, akik után szimatolt. – Jó étvágyat hozzá! – búcsúzott sietve az ellenség, akinek a Halló-Faló feliratú pólója szinte tocsogott az izzadságtól. Az étvággyal, főleg Ivanéval nem is volt gond. A lakli szőke ragadozómód vetette magát a friss, zamatos szendvicsekre, de Aaront és Kinget sem kellett ösztökélni az evésre. Szinte habzsolták a „nap kedvencét”, alig törődtek a békésen eszegető Mayával és Freddel. Fred éppen fogyókúrázott, amivel mackós testalkata miatt elég gyakran próbálkozott. De ha már görög istentesttel nem, legalább átlagon felüli intelligenciával áldotta meg a sors. Filozófiát kellett beleszőnie a mondókájába, ha randizni akart egy lánnyal, de a szép szó többnyire megtette a hatását. A táplálkozást követően az Xt®eam tagjai az aznapi bevetés részleteit kezdték tervezgetni. Azazhogy inkább csak találgatták, az akciók ideje és helyszíne a rendőrségi frekvencián befogott riasztások függvénye volt. Íratlan szabályzatuk szerint – amelynek lényegét Big Ben sugallta – a fegyveres eseményektől mindig távol tartották magukat, ám így sem volt miért

szégyenkezniük. Már közel fél éve, hogy minden pénteken, sötétedés után felreppentek az égre, és rászorulókat mentettek ki a bajból. A sikeres küldetéseik között volt néhány öngyilkosjelölt a Golden Gate és Bay Bridge hidakról, egy elkóborolt 3 éves kislány hazaszállítása, legutóbb pedig azt az ablakmosót hozták le az egyik toronyház oldaláról, akiből Siwon olyan elszántan próbálta kiszedni az igazságot. Azt, hogy szegényt miért is felejtették ott a függőkosárban a kollégái, nem kérdezte. Holott arra tudott volna válaszolni. A bátor légimentők falatozása közben természetesen az ernyő-téma is terítékre került. – Az új szárnnyal rövidebb úton emelkedhetünk el a talajtól, és mivel átlátszó, a felsővezetékek, póznák és egyéb akadályok észlelhetőségével sem lesz ezután probléma – jelentette ki Aaron határozottan. – Most olyat mondj, amit még nem tudunk – röfögte közbe King szó szerint. A mondandója alatt ugyanis az emésztésre váró falatok is szót kértek. – Rendben, ezennel versenyt hirdetek, hogy megtudjuk, jó boltot csináltunk-e. Kijelölünk egy útvonalat, amin először a régivel, aztán az új ernyővel is végigrepülünk. Ez már tetszik? – Ha verseny is lesz, benne vagyok. A versenyzés lehetősége mindhárom „felderítőt” felvillanyozta, holott „normál üzemmódban” sem egy meredek helyzetük volt már. Ivant kétszer suhintotta meg a halál szele, mindkét alkalommal trolibusz formájában, míg Aaront egyszer egy sunyi oszlop akasztotta meg, aminek következtében belegabalyodott az irányítózsinórokba és csak keringett körbe-körbe a levegőben, mint Dorothy a tornádóban. A leghajmeresztőbb eset azonban Kinghez köthető, jóllehet ő saját magának okozta majdnem a vesztét. A koreai fiú ugyanúgy az utolsó évben érkezett a Wallenbergbe, mint Aaron, de vele ellentétben neki nem sikerült beilleszkednie az osztályközösségbe. Folyton egyedül lézengett a szünetekben, és ha valaki szólt hozzá, csak végső esetben, és akkor is kelletlenül válaszolt. Nem meglepő hát, hogy kevesen ismerték és még kevesebben kedvelték. Ő ezt persze máshogy látta. Azt képzelte, kiközösítik, és esélye sincs arra, hogy emberibb kapcsolatokat alakítson ki diáktársaival, főleg nem azzal a lánnyal, aki első pillantásra a rögeszméjévé vált.

A téli szünetben, otthoni magányában végül zseniálisnak tűnő tervet kovácsolt, amelyet két nappal később végre is hajtott. Komótosan felgyalogolt a Buena Vista park tetejére, a szakadékhoz, szertartásosan egy kupacba rendezte az értékeit, és egy kurta búcsúlevelet szúrt be közéjük. Mindössze öt szót írt rá: „Mindenkit gyűlölök, mert mindenki gyűlöl”. Kiállt a szikla szélére, szíve a torkában dobogott az izgalomtól, majd hirtelen mélységes nyugalom árasztotta el a testét. Megpillantotta Aaront, aki fel s alá repkedett a közelben. A megfelelő pillanatban nekirugaszkodott és… Amikor kinyitotta a szemét, Maya karjaiban találta magát. Ahogyan számított rá, Aaron elkapta, megmentve őt a biztos végtől. King – kívülállók számára sajnálatra méltó, a valóságban azonban eszelős – öngyilkossági kísérlete előtt az Xt®eam szabadidősportként űzte a motoros siklóernyőzést. Aaron a történtek után beszélte rá a társait egy önkéntes repülő mentőcsapat létrehozására. Maya, Fred és Ivan egy emberként álltak a jó ügy mellé, s a hirtelen támadt izgalmak hatására az akkor még félájult Kinget is beválasztották csapattagnak. King a túlvilági pokol helyett egyenesen a földi mennyországba került. – Szóval, mi legyen a nagy dobás, okostojások? – kérdezte Maya hanyagul odatámasztva kezét a lámpaként üzemelő földgömbre. Mi legyen a gálaműsor? – Vedd csak el a kezed egy kicsit a lááámpáááróóól! – kiáltott fel Aaron heurékatekintettel. – Repüljünk át két földrész között! A többiek arca meg sem rezzent, azt hitték, barátjuk megint elvesztette a valóságérzékét, ahogyan ez már oly sokszor előfordult vele korábban. De ezúttal véresen komolyan gondolta. – Tudjátok, hol van a Földön legközelebb egymáshoz két kontinens? Alaszkától Oroszország alig egy ugrás a Bering-szoroson át. Ha jól látom, épp egy ujjnyi a táv… – Inkább ötvenegynéhány mérföld – szakította félbe Aaront Ivan. Kiderült, Ivan folyamatosan arról álmodozott, meglátogatja csukcsföldi rokonait szemben az év nagy részében zord, ámde vadregényes, mesebeli tájakkal tarkított Alaszkával. A térképen megtett képzeletbeli utazásai során azonban folyton elakadt a Beringszorosnál, ezért elég hamar elhessegette magától a megvalósítás gondolatát. – Már utánanéztem, ott nem jár hajó, és aki egyszer is eljutott arrafelé, és vissza is

jött(!), mind azt mondta, meseszép, de nem embernek való vidék az, főleg nem városinak. Csakhogy Aaron a lehetetlen szót soha nem ismerte, következésképpen a szoroson átjutásról sem feltételezte, hogy bármilyen nehézséget okozna a kivitelezése. Nem lehetett holmi mendemondával eltántorítani a zseniális ötletétől. Fejben már a túlpartiakkal pacsizott a véghezvitt vállalkozás örömében, amikor Ivan ellenérvei felsorolásának végéhez ért. – Lehet, hogy nem ez a legfontosabb, de ha új a célunk, nevet is illene változtatnunk – jegyezte meg Fred, kissé rácáfolva a bölcsességére, pedig igenis rafinált megjegyzés volt ez részéről. Ki akarta zökkenteni Aaront a kerékvágásból, sikerrel. Egy háborgó tengerszoros leküzdésekor ugyan mit számít a csapat neve? Mivel Fredet mindenki komolyan vette, sokadrangú felvetése óriási vitába torkollott. Aaron ragaszkodott az általa kifejlesztett Xt®eam elnevezéshez, ám a többiek végül arra jutottak, hogy az túl gyerekes, és különben sem fedi már teljesen a valóságot. Fred a Szorosugrókat javasolta, Ivan a Cső Csukcsi Csá-t izzadta ki magából, Maya a Beringi Bátrak nevet dobta a közösbe. King is beszállt a névadásba: félig viccesen a King és a széllovasok elnevezéssel állt elő, amiről akkor még senki sem sejtette, hogy már réges-régen kitalálta. A meddő vitatkozássá fajult névadási közjátéknak újfent Maya vetett véget, ellentmondást nem tűrő hangon. – Most pedig szépen kicsomagoljuk az ernyőket és összeillesztjük a ruhával! A sziesztának vége!

3. FEJEZET

NAGYTESTVÉR

Az égi mentőcsapatnak a nevet leszámítva mindene megvolt, amire szükségük lehetett. A „felderítők” műugrók síruháját viselték, éjjellátó szemüveggel, egysoros sprint görkorcsolyával, kerékpáros bukósisakkal, ízület- és csontvédővel kiegészítve. Szárnyaikat siklóernyő alkotta, sebességüket villanymotor biztosította. Felszállni csak 45 km/h sebesség felett tudtak, akkor kapott bele a szél az ernyőbe, amit egy mini katapult lőtt ki, de San Francisco meredek utcáin nem okozott nehézséget felgyorsulni, míg sík terepen a láberő és a légcsavar együttes használata biztosította a kellő tempót. A „felderítők” voltak a herocopter személyzetének előretolt szemei és fülei, Big Ben pedig mind az ötük földi őrangyala, aki szándéka ellenére a legfőbb segítséget adta ahhoz, hogy a fiatalok állandó kockázatnak legyenek kitéve. Az Xt®eam ugyanis Big Ben, becsületes nevén Benjamin Jasper Malcolmnak köszönhette azt, hogy létrejött a herocopter. Ben Ivan apjának egykori nyomozótársa volt a rendőrségnél. Imádta a hivatását, önként sohasem távozott volna a testülettől, ám nem sokkal a negyvenedik születésnapja után szétlőtték a bal lábfejét, amit később műtéti úton végleg el kellett választani a lábszárától, ezért leszerelték. Noha bérelt irodai hely várta volna, de a kártérítéséből és a végkielégítéséből inkább egy „csináld magad és én is segítek” jellegű ezermesterműhelyt nyitott „Ben befejezi” néven. Eleinte igencsak pangott a bolt, amint azonban a maga kedvére kezdett zöldenergiát termelő eszközöket bütykölni (szélspirált, napelemet, napkollektort, szennyvíz- és hulladékerjesztőt), majd felszerelte a tetőre a feltűnő alkotmányokat, azonnal megjelentek a világmegváltó ökokontárok, akik szájról szájra adták a címét. Ben, civillé válása után alig három hónappal minden környékbeli környezetbarát kedvencévé vált. Két segédjével, a tetovált testű, borotvált fejű, 130 kiló színhús Picurral és a Kelet-Közép-Európából odatévedt, alig 20 éves Chiccóval nem fogott ki rajtuk semmi. Pedig érdekesen kezdődött az ismeretségük. A főnök jobb és bal kezét saját maga fogta el egykor és juttatta hűvösre. Picur még siheder korában, fehér gengszterrapperként került a rendőrség

látóterébe. Már akkor hírhedt volt hirtelen természetéről és rettenetes jobbegyeneséről, de látványos testi adottságait csak megfélemlítésre használta. Egyszer azonban annyira felbosszantotta egy szórakozóhelyre betévedt emós társaság, hogy rájuk dobott egy félmázsás bárszéket, és az két bamba sápkórosnak is az orrát törte. Pechjére az egyiknek maradandó sérülést okozott, ami annak ellenére is nagy ballépésnek bizonyult, hogy a kolosszus csak kiegyenesítette a korábban ferde orrot. Csakhogy annak a bizonyos szaglószervnek a gazdája egy ügyvédcsemete volt. Amint a bíró kimondta rá a két év letöltendőt, Picur kiugrott a tárgyalóterem ablakán és két napig bújkált a városban. Ben elől azonban nem tudott elbújni. Chiccót is Ben gyűjtötte be, fegyverlopásért. Akkor dördült el az a lövés is, amely mindkettőjük életét végérvényesen megváltoztatta. Dulakodás közben Chicco kezében véletlenül elsült a Magnum, amelynek lövedéke egy páncélüvegvitrinről visszacsapódva végérvényesen polgári pályára állította a bent csak Grizzlyként emlegetett Bent. A nagyembernek azonban nemcsak a mérete, de a lelke is hatalmas volt. Jól tudván, hogy rendőr elleni támadásért fél életére bezárták volna a megtévedt fiút, azt íratta a jegyzőkönyvbe, hogy „a kézifegyver Benjamin Jasper Malcolm – azaz a saját – kezében sült el, miután azt Chicco a felszólítására átnyújtotta neki.” Embersége miatt nagyon tisztelték az exzsarut az exrosszfiúk, aki mellett sokat tanulhattak, s megmutatta nekik azt is, hogy van más út a boldoguláshoz, mint a bűnözés. Szerencsére nemcsak a fizikai erejük, de a tehetségük is megvolt a sokszor mérnöki rálátást igénylő feladatokhoz, amit számos akalommal bizonyítottak. Többek között akkor, amikor Ben kitalálta, hogy hidrogénüzeműre alakítja át a sportteherautóját{2}. A gondot a keletkező szénhamu okozta, de Ben agyát egyszercsak hatalmas ötlet fénye világította meg egy, a srácokkal közösen szervezett bowlingozás során. – Megfelelő nyomás és hő hatására ipari vagy akár ékszergyémánt is előállítható – tört fel belőle a felismerés két gurítás között. – Csak szabványos, cserélhető tartállyal lenne persze ezt értelme megvalósítani – tette hozzá kisvártatva jelentősen higgadtabban. Ben és legényei a herocopter hallatán sem temették az arcukat a kezükbe, jóllehet nehezen álltak rá, hogy fiatalkorúaknak építsenek légi járművet. A Nagytestvér azonban a könnyen befolyásolható és vajszívű óriások közé tartozott. Aaron, Maya, Fred és Ivan jól irányzott kommunikációs torpedói célba

értek. Elég volt csak megpendíteni neki az elszalasztott fiatalkori lehetőségeket, meg hogy a mai tizenévesek a drogokat választják, ha szállni van kedvük, aztán soha nem térnek vissza a földre, máris kötélnek állt. Maya – az Internetről levadászott – részletes és pontos tervei, Big Ben gyakorlatias hozzáállása, Fred elméleti sziporkái, Aaron lendülete, Ivan ereje és King segítsége révén két hét leforgása alatt összeállt a vezérgép. Miután pénzt senki sem tudott beleadni a projektbe, Bennel napokig csak a roncstelepeket járták beolvasztásra szánt alumínium autókarosszéria-elemekért, buszok kapaszkodóiért, generátorért, transzformátorért, feszültségszabályozóért és más, megsemmisítésre ítélt lomokért. Még az üléseket is úgy kukázták össze. Egy kiszuperált 57-es amerikai sportkupé jó állapotban megmaradt piros bőrfoteljeire esett a választásuk. A fizikai munka alól egyedül Fred kapott felmentést, legalábbis akkor, amikor időt kért az elektronikus rendszer összerakására és tesztelésére. De alig-alig maradt távol a műhelytől, a kutatás-fejlesztést javarészt a mindig a zsebében lapuló tabletjén végezte, a rajzolás és számolás pedig villámgyorsan ment neki. Tényleg csak a rendszerelemek elkészítése és összehangolása okán hiányzott a kívülről melósabbnak tűnő felépítménygyártás egyes munkafolyamataiból. A sokoldalú Fred nélkül semmire sem ment volna a csapat. A tolópropeller villanymotoros meghajtásához elengedhetetlen biztonságos energiaellátást a tinizseni a rotortengelyre kötött generátorral, valamint emberi láberő által tölthető lítium-polimer akkukból és kondenzátorokból álló fedélzeti egység, s nem mellékesen zseniális találmánya, a légelem{3} révén oldotta meg. A siklóernyők kicsiny elektromos erőforrásai ugyancsak virtuális vezetéken kapták az áramot, az aktuális kapacitástól függően közvetlenül a légelemektől, vagy a herocopter fedélzeti telepeiről. A hangsúly a vezeték nélküli áramellátáson volt, a felderítők esetében ugyanis nagy előnynek számított, ha nem tekeredett fel semmi a hátukon forgó légcsavarra, mindazonáltal a folyamatos energiautánpótlás sem volt éppen elhanyagolható szükséglet a tartósan levegőben maradáshoz. Az Xt®eam első hivatalos ügyeletére Benéket is elhívták. A nagyember a műhelyével, a szakértelmével és a két kezével tevékenyen kivette a részét abból, hogy az Xt®eam tagjai hajmeresztő helyzetekbe keveredhessenek.

Már az elején határozottan kikötötte azonban, hogy a tudta nélkül egyetlen akcióban sem vehetnek részt. Sőt, ahhoz is ragaszkodott, hogy a lehallgatott rendőrségi riasztások közül ő választhassa ki, mely esetekhez vonuljon a csapat – megelőzési céllal. Egy alkalommal a rendőrök figyelmét is elvonta, hogy a srácok angolosan távozhassanak. Éppen a világ legkanyargósabb utcája, a Lombard felett köröztek, mint azonban később kiderült, feleslegesen. Egy néni riasztotta a hatóságot, mert gyanús alakokat látott sapkában szaladgálni a környéken legalább fél órán át. Ha észrevette volna az ordító rendezőt meg a stábot, az Xt®eamek talán sosem kerültek volna a bűnüldözés látóterébe, és nem szorultak volna Ben segítségére. A rendőrök kishíján levadászták őket azzal az indokkal, hogy ijesztgetik a jóravaló városlakókat. Ben azonban megmentette a reménytelen helyzetet, mondván, hogy majd ő intézkedik, hiszen ért hozzá, a fiatalkorúak csoportjából vonult nyugállományba – ami annyiban igaz volt, hogy utoljára tőlük vett búcsút az utolsó munkanapján – amúgy igazi jolly joker figura volt, ki nem állhatta a monotonitást.

4. FEJEZET

AARON, ÉLSZ MÉG?

Big Ben magától értetődően az új ernyők felavatásának alkalmából szervezett versenyre is meghívást kapott. A kezdés időpontja a szokásokhoz hűen pénteken a sötétedés utáni első óra első perce volt. Alkonyatig ugyan még rengeteg idő volt hátra, de az új eszközök beüzemelése meglehetősen pepecs munka – és ezt mindenki pontosan tudta. – Megyek elsőnek – jelentkezett King Maya felhívására. Persze a felhívás meglehetősen enyhe kifejezés, sokkal inkább parancsnak tetszett, de a lány erélyességének jogosságát senki sem vonta kétségbe. – Hadd válasszak én először ernyőt – folytatta King immár a többiekre nézve. – Felőlem csináld – bökte ki a szája szélén Ivan, amire Aaron is egyetértően biccentett a fejével. Az odúban kevés volt a hely, épp csak egy ember tudott kényelmesen a tárolóban átöltözni. King ráérősen, fütyörészve váltott öltözéket, miközben buzgón igyekezett meglazítani Aaron kormányzsinegeit. Nem tudta elviselni, hogy Maya Aaronra mindig mosolyog, míg őrá alig. Egy könnyű baleset, Aaron begyullad, kiszáll a csapatból és szabad az út Mayához. Egyszerű és eléggé bizonytalan kimenetelű terv volt, de King hitt benne. A csatához egy gyors és technikás útvonalat jelöltek ki az Öböl, az óceán, a Golden Gate híd és a Golden Gate Park által körbefogott, a városi és a természetes közeget egyaránt jól lefedő négyzetben. Fred a rajt előtt még egyszer határozott aggodalmát fejezte ki a pályarajzzal kapcsolatban. – A próba arról szól, hogy az ember biztonságos körülmények között meggyőződhessen a különféle használati eszközök működőképességéről. De ha valakinek úgy tartja a kedve, nyugodtan flikkflakkozzon egy ismeretlen poliészterdarabbal a Csendes-óceán felett, 100 emelet magasan. – Jól van, igazad van, mint mindig – válaszolt Maya meglehetősen kedveszegetten. – Javaslatod is van talán?

– Természetesen. Azt gondolom, a Golden Gate park elég nagy és viszonylag csendes részek is akadnak a belső területein, akár versenyzésre is megfelel. Az arborétum tisztása például vészleszállóhelynek is kiváló. Fred ezúttal is meggyőzően érvelt, ezért az Xt®eam egyhangúan a B tervre szavazott. Benéket is odahívták, hogy személyesen láthassák, mekkora technikai előrelépést sikerült elérniük. Aaron felemelte a hüvelykujját – Akkor háromra felszállunk! King valamiért nagyon be volt sózva. – Húzzunk már innen! Ivan is készen állt a megmérettetésre. – Felőlem indulhatunk! A felszállással nem volt gond. Kisvártatva Maya és Fred is magasba emelkedett a herocopterrel. – Sima ügy lesz – kiabálta Aaron a többieknek már a magasból a rádión. Ben a stoppert és a földi rádiót kezelte. „Húzz bele, gyerünk még, még!” – hergelték egymást a felderítők. „Balos fordító most!” Aztán valami váratlan probléma lépett fel. Egyedül King számított az ilyenkor automatikusan beinduló riadójelzésre, de az őt is meglepte, hogy nem Aaron került bajba, hanem a herocopter mondott csütörtököt. A hiba a gép áramellátását érintette. A légkábel visszajelzőfénye zöldről villogó pirosra váltott, majd a töltöttségjelző hirtelen a kritikus érték alá süllyedt, aminek következtében a vezérgép Mayával és Freddel a fedélzetén nagyhirtelen megadta magát a gravitációnak. „Védd az erdőt, irtsd a favágót!” – állt a ház falán egy girbegurba festékfelirat, ami mellé hatalmas reccsenéssel földet ért a meghibásodott masina. Jóllehet sem Maya, sem Fred nem tudott nevetni a szellemes falfirkán, azért a figyelmüket elterelte arról a tényről, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna a zuhanásuk. Nekik nem esett komoly bántódásuk, a herocopter vázának alsó része azonban olyannyira megrongálódott, hogy még a perceken belül a helyszínre érkezett Big Ben sem találta a megfelelő szavakat. Pedig ez hároméves kora óta nem fordult elő vele. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a törött talprésznek köszönhetően a roncs egészben felfért a sportteherautója platójára, így legalább

a szállítás nem okozott fejfájást. Ben kis tépelődés után kimondta, amitől mindenki tartott: a herocopter javíthatatlan. Ám az igazi bajt senki sem sejtette ekkor, pedig már bekövetkezett. Aaront baleset érte. Alighogy a felderítők megkapták a vészjelzést a vezérgéptől, Aaron, King és Ivan megpróbált a lehető legközelebb landolni a becsapódás várható helyéhez. Csakhogy Aaron nem tudott bevenni egy fordulót, a Golden Gate parkbeli japánkert főépületének sarkába akadt, s a hirtelen lassulástól szó szerint a falra kenődött, majd elájult. A nagy kavarodásban csak Mayának tűnt fel a fiú hiánya. Már csak azért is, mert Ivan és King szinte Bennel egyidőben ért a helyszínre, és attól kezdve mindenki a kármentéssel volt elfoglalva. – Aaron hol marad? – érdeklődött Maya meglehetősen remegő hangon a többiektől. Nem tudta leplezni baljós előérzetét. – Az előbb még megvolt, lehet, hogy pirosat kapott – viccelődött King. Csakhogy nem kapott, hanem kopott, és nem pirosat, hanem pirosra. Szerencsétlen flótás arra eszmélt, hogy három emelet magasan lóg egy villámhárítón és mindene csupa vér. Egyszer csak Fred hangjára lett figyelmes, amit pár másodperc múlva Maya sikítása nyomott el. – Élsz még, cimbi? – térítette magához végül Ben baritonja a kötözött sonkaként csüngő Aaront, aki egy biccentéssel jelezte, hogy igen, viszont lógó kézzel és lábbal igyekezett az alant állók tudtára adni, hogy volt már jobban is. Azt is elmutogatta volna szívesen, hogy csíkos, fullánkos fenevadak repkednek körbekörbe az orra előtt, de már késő volt. A mérges rovarokat Aaron a becsapódása során tette hajléktalanná – palacsintává zúzta a fészküket. Nem kellett egyéb a kolónia életben maradt tagjainak, csípték ahol érték a szerencsétlen csapatvezér fedetlenül hagyott testfelületét. Bár a sors igazságos, hiszen a méhek csípés után elpusztulnak, e tény azonban cseppet sem dobta fel a tehetetlen fiút, már csak azért sem, mert szentül hitte, hogy a létező legelvetemültebb lódarázsfaj támadásának áldozatául esett. – Lehozunk onnan, várj – kiabálta teli torokból Ivan, aki már indult is felfelé a villámhárítón két hevederrel és jó néhány karabinerrel felszerelkezve. Kisvártatva elérte a barátját, de amint közelről megpillantotta, azon nyomban visszazuhant egy fél emeletet. Szerencséjére a vészhelyzetben is megőrizte a

hidegvérét és mászás közben folyamatosan biztosította magát, ezért az ijedtségen túl nem történt különösebb baja. Balesetét is Aaron okozta. Ivant a levegő ördögének ábrázata rémisztette meg. Aaron arca teljesen eltorzult, felpuffadt, szemei kidülledtek és vérben forogtak. Alig kapott levegőt, beszélni nem tudott. Ivan gyorsan elvágta a felszerelés köteleit, amelyek hangos csörömpölés közepette a földre zuhantak, majd, amilyen gyorsan tudott, leereszkedett a sérülttel. Megmentette a mentőt. A kórházban kiderült, Aaron allergiás a méhfullánkra, amiből épp egy tucat fúródott a testébe. Az ijesztő tünetek a megfelelő oltóanyag beadása után látványosan múlásnak indultak. A sérülései sem bizonyultak súlyosnak, csupán vágott sebeket és néhány zúzódást szerzett. Mindazonáltal két napra bennfogták megfigyelésre. A kábulatból felébredve az orvosok rögtön kérdezni kezdték a balesetről. – Megcsúsztam a görkorimmal, elvétettem egy kanyart és nekivágódtam a ház oldalának – foglalta össze Aaron röviden a balszerencsésen végződött kalandját. Azt már nem tette hozzá, hogy mindez 15 méterrel a talajszint fölött egy motoros siklóernyővel a hátán történt. És nem azért, mert ez a terápia szempontjából sokadlagos információ lett volna. Annyira észnél volt, hogy szándékosan ferdítsen. A világért sem buktatta volna le magát és a társait. A „darazsakról” azonban hosszasan és nagy átéléssel értekezett. – Egy vérrel táplálkozó alfaj intézhetett el. A színük is lángvöröses-narancssárga volt inkább, a szárnycsapdosásaik rezonanciája pedig kolibriéra hasonlított – Aaron kissé „elnagyoltan” emlékezett vissza a becsapódása utáni percekre… A fullánk alapján persze hamarosan fény derült a rovar kilétére. Közönséges méhtől származott, mint ahogyan azt az egyik medika, aki mellesleg amatőr rovarszakértő volt, mikroszkóp segítségével megállapította. De az orvosjelölt vette a lapot és megerősítette Aaron állítását, aki előzőleg rákacsintott és Maya felé bökött a tekintetével, félreérthetetlenül jelezve, hogy szánalmas nyavalygás helyett az önsajnáltatás felvágós hódítós változatát adja elő. Aaron nem sokáig nyomta a kórházi ágyat, harmadnap reggel a nagyvizit után hazaküldték lábadozni. Előtte viszont olyan meglepetés érte, amire maga sem számított. Meglátogatta Maya, teljesen egyedül. Ez az érdeklődés olyannyira felvillanyozta a hős beteget, hogy a száját alig hagyta el értelmes mondat.

– Szia, leülsz? – üdvözölte a lányt, aki már ülve várta a kórteremben, hogy visszajöjjön a kötözőből. De mivel Maya legalább akkora zavarban volt, örömmel elfogadta a széket, amit Aaron odatolt neki és átült rá. Végül kisétáltak az udvarra. Maya alig a válláig ért Aaronnak, de szépek voltak együtt. Kisvártatva beindult a társalgás is, ugyanarról beszélgettek, mint máskor, de valahogy nem olyan haveri stílusban. A gyakorlott szívtipró nem tudott mit kezdeni a lehetőséggel, hogy azzal a lánnyal andalog kettesben a szépen gondozott kertben, aki iránt komolyabb érzelmeket táplált, mint a korábbi hódításaiban együttvéve. Néhány rózsaszínű ködmentes perc alatt viszont kitalálták a tutit. Elhatározták, hogy ipari alpinizmussal gyűjtenek pénzt a nagy vállalkozásukra. – Szponzor márpedig nem lesz, megdolgozunk a pénzért – foglalta össze a lényeget Maya dacos elszántsággal. Már csak a többieknek kellett beadagolniuk az elképzeléseiket, akik pont akkor léptek be a kórházparkba, amikor Maya és Aaron szótlanul egymáson felejtették a tekintetüket. King azonnal kiszúrta ezt, és annál is ingerültebbé vált, mint miután elkezdte magát hergelni a beteglátogatás okán. – Mi a szitu, skacok? – szegezte a kérdést Ben a megilletődött párnak. – Hát épp erre jártam, gondoltam, beugrom Aaronhoz. – Szép dolog. Fred beszélt édesapáddal, aki azt mondta, hogy a barátnőddel, Tanitával jöttél be a városba. Bekapcsolhattad volna a mobilod, többször próbáltunk hívni. Na, mindegy, a lényeg, hogy te is itt vagy – mondta Ben diszkréten mosolyogva a nem létező bajsza alatt. – Lemerült – vágta ki magát Maya. Ahogy kimondta, már csörgött is a készülék. Tanita volt és afelől érdeklődött, hogy csinálnak-e programot estére. Maya szinte meggyulladt, annyira forró lett az arca a lebukás miatt, de ebből is kijött valahogy. – Most mi van? Azóta feltöltöttem, és Tanitával nem fixáltuk az estét. Most megtörtént, a Fisherman‘s Wharfon a fókáknál találkozunk, ha valaki nem hallotta volna tisztán.

Maya tudta, hogy Tanita gyorsan szokott kapcsolni, ha ilyesmi történik. Elég volt egy fél mondattal utalnia arra, hogy ezúttal se hagyja pácban a barátnője. – Na és hogy vagy, haver, elmondod nekünk is? – kérdezte Fred Aarontól, akit Maya különútja sem tántorított el abbéli szándékától, hogy megtudja, jól érzi-e magát az a barátja, aki belecsapódott egy pagodába és a tucatnyi méhfullánktól bucira dagadt a képe. – Hát, most hogy így kérdezed, tulajdonképpen jól. Hogy is lehetnék, miután másodszor is megszülettem. Lepergett előttem az életem, nem viccelek. – Elhiszem, hogy megijedtél. Senki sem szereti, ha egy fal jön szembe vele ezerrel. – Nem akkor ijedtem meg, hanem amikor a kezemben maradt az irányítózsinór. Nem értem, hogyan történhetett. Induláskor még minden rendben volt. – Talán elfáradt a kötél – próbálta adni az ártatlant King, holott a jelenlevők közül ő tudta egyedül az igazságot. – Most már mindegy. Megtörtént. És élek! Már tudom értékelni mindazt a jót, amit az élet adni képes! – jelentette ki Aaron nem kevés pátosszal itatva át szavait. – Tudtad, hogy a herocopter is tékára tört? – tette fel költői kérdését Ivan, hiszen gondolta, hogy Aaron még nem értesült a szomorú hírről. – Sejtettem. A vészjelzést és a reccsenést még hallottam a rádión, és Maya is beszélt róla. Szerencsére nem estetek nagyot, igaz Fred? – Nem, de én tojtam rendesen, bevallom férfiasan. – Én is – tette hozzá Maya nőiesen. – Bárcsak ezzel ki is pipálhatnátok a halálközeli élményt – sóhajtott fel hangosan Ben, akire néhányszor már fogtak töltött fegyvert életében. – Minden alkatrész nálam van. Ki fogom deríteni a hibák okait. Ahogy a légiszakértők teszik, milliméterről milliméterre átnézem a girót és az ernyőt is. – Kösz, Ben. Tudjátok, kitaláltuk Mayával a nyerő melót. Épületmosás, ipari

alpinizmus. Jól fizet, egyik vízilabdás csapattársam apja ebből tart fenn egy héttagú családot egyedül. Szerintem meg lehetne kérni, hogy segítsen. Nemsokára itt a július 4., a legjobb nagytakarítási alkalom. – Benne vagyok – szólalt fel e két szó erejéig Ivan, majd Fred és King is rámondta az áment.

5. FEJEZET

MÉGIS MIÉRT?

Alighogy elmentek a látogatói, Aaron már hívta is Johnast, a kapusukat, apjának támogatása reményében. Nem telt bele sok idő, Aaron, Fred, Ivan és King már meg is kapta élete első hivatalos és jól fizető munkáját. Mindenki jól járt. Nagy Johnas kapva kapott az alkalmon, hogy még négy ügyes társra tehetett szert, akikkel az igazán zsíros megbízásokat is el tudta vállalni. Minden négyzetméterért pontosan 1 dollárt ígért a fiataloknak, akik két hét leforgása alatt tízezer négyzetméternyi üvegfelületet mostak tisztára. Maya csak egyszer mászott, de letört a körme, ezért hamar profilt váltott. Inkább Bennel és annak segédszemélyzetével karöltve újból végiglátogatta a környékbeli hulladékudvarokat. Az eredeti girót akarták újjáépíteni, de két nap és egy nagygyűlés után változott a terv. Nagyobb gép kell, ami épített úton és terepen is tud haladni, sőt úszik, valamint egy lakókocsit is elvontat. Mert bizony egy alaszkai társas kiruccanáshoz elengedhetetlen egy jól felszerelt mobilizálható otthon. A feladat adott volt. A jármű koncepcióján Maya és Ben éjt nappallá téve dolgozott, de nem jutottak egyről a kettőre. Az már az elején kiderült, hogy átütő ötlet mellett további pénz is hiányzott a nagyszabású vállalkozás kivitelezéséhez. A legtöbb fejtörést azonban a lakómodul okozta. A fűtés, a víz, a szennyvíz és az áramellátás még csak csak ment volna, hiszen Ben óriási elméleti tudást és gyakorlati tapasztalatot halmozott fel e téren. Az az elvárás azonban, hogy szárazföldön és vízen egyaránt könnyedén mozogjon, kizárta az utánfutóként csatlakoztatható lakókocsi alkalmazását. A munka megrekedt. Ben és Maya a balesetek okainak kiderítésére összpontosított inkább. A legapróbb csavart is kipiszkálták a giróból, amikor Ben érdekes rendellenességre figyelt fel. A légkábel jelfogójában apró rovarpetéket fedezett fel. A titokra – legalábbis a vezérgéppel kapcsolatban – végre fény derült. Nem kapott elegendő áramot az akkumulátor, ami utántöltés híján percek alatt lemerült. Az ernyő kormányzsinegének szakadására azonban nem tálaltak magyarázatot. Gyártási hiba lehetett, ebben állapodtak meg. A takarítóbrigád is megtette a magáét, a szezon véget ért. A fejenként 2500

dolláros fizetségüket Aaron vette fel egyben. Elkölteni sok volt, felhasználni viszont kevés. A turkált alkatrészekhez ugyanis számtalan drága kiegészítőre lett volna szükség – további ötezer dollár értékben. Amint Aaron ezen morfondírozott Ben műhelye felé tekerve, finom illatok csapták meg az orrát. Az ingerlő illatfelhőt egy pékség árasztotta magából. Mivel mindennek ellen tudott állni, csak a kísértésnek nem, kisvártatva három rozsos, magos bagellel lépett ki a sütöde ajtaján. Négyet vett, de egyet biztos, ami biztos alapon még az üzletben befalt. Az utcára kiérve a második bagelnek is nekigyűrkőzött, amikor érdekes párbeszéd ütötte meg a fülét. Három, szemmel láthatóan rutinos szerencselovag fennhangon tárgyalta, hogy semmi sem állíthatja meg a kitűnő formában lévő Giantst. Felnézett, egy fogadóiroda előtt állt, egy perccel a zárás előtt. Hívta Mayát, aztán Fredet, de mindegyikük foglalt volt. Fél perce volt, egyedül kellett döntenie. A Giants győzelmére másfélszeres, vereségére négyszeres pénzt ígért az iroda. Pont annyival fejelhetnék meg a 10 ezer dollárt, amennyi elegendő lenne a költségekre. Aaron vett egy nagy levegőt meg egy fogadószelvényt. Mindent feltett egy lapra. Az igazolócetli és az időközben két darabosra csökkent bagelkészlete társaságában kétségekkel, de reményekkel tele folytatta útját Ben felé. Talán, ha tőle kér tanácsot, megtudhatta volna, hogy kisebb vagyonra rendszerint nagyobb vagyonból lehet szert tenni. – Gazdagok vagyunk? – szegezte a lihegő Aaronhoz kérdését King. – Ööö… Mr. Johnasnak valami halaszthatatlan elintéznivalója akadt. Majd holnap – tette hozzá elcsukló hangon a fiú. – És holnap biztosan megkapod a pénzt? – faggattózott tovább Maya. Megérezte, hogy nincs minden rendben. Az erős fiú hátrálva válaszolt az apró lánynak. Képtelen volt a szemébe hazudni. – Remélem, igen. A következő nap délutánjáig szabadprogramot kapott mindenki. Ben is vágyott már arra, hogy elvonulhasson horgászni kedvenc kis öblébe. A vasárnapi ebéd után aztán lassan el kezdett benépesedni Ben udvara, csak Aaron nem akart

előkerülni sehogysem. A Giants egy árva ponttal kikapott ellenfelétől. A pénz az utolsó centig elúszott. A csapatvezér nem tudta, mitévő legyen. Nem mert a barátai elé kerülni, de annál egyenesebb ember volt, hogy üzenetben tudassa a rossz hírt társaival. Elindult hát otthonról, közben kavarogtak a gondolatai. Azt sem tudta, merre jár, amikor megpillantott egy szélspirált egy háztetőn. „Ez egy jel, most azonnal el kell mennem Benhez, nem tehetek mást” – született meg az elhatározás a tudata és a tudatalattija között valahol félúton. Ahogy ezen zakatolt az agya, Maya hangjára lett figyelmes. Ben kapuja előtt állt ugyanis. – Végre. Már vártunk. Ugye, nincs baj? – kérdezte a lány aggódva. Aaron kerülte a szemkontaktust Mayával, és az amúgy is komor ábrázatán elhatalmasodott a szégyenérzet jellegzetes tünetegyüttese: szemét lesütve, fejét leszegve gyorsan elhadarta a rossz hírt. – A pénzből fogadtam a Giantsra. Nem nyert. Minden odalett – és ezzel elviharzott. Maya kővé dermedten nézett utána. Nem akarta elhinni, hogy Aaron önhatalmúan és könnyelműen eljátszotta a nehezen megkeresett pénzüket. Aaron már akkor tudta, hogy nagyot kockáztat, amikor fogadott, de a kamaszkora kezdetén elvesztett édesanyja bölcsességéből merített erőt. Anyus sokszor mondta neki: „Akkor leszel igazán boldog, ha nem a félelmeid, hanem a vágyaid vezérelnek.” Kristálytisztán tudta, és meg is próbálta volna rábeszélni társait a hazardírozásra, de a kevés idő miatt határoznia kellett. Ha nem fogadott volna, most makulátlan lenne a becsülete. Valami miatt mégis azt érezte, hogy minden jóra fordul. Maya is, aki a történtek ellenére nem tudott őszintén haragudni Aaronra. Az édesapja jótanácsára gondolt: „Pénzügyekben az eszedre, szerelemben a szívedre hallgass!” Ebben a pénzügyben a szíve diktált neki. King bezzeg kapva kapott az alkalmon és fennhangon szidta Aaront, hogy átvehesse a helyét a csapat élén. – Megmondtam. Én mondtam. Aaron csak magával törődik. Nem is értem, hogyan tudta ezt megcsinálni anélkül, hogy szólna nekünk. Én szóltam volna, az

biztos. Sunyiságból jeles. – méltatlankodott látványosan. – Folytassuk Aaron nélkül! – fejezte be egy időre a mondókáját. – Felőlem repkedhetsz, ha annyira hiányzik, de a herónak is annyi. Talán fel tudom rád erősíteni a virtuális vezetéket, hogy közvetlenül kaphass a légelemtől áramot – válaszolta Fred leplezetlen letörtséggel. – Én viszont kiszállok. – Én is – csatlakozott Ivan kurtán. Persze a lényeget ezzel a két szóval is tudtára adta mindenkinek. – És mi lesz a felszerelésünkkel? Azért gondolkodjatok kicsit, nem hagyhatjuk ott az odúban – próbálta észérvekkel menteni a menthetőt Maya. – Majd ezer év múlva rátalálnak a régészek és legalább marad belőlünk valami az utókornak – fűzte hozzá Ivan. – Adjatok nekem mindent, majd alapítok egy új csapatot – csapott volna le a kínálkozó lehetőségre King, de végre Ben is megszólalt. – Elhozunk mindent ide a műhelyembe, amíg a kedélyek lecsillapodnak. Aztán majd higgadtan átgondoljátok, kivel és mivel mi legyen, rendben? – Rendben – egyezett bele egyhangúlag Maya, Fred és Ivan, s kisvártatva King is meghajolt a többség akarata előtt. Elmentek hát mindnyájan az odúba Bennel, és szó szerint kipucolták a helységet. Amúgy is ráfért volna már a nagytakarítás, a pizzásdobozok és egyéb hulladékok szinte hegyekben álltak a Nagydomb gyomrában. Ben ahelyett, hogy megfeddte volna fogadott gyerekeit az áldatlan állapotok miatt, titkon örült – a szemét számára alapanyag. Szíve mégis elszorult, amikor hozzáfogtak a telep felszámolásához. – A földgömböt hadd tartsam meg! Jól nézne ki a szobámban. Lehet? – intézte kérését Maya a jelenlévőkhöz. – Szerintem ronda, de ha neked tetszik, tartsd – bökte oda kelletlenül Fred. – Nekem sem kell – mondta Ivan.

– Ha akarod, szívesen elviszem hozzád, nekem nagy a csomagtartóm – ajánlkozott King. – Kösz, megoldom. És amúgy sem hiszem, hogy házig tudnád hozni – hárította el diplomatikusan Maya. Ezzel éppenséggel senki sem tudott vitába szállni. Maya meglehetősen sajátos házban lakott. Szüleivel és két bátyjával az Öböl egyik elhagyott világítótornyában élt. Vitorlás kishajóval jártak be a városba, de volt még egy érdekes darab a Gomez família gépparkjában. Egy második világháború előtti Junkers WU 36 hidroplán. Működött, de az igazi funkciója az volt, hogy ott ringatózzon a vitorlás mellett a stégen, és bárki gyönyörködhessen az egyszerűségében és nagyszerűségében. Évente egyszer-kétszer azért szerepet kapott a családi kirándulásokon, már ha vízhez közeli úticélt választottak. És amióta megvolt a gép, valahogy sosem alakult úgy, hogy a hegyeket célozták volna meg. A víz közelsége ugyanis nagyban megkönnyítette az algából erjesztett bioetanollal működő masina tankolását, holott Maya papája Big Bent még hírből sem ismerte. És persze az Xt®eam nevű alakulatot sem, de sejtései azért voltak a lánya dolgairól.

6. FEJEZET

ITT A VÉGE?

Szem és torok nem maradt szárazon a Bennél rendezett búcsúesten. Még Fred és Maya is megkóstolta a tequilát, pedig előtte soha nem ittak alkoholt. A felfelbukkanó jókedv helyett azonban csak a bánat maradt tartós a társaság utolsó gyűlésén, mígnem szép lassan hazaszállingóztak a szebb reményű kalandorok. – Ne ül-je-tek fel, hukk, hóó a bring-á-ra ilyen ááállapotbannn – figyelmeztette elköszönésképpen a támolygó tinédzsereket a nem kevésbé higanymozgású Ben. Ő maga fél üvegnyit vállalt be a tequilából és hat doboz sört pusztított el mellé rövid időn belül. Másnapra az ég is gyászba borult. Fekete viharfellegek gyülekeztek a város felett és viharos szél támadt. Aaron vigasztalhatatlanul feküdt ágyában. Fáradt lázban égett, és egy falatot sem evett egész nap. Mindent elveszített. A nagy kalandot, a barátait és legfőképpen Mayát. Vagy mégsem? A kisördög azért ott bújkált benne. Ez tartotta életben. A többiek sem voltak kirobbanó formában. A számítógépet sem kapcsolták be, nemhogy az utcára mentek volna. Nem is kommunikáltak egymással, pedig máskor folyton a neten lógtak és konferenciabeszélgetéseket, csevegéseket folytattak minden létező üzenőfelületen. Egyedül Maya jelentkezett be a szokásos oldalakra, de beszélgetni neki sem volt kedve senkivel. Csak bámulta a földgömböt és nagyokat sóhajtozott közben. Nem tudott teljesen beletörődni abba, hogy nem kerül fel a pont arra a bizonyos i-re. És továbbra is meg volt győződve arról, hogy Aaron senkit sem csapott be. Majdnem írt is neki egy e-mailt, de végül a piszkozatokba mentette el. Azt akarta tudatni a bukott vezérrel, hogy nem neheztel rá. Ahogy a leveleit nézegette, kapott egy értesítőt a Univairsityről, amelyben az első hetek teendőit sorolták. Egy rakás tankönyv és jegyzet beszerzésére, továbbá számtalan szoftver telepítésére vonatkozó utasítások, valamint a kollégiumi szobakiosztás és a gólyatábor programjai szerepeltek a körlevélben. – Apa szokta mondani, hogy „a kisemberek a feladataikat végzik el, a nagyok a terveiket viszik véghez, a zsenik pedig az álmaikat váltják valóra.” Hát majd

kiderül, melyik vagyok én – törpengett a jövőjén magában. Halogatásképpen az egyetemi levélhez csatolt űrlapok kitöltése helyett rákeresett az „alternatív repülés” szókapcsolatra a világhálón, hátha talál újabb érdekességeket, ami leköti a figyelmét és elűzi a rosszkedvét egy időre. Rá is bukkant egy új honlapra, a www.insideairs.com-ra, ami meglehetősen tudományosnak tűnt. De nem rettent meg tőle. Eddig is minden létező forrást végigböngészett a témával összefüggésben, és továbbra is vágyott a friss fejleményekre. Az oldal tulajdonképpen egy nyílt fórum volt, ahonnan az amatőr érdeklődők és a tudományág nagyágyúi egyaránt elvehették, ami kellett nekik és hozzátehették mindazt, amit nem sajnáltak. A 21. századi Zeppelin-reneszánsz és az ionhajtóműves Mars-hajók mellett Maya szerencséjére a zéró emissziós és költségkímélő megoldások terén is bőséges anyagból lehetett csemegézni. Azzal a lendülettel be is iratkozott a virtuális klubba, hátha tanulhat mástól valami okosat, esetleg ő is segítségére lehet másoknak. A Méhecske nevet választotta, egy régesrégi gyermekrajzfilm főszereplője, Maya a méhecske után. Remélte, jó ómen lesz, hiszen erre is a neten bukkant, amikor a „híres Maya” szókapcsolatot írta be a keresőablakba. A találatok között számos videómegosztó portál jött elő, amelyeknek köszönhetően a sorozat összes részét meg tudta nézni. Ha már belépett a virtuális közösségbe, írt is néhány sort nekik.

„Kedves fórumlakók! Örülök, hogy felfedeztelek titeket. Amikor átfutottam a rovatokat, és beleolvastam a bejegyzésekbe, rájöttem, hogy sok mindent tudok, sok mindent csináltam is már, de tudni és csinálni is jóval többet szeretnék annál, ahol most tartok. Építettem – segítséggel persze – herocoptert, és most továbblépnék. Ötszemélyes, lakótérrel is rendelkező guruló-repülő-úszó expedíciós mobilt szeretnék készíteni minimális pénz-és technikai ráfordítással. Minden használható ötletet szívesen vennék. „Méhecske”

Kisvártatva meg is érkezett az első válasz AeroDinamittól.

„Szia, Méhecske, négyéltű is érdekelne? Ha igen, akkor végy egy ócska lakóautót, kössél rá lufikat, és próbáld meg a víz fölé irányítani. Ott pukkaszd ki sorban a léggömböket, így egy darabig úszni fog a szekér, majd folytasd a

pukkasztgatást és kész a tengeralattjáró. Előnyei: olcsó és egyszerű. Hátrányai: csak egyszer használható.

„Köszi a tippet AeroDinamit. Eljönnél velem a próbaútra? A közelben pont van egy óceán, szóval a feltételek adottak. Méhecske”

„Ugyan, aligha lehetne jobb terep a próbához annál, ahol én lakom. A Grand Canyonnál élek, szivi, itt még lufi sem kell a repüléshez. AeroDinamit”

„Vettem A-D, csak el ne szállj te is! M.”

„Pedig már repülök is. Hozzád. A-D”

„Ne siesd el, nincs leszállópálya a környéken. M.”

„Akkor gyere te. A világ legszebb helyére hívlak. Ha meglátod, ide akarsz majd költözni. A-D”

„A-D, nem akarok a világ legszebb helyén élni, hiszen akkor nem lenne értelme kirándulni. M.”

„Akkor hát nem találkozunk, Méhecske? A-D”

„Hacsak nem a Nevada-Kalifornia légifolyosón, félúton ég és föld között. M.”

„Ha tényleg érdekelne egy használható terv, én szívesen segítek neked. Icaros” – jött egészen váratlanul egy válasz Maya eredeti kérésére.

„Persze, Icaros, gondolom jó sok viasz kell hozzá. M.” – reagált a lány éppolyan nyeglén, ahogy AeroDinamittal írogatott az imént.

„Nem éppen. Légpárnás járműhöz egy deka viasz sem kell. Átküldjem a terveket? Icaros”

A légpárnás szóra felkapta a fejét Maya. Lehet, hogy nem is vetít a srác? Mindenesetre a légpárna alkalmazása eddig eszébe sem jutott.

„Icaros, kezd érdekelni a dolog. Szívesen átfutnám a terveket, előre is köszi. Méhecske”

És láss csodát, Icaros kisvártatva felrakott egy linket, amely egy komplett tervrajzhoz navigált. Egy mocsársikló légpárnásítását és lakóautóvá átépítését ábrázolta méretarányosan, lépésről lépesre, számításokkal kiegészítve. Maya alig hitt a szemének. Korábban csak az édesapja gépén látott hasonlóan kidolgozott tervrajzot, Bennel papírra firkált vázlatokat használtak. Mayának a nap további részére meglett a programja, nyakig belemerült Icaros műszaki rajzaiba. Még Siwon legújabb sziporkáját sem fedezte fel, pedig hírlevelet is kapott róla „Forró nyomok a Jómadarakhoz” felcímmel. A „Monyozó” ezúttal írásban adta a nyilvánosság tudtáralegfrissebb értesüléseit:

Kirepülnek fészkükből a Jómadarak

Akár hiszi, akár nem a kedves olvasó, szenzáció készülődik a repülő hősök életében. Egyelőre nem tisztázható, hogy pontosan mi, hol és mikor fog történni, de stílszerűen fogalmazva, valami van a levegőben. Azazhogy jelen esetben inkább a földön, mégpedig a Mission utcában. Egy fura légijárművel, ejtőernyőkkel és görkorcsolyákkal megrakott sportteherautót szúrt ki ott egy szemtanú tegnap, amelynek fotóját annak rendje és módja szerint elküldte a [email protected] címre. A kocsi minden bizonnyal a titokzatos légihősök földi közlekedési eszköze. A platón heverő dolgok látszólag hétköznapi repülőfelszerelések, de valószínűleg mindenben eltérnek a megszokott kellékektől. Ez abból szűrhető le, hogy bár a bent ülő alakok elmosódottan látszanak, határozottan kijelenthető, hogy öten vannak és az egyikük legalább 150 kiló. Márpedig az ő testének a levegőbe emelésére csakis valami szupertitkos katonai csodagép lehet képes. Kár, hogy a rendszám lemaradt a képről és a bejelentőnk sem emlékszik már rá. Legközelebb az ehhez hasonló apróságok se kerüljék el a figyelmüket, ha segíteni szeretnének felderítő munkámban. Mindazonáltal így is nagyon hálás vagyok Argusnak a fényképért. Folyt. köv. Siwon” A szenzációhajhász firkász pitbullként ragaszkodott az Xt®eam sztorihoz. Az igazsághoz azonban továbbra sem jutott közelebb egy arasznyival sem. Okosan csűrte csavarta ugyan a történet szálait, jól is tálalta, de nyomozónak csapnivaló volt. Semmi olyat nem derített ki, amivel leleplezhette volna üldözöttjeit. Azt jól megsejtette, hogy Ben lefotózott pickupjának köze lehet az Xt®eamhez, és hogy éppen benne ülnek, de azt már nem, hogy az ingóságaik a platón az utolsó útjukra indultak Ben telepére. Dacára az Xt®eam haldoklásának Maya továbbra is a terveket bújta és kapta a sejtelmes üzeneteket rejtélyes rajongójától: „Birtokolni akarlak!”. Két nap és két éjjel tanulmányozta Icaros leírását, mígnem úgy döntött, kikéri Ben véleményét is. Írt neki egy levelet. Ben kisvártatva telefonált. – Maya, Maya. Hát te sosem tudod elfogadni a sors fricskáit? Nem adod fel a Bering-tervet? – tudakolta leplezetlen örömmel Ben. Igaz, nem annak örült, hogy fiatal barátja egy percre sem tudott lemondani a közvetlen életveszélyről, sokkal inkább annak, hogy ezek szerint Maya is úgy látja, ahogy ő, azaz Aaron

hibája megbocsátható. És persze a titkos érzelmi összefüggésekre is rájött. Most vált számára világossá, hogy Aaron jóval többet jelent Mayának egyszerű havernál, ám sohasem szerette beleütni az orrát mások dolgába, ezért a felfedezését diszkréten megtartotta magának. Így folytatta. – Tudod, továbbra sem repesek a boldogságtól, hogy ilyen veszélynek akarod kitenni magad és a többieket. De kár lenne veszni hagyni ezt a tervet, amit küldtél. Alapos munka, minden részletében kidolgozott, ránézésre működőképes és nem is túl munkaigényes. – Akkor hát számíthatok a segítségedre, Nagytestvér? – próbálta hízelgéssel kicsikarni az igent Benből. Nem is maradt el az eredmény, igaz, nem jött azonnal. – Tudod, biztos vagyok benne, hogy ha én nem segítek, máshoz fordulsz, és hiba csúszhat a kivitelezésbe. Ha együtt építenénk, legalább közelről látnám a folyamatot – fejtette ki álláspontját Ben, bár határozott választ továbbra sem adott. – Akkor ez igent jelent? – vonta kérdőre Maya türelmetlenül. – Egy feltétellel. Ha újra összeáll az eredeti Xt®eam – zárta le a beszélgetést Ben. – „Csak” ennyit kérsz? Meglátom, mit tehetek – búcsúzott Maya félig nevető, félig síró szemmel. Pedig egyáltalán nem volt oka szomorkodni, igaz, kora délutánig még csak nem is sejthette, hogy miért! Bekapcsolva a számítógépét egy különös üzeneten akadt meg a szeme. „Mégis győzhet a Giants” címmel ismét Siwon borzolta a kedélyeket, bár Maya ezúttal kifejezetten hálás volt azért, hogy létezik a leleplezőblog. A lány a blogbejegyzést az elejétől a végéig többször is elolvasta, nem akart hinni a szemének.

Csalás és ámítás

„A Denver otthonában múlt héten lejátszott mérkőzés egészen a mai napig vereségként szerepelt a Giants eredménytáblázatán, következésképpen az országos bajnokság tabelláján is. Csakhogy a Denver az egyik dobójátékosát a szabályokkal ellentétes módon vetette be a meccsen. Biztos forrásból értesültem arról, hogy a sérült vezéregyéniségük pótlására beállított John H. Farewell „Best” játékjoga a rangadó előtti napon lejárt, amit elfelejtettek közölni a szövetséggel és a bírói testülettel. Namármost a Denver vezetői rájöttek a hanyagságukra és visszadátumozott licencet próbáltak valódiként iktatni, egy szemfüles felügyelő (az öcsém) azonban kiszúrta ezt. Helyesen először velem tudatta a szabályszegést, s csak aztán szólt az illetékes testületeknek a visszaélésről. A Giants tehát jogorvoslattal élhet az eredményt illetően, s két pozícióval feljebb kerülhet a bajnokságban. Ezért, valamint a csalódott drukkerek és fogadók lecsillapítása érdekében minden bizonnyal óv a Giants, máskülönben bundagyanús lenne a pályán sem unalmas, de a lefújást követően még több izgalmat hozott találkozó. Ha nem történik semmi a Giants részéről ma, de legkésőbb holnap, az az amerikai baseballtörténelem eddigi legnagyobb balfogása, avagy a legnyilvánvalóbb csalása lenne.” Siwon

Maya, mielőtt továbbküldte volna a többieknek Siwon bombahírét, várakozó álláspontra helyezkedett. Egy levelet, egy üzenetet, egy telefont, egy jelet várt, hogy megbizonyosodhasson róla, arra érdemes ember iránt táplál gyengéd érzelmeket. Eltelt egy nap, és még egy, Maya egyre sűrűbben nézte a leveleit, de semmi. Mindössze annyi történt, hogy a Giants óvott és utólag nyert. Harmadnap aztán megtört a csend, bár nem úgy, ahogy a latin szépség elképzelte. Igaz, még az ő várakozásait is felülmúlta mindaz, ahogy Aaron a helyzetet kezelte. Big Ben hívta Mayát és tömören ennyit közölt vele: – Találtam 15 ezer dollárt a postaládámban. Maya elsírta magát örömében és megkönnyebbülésében. Hát tényleg igazi jellem a szerelme. Arra hirtelen nem is gondolt, hogy ebből a pénzből újraindulhat, sőt teljes egészében megvalósulhat a Bering-szoros-átkelés, és arra sem, hogy a többiek mit sem sejthetnek erről. Hosszú percek múlva eszmélt csak rá, hogy még nem tudatta senkivel az örömhírt. De mielőtt megtette volna, önkéntelenül a 3-as gyorshívógombra tévedt az ujja a telefonkészülékén. Az 1-es az édesanyja,

a 2-es az édesapja, a 3-as pedig Aaron száma volt. – Tudom, mit szeretnél mondani – szólt bele Aaron köszönés nélkül a telefonba. – Na és mit? – kérdezte meglepetten Maya. – Hogy köszi a pénzt, további kellemes életet. De nem is várok mást, nem is akarok mást. Hibáztam, és most valamivel könnyebb, hogy visszaadtam a pénzt, de ez csak a véletlennek tudható be. Elfogadom, hogy nem akartok többé látni. – Látom, a bocsánatkérés nem a te műfajod. Pedig tőlem nem is kellene… Apa szerint akkor nem sikerülhet valami biztosan, ha eleve meg sem próbálod. Nagyon szívesen meggyőzöm a többieket, hogy veled együtt, közösen keressük a választ a hogyan továbbra. – Igazán? – Aaron határozottan élénkebb hangra váltott. Nem gondolta, hogy Maya nem haragszik rá. – Igazán – felelt a lány arra gondolva, milyen jó lesz újra látni megtévedt hősét. Ámde női megérzés ide, férfitapasztalat oda, az egymás iránti erős érdeklődés kölcsönösségét egyikük sem merte szóbahozni. Mindketten abban a hiszemben fejezték be a beszélgetést, hogy a másikuk az Xt®eam esetleges újraéledése miatt vált izgatottá.

7. FEJEZET

ÚTRAVALÓ

Mayának már másnapra sikerült összeszednie Fredet, Ivant és Kinget. Kedvenc helyénél, a Fisherman’s Wharf 39-es dokkjánál beszélték meg a találkát, de az ott tanyázó fókák és a turisták hangzavara hamar elűzte őket egy csendesebb utca kávézójának teraszára. Mayát, aki nem jelent meg a megbeszélt időpontra, Fred értesítette a helyszínváltozásról. – Fodrásznál voltam, elnézést a késésért – lihegte a többiek felé, amikor percekkel később ő is befutott, s közben alig észrevehetően meglibbentette az új frizuráját. – És nem volt nyitva? – cukkolta Fred a lányt, amire a fiúkból harsány vihogás tört elő. – Köszike. Már hiányoztatok. Valóban hiányoztak Mayának a srácok gyerekes csínyjeikkel és ugratásaikkal együtt. Testvérként szerette őket, legalábbis Ivant és Fredet. Kinghez és Aaronhoz azonban máshogy viszonyult. King valahogy nem illett bele a világába, Aaronnal pedig messze nem testvéri kapcsolatra vágyott. – Hát akkor mindenki eljött… – kezdte volna a csapat szépe kissé hivatalosnak tűnő köszöntését, de Aaron félbeszakította. – …és így mindenkitől szemtől-szemben tudok bocsánatot kérni. Szégyellem magam. Nem gondoltam át tettem következményeit. Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam nektek. Most már máshogy csinálnám. – Igen, sejtjük. Tudod, nem lett volna semmi baj, ha közös megegyezéssel bukjuk el a pénzt. És a hangsúly a közös megegyezésen van – fejtette ki véleményét Ivan tőle szokatlanul kerek és összefüggő mondatokban. – Én is ezt akartam mondani. Bocsánatot kérek még egyszer mindenkitől azért, mert önző módon bántam a közös vagyonnal. Mentségemre mindössze annyit tudok felhozni, a papírforma alapján meg sem fordult a fejemben, hogy nem nyer a Giants. Ugyanakkor abban bíztam, ha bejön a fogadás, végre felnéztek

majd rám. – Aaron tesó, szerinted nem szeretünk és csak a pénz miatt jöttünk el erre a találkozóra? Maya elmondta, hogy megbántad, amit tettél, és azt is, hogyan adtad vissza a pénzt. Oké, hogy szerencse is kellett hozzá, de a dédnagyanyám mondja mindig: „A szerencse amellé szegődik, aki megérdemli.” – Ő már csak tudja, kopottas emlékei szerint a Múmiára is vigyázott lánykorában. Na, mindegy, én elintézettnek tekintem a dolgot. Részemről nincs harag – fejezte be Fred az üggyel kapcsolatos mondandóját. – Csatlakozom, cimbi – tette hozzá Ivan. – King? – fordult Maya kérdőn a fiú felé. – Hát, mit mondhatnék? Mi a biztosíték arra, hogy aki egyszer eljátszotta a becsületét, még egyszer nem fogja? A társalgás ezzel majdnem véget ért, az aszfaltolvasztóan forró levegő hirtelen megfagyott. Még Maya is leblokkolt, de aztán nem hagyta szó nélkül King válaszát. – Szerintem Aaron bebizonyította, hogy érdemes a második esélyre – replikázott kissé hevesebben, mint ahogy indokolt lett volna. Észre is vette magát és gyorsan előhalászta a táskájából a mobilját, s úgy tett, mintha üzenete érkezett volna. – Nem pittyegett? – kérdezte zavarában, hogy elterelje a többiek figyelmét az eredeti témáról. Fred azonban, mintha sejtett volna valamit, megjegyezte. – Most miért írna, hiszen itt ül közöttünk? Maya elengedte a megjegyzést a füle mellett, de lángvörös arca elárulta őt. Gyorsan le is hajolt bekötni a cipőjét, majd visszaegyenesedve Kinget faggatta tovább. – Szóval, te nem hiszel Aaronnak? – Dehogynem, csak vicceltem – és erőltetett mosolyra húzta a száját. Maya telefonja ezúttal tényleg megszólalt. Ben hívta, aki hihetetlen érzékkel

tudta kiválasztani a legmegfelelőbb alkalmakat, hogy mikor kell előremozdítani az ügyeket. – Csak azért telefonálok, mert hívtak a roncstelepről. Kérdezte a fickó, hogy kellenek-e a kiválasztott alkatrészek. Ha nem, délután bezúznák. – Pillanat, megkérdezem a többieket – felelte Maya. – Jó, de gyorsan intézd, fél órán belül válaszolnom kell – sürgette Ben a lányt. – Ne aggódj, fél perc, és kiderül. Itt ülünk mindnyájan egy kávézóban. A vonal másik végén egy nagy sóhaj hallatszott csak. Maya kihangosító funkcióra állította a készülékét és a többiekhez fordult. – Ben az, és kérdezi, megvesszük-e a roncsdarabokat. Most kell válaszolnunk. – Igen – vágta rá Fred gondolkodás nélkül. – Persze – csatlakozott Ivan. – Jó lenne – mondta Aaron. – Oké – egyezett bele King is. – Hallottad? – érdeklődött Maya Bentől. – Igen. Akkor Picurral és Chiccóval még most elindulunk és felmarkoljuk a vasakat. Holnap délelőtt várlak benneteket. – Ott leszünk – válaszolta egyszerre a csapat minden tagja. Másnap 9-kor már mindenki ott téblábolt Ben udvarában. Jó volt a hangulat, égtek a tettvágytól a fiatalok és egymásnak is örültek. Bennek azért sikerült rátennie egy lapáttal az általános jókedvre. – Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy a herocopter mégis javítható? Még egyszer átnéztem, és arra a megállapításra jutottam, hogy az alszerkezetét leszámítva mindene menthető. Akár hozzá is kezdhetnénk még ma. – Csináljuk! – kiáltott fel Ivan lelkesen.

– Mire várunk akkor? – tette fel költői kérdését Aaron. – Tőlem kezdhetjük, akár most! – lelkendezett Fred. – Lássunk hozzá! – mondta Maya, miután a fiúk végre őt is hagyták szóhoz jutni, bár érdemben semmi újat nem tudott hozzátenni az elhangzottakhoz. Kicsit ugyan sértette a hiúságát, hogy megelőzték a véleménynyilvánításban, ritkán hagyta, hogy kishúgaként kezelje őt a sok „bátyja”, de ezúttal hamar túltette magát rajta. – Mi a feladat? – szólalt meg végül King is. – Atomjaira bontjuk a herót, aztán majd kiderül – felelte Ben halálos nyugalommal. A munka rombolási része nagyon flottul ment az Xt®eamnek. Kora délutánra minden sérült egységet eltávolítottak a Gigaszúnyogról, ahogy néha becézték, sötétedés előtt pedig már a jónak tűnő darabok is a műhelyben feküdtek kiterítve, akárcsak az autós magazinokban szereplő tartóstesztkocsik alkotóelemei a pályafutásuk végeztével. Maya rendszerezte az alkatrészeket, mindegyikre egy cetlit erősített számmal és rövid megjegyzéssel a hovatartozásának késobbi megállapíthatósága érdekében. Megfogadta Ben tanácsát, miszerint ha már csinál az ember valamit, csinálja jól. Alig valamivel több energiaráfordítással rengeteg utólagos bosszúságtól kímélheti meg magát az ember. A Nagytestvér különben úgy látta, a törött elemek javítása és pótlása mellett a gép nagygenerálját is épp ideje elvégezni, ezért volt szükség az aprólékos boncolásra. A következő napok őrült tempóban szaladtak, az újjáépítés mindnyájuknak rengeteg tennivalót adott. Ivan megtanult hegeszteni, Aaron egészen ügyes műszaki rajzolóvá vált, Fred a helyzetet fokozta újabbnál újabb ötleteivel, King szó nélkül megcsinált minden segédmunkát, míg Maya a logisztika terén domborított. Ő kutatta fel és szerezte be a menet közben szükséges alkatrészeket, valamint a szállításukat is megszervezte. Ben nem győzött csodálkozni az ifjúság hozzáállásán, munkabírásán és tehetségén, jóllehet a háttérből ő mozgatta a szálakat. A tényleges irányítást egy percre sem adta ki a kezéből. Eleve azért újíttatta fel a herót a védenceivel, hogy gyakorlatot szerezzenek az elkövetkező embert próbáló feladat, az expedíciós lakómobil tervének kivitelezéséhez. Egy hét lázas építőmunka után végre összeállt a herocopter. Szebb és jobb lett,

mint újkorában. Fred vezényletével és egy ügyes számítógépprogram virtuális tesztjeinek segítségével még egy igazán eredeti – Fred elnevezése alapján – elektrokinetikus erőfőrrást{4} is fejlesztettek hozzá. Így végül egy meglehetősen összetett, de hihetetlenül jó hatásfokú s egyúttal teljes mértékben tiszta üzemű hajtáslánc első megvalósult példánya kerülhetett a heróba, amely ezáltal nem függött többé sem konnektortól, sem légkábeltől. Utóbbi csatlakozását Fred persze a biztonság kedvéért beépítette a gépbe. Az átépített herocopter készen állt az első próbarepülésre, amit állandó személyzete, Maya és Fred végzett el. A többi Xt®eam tag, valamint Ben és csapata a földi szolgálatot látta el. Cseverésztek velük a rádión és integettek nekik minden egyes alkalommal, amikor látótávolságba kerültek. – Big Ben hívja Gigaszúnyogot. Vétel. – Itt Gigaszúnyog. Eddig minden rendben. Teszünk egy kis kört északkelet felé és szlalomozunk a kikötői daruk között. Vége. – Itt Ben. Vettem. Vége. A beleegyezésen kívül mást nemigen tehetett volna úgysem, Maya határozottságával a legtöbbször ő sem tudott mit kezdeni. Most is így történt. Szerencsére minden simán ment. A Gigaszúnyog kecsesen hasította a levegőt, sebessége és irányíthatósága minden előzetes várakozást felülmúlt. Következhetett hát a legnagyobb falat megrágása, lenyelése és megemésztése: a légpárnás lakómobil elkészítése. A várt nehézségek azonban meglepő módon egyáltalán nem jelentkeztek az építés során. Mindössze Icaros terveit kellett pontosan követniük, ami a rutinos brigádnak szinte gyerekjáték volt. Néhány ponton azonban jelentősen eltértek az eredeti konstrukciótól. Eleve minden elemet háztartási szemét granulátumából és folyékony kötőanyagból álló nagyszilárdságú, egyedi gipszsablonba öntött elemekből készítettek el a tömegcsökkentésre és az esetleges kényszer-vízreszállásra való tekintettel. Hála Fred és Ben zseniális párosának, a sajátos receptúra alapján elkészített karosszéria szárazföldi zív biztonságát sem érhette kritika. Az elméleti és a gyakorlati guruduó ezt is rendkívül szellemesen oldotta meg: az illesztések mentén hidrogéntöltésű, ütközés esetén az erőhatással ellentétes irányba robbanó patronokat helyeztek el, amelyeket különféle kaliberű lőszerhüvelyek átalakításából nyertek.

Mindezen felül Icaros elképzelésével ellentétben az alsó és a hátsó propellereket a nagyobb tolóerő és egyidejűleg a kisebb átmérő elérése érdekében ellenirányú duplamechanikával látták el. A leselejtezett siklóernyőknek is találtak funkciót a gépezeten. Előre orrvitorla, felülre szárny, hátulra pedig fékezőernyő minőségben nyert újbóli értelmet a három erős, mégis könnyű nylonvászon. A bioetanolüzemű belsőégésű motort is törölték a tervből, helyette Fred elektrokinetikus újdonságát építették be arányosan megnövelt teljesítménnyel. És végül, de nem utolsó sorban kormányozható és fékezhető, felhúzható kerekeket is fabrikáltak a járműre, hogy közúton, nagy forgalomban is biztonságosan lehessen vele közlekedni. Miután vízi, légi, földi és aszfaltozott úti használatra egyformán alkalmas szerkezet lett fáradozásuk végeredménye, a járművet három és fél éltűnek nyilvánították. A munka bő két hétig tartott, július utolsó napján még száradt a száguldó teknő festése. Alapszínét a pasztellszürke adta, amelyre okkersárga, fehér és fekete apróságok, illetve feliratok kerültek. Picur veleszületett művészi hajlamának köszönhetően az ajtajára egy roncs Ford hátsóajtólemezéből még egy egészen pofás Xt®eam logó is került rá. A látvány összességében azonban elég bizarrnak hatott, ami már a tervek alapján előre sejthető volt, hiszen az légpárnás emeletes mocsárjáró összerakását írta le lépésről lépésre. A védőruha terén is újított a csapat, habár a srácok a repülő garzonjukkal összhangban meglehetősen szedett-vedett hatást keltettek benne. Első ránézésre görkorcsolyázó búvároknak látszottak, akik nem tudták eldönteni, hogy guruljanak vagy merüljenek. Ben adta a legfrappánsabb jellemzést, amikor először megpillantotta őket. – Uraim, talán szeretnének visszajutni a cirkuszsátorba? Ugye Önök szabadulóművészek? Vagy csak innen, Alcatrazból jöttek? A szárazföldön kétségtelenül idióta kinézetet kölcsönző öltözet persze nem véletlenül hasonlított búvárruhára. Származását tekintve ugyanis teljes mértékben az egyik sportruházati webáruház akciós könnyűbúvár kollekciója volt, amire a nagy tétel miatt extra kedvezményt is kaptak. Mindhez járt ultrakönnyű, emlékezőhabból készült ízület- és csontvédőidom, ezen felül egy szólópalack, amit a rögzítő hevederjeivel masszívan a háthoz lehetett csatolni, míg a palackba be lehetett zírozni a mini rotoros villanymotort. A görkorcsolyák mellé pedig beszereztek két szörfdeszkát is.

8. FEJEZET

INDULÁSRA FELKÉSZÜLNI

Elérkeztek az út előtti utolsó nagy stratégiai megbeszéléshez, bár nem voltak teljesen tudatában, hogy éppen azt csinálják. Mint kiderült, annak sem, hogy milyen veszélyekre kell felkészülniük, s hogy nem mindig az egyenes a legrövidebb út. Igaz, a kezdésről Fred és Ben is lemaradt, Picur és Chicco társaságában baseball meccset néztek a televízióban. A többiek, élükön Aaronnal valahogy nem kultiválták Amerika egyik legnépszerűbb labdajátékát. – Hol tartotok? – kérdezte Fred az Xt®eam gyűlés résztvevőit a meccset követően. – Ott, hogy sima ügy lesz. Lemértük, alig több mint 2 ezer mérföld innen a Bering-szoros – közölte Aaron fölényes nyugalommal. Három nap alatt ott vagyunk. – Talán szereztél egy űrsiklót? – tudakolta Fred. – Miért, te tudsz egy jobb utat, mint az egyenes? – Hogyan mérted le? – Először beírtam a navigátorba, hogy Bering-szoros, de ismeretlen úticélnak vette. Utána beírtam, hogy Alaszka, Wales városközpont, de úgy sem talált semmit. Végül Ivan javaslatára a térkép méretarányából kézzel lemértük a távot. Így jött ki. – És te, Maya, hol voltál mindeközben? – értetlenkedett Fred. – Hát itt, hol máshol lettem volna? Szerinted rosszul csináltuk? – Inkább nem mondok semmit. Te elindulnál ennyi információ alapján a vad, fagyos ismeretlenbe? – Miért ne. Mindenre úgysem tudunk felkészülni előre. Tőlem pakolhatunk és mehetünk akár azonnal.

– Sietni valóban nem ártana, augusztus második felében már elég morcos ott az időjárás. Tényleg, tudod mit kellene pakolnod egyáltalán? – Az új ciklámen pulóveremet biztosan elhoznám. – És a barbirózsaszín csizmádat se felejtsd el – élcelődött Aaron. – Meg a flitteres retikülöd, hátha beugrunk az operába is – tette hozzá Ivan. – King, nem akarsz beszólni te is? – fordult a lány a sarokban gubbasztó fiúhoz. – Nem – válaszolta elhaló hangon. – Jut eszembe, ki mit mond a szülőknek, miért nem lesz otthon a következő héten? – tette fel azt a kérdést Ivan, amire addig senki sem gondolt. – Húha. Nem is tudom – döbbent rá Maya a kérdésben rejlő nehezítő tényező megoldatlanságára. – Megvan! Salsatáborba megyek! – Három hétre? Ha hazamész, legalább versenyszinten kell majd ropnod a nappaliban apudéknak – kérdőjelezte meg Fred azon melegében a salsás hazugság hihetőségét. – Milyen három hét? Nem az Északi-sarkra megyünk. – Aaron haver, neked vagy az ujjad vastag és eltakartad a térkép egy részét, vagy szimplán a szemed rossz. Onnan ugyanis már nincs messze az Arktisz. Egészen pontosan az Északi-sarkkör mentén, kevéssel alatta és felette fogunk haladni. – Szuper, akkor menjünk el az Északi-sarkra is. – Majd ha a Múmia egyszer kiejti a száján azt, hogy MP3 lejátszó – hörrent fel Ivan, aki apjától hallott már néhány rémtörténetet az orosz télről. A dédapám a második világháborúban egy komplett évet húzott le Szibériában, rádiós tisztként. Szóval még csak nem is mozgott sokat a szabadban, de tőle, azazhát aputól tudom, hogy „ott röptében köt a köpet”. És emellett ordít a szél egész álló nap. Három kabát, három réteg alsónemű és akkor talán túléled. – Van három kabátom és három alsógatyám is. Gondolom, Maya neked is van néhány – provokálta Aaron az egyetlen lányt, akinek hiúsága talán tucatnyi nőét

is felülmúlta. – Alsógatyám egy szál sincs, falatnyi bugyikat hordok. A fricska a visszájára sült el, Aaron hirtelen nem is tudta megoldani. A falatnyi bugyi szellemképe nagyon messzire repítette a képzeletét a valóságtól. De minden erejét összeszedve mégiscsak úrrá lett önmagán, és határozottan kézbe vette az irányítást. – Na jó, ne gatyázzunk, inkább térjünk vissza az eredeti témához. Két javaslatot várok. Egy útvonaltervet és egy hihető, szülőnyugtató hazugságot. – Én még soha nem hazudtam a szüleimnek. Legalábbis ekkorát. Mi lenne, ha beavatnánk őket? Csak abba, hogy hova készülünk. Alaszka nem a világvége – fejtegette Ivan. – Én sem hazudtam még ekkorát. Mondjuk a salsaóra határeset, de földrajzilag legalább stimmel. Viszont félő, hogy Alaszkába apa is el akarna kísérni minket. És különben is, mit mondunk, miért pont a Bering-szoroshoz megyünk? – Hát igen – reagált Ivan ismét a tőle megszokott szótakarékos módon. – Szerintem menjünk Európába. Oda csak nem kísérne el a család – gondolkodott hangosan a csapat esze, Fred, bár a hazugsággyártásból legszívesebben kivonta volna magát. Az általános tanácstalanságban mégis az ő ötlete győzött, nem kis részben azért, mert Aaron kivételével senki nem tudott más, vitára érdemes javaslattal előállni. Ráadásul Aaron terve már a megszületésének második percében végzetesen erős ellenállásba ütközött. – És mit fogunk Európában három hétig csinálni? – érdeklődött két rágás közben Ivan, egy pillanatra sem tévesztve szem elől az ebéd és az uzsonna közötti órák átvészelését szolgáló ízletes kínai rizstésztát, amit abban a percben bontott ki a dobozából, de a fele máris hiányzott. – Bejárjuk. Mindig is szerettem volna eljutni Stockholmba, annyi szépet mesélt róla az igazgató. Ott dolgozott Raul Wallenberg, aztán meg Budapesten, vagy hol. – Jaj, Maya, ha ezt most Chicco hallotta volna, biztosan megsértődik. Tudod, ő onnan jött, Ausztria fővárosából.

– Magyarországé – javította ki Aaront Ivan, akiben anyai ágon magyar vér is csörgedezett. – Mi lenne, ha azt adnánk be otthon, hogy megnyertünk egy versenyt a suliban, aminek egy Raul Wallenberg emlékút a fődíja? Még büszkék is lennének ránk! – kiáltott fel Maya izgatottan. – Amúgy én azt nem értem, hogy miért kell Európába mennünk. Mi tart három hétig? Egy hét nem elég, hogy oda-vissza megcsináljuk az egész mókát? – Tudod King, csak az odaút egy hét, és akkor még szűken számoltam. – Kétezer mérföld, nem? Te hová készülsz Fred? – Úttalan utakra, nehéz terepre, hóra, fagyra, rossz időre és legalább kétszer kétezer mérföldre. Csak oda! Erre mindenki felkapta a fejét. Egyikőjük sem számolt azzal, hogy az út a nehéz, s nem is a tengerszoros átrepülése. – Mi lenne, ha eleve tengeren mennénk? A három és fél éltű kibírná. – Aaron, a három és fél éltű kibírná, de mi nem hiszem. Nem szívesen töltenék el akárcsak egy éjszakát is a goromba északi vizeken egy légpárnás mocsárjárón. Mi van, ha valami elromlik? Talán, ha tíz métert tudsz úszni, mielőtt megfagy benned a majdnem mondtam micsoda. – A part mentén haladva, éjszakára kikötve sem biztonságos? – Nem nyernénk vele annyit, amennyit veszíthetnénk. Én a szárazföldre szavazok – érvelt Fred. – Jó, de te leszel a navigátor. – Rendben, Ivan, vállalom. És te mit vállalsz? – Írok úti beszámolót, hogy a szülők ne aggódjanak. – Mármint alaszkait? – kerekedett el Maya szeme. – Európait, te. Anya sokat mesélt Budapestről. Azt mondta, hogy a Don vagy

valami hasonló nevű folyó gyöngyszeme. Megvan, Duna! – Remek, akkor azzal már megvagyunk, hogy ahová nem megyünk, arról Ivan folyamatosan tudósít. Tudjuk még, hogy a szárazföldi megközelítés biztonságosabb a tengerinél, továbbá azt is tudjuk, hogy mivel megyünk. De mikor indulunk? – világított rá Aaron egy meglehetősen lényeges, de ezidáig megválaszolatlan kérdésre. – Akkor a Stockholm-Budapest tengely legyen a végleges álúticél? – érdeklődött Maya. Négy igen záporozott felé azonnal. – Oké, oké. Csak nem volt egyértelmű számomra. Amúgy szerintem legalább három nap kellene az indulásig, hogy hiteles legyen a Wallenberg emléktúra története. – Milyen profi vagy, nem is tudtam – gonoszkodott King. – Ah, csak így gondolom, és kész. Tényleg, te milyen feladatot vállalsz? – Vigyázok a felszerelésre. – És a kaját ki őrzi? – kérdezte Ivan. – Tényleg, a kaja. Azt is kell még intézni. De nem bízzuk a kecskére a káposztát. A kajára én vigyázok, de te megveheted, és majd összedobjuk a pénzt. Ben biztosan segít a szállításban – válaszolta meg a kérdést Maya. – Megbeszéltük. – Ha már az emléktúránál tartunk, a mesénk fő motívuma, az emléktúra azért mégiscsak igaz. Az aranyásók útján fogunk haladni, részben itt, Kaliforniában, meg persze Alaszkában – jegyezte meg Fred. És hozzátette, hogy reggelre összeállítja az útvonaltervet. Maya másnap már korán bejelentkezett a kedvenc repülős fórumára, hogy megköszönje Icarosnak a segítségét és beszámoljon a fejleményekről.

„Kedves Icaros!

El sem hiszed, sőt egyelőre én sem, hogy mennyit köszönhetek neked. Sikerült megépíteni a terveid alapján a légpárnás lakómobilt. Szuper lett, minden tuti rajta és benne. Persze nem egyedül csináltam, akadt segítségem, de te segítettél a legtöbbet, még ha a valóságban egy csavart sem húztál meg. Nélküled nem valósulhatna meg életem eddigi legnagyobb kalandja. Még egyszer köszönöm. Méhecske”

„Méhecske!

Örömmel olvasom, hogy megvalósult az egyik olyan ötletem, amit egyedül úgysem tudtam volna megépíteni. Ha egyszer úgy adódna, szívesen megnézném élőben is a szerkezetet. Tényleg, merrefelé laksz? Icaros”

„Szia, San Franciscóban, az öbölnél. M.”

„Igazán? Képzeld, én is ott lakom. Holnaputánig azonban nem érek rá. Fontos határidőre dolgozom. Egy Mars-szonda hővédő pajzsának a virtuális tesztjeivel kell végeznem keddig.”

„Kedden délután? Szívesen megismernénk téged, és kipróbálhatnád a suhanó lakosztályunkat.

Nincs annál jobb, amikor az elmélet testet ölt. M.”

„Milyen igazad van. Akkor hát kedden kereslek. Most mennem kell reggelizni. I.”

– Kihűl a rántotta! – szűrődött be lentről egy kedves női hang és mellé néhány csábító illatfoszlány Maya szobájába, mielőtt éppen nekiállt volna megírni Icarosnak a találkozó részleteit. Mivel ez a reggel azon ritka pillanatok közé tartozott, amelyeken az egész család otthon ébredt, és délelőttre senkinek semmi dolga nem akadt, gondolta, majd reggeli után folytatja, ráadásul Icaros is épp reggelizni készült. – Jó reggelt és jó étvágyat – csatlakozott Maya a családi élethez. – Nektek is viszont. Mi újság van? Minden rendben a suliban? – Apa, egy hónapja véget ért. Leérettségiztem és ősszel egyetemre megyek. Tudod, én vagyok az, a lányod, Maya. – Jó, csak elkalandoztam egy kicsit. – Megint határidős melód van? – Az. Egy Mars-szonda héjának virtuális hőtesztjét kell keddig elvégeznem. Pepecs munka, de máskülönben nem ölthet testet az elmélet. Maya kezéből majdnem kiesett az evőeszköz. Az apja és Icaros egy és ugyanaz. Mi lesz most? Ő vajon tudja? Még a táskája sincs nála hirtelen, hogy abban kotorászva időt nyerjen és rendezhesse a gondolatait. – És hogy állsz vele? Keddig befejezed? – Hát, lehet, hogy csak aznap délutánra lesz készen. Attól is függ, hogy talál-e hibát a tesztprogram, avagy sem.

– Értem. Maya szinte ledermedt a sokktól, ami az imént érte, de hamar visszatért a lélekjelenléte. Inkább azért burkolózott hallgatásba egy időre, mert elbizonytalanodott, hogy mitévő is legyen. Ha az apja tudja, hogy ő Méhecske, attól még indokoltan próbálja kerülni a témát mindaddig, amíg ki nem szed belőle mindent. Viszont így behazudni neki a Wallenberg emléktúrát, hát az már messze túlmegy a pofátlanság határán. Ugyanakkor magában megfogadta, hogy bármi történjék is, nem hagyja cserben a csapatát. Arra azonban igazán nem készülhetett fel előre, hogy a célhoz az eszközt az őt a széltől is óvó apjától kapja. De vajon szándékosan? Végül Maya nagy levegőt vett és így folytatta: – Van egy bejelentenivalóm. – Na, fiú? Barna, szőke, magas, izmos? – NEM! Majd úgyis elmondom, ha lesz mit. Másról van szó. Nyertünk egy emlékutat a gimitől Stockholmba és Budapestre. Wallenberg útját követjük. – Nahát, büszke vagyok rád lányom. Mindig is tudtam, hogy benned több van, mint amit mutatsz. – Apa, kedden indulunk. – Most? Előbb is szólhattál volna. Egyikünk sem tud kivinni a reptérre. Neked kell megoldanod a kijutást. – Nem gond, a suli küld buszt értünk. – És mennyi időre mentek? – Három hétre. Körülbelül. – Mitől függ, hogy meddig maradtok? – Az időtől – felelte szórakozottan Maya, de azonnal kapcsolt. – Mármint, hogy a vendéglátóinknak mennyi idejük lesz ránk. – Ah, értem. Stockholmban hideg van. Anyával elmehetnétek vásárolni. Vihetitek az aranykártyám. De azért ne kelljen uszályt bérelnetek hazafelé!

– Egy légpárnás komp is megteszi – és már megint majdnem elárulta magát a lány nagy zavarában. Ugyanakkor kétszeresen is örült a felajánlásnak. Időt nyert, ami alatt kitalálhatja apja virtuális alteregójának, Icarosnak a kifogást, miért is nem mutatja meg mégsem a három és fél éltűt neki, másrészt a repülés mellett a vásárlás a kedvenc elfoglaltsága. A Gomez család ideiglenesen kettészakadt. Anya és lánya öt perc elteltével már a stégről integetett széles vigyorral a családfőnek. Jesusnak azonban – annak tudatában, hogy szíve hölgyeire bízta a korlátlan hitelkerettel rendelkező ATM kártyáját –, nem volt őszinte a mosolya. De legalább nyugiban maradhatott pár óráig, ezalatt talán arra is talál módot, hogyan jöjjön rá a valódi úticélra. Tisztességtelen eszközökhöz sohasem nyúlt, hasonlóképpen az erőszakhoz. Nem kutatott a lánya szobájában, nem törte fel a számítógépét és nem hívta fel csellel a barátait, s legfőképpen nem élt vissza atyai erőfölényével. A szerencse azonban kisvártatva mellészegődött. A kedvenc portálját olvasgatta, amikor egy hangzatos című bloglinken akadt meg a szeme. A bejegyzés természetesen Siwontól származott.

„Alaszkába repülnek a Jómadarak”

Kedves Olvasó. Úgy tűnik, hamarosan fény derül az igazságra a Jómadarak összes titkával kapcsolatban. Ismeretlen, de magát meggyőzően bennfentesnek beállító informátor révén hihetetlen értesüléseket szereztem. A „Nem létező feladó” e-levelében nem kevesebbet állított, minthogy óriási bevetésre készül az az – EGYELŐRE! – névtelen és arctalan csoport, amely önzetlen és bátor akcióival számos rászorulót mentett ki a bajból az elmúlt fél évben San Francisco szerte. Állítólag Alaszkába indul az alakulat, hogy ott eddig sohasem látott tettet hajtson végre. A levélíró azt ugyan nem árulta el, hogy pontosan mikor és mire készül a csapat, de annyit engedett sejtetni, hogy ezúttal nem a jószolgálat, hanem a kihívás, a bizonyítási vágy emeli majd magasba a misztikus hősöket. Nyomatékosan megkérek hát mindenkit, aki szereti a rejtélyt és érdekli, miként alakul a sorsa néhány elszánt kalandornak a messzi vadonban, jelezzen nekem a szokásos vagy akár a leglehetetlenebb csatornán minden furcsaságot, amit jártában-keltében tapasztal – immár nem csak San Franciscóban, hanem az egész Nyugati-parton!

Siwon”

Senor Jésus Manuel Gomez egyszerre örült és komorodott el a blogbejegyzés hatására. Boldogította az a felismerés, hogy lánya nem ijed meg a saját árnyékától, ráadásul egyszerre két talány megoldásához is közelebb jutott. Igaz, a Jómadarakat – ahogy Siwon nevezte az Xt®eamet – és Mayát csak a korábbi tudósítások végigolvasása után tudta egyértelműen összekapcsolni, ugyanakkor nagyon hamar megtudta, hogy nagyjából hol tölti a lánya az elkövetkezendő heteket. Persze aggodalom töltötte el a könyörtelen természetben leselkedő veszélyek miatt, és az is nyugtalanította, hogy sem a pontos helyszínt, sem pedig a teljesítendő feladatot nem tudta kideríteni az ügyefogyott zugfirkász. Ám ha már belekezdett, nem akart meghátrálni. Nem véletlenül küldte el Méhecskének a három és fél éltű terveit. Már a kezdetektől sejtette, hogy az álnév mögött az a cserfes kislány rejtőzik, aki időközben okos és szép felnőtté vált s nem más, mint az édesgyermeke. – Olvastad? – szólt bele izgatottan Maya telefonjába Aaron. Most biztosan azt hiszed, az én művem. Pedig nem. Viszont az is ezer százalék, hogy valaki közülünk volt. – Miről beszélsz? Épp vásárolgatunk anyával télikabátot meg ilyesmiket a stockhol-mi – a svéd főváros nevét igyekezett minél tagoltabban és hangosabban kimondani – kirándulásunkhoz. Ki csinált és mit? Semmit sem értek. – Akkor kattints rá Siwon barátunk legfrissebb helyzetjelentésére. Szerintem itt a vége a történetünknek. Több sem kellett Mayának, azonnal rákeresett a mobilján. Jókedve egy szempillantás alatt szertefoszlott. – Már értem. Mi legyen? – Délután kettőkor kupaktanács Bennél. Most hívott. Ő is meg van döbbenve. – Megyek. – Akkor Bennél. Szia.

9. FEJEZET

ÚTICÉL ISMERETLEN

Már fél 2-re teljes volt a létszám Ben udvarán. Chicco és Picur is letette a szerszámokat és feszülten várta, kiderül-e az áruló kiléte. – Akkor hát vágjunk bele – indította volna meg a vizsgálatot Ben szelíd dörmögéssel, de King félbeszakította. – Felesleges találgatni. Én voltam a besúgó. Egy pillanatra azt akartam, hogy ne maradjon titokban az utazásunk. Szerettem volna hős lenni egy kicsit én is. Megérdemelném, illetve megérdemelnénk. De miután elküldtem, megbántam. Sajnálom, meggondolatlanul viselkedtem. Elnézést kérek mindenkitől. Komolyan. King, miközben bűnbánó arckifejezést próbált magára erőltetni, nem bizonyult túl hiteles előadónak. Azért Maya – a belső kételye ellenére – meglepetésszerűen a pártjára állt. King éppen ennek reményében szellőztette meg extrém expedíciójuk egyes részleteit, vigyázva arra, hogy sokat ne áruljon el, mert akkor valaki, de leginkább Maya biztosan lefújta volna a túrát. A fagyi végül nem nyalt vissza, de King minden fáradozása ellenére sem jutott előbbre a Maya szíve felé vezető kacskaringós úton. Már régen rá kellett volna jönnie, hogy ha fejre áll, akkor sem sikerülhet neki. Az már mellékes, hogy a csapatvezér a darázscsípést leszámítva sohasem játszotta meg magát, míg az ő cselekedeteit folyton önző érdekek vezérelték. – Aaron is hibázott. King is. Szerintem lépjünk túl ezen. Elmondta az érveit, én nem haragszom. Pedig apám szerintem sejt valamit. Mindenesetre a mai reggelinél kiderült, ő Icaros, a három és fél éltűnk tervezője. – Huúú, nekem ez sok. Oké, spongyát King baromságára, de hogy apud Icaros? Ez, ez zsír! Sőt vaj! Hi-per-vaj! És ő is tudja, hogy te vagy Méhecske? – Nem tudom, Ivan. Eddig még csak nem is célzott rá, de reggelinél azt vártam, mikor esik nekem. Ha rólam van szó, könnyen elveszíti a fejét. – Szokott bántani?

– Soha nem bántott, szavakkal sem, csak csúnyán néz, ha dühös. Mintha keresztben lenyelne. Félelmetes tud lenni, ha akar és imád órákig magyarázni. – Egy szúrós szempártól majrézol? Az én apám nem vacakol, lendül a keze, ha lebukom. – Én jó és szerény kislány vagyok. Tisztelem és szeretem az apámat. Nem akarok csalódást okozni neki, és igen, nem szégyellem, nemigen merem kihúzni a gyufát, még ma is tartok tőle. – Én is. Ok nélkül soha nem csap oda, igaz, hat éves koromtól el sem talált igazán. Elugrom előle. – Szuper. Akkor hát a gyülekező viharfelhők sem riasztanak el minket a szándékunktól? – tette fel költői kérdését Aaron. Láthatóan mindenki elszántan kiállt a folytatás mellett, de egyedül Ivan szólalt meg. – Esetleg akar valaki felesben rendelni velem egy pizzát? Dél óta nem ettem, és mindjárt 2 óra. – Én betársulok. Ma nem ebédeltem. Anyuék elmentek romantikázni a hegyekbe a hétvégére, engem meg jól itt hagytak egy fazék csilis babbal. Két napja azt eszem. – Óh, szegény Fred. Nem is akarom hallani a további részleteket. – Aaron cimbi, hidd el, azon vagyok én is, különben nemcsak hallanátok, de éreznétek is… Nagy derültség támadt, aminek végén Ben, kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet végre megszólalt. – Ne siessétek el azt a pizzarendelést skacok. Chicco készült egy kis magyaros meglepetéssel, legalábbis a hozzávalókat beszerezte. – Rakott krumplinak hívják nálunk, egyszerű és finom. És ennek emlékszem egyedül a receptjére – magyarázta Chicco.

– Mennyi idő, amíg elkészül? – faggatta Ivan. – Fogalmam sincs. Én mindig tányérban láttam csak. Na de te akarsz szakács lenni, neked kellene tudnod igazán. – Egyelőre csak az ételek elfogyasztásában vagyok profi. Ivan válasza újabb általános nevetést váltott ki. Big Ben műhelyébe visszaköltözött a jó hangulat, amit Chicco estebédje tovább fokozott. Persze Ivan evett belőle a legtöbbet, holott az alatt az egy óra alatt, amíg az étel elkészült, a biztonság kedvéért beküldött még két sajtburgert kárpótlásul az elmaradt pizzáért. Miután mindenki belakott az egzotikus egytálételből, Fred ragadta magához a szót. – Ahogyan ígértem, kidolgoztam az útitervet. És ahogyan gondoltam, legalább hat nap kell, hogy célba érjünk. Én azonban egy hetediket is beiktatnék. Ha már egyszer arra járunk, igazán körülnézhetnénk kicsit és lazítani sem ártana. – Óh, ne, majd visszajövünk egy másik alkalommal lazítani. A szorosra összpontosítsunk – méltatlankodott Aaron. – Nekem úgy is jó, ti viszitek vásárra a bőrötöket. De azért arra kíváncsi lennék, hogy hat nap rohanás után mennyire esne jól nektek egy 50 mérföldes rekordkísérlet. – Ott is pihenhetünk egy napot, és rákészülhetünk a bulira. – Hogyne, ebben igazad van. És kell is készülni. De ha már ennyit utazunk, miért kellene rohamtempóban végigrongyolni olyan tájakon, ahol élményeket is lehetne gyűjteni, és ezáltal feltöltődni? – Jól van, szavazzunk inkább – vágott közbe Ivan. – Aki a gyorsaságra szavaz, tegye fel a kezét most! Aaron csak azért is jelentkezett, s meglepetésre King emelte még a magasba a karját. Szeretett volna mihamarabb túllenni az egészen. Azazhogy legyőzni Aaront.

– Akkor hát megállapítom, hogy az élménydúsabb útiterv nyert 3:2-re. Így folytatnám ott, ahol abbahagytam. Szóval első nap ráhajtunk az 5-ös sztrádára s Vancouverig úgy 1000 mérföldet megyünk. Váltott vezetéssel 16-17 óra alatt legyűrjük. Csak halkan jegyzem meg, hogy ebből is láthatjátok, mennyire távol áll tőlem az időhúzás. A második napon tehát már Kanadában ébredünk, utána kilövünk az 1-esre, aztán rátérünk a 97-es útra, majd Prince George-nál dobunk egy balost a 16-osra, és elcsorgunk Gitwangáig. Ez szerény 800 mérföldre fekszik Vancouvertől félúton Whitehorse felé a 16-os és a 37-es út csomópontjánál. Ott, vagyis ahol éppen kényelmes parkolót találunk, megállunk éjjelre. Másnap legyúrunk közel még egyszer annyit Whitehorse-ig, ami szintén nem lesz sétagalopp, a Cassiar- és a Skeena-hegység között kell átkelnünk keskeny országúton, az autópálya ott már csak legenda. Kárpótlásul tengerszemek, havas hegycsúcsok, vulkánok, indián törzsek és egyéb ínyencségek várnak ránk azon a szakaszon, de az igazán szívatós részek ezután következnek csak. Erről újra szavazhatnánk, merthogy van egy A és egy B lehetőség. A legjobb az lenne, ha odafelé az egyiket, visszafelé a másikat pipálnánk ki. – Mondd már, mi a két lehetőség! – Nyugi, Maya, mondanám, ha hagynád. Az A verzió az, hogy a negyedik napon Whitehorse városától, ami amúgy a kanadai Yukon Terület székhelye, ráereszkednénk a Yukon folyóra és azon jutnánk el Dawsonig. Ez körülbelül 500 mérföld. Dawsonban fújhatnánk egy napot esetleg, az ugyebár az ötödik lesz már, én feltétlenül javaslom. Onnan újra aszfalton folytatnánk az utunkat gyenge 350 mérföldön északnyugatnak, aztán Bettles magasságában átvágnánk az Arktiszi Kapuk alatti prérin s a Norutak-tó érintésével megint vízre szállnánk a Kobuk-folyóra, és Kobuk falu magasságában tábort verünk. Végül a hetedik napon Shungnak, Ambler, Kiana és Noorvik után kilyukadnánk a Hotham Inletnél Kotzebue közelében. – Biztos, hogy nem hagytál ki semmit? Koccemicsoda után nincs még egy kósza indián sátor, aminek neve van? – élcelődött Aaron, de Fredet ezúttal sem lehetett kihozni a béketűréséből. – Onnan már a nyílt tenger jön. Konkrétan a Csukcs-tenger. – Vágom – játszotta meg Aaron a tájékozottat. Onnan indulnánk?

– Nem. Walesből. – Kac-kac! – Aaron, ez a Wales Alaszka csücskénél fekszik… És van még egy jó hírem. Kotzebuetól egy körülbelül 35 mérföldes öblön is át kell kelnünk, hogy odajussunk, így tesztelhetjük a felszerelést, mielőtt átruccannánk Oroszországba. – Aha. Akkor kell útlevél meg oltás meg ilyenek? – kérdezte Maya. – Hát, nem hiszem, hogy a két világ végén határőrök tanyáznának. Viszont Kanada miatt tényleg hoznunk kell az útlevelet. – De oltás nem kell, ugye? – kérdezősködött Aaron, aki ugyan a nagybetűs veszéllyel ébredt és feküdt nap mint nap, de halálosan félt mindenfajta injekciótól. – Nem! – És mi védi meg akkor a szervezetünket a kórokozóktól? – szaporította tovább a szót fellélegezve. – A hideg – nyugtatta meg Fred. – Tényleg, mi a B verzió? – kapcsolódott be a társalgásba Ivan. – Bár előtte lemennék alfába, hogy jobban befogadhassam a tudást. – Ne aggódj, nem lesz hosszú. Mármint a kifejtős része. Szóval víz helyett épített úton is mehetnénk Bettlesig. Tehát addig, amíg csak lehet, használnánk a civilizáció nyújtotta kényelmet. Ennyi. – Nem akarok kötözködni, de a légpárnás lakómobilunk nem arra jó, hogy árkon-bokron, szárazon és vízen egyforma pihepuhaságban és mégis bazi gyorsan haladjon vele az ember? – De igen, csakhogy az alaszkai folyók vonalvezetését, mederszélességét és zúgóit sem szabad kihagyni a számításból. Mégis úgy gondolom, a víziút a leggyorsabb azon a vidéken. Az erdők felett legfeljebb a hero tud repülni. És fog is. Ott majd a levegőből navigálok, miközben Maya vezet.

– Muszáj most eldönteni, hogy aszfalt vagy folyó? Inkább azt találjuk ki, miket nézzünk meg útközben – nyűgösködött Maya. – Egy biztos, Alaszkában tobzódni lehet a természet csodáiban, a Yukon és a környező vízfolyások mentén akad látnivaló bőven. Letöltöttem néhány fotót. Gyönyörű és érintetlen a táj, ami önmagában is elég pihentető – szerintem. Végülis ezt is hagyhatjuk későbbre. Az adott helyszínen úgyis könnyebb dolgunk lesz eldönteni mit, mikor és hogyan csináljunk. – Nekem nincs útlevelem. Eddig még nem kellett, sajnos – közölte King egykedvűen. – Nem jártál még külföldön? – lepődött meg Maya a kijelentésen. – Egyszer New Yorkban töltöttem egy hónapot rokonoknál. – Az is belföld, te! – Annyira csíra azért nem vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy eddig még nem jártam máshol soha, csak ott. – Most legalább már értem. Akkor holnap lesz egy ügyintézős napod. Meg a kaját se felejtsd el! Vagy azt átvállaljuk mi? – és közben Aaronra nézett a lány. – Dehogyis, ne fáradjatok. Már úgyis összeírtam pár dolgot, ha akarjátok, nézzétek át ti is és egészítsétek ki, ha gondoljátok. King inkább magára vállalta a bevásárlás nyűgét, semmint újabb alkalmat adjon Mayának és Aaronnak, hogy kettesben lehessenek. Ben csak hüledezett Fred beszámolóját figyelve. Ezidáig bele sem gondolt, hogy milyen bonyolult eljutni Alaszkába. De gyorsan felocsúdott s elkérte a bevásárlólistát ő is, amelyre felfirkantotta minden gyógyszer nevét, amit ismert. Mivel azonban a hiányzó lábfejét leszámítva jó egészségnek örvendett, mindösszesen háromféle orvosság neve jutott az eszébe, majd kis töprengést követően egy hegyi mentőláda beszerzését javasolta még. A riasztó és gázpisztolyokat viszont a saját telefonkészülékének emlékeztetőjébe írta fel, azokból akadt neki készleten. Ekkor pillantotta meg Maya otthoni számát, amit valami oknál fogva nem a névjegyzékbe mentett el és megszólalt a lelkiismerete, amely már annak előtte is hallatta magát, de addig tudatosan süketnek tettette

magát. Az indulás előtt két nappal azonban feladta a küzdelmet.

10. FEJEZET

UTOLSÓ SIMÍTÁSOK

Alighogy kitette a lábát az utolsó Xt®eam tag, Ben már tárcsázta is Maya lakásszámát. Egy álmos férfihang szólt bele. – Jésus Manuel Gomez, jó napot! – Üdvözlöm uram, a nevem Benjamin Jasper Malcolm. A lánya és barátainak barátja vagyok. Talán mesélt már Önnek rólam Maya. – Hmm, hirtelen nem ugrik be, elnézést. – A Big Ben sem ismerős? – Óh, hát Ön az? Maya mesélte, hogy nagyon sokat foglalkozik a fiatalokkal. Ön a salsaoktató, ugye? – Nos, Senor Gomez, szeretnék találkozni Önnel a lánya érdekében. – Hm, talán nem elég szorgalmas? Lóg az órákról? – Nem, nem, de hosszú lenne ezt most így telefonon elmondani. Meghívnám egy jó kávéra ma késő délutánra, fontos lenne, ha el tudna jönni. – Nagyon titokzatosan fogalmaz Mr. Malcolm. – Ha eljön, meg fogja érteni. – Rendben, ott leszek. – Várom. Gomez apuka a telefonbeszélgetéstől számított fél órán belül ott állt Ben műhelyének kapujánál és értetlenül olvasta a cégtáblát, ugyanakkor csillogó szemekkel vizsgálta a szélspirált és társait a tetőn. Éppen csengetett volna, amikor kinyílt a kapu. Egy hatalmas, bicegő alak állt előtte.

– Jó napot, Ön Gomez úr? Hasonlít a lányára, azazhát Önre a lánya. Kérem, jöjjön beljebb. – Ön nem is salsaoktató, jól sejtem? Talán valami baj érte Mayát? Kérem, beszéljen, kezd nyugtalanítani ez a titkolózás. – Nincs baj és nincs titok. Főleg, ha beljebb fárad. Senor Gomez két lépést sem tett, azonnal kővé dermedt. Akár egy kisfiú, aki először lát szivárványt, úgy bámult a három és fél éltűre. Még a szeme is könnybe lábadt. – Ez, ez csodálatos. Gyönyörű. Nem találok szavakat. Ez az Ön műve? – Nem, ez az Öné, a lányáé és a barátaié. Én csak asszisztáltam hozzá. – Mit is mondhatnék. Tudtam, hogy Maya készül valamire. Ezért is küldtem el neki a terveket. Azt is sejtettem, hogy ha valamit elhatároz, azt meg is valósítja. Mégis, most, hogy látom, teljesen más. Az elmélet testet öltött. – Jól értem, szándékosan küldte el Mayának a terveket? Azt is tudja talán, hogy hova és mire készül? – Azt még nem pontosan, de nyilván azért hívott ide, hogy beavasson a részletekbe. – Tudja Jésus, óriási dilemma ez nekem, hiszen a barátjuknak hisznek és én is annak tartom magam. Olyan embernek, akiben megbízhatnak. De nem tudnék tükörbe nézni, ha valami történne a srácokkal. Ezért hívtam ide hozzám, Jésus. – Ben, nehogy azt gondolja, haragszom Önre, amiért segédkezet nyújt néhány eszement kamasznak, hogy életveszélybe sodorják magukat. Maguktól is megtalálnák a módját. És értékelem a felelősségtudatát. Sőt köszönöm, hogy felügyel rájuk. – Nekem két lányom van. – Akkor duplán tudja, mit kell tennie. – Hétszeresen. A srácokat is a gyerekeimként szeretem.

– Szóval hova készülnek? – Alaszkába. – Erről már értesültem. Ben komoly belső küzdelem árán végül mindent kitálalt Gomez apukának. – Ben, nézze, nem mondom, hogy ha lenne, nem állna égnek a hajam a hír hallatán – hát igen, a göndör fürtöket nem tőlem örökölte az a hétpróbás boszorkány. Ám már az elején tisztában voltam vele, hogy nem az Öbölben akar majd bohóckodni a három és fél éltűvel. Nem tartom vissza, nem is szólok neki, és Ön se tegye. Kérem Ben, ne rontsuk el az örömüket, ne avatkozzunk bele az első igazán nagy kalandjukba. Ellenben úgy döntöttem, rövidesen teszek egy kört a hidroplánommal a Bering-szoros felett. Van kedve velem tartani? – Jésus. Nem gondoltam, hogy ilyen felvilágosult. Jó élete lehet a lányának otthon is. Csak annyi panaszt hallottam, hogy szigorú a nézése. – Ilyen? – s kis időre ráhunyorított Benre. – Húha, Maya nem túlzott. Azért ugye nem sűrűn használja majd ezt a képességét az alaszkai kitérőnk során? – Nyomós indok nélkül soha, még a végén elértéktelenedne. A péntek reggel 8 órai induláshoz a kompkikötőtől mit szólna? – Tökéletes. A gyanútlan fiatalság eközben felhőtlen örömmámorban úszott. Kitalálták, hogy még egy esti bevetést megcsinálnak, mielőtt nekivágnak a messzi északnak. Legalább hasznosan telik az estéjük. És persze a három és fél éltűt is bevonják a műveletbe, hogy kipróbálhassák, valóban muködik-e a gépezet. A herót Fred, a három és fél éltűt Maya vezette azon az estén, a felderítők pedig a Nagydombon várták a riasztást. Az első Mayától jött. – Szárnyasok, Szárnyasok vétel. Itt Repülő Szőnyeg. Vétel. – Repülő Szőnyeg. Itt a Szárnyasok. Mi a pálya? Vétel.

– Egy vitorlás hajó ebben a pillanatban lőtt ki egy riasztórakétát a Bay Bridge és az Alcatraz között. Nem tudom, mi lehet a baj. Megnézitek? Vétel. – Már ott is vagyunk. Vétel. – Vigyázzatok, nem lesz könnyű a hajóról felszállni. Odasuhanok én is. Vétel. – És mégis melyik teknő legénységét mentsük meg? Vétel. – Itt Gigaszúnyog, vétel. Odalopózom én is és leolvasom a hajó nevét. Vége. – Rendben Gigaszúnyog. De siess, mert a Szárnyasok máris felszállnak. Vége. – Repülő Szőnyeg már úton is vaaaan, bebebeee. Vége. – Itt Gigaszúnyog. A hajó neve Széltoló. Csakis az lehet, füstöl a kabinja. Vége. Aaron, Ivan és King az újrafelszállás problémáját végül szerencsésen elkerülte. Fred elcsípte a Széltoló és a parti őrség közötti rádióforgalmazást, amiből kiderült, hogy senki nem vált a tűz martalékává, de még csak egy slukkot sem szippantott be a füstből. Annyi történt csupán, hogy a fedélzeten éppen grillezni készültek, amikor is a kabin tűzhelyén lángra kapott a békésen rotyogó mártás edényének fülére lazán ráhelyezett fakanál, ami egy pillanat alatt begyújtotta a függönyt. És mielőtt az egyéb éghető anyagokba belenyaltak volna a lángnyelvek, a személyzet éberebb tagjai már le is öntötték a tűzfészket. Ám addigra már beindult az automatikus riasztó, ami buzgóságában a rádiójelek mellett egy vészrakétát is felküldött a végtelen égboltra. Más említésre méltó esemény nem is történt aznap este, hacsak az nem, hogy az Xt®eam technikája, beleértve a vadonatúj három és fél éltűt, kiválóan megfelelt az alkalmassági vizsgán. Illetve még valamiről azért érdemes megemlékezni. Siwon aznap este megvette élete első rádió adó-vevőjét, hogy lehallgathassa üldözöttjeit. Csakhogy mire végignyálazta új kémeszközének használati útmutatóját, az Xt®eamek nemhogy végeztek az öbölben, de haza is mentek. A hétfő minden csapattagnak pakolással telt, kivéve Kinget. Ő is csomagolt, de útlevelet kellett még kiváltania, továbbá megvásárolnia mindazt, amit közösen összeírtak. Ben segített neki a szállításban, máskülönben kénytelen lett volna a műhelyig tolni a színültig megtöltött bevásárlókocsit. Ugyanakkor csalódott is volt, mivel nem tudta elintézni azt, amit szeretett volna. Megérkezvén gyorsan felhajtott egy teljes palack üdítőt, majd felpattant a bicajára s elviharzott – vissza

a hipermarketbe. Néhány guriga vékony damilt és egy varrókészletet vásárolt még. Tervet szőtt, megint.

11. FEJEZET

CIVILIZÁCIÓ, ISTEN VÉLED

– Látom új a felsőd – kötözködött kedvesen köszönés helyett Aaron Mayával kora reggel Ben műhelyének bejárata előtt. Ők érkeztek elsőnek. – Igen, kiszúrtad? – Aham. Volt más színben, más mintával és más szabással is? – Én is szer… King éppen ekkor érkezett meg, s inkább úgy tett, mintha nem is hallotta volna Maya és Aaron évődését. Túl korán volt még neki, igaz, a többieknek is. 7 órára beszélték meg a gyülekezőt és 8-ra az indulást. Kisvártatva Fred és Ivan is felbukkant a láthatáron. Meghúzták a csengőt, azaz egy fémharkály farktollát, ami egy hagyományos nyomókapcsolóhoz billentette a csőrt. A fiúk azonban nem ismerték fel a működési elvét Ben legújabb agymenésének, ezért ráncigálták, amivel éktelen kopácsolást keltettek. Nem is lepődtek meg azon, amikor a csendes utca lakói közül páran még a házigazda előtt „üdvözölték” őket, és érezhetően nem esett nehezükre kerülni az udvarias szófordulatokat. Ben sem lelkesedett korai látogatóiért, noha nyilván számított rájuk, miután előző nap ebben maradtak. Nem szokott problémát okozni neki a szokásosnál korábbi ébresztő, aznap éjjel azonban egy szemhunyásnyit sem aludt, csupán hajnalban jött álom a szemére. Akármennyire is megtett minden tőle telhetőt a srácok biztonságáért, meg ugyebár Maya édesapja, Senor Gomez is megnyugtatta valamelyest, mégiscsak aggódott kis barátaiért. De mindezt nem éreztette velük, s a leggyengébb ellenállást sem tanúsította a tervükkel szemben sem korábban, sem pedig azon a bizonyos kora augusztusi napon, az indulás időpontja előtt egy órával. Persze tisztában volt azzal is, hogy egy csorda elefánttal sem sikerülne visszatartani az akkorra már teljességgel bezsongott Xt®eameket. Inkább megkérte Chiccót, aki ideiglenesen a műhelyben lakott, és az utca népéhez hasonlóan felriadt a zsivajra, hogy szaladjon át valami reggeliféléért a szomszédos kávézóba. Legálabb ne éhesen induljanak útnak a gyerekek – biztatta segédjét, aki hirtelen azt sem tudta, mi történik körülötte, de egy korty kávé segítségével lassacskán kinyíltak a szemei és esetlen mozdulatait

összeszedett cselekvéssorozat váltotta fel. Chicco visszaérkeztének leginkább Ivan örült, de kivételesen mind az öt csapattag jó étvággyal termelte be a friss pékáruból, szalámiból, omlettből, salátából, tejből és kávéból rögtönzött kiadós reggelit. Eközben újból átvették a közös teendőket és az egyéni feladatokat, átnézték a felszereléseket és leltározták az útiholmit, bepakoltak a három és fél éltűbe s rögzítették rá a herót. Pontban 8 órakor minden és mindenki készen állt arra, hogy nekiinduljon a messzi északnak. – Ahogy megbeszéltük skacok, első a biztonság. Egy kaland sem ér annyit, hogy felesleges kockázatot vállalva veszélybe sodorjátok magatokat és esetleg ne tudjatok eldicsekedni vele. Szóval inkább ti emlékezzetek kudarcra, semmint mi rátok. Sokkal jobban szeretem az óvatos duhajokat, mint a halott hősöket. Épségben gyertek vissza mindannyian. Ez parancs! – Igenis Ben százados. Értettük! – válaszolták őszinte átéléssel az Xt®eamek a Nagytestvér intelmére majd beröffentették a három és fél éltűt, és elsuhantak a cseppet sem hétköznapi járművel a Bering-szoros felé. De még ki sem jutottak a városból, máris akadályba ütköztek. Nem fértek át egy felüljáró alatt, ezért úgy határoztak, hogy Maya és Fred felváltva vezeti a girót egyedül vagy másodmagával, míg a többiek a három és fél éltű volánjánál cserélgetik egymást 200 mérföldenként. Ben a kapcsolatai révén minden szükséges engedélyt beszerzett a fura járművek és a fiatalok részére, hogy részt vehessenek a közúti forgalomban. A gyakorlatot sem sokat bonyolították túl a kalandorok. Az aktuális sofőr az út során a volán mögött ülő társától leste el a „Repülő Szőnyeg” kezeléséhez szükséges fortélyokat, és a pihenők alkalmával a parkolóban csiszolgatta a technikát. Ekkor alakult ki az a gyakorlat is, hogy az út porába, ami az ajtóra rakódott a mérföldek százai során, az éppen aktuális sofőr beleírta a mottóját. A herót először Fred terelgette Ivannal a háta mögött, ami egyúttal azt is jelentette, hogy alattuk a Maya-Aaron-King trió utazott. Az előre borítékolható kínos hallgatás azonban elmaradt, a négyórás szakaszon King és Aaron a kényelmes hálótérben igyekezett befejezni a korai indulás okán félbeszakadt alvását – teljes sikerrel. Maya – aki a „Védd az erdőt, irtsd a favágót” mottót firkálta fel az ajtóra –, hogy ne unatkozzon, rádión cseverészett Fredékkel, az üresjáratokban pedig salsát hallgatott, ha már a tánclépéseket nem is, legalább a zene stílusát mélyen magába szívhassa. Ez utóbbival nem is lett volna baj, de a

rádióbeszélgetéseket a lehető legilletéktelenebb személy is hallotta. Siwon immár pontosan tudta, hogy azonnal indulnia kell, ha nem akarja lekésni élete leleplezését. Miután az elmúlt napokban tudomására jutott értesüléseknek köszönhetően jó előre mindenre felkészült, nem veszített sok időt. Alig egy órás lemaradással loholt az Xt®eam flotta után. A csapat Kalifornia, majd Oregon államon átrobogva estére különösebb probléma nélkül elérte Washington állam legnagyobb városát, Seattle-t. Onnan már csak egy ugrás az Egyesült Államok és Kanada közötti határ, ahol ugyan a járműveik kisebb fennforgást okoztak, de éjfél előtt szerencsésen megérkeztek Vancouver keleti széléhez. Ott a terv szerint letáboroztak. Még csak nem is fáradtak el a hosszú úton, szervezetük akkumulátorait a szülőmentes szabadság és a kitáruló világ okozta izgalom táplálta. – Hát eddig minden simán ment. A herocopter és a három és fél éltű is tökéletesen működött, és el sem tévedtünk – összegezte Aaron az aznapi eseményeket. Elég hihetetlen, nem? – Miért lenne az, hiszen én navigáltam?! – vágott vissza Fred. – Ez provokáció! Kikérem magamnak! – Szerintem is hihetetlen ez az egész. Úton vagyunk, értitek? Úton! – lelkendezett Maya. – Vaj – fűzte hozzá stílszerűen a leendő sztárszakács. – Azért még nem értünk oda, de eddig egyedül ilyen messzire szerintem senki sem jutott, legalábbis országúton. Ugye így van? – címezte kérdését Aaron a társainak. – Igen – feleltek egybehangzóan. – Szalámis, halas és vegaszendvicsek közül lehet választani. Ki kér? – törte meg a társalgás addigi emelkedett hangulatát King. Természetesen mindenki kért, de amikor kibontották az első darabokat, az arcukra fagyott a mosoly. Még a bélpoklos Ivan is fitymálóan forgatta a csenevész bagettjét, amit a zacskó rejtett.

– Látom, a tartalom helyett a formára utaztál inkább – jegyezte meg epésen a hadtáposnak. – Igazán ráírhatták volna a fóliára, hogy „Vigyázat, a csomagolás nyomokban élelmiszert tartalmazhat!” – fintorgott Aaron is. A két hétre szánt tartósélelmiszer-készlet harmadának eltüntetése végül meghozta a kellő eredményt. A kedélyek elcsitultak s mind az öten mély álomba szenderültek a meglehetősen elhagyott, városszéli pihenőhelyen. Siwon, bár hallotta a rádióján, hogy a sztorijának főszereplői megálltak éjszakára, reményeivel ellentétben mégsem akadt rájuk azon az éjjelen. Így Maya, Aaron, Fred, Ivan és King másnap zavartalanul falhatták tovább a mérföldjeiket. Minden a forgatókönyvnek, azaz Fred precízen kidolgozott útitervének megfelelően folytatódott. Vancouvertől egy időre északkeletnek vették az irányt az irdatlan kiterjedésű Brit Kolumbia tartományban. Az 1-es autópálya, majd a 97-es, a 37-es és az északi 1-es országút várt arra, hogy nyomvonalukat használva szamárvezetőnek egyre közelebb és közelebb jutassa Mayát és barátait a célállomáshoz, a Bering-szoroshoz. Lakott települést, sőt egyáltalán civilizációra utaló jeleket egyre ritkábban láttak. A végtelennek tűnő országút egyhangúságát a mind vadregényesebb táj, meg az a néhány kamionos és autós törte meg, akik lebegő konvojukat látván eléjük vágtak és – többnyire elismerően – mutogatni kezdtek nekik. Szerencsére a forgalom gyér volt, nem sokan integettek nekik, s nem is akadályozták őket a haladásban. A körülmények zavartalanságának és a társaság fegyelmezettségének köszönhetően a második napra is sikerült teljesíteni az előirányzott 900 mérföldes szakaszt. Éjszakára a 16-os és a 37-es út találkozásánál fekvő indián faluban, Gitwangában húzták meg magukat. Ott már érzékelhető volt, hogy később nyugszik le a nap, mint a hasonló hosszúsági fokon, de jócskán délebbre fekvő otthonukban, San Franciscóban. Ez a tény sem zavarta azonban a társaságot abban, hogy a kis híján 16 órásra nyúlt, zömében meglehetősen monoton, bár kétségtelenül szépséges út végén néhány gyors falatot követően egy szempillantás alatt elaludjanak. A rövid sötétség ellenére csak Fred ébredt másnap hét előtt, a többiek nyugodtan szuszogtak nyolcig, mígnem King óriási böfögésére mindannyian egyszerre

riadtak fel. – Ez lenne a kanadai kakas? Eléggé berekedt szegény – kommentálta a nap első említésre méltó eseményét Aaron. – A hang idebentről jött és itt egy szál kakas nem sok, annyi sincs. Legfeljebb egy disznó – adta meg a választ Maya Aaronnak. – Odakint pedig farkasok üvöltöttek. Hallottátok őket éjjel? – csatlakozott be Ivan is a társalgásba. Telihold volt. Úgy vonyítottak, majdnem belezöldültek. – Ugyan, biztosan kutyák voltak csak – legyintett King két ásítás között. – Lehet. És azt tudjátok, miért őrülnek meg a kutyák teliholdkor? – vette át a szót Fred, aki alig várta, hogy előrukkolhasson a témába vágó elméletével. – Talán mert a farkasoktól származnak! – Igen Ivan, ez az úgynevezett viselkedés DNS – szerintem. És a farkasok miért? – Falkakommunikáció? – Már beszéltem volna erről korábban is? – Kiolvastam a szemedből. – Na de most komolyan. – Én is nézek természetfilmeket, bocs. – Nem lehet, hogy maga a sasquetch ólálkodott itt a környéken? – csavart tovább egyet Aaron a félelmetes ügy szálain. – Mi az a sasquetch? – kérdezett vissza Fred. Aaron értetlenkedve állt a kivételes eset előtt. – Komolyan létezhet olyasvalami, amit te nem tudsz? A sasquetch a kanadai havasi nagylábú szőrember, az itteni jeti – adta meg a lexikonosan tömör választ Aaron, és a sikerélménytől szinte megrészegülve várta, hogy a barátai szentté avassák. Ehelyett Fred így folytatta:

– Hmm, mekkora poén lenne, ha rajtakapnánk a sasquetchet miközben kihorgássza az Ogopogót. Az a fotó milliókat érne. Aaron arcáról lefagyott a mosoly, s büszkeségét félretéve feltette azt a kérdést, ami egycsapásra helyreállította a rendet közte és Fred között. – Mi az az Ogopogo? – Állítólag egy ősvízikígyó, ami Délnyugaton az Okanaga-tóban él. – A kanadai Nessie? – Pontosan. – Egy olyan fotóért szőröstül-bőröstül megvehetnénk a Giants csapatát stadionnal és pompomlányokkal – jegyezte meg epésen King, bár kivételesen mosolyt csalt az arcokra. – Psszt, ti nem halljátok, amit én? Mi ez a túlvilági duett? Szerintem ez a visító totem. A környékbeli őslakos indiánok ultrahangsípot faragtak az oszlopaikba, és ha épp jó irányból fúj a szél, kétszólamú szelleméneknek hangzik. Állítólag erre a hangra gerjednek a közeli barlangban élő óriás vérdenevérek… – ingerelte Fred a társait a hatást fokozandó gyanakvó arckifejezéssel. Maya arcára rémület ült ki. – Kamuzol, ugye? Látszott rajta, hogy nagyon benyelte Fred áltudományos kiselőadását. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – táncolt tovább a padszomszédja idegein Fred. – Mi lenne, ha ezt menet közben folytatnátok? Bár most az jön, hogy Maya és én megyünk a heróval, ti pedig maradtok a három és fél éltűben, de rádión még remekül húzhatjátok tovább egymást – próbálta sürgetni a dolgokat Aaron. – Nem állunk túl fényesen az idővel. Ez a harmadik napunk, és még Alaszkát sem értük el. – Ma elérjük. Whitehorse városa és a Yukon már vár minket! Irány a Yukon terület! – vezényelt indulót feltartott mutatóujjal Fred – ami történetesen koromfekete volt, mivel éppen akkor firkantotta fel a saját jelmondatát – „Útra

kel, ki elindul” – a Repülő Szőnyegre. Hát igen, a csapat eszén is kezdett eluralkodni a kalandvágy, de ez fel sem tűnt a többieknek, hiszen ők már régen abban a kórságban szenvedtek. Maya és Aaron nem lacafacázott sokat, bevetette magát a Gigaszúnyogba, s két percen belül a Repülő Szőnyeg is mozgásba lendült. Noha Aaron és Maya izgatottan várta, hogy végre összekerüljenek, a süvítő menetszél és a szemkápráztató táj végül elterelte egymásról a figyelmüket. Nem úgy a hangtalanul haladó három és fél éltű aktuális másodpilótájának, Frednek a gondolatait az otthoniakról, valamint Ivan beígért útibeszámolójáról. – Mit gondolsz, ma menni fog? – Persze, de mi? – Az útinapló. – Ah, az. Az igen, de csak Budapest. Stockholmot annyira sem ismerem. Mi legyen? – Kezdd úgy, hogy volt egy kis félreértés, eleve Budapestre mentünk. – Mondjuk úgy, hogy Stockholm helyett csak a budapesti svéd nagykövetségen jártunk? – Aha. – Meglesz cimbi – s ezzel a végszóval Ivan eltűnt a három és fél éltű gyomrában. Nem telt bele egy óra sem, Ivan büszkén mutatta, hogy elkészült és belekezdett a felolvasásba. Ám Fred inkább elkérte tőle az irományt, olvasni jobban szeretett.

Budapest, Budapest, te csodás!

Akárki akármit mond, Budapest szép. Szebb, mint gondoltuk, sőt még annál is, mint amit én (Ivan) a repülőn álmodtam róla. Tényleg szép, na, sőt gyönyörű. A

közepén folyik a Duna, a házak a két parton vannak, amíg a szem ellát, meg még talán tovább is, de hát a mi szemünk sem lát távolabbra, mint más jó szem. Szóval nem tudom (Ivan), hogy tényleg úgy lehet-e avagy nem, de még mindig szerencsésebbnek tartom magunkat, mint a gyengénlátókat, akik talán a Dunát sem látják. Azért is jó, hogy ide jöttünk, mert nem is tudtunk volna máshova menni. Stockholmban nem fogadtak, de a budapesti svéd követségen igen. Szállást kaptunk, habár az ágyakat meg a szekrényeket nekünk kellett összeszerelni. Viszont a kaja legalább már készen volt, mire a bútorokkal végeztünk. Húsgolyókat és hot dogot vacsoráztunk áfonya üdítővel, amit egy hosszú asztalon tálaltak fel és amint elfogyott valami, rögtön hozták az utánpótlást. A végén már én sem bírtam többet enni, ami ritka, igaz, előtte háromszor fordult miattam a pincér. A svédek a kajájukat és a büféasztalos megoldásukat leszámítva tipikus svédek. Másnap aztán elvittek ahhoz a házhoz, ahol Wallenberg lakott. Neki valószínűleg nem lapra szerelt berendezése volt, de ez nem derült ki, mert nem tudtunk bemenni. Előtte és utána viszont klassz dolgokat láttunk. A Duna a legjobb, vagány az egész. Ja meg a Láncos híd is eszméletlen, és a vár is pofás. Jó ez az Európa. Majd még jelentkezünk. „Viszlát”

– Az utolsó szó magyarul van? – Igen, talán nem jól írtam? – z, egy hangot sem tudok magyarul. – És különben tetszik? – Budapestről azért több konkrétumot is írhattál volna. – Ennyire futotta. Életemben nem jártam ott. – Akkor Whitehorse-ban, ha lesz internet végre nézz utána jobban a részleteknek, és néhány fotó sem ártana. Olyan, amire rá tudjuk másolni legalább a fejünket. Kár lenne ilyen csoffadt banánhéjon elcsúszni.

– Szóval alapvetően tetszik? – Elsőre jó, én megvettem. De majd a többieknek is mutasd meg, hiszen mindannyiunkról szól. – Úgy lesz. Szerinted mikor érünk Whitehorse-ba? – Hát, úgy két órája indultunk el. A navigátor és a számításaim alapján biztosan kijelenthetem, hogy bazi sokára. – Kicsivel több konkrétumot is belevihettél volna a válaszodba – próbálta volna visszaadni a kölcsönt Ivan Frednek, de elnevette magát. Aztán Fred is. Percekig mulattak ezen. – Ha tudjuk tartani ezt a tempót, akkor már csak 15 óra van hátra. – Vaj. Akkor addig kigondolom, mi legyen a következő tíz részben. Vagy inkább megálmodom – és egy óriási ásítással nyomatékosította, hogy ezt tényleg komolyan is gondolta. – Még ne aludj el. Hoztunk távcsövet, ugye? – Ki akarod lesni Mayát és Aaront? – Az jobban izgat, hogy miért követ minket egy régi japán sportkocsi, mióta elindultunk. Megnézed, ki ül benne? – Csak annyit látok, hogy egy harminc körüli pasi, és San Franciscó-i rendszám van az autóján. – Siwon, csakis ő ragaszkodhat ennyire hozzánk. – Szerinted mi legyen? Szórjak szét szögeket? – Egyrészt nincs, és a közelben nem is árulnak szöget, másrészt azzal a módszerrel más erre jövő autó abroncsaival is kiszúrnál, szó szerint. Levágunk egy-két kanyart, aztán „viszlát”. – Vágod a témát, meg a magyart is, látom. – Meg a kanyart – szólalt meg végül King, az aktuális kormányos, és azzal a

lendülettel letértek az épített útról, s a sportkocsinak rövidesen nyoma veszett.

12. FEJEZET

SZÉGYEN, DE HASZNOS

– Itt Gigaszúnyog. Vétel – hallatszott két recsegés között egy lány hangja, ami természetesen Mayáé volt, de ha történetesen rajta kívül más női hang tulajdonos is ült volna még a herón, nem lehetett volna beazonosítani a beszélőt. – Itt pedig Repülő Szőnyeg, Fred beszél, de mindenki figyel. Vétel. – Mi a nyavalyát csináltok? Rátok jött a tombolhatnék? Vétel. – Látom, jó kis felderítők vagytok. Indulásunk óta követ egy San Franciscói öreg japán sportkocsi, benne egy elég elszánt fejű pasival. Életbe léptettük a B tervet. Vétel. – Aha, és mi az? Vétel. – Hogy néznetek kell, merre megyünk. Vétel. – Eddig is azt csináltuk. Ezért vettük észre, hogy letértetek az aszfaltról. Vétel. – De gondolom, ha mögöttünk jön valami, jó, ha legalább akkora, mint egy anyahajó, különben nem tűnik fel nektek. Vétel. – Sasszemünk van, mindent látunk. Te például most az orrodat piszkálod. Fúj. Vétel. – Mindig piszkálom. Vétel. – Rossz szokás. Vétel. – Tudom. Vétel. – Tessék rendesen viselkedni akkor. ÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Mi volt ez? Vétel. – Csak belerepültünk egy madárcsordába. Vétel.

– Nem csorda az, hanem raj. Még itt is kísért a Múmia? Vége. – Jól van akkor raj. Na, pá turkálós. Vége. – Szia, tyúkszem, bocsi, sasszem. Vége-vége. Az aznapra kalkulált útszakasz további része madárraj-, Siwon- és stresszmentes volt. Pihenni is csupán háromszor álltak meg a végül 16 óra alatt legyűrt közép Brit Kolumbiától, a 16-os és 37-es út csomópontjánál fekvő Gitwanga városka és a Yukon terület székhelye, Whitehorse közötti óriásetapon. Noha mind fárasztóbbá vált a rohanás, a 37-es út csodás környezete bőséges kárpótlást, igazi lelki feltöltődést adott az ideiglenesen északra költöző Jómadaraknak. A Parti-hegység füstölgő-gőzölgő vulkánjai, hófedte ormai, az azokból eredő ezernyi patak, a völgyekben megbúvó tengerszemek, a monumentális mamutfenyők, a burjánzó virágok, valamint az egykor ott élt indiánok, majd a szárazföld felől Alaszkába tartó aranyásóknak telepek, kápolnák és hidak formájában fennmaradt nyomai minden egyes mérföldet értékes tartalommal töltöttek meg. Az út háromnegyedénél, a Yukon Területre érve rákanyarodtak az 1-es útra, amelynek mentén valamelyest szelídült a domborzat, de továbbra is annyira magával ragadó vidéken haladtak, hogy ha Fred nem szól, simán túlmennek aznapi úticéljukon. Arrafelé a Yukont és a mellékágait kecses dombok fogják közre, Whitehorse is épp egy ilyen magaslat lábánál nyújtózik el a folyó bal partján. Az év nagy részében kicsi, álmos és kegyetlenül hideg hely, a nyári szezonban azonban megtelik élettel. A nyüzsgés oka egyrészt államszékhely mivoltával magyarázható, másrészt Whitehorse az északra igyekvő ezernyi víziés hegyitúrázó ideiglenes állomása. Ez utóbbi minőségének köszönhetően jobbnál jobb szállások, gyorséttermek, túraboltok közül válogathat az odautazó, az élelemkészletét pedig gyakorlatilag minden sarkon feltöltheti. Az Xt®eamek hamar felmérték e hasznos szolgáltatások páratlanul gazdag kínálatát, de aznap este egy kellemes vacsorára és egy négyágyas hostelszobára korlátozták az igényeiket – Maya sugallatára. Azzal érvelt, hogy több és frissebb levegőre vágyik éjszaka, valamint kiadós tusolásra reggel. A Morcos Bölény nevű fogadó azonban valójában egészen más célból vonzotta a lányt. Fred vérdenevéreinek akart méltó visszavágót, ami felettébb jól sikerült. Amikor végre átmenetileg sötétségbe borult a whitehorse-i éj, laptopja kivetítőjének segítségével megidézte Buffalo Bill szerelme, Hosszú Orrú Kate szellemét.

– Váááándoooor! Vááááándooooor! Mutasd az aaaaarcoooood! Fooooorduuuuulj feeeeléééééém Freddy! Éés mooooondd meeeeeg neeeekeeeem, meeerreeeee csaaaavaaarooog Biiilyyyyyyy! Fred kipattant az ágyból és meg sem állt a fogadó melléképületében leparkolt lakómobiljukig, amelyet King őrzött. A robajra az alkalmi Cerberus is felriadt, és ráfogta társára azt a kőkeményre száradt bagettet, amit Ivan még San Franciscóban rejtett az ágyába az ínséges időkre. King akkor sem volt túl boldog, amikor kiderült, hogy egy vaddisznó helyett csupán Fred rontott rá éjnek évadján. Éppen Aaron ernyőjén dolgozott – nem véletlenül vállalta el önként, hogy vigyáz a jarműparkra. Csípős, harapnivalóan friss levegő áradt a szobába, amikor Maya ébredés után kitárta az ablakot. A fagypont körüli hőmérséklet szinte sokkolta a kaliforniai mediterrán időjáráshoz szokott szervezetét. Biztosan jó helyen jár? – fogalmazódott meg benne hirtelen a kérdés, de amint Aaron kinyitotta a szemét és rámosolygott, minden kételye eloszlott. A reggelinél még King és Fred megérkezése előtt megszületett az egyhangú döntés az utazás módjáról. Siwon kitartása miatt a Yukonon haladnak, amíg csak lehet. Kingnek és Frednek sem volt semmi kifogása a döntés ellen. Utóbbi eleve úgy tervezte, hogy a folyón lépnek vissza az Egyesült Államokba, Fort Yukonnál megkarcolják az Északi-sarkkört, majd a 11-es úton elrobognak a Bonanzapatakig, onnan rákanyarodnak az Alatna-folyóra, azután átvágnak a Norutak-tó mentén a Kobuk-folyóra. Így már csak le kell csorogniuk a torkolatig a Kotzebue tölcsérhez, hogy végül azon átkelve két óra múlva leparkolhassanak a Bering-szoros kapujában, Wales falucska egy rajthelynek is alkalmas pontján. Jóllehet, mindez elméletben nem tűnt bonyolultnak és túlzottan hosszúnak sem, azért nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy innentől fogva útjelzőtáblák helyett kizárólag turistatérképekre és földrajzi koordinátákra támaszkodva kellett megtalálniuk a helyes útirányt a vadon kellős közepén. És az sem mellékes, hogy még mintegy két és félnapi járóföld választotta el őket a végcéltól, a Bering-szorostól. Korántsem voltak tehát még a célegyenesben, de ha estére elvergődnek az aznapra betervezett állomásig, a Klondike és a Yukon összefolyásánál a 19. században aranyásók által alapított Dawsonig, elmondhatják, hogy a negyedik nap végére maguk mögött hagyták a teljes táv háromnegyedét.

– Vááááándooooor. Váááááándoooor. Megkerült Billy? – érdeklődött Ivan nagy nehezen magára erőltetett faarccal a közeledő Fredtől. – Jóóól aaaaaluuuudtáááál váááándoooor? – folytatta az előadást Maya, de ő sem várt igazi választ, inkább kacsintással Aaronnak zolta a labdát. – Jóóóó reeeeggeeeeelt váááándoooor. Megtalált Katie? – Oké, oké. Vettem a lapot. Egyezzünk ki egy döntetlenben. – Milyen nap van ma? – váltott hirtelen témát King, aki láthatóan sérelmezte, hogy kimaradt a buliból és így próbálta magára irányítani a figyelmet. – Péntek – vágta rá habozás nélkül Fred, kapva az alkalmon, hogy végleg elűzhette magától Hosszú Orrú Kate kísértetét. Sikerrel, Aaron ugyanis komolyra váltott. – Ma mennyit megyünk? – Légvonalban alig több mint 330 mérföldet, de a folyó kanyarulatai okán becslésem szerint ezt bátran lehet másfélszeres szorzóval számolni. Ha 9-kor elindulunk, este 7-re lazán odaérünk. Summa summarum 10 órát megyünk ma. – Szamárium – szólt bele a társalgásba King is, de a szóvicce humorban kevésnek bizonyult, már csak azért is, mert annál egy árnyalatnyival jobb volt, mintsem hogy bárki azért nevessen rajta, mert túl gyenge. Egyedül egy jellegzetesen áramvonalas fejű 30 év körüli alak kuncogott a hallatán, aki abban a percben toppant be az étkezőbe és két asztallal távolabb foglalt helyet tőlük. Frednek hirtelen beugrott, hogy mintha látta már volna azt az alakot egy HallóFaló feliratú pólóban. – Nna, indulnunk kellene, még lekéssük a rajtot – kiáltott fel Ivan hangosan, miközben próbálta szuggerálni a barátait, hogy helyzet van. Az ötösfogatból csak Fred és ő látta Siwon arcát. – A rajtot? – értetlenkedtek a többiek. – Steve – fordult Ivan Aaron felé –, menj előre és rendezd a számlát, alig egy óránk van, hogy odaérjünk a helyszínre és még a kutyákat is be kell melegíteni. Kíváncsi vagyok, Lady lába bírja-e az igénybevételt.

– Rendben George. Két perc és indulhatunk. Tanita velem jössz? – Mehetünk Stevie. – Megyek, előkészítem a gépeket – mondta Max, alias Fred. King nem igazán értette, mi folyik körülötte, de legalább bölcsen hallgatott és Max nyomába eredt. Siwon már csak az ablakon át szemlélhette, amint a Repülő Szőnyeg elporzik az udvarból és a Gigaszúnyog a levegőbe emelkedik. Ezért úgy döntött, hogy repülőt bérel, és amíg a pilóta előkészíti a masinát a felszállásra, hasznossá teszi magát és ír egy újabb bejegyzést.

Jómadarak – Forró nyomon

Tisztelt Olvasó. Végre valahára a saját szememmel is megbizonyosodhattam arról a tényről, amelyről eddig csak közvetetten értesülhettem: a Jómadarak hús-vér emberek, húsz év körüli fiatalok. Élnek, virulnak és hatalmas lendülettel menetelnek a céljuk felé. Ez utóbbit ugyan még mindig homály fedi, de már nem sokáig, ugyanis a nyomukban vagyok. Negyedik napja üldözöm őket, pénzt és fáradságot nem kímélve. Percekkel ezelőtt például együtt reggeliztem velük, kár hogy ezt akkor még nem tudtam. Kicseleztek a galádok, de már nem sokáig tarthatják titokban küldetésüket és kilétüket. Kiderítem, ha addig élek is, kik ők és mire készülnek. Úgy hiszem, Alaszka belseje felé veszik az irányt, ezért én is új követési módszereket vetek be, ám erről többet nem árulok el, mert szerintem – teljesen érthető módon – ők is olvassák a leleplezőblogomat. Lényeg a lényeg, már nincs messze az a nap, amikor utolérem őket és egy részletes interjúban mindent kitálalok. A türelem általában rózsát, ezúttal azonban Jómadarakat terem. Rövidesen újra jelentkezem, addig is nézegessék a galériába feltöltött fotókat a légi mentők herocopteréről (Gigaszúnyog) és a légpárnás utazó garzonjukról (Repülő Szőnyeg). Legközelebb már olyan fotó is lesz, amelyen a személyzet is látszik. Remélem. Siwon Alighogy nagy hirtelen elhagyták Whitehorse-t, az Xt®eamek kezdtek

megnyugodni. – Gigaszúnyog hívja Repülő Szőnyeget. Vétel – sercegett Fred fülébe Maya hangja a magasból. – Itt Repülő Szőnyeg. Vétel. – Ez meleg volt. Láttam Ivanon, hogy elsápad, amikor bejött Siwon. De jól kivágta magát. Puszilom. Vétel. – Megmondom neki. Vétel. – Úgy öt mérföldnyire látok egy kellemes parti részt. Megállhatnánk ott egy kis stratégiai gyűlésre. Vétel. – Rendben, szálljatok le ott. Vége. A kapkodásban úgy esett, hogy Maya mögött King ült a giróban, de nem sokáig élvezhette plátói szerelme közelségét. A felszállástól számított negyed óra elteltével a talajon tálalta magát, ahogy Maya, Fred, Ivan és Aaron is. Nem időztek sokat. Fred előadta az útitervet, mindenki elfogadta és indultak volna már tovább, amikor Aaronnak újabb eszement ötlete támadt. – Nagy kedvem lenne vízideszkázni – közölte egyszer csak, miközben ácsingózva figyelte a Yukon távolba kacskaringózó roppant víztömegét. – Benne vagyok – csillant fel Ivan szeme. – Csináljuk! – játszotta meg King, hogy ő is jó ötletnek tartja. A dermesztően hideg folyóvíz miatt a haladást lassító öncélú vízideszkázásnak azonban fél órán belül vége szakadt. Onnantól az idő és az Xt®eam is gyorsan repült. Fred számításaira rácáfolva már délután öt óra előtt megpillantották Dawson Cityt. – Hát ez lenne az! – lelkendezett Fred. Jack London városa a Yukon és a Klondike találkozásánál. Jól figyeljetek, füleljetek, hátha halljatok Fehér Agyar vicsorítását. – Ne kezdd már megint – fortyant fel Maya, de azon nyomban rájött, hogy

ezúttal jól melléfogott. Fred az általa emlegetett író-kalandor egyik regényének főhősére, a felettébb okos és igencsak hányatott sorsú, félig farkas, félig német juhász keverékre gondolt. Miután biztonságban elrejtették közlekedési eszközeiket, megcélozták a belvárost. Farkaskutya-vicsorgást végül nem, az aranylázat idéző korabeli ruhákban grasszáló helybélieket és a láttukon önkívületi állapotba került turistákat viszont szép számmal láttak. Csakhamar egy kintornás, egy kártyavetőnő, egy bolhacirkuszos és egy itt a piros, hol a piros játékban utazó svindlernégyes gyűrűjében találták magukat. Aaron már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de Maya átlátott rajta és csak ennyit mondott. – Nem, van elég pénzünk. Maya kijelentése abban a pillanatban ugyan még igaz volt, de pár másodperc múlva már nem. Erre azonban csak akkor jöttek rá, amikor az egyik közeli étkezdénél fizettek volna. Maya övtáskájából minden érték eltűnt. A büfés azonnal hívta a sherrifet, aki a beszélgetés befejezésekor már ott is termett a helyszínen. – John Stone vagyok, de hívjanak csak Rettenetes Rozsomáknak – kezdte bemutatkozását a 30-as éveit taposó indián rendőr, aki főállásban egy néhány lépéssel arrébb működő ajándéktárgyboltot vezetett. – Mi történt? – Kiraboltak minket. Szerintünk azok a gyanús arcok lehettek ott az utca végén. Másokkal nem is érintkeztünk még. Alig másfél órája érkeztünk Dawson Citybe. – Hmm, már nekem is feltűnt az a banda. Nem lehetnek valami fifikásak, különben nem kotorásznának mások zsebeiben a térfigyelő kamera alatt. Mikor is volt pontosan a zseblopás? – Úgy egy órája – tájékoztatta Maya a sheriffet egykedvűen. – Meg is van – mutatta a törvény embere a törvénytelenségről készült felvételt a kéziszámítógépén az ifjúságnak. Már csak el kell kapni őket. Kérek még három percet. És láss csodát, John Stone, azazhogy Rettenetes Rozsomák Fred mérése alapján 2 perc 44 másodperc leforgása alatt bilincsben hozta eléjük szembesítésre a kisstílű gazembereket. A megtestesült rend és fegyelem ezúttal is a jól bevált

módszeréhez folyamodott: az éppen arra sétáló barátait kinevezte ideiglenes segítőinek, akikkel közös erővel leteperték és ártalmatlanná tették városkájuk hírnevének rombolóit. Miután tételesen elszámoltatta a csalókat a náluk lévő pénztárcákkal, ékszerekkel és mobiltelefonokkal, ahogyan máskor, ezúttal sem mulasztotta el fennhangon előadni az esemény hatására összeverődött kisebb tömegnek kedvenc magánszámát. – Lássátok emberek a saját szemetekkel, mi lesz azzal, aki Dawson Cityben a bűn útjára téved. A bűn útja csakis a fogdába vezet. Ott várják sorsukat mindazok, akik nem tartják be a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályait. Noha szállás és ellátás is megilleti őket, de ne gondoljátok azt, hogy mindezt csak úgy ingyen kapják. A saját szabadságukkal fizetnek érte. Hogy pontosan mennyit, arról Browson bíró dönt. Ahogy ismerem, jó ideig eltart majd ezeknek a bűnös lelkeknek kiegyenlíteni a számlát ezért a szégyenletes cselekedetükért. Az Xt®eamek sóbálvánnyá merevedtek az indiánsheriff akciója közben. San Franciscóban már a rendőrség portáján fennakad az, aki ilyen pitiáner üggyel érkezik, Dawson Cityben azonban perceken belül felgöngyölítette az esetet a rend helyi őrzője, s az utolsó centig visszakapták a pénzüket. Majdnem 2500 dollárjukba került a dawsoni pihenő, de végül csak öt „Favágók eledele” (chilis bab rizzsel és duplahússal) és egy „A Grizzly család csemegéje” (lazacsteak), hat üdítő, valamint hat „Messzeföldi nyalánkság” (Gundel-palacsinta) szerepelt a számlájukon a Gyomor-tanyában. Vajon ki repetázott? Hát persze, hogy Ivan. A Jómadarak immár fejenként jó pár száz kalóriával és egy nem mindennapi tapasztalattal gazdagabban Jack London emlékházához igyekeztek, amikor Maya hirtelen elkiáltotta magát. – Futás utánam! – s ezzel berohant a legközelebbi épületbe, ami egykoron bordély-kocsma lehetett, de a viszki, a dohányfüst és más nehéz szagok már réges régen kiszellőztek a helyiségeiből. – Siwont láttam, esküszöm ő ült a repülőn, ami az előbb elhúzott felettünk. – Sasszem lányka, biztos vagy te ebben? Két napja egy rikítópiros lepattant kupét sem szúrtál ki, ami órák óta jött mögöttünk. Most meg egy 300-zal szálló repülőn kiszúrod Siwont? – kekeckedett Fred. – Azóta minden irányba figyelek, hátra és felfelé is. Mindent megnézek és remélem meg is látok. Határozottan felismertem Siwon arcát.

– Örülj neki, hogy csak Siwon és nem az édesapád – csitítgatta Aaron a zaklatott lányt. – Már csak apa hiányozna.

13. FEJEZET

KI A JOBB?

Pedig akár Senor Gomez is szállhatott volna felettük, mégpedig Ben társaságában. Csakhogy azt a gépet Maya ezer közül is kiszúrta volna, hiszen rendesen ott ringatózik a családi fészkük mólójánál. Tisztában volt ezzel a két aggódó férfi is, ezért óvatosabban követték a fiatalokat. Akkor már második napja voltak úton, az éjszakát Alaszka székhelyén, Juneauban töltötték. Tankolniuk ugyan nem kellett, mivel egy hétre elegendő üzemanyagot vittek magukkal, a veterán masina azonban az utólagos finomítások és a nagyobb teljesítményt biztosító etanol ellenére is mindössze 220 mérföldes utazósebességre volt képes. Következésképpen San Franciscóból egy lendülettel csak akkor érték volna el egy nap alatt a Bering-szorost, ha a legrövidebb utat választják az óceán felett és egész álló nap gyilkolják a hidroplánt meg magukat. Ám Gomez papa és Ben már az indulás előtt egyöntetűen a gyerekek követése mellett döntött. Úgy tervezték, hogy Dawson Citynél érik utol a csapatot, majd a rádióforgalmazásukat lehallgatva lopakodó üzemmódban egészen Walesig kísérik őket. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen duruzsol egy közel hetvenéves motor – ordította Ben a mikrofonba, ami egyenesen Jésus Gomez fülhallgatójába továbbította a hangját. – Azért a duruzsolás kissé hízelgő. Mondjuk úgy, egyenletesen üvölt. Tény, hogy sokat reszelgettem, babusgattam, minden karbantartást magam végeztem a hajtóművön és a géptesten is. – Hogy őszinte legyek, irigylem ezt a hidroplánt magától. És külön dicséretes, hogy saját kezűleg előállított alga-etanollal működik. Bár az lenne az igazi, ha villanymotor surrogna elöl. – Átmeneti megoldásnak szántam az eredeti motor feljavítását, de aztán nem jutottam egyről a kettőre. Sem villanymotorból, sem energiatároló-rendszerből nem találtam még olyat, ami képes lenne felemelni és tartósan a levegőben tartani ezt a madarat. – Konzultálnia kellene Freddel. Az elektrokinetikus motorja több, mint ígéretes,

akárcsak a légkábele. Eszméletlen zseni az a kölyök. Az ő elképzeléseit valósítottuk meg és építettük be a herocopterbe meg a légpárnásba. Nyilván mondtam már párszor. – Csak háromszor, de már az elsőnél eldöntöttem, hogy kérek tőle tanácsot. Csak bukkannánk már rájuk végre. – Azt hiszem, érzékelek egy gyenge jelet, a hero és a három és fél éltű tíz mérföldön belül lehet. Jobb, ha leszállunk és meghúzódunk egy csendes partszakaszon. – Dawsonba azért csak bemegyünk? Még sosem jártam erre, kíváncsi vagyok, milyen lehet. – Jobb, ha nem mutatkozunk a városban. Túl kicsi, mi meg túl nagyok vagyunk. Én legalábbis bajosan tudnék elvegyülni a tömegben. Majd holnap, amikor továbbálltak. Addig azt javaslom, pecázzunk. A kéklazac most tiltólistán van, de királylazac… – Ben szeme szinte könnybe lábadt. – Van hozzá jóféle fehérborom, szóval a vacsora egyik fele akármikor tálalható. – Megbeszéltük.

– Elmúlt a veszély – kémlelt ki az évszázados örömtanya egyik ablakán Fred. – Talán elcsípünk egy felolvasást a Jack London házban. – Nahát, azt hittem, nem vagy fogékony Buffalo Bill korának történeteire – csapta le a magas labdát Maya. – Csak Katie-t nem szeretem… – Szerintetek merre ment tovább Siwon? – kíváncsiskodott Ivan. – Talán túlmegy Dawson Cityn abban a hiszemben, hogy mi is messze járunk már – adta meg a talányra a legkézenfekvőbbnek tűnő magyarázatot Aaron. És a legkézenfekvőbb magyarázat, ahogy az esetek többségében, ezúttal is igaznak bizonyult, Siwon tényleg beelőzte a Jómadarakat nagy igyekezetében, jóllehet estére visszatért.

– Akkor még egy ok arra, hogy lassítsunk. Legyen itt Dawsonban az a bizonyos pihenőnap – javasolta Fred. – A városka tündéri, az étel elsőosztályú és a közbiztonság példás. – Miért is ne – egyezett bele Aaron, és rövidesen a többiek is egyetértettek Fred javaslatával. A következő reggelen Dawson City állandó és ideiglenes lakói szikrázó napsütésre ébredtek. Szabadba csábító langy fuvallat járta át a kisváros utcáit. Aki csak tehette, a közeli erdőkbe, folyópartra vagy a havas lankák felé indult kirándulni, kivéve az Xt®eameket, miután ők ott táboroztak le. A három és fél éltűben átvészelt éjszaka és egy bőséges reggeli után Aaron meggyőző érvelése hatására három kölcsönzött hódeszkával, valamint két ugyanonnan bérelt szánkóval nekivágtak a közeli magaslatnak. Egész délelőtt remekül érezték magukat, ebéd után azonban King alaposan felborzolta a kedélyeket. Addig erősködött, míg kiharcolta, hogy ő, Ivan és Aaron versenyezzenek egymással. Nem is a kihívottak ágáltak a verseny ellen, hanem Maya. Rossz előérzete támadt és nem átallott ennek hangot is adni, de a fiúk csak legyintettek rá. Egy ideig simán ment minden, Aaron és Ivan felváltva nyerték a futamokat, King pedig egyre dühösebben próbálta legyőzni őket. Már bánta, hogy a néhány órával korábbi gyorstalpalón szerzett hódeszkázási tudományát akarta összemérni a tapasztalt Ivanéval és a még rutinosabb Aaronéval, de nem adta fel. Inkább szokásához híven megpróbált jogtalan előnyre szert tenni a többiek kárára. Természetesen Aaront akarta minden áron maga mögé utasítani, de hiba csúszott a számításába. A teaszünet alatt elcsente az egyik deszkát, amelynek talpát előbb ragacsos gyantával, aztán viaszos síkosítóval kente be. Jól okoskodott, a deszka csúszófelületéről a wax lassacskán lekopott, ámde az alatta lévő gyantafilm Aaron helyett Ivant ragasztotta egy nagyobb fűfoltra, ugyanis tévedésből az ő sportszerét vette kezelésbe. Így King is őszintén megdöbbent, amikor Ivan vérző állal és zavaros tekintettel botorkált feléjük. – Jól vagyok – mondta, majd pár lépés után elájult. A többiek azonnal odasiettek hozzá. Majdnem úgy nézett ki, mint Aaron, amikor felkenődött a házfalra, de Ivan arca az esés közben szerzett zúzódásoktól s nem a méhektől duzzadt a duplájára. – Kórházba kell vinnünk. Haladéktalanul – ismételte el többször is Maya

félhangosan, mint egy fohászt, miközben jóbarátját élesztgette. Szerencséjükre nem csak ők választották ezt a hegyoldalt az aznapi kirándulás úticéljául, hanem többek között az a család is, amely kedvenc kiséttermüket, a Gyomor-tanyát üzemeltette. Nekik köszönhetően Ivan gyorsan szakértő kezek közé került a helyi egészségházban. – Úgy tűnik, semmi komoly nem történt a barátotokkal, de itt kell tartanunk egykét napra megfigyelésre. Különben is jobb, ha kipiheni az enyhe agyrázkódását – adta tudtára az Xt®eam folyosón várakozó tagjainak a nem rossz, de nem is jó hírt a doktor, aki ellátta Ivant. – Köszönjük doktor úr. – Ugyan, ez a munkám. Inkább Mr. Kovácsnak köszönjétek, hogy volt olyan kedves és a családját hátrahagyva gyorsan idehozott titeket. – Úgy lesz. Rendes tag és isteni a konyhája – mondta Aaron, a többiek pedig bőszen helyeseltek. – Már bemehettek hozzá – fejezte be az orvos a társalgást. – Szia cimbi – szólt elsőként Fred, miközben igyekezett elcsípni Ivan tekintetét a ragtapaszok között. – A doki szerint megmaradsz. Főleg, ha itt maradsz. Fáj? – Csak ha csücsörítek. Ezért ma nincs puszi. – Megkönnyebbültem. – Legalább gyakorolhatod a pókerarcot – vette át a szót Aaron. – Csak ne játssz, a szerencse forgandó. Nekem elhiheted. – Elhiszem. – Bevallom, nagyon megijedtem és most hatalmas kő esett le a szívemről, hogy a doktorral beszéltünk. – Ne aggódj, Maya. Ebcsont beforr. Inkább amiatt fájjon a fejetek, hogy nélkülem hogyan boldogultok az út hátralévő részén.

– Viccelsz? Nélküled egy lépést sem megyünk. – Jól esik, hogy ezt mondod, Aaron, de több napig is eltarthat, mire helyrejövök, és az túl nagy időveszteség lenne. Augusztus közepétől már elég szeszélyes az időjárás errefelé. Majd utánatok megyek valahogyan. – Sajnos igaza van Ivannak – állt ki Fred az okfejtés mellett. Viszont minden esélye megvan arra, hogy két-három nap múlva gyógyultan utánunk repüljön. – Mit számít az a pár nap? – próbálkozott Maya. – Sokat. Addig pont odaérnénk és elcsíphetnénk a nyár utolsó óráit. – De Fred! – De Maya. Ez a kisebbik rossz. Hidd el. Így talán mindannyian átjutnánk a szoroson, Ivant is beleértve, a te verziód viszont az egész küldetést meghiúsíthatná. – Nincs más megoldás? – Nincs jobb megoldás, Maya. Az Xt®eam járóképes maradéka letörten kullogott ki a kórházkapun. Még King is lógatta az orrát, jóllehet ő azt sajnálta, hogy nem Aarontól kellett elbúcsúznia.

– Nahát, micsoda desszertek! „Messzeföldi nyalánkság”. Honnan való ez? – kíváncsiskodott Big Ben Kovacsék étkezdéjében, ami aznap csak vacsoraidőben nyitott ki. – Magyarországról. Gundel Károly készítette először, úgyhogy valójában Gundel-palacsinta a neve. – Kér egy kis kóstolót? – Hmm, ez isteni. Szóval Magyarország. Chicco, te piszok, ezt elhallgattad – motyogott magában Ben, miután megízlelte a csokiöntetes finomságot. – További két adaggal kóstolnék belőle. – Én eggyel is beérem – tette hozzá Jésus Gomez. – Mi a terv Ben, mikor

induljunk? – Amíg a jel nem mozdul Dawsonból, nekünk sem kellene. Jó hely ez. – Bizony, kár lett volna kihagyni. Azért a királylazac is ízletesre sikerült tegnap. – Halban nagy vagyok, Jésus. De hallja, ez a favágós bab sem volt utolsó. – Még sosem próbáltam rizzsel, nekem kicsit furcsa volt, bár laktató, nem vitás. Na de ideje szállást keresnünk, nem szeretnék még egy éjszakát a fedélzeten tölteni. Vagy osonjunk vissza a gépre? A párbeszéd némi késlekedéssel folytatódott. – Kérdeztem valamit, Ben? Elkalandoztam. – Hirtelen már én sem emlékszem, talán válaszoltam volna? – Mintha igen, de erre sem emlékszem. Mindegy is. Ugye készít még olyan lazacot, mint tegnap? – Ezer örömmel, de egy feltétellel. Ha hoz még magával legalább öt embert. – Látom, egyre gondolunk. Én alapvetően nem félek, ám férfiasan megvallom, hatalmas próbatétel ez nekem, mint apának. Az eszem továbbra is azt mondja, hagyjam önállóvá válni Mayát, a szívem viszont egyre csak szorít. – Én is apa vagyok és én is ezt érzem, Jésus. Pontosan ezt. Menjünk lassan, keressünk valami szállást. Nem akarom megsérteni, de nem szeretnék egymás után két éjszakát a hidroplánon tölteni. Ott az utca túloldalán a Mackó-kuckó. Kicsit úgy hangzik, mintha óvoda lenne, de ha véletlenül mégis szálloda, szerintem ki kellene próbálni. Hogy a Jómadarak miért nem a Gyomor-tanyában vacsoráztak aznap, leginkább a nyomott hangulatnak volt betudható. A kórházból egyenesen „haza” siettek, ott éppencsak bekaptak valamit vacsorára és korán nyugovóra tértek. Másnap indulás előtt gyorsan beszaladtak Ivanhoz a kórházba, de érdemben nem változott barátjuk állapota. Nélküle kellett hát nekivágniuk az utolsó és leginkább embert próbáló szakasznak. Annyi hasznuk azért származott a

beteglátogatásból, hogy Ivan mindannyiukat felvidította, és azzal búcsúzott el tőlük, hogy Walesben tetőtől talpig Xt®eam szerelésben találkoznak újból, noha akkor még saját maga sem tudta, hogyan is keveredik majd oda. Mindenesetre csapattársaitól kapott pénzt útiköltségre, hogy azon ne múljon. – És legalább lesz egy kis alkotói nyugalmam is, hogy folytassam az útibeszámolót, nehogy gyanút fogjanak az otthoniak – kiáltott sietősen távozó barátai után. A cimborák látogatása és az orvosi nagyvizit után Ivan – lelkiismeretesen követve Fred tanácsait – rákeresett az interneten Budapestre, és közben az eleveleit rendezgette. Egyszer csak egy új üzeneten akadt meg a tekintete. Siwon igyekezett felhívni olvasóinak figyelmét a legújabb fejleményekre a Jómadarakügyben.

Jómadarak – továbbra is látótávolságban

Soha nem jártam még ennyire közel a megoldáshoz, mint most. Kedves olvasó, már nem kell sokat aludni és minden titokról lehull a lepel. Aligha kétséges ugyanis, hogy a szálak előbb-utóbb összeérnek. A legújabb fejlemény például felettébb érdekes. A tegnapelőtti whitehorse-i reggelinél még nem, az aznap kora esti Dawson Citybeli Gyomor-tanyán elköltött vacsoránál sem, de a tegnap esti, ugyancsak Gyomor-tanyabeli estebédnél megpillantottam azt a hatalmas termetű afroamerikai férfit, aki egy korábbi bejegyzésemben említett sportteherautó volánja mögött ült. Nos, alig 12 órája pedig mögöttem, s közelről és teljesen jól látván megállapíthatom, hogy jó a becslőképességem. A negyvenen túli óriás vagy 2 méter 10 centi és 150 kiló, és ennek megfelelően igencsak jó étvággyal táplálkozott. A Messzeföldi nyalánkságból két adaggal is rendelt, amit én is megkívántam, de az alacsonyabb, latinos bajszos férfi, aki vele volt, megelőzött és kénytelen voltam „Mennyei mannát” rendelni. A tulaj elárulta az igazi nevét is (császármorzsa), amire én azt javasoltam neki, hogy azt ki ne írja az étlapra, mert az márpedig búzadara, semmi más. Meg vagyok róla győződve, hogy vannak olyanok, akik szándékos megtévesztésért perelnének is. Példának okáért én.

Ám visszakanyarodva az eredeti témához, a Jómadarak nagyembere és kísérője egyáltalán nem érintkezett a fiatalokkal. Egyszer sem mutatkoztak velük, mintha külön lennének. Hogy ez miért van így, egyelőre nem tudom, mindenesetre a két urat most már nem fogom szem elől téveszteni. Úgy hiszem, nagyon nem is kell majd megerőltetnem magam, festetlen, bordázott lemezekkel borított kőkorszaki hidroplánból még errefelé is gyér a felhozatal. Azzal búcsúzom, hogy ne csüggedjenek, hiszen az eddig összegyűjtött információk, bizonyítékok és árulkodó jelek alapján alapos okunk van a bizakodásra. Napok kérdése, és minden összeáll végre. Addig is minden jót. Siwon Ivan alig hitt a szemének. Olvasás közben olyan gyakran rázta a fejét, hogy majdnem kiújult az agyrázkódása. Félve hívta Bent. – Nagytestvér, Jótestvér, mi a pálya? – Ah, cimbi. Rég hallottam felőletek. Velem semmi különös. Éppen horgászom – azt azért valahogy elfelejtette hozzátenni, hogy nem a szokásos helyen, hanem a Yukon felső szakaszán, miközben Senor Gomez állítgatta a motor alapjáratát. – Az klassz. De mi ez a motorzúgás a háttérben? – Ó, valami elvetemült fűnyírózik ilyenkor. – A parttól 1 kilométerre is így behallatszik? – Tudod, milyen jól viszi a hangot a víz. – Ez valami tuning fűnyíró lehet. Úgy üvölt, mint egy versenytraktor. – Az, az, igazad lehet – közben intett Jesusnak, hogy állítsa le a motort. – És veletek mi a helyzet? – kérdezett vissza Ben. A háttérzaj megszűnésekor Ivan válasza helyett egy géphang felhívása jutott a fülébe: „Dr. Stephen Manierit várják sürgősen a 2-es műtőbe!” – És mi volt ez?

– Óh, éppen pihenés van, és kórházas film megy a tv-ben. – Jó lehet az adás. Nagyon élethűnek tűnt. Amúgy merre jártok? – Dawson Cityben. Nagyon hangulatos hely, tetszene. – Tudom, mármint ha te mondod, elhiszem, cimbi. Beszélhetnék Mayával? – Mind bementek a Jack London Múzeumba, én meg kihagytam ezt a művelődési lehetőséget. – Nahát, nem is tudtam, hogy van itt, márminthogy ott, Dawsonban Jack London Múzeum. Gyerekkorom egyik kedvenc írója. Megnézném, hol élt, ha még beleférne. Már úgy értem, ha arra járnék egyszer, és lenne rá lehetőség. „Forduljon hasra Ivan, meg kell kapnia a tetanuszt. Sajnálom!” – hangzott egészen közelről a telefonba egy erélyes női alt. – Muszáj? – Muszáj – erősítette meg a rossz hírt az előző hang. – Mi volt ez, Ivan? – tudakolta nem kicsit gyanakvóan a Nagytestvér. – Ööö, csak együtt érzek a sráccal és együtt élek a film eseményeivel. – Nem csodálom, hisz a filmbéli páciens neve is Ivan. – Most szólj hozzá, hát nem fura? Viszont most mennem kell. Örülök, hogy beszéltünk. Jó kapást! Szia! – Szia cimbi, aztán csak óvatosan. Még annyit azért árulj el, mikor értek Walesbe? – Három napon belül. Remélhetőleg. A telefonbeszélgetés után valahogy Ivan és Ben is azt érezte, hogy barátja elhallgat előle valamit.

Az Xt®eam – mit sem sejtve az iméntiekből – az előző esténél valamivel oldottabb légkörben folytatta útját a Yukonon, amely a Klondike-hoz, valamint a többi beletorkolló szilaj sodrású patakhoz képest békésen hömpölygött északnyugatnak. Noha Alaszka ütőerének számtalan hordalékszigete és szebbnél szebb parti lapálya közül bármelyik kiváló pihenőhely lehetett volna, a megfogyatkozott kalandorcsapat az indulástól számított négy órán át megszakítás nélkül darálta a távolságot. Először mintegy 350 mérföld után, az Északi-sarkkörre telepített Fort Yukonnál tartottak egy rövidke szünetet, majd a természet alkotta vízi gyorsutat követve délnyugatnak fordultak. Mivel a délnyugati irány hosszú távon nem felelt meg nekik, hét órás vízen siklást követően – a 11-es utat elérve – bő 100 mérföldes szakaszon ideiglenesen újra aszfaltcsíkon, észak felé folytatták az útjukat. – Gigaszúnyog hívja Repülő Szőnyeget, vétel – törte meg a magányosan navigáló Fred a három és fél éltűben uralkodó nyomasztó csendet a maratoni utazás nyolc és feledik órájában. – Mindjárt elérjük a Bonanza-patakot. – Itt Repülő Szőnyeg – szólt bele Maya a mikrofonba meglehetősen egykedvűen. – Mi olyan különleges benne, hogy ezért ránkzörögtél? Vétel. – Innen indult 1896-ban az alaszkai aranyláz, de amúgy itt kell letérnünk az országútról és a patakot követve rácsorogni az Alatna-folyóra. Bocs, hogy ilyen jelentéktelen dolgokkal traktállak. Vétel. – Jól van, jól van. Mutasd az utat akkor okoska. Vétel. – Gondoltam pár percre meg is állhatnánk ott. Vétel. – Ám legyen. Vége. – Köszike. Vége. Alighogy befejezték a beszélgetést, Fred már le is tette a herót a földre, majd Maya is állóra fékezte a légpárnást. Fred aranyásókra vonatkozó tájékozottságát egy viszonylag rendezett apró emlékhely is alátámasztotta. Egyedül a felirat hiányzott a láthatóan e célból emelt faállványról. A tábla helyén mély grizzlykarom-nyomok jelezték, hogy ezen a vidéken nem az ember áll a tápláléklánc csúcsán. Fred nem bírta ki, hogy ne pótolja a hiányosságot a saját szövegével. „E helyütt talált először aranyrögöt Skookum Jim Mason, azaz

Keish, az indián, akit tízezrek követtek a gyors meggazdagodás reményében. Sokuknak sikerült, de még többen lelték halálukat e csodálatos, ám kegyetlen vidéken.” Az emlékezés meghitt pillanatait hirtelen éktelen motorzúgás törte meg. Nem sokkal később egy ősöreg hidroplán tűnt fel néhány másodpercre az égbolton, aminek láttán Mayának földbe gyökerezett a lába. – Mi a baj? Talán megint Siwon integetett arról a gépről? – faggatózott Fred kaján vigyorral a szája szélén. – Ezerszer rosszabb. – Siwonnál nincs rosszabb, legalábbis itt – csitítgatta a lányt Aaron. – De van. Ez apa gépe volt. – Miért, milyen gépe van apudnak? – folytatta Fred immár értetlen csodálkozással. – Egy gyönyörű Junkers W 36-osa. Éppen olyan, amilyen ez volt. – Aha. Szóval éppen olyan. Akkor hát nem pont ez. Tudod nemcsak apudnak lehet ilyen gépe. A repülés hajnalán szinte csak ilyenek közlekedtek errefelé. Nyugi már! – próbálta jobb belátásra bírni Mayát Fred. – Ez biztos? – Ez biztos. – De azt nem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy Senor Gomezé volt a repcsi – korbácsolta fel újból Maya indulatait Aaron. – Olyan vagy, mint egy rossz gyerek. Komolyan. Mire volt ez jó? – vonta kérdőre Fred gonoszkodó barátját. – Ehetnénk már végre? – türelmetlenkedett King mintegy átvéve Ivan szerepét, de legalább elcsitította a pohár vízben keletkezett vihart. – A következő megálló a Norutak-tó. Ott éjszakázunk – adta ki az uzsonnát

követően az ukázt a navigátor. – Onnan már féllábon is elugrálunk Walesig. – Csudijó. És innen a Norutak-tóig? – Még körülbelül három óra, Maya. – Féllábon? – Nem, inkább teljes gázon. – Akkor hát teljes gázzal előre! – kurjantotta el magát Aaron annak örömében, hogy karnyújtásnyira kerülhetnek a célhoz.

14. FEJEZET

JÓKOR, JÓ HELYEN

Az Alatna-folyó mentén haladva különösen résen kellett lennie Frednek, az első számú felderítőnek. Ahhoz ugyanis, hogy mikor térjenek le balra, semmilyen viszonyítási alap nem állt rendelkezésére. Sem út, sem vízfolyás nem jelölte az irányt. Cserében nem kellett attól tartania, hogy eltéveszti a kijáratot. Az volt a fontos csupán, hogy 25 és 30 mérföld között kelet felé hagyják el az északról délnek tartó folyót, és eljussanak aznapi célállomásukhoz, a Norutak-tóhoz. Érdekes, de voltaképpen először bizonyosodott be, hogy az igényeiknek leginkább megfelelő közlekedési eszközöket építettek. A helyenként mocsaras, szúnyogoktól hemzsegő pusztaságon éppúgy siklott a légpárnás, mint aszfalton vagy vízen. Kevés lett volna Alaszkához egy egyszerűbb kétéltű. Ráadásul jóval lassabb is. A herocopternek pedig értelemszerűen édesmindegy volt, hogy milyenek a terepviszonyok a talajszinten. – Már csak négyen maradtunk – kezdte a vártnál drámaibban az esti kötetlen beszélgetést Aaron, miközben nyárson húst sütögettek. Vajon meddig fogyunk? Mindenestre a létszám és a lelkesedés egyenesen aránylik egymáshoz, ahogy látom. – Te nem sajnálod Ivant? Csak a sikert hajszolod? – fakadt ki Maya, holott előtte már le-lecsukódtak szemei a fáradtságtól. – Dehogynem sajnálom. De félek is, hogy lecsúszunk a jó időről. Fred tényekkel igyekezett két társát lecsillapítani. – Ugyan a sokévi átlagból kiindulva annyira még nem vészes az időjárás augusztusban, csakhogy mostanában minden kezd a feje tetejére állni. A jégsapka olvadása miatt folyamatosan hűlnek a meleg tengeráramok, megváltozik az irányuk és óriási széllökéseket meg viharokat okoznak. Ahhoz, hogy ideális átkelési időjárási feltételek alakuljanak ki, akár két hetet is várnunk kell. A sokszázéves tapasztalaton nyugvó kiszámíthatóság már a múlté. A klímaváltozás itt zajlik az orrunk előtt. De nem csak ezért sürgettem az indulást Dawsonból, hanem azért, mert szeptemberben már mindenkinek dolga van. – Nekem nincs. Egyelőre nem találtam megfelelő színiiskolát – jelentkezett

King, akárcsak órán. – Viszont most lenne dolgom. Mennék aludni, ha lehet. – Mindent lehet. Aludni is. Jó éjt – búcsúzott tőle Aaron, de ő maga is nagyon szaggatottan pislogott és egyre hosszabb időkre hagyta csukva szemhéját. Ezen az alkalmon Maya és Fred is kapva kapott és azonnal elvonult aludni. Meseszép ez a táj – merengett magában félhangosan kedd reggel az ablakon át kifelé bámészkodva Aaron, miközben a kapuccsínóját kortyolgatta. Egyszer csak egy sötét szempár meredt rá kívülről. A szemek egy tömzsi, szürkésbarna selymes szőrzettel borított fejhez, az pedig egy nagyjából féléves Grizzly bocshoz tartoztak. – Ébresztő! – ordította torkaszakadtából Aaron, de a többiek nem siették el a dolgot. Először egy kócos, ébenfekete göndör hajzuhatag került elő a hálórészből. – Normális vagy? Talán a jó és a reggelt szavak törlődtek a szótáradból? – vonta kérdőre Maya Aaront, de azért csak előre botorkált. – Előbb nézz ki az ablakon! – fogta suttogósra az előbb még üvöltő csapatvezér. – Gyönyörű, tényleg. Érintetlen vadon, idilli tóval. Ha lenne a közelben egy-két pláza, biztosan ideköltöznék. – Mást nem látsz? – Nem, miért, kellene? – Kellene. M betűvel kezdődik és úgy folytatódik, hogy aci. – Mi van? Ne adj fel nekem rejtvényeket kora reggel. – Mindjárt nyolc óra amúgy, de nem ez a lényeg. Segítek. Szürkésbarna a szőre, másfél méter a magassága, három méter a hossza, fél tonna súlya, öt centisek a fogai és a karmai, úszik, kúszik, mászik, fut és mindent felfal, ami csak ehető. Mi az? – Egy grizzly van a közelben?

– Bingó. Észak- és Dél-Amerika legnagyobb szárazföldi ragadozója, ráadásul mindjárt kettő. Egy bocs kukucskált be az ablakon pontosan két másodperccel a riadómat megelőzően. Gondolom, anyuci sem lehet messze. Maya nyelt egyet, mielőtt válaszolt. – Akkor most bajban vagyunk. – Még nem. Egyelőre csak csapdában. – Mi legyen? Hagyjuk itt a herót? – Ne. Várjunk még. Hátha odébbállnak. Ha nem éhes, nem dühös, nem bánt a medve embert – próbálta oldani a pánikhangulatot Fred, noha az álmosságtól fel sem fogta a veszély mértékét. Egy hatalmas, mély és félelmetes üvöltés azonban magához térítette. – Persze lehet kivétel – folytatta immár remegő hangon és közben az összes nyilászáró reteszét ellenőrizte. – Na, most már nem csak csapdában, hanem úgy tűnik, bajban is vagyunk. Mintha pont ezt a végszót várta volna a kint ólálkodó grizzly mama. Azonnal elkezdte ráncigálni a három és fél éltűt. Odabent kitört a pánik. Aaron próbálta tartani a lelket a társaiban – több-kevesebb sikerrel. – Dobjunk ki neki valami élelmet jó messzire. Odaszalad, mi meg illa berek, nádak, erek, már itt sem vagyunk! – És akkor mi mit fogunk később enni? – kérdezte egy hang még odabentről. – Vagy a kajánkból eszik, vagy belőlünk. Én az előbbire szavaznék – kelt Aaron védelmére Maya. – Megpróbálhatjuk, de ki fog kinyúlni az ajtón? – Majd én – ajánlotta fel Aaron gondolkodás nélkül. – Előbb indítsuk be a propellereket! – javasolta Fred. A három és fél éltű felemelkedett, de a hátsó tolólégcsavarok meg sem

moccantak. A helyzet még kétségbeejtőbbé vált, a medve kénye-kedve szerint lökdöste a Repülő Szőnyeget, benne a négy tinédzserrel. – Dobd már neki azt a szendvicset! – kérlelte Maya Aaront, de Fred közbevágott. – Inkább mégse. Neki a fél fogára sem elég, mi meg lassan, de biztosan éhenhalunk. Ha működne a hátsó légcsavar, lenne esélyünk elmenekülni. Így nem. Lőjünk ki egy rakétát, hátha észreveszi valaki. Maya azonnal előhalászta a mentőfelszerelésből a segélypisztolyt és Aaron kezébe nyomta, aki a tetőablakon ki is lőtte a piros füstöt eregető patront a magasba. Kisvártatva kereplőkre és sűrű puskalövésekre lettek figyelmesek, amelyek egyre közelebbről hallatszottak. Egyszercsak megszűnt a járművük rázkódása is. – Jó napot, túlélték, előjöhetnek! – szűrődött be egy reszelős férfihang a három és fél éltű belsejébe. Aaron kinyitotta az ajtót és három tagbaszakadt favágóval, jól felismerhetően egy apával és két fiával találta magát szemben. – Jó napot – motyogta, és közben nem győzte leplezni zavarát. Még megköszönni is elfelejtette a segítséget. A három és fél éltűt előző nap Maya vezette, aki ragaszkodott a mottójához, ami nem más, mint a „Védd az erdőt… Mind a négyen a feliratra szegezték a tekintetüket, majd az apa így szólt: – Látom, most meg kell halnunk. Kik vagytok ti, agymosott favédő terroristák? – Dehogy, dehogy, ezt csak úgy felírtuk. Egy falfirka volt otthon, San Franciscóban és megtetszett nekünk. Nem bántunk mi senkit. Közben Maya és Fred is előmerészkedett. – Köszönjük, hogy megmentették az életünket – hálálkodott Maya. – Nem voltatok életveszélyben. Ez csak Lizzy és Pepe, a bocsa. Itt élnek a tó mellett, ahogy mi, erdőgazdálkodók. Megszokták már az embert. Csak kíváncsiak. Pepe imádja a gépeket. Gondoltuk, hogy ők szórakoznak, meg azt is,

hogy aki először találkozik velük, nem a szelíd mackókat látja bennük. Ezért rohantunk. – Hát igen. Még egyszer köszönjük. Kérnek egy kávét? – Elfogadjuk, ugye srácok? – Ha nem tesztek bele mérget, miért ne – szólalt meg a legfiatalabbik fiú, aki alig volt idősebb az Xt®eameknél, és igencsak érdeklődéssel figyelte Mayát, aki vette az adást és kicsit kacérabban nézett vissza rá, amikor észrevette, hogy Aaron is figyel. – Méreg nincs, csak méz meg tej – ha megfelel. – Megfelel. Amúgy mi járatban vagytok errefelé? – Ööő, hát csak úgy. Gondoltuk megnézzük Alaszkát – füllentett Maya. – Azt általában Anchorage-ban szoktak kezdeni az emberek a Tengerészeti Múzeumban, utána vonattal elutaznak a közeli Denali Nemzeti Parkba. Lőnek vagy száz fotót Észak-Amerika legmagasabb hegyéről, a Mt. McKinley-ről meg a környékről, aztán kifosztják a látogatóközpont ajándékboltját majd hazautaznak. Eltévedtetek talán? – Neeeem – vette át a szót Fred szinte kikelve a rosszindulatú feltételezésért. – Mi nem szeretjük a szokványos turistacsapásokat. Rendszerint saját útitervet követünk. – És mi a cél? – A Bering-szoros. – Meg akarjátok tudni, milyen a világ vége? – Pontosan. És ti? Mióta dolgoztok favágóként? – Én amióta csak az eszemet tudom, apám cégében rontom a levegőt. – Találó megfogalmazás – bújt elő King is a lakókabinból, miközben szájából egy fél csokis keksz lógott ki.

– Te viszont elég szögletesen fogalmazol – dorongolta le Maya. – Ugyan, nem vagyunk sértődősek. Tudjátok mi nem fagyilkosok, hanem ahogy apa is mondta, erdőgazálkodók vagyunk – ragadta magához a szót harmadik megmentőjük. Amit kivágunk, a helyére új csemetéket telepítünk. És hála az öcsémnek, sikeresen megpályáztunk egy kísérleti programot, aminek az a lényege, hogy a kivágás előtt egy évvel állatriasztó dobozokat telepítünk a fákra, ezért egyetlen madárnak, vagy éppen mókusnak sem esik bántódása, ha dől a fa. És mielőtt rákérdeznétek, elektromos gépekkel dolgozunk, amiket saját vízerőmű lát el energiával. – Ez esetben tényleg kihagyjuk a mérget a kávéból – humorizált Aaron, és láthatóan le volt nyűgözve a beszámoló hallatán. – Az a veszélyes, ha az ember lerabolja az erdőt és parlagon hagyja azt a területet. Ez folyik a trópusokon nagyüzemben, de itt is akad rá példa, sajnos. – Akkor maradhat a mottónk a három és fél éltűn? – Persze, habár azt azért odaírhatnátok, hogy kivéve a „Ted és Fiai”-t. – Rendicsek, majd kiegészítjük a feliratot – ígérte Aaron nagyon komolynak tűnő hangsúllyal, ami eddig mindig azt jelentette, hogy úgy is gondolta, és előbb vagy utóbb meg is tartotta szavát. – Szóval ez három és fél éltű – érdeklődött tovább a középső fiú. Légpárnás, ahogy nézem. Az meg egy helikopter? – Igen – adta meg a lehető legrövidebb választ Fred. Nem akart belebonyolódni a technikai részletekbe, különben este sem indulhattak volna az út utolsó szakaszára. Éppen csak pár perces kiselőadást tartott az elektrokinetikus motor felépítéséről és közben visszaegyengette a Lizzy által meghajlított kormánylapátot, ami megakadályozta a forgólapátok mozgását. Amikor végzett, megkérte Aaront, hogy indítsa újból a rendszert, hadd lássák a derék Tedék élesben is, hogy tényleg működik. Három újdonsült ismerősük az elismerés egyetemes jelével, tapssal jutalmazta a mutatványt. Fred majdnem elemelkedett a talajról a boldogságtól, de a többieknek is rendesen dagadt a keble a büszkeségtől. Maradtak volna még a jó társasággal, de a hatodik nap felettébb fordulatosra

sikerült kezdete sem törhette meg a Jómadarak lendületét. Még egyszer megköszönték a segítséget és jó munkát kívántak Tednek és fiainak, s továbbindultak a pár mérföldnyire lévő vadvízhez, a már szinte célegyenest jelentő Kobuk-folyóhoz. – Vajon mi lehet most Ivannal – fordult meg Maya fejében, amikor kinézett a folyópartra, ahol három karibou egyszerre mártotta a fejét a vízbe, hogy igyon. Ivan, azt leszámítva, hogy nem tudta értesíteni társait Siwon legfrissebb bejegyzéséről, valamint Ben gyanús viselkedéséről, továbbá a hegei is viszkettek és feszültek még, köszönte szépen jól volt. Rettenetes Rozsomák és Mr. Kovács gyakran meglátogatta. Utóbbinak különösképpen örült, mivel egyrészt finom házias kosztot kapott tőle, ami az étlapon a Mama Kedvence néven futott, s a magyarok egyik nemzeti eledelét, a paprikás csirkét takarta, másrészt első kézből származó információkhoz juthatott tőle Budapestről és Magyarország más érdekes vidékeiről, amelyek révén növelhette második ál-útibeszámolójának hitelességét.

Nagy csodák kis helyen

Már több napja tartózkodunk Magyarország fő- és egyben legnagyobb városában, Budapesten. Nem tudjuk megunni. Minden zsír, sőt vaj, minden nap tartogat valami izgalmasat. Nekem (Ivan) a Citadella jött be nagyon, ami egy hegy tetejére épült erőd és onnan lenézve végre kiderült, hogy mi van a Dunafolyó menti házak mögött. Hát, ahogy sejtettem, még több ház, meg van még park, meg tér, meg utca is. Egy másik hegyen van még egy másik vár is, az is szép, onnan például a Citadella is jól látszik, a Citadellánál viszont túl közel van az ember, hogy azt egészben egyszerre láthassa. Vannak még szép hidak, meg sok fürdő, amit a törökök építettek, ami azért irigyelhető a magyaroktól, mert nálunk csak gyorséttermeket tudtak csinálni, meg néhány szőnyegboltot. Na mindegy. Az ott lakó emberek villamossal, metróval, busszal meg autóval járnak, ahogy San Franciscóban. Sok az ember, nagy a forgalom. Megkóstoltunk néhány helyi ételt, mindegyik isteni. A paprikával főzött csirke nálam (Ivan) az ász, meg a Kundell lepény, vagy mi.

Most zárom soraimat, mert megyünk kirándulni a Hortobágyra, ami egy palacsintáról kapta a nevét és a Balatonhoz. Majd arról is írok. Mindenki mindenkit puszil, mindenkinek hiányoznak a szülei, nekem (Ivan) a kutyám is, ezért külön üdvözlöm őt is. Vauuuu-va! Ezt neked küldöm Lafaty. „Viszlát” U.i.: Fotókat már megint elfelejtettünk felrakni és csak most jutott eszünkbe. Legközelebb talán hamarabb eszünkbe jut és később sem felejtjük el. De most mennünk kell.

És tényleg menniük kellett, bár nem pont Ivannak, hanem a társainak, akik reggel kilenckor neki is indultak a Csukcs-tengerbe torkolló Kobuknak. Erősen ösztönzőleg hatott rájuk, hogy Fred eddig mindig kitűnő itinere alapján a folyó felett végigrepülve, majd a Kotzebue-selfen is átkelve estére már Wales falucskában ünnepelhetik az utazás végét. És felkészülhetnek a szoros meghódítására! Ezúttal a szerencse is az Xt®eam mellé szegődött. Habár nem pillanatok alatt, de legalább különösebb gond nélkül letudták a festői tájakon átrohanó Kobukot s délután négy óra körül előbukkant a tenger. Hűvös volt ugyan a levegő, de nyáron az Északi-sarkkör mentén sem fagy meg a víz. Jeget csak elvétve, úszó hegyek formájában láttak. – Jól nézzétek meg a jéghegyeket. Ezeket, ha minden rendben lenne, nem látnánk itt – utalt Fred a jól ismert globális felmelegedés ijesztő folyamatára. – Ha ilyen ütemben olvad a jégtakaró, pár éven belül megszűnik a 39-es móló a komplett Fisherman’s Wharffal együtt és Maya nektek is feljebb kell költöznötök legalább egy emelettel. – Borzasztó. Mit lehet ez ellen tenni? – színlelt döbbenetet a lány és várta Fredtől a megoldást. Meg is kapta. – Az intenzív fotoszintézis a kulcs, az bontja a széndioxidot, ami csapdába ejti a nap sugarait. Az emberi tevékenység miatt nagy magasságban gigászi mennyiségben felhalmozódott széndioxid előbb elnyeli, pontosabban átengedi a Nap sugarait, amelyek felmelegítik a talajfelszínt, majd ezt a hőt visszatartja. Ráadásul a felső réteg alja nem csak a meleg útját állja el, hanem visszatükrözi

az alulról visszaverődő másodlagos napsugarakat, tovább emelve ezzel a köztes közeg hőmérsékletét. – Fred, mi is részt vettünk a környezettan-, az élővilág-, a fizika- és a kémiaórákon is. De mit is mondtál a fotoszintézisről? – Ha már így szóba hoztad, szerintem kizárólag azonnali és nagyon átfogó, világméretű cselekvési programmal lehetne visszájára fordítani a klímakatasztrófát. A kőolaj alapú üzemanyagok kiváltása mellett génmódosítással erőteljes fotoszintézisre, illetve szárazság- és hidegtűrésre kinemesített növényeket kellene felengedni a magasba, valamint mesterséges fotoszintézisre képes bevonattal ellátott újgenerációs lebegő napelemekkel kellene elárasztani a sztratoszférát. És ezen felül megcsapolni a széndioxidréteget, lehozni a földre és speciális üvegházakat táplálni vele. Ezt akár talaj nélkül, tápoldatos üvegházakban is meg lehetne csinálni. És még valami, ami most jutott eszembe. Föld körüli pályára állítani egy olyan műholdat, amely különleges kamerával bárhová képes közvetíteni a napfényt. Így akár egy pincébe is be lehetne vinni a természetes fényt. – Na jól van, de most, hogy megváltottuk a világot, essünk már neki végre az utolsó mérföldeknek – szólt szelíden, de határozottan Aaron. – Megyünk, megyünk. Részemről indulhatunk – nyugtatta meg barátját Fred. Maya és King is támogatta a mielőbbi indulás ötletét, ezért két percen belül a három és fél éltű a herocopter égi segédletével már a Kobuk delta-torkolata és a Kotzebue-földnyelv közötti víztükör felett siklott. Mégpedig jóval felette, a nyílt vízen végre ki lehetett bontani a siklóernyőt, amely a három és fél éltűt szárnyként néhány méterre elemelte a talajtól, 85 helyett 120 mérföld/órás csúcssebességre gyorsítva azt. Fred jól sejtette, hogy az extraként felerősített ernyőkkel ki lehet aknázni a légellenállásból fakadó felhajtóerőt. Nagy igyekezetükben eszükbe sem jutott, hogy meg lehetett volna tartani az átkelés főpróbáját. Aaron és King nem bontotta ki saját szárnyát, igaz, King valamiért folyton sürgette a csapatot. Miután csak a gépek repültek, s ráadásul immáron teljes sebességgel, a korábbiakhoz képest jelentősen lerövidült az utolsó szakasz menetideje. A Norutak-tótól a kacskaringós Kobuk torkolatáig tartó bő 350 mérföldet hét óra alatt, míg a fennmaradt 100-at egy órán belül teljesítették. Az események és a

Jómadarak felgyorsulását az a tény is elősegítette, hogy a Csukcs-tenger, ahogy a többi is, a partjait elhagyva egyáltalán nem nehezítette kanyarokkal a rajta áthaladók életét szemben a szárazföld vízfolyásaival. A tempó növekedésén túl még egy előny származott a három és fél éltű levegőbe emelkedéséből. Beigazolódott, hogy minél magasabban száll, annál jobb belőle a kilátás. Ennek köszönhetően Maya azonnal kiszúrta azt a piros-fehér kisrepülőt, ami jobbról felbukkant mögöttük a láthatáron. Fred szempillantás alatt ráállt az őket követő gép fedélzeti kommunikációs frekvenciájára, így rövidesen megbizonyosodhattak arról, amit már eddig is sejtettek. Siwon ült a gépen, bár sokáig nem hallották a hangját, mert folyton az orrát fújta és úgy prüszkölt, mint egy szénporallergiás bányaló. – Most már mindegy. Úgysem tudunk elbújni előle. De még felhívhatjuk Bent, hogy ejtse túszul a családját – próbálta humorral elhessegetni a Mayán és Freden eluralkodott tehetetlen dühöt Aaron. King akkor éppen egyedül vezette a herót. – Esetleg valami más ötlet? – Egyelőre tanácstalan vagyok. De hamarosan meglesz a fegyver, amivel sarokba szoríthatjuk azt a kellemetlen alakot – fogadkozott Fred. Azt hiszem támadt is egy ötletem, s amint ezt kimondta, azzal a lendülettel hátravonult, kivette a sisakját és kezdte tüzetesen vizsgálni. Kisvártatva üdvözült mosollyal bújt elő, de mielőtt elmondhatta volna a tervét, a három és fél éltű heves ringatózásba kezdett. – Mit csinálsz, megőrültél? – ripakodott rá Fred Aaronra. – Csak nem akarok címlapra kerülni, ahogy gondolom te sem – válaszolta zaklatottan az irányítókonzol mögül a csapatvezér. – A tenger felett nem tudjuk lerázni. Már késő. Vegyük fel a sisakokat, az arcunkat legalább eltakarja – javasolta Fred. Ki is osztotta a rendesen sérüléscsökkentő, ezúttal azonban álcaként szolgáló fejvédőket és szemüvegeket. – Valamivel tényleg jobb. Le is maradt Siwon. Visszaegyenesítem a légifolyosónkat! – Neee, már kezdtem megszokni a hullámvasutat! Bár nem volt könnyű

művelet – kacsintott a fiúkra Maya. – Te meg mit csinálsz? – érdeklődött tőle egyszerre a két fiú. Maya egy összevissza firkált bukósisak mögül válaszolt. – Sminkelek. Csak nem gondoljátok, hogy festetlen szempillákkal lépek a világ végére? – Ez már az? – nézett kérdőn Fredre Aaron és lemutatott az alattuk elterülő házcsokorra. – Nem, ez még csak Shishmaref, a legnyugatabbra fekvő indiánfalu a Földön. Szólj negyed óra múlva, addig hátramegyek, hogy… – Bálnák, bálnák! – ordította Maya meg sem várva, hogy Fred befejezze mondatát. – Bálnák 2 óránál. Vettem. Föléjük megyek! – játszott rá Aaron orrhangon alkalmi szerepére. A tengeri emlősökből két kamion- és két furgonméretű példány szelte a habokat, olykor-olykor szinte karnyújtásnyira tőlük. Miközben keresztezték a méltóságteljes állatok útját, az általuk kilövellt vízoszlop többször beterítette szélvédőjüket. – Csodálatosak. Lenyűgözőek! – álmélkodtak felváltva a fiatalok a cetek méretén és mozgásán. – Itt Gigaszúnyog, mi folyik odalent? Vétel – szállt volna be King is a bálnalesbe, de hirtelen más dolga akadt. Albatroszokat kellett kerülgetnie. A lázas manőverezés közben elsodródott társaitól, de a fedélzeti navigátor segítségével percek alatt visszatalált a helyes irányba. Újra megpróbálta feltenni a kérdését, de válasz helyett dobhártyarepesztő örömujjongást kapott a fülébe. – MEGÉRKEZTÜNK! – ordította bele Maya, Aaron és Fred egy emberként a mikrofonjukba. – Akkor végre ehetünk valamit – nyugtázta ivanosan King. Majd leguggolt a világ lankásan tengerbe merülő kavicsos végén a három és fél éltű mellé, aztán elnyúlt és az átkelés részleteit tervezgette – persze a saját elképzelése szerint.

15. FEJEZET

ILYEN NINCS

Nem várt fanfárokat és vörös szőnyeget, a teljes csend azonban, ami fogadta, egy csapásra elnémította az addig csiripelő Mayát is. Még egy kutya sem ugatta meg őket, annyira kihalt volt minden. A mindössze néhány házból és egy repülőtérből álló falucska lakói az ablakból figyelték a furcsa jövevényeket, akik Fred tanácsára magukon hagyták a bukósisakot, úgy tébláboltak fel és alá a parton. – Készüljetek fel Siwon fogadására! – adta ki az utasítást Aaron. – Integessünk neki, már hallom a gépzajt! – Azt hittem, át akarod dobni a fejét a palánkon – adott hangot csodálkozásának Maya. – Csak várd ki a végét! – és Aaron cinkosan Fredre mosolygott. A piros-fehér kisrepülő kisvártatva a közeli kifutóra ereszkedett és megállt. Maya, Aaron, Fred és King már várta Siwont, aki az alkalmi fogadóbizottság láttán annyira meglepődött, hogy nem kilépett, hanem kiesett a kabinból. De hamar visszanyerte lélekjelenlétét s a tárgyra tért, bár rendesen prüszkölt közben. – Sziasztok. Ti lennétek a Jómadaraim? Melyikőtök nyilatkozik nekem először? A sorrend mindegy, úgyis mindegyikőtökkel készítek egy-egy nagyinterjút. – Ebben én nem lennék olyan biztos a helyedben, Siwon. Mi van, ha mi nem akarjuk? – válaszolta Aaron a saját és a csapata nevében. – A sajtó alapvető jogait tipornátok azzal sárba. – És az egyén szabadsághoz való joga talán smafu? – Az én értékrendem szerint a köz tájékoztatásához képest tényleg az. – Talán megkérdezted a közt, ezért vagy ennyire biztos abban, hogy érdekesek vagyunk?

– Nem kellett megkérdeznem. Több százezren követik nyomon a kalandjaitokat a blogom segítségével. – Úha. Pedig nem is csinálunk semmi érdekeset. – Hát, erről azért jópár embernek más a véleménye. Például annak az ablakmosó pasinak, akit lehoztatok a toronyház oldaláról. – Ez csak szóbeszéd. Nem tudod bizonyítani. – Dehogynem. Ő mondta nekem, hogy három ejtőernyős fickó és egy helikopter odarepült hozzá és lehozta őt a 35. emeletről. – A 33.-ról – javította ki King. – Inkább egyél – förmedt rá Maya. – Igen, ez csak azt bizonyítja, hogy King is olvassa a blogot és jó az emlékezőtehetsége – adta az ártatlant Fred. – Halljátok, nem most jöttem fel a pincéből. Amúgy pedig nagyon nem értelek titeket. Sokan a fél karjukat odaadnák, hogy pár percig híresek lehessenek, ti pedig menekültök a lehetőség elől. Tízezrek élnek dúsgazdagon a körülöttük gerjesztett felhajtásból. – Tudjuk, és pontosan ez az, amit nem akarunk – vette át a szót Maya. Nem bírt tovább hallgatni. – Nem szeretnénk reflektorfényben kelni, feküdni, vacsorázni vagy éppen szeretkezni. Saját életet akarunk. Mindentől és mindenkitől függetlent. Önállóan dönteni arról, hogy mit, mikor és miért teszünk, és nem beállni a sorba, mint azok a műmajmok, akik a menedzsereik, jobb esetben pedig a saját kisstílű színjátékaikat adják elő nap mint nap lúgozott agyú közönségüknek. – Panem et circenses, kenyér és cirkusz kell a népnek, ezt már a rómaiak is tudták. Ma sincs ez másként – erősködött tovább saját igaza mellett Siwon. És ha ismertek és elismertek vagytok, olyan ajtók is megnyílnak előttetek, amiket korábban falnak hittetek. Nem tudom, most mit terveztek, de biztos, hogy jóval több pénzből gazdálkodhattatok volna, ha van nevetek, és úgy kilincseltek támogatásért a különböző mecénásoknál.

– Nem kilincseltünk egy helyen sem. Munkából gyűjtöttük a pénzt, és lomokból építettük fel a három és fél éltűt. – Maya! – szólalt meg Fred is, óvatosságra intve a lányt. – Jaj Fred, hetek óta követ minket ez a fickó, szerinted most értesül először a három és fél féltűről? – A herocopterről is tudok. Gigaszúnyog, így hívjátok. De mi a fészkes fenének jöttetek ide? – Úgyis megtudod, ezért jobb, ha elsőkézből. Át akarjuk repülni motoros siklóernyőinkkel a szorost. Semmi különös oka nincs, csak úgy kitaláltuk. Nem akarunk bekerülni a rekordok könyvébe, de még a helyi lapba sem. Magunk miatt csináljuk. – A helyi lapot én sem erőltetném, de a leleplezőblogom olvasótáborát nem hagyom cserben. Akár hozzájárultok, akár nem, benne lesztek. – Jó veled alkudozni. Vagyis jó lesz, de erről majd később. Tudod, tudtuk, hogy nem fogod feladni, és számítottunk arra, hogy megtalálsz minket, bárhova is megyünk. Ezért vártunk meg itt mindnyájan a reptéren, és hogy megkérdezhessük, mit szeretnél tőlünk pontosan – vonta kérdőre Fred Siwont. – Hogy elmondjátok, kik vagytok, mit csináltok, miket csináltatok eddig, mit terveztek, mivel közlekedtek és mi irányítja a tetteiteket. Természetesen sok fotóval, videóval és minden egyéb illusztrációval alátámasztva a nyilatkozataitokat. – Csak ennyi? Az egyik vesémet esetleg ne adjam oda ráadásként? – fakadt ki cinikusan Aaron. – És mi van, ha nemet mondunk? – kérdezte higgadtabban, legalábbis Aaronnál mindenképpen nyugodtabban Fred. – Mint ahogy már céloztam rá, nélkületek is megírom. – És az illusztrációk? – Van elég. És gondolom, úgysem fogtok a hátralévő életetekben végig

bukósisakban mászkálni az utcán. Rajtatok leszek. Ez az egyik erényem. – Hát jó, időt kérünk. Visszavonulunk megbeszélni a hogyan továbbot. Mármint hogy kerékbe törjünk, forró ólmot öntsünk a füledbe vagy széthúzzunk két lóval. – Eredeti a humorod. Te vagy Aaron. Megismerem a hangod. – Jól van, pakolj le a gépről, keress szállást, és holnapra kitaláljuk neked a tutit. Megegyeztünk? Itt úgysincs internet, anélkül csak félkarú óriás vagy. Megegyeztek hát, hogy elnapolják a megegyezést, bár Aaron tévedett, amikor azt gondolta, hogy Walesben nincs világháló. Minden házba be volt kötve, amiről kis idő múlva meg is bizonyosodhatott három társával egyetemben. A reptéri kiszolgálóépület közelébe érve jelzett a telefonjuk, hogy három új „Fontos” e-mailjük érkezett. A feladó Ivan volt. Mind a négyen a második, „Riadó” című üzenettel kezdtek.

Sziasztok. Egyre jobban vagyok, holnap kiengednek, és azonnal indulok utánatok, mégpedig Mr. Kovács, Rettenetes Rozsomák és dr. Manieri társaságában. A doktornak félaléltan elmeséltem a tervet, akit annyira felvillanyozott, hogy felajánlotta a repülőjét és szólt a két rendszeres látogatómnak is. Teljesen begőzöltek. Utólag is bocsánat ezért, de nem volt szándékos és azt hiszem, tőlük nem kell tartani, nem fogják ránkrobbantani a nyilvánosságot. Ám sajna van ennél rosszabb hírem is. Az a gyanúm, hogy mire odaérünk, már Ben is ott lesz. Nemrég felhívtam és összevissza hadovált, folyton ellentmondásba keveredett magával és nagyon képben volt Dawson Cityt illetően. Szerintem az utolsó pillanatban legyőzte a lelkiismerete, és megpróbál lebeszélni minket a szoros átrepüléséről. És ha már itt tartunk, én nem hiszem, hogy bevállalom a csukcsi pacsizást, ezért döntsetek nyugodtan nélkülem az indulás időpontjáról! Hajra Xt®eam! Ivan

Az első levélben a második budapesti áltudósításon hüledezhetett, míg a harmadikban a legújabb magyarországi kalandokról olvashatott volna Maya, Aaron, Fred és King, de mind a négyüket Ivan Bennel kapcsolatos feltételezése foglalkoztatta a továbbiakban. – Hívjuk fel Bent. Úgyis régen beszéltünk vele – ajánlotta Maya a leggyorsabb, legegyszerűbb és leginkább hatásos módszert Ben ellenőrzésére. Miután jobb ötlet híján mindenki gyorsan rábólintott, a kicsi lány már tárcsázta is a Nagytestvért. – Szia Nagytestvér. Mi újság veled? – De vártam már, hogy jelentkezzetek. Velem nincs semmi különös. – Vártad? Hiszen Ivannal beszéltél tegnap. Csak nem elfelejtetted? Talán valami memóriatörlőt ettél? – Dehogy, dehogy. Frissen fogott folyami rákot ebédeltünk ma. Nagyon fincsi és jót tesz az agynak is, úgy tudom. – Folyami rákot ebédelTETEK otthon, az Öbölnél? – Igen. Azaz nem. Velem vannak a lányok és elhoztam őket a Zion Nemzeti parkba. A Virgin-folyóban sok finomság lakik. Az itteni ráknak nagyon édeskés a húsa, valami új alfaj lehet – hebegte Ben egészen meggyőzően. – Na de ne az én ebédemről cseverésszünk, amikor még el sem mondtátok, merre jártok és hogy vagytok. – Azt hittem, Európában vannak a gyerekek az anyjukkal. – Izé, hát korábban visszajöttek. Most velem vannak. És ti hol vagytok? – Hát képzeld, megérkeztünk Walesbe. Minden simán ment, mindenki jól van. Ne aggódj. – Nem aggódom, tudom, hogy ügyesek vagytok – füllentette Ben ezúttal közepesen hihetően. Adnád Ivant egy pillanatra? Elfelejtettem megkérdezni tőle tegnap, hogy az apja mikor jön vissza a csapatépítésről. Hátha ő tudja. Már napok óta nem hallottam az öregről.

Persze szó sem volt semmilyen csapatépítésről, legfeljebb Ben cseléről. Próbálta kipuhatolni kebelbarátja fiának hogy- és hollétét. – Jelenleg nem tudjuk adni. Ő veled ellentétben valami rosszat evett, és most is éppen ennek a következményeit nyögi – egy bokor mögött. – Miért, mit evett? – „Messzeföldi nyalánkságot”. – Na ne, az egyszerűen isteni. Márminthogy istenien hangzik. – És mégis ez történt vele. Túléli. – Hát akkor búcsúzom is. Azaz egy pillanat még. Mikor lesz a nagy nap? – Egyelőre nem döntöttük el. Tudod, első a biztonság, szóval kivárjuk a jó időt. – Nagyon helyes. Támogatom. Mert tudjátok, aki bátornak tűnik, sokszor egyszerűen csak hülye. Ne vállaljátok túl magatokat. Még csak hír sem lenne belőle. – Hát az látod éppenséggel lenne. Most kívántunk Siwonnak jó éjszakát… – Nocsak. Összeismerkedtetek a házikrónikásotokkal? – Nem volt mit tenni. Utolért minket. – Ravasz. És mit terveztek vele kapcsolatban? – Majd holnap eldöntjük. Tényleg, ti mit csináltok most? – Élvezzük a Zion páratlan természeti látványosságait és friss levegőjét. Holnapután indulunk vissza Friscóba. – Puszilom Gretát és Rebeccát. Mi is volt az a dal, amit tanítottak? – Adnám őket, de nem akarnak kiállni a WC sorból. Én meg nem hagyom itt a túrazsákjukat. Majd máskor megbeszélitek. – Rendben.

„Hogy egy bélpoklos békahad keresztezné minden egyes utatokat ti átkozott vérszopók!” – szűrődött be a háttérből Maya apjának hangján egy rá igencsak jellemző szitokszófordulat. – Mi volt ez Ben? – Ah, csak sok errefelé a szúnyog és valaki ezt nehezményezi. Igazat adok neki. Magam sem értem, hogy egy ilyen forgalmas kirándulóhelyen miért nem kezdenek vele valamit. – Ben, őszintén, nem akarsz mondani valamit? – Úhh, mégiscsak jönnek a gyerekek, mert indul a hotelbusz, majd folytatjuk. Puszi. – Szia Ben. – Ez aztán igen – adott hangot csodálkozásának Senor Gomez. – Mint a vízfolyás. Előre begyakorolta talán, hogy mit fog mondani, ha a lányomék felhívják? – Egészen váratlanul ért. Azért hihető volt? – Igen, bár remélem nem ismerte fel Maya a hangom. Elnézést, de ezek a szúnyogok egyszerűen őrjítőek. Majdnem hazavágtam az egész titkos hűveletünket. – Ugyan. Ha már mi is itt vagyunk Walesben, csak nem rejtőzködünk tovább. Az átkelést mindenképpen közelről szeretném végignézni. – Én viszont abban reménykedem, hogy nem kell majd túl közelről követni az eseményeket. Maradjunk csak láthatatlanok, még ha ez azzal is jár, hogy nem láthatunk mindent – fejtette ki álláspontját. – Hát nem tudom. Nem tudom – válaszolta Ben, akinek nem nyerte el maradéktalanul a tetszését cinkosának taktikája. Eközben az Xt®eam a tengerparton hagyott gépparkjuk felé bandukolt. Aaron egyszer csak így szólt.

– Nem várhatunk egy percet sem. Siwon már itt van, holnapra meg itt lesz Ben is, nem beszélve az Ivannal érkező siserahadról. Aki bújt, aki nem, én reggel elindulok. – Tudod, hogy egyedül nem engedünk el! – vágta rá határozottan Maya. – Megnéztem az időjárás-előrejelzést. Holnapra tűrhető időt ír. Az ég borult lesz, helyenként köd várható, de a szél csak késő délutánra erősödik fel kissé. Ám az sem vészesen. Nem mondom, hogy ideális a szoros-átrepüléshez, de Aaron érveit, meg az itteni éghajlatot figyelembe véve elfogadható feltételekre számíthatunk holnap – jelentette ki Fred. – Részemről sincs akadálya a holnapi indulásnak – mondta King. – már alig várom, hogy felbukkanjon az orosz part. – Akkor nyomás aludni, reggel kipihenten kell ébrednünk – adta meg magát Maya a többség akaratának, de az utolsó szó jogáról ezúttal sem akart lemondani. – Hohohó, még nem is vacsoráztunk – méltatlankodott King. – Pont te mondod, aki az előbb toltál be egy óriásszendvicset? – Maya, az csak előétel volt. – Óh, mindjárt megsajnállak. – King mostanában egyszer eszik egy nap. Akkor kezdi, amikor felkel és akkor hagyja abba, amikor lefekszik. Közben legfeljebb szünetet tart – foglalta össze fura társuk látványos átváltozását Fred. Már jócskán elmúlt este kilenc óra is, mire a fiatalok végeztek a vacsorával. A tisztálkodás és lefekvés előtt még egyszer átbeszélték a másnapi teendőket lépésről lépésre. A herót Fred, a három és fél éltűt Maya vezeti, Aaron és King pedig folyamatosan látótávolságban marad. Elméletben két és fél óra az út oda, magától értetődően visszafelé is ugyanannyi. Ha reggel nyolckor nekivágnak, a delet már biztosan Oroszországban ünnepelhetik, s késő délutánra újból ÉszakAmerika földjén landolhatnak. Nem is olyan bonyolult. – Nézzétek, ez egyszerűen mesés – mutatott fel az időközben az égen megjelent

északi fényfátyol lágyan mozgó játékára Fred. – Lilás-zöld. Giccses. Elüt egymástól a két szín – ugratta Maya a jóbarátját. – Tudod, a dédapáink idején még ezrek zarándokoltak a végtelen horizont felé, az északi fényt aranypornak gondolván a biztos fagy- és éhhalálba. Remélem, csak engem bosszantasz ezzel a gyermeteg megjegyzéseddel. – Nyugi. A válaszom: egyértelműen igen. Az lenne az igazi, ha csillagok is hullanának közben. – Ilyenkor nyáron és főleg világosban kész csoda, hogy egyáltalán ezt is láthatjuk. Hirtelen azonban két nagysebességű fénygömb zuhant alá a látohatáron. Maya, Fred és King szólni sem tudott a gyönyörűség láttán, egyedül Aaron kapcsolt. – Tessék. Kettőt is intéztem neked szivi. Most már mehetünk aludni? Mielőtt választ kapott volna kérdésére, új levélre figyelmeztető üzenet miatt mind a négyük telefonkészüléke pittyegésbe kezdett. A másnapi próbatétel okán azonban előbb nyugovóra tértek a fiatalok, s ki-ki a saját fekhelyén olvasta Siwon friss és ropogós bejegyzését. A felvezető sorok kivételesen lényegretörő módon voltak megfogalmazva, de a folytatásban a zugkrónikás ezúttal már nem tudott takarékoskodni a barokkos szóvirágokkal és harsogó stílusát is megőrizte.

Jómadarak – A nagy találkozás

Csak keresem a megfelelő szavakat, de nagyon nehéz leírni azt az érzést, ami az elmúlt fél órában a hatalmába kerített. Hihetetlenül boldog vagyok, ugyanis beérett eddigi legnagyobb munkám gyümölcse. TALÁLKOZTAM VELÜK! Igen, velük, a Jómadarakkal. Pedig már majdnem lemondtam róluk, ugyanis az utolsó hozzájuk kapcsolható információt két nappal ezelőtt Kanadában, Dawson Cityben gyűjtöttem be. Ráadásul akkor is csak közvetett bizonyítékokra bukkantam, őket magukat

Whitehorse-ban láttam utoljára (és előszörre is). Dawsonban csak a kísérőiket sikerült megfigyelnem, őket viszont egészen közelről. Két napja aztán se kép, se hang, pedig alkalmi segítségemmel, Nelson pilótával átfésültük egész Alaszka államot, de legalábbis a Yukon folyót és azt a csapást, amit a Jómadarak követhettek a Bering-szorosig. A lázas kutatás nem járt eredménnyel, ezért megpihentünk Kotzebue városkában és már-már a dolgavégezetlen visszaindulást fontolgattuk, amikor váratlanul ránk mosolygott a szerencse. A Kotzebue-öbölben végigfutó sejtelmes naphídban gyönyörködtem, amikor a távolban egy hihetetlenül gyorsan haladó repülő hajóra lettem figyelmes. Elővettem a távcsövem és lám, a Jómadarak három és fél éltűjét hozta be a fókusza. Több sem kellett, ugrasztottam az „irálist”, azaz Nelsont, s azonnal utánuk eredtünk. Kiderült, hogy kár volt annyira kapkodnunk, mert a Jómadarak úticéljuk helyszínén, Walesben önként jelentkeztek nálam. Szemtől szemben álltunk egymással a falucska repülőterének betoncsíkján. Én magam sem hittem el, de láthatóan alig várták, hogy kiszálljak a gépből. A fogadóbizottság egy lányból és három fiúból állt, akikkel kedélyesen elbeszélgettem. Kár, hogy csak a hangjukat hallhattam, mivel az arcukat bukósisak mögé rejtették, de kétséget sem hagytak afelől, hogy ők a Jómadarak, akiknek hetek óta figyelem minden lépését. Azt is elárulták, hogy Wales utazásuk végállomása, és hogy nagy dobásra készülnek, de a részletekbe nem avattak be. Sebaj, innen már nem menekülhetnek el előlem. Majd holnap tovább faggatom őket. Nem lennék meglepve, ha meglepetéssel rukkolnának elő. Addig viszont zárom soraim, jöjjenek holnap is, hölgyeim és uraim. Siwon

– Mintha hatottak volna rá a szavaid Maya. Siwon kevesebbet írt le annál, amit tud. Pedig fordítva szokott lenni – suttogta oda Fred az ágyából a lánynak. Már csak ők ketten maradtak ébren. – Szerintem is. Lehet, hogy Siwon nem is maga az ördög? – Azért várjuk ki a végét. Amúgy már megvan az ellenszer, ha esetleg visszaváltozna ördöggé.

– Ahaaaam – ásított Maya egy hatalmasat. – Majd holnap elmondod. Igazából Siwonnak a kísérőkre tett megjegyzését sem fogadta be az agya. Bealudt. – Hát jó. Jó éjt. Én még gyorsan átfutom Ivan harmadik levelét. Fred sem akadt fenn nagyon a kísérős részen, amelyre leginkább az adhat magyarázatot, hogy azt a Siwon tudósítást, amiben Ben és Senor Gomez urak is szerepelnek, egyedül a hiányzó Ivan olvasta. Ámde mint tudjuk, lábadozás közben is a csapat érdekeit szolgálta, harmadik beszámolóját Ivan Mr. Kovács személyes élményei alapján fogalmazta meg.

Keletről nyugatra

Üdvözlet mindenkinek a zsír Magyarországról. Tegnap elhagytuk Budapestet és keletnek indultunk, hogy megnézzük az itteni prérit, a pusztát, majd nyugatnak mentünk sokat, hogy megismerkedhessünk a magyar tengerrel. Először is a magyar préri nem véletlenül puszta. Elnézve messzire ugyanazt a semmit látja az ember, mint a közvetlen közelében. Síkság és gyér növényzet, utóbbi elsősorban a gyilkos napsütés és a helyben tenyésztett szürkemarhák, rackajuhok és mangalicák miatt nyárra szinte teljesen el is tűnik. Érdekesek a rudas kutak, meg az ottani jelmezes, vagy ahogy ők mondják, népviseletes emberek, és klassz csárdákban jókat lehet enni. Este már a Balatonnál folytattuk a kirándulást. Mivel éjszakai sötétségben nem nagy élmény a természet, ezért elmentünk bulizni. Hát mégiscsak csoda a természet éjszaka, a magyar lányok tuticsúcsok… Amúgy nappal már a Balaton is jól néz ki. Bár a tó maga kicsi és elég uncsi, egy valódi hullám sincs rajta, azért az északi partja a déliről nézve eléggé tök jó. A kis hegyek és a víztükrön látható napfény nagyon vaj háttér lehet művészeknek és szerelmeseknek, a szerelmes művészeknek pedig maga a hipertutizsírvaj. Itt is vannak szuper éttermek és olyan sok van belőlük, hogy akár egy évbe is beletelne végigburkolni az összesben a paprikával főzött csirkét meg a Kundell lepényt. Most még maradunk itt néhány napot, aztán majd elmegyünk innen is. Hát, ha előbb nem, legközelebb megint jelentkezem (Ivan). Addig mindenki mindenkit ölel és csókol, mármint hogy nem mi csináljuk itt mindenkivel és főleg nem egymással, hanem

otthonra küldünk minden jóból sokat. Maya, Ivan, Aaron, Fred és King

16. FEJEZET

KÖNNYCSEPP A TENGERBEN

Másnap reggel – Bent leszámítva – mindenki egészen jó hangulatban ébredt. Ivan és háromtagú szurkolótábora kelt legkorábban, hogy már reggel hatkor nekivághassanak a majd öt órás repülőútnak. Az egy órás időeltolódás következtében délelőtt háromnegyed tízre számolta Manieri doktor az érkezésüket. Jól kalkulált, bár végül mégsem akkor landoltak. Na de erről majd később. Ha nem is annyira korán, mint Ivanék – az eltérő időzóna miatt közel két órával később – de bőven hét előtt az Xt®eam apraja és nagyja is kikászálódott a hálófülkéből. Maya nagyra nyitotta a szemét és a napot fürkészte, de az sehogy sem akart előbújni a felhők takarásából. – Ez nektek a jó idő? – Talán napozást terveztél mára? – kérdezte Aaron a kinti levegő hőmérsékletéhez hasonlóan meglehetősen fagyosan. Nem szerette, ha bárki is akár csak a látszatát kelti annak, hogy keresztül akarja húzni a terveit. – Ugye nem akarsz ebből kiindulva valami egetrengető ostobaságra kilyukadni? – Mire célzol? – A szívedre, akarom mondani szívességet akarok kérni tőled. Ne rontsd el ezt a reggelt. Ne izguld túl a szitut. Nem lesz semmi baj. Oké, bármi megtörténhet, na de annak a fordítottja is. – Tudom, a női megérzésem most valahogy nem jelez. Persze lehet, hogy csak lefagyott a szoftverem ebben a hidegben. – Na látod. Eddig mindig megérezted a rosszat. És most nem fúj riadót a kis mimózalelked. Zéró para. – Nem is mimóza, kikérem magamnak! – És ezzel Maya kirohant a kabinból. A tenger békés hullámai valamelyest megnyugtatták, de igazán kiakadt Aaronra. Hogy merészelte mimózának nevezni őt, aki férfiakat megszégyenítő módon repked a levegőben bármilyen eszközzel, ami csak a keze ügyébe kerül.

Rendben, a vérdenevérek miatt tényleg aggódott egy kicsit. Hát jó, nagyon. De akkor is. Egyszer csak megjelent előtte a három fiú. Aaron és King talpig Xt®eam felszerelésben virított már, és Fred fejére is felkerült a bukósisak. – Rád várunk, hercegnő – szólt kedvesen Aaron a sisakrostélya mögül Mayának. – Szóval már nem vagyok mimóza? – De az vagy. A mimóza egy szép virág, a helyedben nem húznám fel ennyire az orrom egy ilyen apróság miatt. – Jól van, mondjuk, hogy meggyőztél. Induljunk. A Maya és Aaron közötti szóváltás következtében a tervekkel ellentétben egy órás csúszással, röviddel 9 óra utánra módosult a rajt időpontja. A tényleges indulás előtt mindenki elfoglalta kezdőpozícióját, és még egyszer átfuttatta fejében az előre aprólékosan átbeszélt cselekvési tervet. Aaron végül kiadta a startjelet, ami nem volt más, mint hogy besétált a vízbe, felugrott egy hullámra, közben beindította a hátára erősített légcsavart, előredőlt, s amikor már megítélése szerint kellő sebességgel hasította a vizet a deszkájával, fellőtte a siklóernyőjét, amely kifeszülvén felfeküdt a szélre és magasba emelte a bátor ifjút. King is így tett, míg Maya a három és fél éltűvel, Fred pedig a heróval követte őket az ismeretlenbe, amit persze előzőleg alaposan feltérképeztek. Az út első tíz percében bal kéz felől egy sziklazátonynak, a Fairway Rocknak kellett volna feltűnni, ám még egymás piros jelzőfényeit is csak nehezen tudták kivenni az őket körülvevő egyre sűrűsödő tejfehér páramasszából. – Repülő Szőnyeg hívja Aaront. Aaron jelentkezz! Vétel. – Szia Repülő Szőnyeg, itt Aaron. Mi a pálya? Vétel. – Tudd meg, hogy nem vagyok mimóza. – Jaj, nem vagy mimóza. Lépjünk már túl rajta. Hol járunk? – Alaszka és a Kis Diomed-sziget között félúton. Eddig úgy tíz mérföldet haladtunk – kapcsolódott be Fred Maya és Aaron tarsalgásába.

– Soha nem bocsátom meg a mimózát – ragozta tovább Maya a semmit, megszüntetve ezzel a szóbeli kapcsolattartást Aaronnal. Az azt követő bő negyed órát színtiszta duzzogással töltötte Maya a három és fél éltű irányítópultja mögött. Senkihez nem szólt, s a többiek rádiózását is csak fél füllel hallgatta, igaz ők sem beszéltek sokat. – VÉSZHELYZET, VÉSZHELYZET! Aaron fényét nem látom – ordította egyszer csak King. – Itt Gigaszúnyog. Közelebb repülök. Hol is vagy pontosan? Vétel. A vészjelzés a Kis Diomed és a Nagy Diomed-sziget közötti sávból érkezett. – Repülő Szőnyeg, Gigaszúnyog. Leszálltam a Kis Diomed-szigeten – jelentette King. Egyelőre nem látok semmit. Vétel. – Itt Gigaszúnyog. Odamegyünk mi is. Maya, ugye figyeltél? Rád vonatkozik a mi. Vétel. – Itt Repülő Szőnyeg. Már úton vagyok. Vége. – Itt irális – jelentkezett be egy ismeretlen hang az éterből. Mi is odamegyünk. Vétel. – Itt Charlie Foxtrott Delta 3. Dr. Manieri beszél. Két percen belül odaérünk mi is. Vétel. – Itt pedig Icaros és a Nagytestvér. Nekünk is két perc kell. Vétel. Maya hátán végigfutott a hideg, majd egész testét melegség öntötte el, és elszállt minden félelme. Az a két ember, akiről feltétel nélkül elhiszi, hogy képes segíteni, Big Ben és az édesapja perceken belül csatlakoznak a mentőexpedícióhoz. És megtalálják Aaront! Egészen biztosan!

– Mikor láttad utoljára? – esett neki Kingnek Fred rendkívül feldúltan, amint

kiszállt a kis sziget partján a heróból. – Öt perce még villogott a fény. Aztán a rádiója is elnémult – közölte a rossz hírt King leszegett fejjel. – Hol van? – kiabálta a két fiú felé rohanva Maya szinte önkívületi állapotban. – Mit tettél vele? – csúszott ki a száján véletlenül a kérdés, de King egyelőre szemrebbenés nélkül tagadott. – Én? Semmit. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre lejjebb ereszkedik, aztán elvesztettem szem elől. – Mit tehetünk? – kérdezte az éppen akkor odaérő Siwon. – Egyelőre megvárjuk a többieket, pár perc és lesz meg két repülőnk – válaszolta Fred a segítőkész ellenségnek. Nem telt bele 2 perc, és egy juharfaleveles zászlót viselő túragép, valamint egy bordázott fémlemezekkel borított hidroplán is a helyszínre ért.

– Apa! Apa! – rohant Senor Gomez fele sírva Maya. – Apa! – Ne félj lányom. Megmentjük a barátodat! Bízz bennünk – és amilyen szorosan csak tudta, magához ölelte Maya zaklatottságtól remegő testét. Ben eközben összehívta a hirtelen keletkezett sokadalmat, akik, miközben rá figyeltek, a szemük sarkából a tengert fürkészték párhuzamosan. – Uraim. Én Big Ben vagyok, és miattam kerültek bajba ezek a gyerekek. Én segítettem nekik összeszerelni azokat a járműveket, amelyekkel el tudtak jönni idáig. Vessenek meg ezért, ha akarnak, de most szükség van minden segítségre. Mindenek előtt Önökre és a repülőgépeikre. Aztán majd ítélkezhetnek felettem, vállalom a felelősséget. – Remélem, mihamarabb sikerrel járunk – adta tudtára Siwon mindenkinek, hogy ki akarja venni a részét Aaron kereséséből. – Azt mondja meg Ben, ki merre induljon. Fogytán az időnk. A víz hideg, még

ha a búvárruha egy darabig meg is tartja a hőt – sürgette a kényszerűségből parancsnokká feltört óriást Manieri doktor, Mr. Kovács és Rettenetes Rozsomák heves bólogatásától kísérve. – A tengeráramlás itt északról délre halad, szerintem dél felé kellene kezdeni a kutatást – javasolta Fred. – Rendben, akkor a Siwon és a Manieri féle csapat délnek indul, az egyik nyugati, a másik keleti irányba körözve. Mi északnak megyünk Senor Gomezzel és Mayával, Fred és King pedig a szárazföld felett repked fel-alá a heróval és a parti részeket figyelik. Nem lehet messze a fiú. Ha még él – az utolsó félmondatot már csak gondolatban tette hozza Ben. Nagyon odavolt, szinte fiaként szerette Aaront.

A keresőcsoportok az eligazítást követően azonnal elindultak a megbeszélt irányokba. A köd is lassan felszállt, de nem jártak sikerrel. Délután 1 óra is elmúlt, mire ismét egybegyűltek. A hangulat gyászos volt. – Be kell vonni az amerikai és az orosz partiőrséget is! – vetette fel Rettenetes Rozsomák. Általános riadót kell kiadni 100 mérföldes körzetben. – Már hívtam az amerikaiakat, de a walesi bázis még csak nem is reagált – mondta csüggedten Ben. – Menjünk vissza Walesbe, hátha csak valami műszaki probléma akadályozza a parti őreinket – dobta be kissé naiv feltételezését Senor Gomez. Értelmesebb ötlet híján mindannyian visszarepültek Walesbe, hogy személyesen keressék fel a szolgálatot. – Soha többet ne gyere ide, te megátalkodott gonosz! Te sátán! – hozta a szél már messziről a parti őrök háza felől a hangot az odaigyekvő keresőcsoport felé. – Nem nagy kérés. Boldogan elkerüllek te félnótás akár az idők végezetéig is! – érkezett a nem kevésbé fajsúlyos válasz. A furcsa párbeszéd Josh, a 39 éves egykori pap és a 46 éves levitézlett színész,

Joshua között zajlott. A helyiek már megszokták a két félkegyelmű alkoholista állandó veszekedését, Ben és csapata azonban visszahőkölt az ajtónál, ami hirtelen kivágódott és egy őszes, bozontos hajú és szakállú figura tántorgott ki rajta. Joshua láthatóan felgyorsított volna a tőle telő legnagyobb sebességre, de az előtte álló sok ember láttán visszavett a lendületéből. – Jó napot, ez a partiőrség bázisa? – érdeklődött Ben. – Ez volt. Már megszüntették. Tavaly, vagy tavalyelőtt vagy azt hiszem…. Hukkk – és hirtelen émelyítő hering-hagyma-vodka szagúvá vált a levegő körülötte. – Gyors és hatékony segítségre lenne szükségünk. Egy 18 éves fiút keresünk. Délelőtt tűnt el a tengeren a Kis Diomed és a Nagy Diomed-sziget között a Bering-szorosban. Van rádiójuk, hajójuk, emberük? – Volt, de mindent elvittek Noméba. Őket keressék. Aaaahrrrrr, jaaaaaj. – Azért bemehetnénk? Hátha akad itt térkép, meg más információ ilyen esetekre. – Vigyázzanak ezzel a fickóval. Aahhrpfujjaj. De menjenek csak. – Jó napot. Maga a parti mentő? – Csak Josh. Semmi parti, semmi mentő. Semmi. Talán már Josh sem – tette hozzá egy gondolatnyi szünet után. – Bajban vagyunk, és minden segítségre szükségünk lenne. Egy 18 éves fiút keresünk. Délelőtt fél 11 táján veszett nyoma a szorosban a két sziget között. – Akkor nézzenek körül. Ha találnak valami használhatót, a maguké. Én csak térképeket tudok adni, meg rádión felhívhatjuk a környékbeli hajókat és légijárműveket, meg az oroszokat. Mással nem szolgálhatok. Hacsak egy kis lélekerősítőt nem kérnek – fogalamazta meg Josh az állapotához képest meglepően összeszedetten. – Mutassa meg, hol vannak a térképek. Majd kiszolgáljuk magunkat – kérte Fred isten egykori szolgáját. Bonyolultabb műveletre nem merte bíztatni. A fél deci/órás viszkifogyasztású walesi rámutatott egy szekrényre, aminek

kinyitását Rettenetes Rozsomák vállalta magára, és egyúttal annak kockázatát is, hogy ráborul egy fazék romlott étel, vagy egyéb gusztustalansággal kell szembesülnie. Végül mindössze egy kupac irat hullott a földre, amelynek mélyéről néhány nagyon pontos katonai műholdfelvételt sikerült kimenteni, meg egy listát, amely a 300 mérföldes körzeten belüli amerikai és orosz állandó rádióügyeletek elérhetőségeit tartalmazta. Maya eközben a parton sétálgatott és a látóhatárt vizsgálta, hátha Aaron felbukkan. Ehelyett Joshuába botlott.

– Miért iszol? – szegezte kérdését minden előzmény nélkül az apja korabeli emberi roncsnak a lány. Joshua ugyan lassan, de meglepően őszintén válaszolt neki. – Tudod, most már leginkább azért, mert bánom, hogy annyi évet elpazaroltam az ivással. Csinálhattam volna értelmes dolgokat, mint más, de azt gondoltam, a problémákra a legjobb megoldás az alkohol. – Nem lehet, hogy a legfőbb gond maga az alkohol volt? – De, pontosan így van. – És nem gondoltál rá, hogy abbahagyod? – Talán kétszer, de mindig közbejött valami, ami újból elgyengített. – Van családod? – Volt. – Mi történt velük? – Nem tudom. Eljöttem és megszakadt a kapcsolat. A fiam már biztosan felnőtt, a lányom annyi idős lehet, mint te. 17 vagy, ugye? – Már betöltöttem a 18-at. Van két gyereked? Nem hiányoznak?

– Óh, dehogynem, minden nap, minden órában – és töltött még egy dupla vodkát a poharába, de előbb az üvegben maradt triplával végzett két óriási nyeléssel. – Szerintem örülnének neki, ha megkeresnéd őket. – Ilyen állapotban? – Ha józan vagy, és megfésülködsz, nem nézhetsz ki rosszul. Biztos van néhány jobb ruhád, amit fel tudsz venni. Nézd – mutatta a telefonja kijelzőjét – itt van ez a közösségi oldal. Mondd a nevüket, beütöm, hátha rajta van valamelyikük. – He, ne olyan gyorsan. Majd holnap inkább. – Csak nem félsz? – Okos lány vagy te. Jól látod, félek. – Mitől? – Hogy nem kellek nekik. – Ezt csak úgy tudod meg, ha hírt adsz magadról. Gondolom akkor hallottak felőled utoljára, amikor leléptél. – Tizenkét éve már, hogy leléptem. Éjjel volt, mindenki aludt. Írtam egy levelet, hogy mindnyájunknak jobb lesz ez így, ha én elmegyek. – Azóta nem is kerested őket? – Egyszer akartam, de végül nem tettem meg. Josh majdnem rábeszélt. De sajnos nem volt elég meggyőző. Te még hasonlítasz is kicsit a lányomra. A feleségem, azazhát a volt feleségem ecquadori. A kis Estrella az ő vonásait örökölte. Biztosan gyönyörű lánnyá cseperedett. – Mi voltál, amikor még hasznos tagja voltál a társadalomnak? – He, micsoda kérdéseid vannak. Tudod soha nem éreztem a társadalom hasznos tagjának magam, de még csak a részének sem nagyon. – Miért?

– Jaj, ne kelljen már erre is válaszolnom. – A kedvemért tedd meg. Kérlek. – Hát jó. Tudod, amikor ennyi idős lehettem, mint most ti, még tele voltam tervvel. Színésznek készültem, ezért Seattle-ből Los Angelesbe költöztem. Pedig otthon volt egy egészen ütőképes rock banda, amiben énekeltem. De többet akartam, kiszálltam, és lassan, de biztosan eltűntem a süllyesztőben. Volt persze néhány jó évem, de soha nem értem el kitűzött céljaimat. – Mik voltak a céljaid? – Híresség akartam lenni. Ünnepelt sztárszínész. Ehelyett koszos éttermekben robotoltam. – Azért csak sikerült valamit elérned? – A legnagyobb szerepem egy ismeretterjesztő légikatasztrófa-filmben volt, én játszottam a parancsnokot, aki lehozott egy lyukas törzsű gépet. Aztán melóztam áldozatkaszkadőrként, tudod, aki a rendőrségi helyszíneléseken a hulla körvonalában fekszik. Meg öt évig futottam a köreimet az egyik filmstúdió élményparkjában énekesként. Napi négyszer-ötször daráltuk le ugyanazt a tíz számot. Az elején még szerettem, jó volt az életem, megnősültem, és megszülettek a srácok. A vége felé azonban már csak egy üveg viszkivel bírtam ki az iparszerű szórakoztatás gyötrelmeit, műsorblokkonként… Maya bizonyára elkomorodott volna Joshua történetét hallva, de eredendően is rossz kedve volt, ezért nem változott számottevően a hangulata. Időközben Ivan is melléjük kuporodott és feszülten figyelte Joshua szavait, hiszen – bár nyíltan sosem merte bevallani – de ő maga is sokszor eljátszott már a színészi pálya gondolatával. – Én is színész akarok lenni, akárki akármit mond – tört ki belőle a beismerés Maya legnagyobb meglepetésére, de hagyta, hadd folytassa a beszélgetést Joshuával. – Ugyan már fiacskám. Nézz meg engem és okulj a példámon. – Nem törvényszerű, hogy az ember kudarcot valljon.

– Ez így van, ám a legtöbb álmodozóval, hacsak nem különösen brilliáns tehetség, és nincs jókor jó helyen, az történik, ami velem. Nem véletlenül nem lettem sztár. Nem véletlenül nem vagyok senki példaképe, hiszen senki sem ismer. Nemcsak most, de akkor sem volt ez másként, amikor még játszottam. Ha eljutsz Hollywoodba, a lehetőség kapujába, soha ne fogadj el középszerű ajánlatot, még ha aznap nincs is mit enned. Ne elégedj meg félmegoldásokkal. Csakis a legjobbra törekedj. És csakis az a legjobb, ami az álmaidat is felülmúlja. – Te is így építetted a pályádat? – Szerinted itt tartanék akkor? – És miért nem követted ezeket az elveket fiatalkorodban? – Mert akkor még nem voltak elveim. Nem volt, aki elmondta volna, mit hogyan csináljak. – És mi van, ha egyszer úgy adódik, hogy bele kell mennem egy mellékszerepbe? – Akkor nagyon nehezen tudsz kilépni az alárendeltek skatulyájából. – És mi van, ha nem is akarok világsztár lenni? – Akkor miért érdekel a színészet? – Hát nem feltétlenül a szereplési vágy, hanem maga a szerep vonz. Már nem is tudom ki mondta, hogy azért választotta a színészi pályát, mert nem tudta eldönteni, milyen mesterséget tanuljon ki. Színészként viszont az összeset eljátszhatja. – Szép gondolat, de egyet mondok neked. A színész sikerének mércéje a népszerűség. Ha nem akarsz mindennél ragyogóbb csillag lenni a szórakoztatóipar egén, sikeres sem lehetsz ebben a szakmában. – Gyertek, gyertek. Ezt látnotok kell nektek is! – szólította barátait Fred a három és fél éltű ajtajából igencsak idegesen. Maya és Ivan azonnal odaszaladt. Fred a szamítógépén egy videófájlt nyitott meg. Magyarázatként ennyit mondott csak. – Ezt az Aaron sisakjába szerelt kamera rögzítette. Tegnap építettem be, hogy

Siwon arcát fel tudjuk venni. Kár, hogy ma délelőtt nem figyeltük élőben… A képernyőn hosszú percekig csak fehérséget, suhogást és bizonytalan körvonalakat lehetett kivenni. Egyszer csak Aaron kiabálása törte meg a felvétel unalmát. – King, King, segíts! Szólj be rádión Mayának, hogy azonnal jöjjön ide! Lemerült a rádióm és pattognak a zsinegek az ernyőmben. Két perc és szétesik. Le kell szállnom! King láthatóan és hallhatóan Aaron közvetlen közelében repült, ám amit mondott, valósággal leforrázta Mayát és Ivant, sőt Fredet is, pedig ő már másodszor nézte meg ezt a részt. – Bocs haver, ezúttal tényleg vesztettél! – kiáltotta King jól hallható kárörömmel és eltűnt a fehérségben. Szerencsére a kamera a zuhanás utolsó pillanatáig aktív volt, így egy felettébb érdekes részletet is rögzített. Aaron becsapódása előtt fedélzetdeszkákat lehetett látni. Barátjuk nem a tengerbe zuhant!

17. FEJEZET

VAN REMÉNY?

Fred, megkérve Mayát és Ivant, hogy tereljék el King figyelmét, harmadszor is lejátszotta a felvételt, ezúttal mindenkinek, aki csak részt vett a kutatásban. Ben a vetítés végén Rettenetes Rozsomák tanácsára újra kineveztette magát seriffnek Josh és Joshua segítségével – akik tartalékos parti őrként vészhelyzet esetén bárkit felkérhetnek segédjüknek – majd kiment Kingért, akit hátraszorított karral kísért vissza az épületbe. És újfent a kanadai indián sietett segítségére, akinél „bármikor szükség lehet rá alapon” bilincs is volt. Elkérte tőle, Kinget pedig egy székre ültette a fallal szembe, és mielőtt mindkét csuklójára rákattintotta a nemesacél abroncsot, a láncot átfűzte egy jókora polcrendszer karvastagságú lábán is. Közben csak ennyit mondott neki: – Tudod, három dolgot semmiképpen sem rejtegethetsz sokáig: a Napot, a Holdat és az igazságot. Nem én találtam ki, hanem Buddha úgy 1500 éve. Ő okos fickó volt, nem úgy, mint te – és ezzel magára hagyta a megtévedt fiút, aki megszégyenülése óta egy szót sem szólt. Erre sem felelt. A parti őrház másik szobájában eközben minden jelenlévő azt találgatta, vajon milyen hajóra eshetett Aaron, és hogy annak személyzete miért nem jelentette az esetet Noménak, vagy akár az oroszoknak. – Küldjünk újabb körüzenetet, de ezúttal a térségben tartózkodó hajóknak címezve – vetette fel Senor Gomez. Josh nem akarta, mert nem is szokás bő lére ereszteni a segélykérő frekvencián küldendő üzeneteket, ezért ennyit küldött csak. „Haladéktalanul jelezzenek vissza a walesi tartalékbázisra, ha bármi szokatlant észleltek augusztus 15-én, szerdán 10.20 és 10.45 között!” Azonnal befutott néhány válasz, de egyik sem lendítette túlzottan előre a kutatást. Egy rózsaszín fókáról, egy álcázott japán bálnavadász hajóról és egy azt üldöző sárga-fehér, orosz tengeralattjáró-kísérő őrnaszádhoz hasonló vízijárműről érkezett jelentés. Égből potyogó motoros siklóernyős búvárt nem jelzett senki sem.

Holott az adott időpontban a Kis és a Nagy Diomed-sziget között el kellett haladnia valaminek, amelynek deszkázatára zuhant Aaron. Ebben kivétel nélkül egyetértett mindenki, s nem is tévedtek. Végül kizárásos alapon – a rózsaszín fókát és az üldözőnaszádot elvetve – a japán bálnagyilkosokra gyanakodott a keresőcsapat. Az tűnt a leginkább logikusnak, hiszen egyedül nekik lehetett takargatnivalójuk. Szerencsére Aaron nem a sunyi bálnavadászok, hanem az őket napok óta követő, mindenre elszánt kapitány, dr. Amos Cavendish és lelkes legénysége karjaiba zuhant. Ám Aaron eltűnésének időpontjában az események hirtelen felgyorsulása és egy későbbi sajnálatos félreértés miatt mindez csak másnap bizonyosodott be. – Aljoska, Aljoska – rohant ordítva Kolja, a Mobyduck másodkormányosa – a szabályzatra fittyet hányva – a kapitány helyett barátjához, a másodtiszthez és elsőkormányoshoz. – Egy repülő búvár esett a fedélzetre! – Mit beszélsz? Megszegted a fogadalmat, és meghúztad a vodkásüveget talán? – Nem, ez most halálosan komoly. Angolul nyöszörög a srác, annyit értettem csak, hogy hello. – Akkor azonnal vigyük Cavendish kapitányhoz! A becsapódás során a testet ért ütések zömét ugyan felfogta a korszerű védőruházat, ám Cavendish doktortól már semmi sem menthette meg a kiszolgáltatott Aaront. A jószándékú nyugalmazott állatorvosból átváltozott elszánt tengeriemlős-mentő a fiún a sokkhatás jeleit észlelte, bár nem tudta, hogy szótlan remegését leginkább a kezében tartott injekciós tű, semmint a pár perccel azelőtt átélt zuhanása okozta. – Oppá, ez a bálnaaltató kivonat volt. Na jó, csak vicceltem, hiszen azt egészen más polcon tartom – igyekezett volna oldott hangulatot teremteni a doktor. Ekkor azonban… – Papaaa, megtaláltam. Claudia mondta, hogy az előző viharban leborult a polc, és lehet, hogy egy-két fiolát nem úgy rakott vissza, ahogy te betáraztad – kiabálta az öltözőből átminősített ideiglenes vizsgálóba Laura a kamrából. – Ez esetben, ismeretlen repülő barátom, sajnos mégsem vicceltem. Van egy kis

extraszabadsága. Holnap találkozunk az ebédnél – tárta szét a kezét dr. Cavendish. – Hogy… – vonta volna kérdőre maradék erejével Aaron a megmentőjét, de szava elállt, izmai elernyedtek, szemei lecsukódtak. Megkezdte 24 órás mélyalvását. – Jól van neki – kommentálta a történéseket Kolja látható irigységgel. – Ne akarjon cserélni vele! – Olyan, mint másnapi? – Olyan, pontosan. – Uhh, nem lenni jó. – Most pedig mindenki menjen vissza a helyére és kergessük le a térképről végre azokat a brigantikat! – adta ki határozott utasítását a kapitány. – Még a végén meglógnak. Kitartásuk meghozta gyümölcsét, az első csatát fölényesen megnyerte a Mobyduck. A menekülő japánok zátonyra futottak és feladták magukat az oroszoknak. A Mobyduck az első sikeres bálnamentő-akció után Kotzebue kikötője felé vette az irányt. Fárasztó és feszült napokat töltöttek a tengeren és a fiatal repülőbúvár helyzetét is tisztázni akarták végre. De annyira kimerültek, hogy a várhatóan bonyolult ügy intézését jobbnak látták reggelre halasztani. A kikötés és egy ízletes vacsora elfogyasztása után dr. Cavendish és legénysége visszavonult a kabinjába és ki sem dugta a fejét másnap reggel kilencig. Hogy miért nem válaszolt a Mobyduck a Wales-ből küldött segélyüzenetek egyikére sem? Fogták ők ugyan mindkét jelet, de az elsőnél mindenki Aaron mellett izgult távol a rádiótól, a másodikról pedig azt gondolták, nem vonatkozik rájuk. A Mobyduck ugyanis Vlagyivosztokból indult, ezért a rajta tartózkodók egy teljes nappal előbbre jártak. Nem vették figyelembe a Csendes-óceánt kettéosztó dátumválasztó vonalat, amely azon a vidéken a Diomed-szigetek között húzódik. Következésképpen az ő augusztus 11-éjükön nem történt semmi különös, hacsak az nem számít annak, hogy a vörös hajú, szeplős, szemüveges és

felettébb bájos Laura Cavendish aznap töltötte be 18. életévét. Walesben ezzel szemben a helyi lakosokat leszámítva szinte mindenki ébren töltötte azt az éjszakát, várva a híreket Aaronról. Maya teljesen kiborult. Félrevonult és csak bámult maga elé. Önmagát okolta a kudarcért. Ahelyett, hogy a lemimózázása miatt fortyogott Aaronra, le kellett volna beszélnie az átkelésről, hiszen olyan sűrű volt a köd. Könnyek gurultak végig az arcán, de gyorsan letörölte, amikor lépteket hallott közeledni. Az apja volt, lelket szeretett volna önteni bele. Átkarolta és így szólt: – Tudod kislányom, vannak olyan helyzetek, amelyeket el lehet kerülni és vannak olyanok, amelyeket nem. Hibásnak érzem magam a történtek miatt, mert meggyőződésem, hogy ezt el lehetett volna kerülni. De nem azért, amiért gondolod. Ugyan, ha Benre hallgatok, és még az indulásotok előtt letiltom a kalandotokat, most nem őrlődnénk itt a parton kétségek között. De azt szerettem volna, hogy önállóvá válj, kipróbálhasd magad a családtól távol, bebizonyíthasd önmagadnak és a környezetednek, hogy igenis minden élethelyzetben megállod a helyed. Persze aggódtam is, ezért jöttünk Bennel utánatok. De a sikeretektől nem akartunk megfosztani, így a távolból követtünk benneteket. Ha még egyszer döntenem kellene, megint elengednélek és továbbra sem avatnám be anyut, és megint szemmel tartanálak, csak most már sokkal éberebben és közelebbről. – Apa, amikor meghallottam a rádión a hangodat, furcsa, de egycsapásra megnyugodtam. Pedig meg kellett volna ijednem, mert eddig túlzottan vigyáztál rám. Még a széltől is óvtál, és ha nem engedelmeskedtem, úgy tudtál nézni, mint a bika a vörös posztóra. Azzal, hogy nem léptél közbe még otthon, biztos, hogy jót tettél mindkettőnknek. Örülök, hogy végre beláttad, nem vagyok már gyámoltalan kislány. Soha nem mertem volna elmondani neked, hogy mire készülünk, de hidd el, nagyon rossz volt hazudni. – Igen, elismerem, hogy a túlzott szülői féltés és szigor, még ha a testet meg is menti, a lelket megöli. De nagyon nehéz ám elengedni azt a kezet, ami hosszúhosszú időn át éppen azt igényli, hogy fogd. Nagyon nehéz felismerni azt a pillanatot, amikor ez a kéz nem szorításra, hanem elengedésre vágyik. – Érdekes, erre nem is gondoltam. – Én meg arra nem, legalábbis nagyon-nagyon sokáig, hogy nektek, fiataloknak most az a legfőbb dolgotok, hogy élményeket, tapasztalatot és kellő önbizalmat

gyűjtsetek a nagybetűs élethez. Nemrég döbbentem erre rá, ezért küldtem el a három és fél éltű tervét „Méhecskének”. – Apa, határozottan fejlődsz. – Muszáj, mindkettőnkek az a jó, ha figyelünk a másikra. És én már tudom, hogy az ember soha nem azt bánja meg, amit megtett, hanem amit kihagyott. Én ennyi idősen át akartam repülni hőlégballonnal az Atlanti-óceánt Miami és Gibraltár között. Csakhogy a nagyapád megtiltotta. Holott szerintem sikerült volna. – Úgy beszélsz, mintha már egyáltalán nem tehetnéd meg, pedig csak akarnod kellene. Vagy 43 évesen már leírtad magad? – Hmm, mondasz valamit. Mondasz valamit. De anyu úgyis ellene lenne. – Ezt csak tőle tudod meg. Pillanatnyilag ez a kérdés teljesen nyitott. Semmiről sem csúsztál le apa. – Oké, átgondolom. Komolyan. És most, ha nem akarsz, ne válaszolj. Szerelmes vagy Aaronba? – Igen. – És mit érzel, dobog még a szíve? – Igen. – Akkor nem lesz baj, hidd el nekem. Előkerül a szerelmed. Talán már ma. – Akkor most én kérdezem úgy, hogy ha nem tudsz, ne válaszolj. Vajon miért nem kezdeményezett eddig? – Kicsi Maya, a férfiak alapvetően gyávák. Félnek a kudarctól, a visszautasítástól, és rendszerint kevésnek érzik magukat azoknál a lányoknál, akik tetszenek nekik. Bátorítani kell a férfit, hogy bátornak érezhesse magát, és ezzel a bátorsággal végül le tudja nyűgözni a nőt, aki egy magabiztos pasasra vágyik. – Azt hiszem, értem.

– Most menj és próbálj meg pihenni, hosszú volt a nap. Ha bármi fejlemény történik, azonnal ébresztelek. – Rendben, apa. Köszönöm, apa. Tudod, téged is szeretlek, apa. – Kis szünet után folytatta. – Olyan csacsik vagytok, ti lányos apák. Azt hiszitek, hogy ha jön egy fiú, akkor elvesz tőletek. Pedig te mindig az apám maradsz, míg a fiúm… Szóval, ha nem jól viselkedik, lapát. Senor Gomez érezhetően megkönnyebbülve folytatta. – Pihenj, nehogy karikásak legyenek a szemeid. Mit szól majd Aaron, ha úgy meglát. – Jaj, te mindig tudod, mit kell mondani. Na, jó éjt.

18. FEJEZET

ZDRASZTVUJTYE DRUZJÁ

Aaron bikaerős szervezete a túladagolt nyugtatót már másnap 11 körül kezdte kilökni magából. Szemeit résnyire nyitván viszont nem nagyon értette, hogy került egy ringó bárka gyomrába. A Mobyduck – amely egykoron orosz védőnaszád volt – cirill betűs feliratai láttán azonban megörült. Lehet, hogy megcsinálta? Lehet, hogy Csukcsföldön van? Gondolatait kopogás akasztotta meg. – Jó reggelt! – lépett be hozzá Laura egy tálcával a kezében. Friss fánkot és forró teát hozott neki. – Szia. Hogy kerültem ide? És egyáltalán hol vagyok? – Szia. Én Laura vagyok. Tegnap pottyantál a fedélzetünkre az égből. Szóval hogy hogyan kerültél ide, arra én sem tudok pontosan válaszolni. Különben a Mobyduck nevű bálnamentőhajón vagy Kotzebue kikötőjében. Aaron elkerekedett szemekkel hallgatta a lányt. – Óó, szia Laura, az én nevem Aaron. Éppen át akartam repülni a Beringszorost, de a felszerelésem félúton szétesett. Aztán deszkák közeledtek, meg egy ősz öregúrra emlékszem, aki egy hatalmas fecskendőt tartott a kezében. – Ő a nagyapám, a rettegett bálnavadász-vadász, a Mobyduck kapitánya. Amúgy állatorvos. Éppen ezért azt üzente, hogy ha felébredtél, kapd össze magad, mert a biztonság kedvéért be akar vinni a kórházba. Ja és mondd meg, kit kell értesíteni arról, hogy velünk vagy. – Mayát, de majd én felhívom. – Ő a testvéred? – Nem, egyáltalán nem a testvérem. – Értem – somolygott Laura. – Azonnal hívd fel, már biztosan halálra aggódta magát miattad.

– Esetleg segítenél? Fejből nem tudom a számát, és nincs nálam a telefonom. Elvileg Walesben van most a barátaimmal. Talán rádión utolérjük őket. – Milyen frekvencián? – Hú, z. – És a te mobilod hol van? Nem hagytad a barátaidnál? A saját számodat csak tudod? – Hogy te mekkora zseni vagy! – élénkült fel Aaron. – Hát persze. Adnál egy készüléket? – Tessék. Negyed óra múlva gyere fel a fedélzetre, nagyapa is szeretne megismerni végre. – Hála és köszönet. Sietek!

– Aaron Westerweller telefonja, Fred O’Brian beszél. – Cimbi, mizu? – Aaron? Aaron!? AAARROOON! Emberek Aaron az!!! – ordította Fred kisebb halláskárosodást okozva a közelében tartózkodóknak. Aaron ügyesen eltartotta a fülétől a telefont. – Igen, én. Itt vagyok egy hajón, de a kapitány be akar vinni a kórházba. – Milyen hajón? Hol pontosan? Fredet ekkor már egy egész sereg ember vette körül, és izgatottan fülelték a kihangosított telefont. – Kotzebue kikötőjében, a Mobyduckon. De szerintem fél órán belül már a kórházban leszek. Azért nyugi, egyben vagyok. – Máris indulunk cimbi, máris indulunk! Nincs komolyabb baja, de a kotzebuei kórházban vár minket, azt mondta – foglalta össze tömören a lényeget Fred a hallgatóságának izgalmában, pedig mindenki mindent pontosan hallott.

Általános ujjongás tört ki. Egyedül Maya zokogott, bár ezúttal az öröm és a megkönnyebbülés csalta elő a krokodilkönnyeit. Egy óra sem telt bele, Maya, Fred, Ivan, Ben, Senor Gomez, Manieri doktor, Mr. Kovács, Rettenetes Rozsomák és Siwon már a kotzebuei kórház sürgősségi osztályának várótermében toporgott dr. Cavendish és unokája társaságában. Aaron barátai megérkezésével szinte egyidőben esett túl a fontosabb vizsgálatokon, de a kórtermet nem hagyhatta el. Kezelőorvosa viszont a várótermet nem hagyhatta el, az odagyűltek ugyanis körbevették és alaposan megszórták kérdéseikkel. Szegény orvos nem győzte ismételni, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak ki kell várni, amíg a szervezetéből teljesen kiürül a nagy dózisú állatnyugtató. – Csak egyenként menjenek be hozzá, ha kérhetem! – szólt búcsúzólag a tömeghez. Hirtelen minden szempár Mayára szegeződött, aki egy ideig adta az ártatlant, de elpirult és beviharzott a betegszobába. Aaron a jobb oldali ágyban feküdt, és bár az állapota nem indokolta, lassan és halkan beszélt, s közben nyögött egyetkettőt. – M-a-y-aaa. Sziaaa. Ne ha-ra-gudj rám. – Nem haragszom. Talán kellene? – Azt hi-szem i-gen – és megfogta a kezét a lánynak, aki akkor már az ágy szélén ült. – A mimóza miatt? – I-gen, mert én va-gyok a mi-mó-za. – Miért? – közben egyre erősebben szorította Aaron férfias kezét. – Mert féltem. – A nyilvánosságtól? – Nem. Tő-led.

Mindketten felsóhajtottak és Aaron így folyatta. – Tu-dod, rá-jö-ttem, hogy mi-lyen so-kat ve-szít-het-tem vol-na, ha más-hogy ala-kul-tak vol-na a dol-gok. – Igen, az életedet. – És té-ged. Mert a sze-rel-met sem-mi sem pó-tol-ja, de a sze-re-lem min-dent pó-tol! Maya megint elsírta magát. Olyan, de olyan régóta várta már ezt a vallomást. Aaron felült, gyengéden letörölte a lány könnyeit, a szemébe nézett, összeszedte minden bátorságát és megcsókolta. És abban a pillanatban nem csak az ajkaik, de a szívük is összeforrt. Örökké így maradtak volna, de kopogtak az ajtón. Maya felült az ágyra és őszinte tekintetéből sugárzott a boldogság. – Látom, mégiscsak figyeltél irodalomórán, pedig nem kevés idő telt el azóta, hogy Mrs. Marschalltól hallhattuk a kedvenc szerelmesvers-idézetét – szurkálódott Maya kedvesen. – Én alig öt per-ce hal-lottam tőle. – Úristen, te félrebeszélsz! – kiáltott fel rémülten a lány, de ekkor egy hófehér hajú, az elengedhetetlen alumíniumbotjával sem több mint 47 kilós idős hölgy lépett be a terembe és elfoglalta a szomszéd ágyat. – Mi folyik itt kérem? Osztálykirándulás és nekem nem is szóltak? Ejnye hát, ez nem szép dolog – színlelt felháborodást a tanárnő és közben kacsintott a fiatalokra. Maya egyszerűen nem hitt a szemének. Ha Aaron félrebeszél, akkor ő félrelát és félrehall, gondolta. – Mrs. Marschall? Ön hogyan került ide? – Óh édesem, magam sem tudom. A nővéremet akartam meglátogatni Walesben. – Mármint Európában? – Ott, igen ott. Kimentem a buszmegállóba (repülőtérre), a kedves pultos hölgynek elmondtam, hogy Wales-be szeretnék menni, erre ő lázas keresésbe fogott és a kezembe nyomott három csekket.

– Mármint beszállókártyát. – Azt, azt igen. Tulajdonképpen furcsa volt, hogy miért Anchorage felé megy az első gép, és miért nem szerepel egyik csekken sem az, hogy Cardiff, de gondoltam, a mosolygós hölgy biztosan jobban tudja nálam. Aztán amikor ide megérkeztünk, rosszul léptem le a rakétáról és kibicsaklott a bokám. Tegnap történt, azóta már szépen javul. – Tanárnő, sajnos nagyon el tetszett tévedni. Cardiff jócskán keletre esik San Franciscótól. Pontosan a Föld másik oldalán. Kotzebue pedig, ahol most vagyunk, az Északi-sarkkörön, a Csendes-óceán partján fekszik. – A Csukcs-tenger partján – javította ki Mayát Aaron, akibe időközben titokzatos módon teljesen visszaköltözött az élet. Ki is kelt az ágyból és Mayával kézenfogva kiment, hogy üdvözölje a többieket. A váróteremben pár másodpercig néma csend, aztán mindent elsöprő tapsvihar fogadta a bátor fiút és nem kevésbé bátor kedvesét. Fred lépett oda hozzá először, megölelte, és neki meg Mayának is nyomott két puszit. – Örülök neked, cimbi. És örülök nektek! – Én is örülök neked cimbi. – Bocs, de nem tudod, ki az vörös szeplős szépség az idős úr mellett? – faggatta súgva Fred a barátját. – Laura. És szerintem te is tetszel neki. Meséltem már rólad és tátott szájjal figyelte a találmányaidat. Az okostojásokra bukik, tuttkóra. – Köszi. Átengedlek a többieknek, nekem amúgyis dolgom van. – Csak halkan jegyzem meg, hogy errefelé nyáron kétszer van naplemente… Aaront aztán Ivan, Ben, Senor Gomez, de még Siwon is jól meglapogatta. A felhőtlen öröm percei voltak azok mindannyiuk számára. Siwon persze nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze. – Hogy zárjam le a sztoritokat?

– Eszedbe ne jusson lezárni. – Még egyszer megpróbáljátok? – Még szép. Kingnek úgysem kell már az ernyője, és biztos többet bír, mint az enyém! – Hohohohóóó – horkant fel Ben. Csak lassan a testtel! – Óh Nagytestvér, Jótestvér, ne vacakolj már! – kérlelték egy emberként az Xt®eam tagjai Bent. – Nem skacok, nem megyek bele. Így nem. Értesíteni kell a túloldaliakat az érkezésetekről, be kell szerezni a belépéshez szükséges engedélyeket, és fel kell készülnünk nekünk, a kísérőiteknek is. Gondolom még egy-két napot szívesen velünk maradnak, ugye? – nézett a jelenlévőkre az óriás. Mindenki igennel felelt. Különösen Siwon, aki alig várta már, hogy élete addigi legnagyobb leleplezésének utolsó részét is megírhassa. Türelme nem volt hiábavaló, negyednapra megkapta sztorijának legvégét is.

Jómadarak – Itt a vége, huss el véle!

És kérem szépen kedves Olvasó, ennyi. Elérkeztünk a Jómadarakkal kapcsolatos utolsó híradáshoz. Előrebocsátom azonban, hogy a leleplezőblog hagyományaitól eltérően arcképekre és nevekre ezúttal senki ne számítson. Csak izgalmakra. Hogy miért fejezem be ilyen szokatlanul a történetet? Nos, erre több okom is van. Egyrészt megállapodtam az immáron barátaimmá fogadott fiatalokkal abban, hogy megőrzöm kilétük titkát és cserében ők sem töltik fel az internetre a rólam készült fotókat. Másrészt pedig semmi olyan disznóságot nem csináltak, amiért megérdemelnék, hogy a nyilvánosság mohó tekintetétől kísérve éljék le életük hátralévő éveit. Amennyiben csalódást okoznék ezzel bárkinek, őszintén sajnálom és vállalom a következményeiket, bár bízom abban, hogy ilyenek nem lesznek.

Akkor hát ténylegesen a tárgyra térve kérem a figyelmüket, szükség lesz rá. Eddigi bejegyzéseim ugyanis összesen sem tartalmaznak annyi feszültséget, annyi bánatot és annyi örömet, mint ez. Szóval öt nappal ezelőtt még magam sem gondoltam volna, hogy mennyire jól döntöttem, amikor üldözőbe vettem a Jómadarakat. Noha arról már korábban megyőződtem, hogy a sztorim főszereplői egyszerre bátrak, úttörők, kalandorok, felfedezők, okosak, agyafúrtak és szerények… …Tehát legutóbb Wales kifutópályájánál tartottunk. Másnap kora délelőttig nem is történt említesre méltó esemény, amikor is a kémrádiómon elfogtam egy beszélgetést. Jóllehet akkor már lecsúsztam arról, hogy láthassam, miként vágnak neki az Amerikát Ázsiától elválasztó tengerszorosnak, szerencsére azonban később megmutatták a technikát, amelyről számos fotót és videót készítettem; a képek és a kisfilmek a „Jómadarak” elnevezésű fotóalbumban érhetők el. Szóval azon a ködös napon az első semmitmondó párbeszédek után nem sokkal megrázó bejelentésnek lehettem fültanúja… Itt Siwon még magához képest is szószátyárabb módon, szinte percről percre írta le a drámai eseményeket, ígéretéhez híven természetesen álnevekkel. Aaront „Alfa”, Fredet „Béta”, Ivant „Delta”, míg Mayát „Aphrodité” néven szerepeltette, Kinget pedig „Omegának” nevezte el, ezzel is jelezvén, hogy a legutolsó alak, akit valaha látott életében.

…A Jómadarak persze nem adták fel eredeti céljukat, amihez az alkalmilag összeállt mentőcsapat is felajánlotta a közreműködését. Következhetett hát a munka azon része, amit senki sem szeret, viszont a siker érdekében elengedhetetlen. „Góliát” és „Zorró”, a két állandó kísérőjük – világméretű kapcsolatrendszerüket bevetve – elintézte a beutazási engedélyeket Csukcsföldre, míg mások a szükséges egészségügyi és élelmezési feladatokat oldották meg. A nagy pillanat végül négy nappal később érkezett el. Minden összeállt, még a nap is szétkergette a felhőket és felszárította a párát. Alfa és Delta magára öltötte a felszerelését, Aphrodité és Béta beültek a különleges járműveikbe s három kisrepülőgép, valamint egy villámgyors úszókacsa oltalmazó kíséretében újból nekivágtak a Wales-hercege-fok és a Keleti-fok közötti mintegy 50 mérföldnek. És ezúttal senki és semmi sem akadályozta meg abban Alfáékat,

hogy véghezvigyék tettüket és széles mosollyal köszönthessék ázsiai barátaikat. Nem tagadom, nekem is elcsuklott a hangom, amikor a két fiú földet ért, levette a bukósisakját és a tiszteletükre összegyűlt túlpartiakat ezekkel a szavakkal üdvözölték: Zdrasztvujtye druzjá!

UTÓIRAT

FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

Siwon műfajteremtő és hiteles munkásságáért megkapta az „Év újságírófelfedezettje” díjat, amit szerényen egy smiley álarcban vett át. Mrs. Marschall az eset után nem sokkal eljutott nővéréhez Cardiffba. De vajon hogyan került az útlevelébe timbuktui és szváziföldi pecsét is? Mindesetre ma is jól van, és a Wallenbergben igyekszik beoltogatni a diákokat a tudással. Ben és Gomez papa sikeresen átépítették a hidroplánt Fred tervei alapján és hatalmas vállalkozásba fogtak. Elkezdtek kilincselni az illetékes helyeken egy, a Bering-szoros felett átívelő hídért, amelynek eredetisége abban rejlett, hogy pillérjeit kiszolgált olajfúrótornyokból képzelték el. Dr. Cavendish kiérdemelte a megtisztelő Bálnazsandár címet a japán „bálnakutatóktól”, míg Dawson City kedves lakói visszakapták három megbecsült és nélkülözhetetlen társukat, akik azóta is mindenki legnagyobb megelégedésére segítették közösségük mindennapjait. Joshua Maya tanácsára megfésülködött, tiszta ruhát vett és nap mint nap igyekszik pótolni az elvesztegetett éveket a gyermekeivel. Önálló háztartásban él San Franciscóban és a Fisherman’s Wharf 39-es mólóján tanyázó fókákat gondozza. Josh Kotzebueban megismerkedett egy türelmes lánnyal, akinek a hatására már csak sátoros ünnepekkor fogyaszt bort. Legutóbb az esküvőjén mondott beszéd után ivott egy kortyot. S hogy mi történt a Jómadarakkal? King végül Rettenetes Rozsomák kitartó tiltakozása ellenére is megúszta a felelősségre vonást. Senki sem jelentette gyalázatos merényleteit, ezért vizsgálat sem indult ellene. Egyszer csak eltűnt. Milyen furcsa, hogy Kinggel együtt Maya titokzatos üldözője is köddé vált. Maya, Aaron, Fred és Ivan között a korábbi félelmeik ellenére sem lazult a szoros baráti kötelék. Persze amikor csak tehették, folyton együtt lógtak. Ha pedig erre az egyetemi kötelezettségeik miatt nem tudtak időt szakítani, akkor is izzottak a vonalak Houston, San Francisco, San Diego, Seattle és a Nagy

Diomed-sziget között. Seattle-ből Laura, Fred kedvese, a messzi északról pedig Tatjána, az ottani helyőrség parancsnokának lánya, Ivan választottja segítségével tervezgették az újabb, még Xt®eamebb kalandot.

AZ AKTUÁLIS SOFŐRTŐL FÜGGŐ MOTTÓ-IDÉZETEK A HÁROM ÉS FÉL ÉLTŰ AJTAJÁNAK ALJÁN

Fred mottója: „Útra kel, ki elindul.”

Ivan mottója: „Gyere cipó, hamm, bekaplak!”

King mottója: „Ember tervez, King végez”

Maya mottója: „Védd az erdőt, irtsd a favágót!”

Aaron mottója: „Fel a fejjel, amíg van!”

Maya és Aaron mottója: „A szerelem mindent pótol, de a szerelmet nem pótolja semmi.”

Aaron anyus tanácsai a fiának: „Célod az legyen, ami az álmaidat is felülmúlja!” „Soha nem leszel teljesen önmagad, ha a félelmeid ellen védekezel. Küzdj inkább a vágyaidért!”

Senor Gomez tanácsai Mayának: „A kisemberek a feladataikat végzik el,

a nagyok a terveiket viszik véghez, a zsenik pedig az álmaikat váltják valóra.” „Pénzügyekben az eszedre, szerelemben a szívedre hallgass!” „Ha meg sem próbálod, biztosan nem sikerül.”

Big Ben mottói: „Jobban szeretem az óvatos duhajokat, mint a halott hősöket.” „Inkább ti emlékezzetek a kudarcra, semmint mi rátok!”

A herocopter ránézésre közönséges helikopter, az Xt®eam légijárműve azonban a helikopter és a girokopter tulajdonságait egyesítette. A gép girokopterüzemmódban előremenetben a hátsó légcsavar tolóereje által keltett légellenállás által pörgetett forgószárnyak révén repül, a felszállást és az egy helyben lebegést viszont a forgószárnyakhoz kapcsolt, üresjáratban generátorként működő villanymotor segítségével oldották meg.

A szén-hidrogén bontót ugyan egy vegyészbarátjával közösen készítette el, de a beszerelést már Picurra és Chiccóra bízta. A platóra rögzített mosógépméretű átalakítót úgy tervezték, hogy benzinből, gázolajból, alkoholból és autógázból egyaránt képes legyen hidrogénkinyerésre, a tiszta gáz hasznosításához „mindössze” a motorvezérlés módosítása, a sűrítés nagyobbra állítása, a befecskendezőfúvókák átmérőjének növelése és különleges gyújtógyertyák alkalmazása vált szükségessé.

A légelem egy héliummal töltött, ionoszférába felküldött, GPS rendszerrel és iránytartó mikromotorokkal felszerelt napelem-léggömböt és indukciós mikrohullám-adót takar, amiből a herocopter és a felderítők villanymotorjai egy jelfogó-átalakító segítségével menet közben is táplálkozhatnak.

A hajtómű olyan villanymotor, amely a réztekercsek és szénkefék mellett lendkerékként funkcionáló állandó neodímium mágnesekkel is rendelkezik. Az újdonság elindításához ugyan külső forrásból származó mozgási energia szükséges – ezt pedálhajtással oldotta meg Fred –, de miután a központi rész bepörög, a mágnes és a lendkerék hosszú órákig képes energia-utánpótlás nélkül forgatni a főtengelyt. Az elektrokinetikus motor folyamatos üzemre is képes, a hozzácsatlakoztatott generátor ugyanis óriási kapacitású glükóz akkumulátorokba illetve kondenzátorokba táplálja az áramfelesleget. Az egyéb hajtott forgórészek sebességét pedig egy folyamatosan változó, elektronikusan vezérelt áttétel révén lehet szabályozni.