Angyalom Angela 72m16

Angyalom Angela

Eysan Mathews

Publio Kiadó

2013

Minden jog fenntartva!

Prológus

A Föld légköre lehűlt. Nem sokan maradtak, de az üldözésnek nincs vége. A lelkekért való küzdelem a bolygó történetének legnagyobb háborúja volt. A nagy pusztulás után most harc folyik az élelemért, a vízért, a biztonságért. A légkör szennyezet, enyhén savas, de még elviselhető. Sok helyen elégett a föld és folyékony fémtavak bugyognak az éltetőerővel telt termőtalaj helyén. A hátramaradottak földbe vájt lyukakban élnek, mint az állatok. Ábrándokkal és régi emlékekkel teli fejjel feküdtem a porban, kezdtem bánni, hogy ide tartozom. Egyszerűbb volt a fekete sereghez kerülni, de hatalmas árat fizettek érte az emberek, a lelküket adták azért a nyomorult jelért. Azt hazudták, hogy a hozzájuk tartozóknak lesz a legjobb, mindenük meglesz, de végül nem lett belőle semmi. Én tizenhét évesen rekedtem itt. Emlékszem a technikai fejlődés csúcsára jutott el az emberiség, amikor döntésre kényszerítették a bolygó lakosságát.

Nyolcszáz évvel ezelőtt

A tizenhatodik születésnapom reggelén álmosan dörzsöltem szemeimet, miközben a fürdőszoba felé vettem az irányt. Az ébresztőóra akkor kezdett csörögni, amikor mozgásomban erőteljesen korlátozva, antikszoborként ültem a vécén. Szokásos jelenet volt ez, de én semmiből sem tanultam. Megmostam az arcom, a fogam, majd visszavánszorogtam a szobámba, hogy előrángassak a szekrényemből egy enyhén meggyűrődött pólót és egy nadrágot. A ruháimat kétféleképpen lehetett osztályozni, enyhén gyűrt és nagyon gyűrt. Néha zavart, de mégsem szerettem rendet tartani. Az ablakomhoz mentem, hogy kinyissam. A Nap szikrázón sütött és a levegő már kora reggel perzselt. Épp bedobtam a könyveimet a hátizsákomba, amikor anya hangja süvített föl az emeletre:

- Kisfiam, ugye tudod, hogy ma is el fogsz késni?!

- Tudom, tudom, sietek. – Válaszoltam unott hangon.

Lementem a konyhába, felkaptam az uzsonnámat a konyhapultról, anya egy puszit nyomott a homlokomra, és már száguldottam is kifelé az ajtón, mert az iskolabusz hangját már lehetett hallani. Ahogy a buszon zötykölődtem, furcsa érzésem támadt. Ma nem volt kedvem a haverokkal viccelődni, hiába kértek, hogy üljek melléjük.

- Shane, mi bajod? Ne szórakozz már! Gyere!

Kényszerűen mosolyogtam és intettem feléjük, hogy nincs velük semmi bajom, csak hagyjanak most békén. Én sem értettem ezeket a hangulatváltozásokat,

amik már néha nekem is terhesek voltak. Azt hallottam, ez a hangulatingadozás a korommal jár, de számomra furcsa volt, hogy a többieket mégsem érintette ennyire. Vagy csak nem tudtam róla, mert persze a kínjairól senki sem szeret túl sokat beszélni. A buszon nagy zaj volt, mindenki vidáman nevetgélt. Ahogy a suliba értünk és szálltunk le a sárga buszról, megpillantottam Angelát, amint épp közeledik a bejárathoz. Őt mindig az anyukája hozza iskolába. Különleges lány volt, kissé zárkózott, de mégis mindenkivel nagyon kedves. Tavaly érkezett Európából. Addig Párizsban élt. Több nyelven jól beszélt, intelligens, és nagyon csinos, szép arcú lány volt. Sokan irigykedtek rá, mert mindig divatosan öltözködött és valamiért nagyon különleges volt. Senki sem tudta, mi a titka, de nagy vonzereje volt, az egyszer már biztos. Engem is a hatalmába kerített, de mivel pontosan tudtam, hogy Angela már mennyi fiút elutasított, így teljesen biztos voltam abban, ha közelednék felé, nekem is hasonló sorsot szánna.

- Szia Shane! – Köszönt rám Angela.

Most először köszönt, eddig sohasem vett észre. Annyira zavarba jöttem, hogy nem jött ki hang a számon, és csak bambán bólintottam, miközben a bokámig vörösödtem. Nagyon szégyelltem, hogy fiú létemre ilyen pirulós vagyok, ez sok mindenben akadályozott. Egy éve bámulom Angelát, és titokban róla ábrándozok. Tudom, sok haveromnak tetszik, de különlegessége miatt csak kevesen mernek közeledni hozzá. Azt tudom róla, hogy senkivel sem akar járni. De akkor miért köszönt nekem? Jól körbenéztem és láttam, senki sem áll mellettem, vagy mögöttem, tehát biztosan nekem köszönt. No meg rám is nézett, egyenesen a szemembe és a nevemen szólított. Míg haladtam az iskola folyosóján, addig folyamatosan ezen járt az eszem, majd beléptem az osztályba, ahol a szokásos zaj fogadott.

- Shane, Shane! Megcsináltad a matek házit?

- Mit? Volt? – Álltam meglepetten az osztályterem közepén.

- Ah, pedig rád számítottunk!

Igen, általában lehetett is rám számítani, de ez most tényleg teljesen kiment a fejemből. Az órákon elhangzottakat zavaró külső zajként éltem meg, s a teremben az osztálytársaim és a tanárok is valami furcsa homályba burkolóztak. Semmi máson nem járt az eszem csak Angelán. Köszönt. Nem győztem magam előtt újra, és újra lepörgetni azt a reggeli 2 másodpercet.

A hatodik óra után, a megszokott rutinnal az ebédlőbe készülődtünk.

- Jöttök fiúk? – Kérdezte kedvesen Judit, aki jó fej lány volt és tudtam róla, hogy tetszem neki.

- Jó, mehetünk. – Feleltem kissé mosolyra görbített szájjal. Nem akartam megbántani, de megmondani sem mertem, hogy nem az esetem. Emlékszem, amikor egy osztályba kerültünk, állandóan követett a barátnőjével. Egyszer még a baseballedzésre is utánam jöttek. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őket, ahogyan a fák mögött bujkálnak. Igazán cikkinek tartottam ezt a nagy nyomulást. Vannak haverjaim, akiket nem zavar, ha a lányok kezdeményeznek, de én nem igazán bírtam az ilyenfajta erőszakosságot.

Judit, Rachel, Fich, Maverick és Tom társaságában elindultam az étterem felé, ami a földszinten volt. A mi osztályunk ebben az évben az első emeleten kapott termet.

- Hé, Judit, van már barátod? – Üvöltve kérdezte Fich, hogy biztosan mindenki

hallja.

- Mit érdekel az téged? – Válaszolt neki vissza.

- Csak arra gondoltam, összejöhetnétek Shannel.

- Neked ahhoz semmi közöd, hogy kivel jövök össze! – Vágtam rá gyorsan, mielőtt még Judit valami butaságot válaszolna. Kissé ostoba lány volt, ezért bármi kitellett tőle.

- Jól van, fel ne kapd már a vizet, csak vicceltem! – Mentegetette magát Fich.

- Ok. – Ennyivel méltattam a lökött dumáját.

Beléptünk az étterembe, s azonnal jobb kedvem lett, mert megpillantottam Angelát. Mosolygósan egyedül ült az asztalnál, miközben kavargatta az ebédjét. Beálltunk a sorba. Mind az öt osztálytársamat magam elé engedtem, hogy én kaphassam meg az ebédet utoljára. Nem véletlenül tettem így. Miután ők már egy asztalnál ültek, rám várva én összeszedtem minden bátorságomat és remegő kézzel vittem Angela felé a tálcámat. A tányérok összekoccantak és lépéseimet kísérve ritmikus hangot adtak. Ezt a zenei aláfestést nem akartam, de nem tudtam leállítani. Fichék szeme majd kiesett, de legalább - gondolom, az előző jelenet miatt - egy szót sem mertek szólni.

- Szia Angela! – Köszöntem elcsukló hangon.

- Szia! – Mosolygott rám.

- Ebédelhetek veled?

- Persze! – Miközben fekete szeme rám szegeződött és varázslatos tekintete két remegő kezemig hatott, mert ekkor hirtelen megnyugodtam.

- Örülök, hogy tudod a nevemet. – Motyogtam.

- Te is az enyémet! – Vágott vissza hirtelen.

- Megszoktad már Malibut? – Mert hát azt sem tudtam, mit kérdezzek tőle.

- Persze, nagyon szép minden, és az idő is csodálatos. Párizs jóval hűvösebb és a tenger is messzebb van.

Furcsa érzés fogott el, mintha megváltozott volna az életem. Ettől a különös izgalomtól, vagy mitől, amit még sosem tapasztaltam elhomályosodott a tekintetem, és az ebédlő zaja is kint rekedt valahol. Úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Izgalmas, de egyben megnyugtató is volt Angela társasága.

- Szép a neved, Angela! Olyan angyali, mint te. – Próbáltam valahogyan kedveskedni.

- Köszönöm, a szüleim ezt az egyetlenegy nevet választották ki. Nagy bajban lettek volna, ha fiuk születik! – Nevetett föl hangosan.

- Mennem kell! – És egy határozott mozdulattal fölállt.

- Várj, elkísérlek! - Szinte ijedten szaladt ki belőlem.

- Maradj, kérlek. Anya már az iskola előtt vár rám.

- Ok, de majd még…

- Persze! – Vágta rá hirtelen és már csak aranyló hosszúhaját láttam csillogni a napfényben, ahogyan kecses lépteivel távolodott. Finom, virágillatú parfümje még percekig körüllebegett, ami fogva tartott az asztalnál.

A suliból hazaérve nehezemre esett minden. Tanulni sem volt kedvem és a rendrakás ma pláne nem érdekelt, pedig tudtam, azért anya ismét össze fog szidni. Csak feküdtem az ágyamon és kergettem az ábrándjaimat, melyekben Angela főszereplő volt. Ezzel annyira kifárasztottam magamat, hogy álomba szenderültem.

Kéz a kézben futottunk egy réten. Nagyon boldogok voltunk, de hirtelen nagy zaj támadt és egy pillanatra minden elsötétült. Aztán csak lángokat láttunk körös-körül. Meteorzápor! – Üvöltöttem. Rohanni akartam, de Angela gyengéden megfogta a karomat és visszahúzott. S ekkor Anya simogatását

éreztem a karomon.

- Kisfiam! Drága kisfiam! Már megint nem…

- Szóval te simogattál, én meg már azt hittem…

- Mi bajod van fiam?

- Tudom, tudom, nyögtem álmosan és kissé dühösen, mert már sohasem fogom megtudni az álom végét. De legalább ma van a születésnapom, gondoltam magamban és már a legszebb ajándékot is megkaptam – Angela barátságát.

Apa elég későn ért haza, de szerencsére ma nem üvöltözött. Tiszteletben tartotta, hogy születésnapom van. Anya a kedvenc tortámat sütette, csokis, meggyes. Egy asztalhoz ültünk az ebédlőben és valami kényszerű bájos csevejt folytattunk a jövőmről, a tanulás fontosságáról, a rendszeretet fontosságáról.

- Tudod fiam… - Kezdte apám.

Ami ezzel a „tudod” szóval kezdődött, az mindig baljós érzést váltott ki belőlem, mert ilyenkor jött az oktatás. A példamutatással sokat nem törődött, viszont az oktatásra annál nagyobb hangsúlyt fektetett.

Egész este csak Angela járt a fejemben, így megsérteni sem tudtak volna. Amint észrevették, hogy hidegen hagy, bármit is beszélnek, anyám a következő

kérdéssel állt elő:

- Kisfiam, csak nem szerelmes vagy?

- Nem! – Jelentettem ki, határozottan. Majd megköszöntem a vacsorát és az anatómia könyvet, aminek borzasztóan nem örültem, aztán felvágtattam a szobámba. Ez volt az egyetlen hely a házban, ahol egy kis nyugtom lehetett. Bár jobb lett volna, ha valami hangszigetelt ajtót szereltettek volna rá, mert amint feljöttem kezdetét vette az ordibálás. Nem akartam hallani, ezért a párnámat a fejemre tettem és Angelára gondolva elaludtam.

Reggel, amint kinyitottam a szememet elfogott valami hatalmas, különös izgalom. Most először nagyon fontos kérdéssé vált, hogy mit vegyek föl. Nagyon jól akartam kinézni és ezt egy csöppet sem volt egyszerű megoldani. Végül addig turkáltam a szekrényem mélyén, míg megtaláltam az eleve gyűrt anyagú kockás nadrágomat. Azon legalább nem látszódott a rendetlenség nyoma. Nagyon igyekeztem, még az iskolabuszhoz sem kellett rohannom. Alig vártam, hogy a sulihoz érjünk és újra láthassam Angelát. Így is történt, amint leléptem a busz lépcsőjéről, megérkezett Ő is. Egymásra néztünk és gondolkodás nélkül elindultunk egymás felé.

- Szia Angela!

- Jó reggelt! Hogy vagy?

- Most, hogy látlak, nagyon jól! - Mosolyogtam rá.

- Hány órád lesz ma Shane?

- Még hat iszonyú hosszú órát kell végigülnöm az ebédig, amikor újra láthatlak.

- Akkor velem szeretnél ebédelni? - Kérdezte igen komoly arccal.

- Igen! Vagy baj, te nem szeretnél?

- Persze, hogy szeretnék! - Nevetett föl. - De most mégsem lehet. - Majd sarkon fordult és elindult.

Nagyon rosszul esett ezt hallani tőle. Mégsem tetszek neki, vagy valami baja van velem? Nem lehet igaz, hogy csak ennyi volt az egész. Ballagtam a termünk felé és a szomorúságom elkezdett valami lassan fortyogó dühvel keveredni. Olyanná váltam, mint a tüskés sündisznó, semmi kedvem nem volt senkihez sem szólni, ezért inkább rádőltem az asztalomra. Annyi együttérzést elvártam a többiektől, hogy békén hagynak, de tévedtem.

- Shane, mi bajod van? - Simította meg a fejemet Judit.

- Hagyj már békén! - Válaszoltam igen dühösen.

Ráadásul Dr. Taylor is engem szúrt ki a felelésre természettudományból. Mindegy, mert mindent tudtam, de élni sem volt kedvem, nem még gondolkodni. Az ebédlőbe is egyedül mentem, hátha meglátom Angelát, de legnagyobb

megdöbbenésemre nem jött enni. Ez némi megkönnyebbülést jelentett, mert így azt gondolhattam, hogy egyszerűen csak más programja akadt, és nem velem van a baj. Otthon a szokásos veszekedés fogadott, csak arra az egy percre hagyták abba, míg köszöntem nekik, aztán vettek egy nagy levegőt, amíg fölértem a szobámig, s újra folytatták. Ezen a napon elhatároztam, hogy elpakolok a szekrényemben. Borzalmas munka volt, de meg kellett tennem, mert mi van, ha egyszer Angela eljön hozzám és meglátja ezt a hatalmas kupit? Amúgy is jobban néznék ki, ha nem lenne összegyűrve minden cuccom. Több óráig tartott a pakolás és a tanulás is. Vártam a holnapot, amikor reggel újra láthatom Angelát. Így is lett, csak épp nem egészen úgy, miként én arra számítottam. Megérkeztem a busszal a sulihoz, s már az ablakból megpillantottam Angelát. Egy magas fekete hajú, helyes srác ölelte. Na, kész vagyok, ezt nem hiszem el. Angela mást szeret. Boldognak látszott, miként a fiúval nevetgélve ment befelé az épületbe.

- Le vagy koptatva? - Szólt hozzám gúnyosan Fitch.

- Le vagy szarva. - Kapta meg tőlem a nem túl kedves választ. Én vagyok a leghülyébb srác ezen a bolygón! Hogyan is gondolhattam, hogy pont belém fog szeretni Angela? Én egy marha vagyok - könyveltem el magamban. Megpróbáltam nem foglalkozni ezzel az egésszel. Az viszont még mindig nagyon bántott, hogy fogalmam sem volt, kivel megyek a pénteki suli diszkóba. Bár ezen sokáig nem kellett töprengenem, mivel Judit fölajánlkozott. Vele viszont nem nagyon akartam menni, bár egyértelmű nemet én sem mondtam neki. Egyszerűbbnek tűnt halogatni a dolgot. Mindenki zsongott, a lányok arról beszéltek, hogy ki mit vesz föl, a fiúk pedig arról, hogy ki, melyik csajra hajt rá.

Elérkezett a buli, s én elővettem a legdögösebb ingemet és hozzá a fekete nadrágomat. Gondosan elkészültem. Ugyan Angelával egy szót sem váltottam egész héten, ő sem jött oda hozzám, és én sem akartam megzavarni nagy boldogságában. Tudtam, szörnyű lesz az új barátjával együtt látni, de mégis szembesülni szerettem volna, hátha könnyebben ki tudom verni a fejemből. Végül Tommal érkeztem a diszkóba. Jól mutattunk együtt, de nem érdekelt,

hogy ki, mit gondol. Angela a tánarkett szélén épp lassúzott a fekete hajú barátjával, akit ismeretlenül is szívből gyűlöltem. Mintha egy nyilat lőttek volna belém, amikor ölelkezve, nevetgélve láttam őket. Amint Angela észrevette, hogy bámulom, hirtelen abbahagyta a táncot és megfogta a jóképű kezét, majd valamit a fülébe súgott. Igen megalázó volt ez nekem, főleg, hogy Tom is kuncogni kezdett a bénaságomon. Ekkor sarkon fordultam és elindultam a büfé felé.

- Shane, ne foglalkozz már vele! - Próbált Tom vigasztalni.

- Már nem érdekel! - Jelentettem ki igen határozottan, de ekkor…

- Shane, beszélhetnénk? - Szólalt meg egy bársonyos hang mögöttem. Megfordultam és előttem állt Angela és természetesen a kedves barátja is. Ekkor totál kész lettem. Ilyen nincs, mindent hallottak.

- Mondd! - Ennyire futotta tőlem.

- Szeretném bemutatni…

- Igen, a barátodat. Már tudom, nincs rá szükség! - Folytottam belé a szót.

- Félreértesz. - Válaszolt.

- Ezen aztán nincs mit félreérteni. Nem vagyok fafejű, felfogtam. - Jelentettem ki.

- Nem tudom, mit sikerült felfognod, azt sem értem, miről beszélsz! Csak az unokatestvéremet akartam neked bemutatni, aki nem régen érkezett Párizsból, de ha nem akarod, akkor jó.

- Micsoda? Az unokatestvéred?

- Igen. Miért lepődtél meg ezen ennyire?

- Mert én, én, tudod, szóval…

- Szia Shane! Mathieu vagyok. - Nyújtotta felém barátságosan a kezét a barátnak hitt francia rokon.

- Szia Mathieu! Üdvözöllek és kérlek, bocsáss meg. - Nyögtem ki.

- Semmi gond! - Nevetett a srác.

- Angela beszélhetnénk négyszemközt? - Mialatt mélyen a szemébe néztem.

- Jó. - Hangzott az egyszavas válasz. Félrevonultunk a tömegtől, s az étterem egyik sarkában megálltunk.

- Miért tettél úgy, mintha Mathieu a barátod lenne, s miért nem álltál velem szóba egész héten? - Vontam kérdőre Angelát, aki erre felhúzta a szemöldökét.

- Te nem szóltál hozzám! Még a diszkóba sem hívtál el! Sőt, nem is köszöntél nekem, ha jól emlékszem. Azt hittem valami bajod van velem. - Hát, ez nem volt egy jó vicc, gondoltam magamban. El sem tudja képzelni, milyen kínos érzések futottak rajtam végig egész héten. A lányok elvárják, hogy a fiúk bátrak legyenek, s ezt is mutatjuk, de arról fogalmuk sincs, milyen nehézségeket élünk meg, amiket egyúttal rejtegetnünk is kell, hogy ne sérüljön a férfiasságunk. Persze abban igaza volt, hogy nem köszöntem, de sértve éreztem magam. Az igaz, hogy biztosan nem tudtam, milyen szálak kötik Mathieuhoz, de az fel sem merült bennem, hogy a srác csak egy rokon. Nem agyaltam tovább, gondoltam lesz, ami lesz.

- Angela leszel a barátnőm? - Tettem föl a kérdést rendkívül határozottan és komolyan.

- Számodra nehéz lenne ez a kapcsolat. - Hangzott a szomorú válasz.

- Nehéz? Ugyan milyen nehézséget jelenthet az, ha azzal a lánnyal vagyok, aki tetszik nekem?

- Mert te és én mások vagyunk.

- Igen, te lány vagy, én meg fiú.

- Nem erről van szó!

- Akkor miről?

- A gondolkodásmódunk különböző. - Lépett egyet hátra, egészen a falig, amelynek nekidőlt. Én pedig habozás nélkül utána léptem és egészen közelhajoltam. Ő lesütött szemmel állt.

- Pontosan a másságod érdekel. Nem vagy olyan, mint a többi lány, van benned valami egészen különös, valami megfejthetetlen, valami, ami nagyon vonz.

- Igen, de éppen ezért leszek majd más. Te nem fogsz tudni követni, s eljön a nap, amikor ez a szerelem a legfájdalmasabb lesz mindkettőnk számára. Ezért nem kellene… - Tiltakozva mondta Angela, de ugyanakkor éreztem, hogy ő is nehezen tud ellenállni.

- Te jó vagy, én pedig rossz vagyok? - Ötlött föl bennem a kérdés.

- Nem egészen, de valami hasonló. Te a rossz oldalon állsz, én a jón. Ez az, ami elválaszthat tőled.

- Érted jó leszek. Nagyon jó. Taníts meg, hogyan legyek neked jó. - S ekkor már annyira közel hajoltam, hogy majd a száját érintette a szám, de ekkor Angela átölelt és arcát a nyakamba temette.

- Akkor mostantól a barátnőd vagyok? - Kérdezte halkan.

- Persze, hogy az vagy. Az egyetlen, akit ezen a világon szeretek. - Ezzel megfogtam a kezét, hogy biztos legyek abban, amit mondott. Nem háborodott föl, nem rántotta el, hanem egy kicsit hozzám bújt, úgy, ahogyan egy kismacska dörzsölődik a gazdájához. Egy kicsit odabújt, majd odébb lépett, s felém fordult. Annyira mélyen nézett a szemembe, hogy már a zenét sem hallottam. Kézen fogva vonultunk végig az étteremben, amitől nagyon nagymenőnek éreztem magam, hiszen mindenki minket bámult. Az este többször is táncoltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Mathieu is rendes srác, vele is sokat beszélgettem, csak azt az egyet sajnáltam, hogy nem kísérhettem haza, mivel ezt Mathieu tette meg helyettem, mert náluk laktak.

Hétfőn reggel Angela már egyedül jött az iskolába. Már vártam rá a parkolóban, s amint megláttam közeledni, én is elindultam felé.

- Szép napot kívánok neked! - Mondtam halkan és mélyen a szemébe néztem.

- Neked is Shane. - S ezzel egy puszit nyomott az arcomra. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben be sem mentem volna az órákra, csak egy padon lett volna kedvem ábrándozni, vagy inkább százszor, ezerszer újraélni a jelenetet, de nem tehettem meg. Nagydolog volt ez a számomra, mert ettől a perctől kezdve száz százalékig biztos voltam benne, hogy barátnőm van és nem is akárki!

Zuma beach

Teltek múltak a hónapok. Mindennap találkoztunk és egyre többet beszélgettünk. A barátságunk annyira mély és bizalmas lett, hogy a haverokra is sajnáltam az időmet. Ezért egy páran kikezdtek, de engem nem érdekelt. Angela lett a mindenem, talán már nem is barát, hanem a szerelmem, de ez egy olyan hülye szó! Legalábbis én utáltam, mert cikin hangzott, meg sokan már le is járatták a jelentését. Én csak a mindenemnek gondoltam, nekem ennyi bőven elég volt.

Három haverommal azért még tartottam a kapcsolatot. Kijöttem velük, de nem bíztam meg egyikükben sem, ezért nem is neveztem őket a barátaimnak. Tom, Fich és Maverick sokat viccelődtek velem, vagy inkább szívattak Angela iránt érzett vonzalmam miatt.

- Mi van apafej? Már megint a párizsi pipin töröd az agyad? – Szórakozott velem Fich az iskola udvarán.

- Nem, csak… - Aztán azt gondoltam jobb, ha be sem fejezem, mert úgy is kiforgatja a szavaimat. Jól tudtam, hogy a hátam mögött már többször megkörnyékezte Angelát, aki mindig visszautasította a közeledését, ezért nagyon haragudott rá és rám is. Néha már azt is feltételeztem róla, hogy képes lenne erőszakoskodni vele, mert a gyűlölet ott csillogott a szemében, amikor kettesben látott Angelával.

- Hagyd már Fich! – Vágott közbe Maverick, akit inkább a helyi vízipólócsapat sikerei foglaltak le, és nem járkált a lányok után. Igaz, nem is kellett neki, mert rengeteg rajongója volt. Maverick magas, feketehajú, kékszemű, jóképű, izmos testű srác volt, akit egy helyi magazin modellként is alkalmazott. Szóval csak úgy tapadtak rá a csajok, de ő csupán szédítette mindegyiket. Sok lány képes

volt telesírni a párnáját miatta, mert Maverick soha, senkit sem sértett meg. Sőt minden lánynak tette a szépet. Kedvesen udvarolt, de egyet sem választott közülük. Azt hiszem, még éretlen volt ahhoz, hogy kiválasszon egyet, s komolyabban vegye, mint egy igazi barátot; vagy attól félt, hogy ezzel megtörik a sikere a rajongói körben. Néha az is fölmerült bennem, hogy az a hatalmas önbizalom, ami csak úgy sugárzott róla, nem más, mint egy lufi, egy jól álcázott bizonytalanság.

Végre elérkezett a nyári szünet, így többször találkoztunk a tengerparton, ahol a suli legtöbb diákja megjelent. Ezeken az alkalmakon mindig nagy nyüzsgés volt. Emlékszem, az egyik partira, ami a délutáni strandröplabda meccsel indult. Megbeszéltem Angelával, hogy érte megyek, és együtt sétálunk le a partra. Kicsit késtem tőlük, mert anya megint kiborult és sajnáltam otthon hagyni egyedül. Apa szokásos cirkusza kikészítette. Most épp bejelentette, hogy válni akar. Sokszor bemondja, aztán semmi. Igazából nem képes eldönteni, hogy mit akar. Nekem talán már jobb lenne, ha nem marnák egymást, és inkább elválnának, de ebbe semmiképp sem szerettem volna beleszólni. Most mégsem voltam képes megállni, és elmondtam a véleményemet anyának.

- Válj el! – Hatalmas együttérzést tanúsítva csak ennyit tudtam kinyögni.

- Nem lehet kisfiam.

- Ugyan miért ne lehetne?

- Mit mondanak a szomszédok, a munkatársak, a barátok?

- Majd elfogadják.

- Jó, jó… de a pénz?

- Elfeleztek mindent.

- Az sokkal kevesebb lenne. Azt nem akarom!

- Nos, igen, ezen múlott minden. A pénzen! Anya azt hitte, hogy a pénz a legtöbb az életben, amit megszerezhet. Ettől függött a szabadsága, a boldogsága, az öröme. Ugyan mi is lenne vele, ha bánatában nem mehetne vásárolni. A rongy volt a mindene. Elfelejtette, hogy mi az igazi boldogság.

Láttam, hogy nincs is értelme a beszélgetést folytatni, úgy sem lehet eltántorítani a pénz-, a hatalom- és a pozíciószerelemtől, így elindultam Angelaékhoz. A Cliffside Driveon laktunk, egy gyönyörű tengerparti villában. Luxuséletünk volt, nem tagadom, de mindennap nagy árat kellett fizetnünk mindhármunknak érte. Végig sétáltam a Dume Driveon, egészen a Grayfox utcáig, ugyanis Angelaék ott laktak, egy szép, kis családi házban. A házukhoz érve a csengő felé emeltem a kezemet, de még mielőtt megnyomtam volna Pajti hangos, örömteli ugatásba kezdett. Tudtam, Angela azonnal előbukkan, mert Pajti teljesen másképp ugatott, ha engem látott a kapuban.

- Szia Shane! – Szaladt a kertből a bejárat felé. A lágy szellőben aranylón lobogott hosszú, közép szőke hajkoronája. A hangjában pedig mindig volt valami csilingelő szólam, a boldogságom zenéje.

- Szia! – S ezzel egy hatalmas puszit nyomtam a homlokára, majd

megkérdeztem, hogy elkészült-e?

- Persze, csak előtte gyere be, a szüleim látni szeretnének.

Na, még egy szülős menet. Mára már valahogyan elég volt a szülőkből, de természetesen nem sérthetem meg őket és Angelara is tekintettel kellett lennem, aki nagyon szerette őket. Nem is csodálkoztam ezen, hiszen igazán kedves, barátságos emberek voltak.

- Mr. Mrs….

- Szia Shane! Gyere fiam, igyál egy limonádét, most készítette Kate.

- Köszönöm! – És egyszerre magamba döntöttem az egész pohár tartalmát.

- Jó szomjas voltál. – Mosolyodott el Angela mamája.

- Indulhatunk? – Súgtam halkan Angelanak.

Ő jóváhagyólag bólintott, majd lesétáltunk a Zuma strandig, ugyanis ott volt a Sharkes parti. A naplemente mindig csodálatos látvány Malibuban, de ma este különösen szép volt, ahogyan a rózsaszín, lila, vörös, zöld és kék színeket festett az égre a horizont alá bukó fáradt Nap. A zene hangosan szólt, voltak, akik már táncoltak, és voltak, akik csoportokba tömörülve beszélgettek, nevetgéltek. Angelát kézen fogtam, hogy el ne sodródjon mellőlem. Hideg, törékeny

ujjacskáit érintve mindig végig futott rajtam valami különös borzongás féle, ahogyan forró tenyerembe csúsztatta a kezét. Kettőnk kapcsolatában minden érintésnek, minden gesztusnak, szónak nagy jelentősége volt. Ekkor feltűnt Maverick Angela mellett.

- Helló csinibaba! – Majd lazán átkarolta Angela vállát. Ez nagyon nem tetszett, de hagytam, hogy Angela megoldja a dolgot.

- Helló! Ha már nem tudsz a lábadon megállni, egy botra támaszkodj, ne rám! – S ezzel kifordult Maverick öleléséből.

- Nocsak, nem tudsz lazulni?

- Azt tudok, de nem vagyok tartóoszlop.

- Van egy rágód Angela?

- Inkább moss fogat! – Vágott vissza az én boldogságom.

- Frissíteném a leheletemet mielőtt megcsókollak.

– Válaszolt szemtelenül Maverick.

- Elég! - Jelentettem ki nyomatékosan. S ekkor Maverick mellém állt és a fülembe súgta.

- Ma még elkapjuk a francia pipit és kiderítjük mennyire különleges.

Nagyon mérges lettem és egy hirtelen mozdulattal a homokba löktem. Nem védekezett, nem is támadt vissza, csak nevetett. Angela kezét megfogtam és odébb húztam a kellemetlen társaságtól. Egy kissé rányomta Maverick pofátlan viselkedése a bélyegét az estére, de aztán betudtuk a bólénak, amiből jó sokat bedönthetett magába. A cigarettafüstös leheletén erősen érződött az erjedt gyümölcsök undorító, savanykás, alkoholos bűze. Angelának kedve támadt táncolni, így aztán rávettem magamat, hogy lejtsünk egyet-kettőt. Elég falábú voltam, de nem ez számított, csak az, hogy jól érezzük magunkat. A kedvenc számunk ment éppen, az Ébredj, amikor kiszúrtam, hogy Fich és Maverick minket figyel és sejtelmesen pusmognak. Egyfelől hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy Angela velem, csakis velem van, másfelől pedig egyre jobban kezdtem félteni.

- Angela, jobb, ha lassan elindulunk. Nincs jó előérzetem.

- Kérlek, még ne. Ritkán engednek el ilyen szórakozásra, te is tudod.

- Igen, de baljós megérzéseim vannak. Maverick nem fogja benyelni, hogy annyi ember előtt megaláztam. Nem akarom, hogy szemtanúja legyél, ha esetleg belém kötnének.

- Majd megvédelek. – Nevetett föl.

Ez nem esett túl jól, mégse gondolja már rólam, hogy ilyen gyenge pipogya alak vagyok, hogy hagynám egy lánynak, hogy megvédjen.

- Hallgass rám. Én megvédem magamat, de most indulunk.

- Jó.. - Nézett rám szomorúan.

Kézen fogva elindultunk a parton. Távolodott a zene, a buli nyüzsgő hangzavara, amikor hirtelen megtorpantam és kiszaladt a számon:

- Szerelmes vagyok beléd. – Miközben szívem a torkomban dobogott.

- Én is szerelmem, én is szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. – Mondta egyre halkabban, ahogyan közeledett az arca az enyém felé. Átöleltem a derekát és éreztem a forróságot kettőnk között. Finoman megcsókoltam a szája szélét és ő teljesen a számra tapasztotta az övét. Ahogyan szerelmesen belefeledkezve öleltük egymást éreztem szapora szívverését, ahogyan nem csak a testünk ért egymáshoz, hanem a lelkünk is összesimult. Élveztem a pillanatot, amikor mélyreható érzelmeink összefonódnak, de ekkor váratlan dolog történt. Egy hirtelen, hátulról érkező lökés a földre taszított mindkettőnket. Angela a homokba huppant, s egy kődarab fölsértette a lábát és a szájából is ömlött a vér. Én marha, ahogy elestünk szétharaptam Angela száját. Na, ezt hogyan magyarázza meg otthon? Amint ez végigfutott az agyamon hirtelen hátra néztem, s megláttam Fichet és Mavericket.

- Mi a francot csináltok itt?

- Nézzük a kis párocskát, ahogyan szétrágod, vagy inkább felfalod a francia pipit. Mi is kérünk belőle! Neked Fich a szárnya, vagy a mellehúsa ízlene jobban?

Hirtelen lendülettel fölpattantam és a világot is felrobbantani képes erőt éreztem magamban. Nekiugrottam Mavericknek és ütöttem-vágtám. Ijesztő látvány lehetett, ahogyan önkívületi állapotban porrávertem a szemetet. Maverick csak azt mondogatta:

- Elég, elég, hagyd már abba!

Fich miközben megrémülve bámulta dühkitörésemet, a barátjának elfelejtett segíteni. Szerencsémre. Aztán a két nyomorult távozott. Maverick kétrét hajolva vánszorgott vissza a buli irányába.

- Jól elintézted. – Mondta remegő és vérző szájjal Angela.

- Nem volt más választásom. Senkinek sem engedem, hogy téged bántson. Érted? Senkinek!

- Értem.

A sós tengervíz csípte Angela sebeit, ahogyan megmostam a lábát és a száját, de a kellemetlen érzés után enyhült a fájdalma, mert a só hamar összehúzta a sebeket.

Ezután nem sok kedve volt sétálni, így beültünk egy taxiba. Hazavittem Angelát, és a házuknál én is kiszálltam. A kellemetlen esetet leszámítva gyönyörű este volt. A finom, lágy szellő, ami az óceán felől fújt valami édeskés illatot lebegtetett az egész város felett. Ebben a hónapban szokott nyílni valami piros virág, aminek a nevét már párszor hallottam, de megjegyezni nem voltam képes. A házuk előtti nagy fa törzsénél álltunk, ami kellő takarást biztosított az ablak mögül éberen figyelő szülői szemeknek. Érzékeny búcsút vettem tőle, s amint megcsókoltam a homlokát még egyszer biztosítottam az érzelmeimről, majd elindultam hazafelé.

A rend érdekében

Beköszöntött az ősz. Bár, itt Malibuban ez az évszak is kellemes, de a Nap már fáradtabban süt. Az iskolabusz ma egy kicsit hamarabb ért a sulihoz. Azt gondoltam, a sofőrnek száguldozni volt kedve, de mint kiderült az iskolagyűlés miatt vágtázott az utakon. Az osztályomhoz kellett állnom, pedig legszívesebben Angela mellett álltam volna és titokban fogtam volna a kezét. Az igazgató, Mr. Fulda izgatottan zavarban volt, aztán kis idő múlva nagy komolysággal kezdte a mondandóját.

- Az iskolánk is csatlakozott egy programhoz, mely a felügyelet alatti együttélést tűzte ki célul. Ez a nap különleges a számunkra, mert megkaptuk azokat a nagyon drága eszközöket, amik hozzásegítenek a fegyelem megteremtéséhez. A mai naptól fogva megszűnik minden rendellenes tevékenység az iskolában, nem lesz több csellengés, és mindenkiről tudni fogunk mindent! Az iskola valamennyi tanulója kap egy azonosító jelet és egy nyomkövető készüléket, amit a jobb karotokon kell hordani. Akit zavar ez a karperec, amit soha sem vehettek le, az választhatja a kényelmesebb megoldást is. Az orvosi rendelőben, fájdalommentesen a jobb kezetekbe is beültethető ez a készülék. Én ezt javaslom mindenkinek.

A diákokban meghűlt a vér. Micsoda? Mr. Fulda nem sok időt hagyott a meglepődésre, mert mondandóját azzal folytatta, hogy milyen szankciók lépnek érvénybe az ellenállók esetén. Ahogy értetlenül álltam az egyre zúgolódó tömegben, lágy érintésre lettem figyelmes. Angela finoman a tenyerembe csúsztatta a kezét és a fülembe súgta:

- Az órák után ne menjünk az ebédlőbe, hanem a hátsó udvarban találkozzunk. Van ott egy hely, ahol kiszakadt a kerítés, ott fogunk ma távozni. Ne szólj senkinek, úgy sem értenének semmit az egészből.

Csak bólintottam, mert még mindig nem tudtam fölfogni, amit hallottam és ezt még megfejelte Angela is. Olyan lágy, puha érintése volt, hogy alig érezhető, mégis örökre bevésődött az agyamba az a pár másodperc. Megkezdődött a tanítás, de senki sem tudott az órákon figyelni. A tanárok többsége nem is tartotta meg az órát, hanem erről az új rendszerről beszélgettünk. Érvek és ellenérvek kavarogtak a teremben, hol agresszívabb hangnemben, hol pedig az ismeretlentől való félelemtől remegőn. Engem valahogy az egész nem érdekelt annyira és ezt néhányan észre is vették.

- Shane, mi van? Ilyen nagymenő lettél, hogy nem is foglalkozol a témával? Ma még a hangodat sem hallottuk! – Vágta oda Reginald.

Megrántottam a vállamat, mert csak arra tudtam összpontosítani, amit Angelával megbeszéltünk. Egy örökkévalóság volt, míg elérkezett a titkos találkozónk ideje. Egész délelőtt majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság.

Fél kettő lett. Elindultam az udvar felé, de Mrs. Cross az utamat állta.

- Shane! Az aulába kell menni, nem az udvarra.

- Miért? Mi fog történni?

- Csak vért vesznek tőletek. Egy szúrás az egész, semmi több. Aztán mehettek haza.

- De miért tanárnő?

- Ne kíváncsiskodj annyit, hanem haladj előttem lefelé.

Majd megőrültem az izgalomtól, vajon Angela már vár rám, vagy ő sem tudott kijutni? Eldöntöttem, hogy a földszinten elmegyek a mosdóba, majd pedig kimászok az ablakon, ami pont a hátsó udvarra nézett. A fölszintre érve egy hirtelen bal kanyart vettem, de Mrs. Cross utánam üvöltött.

- Shane, ne szórakozz velem, az alulába!

- Persze tanárnő, csak elmegyek a mosdóba. – Ezt annyira nyugodt, vagy inkább érdektelen képpel közöltem vele, hogy ettől ő is visszavett a nagy lendületéből és belegyezően bólintott, majd csak annyit fűzött hozzá:

- Jó, de siess!

Benyitottam a mosdóba és szemem azonnal a kis ablakra szegeződött. Nem tudtam rögtön kimászni, mert mások is voltak bent. Az órámra néztem, s mikor észrevettem, hogy mindjárt két óra, nagyon ideges lettem. Vajon megvár Angela? Vele minden rendben van? Amikor végre mindenki elhagyta a mosdót, egy hirtelen mozdulattal elrugaszkodtam a talajtól és fölkapaszkodtam a fűtéscsőig. Egyik karommal abba megkapaszkodva próbáltam kinyitni a zárat, ami nehezen, de rövid idő alatt sikerült. Kiakasztottam a kis bukóablakot és már ott sem voltam. Rohantam a megbeszélt helyre, s kétségbeesetten kutattam Angela után. Semmi, sehol senki. Vajon megunta a várakozást, vagy ki sem jutott? A fejemet lehajtva elindultam a kijárat felé, amikor halk sziszegő hangot hallottam az egyik bokor felől.

- Sz, sz, Shane! Itt vagyok.

Rohantam a bokor felé, miközben idegesen néztem körbe-körbe, hogy senki se lásson meg.

- Angela! Örülök, hogy megvártál. El sem hiszed… - Akartam folytatni, de ekkor bársonyos ujjait a számra helyezte.

- Fogd be, most mennünk kell!

Kimásztunk a kerítés apró nyílásán, ami végigcsikarta Angela vállát, de ő egy szót sem szólt. Szaladtunk az erdő felé, ami az iskolánk közelében volt. Mire biztonságos helyre értünk, ahol a fák már teljesen eltakartak addigra Angela vállából a szivárgó vér átszínezte fehér pólóját.

- Jaj, nagyon vérzel. – Jegyeztem meg, s ezzel egy időben lekaptam magamról a pólómat és a lány vállára nyomtam.

- Köszönöm! - Mondta Angela.

- Menjünk tovább, nem messze van itt egy kis forrás, ott majd kimosom a sebet és addigra talán csillapodik a vérzés is. – Szólalt meg elcsukló hangon.

Tovább mentünk, de már csak sétáltunk. Ahogy a fák lombos ágain átszűrődött a napfény, romantikus érzések kezdtek bennem kavarogni. Soha sem éreztem még ekkora boldogságot. Olyan különleges érzés volt, hogy ketten titokban elszöktünk a suliból. Miközben némán sétáltunk a számomra ismeretlen cél felé, azon gondolkodtam, hogy ismét átölelem Angelát, de ekkor váratlan fordulat következett. Valami zajra lettünk figyelmesek. Angela ijedten nézett rám, s ekkor megpillantottunk, két feketeruhás embert, amint kutakodnak az erdőben. Elkaptam Angela derekát és behúztam egy hatalmas bokor alá.

- Csitt, maradjunk csendben, míg el nem tűnnek innen. Lehet, hogy minket keresnek! – Húztam magamhoz közelebb és finoman átöleltem törékeny derekát.

Angela nem ellenkezett, és hálásan a szemembe nézett. Bogárfekete pillantása úgy hatolt ismét belém, mint amikor először megszólítottam az ebédlőben.

- Shane. – Remegte halkan a nevemet, s egészen közel hajolt hozzám.

Amikor szinte már az orrunk is összeért, és megint valami furcsa forróság járta át az egész testemet, amit a parton már egyszer éreztem, de ekkor Angela hirtelen félrenézett. A feketeruhás katona a bokor előtt állt. A szívünk annyira hangosan dobogott, hogy attól tartottunk meghallja a furcsa kinézetű férfi. Pár percig, ami egy örökkévalóságnak tűnt a bokor előtt állt, miközben mindenfelé nézelődött, de aztán továbbment, s odakiáltotta a többieknek:

- Nincs itt senki, mehetünk!

Amikor eltűntek, kimásztunk a rejtekhelyről és egy félórányi séta után fölértünk a forráshoz. Egészen magasan volt, a kanyonok közelében.

- Honnan ismered ezt a helyet? Én itt születtem, de még sosem jártam errefelé.

- Tavaly a szüleimmel kirándultunk az erdőben és a kutyám futott erre, én meg utána. Így találtam rá erre a csodálatos kis helyre. Nézd csak, ez alatt, a kő alatt van egy kis papír, amit még akkor hagytam itt. Vedd el és nyisd szét.

A meggyötört papír fecnin ez állt:

Shane és egy szív volt mellé rajzolva.

- Angela? Te?

- Igen, amióta először megpillantottalak az iskolában.

S ekkor finoman átöleltem a derekát és egészen közel húztam magamhoz, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. Nem tiltakozott, csak mélyen nézett a szemembe, s ahogy az arcom közeledett felé, a levegő egyre forróbb lett köztünk, majd az ajakink összeértek. Erre a csókra már nagyon régen vágytam, de akkor még nem sejtettem, hogy ez a csók mennyi változást hoz majd az életembe.

Titok

Lekuporodtunk a forrás mellé, amelyből mindketten ittunk és Angela vállát is lemostuk, majd megszólalt:

- Most nagyon fontos dologról fogok neked beszélni.

Kérlek, jól figyelj, mert az is megeshet, hogy soha többé nem lesz alkalmunk találkozni. – Könnyes szemmel mondta Angela.

- Neeeee! Ilyet ne is mondj! Nélküled már nem létezhetek! – Teljes kétségbeesésemben beleüvöltöttem az erdő halk susogásába.

- Nyugi, én sem szeretném, ha többé nem láthatnálak, de tudnod kell, hogy mi vár ránk.

- Mi? – kérdeztem meglepetten.

- Nagy változások lesznek a Földön. Közel van a választás ideje. Minden egyes embernek el kell döntenie, hogy hova áll.

- Miért kellene döntenünk? Mi között kell választanunk?

- A jó és a rossz között.

- Miiii? Sosem hallottam még erről. Nem is igazán értem. – Mormogtam dühödten.

- Shane! Erre van ítélve a világ. Mi szabad akarattal születtünk. Tulajdonképp a földi létünk erről szól, csak sokan nem tudják, vagy egyszerűen nem is törődnek vele. Csak úgy, felelőtlenül élnek, sodródnak az árral. Munkába, suliba rohannak, meg csak pörögnek az eseményekkel együtt. De nem ez a lényeg! Azért születtünk a Földre, hogy egy, egyetlen egy döntést meghozzunk.

- Egyetlen egy döntésről szól az életünk?

- Nem, nem ezt mondtam, de a lényeg mégis ez. Ez a legfontosabb cselekedetünk a földi létben, mert ez határozza meg, hogy hová kerülünk.

Csak bámultam Angelára, aki olyan magabiztossággal beszélt, hogy akármilyen hihetetlennek tűnt szinte minden szava, mégis kénytelen voltam hinni neki.

- Mesélj erről a döntésről. Mikor kell meghoznunk?

- Minél hamarabb! Minden embernek választania kell.

- Mi van akkor, ha valaki nem választ?

- Akkor is választ, csak akkor nem használja a szabad akaratát és helyette döntenek.

- Na, most már tényleg beszélj érthetőbben! – Kezdtem azt hinni, hogy Angelával valami nincs teljesen rendben. Az is megfordult a fejemben, hogy valami méreg került a testébe, ahogyan megcsikarta a kerítés és attól beszél félre.

- Látom, hogy furcsán nézel rám, de hidd el, minden rendben van. Azért vágsz ilyen arcot, mert nem ismered a titkot. Aminek igazából nem is lenne szabad titoknak lennie az emberek előtt, de nemtörődömségből, hanyagságból, vagy egyszerűen csak kényelemből nem hajlandók megismerni.

- Te honnan tudsz ezekről?

- Az most nem számít, de figyelj! Nagy nyomorúság vár sokakra. Lesz egy egyszerűbb, kecsegtetőbb lehetőség is, amit minden embernek fölkínálnak, de az a szenvedésbe visz. Csak azokra vár szép jövő és végtelen boldogság, akik a jó oldalra állnak. Rájuk nagy ajándék vár!

- És akik nem így tesznek, vagy nem hisznek ebben az egészben?

- Azokra az örök nyomorúság vár.

Lehajtottam a fejemet és némán bámultam egy fűszálat, ahogy egy katica akart a

tetejére eljutni, de ahogyan elvékonyodott a fű már nem bírta a bogár súlyát megtartani és a földre pottyant. Hosszú hallgatás után, amit Angela türelmesen és némán kivárt, megszólaltam:

- De nekem sohasem beszélt erről senki, én nem vagyok ezekben a dolgokban jártas, a szüleim sem így neveltek.

- Az nem számít! Most viszont hallottál erről.

- De ez nekem kevés. Mondd, mi lesz a jövő?

- Azt pontosan én sem tudom.

- De akkor?

- A Biblia tanítása, az aszerint való élet és a hit által való újjászületés bőven elég ahhoz, hogy megmeneküljünk!

- Nekem még Bibliám sincs!

- Már van – Ezzel a táskájából kivette egy agyonolvasott kis könyvecskét és átnyújtotta.

- De akkor neked…

- Nem baj, én már minden szavát ismerem. Ne feledj el soha, mert veled szeretnék élni ezer évig az Aranyvárosban, s utána még tovább.

- Angela könyörgöm, ne búcsúzz el tőlem! Még igazából meg sem ismertelek!

- Figyelj Shane! Az én családom régóta hívő, engem is így neveltek. Neked nehezebb a sorsod, de ha Isten felé fordulsz, akkor Ő megmenthet. Csak Ő, én nem. De nagyon szeretném. Ezért tiltakoztam, hogy kapcsolat szövődjön közöttünk, de én sem tudtam neked ellenállni.

- Ezt nem akarom elhinni!

- Pedig hidd csak el. A Föld valamennyi lakóját számba fogják venni és döntésre kényszerítik.

- Soha ne engedd, hogy megjelöljenek, hogy elpecsételjen a gonosz magának! Akik megengedik, azok véglegesen leteszik a voksukat a sötét oldal mellett, és nem juthatnak el oda, ahol majd én is leszek.

- Angela, én szeretlek.

- Én is szeretlek! Szeretném, hogy velem tarts, de a szüleid nem fognak engedni. Mi menekülni fogunk, mert engem nem jelölnek meg az iskolában, még az

életem árán sem! Lehet éhezni fogunk, majd bujkálnunk kell, mert eljön az idő, hogy a bélyeg nélkül senki sem adhat, vagy vehet. Nekünk nem lesznek jogaink, csak üldözőink.

- És kitartasz végig?

- Igen. Te is tarts ki!

Ekkor Angela olyan szorosan átölelt, hogy alig kaptam levegőt, majd lágyan végigsimította az arcomat. Aranyló haja puhán omlott hófehér vállára és egyetlen tincs borult a szeme elé, amit egy mozdulattal kisimítottam arcából. Mély lélegzetet vettem, hogy mélyen magamba szívjam a finom illatát és gyengéden megcsókoltam. Hosszasan csókoltuk egymást a fák árnyékában. A Nap már kezdett lemenni, amikor elindultunk hazafelé. Kéz a kézben sétáltunk az erdőből kifelé, majd amikor a lombok sötétje kezdte engedni, hogy megláthassanak minket, egyszerre mozdultunk és fordultunk egymás felé. Ekkor elfogott a félelem, hogy utoljára tartom a karomban az angyali teremtést.

- Ne félj! Mi már régen összetartozunk. Ezért sem tudtunk ellenállni egymásnak. Nekünk lesz még közös jövőnk, de rajtad áll, hogy az mikor kezdődik el. – Súgta a fülembe Angela és egy váratlan pillanatban elillant mellőlem.

Majd megszakadt a szívem, miközben figyeltem távolodó, gyönyörű, kecses alakját az esti szürkületbe boruló utcán, ahogyan egyre távolodik, és végül elnyeli látványát a sötétség.

Tiltakozás

Hazaérve szinte hullaként estem az ágyba. Porosan, piszkosan, úgy ahogyan voltam belezuhantam. Csak aludni akartam, hogy azt higgyem, csupán egy rossz álom az egész. Nem sikerült, mert amint anya észrevette, hogy megérkeztem szinte rám szakította az ajtót és idegesen hatalmas üvöltözésbe kezdett.

- Hol a fenébe voltál? Megőrültél fiam? El tudod képzelni, mit éltem át? Már az iskolából is kétszer kerestek!

- Az iskolából? –Kérdeztem vissza rémülten.

- Igen! Ellógtál. Pedig fontos lett volna, hogy jelen legyél a vérvételen.

- Én nem akarom.

- Mit nem akarsz?

- A vérvételt, meg azt a követős dolgot.

- Megőrültél? Talán nem akarsz iskolába járni? Mi lesz a nagy terveiddel, hogy orvos leszel?

- De ez mást jelent.

- Ugyan mit jelentene? Rendet és fegyelmet! Ezt az egyet jelenti.

- Nem! Ez egy örökké tartó döntés. Tudod..

- Na, ne lökjed nekem az olcsó kifogásaidat! A munkahelyemen is ez a rendszer lesz. Nem lesz szükségünk se…

- Megjelölteted magad?

- Persze, és te is meg fogod.

- Én nem!

- De igen! Ezzel a vitát lezártam. Holnap az iskolában majd elvégzik, amit kell. És legyél nagyon hálás, hogy Mr. Fulda nem rúgott ki. Kaptál egy utolsó esélyt. Most menj, készíts valami vacsorát magadnak, aztán fürdés, fekvés!

Nem volt mit tenni, szót fogadtam, de aludni nem tudtam. Ahogyan belehuppantam az ágyba, előhúztam a hátizsákomból a kis könyvet, aminek lapjai árasztották magából Angela virágillatát. Beletemettem arcomat a lapok közé és mélyen szívtam magamba a jól ismert illatot. Csukott szemmel láttam magam előtt fekete szemeit és aranyhaját, ahogyan mosolyogva néz rám. S ekkor jöttem rá a titkára, hogy mitől olyan különleges. Soha, senki sem értette,

mitől más ő, mint a többi lány. Még a tanárok között is szóbeszéd volt, hogy Angelában van valami, ami a többiekben nincs, pedig sok széplány van még rajta kívül a suliban. Hát ez az! A hite és a végtelen szeretet, ami benne él, az teszi őt annyira különlegessé. A lányok főleg irigykedtek rá, nem igazán volt egyetlen jó barátnője sem, pedig ő soha, senkit sem bántott. Emlékeszem, egyszer a folyosón hallottam, hogy megjegyzést tettek rá, amikor olyan topban jött az iskolába, amiből kivillant izmos hasa, miközben a kissé elhízott osztálytársa, Fanni csak arra vágyott, hogy bárcsak ő is úgy nézne ki. Félelmetesen irigyek tudnak lenni egymásra a lányok. Persze Angelában sohasem volt egy cseppnyi sem ebből a förtelemből. Még azokat sem bántotta, akik ki nem állhatták. No, de most mi lesz velem? – futott át az agyamon, s ahogyan erre gondoltam, eszembe jutottak Angela szavai: „olvasd a Bibliát”.

Kinyitottam az agyonhasznált könyvet, ott ahol épp szétborult. Ez állt azon a helyen:

„Megadatott neki, hogy mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon bélyeggel jelöltessen meg, és hogy senki se vehessen, vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma. Itt van helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig, hatszázhatvanhat.”

Ez állt a Jelenések könyvében, ahol a könyv magától szétnyílott. Ledöbbenve újra és újra olvastam. Angela szavai kezdtek teljesen igaznak tűnni. De most mit tegyek? A szüleim nem fogják engedni! Egyedül hogyan élhetnék meg? No meg mi lesz a nagy terveimmel, hogy egyszer orvos leszek? Legjobb lenne, ha valahogy elfelejthetném ezt az egészet, sőt még Angelát is ki kellene verni a fejemből. De hogyan, mikor annyira szeretem?

Valahogy elaludtam, de nem is emlékszem hogyan. Reggel kivételesen anya vitt az iskolába. Áh, egyáltalán nem volt égő, amikor be is kísért! Ahogyan mentünk

a folyosón, a többiek megvető szemekkel bámultak rám, mintha valami borzalmas dolgot követtem volna el. Anya némán és szigorú, elszánt tekintettel jött mellettem, mint valami felvigyázó.

- Megérkeztünk, itt az orvosi rendelő. Menj be!

- De lehet karkötőt is viselni!

- Nem! Nem bízom benned. A tegnap hallottak meggyőztek arról, hogy ez lesz a legbiztonságosabb.

- Neeeeeemmmmmm! – Üvöltöttem, mire mindenki rám nézett.

Anya egy határozott mozdulattal kinyitotta a rendelő ajtaját és szó szerint belökött rajta.

- Ezt nem teheted velem! –Mondtam, de válaszra sem méltatott.

Az orvos köszönt és leterített egy fehér lapot az asztalra. Kivett a csomagból egy hatalmas tűt és egy apró, parányi valamit, amit a tű végébe helyezett. A jobb kezemet anya előrángatta a farmerzsebemből és erőszakosan az orvos elé lökte, egyenesen a fehér gézlapra.

- Nyugi fiatalember, nem fog fájni, és csak egy pillanatig tart. – Mondta a doki.

Valami sárga löttyel kezdte kenegetni a kezemet, majd a tűt egyenesen a hüvelyk és a mutató ujjam elé helyezte, és - és ekkor elsötétült előttem minden.

Percek múlva tértem csak magamhoz, de ekkor már az ágyon feküdtem.

- Mi történt? – Kérdeztem meglepődve.

- Elájultál és tűzriadó van. Még jó, hogy magadhoz tértél, mert azonnal el kell hagyni az épületet.

- Bennem van már, azaz izé?

- Nem, mert pont akkor szólalt meg a vészjelző, amikor be akartam szúrni. Mondta mérgesen az orvos.

Ezt most megúsztam, gondoltam magamban, de vajon hogyan tovább?

Amikor rohantunk ki az épületből, mintha árnyként Angelát láttam volna elsuhanni mellettem, de ahogyan utána kaptam a fejemet, már nem láttam. Idáig is el lehet jutni, hogy elájulok, aztán meg már hallucinálok is! Ez őrület!

Utolsó felszólítás

Minden nap az éjjelt várom, akkor újra láthatom Angelát. Álmaim főszereplőjeként tovább él bennem. Ott az erdőben találkoztam vele utoljára. A családjával elmenekült. De vajon hová? Semmit sem tudtam róla. Próbáltam érdeklődni, de senki sem tudott semmit. Nos, igen, épp eléggé titokzatos volt, azt pedig pláne nem árulta el, hogy hová mennek. Többször elsétáltam a házukig, de egy lélek sem tűnt föl. Pajti sem rohant a kapuhoz, ahogyan szokott. Olyan kihalt volt Angela nélkül minden. Hatalmas ürességet éreztem a szívemben, ami sehogyan sem akart enyhülni. Napról – napra erősebben fájt a hiánya. A haverokkal néha találkoztam, hogy egy kicsit kikapcsolódjak, de nem voltam képes a felhőtlen boldogságra. Fich és Maverick sem piszkált, valószínű, örültek, hogy eltűnt Angela az életemből. Judit változatlanul nyomult. Eljutottam arra a pontra, hogy tisztázom vele. Egyik nap a suliban odamentem hozzá.

- Szeretnék mondani valamit.

- Jó, de ne itt, inkább a suli után kísérj haza.

- Az nem túl jó ötlet.

- Kérlek Shane!

- Jó, legyen, akkor tanítás után.

Már várt a kapuban Judit.

- Akkor indulhatunk? – Kérdezte mosolyogva.

Kellő távolságba értünk és megálltam.

- Tisztában vagyok az érzelmeiddel, de én Angelat szeretem. Ne haragudj rám, ez ellen nem tudok mit tenni. S ekkor hirtelen Judit váratlan reakciója teljesen megdöbbentett. Amint elhagyta a számat ez a mondat, nem hogy megsértődött volna, hanem egy határozott mozdulattal megcsókolt. Sokkolt a merészsége, és az, hogy tudomást sem vett az érzelmeimről. Én is visszacsókoltam, amit nem kellett volna, de megtörtént.

- Na, most már irántam is érezhetsz! – Nézett mélyen a szemembe.

- Nem, Judit! Ne haragudj, de nem akarok és kérlek, ne csinálj ilyet többé.

- De én, szeretlek. Régóta szerelmes vagyok beléd. Angela eltűnt, még suliba se jár egy ideje. Mit akarsz? Meg akarsz vénülni az emlékeiddel együtt? Tudsz róla valamit? Hallottál felőle bármit is?

- Nem, semmit.

- Merre laktak? Otthon sincsenek? A szomszédok sem tudják, hová utaztak?

- Nem.

- De azt tudod, hogy hol laktak?

- Igen.

- Elárulod?

- Nem. – Ezt kissé különösnek tartottam. Vajon miért érdekli ennyire? Vagy csak engem akar ezzel a nyakatekert technikával meggyőzni, hogy szakadjak már le Angela emlékéről? Valószínű ez lehet mögötte.

- Menj haza kérlek. – Jelentettem ki.

- Jó, de azt ígérted, hazáig kísérsz.

- Nem tehetem, bocsi. – Sarkon fordultam és otthagytam az utca szélén. Vissza se néztem csak futottam. Annyira dühös lettem magamra, hogy csak rohanni tudtam. El akartam szaladni az egésztől, amit Judittal tettünk.

Hazaértem és bekapcsoltam a TV-t. Épp a hírek mentek. Minden hír azzal végződött a helyi TV társaságoknál, hogy beolvasták azok nevét, akiket keresnek. Angeláék is a listán voltak. Szívembe markolt, amikor meghallottam a nevét.

Az emberek nagy részét felügyelet alá vonták. Eleinte sokan tiltakoztak, de a média és az újfajta elektronikai eszközök meghozták a kívánt hatást, így sokakat sikerült meggyőzni. Ők már nem hordanak magukkal semmilyen személyes iratot, pénzt, vagy bankkártyát. Valamennyi adatuk, még az egészségi állapotuk is rögzítve van a kis kütyüben. Az autók és a házak zárjai is azzal működik. Valahogy, még ma sem értem pontosan hogyan, de akkora szerencsém volt, hogy én egyelőre csak a karperec viselésére vagyok kötelezve. A szüleim is viselik a jelet. Ők egyáltalán nem tiltakoztak, sőt anya elsőként jelentkezett. Mintha demonstrálni akarta volna előttem és a munkatársai előtt is, hogy ő milyen felvilágosult a témában. Nagy támogatója lett az új rendszernek. Az elmúlt néhány évben elképesztően fejlődött a technika. Az autók már nem csak az úttesteken közlekedtek, hanem a levegőben is. Akinek jobban ment a szekér, azok vásárolhattak maguknak a gömb alakú, zajtalan, vagy inkább szinte hangtalan repülőautóból. Mi nem álltunk rosszul, de nekünk nem volt. Igaz, itt Malibuban nem volt annyira elterjedve, mint a nagyobb városokban, például New Yorkban.

Tizenötéves koromban meglátogattam a nagynénimet Manhattenben, s akkor ültem a flydrivejában. Remek volt. Gyönyörű piros színe és a teljesen lesötétített ablakai igen feltűnővé tették. Az első ülésnél az alja teljesen átlátszó, üvegszerű anyagból készült. Ez annyira megrémisztett, amikor beültem, szinte olyan érzésem volt, hogy bármikor leeshetek. Az első 10 perc után viszont megszoktam. A belseje is igényesen volt kialakítva, szépen csillogó fekete és ezüstszínű, különleges műanyagból készült. Nagy élmény volt vele közlekedni, de egy kissé mégis szokatlan. Neki szinte minden újdonságból volt egy. A legfurcsább a nagynénim új pasija volt, amivel, vagy inkább, akivel ekkor találkoztam először. Intelligens, jó humorú, kedves férfi és imádja Janet. Igaz egy kicsit fiatal hozzá, és tény, hogy nagyon jóképű, ezért arra gondoltam, hogy a pénz miatt él Jane nénivel. Majd elájultam, amikor a néni megosztotta velem a megismerkedésük pillanatát. Emlékszem, szinte kővé dermedtem a gyönyörű, luxus, lila kanapéjában.

- Ne nézz már ilyen kételkedő tekintettel Shane! Nem a pénzem miatt szeret

Ernesto. Vagyis ha belegondolok, akkor mégiscsak.

- Micsoda?

- Tavaly nyílt egy új üzlet az 5. sugárúton, ahol férjet, feleséget, bejárónőt, kertészt, stb. lehet vásárolni. Ernesto nem ember, hanem robot. A megadott igényeim szerint programozták be, ezért ilyen idilli a kapcsolatunk.

- De úgy néz ki…

- Igen, mint egy ember. Valójában mindenre képes, ha érted. – Tört ki belőle egy hatalmas, boldog nevetés.

- És ilyen fiatalt vettél magadnak?

- Naná, ha lúd, akkor legyen kövér! Miután megcsalt a nagybátyád azzal a – majd másodpercekre elhallgatott, s végül egy nagyot nyelt - szóval fiatal koreai nővel, és elhagyott, én is megmutatom neki, mire vagyok képes. Persze ő nem tudja, hogy Ernesto…

Basszus, ez olyan undorító volt a számomra. Igaz, a bácsim is megérte a pénzét, de az, hogy a néninek egy robot pasija van!

Szóval elképesztő dolgokat találtak ki, vagy föl. Kicsit koravén gondolkodásom volt már gyerekkoromban is, vagy legalábbis anyuék sokat mondogatták ezt.

Nos, lehetséges, hogy túlzottan maradi vagyok, de Ernestot kifejezetten undorítónak találtam miután megtudtam, hogy nem vér folyik az ereiben, hanem valami zöld lötty kering benne. Az emberiség útja a totális torzulás felé haladt.

Megjelentek a nyomtatható emberi szervek, az emberek az űrbe utazgattak és a Holdon megkezdődött a nagy építkezés. A gazdagok telkeket vásároltak maguknak és alkalmanként fölruccantak, megnézni hogyan halad a házuk. Az Ernesto félékből egyre több járkált köztünk és róluk sem lehetett megállapítani, hogy ember, vagy robot. Azok, akik nem találtak maguknak társat elmentek az üzletbe és vettek egyet, mint Jane néni. Anya egyik kolléganője is összeírta, hogy milyen férjet szeretne magának és igényei alapján legyártották Franket. Egyszer én is találkoztam vele, hát megint iszonyú furcsa volt a tudat, hogy robot, mert amúgy sohasem jöttem volna rá. Egyre jobban fájt, hogy ha Angela szavai igazak lehetnek, s akkor a szüleim is elvesznek, de róluk végképp nem tudtam gondoskodni, magamról is igen nehezen. Rohantak a hónapok, Angela hiánya még mindig fájt. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Az iskolában Mr. Fulda eddig már háromszor hallgatott ki, hogy mit tudok róla, de én kitartottam amellett, hogy semmit, persze ez nem sokban különbözött a valóságtól, de soha sem árultam el, amit tudok, sem neki, sem másnak.

Január lett. Valahogy túléltem a karácsonyt is. Nálunk már betiltották a karácsony szót, csak a szeretet és a béke ünnepeként lehet emlegetni. Ja, és nem kapható a boltokban a Biblia, azt is betiltották. Anya nem tudja, hogy nekem van egy példány belőle, mert azonnal elégetné. Rejtegetem féltve őrzött kincsemet, de ami igaz, az igaz, azóta nem igen vettem a kezembe.

Este a tévében bejelentették, hogy Izraelben fölépült egy templom, aminek nagy jelentősége van valamennyi ember számára. Aztán jött a következő hír: a Föld valamennyi lakóját kontroll alá vonták, és megvalósult az egységes ellenőrzési rendszer. Egy hatóság kormányozza a világot, akik folyamatosan új rendeleteket hoznak. A legutóbbi az, hogy akinek még nincs beültetve a chip, azoknak az utolsó határidő március elseje. Nem hittem Istenben, de attól mégis féltem, hogy sohasem láthatom viszont Angelát, ezért tudtam, hogy mindenáron el kell

kerülnöm a beültetést. A szüleimnek azt hazudtam, hogy február utolsó napjára van időpontom az orvosnál. Anya elég ideges lett emiatt, hogy megint mindent az utolsó percre halasztok, de mégis rám hagyta a dolgot. Apa meg nem igazán foglalkozott velem, sőt anyával sem. Az évek óta tartó veszekedéseikkel szokott nap, mint nap megtelni az otthonunk, mert apának még mindig megvolt a szeretője. Nem is csinált belőle titkot. Azt szokta mondogatni, hogy a pénzéért cserébe nyugalmat kér. Természetesen anya ezt nem mindig tudta eltűrni, s olyankor kitört a balhé. Én nem szeretnék soha ilyen kapcsolatban élni, de hogy vajon egyszer fogok-e bármilyen kapcsolatban élni?

Judit nem is köszön. Valószínű nagyon megsértődhetett, de így kényelmesebb nekem.

Még mindig csak Angelát szeretem, s az óta sem érdekeltek más lányok. Anya meg is őrülne, ha megtudná, hogy kibe vagyok szerelmes. Akkor is simán kikészülne, ha azt megtudná, hogy apa bemutatta nekem a barátnőjét. Ugyan nem sok jót tudnék mondani róla, mert látszik a gesztusain, a viselkedésén, hogy csak érdekből van vele. Egy normális nő számára elég megalázó lehet, ha egy olyan férfi van mellette, aki évek óta nem képes dönteni. Apa is csupán használta Leylát. A nő nagyon alacsony volt és iszonyú vékony. A két lába olyan volt, mint egy kabócáé, az összes csontja kilátszott. A testére és az arcára rászáradt az agyonbarnított öregedő, ráncos bőre. Igaz, a mellei hatalmas méretűre voltak duzzasztva. Nagyon büszke volt rá, hogy valami nagymenő plasztikai sebész csinálta neki, de az igazság az volt, hogy megbánta. Volt is mit, mert a strandlabda méretű melleknek nagy volt a súlyuk, s úgy lógtak, mint valami szoptatós anyamalacnak. Ezért mindig toppot viselt minden ing, vagy póló alatt, ami összefogta a lufikat. Iszonyú büszke volt magára, és utánozhatatlan stílusára. Gondolom azért, mert torztükörbe nézegette állandóan lenőtt festett szőke, csepű haját. No, de a külsejétől a stílusa sokkal rondább volt. Egyfolytában hazudott és próbálta apát ellenem fordítani, de ez legalább nem sikerült Miss. Tubifexnek. Egyszerűen gyűlöltem. Gyűlöltem azért, mert anyámnak képes volt fájdalmat okozni. Apát sem értettem, mit eszik ezen a számító botsáskán, de nem tudtam változtatni a helyzeten. Volt nekem épp elég bajom, a szüleimén kívül is.

Egyre feszültebb lettem, mert közelgett március elseje, s már csak három nap volt hátra. Mit csináljak? Hogyan vezessem félre anyát? Egyszerűen nem jutott eszembe semmi.

A suliban Mr. Fulda ismét üzent, hogy keressem föl az egyik szünetben. Két dolog jöhet szóba, gondoltam, az egyik Angela, a másik a chip. A harmadik óra után felmentem az irodájába és bekopogtam, de a titkárnő nem volt benn. Beléptem az ajtón és észrevettem, hogy résnyire nyitva van az ajtaja. Ismerős hang szűrődött ki, így közelebb léptem és hallgatózni kezdtem. Judit beszélt.

- Angeláékról nem árul el semmit, azt mondja, nem tud róluk. Nyomtalanul eltűntek.

- Tudod, mit ígértem neked?

- Tudom, de több emberről is kiderítettem dolgokat, az nem számít?

- De, hogyne számítana, csak annyira szeretném, ha bármilyen információt kiszednél Shaneből.

Ekkor már nem bírtam tovább és benyitottam.

- Jó napot kívánok igazgató úr! Mint ahogyan Judit is mondta valóban nem tudok semmilyen hírrel szolgálni. – Majd Judit felé fordultam, megvetően végig néztem rajta, egészen a fejétől le a bokájáig és vissza, s csak ennyit mondtam:

- Spion!

Majd köszönés nélkül elhagytam az irodát. Sosem volt számomra túl megnyerő Judit nyomulása. Először biztosan azért csinálta, mert tetszettem neki, de miután rájött, hogy Angelát szeretem, bosszút akart állni. Amúgy is ferde jellemű lány, aki másokról is információkat szállít. Ezt azért nem gondoltam volna róla!

Február utolsó napján, hétfőn reggel azzal távoztam otthonról, hogy orvoshoz megyek. Azon gondolkodtam, mit csináljak, hova menjek, amikor eszembe jutott az erdei kis forrás, ahol Angela puha ajkai érintették az enyémet. Már a gondolattól is végigfutott rajtam a bizsergető érzés, amit akkor éreztem, s rögtön tudtam, merre vegyem az irányt. A nap újra pezsdítően kezdett sütni, a természet ismét kezdett élni, és az erdőben sétálva újra éltem az együtt töltött perceinket. Ahogyan a közös emlékeinken gondolkodtam egyre inkább magányosságot kezdtem érezni. A lágy szélben suhogó levelek, ágak rejtelmes zenéje még romantikusabbá varázsolták az erdei utat. Órákig bolyongtam az erdőben, mert eltévesztettem az irányt és az egyik elágazónál a rossz utat választottam. Végül a forráshoz érkeztem és leültem egy kőre, majd eszembe jutott Angela kis papír fecnije, amit visszarejtettünk az eredeti helyére. Ahogy emeltem föl a követ, egy tüskés növény hirtelen úgy megszúrta a kezemet, hogy a vér kicsordult belőle. Fölszisszentem és hirtelen elkaptam a sebesült kezemet a kőről, s szinte hitetlenkedve kezdtem bámulni a kicsorduló vércseppek helyét. A jobb kezemen, a hüvelyk és a mutató ujjam között szúrta meg a tüskés növény. A seb elég mély volt, de csak egyetlen ponton folyt a vér. Megmostam a forrásvízben, amitől kisvártatva elállt, de a nyoma megmaradt. Azonnal tudtam a megoldást! Újra megmenekültem. Persze a kérdés ismét csak az volt, hogy meddig.

A jel

Az erdei sebesülés megmentett anya haragjától, és azt hittem, minden rendben lesz egy darabig. Nem így történt.

Sokáig elidőztem a forrásnál, s hazafelé sem igyekeztem túlzottan. A fáradtságtól alig álltam a lábamon, és az oxigén dús levegő is elnyomott. A bejárati ajtó kulcsával babráltam, de sehogyan sem sikerült kinyitnom az ajtót. Eltűnt a zár. Épp a telefonomért kutattam a zsebemben, amikor anya belülről kinyitotta a hatalmas barna tömör faajtónkat.

- Szia Shane!

Meglepődve válaszoltam, mert ma kifejezetten jókedvűnek látszott:

- Szia, anya!

- Minden rendben ment?

- Persze.

- Mutasd!

- Tessék. – Nyújtottam elé a sebesült kezemet, amikor meg akarta tapogatni. Hirtelen elrántottam, s kissé felháborodva közöltem vele:

- Jaj, ne csináld már! Nem lehetsz ilyen, hogy még a sebemben is nyúlkálni akarsz!

- Jól van, na! Örülök, hogy beláttad, mi a kötelességed. Büszke vagyok rád fiam! Tudod, nem mindegy, hogy…

- Jut eszembe, mi történt az ajtóval?

- Nem kell többé kulcsot használnod, majd neked is beállítjuk a kódot.

Na, ekkor teljesen elképedtem. Mit ne mondjak, nem sokat vacakolt! Toppon van az újítások terén, sőt a legfontosabb, hogy az elsők között legyen. Érthető, úgy a menő. Izgultam a kulcs kódolása miatt, hogy akkor tutira lebukom, de azt egy sokkal váratlanabb esemény megelőzte.

Másnap fekete egyenruhások csöngettek be hozzánk. Anya nyitott ajtót.

- Jó napot kívánok! – Köszönt az egyik.

- Jó napot! – Válaszolta anya.

- Shane Campbellt keressük.

- A fiam. Mit követett el?

- Megtagadta a chipet. Magunkkal kell, hogy vigyük.

- Lehetetlen, láttam a sebét. Tegnap járt az orvosnál.

- Nincs benne az azonosító rendszerben.

- Ez valami tévedés lesz. – Jelentette ki anya és elindult az emeletre, a szobám felé.

Ahogy meghallottam a párbeszédet, azonnal fölkaptam a hátizsákomat, amiben Angela Bibliáján kívül semmi más nem volt és az ablakon át távoztam. Tudtam, soha többé nem térhetek haza. Rohantam a messzeségbe. A félelem átjárta egész testemet és gondolkodni is képtelen voltam, hogy mi fog velem történni, vagy hova tartsak.

Találkozás Whittmanékkel

Megint ez erdei forrásnál kötöttem ki. Szinte már hazajártam ide. Az emlékek mellett, amik ehhez a helyhez kötöttek a csodálatos környezet is lenyűgöző volt. A sötét, sűrű erdő közepén egy kis tisztást teljesen beragyogott a nap. A madarak is a forráshoz repültek inni, ami elég bővizű volt, így egy aprócska tavat vájt magának a fölbe és a tisztás szélén belefolyt egy kis patakba. Nem lehetett betelni a látvánnyal és azzal a finom illatú levegővel, amit csukott szemmel, erősen koncentrálva még képes voltam halványan felidézni. Még mindig emlékeztem Angela érintésére, illatára. Aztán belém nyílalt, pár napja, amikor itt jártam, amikor megchipelt a természet, megfeledkeztem Angela kis papírjáról. Most már óvatosabban emeltem föl a követ. A régi papírt nem találtam, de helyette egy újra bukkantam.

„Mindig szeretni foglak, tarts ki! Angela”

Úgy öleltem magamhoz a papír fecnit, mintha Angelát tartanám a kezeimben. Csukott szemmel borultam a kövekre, ahol rám esteledett és elnyomott az álom.

A párás hajnali köd átnedvesítette minden ruhámat és arra ébredtem, hogy nagyon fázom, valamint a gyomrom úgy korgott az éhségtől, mint valami feldühödött medve. Haza többé nem mehettem, így beljebb indultam az erdő mélye felé. Két napig kóboroltam. Csak gyümölcsöt ettem, amit útközben találtam. A fáradtságtól és az éhségtől már alig maradt erőm, de tudtam, nem adhatom föl. Ahogy kitartóan mentem előre, egyszer csak valami különös zajra lettem figyelmes. Halkan suttogó emberi hangok szűrődtek ki a fák közül. Elindultam a hangforrás irányába. Óvatosan lépkedtem, mert nem voltam biztos benne, hogy nem-e a fekete ruhások járják az erdőt. Amint a közelbe értem, kerestem egy biztonságos helyet, ahonnan megfigyelhettem őket. Egy család volt, kép piciny gyermekükkel. Összebújva, halkan énekeltek. Nem tűntek veszélyesnek, sőt inkább kedves emberek benyomását gyakorolták rám. Így

közelebb merészkedtem.

- Jó estét kívánok!

- Jó estét! – Válaszoltak kissé rémült hangon.

- Menekült vagyok. – Mondtam, szinte át sem gondolva, miként hangzik.

- Isten hozott! – Felelték, s hangjuk nyugodtabbnak tűnt.

- Napok óta az erdőt járom, nagyon éhes vagyok.

- Egyedül vagy?

- Igen. – Feleltem szomorúan.

- Blake Whittman – mutatkozott be a férfi intelligensen, majd az egész családját bemutatta. Helen és a gyerekek Joe és Jake nagyon kedvesek voltak.

- Shane Campbell. – Válaszoltam elgyengült hangon.

- Nincs sok élelmünk, de gyere, tarts velünk! Aztán, ha ettél, meséld el, hogyan kerültél ide.

- Köszönöm. – Majd lekuporodtam melléjük.

A vacsora előtt imádkoztak. Megköszönték az ételüket Istennek és hálálkodtak mindenért. Nem értettem, miért teszik, hiszen én inkább dühöt éreztem ezért a kegyetlen, üldözött sorsomért.

Aznap este már nem volt erőm mesélni magamról, mert elnyomott az álom. Whittmanék sem erőszakoskodtak, megértették, hogy nagyon kimerültem. Másnap részletesen elmondtam mindent, s mire a történet végére jutottam, Mr. Whittman feltette a kérdést:

- Angela Cuvier?

- Igen! Igen! Ismeri? Tudják, hol van?

- Igen.

- Könyörgöm, árulják el!

- Hm… nem is tudom…

- Kérem! Föladtam érte mindent. Elhagytam az otthonomat.

- Jó, jó, de azt magadért tetted.

- Nem. Csakis érte.

- Ez nem a legjobb, de látom, megbízhatunk benned.

- Elkísérlek. Nincsenek olyan távol tőlünk, hacsak azóta nem álltak tovább.

- Kérem uram, indulhatunk?

Nem válaszolt Mr. Whittman, csak mosolyogva fölállt, elköszönt a feleségétől és homlokon csókolta két apró gyermekét.

A nagy találkozás

Valóban nem sokáig mentünk az erdőben, amikor megcsapta a füst és valami fortyogó ételillat az orromat. Ahogyan a rejtett tisztáshoz értünk megláttam Angelát. Rohantam felé, majd szorosan átöleltük egymást.

- Angela, drága Angela!

- Boldog vagyok! – Súgta a fülembe, ahogy beletapasztottam az orromat bársonyos nyakába. Mélyen szívtam magamba az illatát.

Miután köszöntem a szüleinek egy kissé félrehúzódtunk és elmeséltünk mindent egymásnak.

- Édes Angela, mi történt veletek? Hogyan menekültetek el? Nem esett bántódásotok?

- Semmi bajunk, itt vagyunk épségben és némiképp biztonságban. Ilyen magasra már nem jönnek föl a feketeruhások. Először lejjebb táboroztunk, de onnan menekülnünk kellett. Volt egy család a közelünkben, őket elhurcolták. Az éj sötétje alatt lepték meg Taylorékat. Mi a nagy kiabálásra, sírásra ébredtünk föl és még azon az éjjelen tovább indultunk.

- Van ennivalótok? Nem fáztok? – kérdeztem aggodalmaskodva.

- Mindenünk megvan, ami az örökélethez kell – válaszolt alázatos hangon.

- Meddig tart ez Angela? Lesz még normális életünk?

- Nem hiszem Shane, legalábbis itt nem.

- Mi lesz így velünk? Egész életünkön keresztül nem bujkálhatunk az erdőben. Te ügyvéd akartál lenni, én pedig orvos.

- Tudom, ha kell, meggyógyíts. – Mosolyodott el.

- Igen, de így szertefoszlanak az álmaink.

- Ezek az álmok már csak álmok maradhatnak, sohasem fognak megvalósulni. De ne félj semmitől! Amikor kislány voltam és dörgött az ég, nagyon féltem. Ekkor édesanyám tanított nekem egy kis dalt. A mai napig ezt szoktam énekelni, ha valami miatt aggódom.

- Halkan énekelni kezdett Angela, én pedig a fejemet az ölébe hajtva hallgattam:

„Te is hívtál, jól tudom, de hidd el, én már kinéztelek, mikor még a Menny volt az otthonom. Méhedben fészket leltem, Isten adta hozzá lelkem. Álmodban már láttál engem, kisleányt ringattál kezedben. Szíved dobogása életem zenéje, megnyugtat, ha félek, a biztonságos melegségben minden vörös, akárhová nézek. Szebb fényeket én még sosem láttam, el sem tudom képzelni, milyen lesz

majd kinn, a nagyvilágban. S ha egyszer megkérdezed tőlem: Honnan jöttél gyermekem? Akkor némán az égre mutatok, s meghatódva látod majd szikrázón tündökölni elejtett könnycseppedben a Napot, hiszen életed legnagyobb ajándéka vagyok. Ajándék, mit Isten neked adott, s nekem Édesanyám, hogy a lányod vagyok. Hálámat majd füledbe súgom, életemért szíved áldom, Istent majd arra kérem, drága léted hadd kísérjen, itt a Földön, s fent az Égben!”

Megnyugodtam, mert annyira boldog voltam, hogy újra láthatom, és soha többé nem akartam elválni tőle.

Semmi más vágyam nem volt csak vele lenni. De most nem csak úgy, mint eddig, hanem attól sokkal jobban. Odébb sétáltunk a szüleitől, beljebb az erdőbe és visszafojthatatlan vággyal kezdtem csókolni. Annyira szerettem vele csókolózni, olyan édes volt minden érintése. Finoman a blúza alá csúsztattam a kezemet és bársonyos bőre csupa lúdbőr lett. Majd szétgombolta az ingemet és ő is simogatni kezdte a mellkasom. Egyre jobban vágytam rá. Minden férfiasságom vad erővel tombolt bennem. Olyan voltam, mint a kitörni akaró vulkán, de ekkor hirtelen valami fura robajra lettünk figyelmesek. Fölemeltük tekintetünket a felhők felé, s megfagyott bennem a vér. A felhők vörösre színeződtek és iszonyú, fülsüketítő zaj támadt. Ez nem olyan volt, mint amikor a naplementét néztük együtt a parton, ez semmihez sem volt fogható. Elkezdett mozogni alattunk a talaj. Dübörgött, morajlott minden. Nagyon féltem. Angela mellettem állt. Egy kis rémület az ő arcára is kiült, de mégis majdnem úgy mosolygott a szeme, ahogyan szokott.

- Angela! Mi ez? Te tudod?

- Késő Shane! Mennem kell.

- Hova? Itt akarsz hagyni, vagy mi van?

Megmozdult minden. Recsegtek a fák, a talaj. Az erdei állatok rémülten futottak. Sohasem voltam részeg, de valami ilyesmi érzés lehet, vagy ez még attól is borzalmasabbá kezd válni. Elvesztettem az egyensúlyomat, imbolygott minden. Az erdőben hatalmas hasadékok keletkeztek és a vörös felhőkből mintha vér csöpögött volna. A piros eső beszínezett mindent. Hosszú percekig rángatta testünk ez az iszonyatos elemi erő, miközben a földre borulva folyamatosan öleltem Angelát. Olyan volt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Amikorra véget ért, minden megváltozott. Az erdőre, a tájra rá sem lehetett ismerni. Valami iszonyatos pusztítás ment végbe. Halkan megszólaltam:

- Angela, jól vagy? – De nem válaszolt.

- Angela, mi van veled? – Csak némán feküdt a földön. Magam felé fordítottam az arcát.

- Neeeeeeeeeee! Nem hiszem el! Ez nem történhet meg! Angela holtan feküdt a karjaimban. Üvöltöttem a fájdalomtól. Mire valamennyire magamhoz tértem feltűnt, hogy egyetlen emberi hangot sem hallok. Angela testét sem akartam elhagyni, de mégis meg kellett tennem, mert rajta már nem lehetett segíteni. A széthasadt, vöröslő földön, melyet a kidőlt fák borítottak, a rózsaszínes félhomályban elkezdtem keresni a többieket. Meghaltak. Valamennyien meghaltak. El sem akartam hinni, hogy csak én maradtam életben. Majdnem beleőrültem a fájdalomba. Elindultam Mr. Whittman családjához. Alig tudtam átverekedni magamat a kidőlt fák törzsén. A talajra lépni nagyon veszélyes volt, mert szinte mindenütt szétrepedezett és a hasadékok mélyén a forró láva bugyogott a mélyben. Reszkettem a félelemtől, de már csak abban reménykedhettem, hogy Mr. Whittman családja jól van. A földön elpusztult állatok feküdtek. Útközben Pajtit is láttam egy fa törzse alól félig kilógó testtel. Mozdulatlan volt. A fájdalomtól és a könnyektől alig láttam, hova lépek, de valahogy mégis visszataláltam Whittmanékhoz. Sajnos, ott is hasonló látvány fogadott. Mindannyian meghaltak. Ekkor rá kellett döbbennem, egyedül maradtam.

Nem volt vesztenivalóm, visszamentem a városba. Ahogyan kiértem az erdőből, utamat félbe kellett szakítani, mert az óceán az erdő széléig ért. Eltűnt a város, víz alá került egész Malibu. De ez már nem is víz volt, hanem valami egészen más. Sokkal sűrűbb, forró és bugyogott. Olyan volt, mint valami forró láva.

Angela elment

Egy szempillantás alatt minden megváltozott. Az egyik percben Angela még az erdőben feküdt erőtlenül a nagy természeti katasztrófa áldozataként, míg a másik percben már egy teljesen új, különös helyen találta magát. A hely olyan volt, mint egy falu, de mégsem úgy nézett ki, mint ahogyan az rendje-módja szerint megszokott volt. A településen nagy volt a forgatag, elég sokan kerültek oda hirtelen, s az utcákat megtöltötte a rengeteg ember. Így Angela is ott volt a családjával, és persze Whittmanékkel együtt. Mindenki nézelődött, kereste a helyét, de nem értették, mi történt. A falut elhagyniuk nem lehetett, mert körbe volt véve; egy hatalmas kráter belsejében terült el. Úgy nézett ki, mintha valami hatalmas, széles, kialudt vulkáni kráter közepén lennének. A kráter viszont a megszokottól eltérő képet mutatott, nem kőből, hanem jégből volt. Ahogyan a teteje felé kezdett elvékonyodni, körös-körül, csipkézett mintáján keresztül áttetszően csillogott. Angela ott állt az új hely közepén, és nem győzte újra és újra körbefordítani a fejét. Az emberek még sosem láttak ehhez hasonlót. A másik meglepő jelenség az volt, hogy hatalmas pelyhekben esett a hó, amiből egyre több lett, majd pedig vastagon borította az utcákat. Angela ösztönösen kezdte dörzsölni két tenyerével a felkarjait, miközben rájött, hogy arra semmi szükség, hiszen nem fázik. Nem fázott senki sem, mert hiába havazott, mégsem volt hideg. A házak teljesen elhagyatottak voltak, ezért sokan azon gondolkodtak, hogy be kellene menniük, de mégsem merték megtenni, hiszen nem a sajátjuk volt. Az emberek azt suttogták, hogy a kráteren kívül lehetséges, hogy özönvíz árasztja a földeket. Azt tudták csak biztosan, hogy megmenekültek, ezért nem voltak kétségbe esve, de senki sem értette, hogy miért vannak ott, miért vannak elzárva és miként lehetséges, hogy ugyan havazik, de mégsem fáznak. Kisvártatva egy fényes jelenség kezdett közeledni az égen, és lassan a havazás is abbamaradt. Az emberek az Égre szegezték a tekintetüket és mindannyian elhallgattak, izgatottan várták, hogy mi fog velük történni. Egyre közeledett a fény, ami nem csak egy egyszerű fény volt, hanem egy fényes testű, hatalmas, fehérszárnyú angyal. Az angyal feléjük érkezve megszólalt.

- Üdvözölve legyetek jó emberek! A nevem Michael arkangyal. A Földön, amit

ti nem láthattok, amiben nektek már nem kell részt vennetek, hatalmas harc vette kezdetét. Istenünk teljesen kiengedte a puszító gonoszt a Föld legmélyebb bugyrából, aki bekebelezi a kint maradottak lelkét. A borzalmas számonkérés kezdetét vette. Ti megmenekültetek és leendő lakóhelyeteken álltok. Bebizonyítottátok elköteleződéseteket, kiálltátok a próbát, ezért most elnyertétek a jutalmatokat. Ez a kráter megvéd benneteket a kinti katasztrófától, a Földön új otthonotok születőben van, mint ahogyan az átalakulásotok is hamarosan kezdetét veszi. A hitetek megmentett!

Az emberek csillogó szemmel néztek egymásra, csak Angela szeme volt szomorú. A bánatának oka pedig nem más volt, mint Shane. Mi lesz vele? – Aggódón kérdezgette magában Angela. Vajon túléli, vagy elveszik végleg? De bizony néma kérdéseire nem kapott választ. A legborzasztóbb az volt a lány számára, hogy Shane nem is sejti, hová kerültek és azt sem tudja, hogy egyáltalán életben van, hiszen látta halottként az erdőben feküdni. Az, hogy valaha is lássák még egymást szinte esélytelennek tűnt. Úgy tűnt, mégsem egy a sorsuk, a bűn elválasztotta őket egymástól.

Az angyal ismét szólt.

- Emberek! Már nem azok vagytok, akik voltatok! Töltsétek meg markaitokat a frissen esett hóval és dörzsöljétek be a vállaitokat!

Mindenki csodálkozott ezen a kérésen, de senki sem habozott megtenni. A tömeg szinte egyszerre lehajolt a fehér hószerű anyagért és elkezdték dörzsölni a vállukat. Ez idő alatt Angela némán, vigyáz állásban állt. Pár perc múlva kinőttek a hatalmas, hófehér tollas szárnyak a hátukon. Angela csodálkozva nézett végig az embereken, majd szemügyre vette családját is, ahogyan angyallá változva álltak mellette. Ő mégsem mozdult, mert arra gondolt, kikéri magát a menedékből, hogy megkeresse Shanet.

- Angyalom, Angela miért állsz tétlenül? – Kérdezte az édesanyja.

- Ki akarok innen menni, meg akarom keresni Shanet.

- Kislányom, te már nem vagy az élők sorában. Ő már nem láthat téged. Elszakadtatok egymástól, Shane egy másik dimenzióban él. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán te láthatod-e őt, de azt biztosan tudom, hogy ez itt nem kívánságműsor! Gyorsan tedd, amire kértek, addig, amíg nem késő. Te már semmiképp nem mehetsz vissza!

- Értem. – Mondta szomorú arccal Angela, aztán lehajolt a hószerű anyagért és bedörzsölte vele a vállait.

Hatalmas fehér szárnyai kinőttek és teste a legragyogóbb lett az újonnan született angyalok között. Aztán Michael arkangyal megparancsolta nekik, hogy kövessék őt a felhők fölé, mert megkezdődik a hely átalakulása, ahová nem sokára visszatérhetnek. Valamennyien fölszálltak a felhők fölé és várták, hogy végleges helyükre visszatérhessenek.

Bolyongás

Álmos szemeimet megdörzsöltem. Jó mélyen aludhattam. Furcsa volt álmomban újra élnem az eseményeket. Hány éve is bolyongok már? Egy ideje nem nagyon számolgatom. A borzalmas katasztrófa után megállt az idő. Több száz éve ugyanabban a tizenhét éves testben vagyok, semmit sem öregedtem. Az emlékeim sem homályosodtak el Angeláról és arról a szörnyűségről, amin átestem. Megszűntek, romba dőltek a városok, nincsenek országhatárok, nincs semmi, egyszerűen semmi, csak a nagy sivárság. Olyan, mintha lakatlan lenne az egész bolygó. Néha találkozok egy-két emberrel, bár már nem is vagyok biztos abban, hogy embernek lehet nevezni mindegyiküket. Néhányan különféle szörnyalakok testét öltötték magukra. Láttam olyan fekete testű, kétháromméteres szörnyeket, akiknek nem volt arcuk. Vannak köztük olyanok, akik hatalmas fekete tollas szárnyat növesztettek, de a legelrettentőbbek azok a lények, akiknek fekete bőrszárnyuk van. Éjjelente szoktak repülni, és a fortyogó savas fémtóból táplálkoznak. Ezért is élek én is a föld alatt, egy üregben. Próbáltam meghalni, de nem sikerült. Az életemnek semmi értelme, de mégis élnem kell valamiért, bár életnek semmiképp sem lehet nevezni. Azért egyetlenegy célom még maradt. Egy idős embertől hallottam, aki nem változott át, hogy valahol a Földön létezik egy hely, ahol nagy boldogságban, jólétben élnek emberek. Azt az egy helyet nem érte csapás, olyan, mint egy földi paradicsom. Gyönyörű zöldellő növények veszik körbe, és csak ott élnek madarak, állatok. Aranyvárosnak hívják. Egyszer beszélt erről Angela, de akkor minden szava hihetetlennek tűnt. A több száz év alatt rájöttem, hogy igaza volt. Az egyetlen reményem, hogy megtalálom azt a helyet. Ezért bolyongok, ezért nem adhatom föl mégsem.

Hideg volt és a levegő is marta a bőrömet és a torkomat. A savas fémtavakat igyekeztem elkerülni, de miután jól kipihentem magamat ismét útra keltem. A hátizsákom még megvolt, de abban változatlanul nem volt benne semmi a kis könyvön kívül.

Már jó ideje vándoroltam és kezdett esteledni. Keresnem kellett valami

védelmet, egy elhagyott barlangot éjszakára. Vészjósló volt, hogy a levegő egyre savasabbnak tűnt. Abban biztos voltam, hogy a közelben fémtó van, s ez annyit jelent, hogy a szörnyek is közel lehetnek hozzám. Ahogyan folytattam az utamat megpillantottam egy sziklabarlangot, melynek keskeny volt a nyílása. Azt gondoltam, hogy a rémes alakok oda úgysem férhetnek be, így behúzódtam éjszakára. Épp hogy csak elszenderedtem, amikor hirtelen valami hatalmas üvöltésre ébredtem. Egy sötétbarna, nyálkás bőrű, kopasz, denevérszárnyú szörny nyújtogatta a nyíláson befelé a mancsát. Megpróbált megkaparintani. Majdnem sikerült is neki, de ekkor fölugrottam és a barlangban talált kővel teljes erőmből megdobtam. Jól céloztam, mert a sötétvörösen izzó szemét találtam el. Hatalmasat üvöltött és lángcsóvát fújt a barlangba. Amennyire csak lehetett a barlang legtávolabbi pontján a falhoz tapadtam. Mire eltűnt a lángcsóva, addigra már egy újabb követ markoltam. Gondoltam, ha újra benéz, megcélzom a másik szemét is, hátha nincs neki több. Így is kellett tennem, ismét céloztam, s akkor a másik szemét is eltaláltam. Ezután már nem fújt be több lángcsóvát, hanem őrületes üvöltések közepette távozott. Két-három szárnycsapást hallottam, aztán egy nagy, huppanó zajt. Megvakulhatott, mert az első sziklaszirtnek nekirepült, aztán mozdulatlanul feküdt a földön. Később megtudtam, hogy a lény egy Tajharidiri volt. Miután minden elcsendesedett és a szívverésem is kezdett helyreállni nyikorgó zajra lettem figyelmes. A barlang legmélyebb pontján, ahová nemrég tapasztottam oda a testemet nyílni kezdett egy ajtószerű rés. Az apró résből fény szűrődött ki. Egy idős ember kukucskált ki, majd megszólalt:

- Van odakint valaki?

- Igen. – Válaszoltam erőtlen hangon.

- Gyere be! – Szólalt meg az idegen hang.

Közelebb merészkedtem, és bebújtam a belső barlangjáratba.

- Shane? Shane Campbell?

- Igen. – Válaszoltam meglepetten, hiszen én nem találtam ismerősnek a férfit.

- Nem emlékszel rám fiam?

- Nem. – Motyogtam meglepetten.

- Az utcátokban laktam. Tőletek jobbra az ötödik házban. Mr. Taylor vagyok, John Taylor. Az én unokám volt Judit.

- John bácsi? Maga él?

- És a felesége? Mary? És Judit?

- Nem valami kedvesen említetted Judit nevét.

- Igen, mert elárult, vagyis el akart, de nem tudott, mert nem mondtam neki semmit.

- Fiam, meg is kapta a büntetését. Fekete árnnyá változott. Gonosz lélek szállta meg szegényt és már nem is önmaga ura. Maryt, a feleségemet ő ragadta el és most rám vadászik.

- Ez borzasztó! Akkor veszélyben van! De mik azok a fekete árnyak, róluk még nem hallottam.

- Azoknak a lényeknek csak fekete árnyuk van. Ők is éjjel vadásznak az emberekre.

- Ezek a szörnyek hogyan kerültek a Földre?

- Némelyikük itteni emberekből alakultak ki, mint Judit, de vannak köztük olyanok is, akik a föld mélyéről jöttek föl. Azok, akik a savas fémtóból táplálkoznak ők mindannyian a földből bújtak elő, amikor széthasadozott a nagy természeti katasztrófa idején. Az emberek pedig a szerint változtak át, hogy kinek milyen nagyságú bűnlajstrom nyomta a lelkét. Ezért vannak közöttük kevésbé rondák és nagyon ocsmány kinézetűek is. De te mi járatban vagy errefelé?

- Keresem az Aranyvárost.

- Hm… és miért keresed? Oda úgy sem juthatsz be.

- Azt remélem, él ott valaki, akit régóta keresek és segíthet rajtam.

- Fiam, én tudom, hol van, de a közelébe sem lehet menni. A fényről pedig nem is beszélve…

- Tudja? Tudja? Könyörgöm, mutassa meg, vagy mondja el, merre találom!

- Édes fiam! Oda csak a legtisztább lelkek juthattak be, s most a kapuja ezer évig zárva van.

- De az ezer évből eltelt már több mint nyolcszáz év.

- Ez igaz, de azt a helyet fényes testű, fehér szárnyú angyalok lakják. És hát akárhogyan is nézlek, te egy kicsit sem hasonlítasz hozzájuk. Kit keresel ott?

- Angelát….

- Majd átgondolom. De addig is mesélj magadról.

- Az úgy kezdődött…

Bár semmi kedvem sem volt újra elmesélni az életemet, tudtam, ha az öreget nem tisztelem meg a részletes történetemmel, soha sem mutatja meg az Aranyvárost. Így hát töviről-hegyire mindent elmondtam neki. Másnap reggel, amikor tisztább volt kint a levegő és a szörnyű vadak visszavonultak, mi is elindultunk az Aranyváros felé. Kiégett, lepusztult a táj mindenhol. Akármerre jártam az elmúlt időkben mindenütt csak a pusztulás nyomait lehetett fölfedezni. Milyen szép is volt a Föld, mégsem tudtuk értékelni. Az emberek nem vigyáztak a tiszta levegőre, a környezetre, az állatokra és leginkább egymásra. Sokukból teljesen kihunyt a szeretet, a barátságokat az érdekkapcsolatok váltották föl.

Egymást elemezték, jelentgették irigységből. Ez lett az eredménye a sok kártékonyságnak. Ez, a nagy semmi, ez az élhetetlen sivárság. Ezeken a dolgokon elmélkedtem mialatt egymás mellett sétáltunk, a város után kutatva.

- Shane, te miért maradtál itt? Miért nem tarthattál Angelával?

- Nem tudtam időben meghozni a döntést.

- Azóta már döntöttél?

- Igen. Bárcsak hamarabb tettem volna így.

- Fiam, én úgy tudom, hogy a kint rekedtek hiába gondolják meg magukat, akkor sem lehetséges, hogy maguk közé fogadjanak az angyalok, még akkor sem, ha ilyen jó gyerek vagy.

- Erről én is hallottam, de én akkor sem adom föl, mert mi van akkor, ha mégsem így van.

Ahogyan beszélgettünk jól eltelt az idő. Nem túl gyorsan haladtunk, mert John bácsi idős ember lévén nem tudta szaporázni a lépteit. Valami viszont feltűnt nekem, a talaj minősége megváltozott. Szóvá is tettem, hogy bizonyára közeledünk a csodaváros felé, mert erre már sokkal jobb minőségű a talaj. Ahogyan ezt kimondtam, John bácsi hirtelen megállt és körbenézett.

- Csitt, shhhh

- Mi baj? – Súgtam halkan kérdésemet az öreg fülébe.

- Félek, valami nagyon veszélyes helyre keveredtünk.

S amint ezt kimondta John bácsi, megmozdult a talaj. Ezt nem hiszem el, megint természeti katasztrófa következik, mert akkor éreztem hasonlót, amikor Angela elhagyott és mindenki meghalt az erdőben. Aztán rá kellett jönnöm, hogy katasztrófának ugyan katasztrófa, de egyáltalán nem olyan. A föld elkezdett emelkedni velünk, miközben folyamatosan mozgott. Majd kezdett szétválni, elfesleni, mint valami ócska ruha, s mikorra teljesen földarabolódott akkorra kirajzolódott, hogy hatalmas fekete szörnyek hátán állunk. Megzavartuk az alvó rémek álmát, akiknek a hátán már egy ideje sétálhattunk. Iszonyú haragra gerjedve ébredtek, mert úgy dobálták az öreget és engem is, mintha valami cirkuszi szereplők lennénk. A fejük olyan volt, mint régen a vízilovaké, de foguk helyéből éles tőrök álltak ki. Hatalmas csillogó fekete szemeikben láttuk magunkat, ahogyan az egyik hátán álltunk. John bácsi csak azt mondogatta: ezek Harginok, ezek a Harginok. Fogalmam sem volt, mire számíthatunk, mert a Harginokról eddig még nem hallottam, de egyben biztos voltam, túl sok jóra nem. Egyre idegesebben rángatózott és fordította vissza a fejét. John bácsi kezét erősen fogtam, nehogy leessen, de aztán egyszer csak úgy megpördült az óriási test, hogy lepottyantunk róla. Egy kis ideig zuhantunk, aztán egy másik szörny testén találtuk magunkat. Vagy hat szörny testére estünk rá, míg a földig értünk. Ott aztán rohanni kezdtünk, ahogyan csak a lábunk érte a talajt. A rémségek a hatalmas testük miatt nem vettek észre, ahogyan a levegőben az egész csapat idegesen rángatózott és üvöltözött. Olyan hangot adtak ki, mint a megvadult szamarak. Szegény John bácsi már levegőt is alig kapott, mire egy sziklaszirthez értünk és egy kicsit megpihenhettünk. Hónapokig tartó vándorlásunk kimerítő volt, de képtelen voltam föladni, hogy ráleljek Angelára. Biztos voltam benne, hogy él. Bár azt is tudtam, már nem emberi formában, hanem angyalként az Aranyvárosban, ahogyan ő mondta nekem régen. A háromszázadik reggel ismét útra kerekedtünk. Négyórányi járás után éreztük, hogy melegszik a levegő és a

fények is megváltoztak. Annak ellenére elindultunk a fényforrás irányába, hogy némi félelem volt bennünk, mert akár valami szörnyű lények tanyájára is kerülhetünk. Kiszámíthatatlan volt minden. Egyre melegebb lett, s egyszer csak hirtelen egy dombtetőn megpillantottunk valami hihetetlen fényességet. Annyira megfájdult a szemünk, hogy gyorsan el is kellett takarnunk.

- Shane, megérkeztünk! – Nevetett föl John bácsi.

- Takarja el a szemét!

- Igen. Menjünk távolabb, mert ilyen közelségből nem láthatunk semmit. Ez az Aranyváros! Itt vagyunk fiam!

Megfordultunk és távolabb mentünk. Aztán, amikor már nem voltak annyira fájdalmasan erősek a fények, akkor megálltunk és visszanéztünk a csillogó városra. Olyan szépet, persze Angelán kívül, még sosem láttam.

Élet az Aranyvárosban

Hatalmas aranysziklák vették körbe a várost, amelyek úgy tündököltek a napfényben, hogy emberi szem nem nagyon tűrhette a látványt. Az Aranyvárosból három hegy emelkedett ki, amik úgy tűntek, gyémántból vannak. A Föld légköre hűvös volt mindenütt, csak az Aranyváros fölött sütött szikrázón a Nap. Kizárólag ott zöldelltek a növények, énekeltek a madarak. Kristálytiszta tavak, patakok élénkítették a tájat. A kintieknek fogalmuk sem volt, hogy milyen lehet bent az élet. Néhánynak adatott meg csupán, hogy egyáltalán a környékre keverődjön, és a messzi távolból egy-két pillantást vessen az Aranyvárosra, az angyalok lakhelyére. Azoké ez a szép hely, akik a földi küldetésükön kiállták a próbát. Csak a tisztaszívűek lehettek a lakói a városnak, akik angyallá változtak. Egyre biztosabban tudtam, ott él köztük Angela is.

Angela élete

- Pajti! Hozd vissza a labdát! – kacarászott Angela a pálmaligetben, ahogyan kutyájával játszadozott. Pajti barátságos, vidám természetű kutyus volt és nagyon szerette a gyerekeket. Igaz, Angela már nem volt kisgyermek, de annyira bájos fiatalhölgy volt, hogy a gyermekek nagyon szerették. A boldog városban mindenkinek megvolt a saját feladata. Angela a kicsikkel foglalkozott. Senkinek sem volt munkahelye, fizetése, csupán szeretetből látta el mindenki a feladatát. Valamennyien azt csinálták, amit a legjobban szerettek.

- Szia Angela! – Kedvesen köszönt rá Peter.

- Szia! – Mosolyogva válaszolt.

- Hogy vagy?

- Köszönöm a kérdést, de te tudod.

- Még mindig gondolsz rá?

- Igen. Minden nap. Vajon mi lehet vele?

- Felejtsd már el! Nem ér annyit. Nem tudott időben dönteni, pedig meg volt rá a lehetősége.

- Igen, de…

- Semmi de. Jössz sétálni?

- Jó. – Válaszolt röviden a lány.

- Angela te még szoktál álmodni?

- Igen. És te Peter?

- Minden nap arról álmodom, hogy elfelejted Shanet és egyszer belém szeretsz.

- Tudod, hogy szeretlek, nagyon szeretlek, de azt ne kérd tőlem, hogy teljesen felejtsem el. Főleg most már.

- Ez mit jelentsen?

- Semmit, felejtsd el! – Szólt rá erőteljesebb hangon Angela.

S ezzel kezdetét vette a gyanakvás. Peter mindig is félt, mivel a lány nagyon kitartó volt. Már majdnem kilencszázötven éve, hogy nem tántorít Shane emlékétől. Az idő pedig vészesen közelgett. Amint letelik az ezer év, úgy útra kelnek az angyalok és összegyűjtik azokat az embereket, akik az ezeréves büntetésük alatt megbánták minden bűnüket. Nagy harc következik, mert nem csupán ez lesz a feladatuk, hanem a szörnyek elpusztítása is. Amint ezzel végeznek majd, birtokba veszik az egész Földet és az Aranyváros nem egy elzárt hely lesz, hanem az egész Földre kiterjesztik a birodalmat. Angela és Peter szerették egymást, de ez a szeretet nem volt ahhoz hasonlítható, mint ami Angela és Shane között volt. Ez inkább csak szeretet volt, nem pedig szerelem. Ezért is félt Peter annyira Shane emlékétől. Sokat gondolkodott azon, ha Shane még él és nem sikerült elfelejtenie a lányt, és ha ráadásul jó döntést hozott, akkor mi történik. Peter élete szeremét, Angelat sehogyan sem akarta elveszteni. Néhanéha Angela is bocsátott ki jeleket Peter felé, de aztán szavaival mindig helyre tette az ábrándozó szerelmest. Peter csinált olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem lett volna szabad elkövetnie. Angela szobájának ablaka az Aranyváros egyik kis utcájára nézett, ahol Peter már többször megleste a lányt, amint este pihenésre készülődik. Angela erről semmit sem tudott, de az egyik arkangyal egyszer fülön csípte. Akkor nagyon meg kellett Peternek ígérnie, hogy többé nem tesz ilyet, sőt büntetést is kapott érte, mert egy hétre elzárta a többiektől Rafael arkangyal, de sokat nem használt neki. Bár ezek után óvatosabb lett, de épp akkor is azon törte a fejét, hogy este megint ellátogat a vonzó ablakhoz, amikor trombitaszó hangzott föl. Ez a gyülekezőt jelentette, s ekkor valamennyi

angyal fölröppent a város fölé, egészen a legmagasabb gyémánthegy csúcsáig. Peter árgus szemekkel nézte Angelát, ahogyan fényes, fehértollas szárnyát kifeszítette és kecses szárnycsapásokkal a magasba emelkedett. Gyönyörű volt, és elérhetetlen. Peter pontosan tudta, hogy az ezer év leteltét várja. A városban csak annak volt helye, akinek a szívében nincs sem harag, sem féltékenység, és a tökéletes szeretet tölti el. Peterről ez nem volt elmondható. Sokat kockáztatott ezzel, mivel az angyalok is meg lesznek rostálva az ezer év végén. Közülük sem mindenki maradhat, de Petert ez sem érdekelte és szívében már-már beteges féltékenységgé kezdett átváltozni Angela iránt érzett szerelme.

Az angyalok gyűlésén kihirdették, hogy néhányan elhagyhatják az Aranyvárost, és kirepülhetnek a kinti vidékre, hogy felmérhessék a terepet. Jelentkezőket vártak. Természetesen Angela azonnal az elsők között volt, amit Peter mindenáron meg akart akadályozni.

- Angela! Szó sem lehet, hogy ilyen veszélynek kitedd magad!

- Akkor is megyek!

- Nem. Inkább én megyek helyetted! Tudom, mit akarsz…

- Megtennéd?

- Megkeresem neked Shanet. S ígérem, ha megtalálom, megmondom neked, hogy hol van.

- És segítesz rajta? – Szinte könyörögve, könnyes szemmel nézett a fiúra.

- Persze. Te csak maradj nyugodtan. Ez lesz az első alkalom, hogy bárki is elhagyhatja közülünk az Aranyvárost. Sok veszélyt rejteget az első út, de azért te csak ne aggódj, úgy is tudod, kik fognak győzedelmeskedni.

- Tudom és köszönöm neked!

Ezzel Peter elröppent. Örült a lehetőségnek. Egyrészt azért, mert megbízott benne Angela, másrészt pedig azért, mert pontosan tudta, mit fog tenni.

A lány szíve tele volt hálával, s hazafelé vette az útját. A gyönyörű, arannyal kirakott utcán ballagott, miközben azon gondolkodott, hogy milyen csodálatos környezetben élhet a családjával. Csillogó házak és bőség mindenhol. Nincs semmilyen veszély, béke, biztonság és szeretet lakozik mindenkiben. Az ajtókat senki sem zárta, sőt zár sem volt. Nem voltak autók, semmilyen közlekedési eszköz. Nem is volt rá szükség, hiszen oda repültek, ahová csak akartak. Nem volt TV, számítógép, semmi, mégsem hiányzott semmi sem az angyali életükből.

Angela ezen az estén boldogan tért nyugovóra és senki másra nem volt képes gondolni, csak Shanere. Nem volt benne biztos, hogy él, de azt sem volt képes elhinni, hogy nem. Mondjuk úgy, nagyon bízott abban, hogy túlélt minden veszedelmet, no meg abban is, hogy még mindig őt szereti. Angela ezen az estén maga elé képzelte Shanet. Nem volt nehéz dolga, mert amint becsukta szemét újra átélte a fiú valamennyi érintését, hiszen az ő emlékei sem koptak meg a több száz év alatt. Annak az egynek nagyon örült, hogy akkor, az utolsó estén, ott az erdőben nem történt köztük semmi komolyabb, mert mint később megtudta, ha akkor egymáséi lesznek, nem lehetett volna semmi jövőjük az Aranyvárosban. Peterben megbízott, hiszen mindig kedves volt hozzá és ő sohasem áltatta semmivel. Angela képtelen lett volna bárkinek hazudni, még kedvességből,

angyali védelemből, vagy együttérzésből sem. Nem úgy, mint Peter. Tegyük hozzá őt nem is szerették annyira, mint Angelát.

Másnap hajnalban mielőtt útra keltek az angyalok még eligazítást kaptak a főkapu előtti körtéren. Emlékeztették őket különleges képességeikre, amivel az Aranyvárosban nem kellett élniük. Igazi harcosok voltak, de erről sokan megfeledkeztek. Képesek voltak bármi rosszat elpusztítatni a szeretetükkel. Az angyalok semmiért sem sértődtek meg, vagy haragudtak meg. Nem voltak bosszúállók sem. Csak a béke és a szeretet lakott bennük, de ez olyan fájdalmasan hatott azokra, akikben a bűn legkisebb csírája is megfogant, hogy gyötrő lelki fájdalmat éreztek legbelül. Annál nagyobb volt a szenvedésük, minél nagyobb volt bennük a bűn. Ezért sokakat képesek voltak elpusztítani. Más eszközük nem is volt, nem volt rá szükség, hiszen a fényük megvédte őket.

Ezen a reggelen húsz angyalt engedtek ki, köztük Petert is. Ahogyan elhangzott a harsona, úgy mindannyian, egyszerre röppentek föl a magasba. Angela az olajpálmák alól nézte, hogy valamennyien más-más irányba kezdenek távolodni a várostól és egyfolytában csak arra gondolt, hogy Peternek semmi baja se essen a felderítés alatt, valamint híreket hozzon Shaneről.

A veszélyes ebben az időben aludtak, de nem is az volt a cél, hogy őket számlálják meg, hanem, hogy összeírják a bűnbánó embereket. Nekik hamarosan letelhet a büntetésük. Peternek nem kellett messzire repülnie, amikor meglátott két embert vándorolni a sivatagban. Lejjebb ereszkedett, hogy küldetésének eleget tegyen. Az angyaloknak nem kellett beszélniük az emberekkel, elég volt számukra, ha csak megpillantják őket, mert azonnal beleláttak lelkük legmélyére.

Ahogyan Peter elkezdte az átvilágításukat, örömmel tapasztalta, hogy az egyikőjük élete teljesen alkalmas az angyaléletre. Amint a másik ember életútjában kezdett kutakodni, rájött, hogy Shane Campbell az a másik. Annyira dühös lett, hogy alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne repüljön tovább, de

a kíváncsiság is hajtotta, hiszen abban még reménykedhetett, hogy Shane már mást szeret, Angelát teljesen elfelejtette, vagy épp a bűnt még mindig hordozza a lelkében. Ahogyan a végére ért az átvilágításnak még mérgesebb lett, nem találta bűnösnek a fiút és arra is rájött, hogy Angela iránt érzett szerelme sérthetetlen. Peternek sok minden megfordult a fejében, valahogyan el akarta kerülni, hogy Shane bebocsátást nyerjen majd a városba. Tudta, ha életben hagyja, akkor valamelyik angyaltársa rátalálhat. Ezért nem maradt más hasznos megoldás a számára csak az, hogy elpusztítsa. Arra ugyan egyik angyal sem kapott engedélyt, hogy a földet érintsék a lábukkal, de Peter vakmerő volt és elkezdett lefelé ereszkedni. Először arra gondolt, hogy a fénye megvakíthatja Shanet, s akkor legalább nem láthatja soha többé a sajátjának óhajtott angyalkáját.

Shane nagyon elfáradt a vándorlástól. A lába sebes volt, a teste tele csikarással és a por, a sár is befedte. A finom illatot meg hagyjuk is. Ahogyan a bokrok között keresgélt valami gyümölcsöt, feltűnt neki, mintha valami kezdené beárnyékolni fölötte az eget. Fölemelte a fejét és meglátta a különös teremtményt. Azelőtt sohasem látott még angyalt, így fogalma sem volt, hogyan nézhetnek ki közelről. Nagyon megijedt a hatalmas szárnyak láttán és félelmében összekuporodott a földön. Mr. Taylor is megrettent, de neki azért valami nagyon gyanús lett. Ő többször látott már messziről angyalokat szállni, de azoknak olyan erős fényük volt, hogy a távolból is csupán pár másodpercig volt képes csodálni őket. Ennek a nagy szárnyas valaminek is volt egy kis fénye, de nem olyan, mint azoknak, akiket eddig látott. Mielőtt még Peter teljesen földet ért, Mr. Taylor odasúgta Shannek:

- Fiam, ezzel az angyallal valami nem stimmel! – De amint ezt kimondta, már ott is állt előttük. Peter nagyon elcsodálkozott azon, hogy mindketten képesek ránézni. Nem értette a dolgot, de ezen nem is teketóriázott sokáig. Betudta annak, hogy már nincs bennük bűn, ezért valószínű nem képes megvakítani őket. Peter megszólította Shanet:

- Szervusz Shane Campbell!

- Szervusz! Ki vagy te?

- Egy jó barát.

- Barát? Nem ismerlek. Te ismersz engem?

- Igen, az egész életedet ismerem, mindent tudok rólad.

- Akkor azt is tudod, hogy kit keresek?

- Igen tudom… - Hallgatott el Peter.

- Mi van Angelával? Boldog? Él? Hol van? Gondol rám?

- Állj, állj! Ne siess ennyire! – Fegyelmezte Peter az izgatott fiút.

- Mondj már valamit!

- Nincs jó hírem a számodra. Angela már soha nem lehet veled.

- Mi történt vele?

- Elfelejtett téged. Már mást szeret.

Shane szeméből kicsordult a könny.

Nincs értelme az életemnek. Sőt semminek nincs értelme, amit eddig tettem. Azóta sem láttam a szüleimet, fogalmam sincs, mi lehet velük. Föláldoztam mindent, de mindhiába.

Peter minden gondolatát hallotta Shannek, de ez sem hatotta meg.

- Kérlek, mondd meg Angelának, hogy itt vagyok. Még mindig szeretem és hozzá jöttem, vele akarok lenni.

– Telt meg hangja könyörgéssel.

- Persze, persze megmondom. – Válaszolta flegmán Peter, s ezzel elröppent.

Ahogyan távozott a felhők fölé hangos kacarászással telt meg az égbolt. Peter nevetett a szerencsétlen, szerelmes fiún, bár a miatt mégis feszült volt, hogy nem tudta sem megvakítani, sem megölni nem volt képes.

Eközben az angyalok szorgosan röpködtek, emberek után kutatva, de nem sokuk talált tisztaszívűeket a Földön. Csak néhányan állták ki az ezeréves büntetés

próbáját. Egyre sötétebb szürkület kezdte borítani a Földet, ezért ideje volt visszarepülniük az Aranyvárosba. Peternek nem nagy távot kellett megtennie, miközben angyaltársai körberepülték a földgolyót. Ezért aztán elsőnek érkezett a város kapujába, ahol azonban nem nyert rögtön bebocsátást. Meg kellett várnia a többieket. Sötétedésre valamennyien megérkeztek és egyenként kellett beszámolniuk a látottakról. Amikor Peterre került a sor, a főangyalok nagyon furcsa szemmel néztek rá, mivel teste nem ragyogott. Megkopott fényű angyal lett, s ez csak egyet jelenthetett: a bűn kioltotta a fényét. Michael főangyal így szólt hozzá:

- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mit láttál odakint. Már nem bízom benned, talán még hazugságra is képes lennél. Aki képes kis gonoszságot elkövetni, annak csak idő kérdése, hogy nagyobb bűnt is elkövessen. Bár, elnézve téged nem hiszem, hogy kis bűnt hordoznál magadban, mert a fényed nem aludt volna ki teljesen. Többen is észrevettük, hogy az utóbbi időben nem csillogsz már annyira, de mostanra kialudt a fényed. Nem lehetsz többé a kint rekedtek lámpása, de..

- Kérlek, kérlek.. – Fogta könyörgőre.

- Ne kérlelj, mert ez nem rajtam múlott. Csak magadnak köszönheted!

- Mi az?

- Többé nem élhetsz ott, ahol eddig.

- Akkor hol?

- Két választásod van, vagy kint élsz a kietlen pusztában, a savas légben, a többi kóbor lénnyel együtt, vagy a bukott angyalokkal.

- Bukott angyalok? Ők kik? Hol élnek?

- Van számukra egy teljesen elszigetelt hely a Földön, ahol össze vannak zárva. Semmi más dolguk nincs, csak az, hogy saját életükön gondolkozzanak, miközben egész nap könnyeznek. Mivel annyi könnycsepp hullik azon a helyen, így csak arról kell gondoskodniuk, hogy bele ne fulladjanak. A könnytengerben lévő sziklák tetején külön-külön ülnek.

- Ez borzasztóan hangzik: Könnyező angyalok városa.

- Nos, igen. Elég rettenetes hely, de idegen lények nem bántják őket, csak a saját lelkiismeretük mardossa mindegyiket. A döntés a te kezedben van.

- Onnan lehetséges a visszatérés?

- Nem.

- És a földről, a kinti világból?

- Már kevés az idő! Az összeírás megkezdődött, nem emlékszel? Te is ezért

mentél ki. Nemsokára nagy változások lesznek, nem hinném, hogy ennyi idő elég lenne neked.

- Inkább a kinti, veszélyes világba megyek. – Jelentette ki bátortalanul Peter.

- Csak még egyet kérnék.

- Ugyan mit kérhetnél?

- Szeretnék Angelával utoljára találkozni.

- Azt már nem! Kifelé!

S ezzel Michael főangyal egy nagyon határozott mozdulattal kilökte Petert a pusztába. Ahogyan Peter kiesett az elhalt földre, megpróbált elrugaszkodni a talajtól, de ekkor…

- Ne is próbálkozz! Többé nem tudsz repülni! – Kiáltotta utána Michael.

Az első szárnycsapás után leesett mindkét szárnya a földre, aminek másodperceken belül hűlt helye lett. Eltűnt, mintha Peter soha sem lett volna angyal, csupán csak egy emberi külsővel rendelkezett. Útra kelt és hamarosan éhes lett. Furcsa volt számára ez az érzés.

Korog a gyomrom? – Jegyezte meg halkan magában. Az Aranyvárosban sohasem éreztem ilyet! Szomjas sem voltam, mint amilyen most vagyok. S ekkor megnyílt előtte néhány emlékkép, amikor még ember volt, a természeti katasztrófa előtt. Borzasztó, s ezzel a kijelentéssel folytatta útját. Csak néha, néha szólalt meg magában, egyre elgyengülő hangon:

- Borzasztó, borzasztó, borzasztó. – Majd összeesett a bánattól egy savas tó közelében.

Peter küzdelmei

Éhesen, szomjasan, sebesülten, koszosan tért magához. Kezdte bánni tettét, bár még teljesen föl sem tudta fogni, hogy milyen következményekkel jár a bűne. Csak azon gondolkodott:

- Hogyan lehetséges, hogy a katasztrófa előtt emberként kiálltam a próbát, angyalként pedig elbuktam? Hogyan tehettem ezt?

Bizony, bizony, a féltékenység és az irigység nagy bűn. Megkívánni azokat a dolgokat, amik másoknak megvannak nemcsak, hogy nem szép, hanem veszélyes is. Abban rejlik a nagy veszély, hogy annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy aztán olyan dolgokhoz folyamodunk, amik semmi jóra nem vezetnek. Az irigység a földi létben is bűn volt és az angyaloknál sem volt ez másképp.

Egész nap járta a vidéket, hogy egy kis élelemhez jusson, de a félig kiszáradt növényeken már nem igen volt semmi gyümölcs, ezért a bokrok nedves gyökeréből szívott ki egy kis vizet. Le volt gyengülve. De nem csak a vándorlástól merült ki, hanem a változástól is. Egyáltalán nem volt hozzászokva az emberi léthez. Ráesteledett. Egy kiszáradt fa tövében húzta meg magát. Ahogyan búslakodva üldögélt egyszer csak süvítő hangokra lett figyelmes. A szörnyű sípoló hang egyre jobban bántotta a fülét, ahogyan erősödött. Még nem is sejtette milyen veszély leselkedik rá. Ekkor vette észre, hogy a fémtó, ami igen csak közel volt hozzá, forrni kezdett, s a vörös folyadék lávaoszlophoz hasonló módon fölemelkedett a levegőbe. Nem folyt szét, csak oszlopszerűen emelkedett a magasba. Ahogyan Peter követte a szemével ezt a furcsa jelenséget, meglátta, hogy hatalmas kígyók érkeznek az oszlop tetejéhez és inni kezdik a fortyogó vörös löttyöt. A szomjas Wangák nagyon gyorsan szívták magukba fortyogó táplálékukat, így annak magassága nagyon gyorsan csökkenni kezdett, s ezzel együtt a kígyók is lejjebb ereszkedtek a levegőben. Peter körbenézett, de nem talált olyan helyet, ahol elrejtőzhetett volna. Remegett a félelemtől, mert

már az egyik Wanga farka a földet csapdosta. Peter elképzelni sem merte, hogy mit tesznek vele, ha észreveszik. Ezért fejvesztve kezdett menekülni. Amint az első Wanga észrevette a menekülő bukott angyalt, azon nyomban riasztotta a többieket és Peter után eredtek. Vészesen a nyomában voltak, amikor Peter észrevett egy sziklahasadékot. Az utolsó percben sikerült bebújnia a résen. A Wangák szinte egymásba rohantak a barlang bejáratánál. Peter egyetlen szerencséje az volt, hogy az égi kígyók a szárazföldön nem mozogtak olyan gyorsan, mint a levegőben. Fölemelkedni pedig csak a hajnali ködben tudtak. Undorító, ocsmány testük összefonódott a barlang bejáratánál, ahogyan dühödten sikongtak. Peter ilyen félelmet még sohasem élt át, és hát ijedtében ő is üvöltött, majd csak úgy, mint a szörnyek.

Reggelre eltűntek a fenevadak és Peter óvatosan előmerészkedett. Tudta, onnan nagyon sietősen távoznia kell. Eszébe jutott Shane és az öreg Mr. Taylor, talán a közelben lehetnek és segíthetnének neki, hiszen ők csak jobban ismerik a kinti világot, mint ő. Aztán arra gondolt, hogyha Peter fölismeri, na, akkor mit mond neki? Miközben morfondírozott, valami furcsa ínycsiklandó illatot kezdett egyre erősebben érezni. Bátortalanul, de mégis elindult az illat nyomában. Az egykor sűrűn benőtt erdő felé vezetett az útja, ahol már csak kiszáradt, kidőlt fák sokasága volt. Alig tudta magát átverekedni a száraz gallyakon keresztül. Hosszú ideig tartott, míg eljutott a céljához. Odaérve megtorpant a két ember előtt. Mr. Taylor és Shane sütögetett valami húsfélét.

- Segítség! – Kiáltotta elgyengült hangon, majd elájult.

Shane odaszaladt az összeesett testhez. Próbálta lábra állítani, s ekkor nagyon ismerős lett neki, de mégsem volt teljesen biztos abban, hogy ismeri-e, vagy sem. Csak azt tudta, valamikor, valahol már biztosan látta.

Shane és Mr. Taylor a rejtekhelyükre vitték Petert, ahol lefektették a földre.

Még hosszú órákig mozdulatlanul feküdt. Shane csak figyelte és emlékeiben próbált kutatni, hátha rájön, ki lehet ez az idegen. Mr. Taylornak is különös érzése támadt a fiúval kapcsolatban, s egyszer csak hirtelen megszólalt:

- Shane, fiam! Tudom ki ez az alak!

- Ki John bácsi?

- Az angyal, akivel nem régen találkoztunk. Mondtam én neked akkor is, valami nincs rendben vele. Nézd csak, most meg ember lett. Bukott angyal.

- Tényleg ő az. – Csodálkozott Shane.

Hagyták még pihenni a váratlan vendégüket, miközben azon tanakodtak, hogy mit kereshet ugyan náluk? Csak nem Angeláról hozott hírt?

Peter nem sokára magához tért.

- Hol vagyok? – Kérdezte meglepődve.

- Elhoztunk az otthonunkba, hogy meg ne támadjanak a szörnyek.

- Már találkoztam velük. Az égi kígyók majdnem megöltek.

- Ők is borzalmasak, de rajtuk kívül igen sokféle él errefelé, és azok még inkább veszélyesek. A kígyók csak angyalokra vadásznak. – Nevetett föl Shane.

- Fölismertél?

- Igen. Angeláról hoztál hírt?

- Tartozom egy bocsánatkéréssel. – Suttogta Peter fejét leszegetten.

- Miért mondod ezt?

- Mert becsaptalak.

- Micsoda? Becsaptál? Szeret még Angela?

- Igen. – Mondta félig-meddig szomorúan.

- Látnom kell.

- Most még nem lehet!

- Mikor láthatom?

- Nem sokára.

- De mondd csak, miért hazudtál nekem?

- Mert szeretem Angelát és nem akartam, hogy a tiéd legyen. De ő csak téged szeret, már majdnem ezer éve.

- Te angyal létedre hazudtál?

- Igen, ezért dobtak ki az Aranyvárosból. Megbocsátasz nekem?

- Meg, de csak azért, mert elmondtad az igazat.

Az átalakulás

Közelgett a nagynap. Kihirdették az Aranyvárosban az időpontot. Angela, aki azóta sem látta Petert nagyon izgult, hogy vajon találkozik-e még Shannel. Már minden angyal tudta, hogy az utolsó harsonaszóval kezdődik a nagy átalakulás. Ők sem tudták pontosan, hogy mikor, csak figyelniük kellett a jelre, mert ekkor valahányuknak föl kellett repülniük a magasba. Megszólalt az utolsó harsona. Az angyalok, a főangyalok vezetésével elhagyták az Aranyvárost. Fölemelkedtek, de mielőtt a felhők fölé szálltak volna a Földről be kellett gyűjteniük az igazszívű embereket. Angela hagyta, hogy a szeretet irányítsa és folyamatosan csak Shanre gondolt. Elindult a földerítésére. Szikrázón fénylő alakja olyan erővel bírt, hogy a szörnyek, akik útját akarták állni, mind a porba hulltak. Támadták mindenfelől, a levegőből, a földről. Elsőként a Wangák akarták közrefogni, de amint közelebb kúsztak Agelához a levegőben, sorra pottyantak le a földre. Jöttek a Tajha Rigirik, a Feketeárnyak, köztük Judit az élen, de ők is elpusztultak a fényes angyal láttán. Miután Angela elpusztított vagy 80 szörnyet, még néhányat körözött a levegőben, s megpillantotta Shanet. Ekkor leszállt a fiú elé.

- Shane!

- Angela!

A szerelem mámoros fátyola, ahogyan körül lengte őket, elindult a nagy változás. Shannek egyre fényesebbé vált a teste.

- Angela, mától mindörökké veled lehetek?

- Igen! – Majd gyengéden megérintette a fiú vállait, akinek szép lassan kezdtek kinőni a szárnyai. Mr. Taylor, Peter, de legfőképp Shane szinte el sem akarta hinni, hogy mindez megtörténhet és ámulva nézték Shane egyre nagyobb és fényesebb angyalszárnyait.

Ez az angyali érintés megváltoztatta mindkettőjük életét!

- Siessünk, nincs sok időnk! – jelentette ki Angela.

- De Mr. Taylor és Peter?

- Mr. Taylor velünk jön, de Peter? Hát, azt nem tudom.

- Mindent megbánt és én megbocsátottam neki.

- Hm… nagylelkű vagy, mert akkor lehet, hogy majd neked köszönheti az életét, de akkor sem dönthetem el, velünk marad-e. Eljöhet, de a sorsáról Michael főangyal fog dönteni. Shane, fogd meg Peter kezét, én majd Mr. Taylor kezét fogom és kövess, oda föl a magasba.

– Angela fölmutatott, egészen a felhők fölé.

Ezzel fölemelkedtek mind a négyen és a Földön kezdetét vette a nagy átalakulás.

Az angyalok begyűjtötték a tisztaszívű embereket, s angyalokká változtatták őket, majd olyan magasra repültek, amilyen magasba sohasem volt képes egyetlen űrhajó, vagy műhold sem eljutni. Ők sem láthatták, hogy mi megy végbe a Földön. Viszont egyvalaki volt, aki szemtanúja lehetett a hatalmas változásnak, s az nem volt más, mint Peter. Michael főangyal nem engedte meg neki, hogy visszatérjen közéjük, mert jól tudta, Peter újra kísértésbe esne Angela miatt. Michael főangyal belelátott a lelkek legmélyébe, s Peterben még mindig ott volt a féltékenység apró csírája. Tudta, ha visszaengedné, újra kihajtana benne.

Peter egy puszta közepén állt, ahogyan a Föld kifordult a négy sarkából. Minden mozgott, remegett, amikor egy hatalmas hang kiabált le a magasból.

- És legyen új Föld!

Ekkor eltűnt minden csúf lény. A Föld, ahogyan kidobta magából a gonosz szörnyeket, úgy vissza is nyelte. Csak épp ez alkalommal örökre. Ekkor nagy sötétség támadt és a Föld elkezdett átrendeződni. A pusztításnak nyoma sem maradt, a gonoszság végleg megszűnt és az Aranyváros Földméretűvé változott. Peter láthatta még a változás kezdetét, de nem élte túl.

Amikor befejeződött minden, akkor az égbolt teljesen kivilágosodott, a Nap szikrázón sütött és az angyalok elindultak az új Föld felé. Elérkezett a Föld történetének aranykora. Az égbolt tele volt repülő, csillogó testű angyalokkal. A bolygón minden növény gyönyörű zöld és egészséges volt. A tavak, források, de még a tengerek vize is kristálytiszta lett. Az angyalokat kész lakhelyek, elképesztően szép házak várták, amelyek egyikében Peter és Angela boldogsága végre beteljesedett. Egy test és egy lélekként éltek mindketten az új Földön, az aranykorban. Gyönyörű házukban csak a béke és a szeretet kapott helyet.

Könyv címe : Angyalom Angela

Könyv szerzője : Eysan Mathews

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-381-264-8

Tartalomjegyzék

Prológus

Nyolcszáz évvel ezelőtt

Zuma beach

A rend érdekében

Titok

Tiltakozás

Utolsó felszólítás

A jel

Találkozás Whittmanékkel

A nagy találkozás

Angela elment

Bolyongás

Élet az Aranyvárosban

Peter küzdelmei

Az átalakulás