Októberi Vihar 6y3u5

BERKESI ANDRÁS

OKTÓBERI VIHAR

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-452-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Az asszony a két férfi közé állt. Arca fehér volt, mint a frissen mosott gyolcs, sovány, beteges teste remegett, arcán a rémület ült. – Istenem, most segíts – gondolta, és sovány kezét védőn felemelte. Szemével emberét kérlelte, csitította, testével a fiút védte. – Ne, Józsi, ne izgasd fel magad! – tört fel melléből a kérlelő szó. Bruckner arca eltorzult. Nyakán lüktettek az erek, a féktelen düh elfojtása pipacspirosra festette arcát. Szavakat keresgélt, kiáltani akart, de nem jutott eszébe semmi sem Nagyokat nyelt, mintha mérgét préselte volna le torkán. Ádámcsutkája fel és alá mozgott. Tudta, hogy vereséget szenvedett. Mint évek óta mindig, ha Julis azzal a könyörgő szemével ránézett. Most sem tudott ellenállni, akarata megbénult, s ütésre emelt ökle, mint a helyéből kimozdított szikladarab, tehetetlenül aláhullott. Mélyet lélegzett, dühös pillantást vetett a fiúra, azután megfordult, és bement a szobába. Az asszony megszédült. Az idegeiben vibráló feszültség lassan felengedett, de a rosszullét érzése erősödött. Behunyta szemét. Aprózva kapkodta a levegőt, ösztönös mozdulattal megfogózott a konyhaszekrényben. Lélegeznem kell, jó mélyeket, és mindjárt elmúlik – gondolta, és eszébe jutott anyja tanácsa, amit még kislány korában mondott, mikor szédülés fogta el: „Vegyél mély lélegzetet, kislányom, meglátod, jobban leszel.” Igen, már szűnik is a rosszullét, már kicsit jobban érzi magát. Lassan megfordult. Szemben álltak egymással. Az asszony és a fiú. A ráncokkal körülárkolt barna szem megállapodott László feldúlt arcán, a rövidre nyírt szőke, göndör hajon, aztán tovább siklott az ugrásra kész, izmos testen, a barna, ökölbe szorított kézen, majd ismét vissza, és megpihent a katonazubbony fekete hajtókáján csillogó sárgaréz fegyvernemi jelzésen, amely szikrázva verte vissza a villanylámpa fényét. S ahogy a villogó kis tankocskát nézte, megnyugtató bizonyosság áradt szét testében. Jó volt tudni, hogy László él, itt van, s ha akarja,

akár meg is ölelheti. Eszébe jutott a tegnap délutáni jelenet. A Baross utcában felgyújtott harckocsi, s a belőle égő ruhával kiugráló rémült katonák szánalmas vergődése. – Laci itt van, és él… de most el kell küldenie, legalábbis addig, míg Józsi meg nem nyugszik. – Vigyázott, hogy el ne érzékenyüljön, mert a fiú megérdemli a kemény szót. Durva, gőgös volt Józsival szemben, igaz, a férje sem válogatta meg szavait. Mert Laci mégsem ellenforradalmár. Fenét az. Fegyvert fogott a többi fiatallal együtt, ők tudják, hogy miért. Nem biztos, hogy Józsinak van igaza. S ha László ellenforradalmárrá lett, akkor ők is hibásak, hisz 14 éves kora óta ők nevelik. Halk, rábeszélő hangon szólalt meg: – Most menj el! Nem maradhatsz itt… Majd gyere el holnap… vagy talán holnapután… László összeszorította ajkát. Arcizmai idegesen ugráltak… Szóval kidobták. Azért, mert megmondta az igazat. Úgy látszik, Bruckneréknál az igazságot az évek arányával mérik… Nem… azért sem fog könyörögni. Forrt benne az elfojtott indulat. – Jó, elmegyek – mondta dacosan. – Szóval kidobtak, Julis néni. Rendben van. Erzsinek mondják meg… különben, ne mondjanak semmit! – Határozott mozdulattal nyakába vette a géppisztolyt, és köszönés nélkül kilépett az ajtón. A folyosón egy pillanatra megállt, felnézett a sötét, felhős égboltra. Várta, hogy az asszony utánaszóljon, visszahívja, kérlelje őt, de nem mozdult senki és semmi. Csak a mély éjszakai csend vette körül. A távolból elmosódott lövöldözés zaját hozta a szél. Felriadt. Mintha riadót dobolnának a géppisztolysorozatok. Igen, neki ott a helye… ott, ahol társai küzdenek – villant át agyán, s gyors léptekkel nekivágott a ködös, októberi éjszakának. Sűrű köd ülte meg a Mátyás teret. A fák körvonalai alig észrevehetően sötétlettek át a gomolygó ködön, s a tér lámpáinak sárgás fényét szomjasan itta fel a mindent betakaró tejszerű fehérség. A fiú jobbra-balra tekingetett, nyugtalanul forgatta a fejét. Katonaköpenyének gallérját felhajtotta. Tudta, hogy nem kell félnie, hiszen a környék a Faragó-csoport ellenőrzése alatt áll, azért mégsem jó érzés ilyen időben egyedül kóborolni. – Bitang! Gazember – lüktetett agyában Józsi bácsi rekedt hangja. Bitang? Ő, aki fiatal életét percenként kockáztatja a szabadságért? Ha ezt nem Józsi bácsi

mondja, hanem valaki más, hát nem ússza meg szárazon. De mit csináljon ő egy ilyen megcsontosodott öreggel, aki még most, a forradalom második napján sem akarja eldobni szemellenzőjét, nem akar látni. Hogy meri őt ellenforradalmárnak nevezni? Meg a többieket, akik most vérüket hullatják. Nem érti Józsi bácsit. Mi haszna van neki abból, hogy szembehelyezkedik a fiatalsággal. Hiszen a párt lapja is helyeselte az egyetemisták megmozdulását. Az egész világ feléjük néz, csodálattal tekint rájuk, mert fegyvert fogtak a magyar szabadságért. Felelős államok kormányfői, tudósai üdvözlik őket, és akkor egy ilyen öreg, megrögzött szektás száll szembe velük? Neki még mindig a régi vezetők kellenek. Kár, hogy Erzsi nem volt otthon. Ketten biztosan meggyőzték volna az öreget. Erzsi! Vajon merre járhat most? Jó lenne egymás mellett küzdeni. Meg kell találnia a lányt! De hol keresse? A Baross utca és a Szigetvári utca sarkára ért. Megállt. Figyelt. Itt kell valahol Doktornak és társának lennie. Éjfélig ők a biztosítók. Merre lehetnek? A ködben csak pár méterre látott. De már észre kellett volna venniök – fűzte tovább gondolatait… Lehet, hogy elfáradtak és lepihentek valamelyik lakásban? Disznóság! Forradalmi harcosok így nem viselkedhetnek. Leváltatja őket, ilyen alakokkal nem lehet harcolni. – Állj! – csattant a fülébe Doktor ideges hangja. Mégis helyükön vannak a fiúk, ő pedig gyanúsítja őket. Megállt. A kapu alól két fegyveres lépett ki. Az egyik síöltönyben, a másik pufajkában és csizmában volt. – Én vagyok, fiúk, Török László – szólt megkönnyebbülve. Doktor magas, vékony testén lötyögött a ruha. Fáradtságtól elgyötört arca ráncos volt, s orra hegyére csúszó fekete keretes szemüvegével inkább mesemondó anyókához hasonlított, mint forradalmi harcoshoz. Társa nem lehetett több tizenhét évesnél. Ügyetlenül mozgott a két számmal nagyobb csizmában. Derékszíjába három nyeles kézigránátot tűzött, talán hogy harciasabb legyen. Rágyújtottak. – Majdnem kilyukasztottunk – szólalt meg csendesen Doktor. – Borzasztó ez a sűrű köd, semmit sem lát az ember. – Jól csináltátok, Doktorkám. Éppúgy, mintha tényleges katonák lennétek –

dicsérte őket László. – Tanuljátok meg, hogy az utcai harc a legnehezebb, különösen ilyen időben, óvatosnak kell lenni. Nem történt semmi? – Belejövünk, nem olyan nagy dolog. Ezt is meg lehet tanulni. Az ember ilyenkor ösztönösen cselekszik. Tudod, az ösztön – kezdett magyarázni Doktor, de László félbeszakította: – Azt kérdeztem, nem történt semmi különös? – Egy fosztogatót fogtak el a műegyetemiek. Valamelyik ékszerüzletbe tört be. Agyon akarták lőni a helyszínen, de nem engedtük, mert délelőtt nagyon hősiesen harcolt. Bekísérték Faragóhoz, hogy vizsgálja ki az ügyét. A tiszta forradalom érdekében nagyon kell vigyázni az ilyen… – Jó, rendben van – szólt közbe Laci, mert unta Doktor bőbeszédűséget. – A mi csoportunkhoz tartozik a fosztogató? – Nem! – felelte Doktor. Kezet fogtak, s László elindult a parancsnokság felé. Érdekes ember ez a Doktor – gondolta. Nem hajlandó elárulni igazi nevét. Jó lenne tudni, miért. Lehet, hogy sok kalandregényt olvasott? Á, különben nem is érdekes. Lényeg az, hogy okos, megbízható ember. Kommunista. Filozófiát tanít, most fegyvert fogott a kezébe, és a tanítványaival harcol. Lelkes gyerekek ezek az egyetemisták. És évekig lebecsülték őket. Folyton azt hangoztatták, hogy jampecek, kozmopoliták. Íme, ezek a jampecek most hősökké váltak, és nem is akármilyen hősökké. Egy világot lehetne meghódítani velük. Csak egy iránymutató vezér kell, és ők mennek, s még a halált is legyőzik. Micsoda fiatalságuk van!… – Büszkeség töltötte el a fiatal katona szívét, hogy ő is ezek közé a hősök közé tartozik… Aztán kicsit elszégyellte magát. Megint frázisokban gondolkodik. Mi az, hogy hősök. Egyszerű emberek, akik teljesítik hazájuk iránti kötelességüket.

*

Faragó százados 1945-ig a csendőrnyomozóknál szolgált. Képzett, okos ember volt, óvatos és megfontolt. Sűrű, fekete hajában itt-ott már ősz szálak csillogtak. Mióta a börtönből megszökött, bajuszt növesztett és szemüveget hordott. Volt barátai is nehezen ismertek volna rá. Három éve dolgozott hamis papírokkal egy fémipari szövetkezetben mint segédmunkás. Huszonharmadika óta pedig a csoport parancsnoka. Főleg fiatal egyetemi hallgatók, diákok és szökött katonák tartoznak csoportjába. Nagyszerű anyag, állapította meg az első napon Faragó. Lelkesek, önfeláldozók, vakmerőek, és ami a fontos, népszerűek. Sokan közülük DISZ-isták és párttagok, akik a „hibák” ellen harcolnak. Miért ne támogatná őket a lakosság? A fiúk úgy tudták, hogy ő horthysta katonatiszt volt. Nem mondta meg, hogy a csendőrségnél szolgált, mert tudta, hogy a katonatiszteket másképpen nézik ezek a fiatalok. A csendőröket nem szeretik. De most ez nem is fontos. Hajtsák végre az utasításait, és bízzanak benne, ez a lényeg. Majd eljön a nap, amikor nyíltan kiállhat eléjük… Faragó már a huszonharmadikát megelőző napokban részletesen kidolgozta taktikai elképzelését. A Csatayék terve szerint az ő feladata a Baross utca, Kálvária tér környékének ellenőrzése volt. A Rádió ostrománál megszervezett egy harmincöt-negyven főből, főleg egyetemistákból és szökött katonákból álló csoportot. A „társaságot” egy nap alatt katonai egységbe „szervezte”. A harc szempontjából fontos pontokon felderítőket állított fel, Csatayval megteremtette az összeköttetést, és fegyvereseit kisebb csoportokra bontotta. A szűk józsefvárosi utcákban nagyobb egységekkel nem lehetett eredményesen működni. Az öt-tíz főből álló fegyveres csoportok hol itt, hol ott hajtottak végre rajtaütéseket, sőt egy időben egyszerre több helyen is, így a lakosságnak úgy tűnt, mintha az egész körzet hemzsegne a felkelőktől. Senki sem tudta megmondani, hányan vannak. Rácsapni és visszavonulni. Ez volt a taktika. Faragó jó hasznát vette a katonáknak, egyrészt, mert a lakosság így azt hitte, hogy a hadsereg a felkelők oldalán áll, és ez nem volt rossz, másrészt, mert képzettségüket jól fel tudta használni. A felderítők vezetőjének Török László páncélos honvédet nevezte ki. László értelmes, technikumot végzett fiú volt. Mikor Faragónak jelentették a fosztogató elfogatását, azzal a szándékkal kísértette be őt, hogy agyon fogja lövetni. A népszerűség kedvéért áldozatot is kell hozni. Ezek a fiatal megszállottak annyit papolnak a tiszta forradalomról, és

annyira komolyan veszik, hogy példát kell nekik mutatni. Marhaság, de így még jobban megbíznak benne, és tömegpropaganda szempontjából sem rossz. Az iskola igazgatói irodájában volt Faragó főhadiszállása. A szoba tömve volt lőszerrel, fegyverekkel, konzervvel. Az asztalon hevenyészett térképvázlat. Piros pontok jelezték a felállított felderítőket, s az egyes fegyveres csoportok helyét. Csak az asztali lámpa égett. Faragó nem szerette a nagy kivilágítást. Most úgy állította be a lámpát, hogy ő lehetőleg árnyékban maradjon. Nem akart sokat teketóriázni, mert egy órára megbeszélésre kellett mennie Csatayékhoz. Kiszólt az ajtón. Az elfogott férfit két diákfiú kísérte be. A fosztogató – hajlott, majomszerű testtel, majdnem térdig érő kezekkel, sűrű, homlokába benőtt hajjal – egykedvűen állt meg a szoba közepén. Borostás arca furcsa vigyorba torzult. Egykedvűen nézte a szoba parkettjén végigfutó torontáli szőnyeg mintáit. Sötétkék szerelőruha volt rajta, öv helyett katonai derékszíjat viselt. Lábán vadonatúj, duplatalpú sportcipő. Faragó ismerősnek találta az előtte álló alakot. Valahol már találkoztam vele – gondolta, de hiába kutatott emlékei között, nem tudott rájönni, hogy hol. – Talán katonám volt? Nem, ahhoz túl fiatal. Hadifogságban? Persze hogy ott! De mikor és hol? Megkérdezzem? Nem, egyelőre nem kérdezem meg, de mindenesetre egyedül beszélek vele – döntötte el a kérdést. A fiatal, overallos férfi most felnézett. Sűrűn pislogva kutatta, hogy ki ül a lámpa mögött, de a szemébe hulló fény zavarta látását, csak egy elmosódott test körvonalait vette ki. Gyomrában idegesség táncolt. Hiába bátorította magát – ne izgulj, Pislogó, „haverok” között vagy –, a belsőszorongás csak nem szűnt meg. Jó lenne rágyújtani – gondolta. – Azok a mafla kölykök elszedtek mindent tőlem. – Egy ideig tétovázott, kérjen vagy ne kérjen. Végül úgy döntött, hogy kér. Rekedtes hangon megszólalt: – Főnök, adj egy „spanglit”. Faragóba villámként csapott a felismerés. A pislogó szem, a rekedtes hang, a majomszerű, hosszú kezek… Megvan… Tudta már, ki áll előtte…

– Fiúk – szólt a két fegyvereshez –, hagyjatok magunkra! Majd én kihallgatom a barátunkat. A diákok szó nélkül távoztak. Aki hosszabb időt tölt börtönben, elzárva a világtól, annak rendkívül kifinomul a hallása. Évek óta nem látott emberek kilétét képes azonnal megállapítani a hangjuk alapján. Pislogó pedig hosszú éveket töltött különböző börtönökben mint ismert kasszafúró. Nem látta ugyan a lámpa mögött ülő ember arcát, mégis ráismert. Ujjongani szeretett volna. Jó helyre került. Nincs mitől félnie. A százados úr neki jó „haverja”. – Hogy hívnak? – zavarta meg gondolatait Faragó hangja. Pislogó elmosolyodott. Megjátssza magát, úgy tesz, mintha nem ismerne – gondolta, aztán hangosan felnevetett. – Főnök, ne add a Csekonicsot. Talán nem akarsz emlékezni a „haverodra”? Felismert – villant át Faragó agyán –, most már mindegy. – Pislogó, te vagy? – kiáltott mesterkélt meglepetéssel. – Ki lenne más, főnök? – Szép kis találkozás! Szóval te vagy az a fosztogató? – Fosztogató?… Marhaság!… Mit kell ilyen balhét csapni? Meg akartam vámolni azt a vacak ékszerüzletet, s majdnem kinyírtak azok a viccsek. – Csendesebben, Pislogó – csitította Faragó. – Azért nincs okod így viháncolni, ezek a fiúk komolyan veszik a forradalmi tisztaságot, és követelik a megbüntetésedet. Peched volt, komám. Komoly időket élünk. Pislogó arcára fagyott a mosoly. Nem tudja, hogy komolyan beszél-e, vagy tréfál Faragó. Ez szép – gondolta. –Úgy látszik, a főnök helyezkedik, jó pontot akar szerezni, még képes lesz kinyíratni. – Főnök, csak nem gondolod, hogy bajom lehet – szeppent meg a sokat átélt betörő. – Ennyire megváltoztál?

– Ide figyelj, Pislogó. Komolyan akarok beszélni veled. Elintézem ezt az ügyet. Nem lesz könnyű. De a jövőben egyéni munkát csak akkor végezhetsz, ha én szólok. Érted? – Értem. – Most pedig figyelj! – folytatta Faragó. Megigazította a lámpa ernyőjét, s mintha meg akarná bűvölni, átható tekintettel nézett Pislogó szemébe. Darabosan, szótagolva ejtette ki a szavakat. – Te nem ismersz engem! Soha nem találkoztunk. Én nem vagyok csendőrtiszt. Nehogy elfelejtsd! Katonatiszt voltam! Érted? Pislogó nem értette, de azért válaszolt. – Értem, de kínálj már meg egy spanglival. Faragó odadobott egy doboz Kossuthot. – Gyújts rá, a többit tedd el! Pislogó mohón kapta el a dobozt. – Kösz – mondta. – Gyufám sincs. Míg rágyújtott, a régi emlékek jutottak eszébe. A váci börtön, ahol több mint két évet töltött együtt Faragóval. Zárkatársak voltak. Ott szerette meg a századost. Igaz, sokat dolgozott Faragó helyett, jóformán csicskása volt, de szívesen tette, mert a csendőrtiszt jó rabtárs volt. Nem nézte le őt, nem éreztette vele alacsonyrendűségét, hogy ő csak „csöves” és nem politikai. Szinte kényszerítette, hogy tegező viszonyban legyenek. S ez nagy dolog volt Pislogó szemében, mert a többi magasrangú katona megkövetelte a méltóságos megszólítást a „csövesektől”. Pedig Faragó a háború előtt nagyobb úr volt, mint azok. Negyvenezer hold nem kevés. Állítólag a kormányzót is személyesen ismerte. Lehet, hogy ez nem igaz, de a lényegen nem változtat. A százados nagy fiú volt a múltban, és mégsem vágott fel. – Megértettél mindent? – riasztotta fel gondolataiból Faragó hangja. – Igen, főnök, de szeretnék kérdezni valamit. Mi a fenének dolgozol te kényeskedő tacskókkal? Ezekkel nem sokra mész. Ha szükséged van emberekre,

szóljál. Idecsődítem a fiúkat. Vagány gyerekek, értik a balhét – hadarta. – Olyan bandát verbuválok, amilyet még nem látott a világ. Behozom a dzsumbujiakat, ha akarod. Faragó összeráncolta a homlokát. Erősen gondolkodott. Nem rossz, amit Pislogó mond. Ha tovább akarnak menni a megkezdett úton, a harcosokat is fel kell váltani. Minél kevesebb a gondolkodó ember a csoportban, annál jobb. Pislogó társai nem filozofálgatnak. Ismeri az ilyen típusú embereket, őket nem érdekli, mi van a kulisszák mögött. Kisvártatva megszólalt: – Figyelj, Pislogó. Azon ne törd a fejed, hogy ezek a fiúk miért vannak itt. Ez politika. Ahhoz pedig te nem értesz. Ellenben, amit a barátaidról mondtál, abban van valami. Nem bánom, vedd fel velük a kapcsolatot, és hozd ide őket. De vésd jól az agyukba, hogy ők nem „csövesek”, hanem nemrég szabadult politikai elítéltek, akik hosszú évekig szenvedtek. S minél többet szenvedtek, annál jobb. Érted? Pislogó elmosolyodott. Lehet, hogy ő nem ért a politikához, de átlát a szitán. Nevetve mondta: – Nagy ravasz vagy, főnök. Rendben van minden. – Akkor most végeztünk egy időre – nevetett Faragó, és felállt. – Még beszélgetünk. Érdekel, hogy mikor szabadultál, és mi történt szökésem után. Egyelőre ne menj sehová. Világos? – Mint a nap – válaszolta Pislogó. Faragó behívatta az egyik diákot, és komoly, katonás hangon utasítást adott neki: – Bajtárs! Töröknek jelentsd, hogy ez a szabadságharcos, utasításomra köztünk marad. Tárgyalásra megyek, feltétlenül várjon meg! Hajnal felé visszajövök. – Értettem – felelte a fiú, de arcán értetlenség tükröződött.

*

A csoportban egy óra alatt mindenki megtudta, hogy Faragó elengedte a fosztogatót, sőt még a csoportba is felvette. Doktor, mikor a szolgálatból bevonult, tanítványaitól értesült a dolgokról. Az rendben van – gondolta –, hogy nem állította fal mellé, de hogy még a harcosok közé is felvette, felháborító. Összehívta hallgatóit, megtárgyalták Faragó döntését, és elhatározták, hogy tiltakoznak ellene. Felháborodva keresték fel Lászlót, aki éppen a századost helyettesítette. László kinézett az ablakon. Az utcán sűrű köd gomolygott. A szemben levő házakat már alig látta. Gondolatai Erzsinél jártak. Nyugtalan volt. Kedvetlenül hallgatta Doktorék zajos tiltakozását. Igazuk van – gondolta –, de most más, fontosabb dolgok is vannak. Különben Faragó tudja, hogy mit csinál. Ügyes, becsületes magyar embernek tartotta. – Majd beszélek vele – mondta kedvetlenül. – Megkérdezem Faragót. De most nincs itt, még az éjjel egy gépkocsi jött érte, valami sürgős tárgyalásra hívták. A fiúk zajongva távoztak. Doktor visszamaradt. – Mondd, László – kérdezte –, neked mi a véleményed Faragóról? – Rendes ember – válaszolta László. – Ezzel nem mondtál sokat, mi az, hogy rendes ember? Ez nem meghatározás. – Nézd, ahogy én tudom, régi tiszt volt. A helytelen káderpolitika következtében félreállították. Azóta valamelyik szövetkezetben dolgozik. Magyar ember, aki most fegyvert fogott a függetlenségért éppen úgy, mint te vagy én. Közelebbről nem ismerem. Remélem, most nem is akarsz itt káderkérdésekkel foglalkozni?! – Én is jó véleménnyel vagyok róla, bár még nem sokat beszélgettünk – felelte Doktor. – Annyit azonban megállapítottam, hogy képzett, bátor ember, és nagyon jól látja a helyzetet. Azt mesélik róla, hogy a Rádiónál csodálatos hősiességgel küzdött. – Nem tudom – felelte László –, én sajnos nem voltam ott. De ahogy tegnap a Telefonközpont elleni támadást azzal a pár emberrel megszervezte, az nagyszerű volt. Nézd, Doktor, én megbízom benne.

– Én is. Nem bizalmatlanságról van szó – vette át a szót Doktor. – De hátha ez a betörő félrevezette őt. Nagyon kell vigyáznunk. Tudod, a szektások úgyis azt akarják bizonyítani, hogy a csőcselék fogott fegyvert. Beszélj vele, jó? Én most lefekszem néhány percre. Kicsit elfáradtam. Majd leragadt a szeme az álmosságtól. Borostás arca betegesen sápadt és sovány volt. Látszott rajta, hogy napok óta alig aludt. – Feküdj le – biztatta László. Szeretett volna már egyedül maradni. A magas, sovány tanársegéd elhagyta a szobát. László bement az igazgatói irodába. Noteszét nézegette. Kit hívjon fel? Ki tudna felvilágosítást adni Erzsiről? Megkísérelt három számot is. Két állomás állandóan foglaltat jelzett, a harmadiknál pedig nem vették fel a kagylót. Úgy látszik, nincsenek otthon. Hányadika is van? Igen, ma huszonötödike, csütörtök. Mennyi minden történt két nap alatt. Miért is harcolnak? Végeredményben elérték azt, amit akartak. Nagy Imre a miniszterelnök, a kormány teljesítette a követelések többségét. Hát akkor miért? Nem lenne jobb, ha letennék a fegyvert? Minek a további vérontás? Lehet, hogy Faragónak van igaza. Addig küzdeni kell, ameddig az orosz csapatok itt vannak. Ebben tényleg van igazság. „A kormány csak akkor lesz, fiam, cselekvőképes, ha idegen csapatok nem tartózkodnak hazánk területén” – jutottak eszébe Faragó szavai. Nem elég az eredményeket kivívni, meg is kell tartani azokat. Hol is olvasta ezt? Már nem tudja. Lehet, hogy a politikai oktatáson hallotta. Na, mindegy. De most mi az istent csináljon? Hol keresse Erzsit? Meg kell őt találnia. Menjen fel megint Brucknerékhez? Nem, azt nem teszi. Szavát adta rá! Az öregekkel nem tárgyal. Vége… Majd, ha győztek! Akkor majd felmegy. Büszkék lesznek rá. Józsi bácsi biztosan bocsánatot kér majd tőle… Megbocsásson? Talán megbocsát. Még nem tudja. Négy óra felé a felderítők közül többen bejöttek. Faragót keresték. Fiatal diákok, egyetemisták voltak. Egyöntetűen arról számoltak be, hogy a főútvonalakon nagy a mozgás, páncélkocsik, tankok cirkáltak megállás nélkül, és rendőrségi alakulatokkal is találkoztak. A karhatalmi erők a mellékutcákba nem mentek be. További utasítást kértek. Felvegyék-e a harcot, támadjanak-e, vagy csak figyeljenek? László – Faragó távollétében – nem adott támadási parancsot, nem akarta

keresztezni a százados terveit. További figyelést rendelt el, és szétosztotta köztük az éj folyamán sokszorosított röpcédulákat azzal, hogy terjesszék. A felhívások sztrájkra szólították fel a munkásokat, s a koalíciós kormány megalakítását és egypár miniszter azonnali leváltását követelték. A fiúk elolvasták a cédulákat. Nagy vita alakult ki. Doktor is átjött az irodába, és bekapcsolódott a vitába. Nem helyeselte a koalíciót, mert az visszafejlődést jelentene. – Nincs arra szükség – mondotta –, hogy a polgári pártoknak működési engedélyt adjunk, hanem a párt felső vezetését kell megtisztítanunk a visszahúzó erőktől. Érveit egyesek lehurrogták. Marhaság, amit mond. Igenis, legyen egészséges versengés a pártok között. Az elmúlt évek bizonyították, hogy egy párt nem vállalhatja az ország vezetését. Különben is, a kommunisták eljátszották tekintélyüket. – Fiúk, vigyáznunk kell – ellenkezett Doktor. – Annyira jobbra tolódhatunk, hogy nem lesz visszaút. Ne felejtsétek el, hogy egy ilyen tömegmozgalomban a salak is felszínre kerül. – A mi kezünkben van a fegyver, szó sem lehet jobbratolódásról – kiáltozott egy másodéves műszaki egyetemista. – Úgy látszik, beijedtél! László nehezen tudott rendet teremteni köztük. – Ne vitatkozzunk, fiúk, ezek a követelések jogos követelések. Nem mi találtuk ki, de egyetértünk vele. Az a parancs, hogy terjeszteni kell. Tessék végrehajtani a parancsot. Aki nem engedelmeskedik, adja át a fegyverét, és menjen isten hírével. A forradalmi fegyelem ma a legfontosabb. Idegesítette a folytonos vita. Meg nagy gondban is volt. Döntenie kellett. Éjfélkor lejár a szabadsága. Ha a délelőtt folyamán nem vonul be, katonaszökevénnyé válik. Megszegje esküjét? És, ha bevonul… és, ha a nép ellen küldik harcba? Köteles-e olyan parancsot teljesíteni, amellyel nem ért egyet? Mit csinálna, ha éppen ezek ellen a fiúk ellen kellene harcolnia? Teljesítené a parancsot? Ha szívére hallgat, akkor nem. De ő mégiscsak katona. Honvédesküt tett. És hátha rosszul lát? Azt mondják, hogy a hadsereg egyes részei átálltak a felkelőkhöz. Ő még nem találkozott ilyen csapatokkal.

A fiúk elmentek már, és ő ott ült egyre sötétebb gondolataival. Próbálta meggyőzni magát szándékának helyességégéről. Minden rossz emlékét felidézte. De az érvek mellett mindjárt megjelentek az ellenérvek is. Kár, hogy Faragó nincs itt. A százados világosan látja a célt, határozott, ő nem ingadozik. Erős egyéniség. Mit habozik? A felkelés oldalára állt, és kész! Visszaút nincs. Csak előre. Igaz, élhetne az amnesztiával, de most fusson meg gyáván? Most hagyja cserben küzdő társait? Ezt nem teheti. Doktor is tépelődik. Persze neki is igaza van. De Doktor kommunista, és más szemszögből nézi az eseményeket. Ő nem kommunista, nem vették fel a pártba, mi köze hát a párt problémáihoz? Semmi. Neki itt a helye. Nem önmagáért harcol, hanem a népért. Egyénileg mit kap ő a győzelem esetén? Legfeljebb egy kitüntetést. És ha otthagyja a féllábát? Akkor kap egy műlábát. Az lesz az övé. De mégis itt kell maradnia. Vállalja a következményeket, mert így élni nem lehet tovább. Még az sem érdekli őt, hogy ki vezeti az országot. Tőle maradhatnak a kommunisták, de félelem nélkül lehessen élni, emberi körülmények között. Ne üldözzenek senkit. Neki kitől kellett félnie és mitől? Jó, neki nem, de másoknak igen. Például Faragónak. És miért? Mert a múltban tiszt volt? Álmos lett. Kezére hajtotta fejét és elaludt.

2.

Éjféltől kettőig Erzsi volt a figyelő. A Belügyminisztérium nyitott ablakánál állt, és le-lecsukódó szemmel figyelte a Roosevelt teret. Nem sokat látott. A sűrű ködben a fák is alig látszottak. Szeme is belefáradt az erős nézésbe. A félig leeresztett ablakredőny alatt nyirkos levegő áradt a szobába, átjárta testét, belopózott a ballonkabátja alá. A vékony selyemsál nem sokat melegített. Fáradt is volt, álmos is. Szeme olykor lecsukódott, de a hideg felébresztette. Gondolatai Lászlónál jártak. Azt beszélték meg, hogy kedden este hét órakor az Opera előtt találkoznak. Ő pontosan ott volt, de László nem jelentkezett. Várt fél óráig, de a fiú nem jött. Pedig sohasem szokott késni. Minek is ment László Gödöllőre? Tudta, hogy milyen feszült a helyzet. Nem, ő azért is kiment. Biztosan késett a HÉV, vagy talán nem is jött. Azóta nem látták egymást. Lászlónak ma éjfélkor lejár a szabadsága, és ki tudja, mikor találkoznak. Legalább Pestre vezényelnék őket. Rágyújtott. A felvillanó gyufa fénye megvilágította a lány dús, barna haját, mélyen árnyékolt szemét. Arca most egy duzzogó kislányéhoz hasonlított. Egykedvűen fújta a füstöt. Két napja szokott rá ismét a dohányzásra, pedig megígérte apjának, hogy többé nem vesz cigarettát a szájába. Vajon szülei megkapták-e az üzenetét? Ha nem, akkor most nyugtalankodnak. Kár, hogy nincs otthon telefon. De abban a vacak József utcai házban egy lakásban sincs. Még a szomszédoknak sem tud üzenetet átadni. Reggel majd felhívja a gyárat. Apja reggel biztosan kimegy. Elmélázva hallgatta a fiúk horkolását. Milyen nyugtalanul alszanak… Felállt. Kissé félrebillentette a padlóra tett asztalilámpa ernyőjét, hogy láthassa az alvókat. Három férfi feküdt a sarokban. Egymást melegítve összebújtak. Erzsi megigazította rajtuk a takarót. Egy pillanatra Vas Bélán felejtette a szemét. A fiú arca torz volt, fogait görcsösen összeszorította, mintha valami nagy erőt fejtene ki. Mi nyugtalaníthatja szegényt? A lány karcsú árnyéka megnyúlt a falon. Feje már nem látszott, mert a lámpa csak félig világította meg a szoba falát. Megigazította az ernyőt, és visszalépett az ablak mellé. Fázósan összehúzta magát, és tovább figyelt. Az éjszakai csendet csak néha zavarta meg egy-egy

távoli motor zúgása. Órájára pillantott. Egy óra volt. Még van egy kis időm – gondolta. Az ajtó csendesen kinyílt. Erzsi felkapta a fejét, kíváncsian nézett a belépőre. Hidvégi Károly őrnagy lépett be. – Hogy van, Erzsike? – kérdezte halkan, mosolyogva a férfi. – Nem álmos? – Fázom, és álmos is vagyok – felelte halkan a lány. – Vegyen magára egy pokrócot – ajánlotta az őrnagy. – Hozzak? – Nem, köszönöm. A hideg ébren tart! Hidvégi az egyik széket óvatosan a lány mellé tette és leült. – Rágyújt? – nyújtotta Erzsi felé a cigarettás dobozt. – Nem, most dobtam el. A férfi élvezettel szívta cigarettáját. A füstöt lassan, adagolva eregette. – Hogy állunk? – kérdezte a lány. – Kérdezzen valami könnyebbet – mosolyodott el az őrnagy. – Maguk sem tudják, őrnagy elvtárs? – A vezetők biztosan tudják, velem nem közölték. Annyit tudok, hogy a Rádiót visszafoglaltuk. A Nemzeti Múzeum viszont leégett. – A Nemzeti Múzeum? – döbbent meg Erzsi. – Borzasztó! – Igen. – És ez biztos? – Én nem láttam, de így jelezték. Elhihető. Mondja, Erzsike, hogy került maga ide? – kérdezte Hidvégi. – Magam sem tudom. Eszem ágában sem volt idejönni. Kedden este még én is

tüntettem, másnap reggel pedig már itt voltam maguk között. – De miért éppen ide jött? – Ide küldtek. – Maga hol tüntetett? – Nem tudnám már megmondani, merre jártam. Ha rágondolok, még most is felkavar. Tudja, soha nem vettem részt ilyen megmozdulásban. Sokat olvastam a tömegpszichéről, de nem hittem, hogy ilyen létezik. – És most rájött, hogy mégis van, ugye? – Igen. Nem tudja az ember kivonni magát a hatása alól. Ha csak nézi az áradó tömeget, tárgyilagos tud maradni, de ha belekerült a sodrába, vége. Valami ismeretlen erő kapja el, viszi, tolja őt mindig csak előre, a hangulat pedig körülfolyja a testét, rátelepszik az agyára, és azt kiabálja, amit a többiek, megszűnik az egyéni akarat, és a tömeg diktál, irányít, parancsol. – És maga is kiabált? – Hogy kiabáltam-e? Úgy ordítottam, ahogy a számon kifért. – Aztán mit kiabált? – kérdezte nevetve Hidvégi. – Összevissza mindent. És szívből kiabáltam, s akik mellettem mentek, azok is szívből kiabáltak. – De mit? – Hát például: „Nem vagyunk mi fasiszták”, meg „Aki magyar, velünk tart!”. Aztán „Gerő mondjon le”. Én ezekkel a jelszavakkal most is egyetértek. – Azzal is, hogy „aki magyar, velünk tart”? – Azzal is! – És ha, mondjuk, egy volt gyáros ment az egyik oldalán, a másikon egy SS tömeggyilkos?

– Egyetemisták között voltam – mondta a lány. – De tegyük fel, hogy az előbbiek is ott voltak. Azokkal is együtt kiáltotta volna a jelszót? Vagy őket nem tartja magyaroknak? – Hát… – Hát bizony, ez sántít, Erzsike. Hasonlít egy kicsit a francia burzsoázia negyvennyolcas jelszavaira, „Mindenki testvér”, „Aki magyar, velünk tart”. Az alapgondolat azonos. Mindenki jöjjön egy zászló alá. És ment a munkás is, meg a gyáros is. Aztán tudja, mi lett ebből a szép jelszóval összekovácsolt egységből? – Tanultam, de már a részletekre nem emlékszem – válaszolta Erzsi. – Az történt, Erzsike, hogy negyvennyolc februárjában a francia proletariátus megdöntötte a júliusi monarchiát, a burzsoáziával együtt kikiáltották a köztársaságot. A prolik azt hitték, hogy ők győztek, hiszen a jelszó „mindenki testvér” volt. Aztán júniusban olyan leckét kaptak, amit sokáig nem felejtettek el. Napóleon Lajos tábornokaival megmagyarázta a proliknak a jelszó igazi tartalmát. A burzsoák a testvér szó alatt csak a burzsoák testvériségét értik. Nehogy így járjunk mi is az „aki magyar, velünk tart” jelszóval. Mert a régi rend urai a prolit nem tartják magyarnak… – Ez igaz – mondta elgondolkodva a lány. – Később már én is láttam, hogy valami baj van. – Miből látta? – Mikor a SZOT székházáról a csillagot kezdték leverni. Akkor forrt torkomra a kiáltás. És tudja, mi rémített meg? – Micsoda? – kérdezte érdeklődve az őrnagy. – Mikor egypáran elkiáltották magukat, hogy „nem kell vörös csillag!”, „le a szovjet csillaggal”, a tömeg egy pillanatra kijózanodott. Körülnéztem. Láttam, hogy az emberek arca megváltozik. Aztán mind többen vették át a jelszót. De állítom, hogy az összegyűlt emberek nagy része hallgatott. Kiáltani akartam, hogy mit akartok a vörös csillaggal, de nem mertem. Mit fognak gondolni rólam a hangadók? Talán azt, hogy nem vagyok magyar. Olyan forró volt a hangulat, hogy minden bátorságom elszállt. Sokfélére gondoltam akkor. De nemcsak én

voltam így. Azok mind, akik némán ott álltak körülöttem. És mi, szótlanok, mi voltunk többségben. – Így van ez – vette át a szót Hídvégi. – Ha valaki a vörös csillag leverését az ablakból nézi, csak azt látja, hogy több ezres tömeg áll az utcán, s ezt örökíti meg a fényképezőgép lencséje is. De azt már nem mutatja a kép, hogy milyen gondolatok fordulnak meg közben az emberek agyában, vagy milyen érzések égnek a szívükben. – Igen – folytatta a lány. – Kétségbe voltam esve. De állítom, ha valaki abban a hangulatban fel merte volna emelni a szavát, menten széttépték volna. – Ez könnyen lehetséges – hagyta helyben Hidvégi. – Erről már beszélgettünk Vas Bélával is, amíg ideértünk. – Vas Béla? – gondolkodott az őrnagy. – Melyik is az? – Az a fekete, göndör hajú fiú. Olyan, mint egy olasz sportember. – Tudom már. Aki a kettes ablaknál van. – Igen – felelte a lány. – Régen ismeri őt? – Még a DISZ-ből. Nagyon lelkes, becsületes fiú. – Már nem olyan fiatal – nevetett a férfi. – Ugyan már, hogy lehet egy huszonnyolc éves fiatalemberre azt mondani, hogy már nem fiatal? – védte őt a lány. – El kell ismerni, jó vágású gyerek. – Az a baj, hogy túl forró fejű. Szeret kitűnni a többiek közül. – Vannak időszakok, amikor az ilyen emberek sokat érnek. – Emlékszem – mondta mosolyogva a lány –, hogy mennyi baj volt vele. Ötvenhárom nyarán együtt jártunk ejtőernyős kiképzésre. A parancsnokság

egyszer bemutatót rendezett. Ott volt a miniszter is és több vezető elvtárs. Láttam, hogy Béla ideges, valamiért nagyon nyugtalan. Mi még nem ugorhattunk, mert kezdők voltunk. „Béla, mi bajod?” –kérdeztem. „Fene egye meg az egészet” – válaszolta. „Ilyenkor nem ugorhatok, amikor itt vannak a fejesek.” Az egyik géppel minket is felvittek, hogy tanuljunk. A fiúk nagyon izgatottak voltak. Bélának és nekem nem volt ejtőernyőm. Az ugrás előtt ejtőernyővel homokzsákokat szoktak kidobni. És tudja, mit csinált az az őrült? A homokzsák ejtőernyőjét magára vette, s míg a többiek a homokzsákot keresték, ő addig kiugrott. – Az ördögbe! Tényleg vakmerő – ismerte el Hídvégi. – És nem történt semmi baja? – Csak a lábát törte el. Különben semmi. Szóval – folytatta a lány –, ott találkoztam a tüntetésen Bélával. Az arcáról láttam, hogy ő is megdöbbent. Odaszaladtam hozzá. A kérdések özönét zúdítottam rá. Ő politikailag fejlettebb. Most is pártbizottsági tag és alapszervezeti párttitkár. – Hol? – kérdezte az őrnagy. – A Finomműszerek Gyárában. – Tudom, ott a Soroksári út környékén. Az az új hadiüzem, ugye? – Igen – felelte Erzsi. – Elég az hozzá, hogy kérdezem Bélát: „Mi van, érted ezt?” – Mi van? – fordult hozzám. – Nem tudom, de ha így folytatódik, akkor ellenforradalom lesz – válaszolta. Még olyan komolynak soha sem láttam őt. Aztán latolgattuk az eshetőségeket. Bélának fantasztikus tervek jutottak az eszébe. Arra gondolt, hogy kimegy a gyárba, és az éjszakai műszakot behozza a városba. Ellentüntetést akart szervezni. Később, hogy tovább mentünk, a karhatalmat szidtuk a tehetetlenségéért. Hol a párt? Hol a kormány? – szegeztük egymásnak a kérdéseket. Az őrnagy újabb cigarettára gyújtott. Hagyta, hadd beszéljen a lány. Érdekelte őt, amit mond, hiszen huszonharmadika óta nem volt az utcán, és annyi mindent meséltek, hogy maga sem látott tisztán. Erzsi tovább beszélt. Észre sem vette, hogy újra az elmúlt napok élményeinek

hatása alá kerül. Újra átéli a két nap történetét. Hangja halk volt, de átizzott rajta a harag, a tehetetlen düh. – Mikor a Lenin körútra értünk, már feje tetején állt minden – mesélte. – Megdöbbenve néztük a teherautókkal száguldozó fegyveres fiatalokat. Az autókon piros-fehér-zöld zászló. Arcuk piros volt a lelkesedéstől. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem járta át a szívemet néha a melegség. Szerettem volna köztük lenni. Éreztem, hogy jót akarnak. Amikor azonban a Horizont égő tüzét láttam, az utcán lobogó könyvmáglyát, elkeseredtem. Csak álltam és bámultam. Ez nem lehet igaz. Ezt mi nem akarhatjuk! A lángok körül ugráló emberek akaratlanul is a nomád népeket becsapó sámánokat juttatták eszembe. Akkor már hallottuk a lövöldözést is. Összevissza rohantak az emberek. A legvadabb hírek keltek szárnyra, és aljas indulatokat felkorbácsolva szálltak a város különböző pontjai felé. Végigfutott a jelszó: „A Rádióhoz!” Úgy hangzott, mint annak az ismeretlen hatalomnak a parancsa, amely megtébolyította az agyakat. Megmozdult az utca. „Az ávéhások gyilkolják a népet!” És a motorkerékpáros hírvivő máris továbbszáguldott. Az összegyűlt embersereg felhorkant. Gyerünk a Rádióhoz! – üvöltötte száz és száz torok. – Megőrültek az ávósok? – suttogtam magam elé, és vak düh fogott el. – Béla – szóltam –, gyere, ezt nem engedhetjük. Ártatlan embereket lőnek halomra! – Nem – mondta Béla. – Erzsi, itt valami nagy baj van. Gyerünk a pártközpontba. Átverekedtük magunkat a tömegen. Ember ember hátán. A Parlament előtt szovjet tankok álltak. Arra nem mehettünk. Átvágtunk hát a Szalay utcán. Ott is páncélos egységek vonultak fel. Azt sem tudom, hogy magyar vagy szovjet tankok voltak-e. A mellékutcák aránylag néptelenek voltak. Végre megérkeztünk az Akadémia utcába. Az ablakokban ávéhás és határvadász katonák álltak. Komolyak voltak, mintha tisztán látták volna a helyzetet. Az utcában szovjet harckocsik hosszú sora. A bejárat előtt zűrzavar, teljes fejetlenség uralkodott. Az összevissza rohangáló emberek egymást akadályozták, mindenki intézkedett, és nekem az volt az érzésem, hogy senki sem tud semmit. Odamentünk egy lódenkabátos férfihoz, aki géppisztollyal a kezében hadonászott. – Elvtárs – szólította meg Béla –, kommunisták vagyunk. Hol jelentkezhetünk? Utasítást kérünk! A férfi ingerülten nézett ránk: – Tőlem kérnek utasítást? – kérdezte. – Menjenek az alapszervükbe, ott majd megmondják, mit kell csinálni.

– A gyárba menjünk, ilyenkor? Ott nincs szükség most ránk… – felelte Béla, de hangjában már éreztem az ingerültséget. – Akkor menjenek haza! – csattant fel dühösen a férfi, és otthagyott bennünket. – Bürokrata – tört ki Béla. – Gyerünk a Partizánszövetségbe… – Hajnalig ott vártunk. Reggel meg a többiekkel együtt ide küldtek bennünket. Így kerültünk ide. Most kínáljon meg egy cigarettával. – Tessék – nyújtotta feléje Hidvégi a dobozt. Rágyújtottak. A felvillanó fénynél az őrnagy szépnek találta a kipirult arcú leányt. Önkéntelenül is megkérdezte: – Menyasszony? – Igen – válaszolta elpirulva a lány. A vőlegénye mivel foglalkozik? – Technikus a Műanyaggyárban – felelte Erzsi. – De most tényleges idejét tölti a harckocsizóknál. Éppen szabadságon van… Hidvégi nem firtatta tovább a dolgot. Elgondolkodva fújta a füstöt. Egy kis idő múlva megszólalt: – Őszintén megmondom, magam sem látok tisztán. Tegnapelőtt olvastam az ifjúság követelését. Egy sor helyes és megvalósítható pont van benne. – Igen – erősítette a lány is. – Kedd este még magam sem gondoltam, hogy lövöldözésig fajul a dolog… Nem volt szerencsés a Gerő-beszéd. – Persze, ez már nem sokat változtatott a helyzeten. A háttérben meghúzódó erők akkor is kirobbantották volna a felkelést. – Szerintem nem – vitázott a lány. – De legalábbis egy csomó embert nem dobott volna az ellenkező oldalra. Tudja, hogy engem is vérig sértett. Mi a fenének engedélyezték a felvonulást. A kormány egyik tagja engedélyezi, Gerő pedig csőcseléknek, fasisztáknak nevezi a felvonulókat. – Hát azok is akadtak köztük, nem? A lány válaszolni akart, de nyílt az ajtó, s egy magas, bőrkabátos férfi lépett a szobába.

– Jó estét kívánok – köszönt, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A férfi kiejtése idegenül hatott. Az e betűket nagyon elharapta, és az é betűt inkább e-nek ejtette. Hídvégi felvillantotta zseblámpáját. A fény megvilágította a férfi arcát. Negyven év körüli lehetett. Mongolosan kiugró arccsontjára ráfeszült a bőr. Sűrű, bozontos fekete szemöldöke összenőtt. Kemény, szegletes állát kiverte a borosta. Hidvégi kezében alig észrevehetően megremegett a lámpa. – Jó estét, Mirkovics elvtárs – köszönt halkan. A férfi meglepődött. – Az elvtárs honnan ismer? – Régóta ismerjük egymást – mosolyodott el Hidvégi. – Hogy hívják önt? – Hidvégi Károly. Mirkovics leült egy székre. Összeráncolta homlokát. Erzsi figyelte a két férfit. Most már nem volt álmos. Mirkovics levette a kalapját, beletúrt sűrű fekete hajába. – Nem emlékszem!… Hidvégi, Hidvégi… – mormolta maga elé. – Pedig találkoztunk. Sokat beszélgettünk egymással. – Igen? Érdekes, hogy nem emlékszem. Ön itt dolgozik? – Igen, már negyvenöt óta – felelte az őrnagy. – Mikor szabadult? – kérdezte rövid hallgatás után. – Tényleg ismer – nevetett halkan Mirkovics. – Tavasszal. – Teljesen rehabilitálták? – Igen. Nehezen ment. Egy kicsit elhúzták a dolgot. Erzsi tágra nyitotta a szemét.

– Az elvtárs ült? – kérdezte csodálkozva. – Egy keveset. – Hány évet? – Ó, elvtársnő, nem sokat. Hat és fél évet összesen. – Az magának nem sok? – döbbent meg a lány. – Tudja, mennyi a sok? – kérdezte mosolyogva Mirkovics, és rögtön hozzátette: – Húsz év, az igen… – És még kedve van tréfálni? – hitetlenkedett Erzsi. – Mirkovics elvtárs mindig jókedvű. – Ártatlanul majdnem hét évet ülni – szörnyülködött Erzsi. – Én beleőrültem volna. – Hát nem volt könnyű. – És legalább most azok ülnek maga helyett, akik odajuttatták? – kérdezte a lány, és dühösen simította végig arcát. – Ha ilyeneket hallok, szeretnék én is fegyvert fogni. És még azt mondják, hogy nem lehet megérteni a felkelést… – Mi az, talán maga is ellenforradalmár? – fordult feléje érdeklődve Mirkovics. – Miért, aki harcol, az talán mind ellenforradalmár? – kérdezte kihívóan a lány. – Az utolsó szálig! – felelte komolyan a férfi. – Remélem, ezt nem gondolja komolyan? Tudja, hányan vannak ott, akik éppen az igazságtalanságok miatt fogtak fegyvert? – A mi sérelmünk orvoslására csak mi foghatunk fegyvert, elvtársnő. Mi senkit sem kértünk meg arra, hogy érdekünkben géppisztolyt ragadjon, és közben megdöntse a néphatalmat. – Maga rémeket lát, elvtárs! – erősködött a lány. – Talán azt hiszi, hogy a felkelők közt nincsenek rehabilitáltak meg más kommunisták? Azok nem

akarják megdönteni a rendszert? – Biztos, hogy vannak. De ezzel nem győz meg. Azok a rehabilitáltak, akik fegyverrel gyógyítják sérelmüket, csibészek. És különben is, maguk beszélnek így? Maguk, akik itt dolgoznak? Még maguk védik a felkelőket? Nem gondolja, hogy ez egy kicsit furcsa?… – Az elvtársnő nem dolgozik itt – szólt közbe halkan Hidvégi. – A partizánoktól jött. És azt hiszem, hogy a felháborodása egy kicsit jogos is. – Miért jogos? – kérdezte Mirkovics. – Miért? – ismételte meg a kérdést az őrnagy. – Valójában ez a furcsa, hogy akit ártatlanul bezárnak, azok közé jön harcolni, akik bezárták őt. Ezt általában nem értik az emberek. Vagy legalábbis nehezen hiszik… Mondja, Mirkovics elvtárs, kérdezhetek valamit? – Tessék. – Magát bántották? – Előfordult. – És nem gyűlöli azt, aki magát, az ártatlan embert megütötte? – Nem könnyű erre válaszolni. Volt idő, amikor meg tudtam volna fojtani. Később, hogy többet gondolkodtam a dologról, elszállt a haragom. Az évek megszűrik az ember gondolatait. Egy idő után úgy tettem fel a kérdést: ha azért ütött meg, hogy ezzel hatalmát fitogtassa, vagy hogy nekem szenvedést, fájdalmat okozzon, akkor gazember volt. Ha viszont hitt abban, amit csinált, és meg volt győződve cselekedetének helyességéről, ha bennem tényleg az osztályárulót látta, akkor nem tudok rá haragudni. – Én nem tudnám lenyelni – szólt közbe a lány. – Védtelen embert megütni aljasság. – Ez így nagyon szépen hangzik, de a kérdés nem olyan egyszerű. Majd egyszer elmondom magának, hogy miért nem. – A kihallgatóját ismeri? – kérdezte váratlanul Hidvégi.

– Kovalcsik századosnak hívták – felelte Mirkovics. – Jó fejű gyerek volt. Hét éve… már meg sem ismerném. Elhallgattak. Hidvégi hátradőlt a székén. Gondolatai valahol messze kalandoztak. Nyakkendőjével játszadozott. Erzsi az utcát nézte, a ködön átszűrődő villanylámpák sejtelmes fényudvarát. Közben arra gondolt, hogy a férfi nem beszélt őszintén. Lehetetlenség, hogy ne gyűlölje meg kínzóját. Hátrafordult. – Mondja, Mirkovics elvtárs, és ha most találkozna azzal a Kovalcsikkal, vagy hogy hívták a kihallgatóját, mit csinálna? – Erre nem is gondoltam még – felelte Mirkovics. – Én nem szeretek előre jósolgatni. Az ember sohasem tudhatja, hogy adott esetben hogyan fog viselkedni. – Már találkozott vele – szólt halkan Hidvégi. – Nem, nem találkoztam – tiltakozott a férfi. – Hét éve nem láttam. – Itt ül, maga mellett, Mirkovics elvtárs! – felelte az őrnagy. – Itt ül az az ember, aki magát akkor megpofozta… – Maga? De hiszen magát… – Igen, engem hét év óta hívnak Hidvéginek. Erzsi a meglepetéstől nem jutott szóhoz. Úgy érezte, hogy itt most történni fog valami. Valami nagy jelenetre számított. Kézfogásra, bocsánatkérésre, magyarázkodásra, de nem történt semmi. – Akkor hát, Hidvégi elvtárs, most együtt fogunk harcolni, igaz? – törte meg a kínos csendet Mirkovics. – Igaz – felelte az őrnagy. A beszélgetést a telefon csengetése szakította meg. Erzsi felvette a kagylót. – Halló… kit tetszik kérni? Nagyon fontos? Jó, akkor felkeltem… – halkan odament az alvókhoz.

– Béla – szólt csendesen, és megrázta a fiút. – Mi van? – ült fel a fiatalember, és álmosan dörzsölte a szemét. – A gyárból keresnek. A fiú nagyot ásított, és nyújtózkodva felkászálódott. Kissé bizonytalan, botladozó léptekkel ment a telefonhoz. – Halló, itt Vas Béla – mondta álmosan. – Mit? Nem értem… hangosabban mondd! Mit csináljatok? Ha támadnak, lőjetek… Igen… Reggelre ott lesznek a fegyverek… Halló… Robi… nagyon nézzétek meg, hogy kinek a kezébe adtok fegyvert… Nem… Igen, szerintem elég, ha a gyújtógyertyákat kiveszitek… A kábeleket nem fontos elvágni… Igen, ezen a számon hívjatok… ha változik, majd megmondom. Vigyázzatok, én jól vagyok… Szervusz, Robikám… Viszontlátásra… Brr, hűvös van. Erzsi, feküdj le, majd én figyelek. – Csak most vette észre a két férfit. Álmosan megdörzsölte a szemét. – Vas Béla vagyok – nyújtotta a kezét Mirkovics felé. – Mirkovics – mutatkozott be a férfi. – Az őrnagy elvtársat már ismerem – mosolyodott el a fiú. Fázósan összerázkódott. – Komor alezredes hol van? Beszélnem kell vele ezekről a fegyverekről. A gyárból az őrséget elvezényelték, és az elvtársaknak nincs fegyverük. – Nem tudom, hogy tudunk-e küldeni – mondta Hidvégi. – Nálunk is kevés van. – Az alezredes elvtárssal már megbeszéltem. Feltétlenül küldünk. Hadiüzem. A gyár nem kerülhet a felkelők kezére. – A négyesben alszik Komor elvtárs. De most ne keltse fel. Nemrég feküdt le. Mi is ledőlünk egy kicsit – mondta az őrnagy. – Elálmosodtam. Jön, Mirkovics elvtárs, vagy maga nem álmos? – De, megyek én is.

3.

Már harmadszor vagy negyedszer szellőztették a szobát, de még így is nagy volt a füst. A négy férfi egyik cigarettáról a másikra gyújtott, idegesek voltak. Már harmadik órája vitatkoznak, és álláspontjukat sehogy sem tudják összeegyeztetni. És mindjárt itt a hajnal. Csatay Károly ingerülten nézett ki az ablakon. Ujjaival egy gyufásdobozt tördelt szét. Kemény körmével vékony forgácsokat szabdalt belőle. Arcizmai idegesen rángatóztak. Szeméből határozottság, erő sugárzott. A Finomműszerek Gyárának dolgozói most biztosan nem ismernének rá. A csendes, udvarias raktárosból egyik napról a másikra céltudatos, energikus „forradalmi” vezető lett, aki határozottan utasít, magyaráz, agitál, verekszik, ordít, mikor mire van szükség. A régi volt. Újból a Cegléd környéki földesúr a parasztokat becsapó ellenzéki képviselő, a nagy taktikus, aki mindig tudja, mikor kell hangot váltani. A negyvenes, években is tudta, azért kapcsolódott a kisgazdák vonalához. Meg azért is, mert tényleg gyűlölte a németeket. A németek ellen hajlandó volt még a kommunistákkal is együttműködni. Akkor arra számítottak, hogy az ország angol-amerikai megszállás alá kerül. Erre építették terveiket. Nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült. Nem az ő hibájuk, hogy az országban a kommunisták kerültek uralomra. De most jobban vigyáznak, most minden tőlük függ. Most itt van a nagy alkalom, és éppen azért volt ideges, mert társai nem akarják ezt belátni. A többiek is gondolataikba mélyedtek. Csatay végignézett a három férfin. Bátor szabadságharcosok – gondolta gúnyosan. Felállt, és sétálni kezdett. Elmondja ezeknek a gyáva alakoknak, hogy ezt az elképzelést nem ő találta ki, hanem nála sokkal okosabb koponyák, akik nem jöhetnek ide, hogy személyesen előadhassák terveiket? Nem, ezt nem mondhatja meg, mert nincs erre felhatalmazása. Még egyszer megpróbálja meggyőzni őket, hátha sikerül. – Igyatok, fiúk – kínálta őket. – Még van egy kevés az üveg alján. – Köszönöm, én többet nem iszom – hárította el Faragó. Dr. Varga kórházi orvos töltött egy pohárkával.

– Igyatok ti is. No, Hegedüs, mi van, nem bírod az italt? Hegedüs Tibor szó nélkül töltött, bár nem szeretett inni. Valamikor repülős tiszt volt, és a repülősök nem isznak. Fanyalogva csúsztatta le torkán a bort. – Faragó – kérdezte Csatay, miközben letette a talpas poharat –, neked összesen hány embered van? – Negyvenöt – felelte Faragó. – Mindnek van fegyvere? – Igen. – És neked? – fordult Hegedüs felé. – Nálunk tegnap estig körülbelül százan verődtek össze. – De egyesíteni lehet a többi csoportot is – szólt közbe Varga. – Én vállalom, hogy összehívok egy megbeszélést. Feltétlenül fel kell venni a kapcsolatot a Budán harcolókkal és a Pesten küzdő kisebb csoportokkal. – Értsétek meg végre – vágott közbe dühösen Csatay –, most nem tárgyalni kell, hanem cselekedni. Ha a kezdeményezést nem adjuk ki a kezünkből, győzünk, mert mi diktáljuk az iramot. Legyen egy cselekvő, de jól szervezett egység, mely céltudatosan és tervszerűen hajtja végre akcióit, a többi csoport követni fogja őket. – De Károly bátyám, a terv, amit előadtál, katonailag rendkívül kockázatos – aggályoskodott Faragó. – Lehet, hogy te így látod, de gondolj arra, hogy van reális alapja is. Ember, hát nem érted, miről van szó? Világosan kell látni, hogy a városban zűrzavar van. – Ezzel egyetértünk – mondta Faragó. – A kormánynak fogalma sincs, hogy milyen erők állnak a felkelők oldalán. Mivel munkások is fegyvert fogtak, a kormány nem meri a gyári dolgozókat

felfegyverezni. Ez is világos? –Igen. – Namármost, ami a legfontosabb, és ez dönti el a győzelmünk kérdését, a pártvezetők egymással szemben állnak. Ezen a résen kell betörnünk. Ezt a pillanatot kell kihasználnunk. Ha megértik egymást, akkor vége. Várhatunk újra, ki tudja, meddig. – Eddig rendben – szólt közbe megint Faragó, de Csatay türelmetlenül félbeszakította: – Figyelj, várd meg, míg befejezem… A párt vezetői nem egységesek a harc kérdésében. Mondd, ti egy ilyen felkelést, mondjuk negyvenben, mennyi idő alatt vertetek volna le? – Tizenkét óra alatt – felelte határozottan Faragó. – És miért? Mert lehet, hogy vitáztatok, de egységesek voltatok a hatalom kérdésében. Szóval, ismétlem, most kell támadni. Támadni, támadni! Ez a jelszó. Még akkor is, ha egyes támadásokat visszavernek. Tudjátok ti, mit jelentett a Rádió elfoglalása? Milyen gyenge az a vezetés, amelyik képtelen a rádióját megvédeni, akkor, amikor korszerűen felszerelt hadserege van? Ezt nem látjátok? Mit jelent mégis, hogy el tudtuk foglalni? Azt, barátaim, hogy a felső vezetés nem mert határozott parancsot kiadni. Te – fordult megint Faragó felé – bedobtál volna egy ezredet. Kevés? Kettőt, egy hadosztályt, de megvédted volna. Igaz?! – Nem vitás! – felelte a százados. – És az ostromlók közül hányan voltak, akik ismerték a támadás igazi célját? Minden száz emberből egy. Így van? – Így – válaszolta Varga. – No, akkor miért ne sikerülne a Parlament elfoglalása? Odavonultatni az embereket gyerekjáték. Ezt én vállalom. A Rádió a Parlamentből folytatja adását. El kell foglalni a Rádiót. Aki az ország közvéleményét irányítja, azé a hatalom. Ez az egyik. A másik: a Parlament nemcsak a hatalom jelképe, hanem jelen esetben maga a hatalom. Ha mi ülünk be a padsorokba, mi vagyunk a

forradalmi országgyűlés. Tudom, hogy merész terv. De egy csapásra megoldunk minden problémát. A kormány, az Elnöki Tanács a kezünkbe kerül. És ott azonnal megalakulhat az új kormány. Mindehhez, tudjátok, hány ember kell? Ötven fegyveres. Nem több. A többit elintézi a tömeg. Mi a tömeg hátán megyünk be. – És a tömeget hogy viszed oda? – érdeklődött Varga. – Hogy vittük a Rádióhoz? Három-négy ember szétviszi a hírt: „Nagy Imre beszél a Parlament előtt” – és kész. A tömeg megindul. A többi a mi dolgunk. Ezt bízzátok rám. – És mi lenne a mi feladatunk? – kérdezte Faragó. – Te a csoportoddal lekötöd a Roosevelt téri Belügyminisztériumot. Támadást intéztek ellene. Elég, ha elindulsz harminc emberrel, mire odaértek, felszaporodtok. Tűz alá veszitek az épületet, hogy ne tudjanak a Parlament segítségére menni. Hegedüs és csoportja pedig megtámadja a Jászai Mari téri központot. Varga elintézi, hogy a budaiak és a corvinosok szintén támadjanak. Erőket lekötni, hogy a Parlament magára maradjon. – És a Deák Ferenc téri rendőr-főkapitányság? – kérdezte Faragó. – Arra ne legyen gondotok. Azt mások intézik! Na, benne vagytok? Felvonultok nemzetiszínű zászlóval, mintha békésen tüntetnétek. A fegyvereket a kabát alá is el lehet rejteni. – Jó, próbáljuk meg – válaszolta a százados. A többiek is bólintottak. – Még csak annyit szeretnék mondani, ha ez a terv sikerül, az esetleges új kormányt az ENSZ azonnal elismeri. A nyugatiak pedig hajlandók segíteni. Most még meg kell beszélnünk a közös parancsnokság központi elhelyezését. Nem baj, ha az egységek több helyen vannak szétszórva, de szükséges, hogy az irányító törzs együtt legyen. Erre talán legalkalmasabb lenne, ha Vargáékhoz mennénk, a klinikára. Ezt el tudnád intézni? – fordult Varga felé. – Azt hiszem, igen – felelte rövid gondolkodás után Varga.

– Akkor beszéljük meg alaposabban a részleteket – indítványozta Csatay. Összehajoltak…

*

Faragó fáradtan tért vissza az iskolába. Igaz, kijárási tilalom volt, de ez nem nagyon érdekelte őt. Csatay egyik külföldi ismerőse vitte el diplomáciai kocsiján, és így nem kellett félnie. Nem tetszett neki a terv, túl kockázatosnak találta, de belemegy, nehogy gyávának lássák. Megtámadni a Belügyminisztériumot nem gyerekjáték. És nyíltan még meg sem mondhatja az embereknek. Megint ki kell valamit találni, hogy lázba jöjjenek. Ez a kettős játék a legnehezebb és a legfárasztóbb. Azt tervezte, hogy egy-két órát alszik. De nem került rá sor. Az irodában Török Lászlót találta. A fiú az asztal tetején szunyókált, de az ajtónyitásra felébredt. – Na végre, hogy megjöttél – mondta ásítva a fiú. – Már arra gondoltam, hogy valami bajod történt. – Miért, talán történt valami? – érdeklődött Faragó, és helyet foglalt az íróasztal mögött. – Lázadoznak a fiúk – felelte László. – Lázadoznak? – Igen, nem tetszik nekik, hogy azt a betörőt a csoportba vetted. Azt mondják, hogy fosztogatókkal nem hajlandók együtt harcolni. Akkor inkább elmennek. Amíg László beszélt, a százados mélyen gondolkodott. Ez is őt igazolja. Csatay azt hiszi, hogy ezeknek az embereknek meg lehet mondani az igazat. Ezek harcolnak, mint az ördögök, de csak azért, mert percenként mást hazudnak nekik. Vajon mit szólnának, ha azzal állna elő: – fiúk, ha délelőtt megdöntjük Magyarországon a kommunista uralmat, és visszaállítjuk a régi rendet. Persze

marhaság. Mert a régi rendet úgysem lehet visszaállítani… Na, mindegy, már benne van. Most már egy ideig csinálja tovább. Ha az amerikaiak kirobbantanak egy háborút, akkor győzhetnek. László hangja riasztotta fel: – Nem is figyelsz, mit mondok… – Dehogynem, éppen azon gondolkodom. És te is egyetértesz a többiekkel? – Igen – felelte határozottan László. – Mi lesz, ha az alvilágot rászabadítjuk a városra? Nem azért tesszük kockára az életünket, hogy az ilyen alakok visszaéljenek. Mi nem fosztogatási lehetőségeket akarunk teremteni, hanem egy új világot. Mikor az utolsó két szót kiejtette, dühös lett magára. Megint nagy szavakat használok – futott át agyán. – Befejezted? – kérdezte Faragó. – Igen. – Akkor most figyelj. Lehet, hogy így szemlélve a dolgokat igazad van, és még sincs igazad. Igen, elengedtem azt a fiatalembert, és ezért vállalom a felelősséget. Ha te és társaid annyit szenvedtetek volna, mint Pislogó, akkor másképpen néznétek a dolgokat. – Hol szenvedett? – kérdezte László. – A kommunisták börtönében. Ide figyelj, fiam. Megbízom benned. Elárulok egy titkot. László érdeklődve nézett Faragóra. – Együtt ültem ezzel a fiatalemberrel a váci börtönben. Két évig. Borzalmas volt. Te még nem jártál ott, nem ismered a föld alatti kazamatákat. De én ismerem. Mit gondolsz, miért ítéltek el? Nem loptam, nem sikkasztottam, nem raboltam. Azért ítéltek el, mert a magyar szabadságért harcoltam. Szervezkedtem. Ugyanezért szenvedett Pislogó is. Nekem sikerült három évvel ezelőtt megszöknöm. Nem mentem külföldre, hanem illegalitásba vonultam, és készültem erre a napra. Azt gondolod, hogy október huszonharmadikát ti csináltátok, vagy spontán jött? Nem, fiam. Kemény munka előzte meg ezt.

Naponta játszottam én is és a többiek is a halállal. És mégis vállaltuk, és dolgoztunk tovább. Állandóan arra gondoltam, hogy mikor bukom le, mikor árul el valaki. És Pislogó ugyanígy volt… Bizony, mi áldozatot hoztunk ezekért a napokért. Pislogó, aki ellenállt a kínzásnak, a legszörnyűbb vallatásnak, és nem beszélt – most kivert kutya legyen, mert megbotlott… Hát kik tettek többet a szabadságért, mi vagy a Doktorék, akik évekig mint kommunisták támogatták a rendszert, amely bennünket elnyomott? Milyen alapon mernek ők szót emelni azok ellen, akik megjárták a gyötrelem útját, akik annyi áldozatot hoztak már ezekért a napokért? Faragó olyan átszellemülten beszélt, hogy a végén már maga is elhitte mindazt, amit mond, és Pislogót már-már hajlandó volt nemzeti hősnek tekinteni. – Csak nem képzelitek, hogy mi most szépen félreállunk! Nem! Ennek a forradalomnak az előkészítői, a hősei mi vagyunk. Doktor kommunista volt, támogatta azt a rendszert, mely a szabadságért küzdő hazafiakat bezárta. Talán ő is követelte a szigorú rendszabályokat. Mindegy. Mi megbocsátunk azoknak, akik időben belátták tévedésüket. Mi együtt harcolunk minden magyarral, aki függetlenséget, szabadságot akar. Doktor és társai velünk vannak. Örülünk neki. De ők legyenek a prímhegedűsök továbbra is? Nem, fiam. Ez nevetséges. Te nem vagy kommunista. Te mondtad, én nem kérdeztem. Engem nem érdekel, kinek mi a politikai nézete. Magyar legyen. De ne felejtsd el, hogy veled is elbántak már a kommunisták. És most mi lenne, ha Doktorék vennék át a hatalmat? Kicserélődnének a személyek, de maga a rendszer maradna! Nem, a kommunista rendszer nem életképes. Eleget jársz az utcán. Látod, hogy milyen boldog a nép… Legyen kommunista párt! Nem mondom, hogy ne legyen. Majd a szabad választások megmutatják, hogy milyen népszerű hazánkban a kommunizmus. Szóval, nem kell erről olyan sokat beszélni, világos? Ha kimennek az oroszok, majd mi döntünk az ország sorsa felől! Pislogó is, én is – és te is! Így van ez, fiam! Így, ebből a szemszögből nézd a dolgokat. – Ezt nem tudtam – mondta megdöbbenve László. – Te is ültél? – Ültem bizony, három kemény évet. Három olyan évet, amelyet nem akarok elfelejteni. Nem, mert ezért egyesek még felelni fognak – válaszolta Faragó, és hangja hidegen, fenyegetően csengett. – Különben, megmondhatod Doktornak és társainak, hogy elmehetnek, ha a mi társaságunk nem felel meg nekik. Lászlót megzavarták a rázúduló szavak. Többről van itt szó, mint ahogy eddig

gondolta. Doktoréknak csak legfeljebb megbocsátanak? Ezt nem érti. Valami nincs itt rendben. Valamit elhallgatott Faragó. Sok igazság van abban, amit mondott, de neki idegenül hangzik. Pislogó! Nem ilyen embereknek képzelte el a szabadsághősöket. Igaz, azt mondták, vakmerően harcolt, nem ismert félelmet. Ő bizony fél. Azért mégsem tetszik neki ez az alak… Inkább alvilági figura, mint harcos. Aztán elszégyellte magát. Mégsem szabad így gondolkodni. Lehet, hogy ez az ember műveletlen, ápolatlan, de a szabadságért kockára teszi az életét. A börtönévek nem múlnak el nyomtalanul. De milyen lesz a jövő? Érdekes, hogy erről nem gondolkodott. „Kicserélődnek a személyek, de a rendszer maradna” – csengett a fülében Faragó egyik mondata. Szóval Faragóék a kommunista rendszert akarják megszüntetni? Talán rosszul értette Faragó szavait? Akkor ő máris letette a fegyvert. Ő nem akarja a múltat. Abból nem kér. Nem felejti apja kínlódását, nem felejtheti. Bűnt követne el, ha elfelejtené. A csendőrök uralmát visszaállítani nem lehet. Ezt tisztázni kell!… most, azonnal. – Valami nem világos előttem – nézett Faragóra. – Micsoda? – kérdezte a százados. Közben arra gondolt, hogy talán túl sokat mondott a gyereknek, nem lett volna szabad. – Azt mondtad: a kommunista rendszert kell megszüntetni. Nem szó szerint, de ez volt az értelme. És milyen rendszer lenne akkor, nem szocialista? – Kérdőn nézett a századosra, vajon mit fog válaszolni. Aha, ez bántja hát a fiút. Megfertőzte őt is az a tizenkét év… – gondolkozott Faragó, majd magabiztosan megszólalt. – Nézd, a kérdés bonyolult. Szocializmus, kapitalizmus, ezek csak szavak… Nem az dönti el, hogy minek neveznek egy rendszert, hanem az, hogy abban a rendszerben milyen körülmények között él a nép. Nem tudom, világos-e? De mindjárt megmagyarázom érthetően. Amerikában ma az életszínvonal magas. Ez tény. A munkások nem politizálnak, mert jól megy nekik, és nem érdekli őket, hogy milyen a rendszer nevének a meghatározásai. Tegyük fel, hogy győzne a szocialista párt vagy a kommunista párt. Megváltozna a név. Nem Amerikai Egyesült Államoknak hívnák, hanem Amerikai Szocialista Államok Szövetségének. Ha most ez az új forma a tömegeknek a réginél nagyobb életszínvonalat biztosítana, szabadabb életet, nem törődnének vele, hogy a rendszert hogy nevezik. Vegyük most Magyarországot. Mi népi demokratikus köztársaság vagyunk, és állítólag a szocializmust építjük. Folyton ezt hallani:

szocialista Magyarország. Ez a tömegeket nem elégíti ki, mert rosszul él a munkás, rosszul él a paraszt, a polgárságról nem is beszélek. Mindehhez hozzájárul, hogy nincs meg az emberek biztonságérzete, nem lát jövőt maga előtt… Milyen lesz az új Magyarország, ezt kérdezted?… Olyan, ahol az emberek nyugodtan élhetnek. – Mi lesz a földdel, a gyárakkal? – szólt közbe László. – Ez érdekli a parasztokat meg a munkást. Faragó elmosolyodott. Eszébe jutott a negyvenezer holdja, a dunántúli majorok, a vadászkastély, a szép Endrődi grófnő, a Zircen töltött boldog hetek. Lehet egy ilyen életről lemondani? Lemondhat az ember ősi jussáról? Nem, nem mondhat le, és ő nem is mondott le soha, legfeljebb nem beszél róla. – A földek és a gyárak? – Pár percig latolgatta, mit mondjon a fiúnak, aztán megszólalt. – Nem hiszem, hogy ott változás lenne… legfeljebb kis kiigazítás. Bár nekem az a véleményem, hogy a munkás nem sokat törődik azzal, hogy kitől kapja a pénzt, az államtól-e vagy Gruber úrtól, a volt tulajdonostól, őt az érdekli, hogy mennyit kap. Lászlónak nem volt kedve vitatkozni. Sok egyéb dologgal nem értett egyet, de azok nem lényegesek. Fontos, hogy a földet és a gyárakat nem bántják. Ez a döntő kérdés. Ha ezzel Faragó egyetért, közös az útjuk. – Rendben van, értelek – szólt kissé fáradtan. – Mit intéztél? – kérdezte a századost. – Azt akartam megbeszélni veled. Komoly feladatról van szó. A délelőtt folyamán egy akciót hajtunk végre. Figyelj jól! Megtudtuk, hogy a Belügyminisztérium Roosevelt téri épületében sok szabadságharcost tartanak fogva. Ki kell őket szabadítanunk. Ez, fiam, erkölcsi kötelességünk. Most egyelőre ennyit. Azonnal gyűjtsd össze a fiúkat. Majd ott részleteiben elmondok mindent. Rendben van? – Igen! – válaszolta László, és felállt.

4.

– Józsi, nagyon kérlek, uralkodj magadon, ne őrjíts meg engem is. Bruckner megállt. Nagyokat nyelt. Ordítani szeretett volna. Uralkodjon magán? Vak ez az asszony?… Mit uralkodjon, hát mit csinál ő? Nem szól egy büdös szót sem, már az is baj, ha sétál? Hát mit tegyen, ha nem tud ülni, nem tud enni, nem tud aludni? Ezt nem lehet kibírni, meg kell őrülni a tehetetlenségben! Nem tudta magát türtőztetni. Kifakadt. Nem kiabált, nem üvöltött, alig hallhatóan beszélt, de a düh, az elkeseredés érezhető volt hangján. – Próbálj megérteni, Julis. Legalább te érts meg. Második napja ülök itt és várok. Mire várok? Arra, hogy olyan áruló brigantik, mint a te dédelgetett Lászlód, értem jöjjenek és végezzenek velem? Arra várjak, hogy tehetetlenül elpusztuljak? Várni kell, majd értesítenek! – ezt mondták a körzetben, és azóta semmi. Az utcákon fegyveres brigantik égetik a vörös zászlókat, verik le a csillagokat, mi meg ölbe tett kezekkel nézzük, mert várni kell. Hát hol a párt? Mit csináljak, hova menjek? Koczó is azt üzente, hogy várjak, majd értem küld. – Maradj a fenekeden – szólt közbe az asszony –, nélküled is rendet csinálnak. – Nem, nem maradok! Ha délig nem kapok üzenetet, fogom magam és megyek. Ki a gyárba! Pokoli! A suhancoknak van fegyverük, nekünk, kommunistáknak nincs! Nem bíznak bennünk?! Vagy mi az úristen történik itt! Elhallgatott. Tovább sétált a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Az asszony megint sírva fakadt. – Engem… jobban bánt, hogy Erzsiről nem tudunk semmit, már második napja – szepegte –, de téged a lányod nem érdekel! – Ne őrjíts meg, Julis, könyörgöm, ne bolondíts meg! Honnan veszed, hogy engem nem érdekel? Érdekel, de mit csináljak? Hol keressem Erzsit, mondd meg, és rohanok. Nem érdekel? Mert csak te szereted azt a lányt, ugye? Csak benned van szív, bennem nincs, csak a te lányod, nekem semmi közöm hozzá? Miért engedted el? Ki volt itthon? Te vagy én?

Az asszony csendesen sírdogált. A szomszédok borzalmas dolgokat meséltek az elesett és megsebesült fiatalokról, és nem tehetett róla, hogy képzeletében már maga előtt látta Erzsi véres, összetört testét. Sírt és nem válaszolt. Brucknert ez a csendes sírás végképp felbőszítette. Menekülni, el innen! Egyedül kell maradnia a gondolataival, mert tovább nem bírja. Fogta a kamrakulcsot, a fáskosarat, és ment le a pincébe. Aprózta lépteit, különösen a lépcsőn. A bal lába nem engedelmeskedett. Merev volt. Emlék a világháborúból. A háromemeletes József utcai házban a lakók most ébredeztek. Munkába nem kellett menni, ültek a rádió mellett, és hallgatták a híreket. Egyes lakásokból hangosan szólt a Szabad Európa adása. Bruckner köpött egyet: – No, most Pekáriék boldogok. Még az ablakot is kinyitották… hadd hallja mindenki. Az egész környék. És ezt nem látja az a buta asszony. Most nem akar látni. Ami jó a Pekáriéknak, nem lehet jó nekik. Ehhez nem kell sok ész, még szemináriumot sem kell végezni… De az a buta proli nem akar látni… Pekári méltóságos úr volt a múltban… Ha ez a felkelés neki örömet okoz, abból Julisnak meg a többi proletárnak csak bánata lehet… A pincelejárónál váratlanul Pekáriba botlott. Az ördögöt kell emlegetni, és azonnal megjelenik – gondolta. A sovány, vékony dongájú Pekári két nap alatt megváltozott. Arca sugárzó, magabiztos lett, és boldogan nevetgélt, mintha váratlan főnyereményt nyert volna. – Jó reggelt, Bruckner úr! – köszönt rá kicsit gúnyosan az öregre. A kazánfűtő megállt. Egy percig gondolkodott. Köpjön abba a gúnyosan mosolygó arcba, vagy vegye úgy, mintha ott se lenne? Mert gúnyolódik a kisöreg, gúnyolódik… Két nappal ezelőtt még mosolyogni sem mert, most meg urazza őt! No várj, te patkány, mindjárt elveszem én a te jókedvedet! Mikor megszólalt, szeme hamiskásan csillogott: – Jó reggelt, méltóságos úr. Hogy tetszik lenni? – kérdezte nyájasan. – Boldogan, fiam, boldogan… Csodálatos idők ezek, egészen megfiatalodtam.

Remélem, most már maguk, munkásemberek is belátják, hogy a nép nem akarja az orosz uralmat. Majd most, igen, most fogják megtudni, hogy mit jelent szabadon élni. Mit jelent ez a maguk számára… munkások számára! – Igen, majd meglátjuk – mondta elgondolkozva Bruckner. – Nehéz idők ezek, nagyon nehéz idők. Lehet, hogy igaza van… De méltóságos úr, szeretnék valamit kérdezni, ha nem veszi szemtelenségnek. Pekárit meglepte Bruckner alázatos magatartása. Akaratlanul is kihúzta magát. Lám, ez a nagyhangú kommunista is milyen kis féreggé vált ezekben a történelmi napokban, szinte könyörög. Egyszerre méltóságos úrnak szólítja őt. Ilyenek ezek a nagy hősök mind. Persze, ez nem május elsejei felvonulás. No, lássuk csak, mit szeretne tudni az öreg? Leereszkedően szólalt meg: – Tessék, csak kérdezzen, Bruckner úr! – Méltóságos úr, én úgy tudom, hogy ön a háború után a kisgazdapárt egyik szervezője volt? – Igen, jól tudja – mosolyodott el Pekári, s szeme a távolba nézett, mintha a régmúlt időket keresné. – Jó barátom volt Tildy, Nagy Ferenc, Sulyok. Emlékszem, 1946-ban felkértek miniszternek is, de nem vállaltam. Tudja, fiam, beteges voltam már akkor is, meg aztán én, mint régi, képzett politikus, előre láttam, hogy mi lesz a kisgazdapárt sorsa. Azok az idők nem kedveztek nekünk… – De volt valami funkciója, azt tetszett egy alkalommal mesélni, hogy a kisgazdapárt több alkalommal delegálta a népbírósághoz ülnöknek. – Ó, igen, de az régen volt. A háborús és népellenes ügyekben ítélkeztem… hát nemcsak én egyedül, de azért adtak a szavamra, mert hát… tudja, Bruckner úr, engem, mint bírósági embert, nemzetközi viszonylatban is elismertek. Jó nevem volt. – Méltóságos úr! Szeretnék valamit bizalmasan közölni –mondta halkan Bruckner, és bizalmaskodva az emberkéhez hajolt. Pekári érdeklődve hallgatta. – Az este nálam volt a sógorom – kezdte. – Tetszik tudni, az a katonatiszt, aki

hozzám szokott járni… Szörnyű dolgokat mesélt. – Ugyan mit? – érdeklődött Pekári, és még közelebb hajolt. – Állítólag a börtönökből kiszabadultak a háborús bűnösök, vagy kiengedték őket, nem tudom pontosan, de azt meséli a sógor, hogy ezek a rabok most csoportokba verődve felkutatják volt bíráikat, összeszedik őket és felkoncolják… Borzasztó!… Méltóságos uram, borzasztó!… Az öregúr arca fokozatosan változott meg. A boldog mosoly valahogyan rémült vigyorrá alakult át, sovány kis teste remegni kezdett. Bruckner észrevette a változást, de úgy tett, mintha semmit sem venne tudomásul. Nyugodtan folytatta: – Állítólag a Nyugatinál valami híres ügyvédet felkerestek a lakásán. El sem merem mondani, hogy mit csináltak vele… A lényeg, hogy a végén kidobták az ablakon. Képzelje el, méltóságos úr, hogy milyen nagyot esett szegény az ötödik emeletről… Mi az?… Rosszul van, méltóságos úr, csak nem beteg? – Nem… nem… kedves… Bruckner elv… úr – hápogta Pekári, és kezét a mellére szorította. – A szívem. Hadd fogózzam egy kicsit magába. Így, mindjárt jobban leszek. De nem értem, miért… engedték ki… – mindjárt jobban leszek – miért engedték ki őket? Ez borzasztó! És az őrség… miért… nem… Rászabadítani ilyen embereket a városra… – Hát ez bizony nehéz ügy, méltóságos uram. Mert tetszik tudni, ott van a követelések között, hogy minden elítéltet szabadon kell engedni! És ez a forradalom követelése –válaszolta Bruckner, és a forradalom szót jó erősen megnyomta. Na, kis barátom, gondolta magában, még mindig olyan nagy legény vagy? A hetven év körüli öreg még mindig nem tért magához. Kapkodott a levegő után, mint a szárazra vetett ponty. – Én – szólalt meg Bruckner – azt tanácsolnám a méltóságos úrnak, hogy egyelőre ne menjen az utcára, legalábbis addig ne, míg a törvényes rend helyre nem áll. Mert a bíróság előtt azért mégiscsak más, ott nem a feldühített rabok ítélkeznek. S a bíróság előtt még védekezni is lehet. Esetleg én is tanúskodom, hogy a méltóságos úr rendes ember volt. – De… de… csak nem gondolja, Bruckner úr… hogy… én… én… hogy engem

bíróság elé állítanak… az… lehetetlen… – Nézze, méltóságos úr, ha győz a forradalom, akkor biztosan bíróság elé állítják… hacsak nem addig lincselik meg… ezért ne menjen az utcára. – De kérem… És Tildy? Hát ő… most lett miniszter… hát ő is… hogy is mondjam… ő is aláírt egypár ítéletet. – Tildy? – legyintett Bruckner. – Csak nem gondolja, hogy Tildy maradni fog. Már tegnap pfujolták őt… Na, de én megyek is, méltóságos uram, mert még sok a dolgom. Felkísérjem? – Nem, nem, köszönöm – hebegte Pekári. – Látja – szólt vissza egy-két lépés után elgondolkodva a kazánfűtő –, legjobb a munkásnak. Az mindig dolgozik, mert dolgozni kell, igaz, méltóságos úr? Akármilyen rendszer van! Hát csak szóljon, ha tanúskodni kell. Viszontlátásra! – Isten megáldja – rebegte az öreg, és még sokáig megkövülten állt. Borzasztó, erre nem gondolt. Lázasan törte a fejét, hogy kiket is ítélt el az a tanács, ahol ő évekig működött. És minél jobban törte a fejét, annál inkább megrémült. Nevek jutottak az eszébe, egyszerű emberek és komoly politikusok nevei. Letörten, kétségbeesve tipegett fel az emeletre. Minden pihenőnél megállt, tépelődött. Talán megbocsátanak… Hivatkozhat arra, hogy ő kitelepített volt… politikai bűnös, száműzött, ő is szenvedett. Igen, igaza van Brucknernek… a bíróság előtt ezt meg tudja magyarázni… tanúkat tud állítani, hogy rendszeresen hallgatta a Szabad Európát, a híreket pedig továbbadta. Bár ne jött volna ez a felfordulás. Mennyi van még neki hátra. Pár év? Mi a fenének csinálták ezt a zűrzavart a fiatalok? Szörnyű! Eddig békében élt, ezután pedig rettegnie kell. De ezt is Blankának köszönheti… Hát akart ő népbíró lenni? Hát akart? Nem… Blanka erőszakolta, mert neki tetszett, hogy a neve az újságokéban szerepel… Igen… most majd megint szerepel a neve, de ő fog ülni a vádlottak padján. Uramisten! Csak addig megússza! De miért hagyják ezt a felfordulást az oroszok? Miért nézik, hogy Magyarországon megdöntsék a kommunista uralmat? Nekik talán mindegy?!…

*

Mire Bruckner a fáskamrába ért, lecsillapodott. Elszállt a mérge, hogy látta Pekári elrémült arcát. Ez sem fog nagyon hősködni, gondolta. Jól betettem a darazsat a fülébe! Most tapsoljon a forradalomnak! Mert ezek az őrültek azt hiszik, hogy a nyilasok, a csendőrök, a volt horthysta tisztek majd szépen félreállnak. Okos embernek tartják magukat, és mégsem gondolkodnak… A nyilasokat, a csendőröket, a horthysta tiszteket azért ítélték el, mert az oroszok ellen harcoltak, a volt politikai rendőrség tagjait, Hain Péteréket pedig azért, mert a kommunistákat üldözték. Namármost… Pekáriék ma az oroszok elleni harcra tüzelnek, üldözik a kommunistákat, vagyis ugyanazt teszik, amit 12 évvel ezelőtt azok tettek, akiket ők elítéltek – gondolkodott Bruckner, és aprította a fát. Abban biztos volt, hogy a rendszert nem lehet megdönteni. Fogalma sem volt, hogy mit hoznak az elkövetkezendő napok, de ösztönösen érezte, hogy nem győzhetnek a felkelők. Abból világháború lenne… Csak legalább valami utasítást kapnának! Mindegy. Délben kimegy a gyárba, és kész… Fogta a kosarat, és indult fölfelé. Az udvaron már nagy volt a sürgés-forgás. Asszonyok indultak élelmet szerezni, a gyerekek ugrándoztak, egy-két munkásember beszélgetett. Bruckner köszönt, és ment az udvaron a lépcsőház felé. Mintha Pekáriék lakásában már nem üvöltene úgy a rádió… Akaratlanul is elmosolyodott. – De jó kedve van, szakikám – nevetett rá a földszinten lakó szobafestő –, csak nem álmodott valami szépet? – Miért búsuljak? Egyremegy, nem? – válaszolta Bruckner. – Ilyen világ még nem volt. – Tiszta Dél-Amerika – nevetett a szobafestő. – Tudja, azért marhaság ez. Én nem vagyok párttag, de szépen alakultak a dolgok… most meg elrontanak mindent. – Majd vége lesz. Nem tarthat soká. Tönkremegy az ország – felelte Bruckner. – Az előbb mondta be a rádió, hogy mindenki menjen dolgozni. Maga bemegy, Bruckner elvtárs? – Be kell mennem, dolgozni kell.

– Nem tudom, mit csináljak. Budafokra nehezen jutok ki. Állítólag a HÉV sem jár? Azért talán elindulok… – bizonytalankodott a szobafestő. – Próbálja meg, szakikám – felelte Bruckner, és indult fölfelé. A közelből gépfegyverropogás hallatszott. Az ablakok megremegtek. A szűk utcák felerősítették, sokszorozva verték vissza a lövések zaját. A gyerekek ijedten menekültek a kapualj alá. Az ajtók kinyíltak, kíváncsi arcok tekingettek szét. Mire Bruckner a harmadik emeletre ért, szuszogott, mint egy gőzgép. Egy pillanatig pihent, aztán ment tovább. Julis már nem sírt. – Úgy látszik, megnyugodott, gondolta a belépő férfi. Az asszony arca nyugodtabb volt. Bruckner a tűzhely mellé vitte a fát, és egykedvűen kezdte a ládába rakosgatni. – Józsi! – hallotta az asszony hangját Már hízeleg – gondolta Bruckner. Kurtán válaszolt: – Na, mi van? – Idenézz. Hátrafordult. Az asszony kezében egy papírszelet. Jegyzettömbből való lap, szemében könnycsepp. De látszott, hogy uralkodik magán, küszködik a sírással. – Mi az? – kérdezte Bruckner és felállt. Gyomrában érezte az idegességet. – Erzsi… Erzsi küldte – válaszolta szipogva az asszony, és az ember felé nyújtotta az írást. – Olvasd! Jól van… Bruckner remegő kézzel vette át a papírlapot, ott táncoltak előtte a kusza betűk. Ráismer, ez Erzsi írása. Szíve hevesebben dobogott. – A szemüvegem… add csak a szemüvegem… – Itt van – nyújtotta az asszony. Bruckner nézte az írást, barátkozott a betűkkel, aztán félhangosan olvasta:

…jól vagyok… már üzentem… nem tudom, megkaptátok-e? Ne aggódjatok. Elvtársak között, jó helyen vagyok. Apukám, ellenforradalom van! Ellenforradalom, bárki, bármit is mond. Ha nem kapnátok több üzenetet, akkor se izguljatok. Lacinak mondjátok meg, hogy azonnal vonuljon be. Nehogy megszédüljön! Borzasztó lenne, ha mást csinálna. Többet nem írok. Csókol lányotok: Erzsi.

Bruckner még sokáig nézte a levelet… – Az én lányom – suttogta elhomályosult szemmel –, az én kislányom.

5.

Hidvégi őrnagy összehívta a csoportot. A sarokszobában hagyott egy megfigyelőt, aki szemmel tartotta a Roosevelt tér déli részét. A csoport mintegy harminc emberből állt. Tízen-tizenöten államvédelmi tisztek voltak, a többiek partizánok. Erzsi figyelmesen nézte az embereket. Egyedül volt nő a csoportban. Ott volt Mirkovics is, akivel az éjjel beszélgetett. Béla idegesen dobolt az ujjával, a többiek is nyugtalanok voltak. Szemben vele egy fiatal, jóképű férfi ült. Izgettmozgott. Egyik cigarettát a másik után szívta. Valahol már találkoztam vele – kutatott az emlékei közt Erzsi, de nem jött rá, hogy hol. – Elvtársak – kezdte Hidvégi őrnagy –, röviden ismertetem a helyzetet. A Rádiót visszafoglaltuk a felkelőktől. A Kilián-laktanya azonban a kezükben van. Úgy látszik, szervezett ellenforradalomról van szó. A helyzet azért bonyolult, mert a felkelésben részt vesznek olyan fiatalok is, akik nem ismerik fel az ellenforradalmárok igazi célját. Ezért nehéz az ellenük való harc. Könnyű lenne halomra lőni a tüntetőket. De saját elbolondított fiainkat és lányainkat lőnénk halomra, mert a szervezők a háttérben állnak. Egyelőre, a parancs szerint, mi védelemre rendezkedünk be. Várható, hogy támadást kapunk. Szervezett ÁVHellenes hangulat van. De támadás esetén is csak tűzparancsra szabad lőni. – Mint a Rádiónál? Ugye? És ha mi sem kapunk tűzparancsot? – szólt közbe keserű hangon Mirkovics. – Nézze, Mirkovics elvtárs – folytatta Hidvégi –, én pontosan nem tudom, hogy mi történt a Rádiónál. Csak egyet tudok: parancsot kaptam, és a parancsot teljesítem! Többen is hozzászóltak. Erzsi figyelte az embereket. Mennyi jó elvtársat ismert meg! Azelőtt sohasem volt államvédelmisták között, és nem volt jó véleménye róluk. Annyi mindent meséltek az emberek, hogy ő is félt tőlük. Elidőzött ennél a gondolatnál. Ő, Bruckner Erzsébet, a munkáslány félt az államvédelmistáktól. Nem furcsa ez? Itt valami ellentmondás van. Biztos, hogy egyes

államvédelmisták fejébe szállt a dicsőség, az is biztos, hogy törvénytelenségek is előfordultak. De ki a bűnös ezért? Az az egyszerű katona, aki a párt nevében kiadott utasítást teljesítette, aki kész gondolkodás nélkül meghalni a pártért? Ő a bűnös, aki most fegyverrel áll szemben a viharral, magára hagyva, mert egyesek gondoskodtak arról, hogy a tömegeket szembe állítsák velük… Vele is, Bruckner Erzsébettel? Íme, itt van most közöttük. Kik ezek az emberek? Kommunisták, harcosok, akik szilárdan állnak a párt mellett. Államvédelmisták akartak ők lenni? S eszébe jutott Számadó Péter esete. Pétert régóta ismerte, de több mint egy éve nem látta. Úgy tudta, hogy Moszkvában tanul. S tegnap este itt találkozott vele, a Belügyminisztériumban. – Péter, hogy kerülsz te ide? – szegezte neki a kérdést. – Hadnagy vagyok, Erzsók, államvédelmi hadnagy – felelte a fiú nevetve. – Én úgy tudtam, hogy külkereskedelmi vonalon tanulsz – csodálkozott Erzsi. – Igen, vörös diplomával végeztem. Ki is neveztek a Külkereskedelmibe osztályvezetőnek. – Na és? – Három héttel ezelőtt felhívtak a pártba, közölték velem, hogy ide kell jönnöm… most itt vagyok. S hol van most Péter? Hol? Ott fekszik valahol a Moszkva térnél. Agyonlőtték a felkelők. Pedig mit csinált? Semmit. Három hete volt ávós, hazament, mert feleségét kellett a kórházba szállítani. Szült a szegény asszony. Telefonáltak érte, és Péter ment. A házmesterné pedig szólt a fegyvereseknek… Akart ő ávéhás lenni? Három nyelvet beszélt… Erzsinek könny szökött a szemébe. Szégyellte magát. – Elvtársak, mindenki foglalja el a helyét! – riasztotta fel gondolataiból Hidvégi határozott hangja. – Pontosan a megadott terv szerint… Még annyit akarok mondani, hogy erősítést kaptunk, egy folyamőr századot és határőröket. A csoport szétoszlott. Mindenki megkereste a társát. Vas Béla Erzsivel együtt a második emeleti sarokszobába került. Ott volt

Mirkovics elvtárs is és még négy harcos. Erzsi jól kezelte a golyószórót, Béla is. Úgy állapodtak meg, hogy ők lesznek az erkélyen. A faragott kőkorlátok jó védelmet nyújtanak, s a kilövés is nagyon jó. Erzsinek nyugtalanító gondolatai támadtak. Mi lesz, ha lőni kell? Emberre még sohasem lőtt… Reménykedett, talán nem kerül rá sor… Bélával beállították a golyószórókat, odakészítettek öthat dobtárat, és felváltva vigyáztak. Egy harcos állandóan figyelt, a többiek pedig pihentek. Béla majdnem óránként beszélt a gyárral telefonon. Robiék tartották magukat, még semmi különös dolog nem történt, a fegyvereket megkapták. Több mint harmincan vannak. – Komoly tűzerő – gondolta Béla. A szemközti ház padlását és kapualját határőrök szállták meg, nehogy meglepetés érje onnan őket. Az utcán nagy volt a forgalom, mert a kijárási tilalmat feloldották. Kíváncsiskodó fiatalok, munkába siető emberek, riadt szemű asszonyok mindenfelé. Feltűntek az autóbuszok is, oldalukon kifeszített lepedőre festett vöröskereszt. Szirénázó mentőautók száguldoztak. Kilenc óra felé diplomáciai jelzéssel ellátott gépkocsikaraván jött át a hídon. Amerikai, angol, francia, belga követségek kocsijai, fellobogózva, lassú menetben. – Mint valami flottatüntetés – gondolta Erzsi. A lődörgő fiatalok nagy része lelkesen integetett a kocsik felé. A diplomaták visszamosolyogtak, köszöntötték az integető embereket. Mosolyukban volt valami biztató… Az alsó rakpartról és a sétány felől kisebb-nagyobb csoportok tűntek fel. Látszólag céltalanul kószáltak. Erzsi nézte őket. – Mintha rendezkednének – gondolta. – Béla, gyere csak ide! – Mi van? – kérdezte a fiú, és odament a lányhoz. – Nézd – mutatott Erzsi a csoportosulás felé. – Nem tetszenek… – Be sem fejezhette a mondatot, amikor a három irányból jövő csoport egyesült, és váratlanul tüzet nyitott. A kettes villamosvonal felszedett bazaltkockái, s a park fái jó fedezéket nyújtottak a támadóknak. Torkolattüzek villogtak mindenfelől. Jól látszottak az erkélyről. Az utca és a tér szempillantás alatt kiürült. A halálra rémült járókelők kétségbeesve menekültek a kapuk alá.

A fiúk elfoglalták a tüzelőállást. Várták a tűzparancsot. Erzsi szíve hevesen vert. Ujja a ravaszon, szemét célzásra hunyorította. Mellette Béla elszánt arca. Mirkovics és a többiek szintén az ablakok mellett álltak. Idegesen várták a tűzparancsot. Nincsen rémesebb dolog a kiszolgáltatottságnál. Pedig most a védők ki voltak szolgáltatva a támadóknak. Valahol úgy döntöttek, hogy addig ne lőjenek, míg ők – akiket nem ért támadás – a tűzparancsot ki nem adják. Mikor a támadók látták, hogy a tüzet nem viszonozzák, egyre bátrabbak és vakmerőbbek lettek. Gyorsan közeledtek az épület felé. Az erkélyről jól láthatták, hogyan irányítja egy magas katonatiszt az egyes csoportok mozgását. A támadók éle már mélyen benyomult a parkba, egyesek a szobor talapzatánál helyezkedtek el, és hevesen lőtték a minisztérium épületét. A golyók egyre vészesebben kopogtak a métervastagságú falakon, s egy-egy lövedék vijjogva vágott be a szobába is. A sarokszoba ajtajában Hidvégi őrnagy jelent meg, három határőrrel. Nyíltszemű parasztgyerekek voltak. Tényleges idejüket szolgálták. Egy maximot hoztak. Hidvégi határozottan intézkedett. – Nem lesz úgy jó, elvtársak. Várjanak egy percre. – Gondolkozott, nézte a kilövési lehetőségeket. – Megvan! Ide azt az íróasztalt! Ide, a középre! A határvadászok teljesítették a parancsot. – Tegyék a tetejére a géppuskát. Erősítsék meg, rögzítsék le. Ti pedig, elvtársak – szólt Béláékhoz –, vigyázva keljetek fel, és ne ijedjetek meg, ha fejetek felett kelepelni kezd a gólya… – Mi lesz a tűzparanccsal? – kérdezte türelmetlenül Mirkovics. – Vagy megvárjuk, míg a benzinpalackokkal felgyújtják az épületet? – Nyugalom, elvtárs – mosolygott Hidvégi. – Jön majd tűzparancs is. Csak könnyű fegyvereik vannak, azzal pedig nem sokra mennek.

– Úgy érzem magam, mintha a falusi lövöldében céltábla lennék, vagy vízsugáron táncoló tojáshéj. – Mi olyanok vagyunk – szólt közbe féloldalt dőlve Béla –, mint a mennybéli szentek, akik kedvtelve nézik a földi halandók kisded játékait, mert tudják, hogy ez a játék bennük nem tehet kárt… Játszadozzatok, fiúcskák, játszadozzatok! Mi bízunk bennetek, reméljük, hogy ismeritek a játékszabályokat. Ejnye, ez nem volt szép, hogy elfoglaltátok a Rádiót, halomra lövettetek egy csomó munkás- és parasztgyereket, de most az egyszer megbocsátok… Mondja, Hidvégi elvtárs, maga nem tartja furcsának ezeket a felemás intézkedéseket? – morgott tovább a fiú. – Nem találna még egy ilyen vezetést, mint a miénk, fogadok. Ölbe tett kézzel nézzük, hogy a szemünk láttára megdöntik a munkáshatalmat… Hidvégi válaszolni akart, mikor egy százados jelentette, hogy többen megsebesültek, s pontosan egy perc múlva össztűz. – Meg kell várni, míg áldozataink lesznek – fakadt ki Mirkovics. Aztán hirtelen nagy csend lett. A szemek a célt keresték, a kezek görcsösen markolták a fegyvereket. Erzsi figyelmét a szobor talapzatánál mozgó fiatalember kötötte le. – Nem, rosszul látok! Nem lehet!… De a mozgás az övé… s mintha az én sálam lenne a nyakában!… Nem… Nem lehet igaz! Meresztette a szemét, szinte belefájdult, de az alak most eltűnt. Á, hülyeség, képzelődés – terelte el magától nyugtalanító gondolatait. – Tűz! – kiáltott Hidvégi. A Belügyminisztérium hatalmas épülete szinte megrázkódott. A Roosevelt térre néző ablakokból tűznyelvek csaptak ki, s a golyók ezrei tépték a park bokrait, tördelték a bazaltköveket, verték, kavarták, söpörték a teret. Erzsiben felengedett a szorongás. A kijelölt sávot lőtte hosszabb és rövidebb sorozatokkal. Keze nem remegett. Csak az az alak jól bújjon el, hátha Laci – villant át az agyában. És, ha ő az, pusztuljon el! Áruló! Nem! – sikoltott a szíve. Laci nem halhat meg! Nem áruló!

Megint feltűnt az ismerős alak. Az arcát most sem lehetett látni. Mozgásán látszott, hogy menekülni akar, szeretne valahogy az alsó rakpartra jutni. Erzsi célzott. Most! – suttogta magában, de a keze nem engedelmeskedett. Valami láthatatlan erő visszahúzta ujját a ravaszról. Nem lőtt… – Mi van, Erzsi, mi bajod? Rosszul vagy? – nézett rá csodálkozva Béla. De Erzsi nem felelt. Aggódva figyelte a kúszó alakot. Az arcát nem látta. A sorozatok ott porzottak körülötte. – Na, siess, te őrült!… siess, menekülj! Még két méter – suttogta Erzsi –, vigyázz, húzd le a fejed. – Még látta, hogy háromnégy fegyveres felugrik, pár lépést rohannak a Duna-part felé, aztán felcsapják kezeiket, s groteszk mozdulattal elvágódnak. Szeme előtt elsötétült a világ… Béla abbahagyta a tüzelést. Ránézett Erzsi vértelen arcára. Szegénykém, nem lánynak való ez, gondolta, s tanácstalanul nézett szét. Aztán bekiáltott a szobába: – Mirkovics elvtárs! – Mi van? – A lány elájult, vitessék el! Egy matróz és egy államvédelmi tiszt óvatosan hátrahúzta az ájult testet. Béla megtörölte izzadó homlokát, új tárat tett be. – Tüzet szüntess! – hallatszott a parancs. Csend borult a térre, csak a sebesültek távoli jajgatása hallatszott. Az első emeleti ablakból egyszerre többen kiáltottak: – Kezeket fel! Előre! Az ellenforradalmárok egy része felugrott. – Hozzátok a sebesülteket is. Többen támogatni kezdték a sebesülteket. A csapat vezetőjét, egy honvéd

őrnagyot ketten cipelték. Az elszántabb ellenforradalmárok menekülni próbáltak, de az újból meginduló tüzelés elvágta a menekülés útját. Többen beleszaladtak a tűzbe, és elvágódtak. Mintegy százan adták meg magukat. Ott álltak a garázsban a fal felé fordulva. Legtöbbjük arcán félelemmel vegyes kétségbeesés. Nők is akadtak köztük. Egyesek agyában felrémlett a sok borzalom, az évek óta terjesztett rémmesék, és most kétségbeesve várták a kínzásokat, a „húsdaráló” meg az egyéb kínzószerszámok alkalmazását. Voltak, akik azért imádkoztak, hogy gyorsan végezzenek velük. Voltak olyanok is, akik egykedvűen, a szerencsejátékosok közönyével szemlélték a falat. Vesztettek. Kész, nincs tovább! A sebesülteket a kötözőhelyre vitték. A többiek idegesen vártak. Vártak, és nem történi semmi. Azaz mégis… Estefelé vacsorát kaptak. Béla, Hidvégi őrnaggyal megnézte a foglyokat. Vegyes érzelmekkel szemlélték őket. Béla megállt egy 15 éves suhancnál. – Hogy hívnak? A fiú szemét lesütve, félénken válaszolt: – Máté Tibor. – Kik ellen harcoltál? – Nem tudom… – Miért harcoltál? – Nem tudom… – Hogy került fegyver a kezedbe? A fiú hallgatott. Talán ő sem tudja. Szemei vörösek a sírástól. Anyjára gondol. Mi lesz vele, ha este nem megy haza. Szegény Máté néni belebetegszik az

aggódásba. A fiú néz, egyre csak néz, és szemét lassan elöntik a könnyek. Aztán nem tud többé parancsolni magának. Keservesen zokogni kezd. – Ha-za… a-ka-rok… menni… – könyörgött a fiú. – Anyukám vár… – Anyád mivel foglalkozik? – Mosónő. – Hol laksz? – A Dorottya utcában. Továbbmentek. Egy sunyiképű 24 év körüli fiatalembernél állnak meg. Kék kezes-lábas van rajta, fején sísapka. Haja láthatóan dauerolva. Lábánál aktatáska. – Neve? – kérdezi Hidvégi. – Ivánka Péter – feleli alig hallhatóan a kérdezett. – Foglalkozása? – Nincs! – Büntetve volt már? Ivánka gondolkodik. Mit feleljen? Tudja, hogy hol van, hazudni nem érdemes. – Háromszor. Betörésért. – Nyissa ki a táskáját – hangzik a parancs. A fogoly lehajol. Felveszi a táskát. Egykedvűen kinyitja. Az őrnagy belenéz. Lassú mozdulattal szedi ki tartalmát: egy üveg pezsgő, öt Marwin-óra, gyűrűk… legalább húsz darab; nylon női fehérneműk… Nem nézi tovább.

– Gyerünk – szól Bélához. – Tiszta forradalom… Nem telik bele fél óra, és egy mosolygó képű fiatal tiszt Máté Tibort szólítja. – Gyere! – mondja a fiúnak. A Mérleg utcai kapunál Hidvégi vár rájuk. – Ide figyelj, fiam! Most hazamész anyádhoz. A hadnagy elvtárs hazakísér. De, ha még egyszer fegyvert emelsz anyád ellen, golyót kapsz. Megértetted? Tibi lesüti szemét, alig hallhatóan válaszol: –Meg. A kapu nagy zajjal becsapódik. Egy óra múlva a cirkáló járőrök találták meg a hadnagyot. Tibit egészségben átadta Máté néninek. Mikor visszafelé jött, egy orvlövész hátulról agyonlőtte. Az ő hathónapos kisfiát is Tibinek hívták.

*

– Hogy érzed magad, Erzsi? – kérdezte Béla, és letelepedett a pokrócon fekvő lány mellé. – Köszönöm, Béla, azt hiszem, már jobban vagyok – felelte halkan a lány. Bánatosan nézte a mennyezetet. Szeme fátyolos volt, és a szeme alatt húzódó sötét karikák még jobban kiemelték arcának fehérségét. Bélának úgy tűnt, mintha a lány valahol nagyon távol lenne, gondolatai a végtelenbe kalandoznának, és csak a test, a törékeny test pihenne a durva takarón, fáradtan, megviselve. – Szegény Erzsikém – simogatta meg a fiú a vértelen kezet –, nagyon kimerültél. Erzsi nem felelt. Valami nagyon fájt. Valami, amit nem tudott szavakba önteni, nem tudott kifejteni, csak ösztönösen érzett, fájt a múlt, fájt a jelen. És a jövő? A jövő is fáj? Úgy érzi, hogy fáj a gondolat is, mely a holnapot jövendöli.

Remények és csalódások érzései viaskodnak benne egymással. Napsugaras tájak felett repül, és amikor úgy érzi, hogy vágya teljesül, megjelenik előtte a kúszó alak, arcát nem látja, de tudja, érzi, László az!… És eltakarja előle a fény forrását, mert nem igaz a fény, mely felé repül. Hamis forrásból táplálkozik, az igazit, a márciusi nap októberi fáklyavivőit szétzúzták a golyók, melyek az ő golyószórójából repültek. És amikor a napfény nélküli völgyek mélyén barangol, mély szakadékok és buktatók között viaskodva a feléje nyúló árnyakkal, szétnyílik felette a hatalmas fák eget elzáró fekete kárpitja, és csodálatos fényözönnel repül felé a kúszó alak. Az arcát nem látja, de tudja, érzi: László az, aki kiragadja őt a szédítő mélységből, viszi magával megbocsátón, mert őérette is hullott a legyőzhetetlen fiatalok vére. Zúg a feje, úgy érzi, megőrül… Hol az igazság? Itt, ebben az épületben? Vagy ott, a szobor talapzatánál? Hol vannak a félrevezetettek? Itt körülötte, vagy ott künn? Melyiket igazolja a jövő? Jaj, de fáj a gondolat! Milyen boldogok azok, akik hinni tudnak… Tud ő hinni? Hát eddig is hitt… Hitt a Szabad Nép 23-i vezércikkének… azért ment az utcára! Hogy is volt az „Új tavaszi seregszemlében”? Igen, megvan… A párt és annak lapja odaállt az ifjúság mellé. Igen, ezért ment ő is az utcára… Ezért ment László is. Hátha nem a pártot védi itt, hanem csak egy-két olyan személyt, aki a hatalmi tébolyában ragaszkodik a bársonyszékhez? Hátha a pártot ott, azok a fiatalok védik, akikre ő lőtt? Kinek van igaza? Szereti Lászlót. Nem tudja elképzelni életét nélküle. És ha László ellenforradalmár? Nem, nem lehet az. És ha mégis? Kit választ? Lászlót vagy a pártot? Nem, nem… így nem lehet feltenni a kérdést, ez kegyetlenség! Ilyen választásra nem kerülhet sor! – Béla – szólalt meg csendesen –, sokan haltak meg? – Nem tudom, sejtésem szerint nem. – Láttad őket? – Igen, négyet vagy ötöt. A sebesülteket talán megmentik. – Behozták? Ide? – Igen. Merjen kérdezni? Béla jó barát, megérti-e őt?… – Mondd, Béla – szólalt meg ismét elhaló hangon –, László… Török László, a

vőlegényem, nincs köztük? A fiú nagy szemeket meresztett. Mi történt ezzel a lánnyal? – villant át az agyán. – Megőrültél? Hogyan kerülne László ide? – Katona… – A lány belekapaszkodott a reményt ébresztő szalmaszálba. Felkönyökölt. Fátyolos szemével Béla tekintetét kereste. – Te elképzelhetetlennek tartod, hogy László ott legyen őközöttük? – kérdezte izgatottan. – Nincs közöttük. Biztosra veszem – mondta határozottan. – Ismerem Lászlót. Az lehet, hogy az első percben nem látott tisztán… Á, butaság. Ne feledd, hogy katona, zárt alakulatban vannak. – De – szólt közbe Erzsi – éppen szabadságon volt… – Akkor bevonult csapattestéhez. Ne törd ilyeneken a fejed, Erzsi. Inkább aludj egy nagyot… reggelre rendbe jössz. – Lehet… talán igazad van. Azért sok dolgot nem értek… – Mit nem értesz, Erzsikém? – kérdezte Béla. – Nem értem, hogy miért nem teszik le a fegyvert a fiatalok. – Már sokan letették. – S a többiek miért nem? – Azt hiszem, ügyes emberek irányítják őket, és ahogy az elfogottak között tapasztaltam, már mások is fegyverben vannak. Azoknak pedig távolabbi céljaik vannak. Erzsi… gondolkodj egy kicsit. Azt hiszed, az egyetemisták agyában született meg a Rádió elfoglalásának gondolata? Akié a Rádió, félig azé a hatalom. Nézd, majd kialakul valami. Nagy Imre… Losonczi… nem mai kommunisták, és ne feledd, ott van Kádár is! Náluk népszerűbb ember nincs ma az országban. És azok, akik nem hallgatnak az ő szavukra, azok árulók… Bárhogyan nézem is a dolgot, és bárki legyen is az… Alszol? Ránézett a lányra, aki a beszéd alatt lassan megnyugodott, s most egyenletesen

lélegzett. Mintha az arca is pirosabb lenne. – Elaludt – mormolta maga elé Béla. Csendesen felállt, és egy pokróccal letakarta. Átment a másik szobába. Heves vita fogadta. Hidvégi őrnagy, Komor alezredes, Vámos Sándor, Kapós Géza és Mirkovics boncolgatták a helyzetet. Vámost, még mint pártfunkcionáriust 1951-ben tartóztatták le valamilyen koholt vád alapján. A börtönben kötött barátságot Komorral és Mirkoviccsal. Vámost és Komort 1954ben rehabilitálták. Mirkovicsot alig pár hónapja. Komor visszakapta régi beosztását. Vámos egy iparvállalathoz került vezető állásba. Mirkovicsnak még nem volt állása, mert betegeskedett. Kapós ötvenig államvédelmi százados volt, de mint polgári származású egyént, menesztették. Valamelyik bíróságon dolgozott. A jövő féltése, az ellenforradalom felismerése hozta itt össze őket, mert harcolni akartak. Munkahelyükön nem kaptak fegyvert, a körzeti és kerületi pártszervezetben azt mondták, hogy várjanak otthon, majd értesítik őket. És hiába vártak. Se értesítés nem jött, sem fegyvert nem kaptak. Most itt vannak és vitáznak… Vámos szerint a munkásokat kellett volna felfegyverezni. – Csakhogy – vitázott Kapós – a munkások felfegyverzése csak egységes pártvezetés mellett lehetséges. Egységes pártvezetés pedig nálunk már évek óta nincs. A fejetlenség, az intrika a legalsó pártszervezeteknél éppúgy megtalálható, mint a Központi Vezetőségben. Ha nincs meg a pártban az akarategység, mit ér a fegyver szétosztása? – Ez igaz – erősítette meg Mirkovics. – Ha nem kezdik el évekkel ezelőtt az öngyilkos politikát, sohasem jutottunk volna el idáig – kezdte kifejteni nézetét, majd eszébe jutott valami, mert hirtelen Vámoshoz fordult. – Sándor, hány párttag van a ti gyáratokban? – Több mint ezer. – És te hánynak a kezébe adtál fegyvert? Mind az ezerébe? – Szó sincs róla! De találtam volna az ezerből kétszázat, akire gondolkozás nélkül rábíznám magamat – felelte Vámos.

– Több mint ezerből kétszáz… – szólt közbe elgondolkozva Hidvégi. – Nem érzed, hogy itt van a tragédia? Te ezerből kettőszázban bízol meg. Nyolcszáz nem bízik benned, pedig ők kommunistáknak tartják magukat… Szóval nehéz ügy ez… Én azt hiszem, hogy kettőszáz közül is sokban csalódnál… Szerintem az a lényeg, amit Komor elvtárs mondott. Ha az ezer párttag érezné az egységes vezetést, mind az ezernek fegyvert lehetne a kezébe adni. Béla egy ideig szótlanul hallgatta a vitát, de úgy érezte, hogy ilyen kritikus helyzetben nem sok értelme van. Nem azt kellene most kutatni, hogy mit és mikor rontottunk el, hanem azt, hogy mit kell most csinálni. Közbeszólt. – Azt hiszem, elvtársak, hogy tenni kellene már valamit. A tömegek közé kellene menni. Ki az utcára… Én úgy látom, hogy a védekező magatartással most nem sokra megyünk. Kik fogják a félrevezetett ifjúságot felvilágosítani, és kik fogják az ellenforradalmárokat megsemmisíteni? A tisztán látó kommunisták most épületeket védenek, vagy szétszóródva a lakásukon tartózkodnak. Mi meg el vagyunk zárva az élettől. Nekünk most az utcán lenne a helyünk, a tömegek között. Támadásba kell átmenni. Az ellenforradalmárok irányítják a hangulatot, és mi arra kényszerülünk, hogy koholt rémhíreket cáfoljunk, de így még arra sincs lehetőségünk. Ki kell adni a jelszót: Kommunisták, az utcára! – És ki fogja kiadni? – szólt közbe Komor. – Sajnos, én úgy látom, hogy a párt felső vezetése teljesen szétesett. Őszintén megmondom, már csak egyben bízom. A többiek kérdőn néztek rá. Komor folytatta: – Azokban a katonákban, akiknek a sapkájukon még ott van az ötágú csillag. Tudjátok ti, mit jelent az, hogy nálunk, a fegyveres erőknél le kellett venni a vörös csillagot a sapkáról? Ez valaminek a hivatalos feladása. – Á, ne vitázzunk! – vetett véget a vég nélküli érvelésnek Hidvégi őrnagy. – Másra kell most az erőt tartogatni. Azt hiszem, helyesebb lenne, ha lefeküdnénk. Gyerünk, pihenjünk le! – S választ sem várva, bement szobájába és lefeküdt. Béla még sokáig gondolkozott. Vörös csillag… taktika… ha a tömeghangulat úgy akarja, eleget kell neki tenni. Tömeghangulat? Nem, ez sántít. Tényleg igaza van Komornak. Ez nem tömeghangulati kérdés, ez elvi kérdés. Elvi kérdésben pedig taktikázni nem lehet. Tömeghangulat… A munkások nem állnak szemben a vörös csillaggal, tehát ők nem követelhették, hogy vegyék le a sapkáról… Eszébe jutott a Szent István körúti jelenet. Az a páncélos tiszt, akivel

beszélgettek. Sokan körülállták a fiatal tisztet, férfiak, nők vegyesen. A tiszt sapkáján még vörös csillag volt. Igaz, a népköztársasági címerben. Az egyik suhancnak fel is tűnt a dolog. – Maga miért nem veszi le azt a vacakot? – szólt oda hanyagul a tisztnek, miközben körülnézett, figyelve a hatást. – Micsoda vacakot? – kérdezte a tiszt. – Hát azt a vörös csillagos poloskát ott a sapkáján – mutatott a címerre a fiú. – Miért? – kérdezte a tiszt, és hanyagul nekitámaszkodott a harckocsi oldalának. – Az csak a fejemmel együtt jön le, fiatalember – mondta határozottan. – A fejemet pedig olcsón nem adom. Pár másodpercig csend lett. A tiszt határozott hangja tiszteletet parancsolt. A suhanc, ahogy látta a néma közönyt az emberek arcán, zavartan mosolygott. Nem tudta, mit mondjon, de nem is nagyon lett volna rá ideje, mert egy micisapkás munkásember eléggé mérges szemekkel méregette. A hangja sem volt valami biztató: – Most már eleget beszéltél… akár el is mehetsz! Igen, ez elvi kérdés. Nagy harcot kellett vívni 1949-ig, hogy a vörös csillag felkerüljön a sapkákra. Ahhoz meg kellett teremteni a proletárdiktatúrát… És meg kell semmisíteni a proletárdiktatúrát, hogy a vörös csillag lekerüljön onnan… „Csak a fejemmel együtt” – csengett a fülében a tiszt hangja. És miért nem tud minden tiszt így gondolkodni?

6.

Lászlót a Belügyminisztérium sikertelen ostroma után kínzó nyugtalanság kerítette hatalmába. Döbbenetes erővel hatott rá, amikor a védők között meglátta a hadihajósok és a híradósok honvéd-egyenruháit. Nem értette, hogy azok a katonák miért védik mindenre elszántan az államvédelmistákkal együtt az épületet. Megsejtette: nem lehet igaz, hogy a hadsereg átállt. Ha pedig ez így van, akkor a visszavezető utat elzárták azoknak a honvédeknek vérbefagyott testei, akik a felkelők gyilkos golyóitól estek el. Még sohasem érzett halálfélelmet, de ott a szobor talapzatánál megismerte ezt az érzést, és azóta nem tudott szabadulni tőle. Ideges, ingerlékeny volt társaival szemben. Harcolt a félelemérzete ellen. Neki nem történhetett baja –nyugtatta magát –, mert Erzsivel még találkoznia kell. Az nem lehet, hogy ő elpusztuljon! Akkor hát miért fél? És az elkövetkezendő napokban összeszoruló torokkal, félelemtől verejtékes testtel vetette magát a küzdelembe. Minden feladatra önként vállalkozott, de lelke nem nyugodott meg. Hiányzott Erzsi, akivel eddig mindent megbeszéltek. Most magába kellett zárnia fel-feltörő kétségeit, mert kitől is kérhetne rájuk feleletet? Talán Faragótól? Nem, Faragó nem értené meg őt! Nincs kiút, tovább kell menni a megkezdett úton. Nem szabad törődni a holnappal. Csak a mának élni. Mert érezte, hogy a holnap kérdéseire a ma nem ad választ. 28-án Faragóval és még vagy tíz harcossal áttelepültek Varga doktorékhoz, a kórház alagsorába. Az iskolában maradt részleg vezetését Csatay egyik emberére bízták. Az egyetemisták nagy része a Belügyminisztérium ostroma utáni napokban eltűnt a csoportból, de jöttek helyettük mások. Doktor még ott volt, és ezekben a napokban a két fiatalember közelebb került egymáshoz. Ösztönösen tartózkodtak Pislogóék társaságától. Pislogó vagy huszonöt harcost hozott, akadtak közöttük nők is. A munkáskülsejű kültelkiek féktelen kommunistaellenessége, zajos, hangoskodó magatartása visszatetszést keltett Lászlóban és Doktorban is.

László ébredező lelkiismeretét megnyugtatta a felkelés rohamos erősödése. Igazolva látta elhatározását, hiszen a levegőben szállongó hírek nap mint nap arról számoltak be, hogy az ország egész lakossága a felkelés oldalára állt. A vidéki városokban, ipari területeken, Sztálinvárosban, Ózdon, Salgótarjánban, Tatán, Dorogon, Miskolcon egymást követően alakultak meg a forradalmi tanácsok. S úgy érezte, végképp eloszlott kétsége, amikor Nagy Imre felszólította az ország népét, hogy lobogózzák fel a házakat, mert nincs itt ellenforradalom, nemzeti szabadságharc van, dicsőség a vérüket hullató fiataloknak. Nem ellenforradalmárok ők, hanem szabadsághősök… László ujjongott! – Győztünk! Doktorkám, győztünk! – ölelte meg a szintén örömmámorban úszó filozófust. No, öreg Józsi bácsi, kinek lett igaza –jutott eszébe azonnal az öreg Bruckner. És Pislogóékra sem tekintett már olyan ellenségesen. Tűzszünet volt. Ott ültek a kényelmesen berendezett alagsorban vagy tízen, és a rádiót hallgatták. A Szabad Kossuth Rádió szinte percenként újabbnál újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb hírekkel növelte önbizalmukat. Új nevek kerültek fel. Régi politikusok nevei… Tildy… Kéthly… Bibó… Farkas… Aztán újaké: Maléter Pál, Király Béla… A felkelők örömmámorban úsztak… – Fiúk – indítványozta Pislogó –, a győzelemre koccintani kell! – Ugyan mivel? – kérdezték tőle többen is kíváncsian. – Csak nincs talán valami „rejtett tartalékod”? – Pislogó jó haverotok, gondoskodott piáról! – nevetett dicsekedve a „mackós”. – Gyere csak velem! – kiáltott oda egy cigánybarna, villogó fogú fiatalembernek. A megszólított felállt, és szolgálatkészen csatlakozott Pislogóhoz. Az ajtóból még röhögve visszaszólt: – Ti addig készítsétek el az asztalt. Dokikám, te pedig dobj össze valami szép ünnepi dumát, de ne legyen benne semmi piros, meg vörös csillag és egyéb marhaság… Na, gyere, Csala, Faragónak is szólunk… Az ottmaradottak nekifogtak a rendezkedésnek. Doktornak elkomolyodott az arca. Kedvetlen lett. Odaszólt Lászlónak:

– Te, én szépen meglépek. Tudod, nem vagyok ivós ember, és még szeretném a naplómat is megírni – tette hozzá szinte mentegetőzve. – Maradjál – kérte László a filozófust –, már eddig is többen kifogásolták, hogy kivonod magad mindenből, lenézed őket. Legfeljebb nem iszol. – Nem érzem jól magam közöttük. Nem tehetek róla. Érzéseimnek nem tudok parancsolni. Ezek inkább kasszafúrókhoz hasonlítanak, mint forradalmárokhoz. – Ejnye, Doki! – csóválta a fejét László – hogy beszélhetsz így… Az ilyen megjegyzéseiddel rombolod az egységet. Ezek az emberek éveket szenvedtek miattunk, ők már akkor a szabadságért küzdöttek, amikor mi még lelkesen tapsoltunk a hazugságoknak. Ne beszélj így többet. – Beszélhetsz, amit akarsz… én is látok, de rendben van, maradok. Azért szeretnék kérdezni tőled valamit. – Kérdezz! – Mivel magyarázod, hogy a fiatal egyetemisták egy része eltűnt? Tudom, hogy sokan letették a fegyvert. – Majd felelek rá később – válaszolta László –, most menjünk, és segítsünk a többieknek rendet csinálni. Egy óra sem telt bele, és Pislogó megérkezett. Fehér orvosi köpeny volt rajta. Nevetve szólt be az ajtón: – Két markos srác jöjjön! Beteget hoztunk! László és egy Dani nevezetű, 30 év körüli férfi ugrott fel. László aggódva kérdezte: – Csak nem sebesült meg valaki? – és sietett Pislogó után. Nagy ugrásokkal vette az alagsori lépcsőket. A bejárati ajtónál egy mentőkocsi állt, nyitott hátsó ajtókkal. A kocsiban ugyancsak orvosi köpenyben Csala vigyorgott. Pislogó határozottan rendelkezett:

– Fogjátok meg és vigyétek! – azzal két tejeskannát görgetett a kocsi ajtajához. – Hol vannak a sebesültek? – kérdezte László. – Itt – nevetett Csala, és elővillant hibátlan fogsora. – Vigyázzatok rá, gyöngéden bánjatok vele, nehogy kifolyjon a vére. Az egyikben ürmös van, a másikban cseresznye – magyarázta Pislogó. László és Dani leemelték a két 25 literes tejeskannát. – Ti nem jöttök? – fordult aztán Pislogó felé. – Még dolgunk van. Ha Faragó keres, mondjátok meg, nemsokára jövök. Szia! Indulhat, apafej… A gépkocsivezető indított, és a mentőkocsi ráfordult a kerti betonútra. A városban csend volt. A köd lassan ereszkedett alá. A klinikai épület ablakaiból sárgás fény szivárgott ki. László megfogta a kanna egyik fülét. – Fogd – szólt oda társához –, a másikért majd feljönnek. Az ital híre hamarosan odacsalogatta a klinikán tartózkodó többi fegyverest is. Az alagsori terem zsúfolásig megtelt. Néha fel-feltűnt egy-egy ápoló alakja is, ivott, aztán ment a dolgára, de helyette mindig újak jöttek. Dr. Vargát is lehívták. Azonnal intézkedett, hogy valami harapnivalót is hozzanak. A csendes borozgatásnak induló este hamarosan ünnepi banketté alakult át. Előkerült a harmonika is. Valamelyik ápoló hozta. Faragó Csatay mellett ült. Szemben velük dr. Varga. Hamarosan kiderült, hogy mindketten Erdélyből valók, és erre bizony inni kellett. Csatay fenékig ürítette a zamatos cseresznyepálinkával töltött vizespoharat. Érezte, hogy forrni kezd a vére. Nyakán kigombolta az inget. Külön csoportok alakultak, nagy volt a zsivaj. – Igyál, Ádám – lökte oldalba Csatay Faragót. – Igyál, most már ihatunk. Koccintottak. Csatay torkán könnyeden csúszott le a pálinka. Látszott rajta, hogy régi, jó ivó. Feltűnt neki Faragó szótlansága.

– Miért van olyan rossz kedved, kiskomám? Faragó gondolkodott, majd gondterhelten megszólalt: – Túl simán ment minden. Valahogy túl egyszerűen, és ez nem tetszik – válaszolta. – Szeretnék pár nappal öregebb lenni… – Ugyan már! Micsoda katona vagy te! – nevetett Varga. – Túlbecsültük Rákosiék erejét. Hamarabb is elkezdhettük volna. De ki gondolta, hogy az egész rendszer egy agyaglábon nyugvó vízhólyag… Csak hozzá kell érni, és azonnal elpukkan… Igyunk, fiúk! Ittak, nevetgéltek, beszélgettek. Egyszer csak Csatay megkocogtatta a poharát. A közelben ülők érdeklődéssel fordultak felé. – Pszt, pszt! – és a pisszegés végighullámzott a termen. Csak a sarokban dévajkodott még néhány fegyveres az ápolónővérrel, de hamarosan azok is odafigyeltek. – Honfitársaim! Magyarok! Nem készültem, hogy ünnepi szónoklatot tartsak, de úgy érzem, hogy ezekben a fenséges percekben, amikor a fegyveres forradalmi erők vezetői egyenrangú félként tárgyalnak az általunk még el nem ismert kormánnyal, szükséges, hogy egy percre néma felállással tisztelegjünk azok előtt a hősök előtt, akik ma nem lehetnek közöttünk. Azok előtt a hősök előtt, akik a kommunizmus föld alatti kazamatáiban rettenetes kínok között pusztultak el az új, szabad, független és semleges Magyarországért, és azok előtt a hősök előtt, akik vérükkel festették pirosra drága fővárosunk utcáit… Felálltak. Mozdulatlanul. Csak azok dülöngéltek, akik mélyebben néztek a pohár fenekére. Voltak, akik keményen összezárták ajkukat, voltak, akik bambán meredtek a semmibe, és akadtak olyanok is, akiknek könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. Aztán, hogy a perc letelt, megint elfoglalták helyüket. Csatay átszellemült arccal folytatta: – Barátaim! Magyar testvéreim! Fogadjuk meg az elesett hősöknek, hogy megkezdett harcunkat tovább folytatjuk. Nem tesszük le addig a fegyvert, ameddig a Rákosi-önkényuralom emberei a helyükön vannak. Nem tesszük le addig a fegyvert, amíg hazánk teljes szabadságát ki nem vívjuk. Nem tesszük le addig a fegyvert, amíg az orosz csapatok ki nem vonulnak.

– Barátaim! Magyar testvérek! Szabadságharcosokat a kormányba! Követeljük a bűnösök felelősségre vonását. Fogadjuk meg az elesett hősöknek, hogy halálukat megbosszuljuk. Addig nem nyugszunk, ameddig a parlamenti vérengzés tetteseit, a Rádió gyilkosait össze nem szedjük. Gyilkosok számára nincs kegyelem! Ébereknek kell lennünk. A kompromittált kommunisták illegalitásba vonulnak. Ezt meg kell akadályozni. Feloszlatták a gyilkos ÁVH-t, de hol vannak az ávéhások? Orvlövészek lettek, és gyilkolják véreinket. Barátaim! A nehéz napok most kezdődnek! Nem elég megszerezni a hatalmat, de meg is kell tartani azt. Éljen a szabadság! Fülsértő éljenzés tört ki, majd koccintottak és ittak. Valaki rákezdett a Himnuszra, és az egybegyűlt fegyveresek átszellemült arccal, bánatosan zúgták a dalt, mintha most énekelnék először. László Doktor mellett ült. ő is ivott. Csak Doktor ült kedvetlenül. – Jól beszélt Csatay, mi, Doktor? – fordult hozzá László, aki nem szerette maga körül a fancsali arcokat. – Nekem nem minden tetszett – válaszolt elgondolkodva Doktor. – Persze, mert örök ellenzék vagy. Te valahogy a forradalmat olyan tavaszi majálisnak képzelted? Mi? Tanult ember vagy, sokat olvastál, és mégis naiv vagy! – Azért mégsem kellett volna bosszúról beszélni – vitatkozott Doktor. – A bosszúállásnak semmi értelme sincs. A bosszú mindig csak újabb bosszút szül. Egyszer már el kell kezdeni a megbékélés politikáját… – Nézd, Doktor, a forradalomnak törvényszerűségei vannak. És biztos, hogy Csatay nem egyéni bosszúra gondolt, hanem arra, hogy a bűnösök a törvény előtt feleljenek a tetteikért… Faragó már egy ideje szemmel tartotta a két beszélgető fiatalembert. Most meglökte Csatayt. – Gyere, menjünk Törökékhez. A teremben emelkedett a hangulat. Varga körül egy kisebb csoport alakult ki, főleg ápolókból és ápolónőkből. A főorvos odaintette a harmonikást.

– A székely himnuszt! – dobta oda a szót. A harmonikás rákezdte. Egy-két futamot játszott, mintha a hangokat keresné, s azután felcsendült a templomi énekhez hasonló mélabús dal. „Ki tudja, merre…” – s a fegyveresek talán akaratukon kívül abbahagyták az ivást, felfigyeltek az énekre, és egyenként átvették a dallamot. „merre visz a végzet…” – s lassan a teremben levők valamennyien átszellemült arccal énekeltek. Akik nem ismerték a szöveget, azok csak zümmögték, dúdolták a melódiát. Dr. Varga vagy az italtól, vagy az ének hatásától elérzékenyült. Pirosra gyúlt arccal halkan, de érzéssel vitte a dallamot. Szemét lehunyta. „…maroknyi székely porlik, mint a szikla…” – szólt a dal. Varga abbahagyta. – Nem, fiúk – kiáltotta –, nem fog porladni, ugye, fiúk, Erdélyt nem adjuk! – Látszott, hogy sokat ivott. Felkapta az előtte álló tele poharat. Lehajtotta. – Erdély a miénk! A bolsik odaadták… Fiúk, harcosok, mi visszavesszük! Doktor az éneklő társaságot figyelte. Gondolatai viharzottak. Nem, ő nem ezt akarta… és a többiek sem… Mit akarnak ezek Erdélytől? Nagy ég, hol fogunk megállni? Elindítottunk valamit, és a lavina megindult. A magot, a tiszta magot betemeti a hozzátapadt szenny, a mocsok, és már szétválasztani sem lehet. Ki áll a lavina elé? Ki áll ki, hogy odakiáltsa: Emberek! Állj! Ne tovább! Nem ezért mentünk az utcára. Szörnyű… – Aztán arra gondolt, hogy felugrik, megpróbál beszélni az emberekkel, de amikor szeme végigsiklott a részeg társaságon, félelem markolta össze szívét. Már késő. A szellem kiszabadult. De mit keres ő itt? Neki nincs már itt semmi keresnivalója. Gondolataiból Faragó hangja ébresztette fel, aki közben Csatayval együtt letelepedett az ő asztaluknál. – Miről vitatkoztok, fiúk, hogy olyan gondterheltek vagytok? – A bosszúállásról beszéltünk – felelte László. – Doktor nem ért egyet Csatay úrral. Szerinte a megbékélés politikáját kellene hirdetnünk. – Ezek szerint a bűnösöket jutalmazzuk meg?

– Á, nem erről van szó – szólt közbe fáradtan Doktor. – Nézz körül – mutatott az éneklő, duhaj társaságra –, ilyen egyszerű emberek között, ilyen túlfeszített politikai légkörben bosszúállásról beszélni vétkes könnyelműség. Nem csodálkoznék, ha egyesek beszéded nyomán felbuzdulva nekiiramodnának, mint az ámokfutók, és az egyéni bosszúállástól fűtve megkezdenék a felelősségre vonást… Ezzel nem értek egyet. – Ez Csatay beszédétől függetlenül is be fog következni. Hát te azt hiszed, hogy egy ilyen tizenkét év után az emberek a szabadság visszaszerzésének pillanatában uralkodni tudnak magukon? – Ezért kell a vezetőknek résen lenniük! – válaszolta Doktor. – Mi sem vagyunk hívei az egyéni megtorlásnak, de igenis, a mi feladatunk, hogy a bűnösöket összeszedjük. Ezzel sem értesz egyet? – kérdezte Faragó. – Így nem. Ki az, aki megállapítja, ki a bűnös és mi a bűne? Hol kezdődik a bűn határa? Ha most kezditek meg az emberek összeszedését, az összeszedőkre van bízva a bűnösség megállapítása. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit tizenkilencre hasonlít? A Britanniások dolgoztak így. És ne felejtsd el, hogy Magyarország szocialista ország, egyelőre még érvényben levő törvényei vannak, a forradalom nem döntötte meg az alkotmányt, a parlamentet… – De mi – vágott közbe Csatay – ezt a kormányt nem ismerjük el! A forradalom harcosainak előre kell nézniök! – Mit akartok? – kiáltott türelmét vesztve Doktor. – Vigyázzatok! Nagyon vigyázzatok! A diákság, a munkások nem a szocializmus megdöntéséért fogtak fegyvert, csak a hibák ellen. A szocialista vívmányokat megvédik. Mindent elronthatunk… – Ez biztos! – helyeselt László. – De senki sem mondott mást. – Dehogynem, már Erdélyről szavalnak itt! – folytatta Doktor. – Á, hülyeség! Részegek! – nevetett zavartan Faragó. –Tudod, a székelyek egy kicsit nacionalisták. Igaz, Csatay? – De nem lehet csodálni – szólt Csatay. – Amit mi szenvedtünk, az nem embernek való. Barátom – fordult apáskodva Doktorhoz –, nálad az a baj, hogy

túlságosan idealista vagy. Ez a forradalom sokkal mélyebb és sokkal nagyobb kérdéseket vet fel, mint ti, egyetemisták elképzeltétek. – Hogyan? – nézett rá csodálkozva a fiú. – Azt mondod, hogy a hibák ellen fogtatok fegyvert. A hibákat nem egyes emberek követték el, hanem a rendszerből fakadtak. Hiába cseréled ki az embereket, ha az új embereknek ugyanabban, a rendszer által meghatározott mechanizmusban kell működniök, a hibák tehát ismét megmaradnak… Az egyik sarokban már táncoltak. A zsivaj, a lárma, a hőség és a füst kibírhatatlan volt. Az izzadságszag összekeveredett a pálinka és a bor szagával, és émelyítően hatott. A terem közepén négyen vagy öten összeölelkezve hangosan üvöltötték: – Hej, Iczig, kis Iczig! Nem viszünk Auschwitzig… – aztán jót röhögtek és kezdték elölről. A Doktornak elment a kedve a vitától. Egy világ van köztünk! – gondolta. Mereven nézte az előtte levő poharat. Szemüvege bepárásodott. Levette és megtörölte. Közben László felemelkedett az asztaltól, és bizonytalan léptekkel tántorogva igyekezett kifelé. Megártott neki az ital. Csatay még mindig érdeklődve nézett Doktorra. Úgy látszik, a továbbiakban már nem számíthat rá. Kíváncsian várta a választ, szeretett volna tisztába jönni vele. Egy vezetőnek mindig pontosan tudnia kell, kire, miben számíthat. Doktor megérezte, hogy a vitában túlment a megengedett határon. Csatay bizalmatlanságot sugárzó szeméből megértette, hogy kár volt feltárni neki kételyeit. Nem érti meg őt. Nem értette, hogyan lehettek eddig közös gondolataik… Az lett volna a legjobb, ha bele sem kezd a vitába… Igen, de most már mindegy. Csak még egyszer kihúzza magát a csávából, amit Csatay szavai ügyesen vontak köré, a többit már tudja… Néhány percig gondolkodott, aztán, mintha megadná magát, halkan megszólalt: – Lehet, hogy igazad van. – Magában azonban azt gondolta: El innen minél előbb! Üresnek, nagyon üresnek érezte magát.

Mikor László visszajött, Doktort már nem találta ott. Eltűnt. A fegyveresek nagy része erősen berúgott. Összevissza énekeltek. Vargát két ápoló egy hordágyra fektette. A főorvos elaludt. Szája két oldalán nyál csordogált. Álmában is öklendezett. Arca fehér volt. Homlokát kiverte a veríték, keze a földre lógott. Talán egyedül Faragó volt józan. Csatay már a másik sarokban tartott valamiről nagyelőadást. – Doktor hova ment? – kérdezte László. – Eltűnt, úgy látszik, megártott neki az ital – válaszolta Faragó. – Furcsa ember… Fél a bosszúállástól? Persze, őt még nem rugdalták meg – elmélkedett László. – Téged már megrugdaltak? – Engem? Cudarul! – Ugyan? – Nézd – mondta László akadozó nyelvvel –, én egyszerű parasztgyerek vagyok, nem vagyok híve… a bosszúállásnak… de én mondom… ha most… ha most… itt lenne… Moravetz… az a bitang… látod ezt… a pisztolyt? – előhúzta a pisztolyát. – Látom – mondta Faragó –, de azért csak tedd el. – Jó, jó, elteszem, de… én… én ezzel a pisztollyal keresztüllőném… mint egy kutyát… érted… bátyám… – Ki az a Moravetz? – A párttitkár a faluban… Tiszamarton… – Bántott? – Nagyon! – Ivott egy pohárral. A fiú szemefehérje már erősen vörös volt. Gondolataiban keserű emlékek kavaroghattak, mert szeme könnyes lett. – Nagyon… bántott… bátyám. Az apám régi kommunista volt. Cseléd a Sóvári-

tanyán. Nem volt nekünk semmink… Nyáron aratni járt… anyámmal együtt… Olyan surbankó legény voltam, amikor apám aratósztrájkot szervezett a Bagi uradalomban. Jöttek a csendőrök… Megverték, elvitték. Negyvenötben elsőnek szervezte meg a pártot. Ő lett a párttitkár… meg a földosztó bizottság elnöke… Szerették őt… Azt akarta, hogy én munkás legyek. Volt egy komája, Bruckner József. Itt lakik a József utcában. Az is régi bolsi… Tizennégy éves koromban odaadtak Brucknerékhez. Józsi bácsi vitt be a gyárba, ipari tanulónak. Szerszámos lettem. Mikor felszabadultam, beiratkoztam az esti technikumba. Elvégeztem azt is. Technikus lettem ott a gyárban… Eljegyeztem Erzsit, Józsi bácsi lányát. Ötvenegyben apámat letartóztatták. Rohanok haza. Moravetz, az új párttitkár fogadott. Apám lepaktált a kulákokkal, meg támogatta a kitelepítetteket, bírálta a beszolgáltatást, meg mit tudom én, mi mindent nem fogtak rá… Mindent megpróbáltam… Senki sem segített. Levelet sem írhattam… Azt mondták, Moravetz tette el az útból… Azóta gyűlölöm Moravetzet. Pedig az is régi bolsi. Franciaországból jött haza. De nem is állt velem szóba… Aztán nem vettek fel az egyetemre… Az öregem ötvenháromban szabadult. A kormányprogram után. Megőszült, teljesen megőszült… A tszcs-ből kitették. Visszament a tanyára. Mivel anyám már negyvenötben meghalt, ott élt Mari nénivel, anyám testvérével. Napról napra sorvadt… kérvényt kérvény után írt… kérte vissza a párttagságát. Nem is válaszoltak. Most a nyáron voltam lent… Nem ismertem rá… Összeaszott, csak a remény tartotta már benne a lelket… Hogy egyszer kiderül az ártatlansága… Egy éve vagyok katona… Képzeld, hogy néztek rám. Mint az ellenségre… Én nem mehettem tiszti iskolára sem. – Most majd mehetsz, fiú, még tábornok is lehetsz – szakította félbe Faragó. – Szóval mindezt Moravetz tette… Meg lehet neki bocsátani? Ugye nem? – Erről van szó, fiam! És a menyasszonyod hol van? László arca elborult. – Erzsi?… Nem tudom! Bár tudnám, hogy hol van… Tegnap felküldtem egy gyereket a lakásukra… Az anyja sem tudja… Valamelyik barikádon harcol… Stramm gyerek… – Rendes fiú vagy, László! De arra a Doktorra vigyázz! Nekem nem tetszik. Te, Pislogó hol van? Egész este nem láttam…

– Dolga van… azt üzeni, majd jön… – válaszolta László.

*

Doktor kábult aggyal botorkált ki a kórház parkjába. Fáradtan ült le egy nedves padra. Lódenkabátjának gallérját felhajtotta, nyakát jó mélyen behúzta. Kezét zsebre tette, hosszú lábait kinyújtotta. Elgondolkozva nézte ormótlan cipőit. Nyirkos, hűvös volt az éjszaka. A szitáló köd áthatolt a ruhán, rátapadt a bőrre, a hajra, mindenre. Feje felett a szél neszezett. A tépett lombú faóriások ágai összeösszeverődtek. Géppisztolya csővel lefelé lógott a vállán. Így látta a katonáknál. A fegyver csöve minden kis mozdulatnál hozzáverődött a padhoz. Svájci sapkája ott hevert mellette. Zsebre kellene tenni, gondolta, de nem mozdult. Melege volt. Fejét mintha tüzes abroncs szorította volna össze. Agya lüktetett. Fülébe fájón hasított bele a duhaj fenyegetés: ,,…hej, Iczig, kis Iczig… Nem viszünk Auschwitzig…” Ez neki szól. Ezt neki üzenik azok, akikkel eddig együtt harcolt. Hová került? Hová süllyedt? Ide vezetett hát a szépen induló út? Mert innen hová? „…nem viszünk Auschwitzig…!” Nem, ő jól értette! És hová lettek a többiek? Tanítványai, akikkel a Gerő-beszéd után még együtt ordította: „Nem vagyunk mi fasiszták…!” „…Hej, Iczig… kis Iczig… nem viszünk Auschwitzig…!” Zúgott, lüktetett az agya. Jelszavak serege dübörgött végig benne. „Nem vagyunk mi fasiszták!” Hát mik vagyunk? „…hej, Iczig, kis Iczig…” Napok alatt azok lettünk. Sírni szeretett volna. Ordítani tele torokkal, nem ezt akartam… én… én… tényleg nem vagyok fasiszta! De mégis azokkal harcoltál együtt! – súgta valami… Auschwitz! Nem, nyugodtan kell gondolkodni. Így megőrül. Mi a teendő? Most azt kell eldönteni, hova tovább? Auschwitz! – lüktetett az agya. Kivándoroljon? Talán. Mi köti őt ehhez az országhoz, ahol évszázadok óta Auschwitz árnya leng? Mi köti őt ide? Apja? Anyja? Testvérei? Még sírjuk sincs. Ott vannak Auschwitzban, ott terjengenek a levegőben, az a föld szítta magába a füstöt, családja testének édeskés illatát, elégett testük hamuja ott gazdagítja a televényt, haza csak ő jött. Ó, miért is jött haza? Hogy szenvedjen? A szíve, az a buta, könnyen lelkesedő szíve hozta, kergette őt vissza, hogy ő is harcos legyen, harcoljon azért a szebb világért, ahol megszűnik az emberégetés… Becsülettel harcolt, talán azért nem is nősült meg, ezért a harcért fogott fegyvert! Talán ott vétette el, amikor a fegyvert osztották az

egyetemen. Talán ott kezdődött a baj. Eszébe jutott a kis Katkics Sári, aki dühtől kipirult arccal veszekedett, rimánkodott akkor neki: – Ali, hallgass rám! Veszélyes dolog. Látod, Borbás professzor sem hajlandó aláírni a felhívást. És akkor ő megfogta a lányt, lenyomta egy székre, és magyarázni kezdett: – Figyelj rám, Sári. Most őszintén beszélek. Te is, Borbás is gyávák vagytok. Tegnap még te is bőgtél – emlékszel?… hogy otthagyod a katedrát, mert megrendült a hited. Azt mondtad, képtelen vagy, nem tudsz hallgatóid szemébe nézni, mert érzed, hogy mindaz, amit magyarázol nekik, a gyakorlatban másképp van. Ezt mondtad? – Igen – felelte a lány –, de azt is hozzátettem, hogy nem a marxizmusban rendült meg a hitem, hanem a vezetőkben. – De, Sári – kiáltotta ő –, én sem a marxizmus ellen tüntetek, hanem a vezetők ellen, akik a gyakorlatban megmásítják az eszmét. Vedd tudomásul, hogy így élni nem érdemes. Gyere, ne habozz! – Nem – tiltakozott a lány –, nem megyek. Nem mehetek azokkal együtt, akikkel te mész. A taggyűlésen hajlandó vagyok harcolni… – Ezt a szemináriumi kiselőadást majd máskor elmondod. Most erre nem vagyok kíváncsi. – Ali – mondta akkor komolyan a lány. – Mi eddig a legjobb barátok voltunk. Talán annál is több: – testvérek. Kérlek, hallgass rám, mint testvéred kérlek… – Ó, te kis gyáva parasztfilozófus. Inadba szállt a bátorság. Engem hív a kötelesség. – S azzal köszönés nélkül otthagyta Sárit. Talán nem is szívből jöttek akkor ezek a nagy szavak. Szeretett volna hősnek látszani a lány előtt? De miért volt minderre szükség? Mert biztos, hogy őszintesége mellett viselkedésében volt valami hamis, rosszul utánzott negyvennyolcas alakítás. Érdekes, hogy akkor ezt nem látta tisztán. Az egyetemen olyan Pilvax-szerű hangulat uralkodott. És most kinek van igaza? Sárinak vagy neki? Talán egyikőjüknek sem. Mert ott egyik diák sem gondolt fegyveres harcra, hisz szilárdan

elhatározták, hogy nem engednek provokátort a soraik közé. És most is úgy látja, hogy helyes volt a felvonulás. Akkor hát hol a hiba? Ki tudna erre választ adni? Szegény kis Sári. Mi lehet most vele? És mi lesz vele? Azt világosan látta, hogy itt, jövendőbeli gyilkosai között nem maradhat. Hová menjen hát? Azok közé, akik a párt becsületes harcosait hamis elképzelések, ködös célok, személyi nagyságuk nimbuszának növelése érdekében mártírhalálra kárhoztatták, börtönbe vetették, akik miatt önmagának és tanítványainak nap mint nap hazudnia kellett? Azokat védje most, akik hatalmi tébolyukban a Rádiónál halomra lövették a jó szándékú, tiszta szívű fiatalokat? Arca eltorzult a kíntól. Kezét ökölbe szorította. Szeretett volna kínjában felordítani. És agyában ott tombolt a részegek fenyegető dala, a holnapi gyilkosok fenyegető igéje: „Hej, Iczig, kis Iczig, nem viszünk Auschwitzig!” Ige? Ez nem is ige, ez program, fenyegető harci program, évek óta elnyomott vágy kitörése, az új tömegmészárlás elhivatott papjainak hitvallása. „Hej, Iczig!” És ha ez az ének nemcsak itt, a kórház pincéjében csendülne fel, hanem az énekesek elindulnának, hogy a rádió hullámain keresztül üvöltsék az éterbe ártatlan emberek halálos ítéletét? Ha Csatay bosszút hirdető beszédét, Varga Erdély visszakövetelését a rádióból sugároznák szét az országban, ő mit csinálna? Mit kellene csinálnia? Hagyná? Hagyhatná, vagy kötelessége lenne minden erejével harcolni ellenük? De, akkor ez a Rádió védését jelentené! A Rádiót kellene védeni az utolsó golyóig! Valami derengett a fiatalember agyában. Ő nem volt a Rádiónál. Hátha mégsem úgy történt az ostrom! A Belügynél ott volt. Ott ők lőttek először, és csak később, jóval később viszonozták a tüzet… Hátha a Rádiónál is ez történt? Mintha lassan világosodna az agya, mintha egyre tisztábban kezdene látni… Egy biztos: ezek között az emberek között nem maradhat. Ma még csak énekelnek, de holnap talán már gyilkolni is fognak. Hova menjen? A párthoz? Ő kommunista, ott lenne a helye… de miért nem megy a párthoz Déry, Zelk, meg a többiek, akik jobb kommunisták, mint ő, akik most a forradalom élén állnak… Talán ők nem tudják, mi történik itt, lehet, hogy ők nem hallják az éneket… Elmegy hozzájuk, felkeresi őket, elmondja nekik az élményeit, tanácsot, útmutatást kér. Igen, már tisztán látja, kétfrontos harcot kell folytatni, a szektások ellen is, meg a fasiszták ellen is harcolni kell… De van ehhez erő? Hol van? Még sokáig gondolkodott. Mintha egy kissé megnyugodott volna. Sok mindenre rájött. Az ének józanítóan hatott. S mi lesz, ha az írók kinevetik, ha nem

tárgyalnak vele? Mindegy. Itt akkor sem maradhat… A ködből dülöngélő alak vált ki, bizonytalan léptekkel közeledett. Megmegbotlott, nekidűlt a fáknak, s öklendezett. Csak nem László? De az… Szegény, jól leitatták! Kár a fiúért, rendes gyerek. Felállt, eléje ment. – László, rosszul vagy? A fiú a részeg emberek bamba vigyorával bámult a tanárra. Homlokáról patakzott a veríték. Inge kigombolva. Remegett. – Megfázol, szerencsétlen – dünnyögte Doktor –, gyere, lefektetlek. – Nem… nem… nem bírok… Te Doktor… nagyon rosszul… vagyok… A tanár levette lódenkabátját. Ráterítette a fiú hátára. – Gyere, ülj le egy kicsit. Mindjárt jobban leszel. Próbálj hányni. Atyáskodott László felett, vigasztaló szavakat mormolt, bátorította őt. Letörölte izzadó homlokát. Jólesett most valakin segíteni. László mintha jobban lett volna. Segített rajta Doktor tanácsa. Az alkohol nemcsak az agyára húzódott, hanem italhoz nem szokott gyomrát is felkavarta. – Elviszem magammal – döntött a tanár. Várt egy kis ideig. – László! Jobban vagy? – Igen! Csak a fejem… istenem, mi van a fejemmel? – Hol van a köpenyed meg a sapkád? – Nem tudom. – Gondolkozz! – Minek? – Elmegyünk innen! – Hová?

– Az igazi forradalmárok közé. – Nem megyek sehová! – tiltakozott László. – Nem látod, kik keveredtek közénk? – Nem érdekel… nem megyek! – László, ne bolondozz… ezek fasiszták! Nem hallottad, hogy zsidóztak? – Zsidózzanak! Mit törődöm vele… – Őrült vagy?! – Miért? Ha zsidóznak, hát zsidózzanak! Faragó meg Varga is zsidózik… Nekünk is szabad… – Te antiszemita vagy? – Nem vagyok az, de ne kínozz már a zsidókkal, dögöljenek meg! Mindenki dögöljön meg. Te is, én is… – László, te komolyan megőrültél! – Menj a fenébe… Mit oktatsz? Nem vagyok kíváncsi rád! Senkire! Érted? Senkire! – Szóval nem jössz? – Mondtam már! – László, gondold meg jól… ezek nem forradalmárok! – Hát micsodák? – Nem tudom, de mások, mint mi vagyunk… Ha én forradalmár vagyok, ők nem azok. – Te hülye vagy, nem pedig forradalmár! Még nem szenvedtél eleget ahhoz, hogy forradalmár légy! Nem ültél Rákosiék börtönében!

Doktor gondolkozott. Mit mondjon? Mit csináljon ezzel a részeg fiúval? Teljesen Faragóék hatása alá került. – Én megyek… de nehogy megbánd elhatározásodat! – Vállára akasztotta a géppisztolyt, s lódenjét a fiún hagyva, nekivágott az éjszakának. László bambán meredt utána. – Elment – dünnyögte. – Menjen…

*

A kórház kapuja előtt mentőautó állt. Motorja halkan zümmögött. A vezető a portásfülkében telefonált. A kocsiból két fegyveres egy alakot ráncigált elő. Doktor megismerte Pislogót és társát. A férfi huszonnyolc év körüli fiatalember lehetett – kiskabátban és hajadonfővel –, dulakodott a fegyveresekkel. Nem akart kiszállni. Pislogó sűrű káromkodások közben megragadta a fiatalember vállát, és lerántotta a kocsiról. – Gyere, az anyád istenit! – mondta lihegve. – Mert itt nyírlak ki. A széles vállú, izmos fiatalember erőteljesen védekezett, de támadói sem voltak gyengék. Csala egyik kezében pisztolyt tartott, a másikkal a férfi kezét próbálta hátracsavarni. – Beléd lövök, ha nem jössz! – fenyegetőzött. – Lőjön! – lihegte a férfi. Halántékán zúzott seb volt, az arca csupa vér. Úgy látszik, leütötték valahol. Segélykérően nézett Doktorra, de mikor látta, hogy a hosszú, szemüveges fiatalember leveszi válláról a géppisztolyt, és lövésre készen feléjük tartja, megadta magát. Géppisztoly ellen egyedül nem győzhet. – Mi van, Pislogó? – kérdezte Doktor. – Ki ez a férfi? – Ez? – nézett a fiatalemberre a rossz arcú férfi. – Egy nyomorult párttitkár. Régi ismerősöm. Mellesleg a szomszédom is. De most majd beszélgetek vele egy

kicsit az elmúlt dolgokról. Évek óta várok erre a napra. – Gúnyosan vigyorgott. – Mit csinált? – faggatta tovább Pislogót a tanár. – Párttitkár volt, ez nem elég?! – Azt kérdeztem, mi a bűne? – csattant Doktor hangja. – Mi közöd hozzá? Ne avatkozz a dolgomba, mert megjárhatod te is. Tudom, ki vagy! Faragó elmondott mindent… – folyt a szó az ittas férfiból. Doktor szemében furcsa fény villant. Hangja kemény, fenyegető lett. – Csala, dobd el a pisztolyt! Pislogó, te is! A két bandita hülyén nézett a Doktorra. – Ne marháskodj, Doki, mert pórul jársz! – próbált fenyegetőzni Pislogó. – Maga jöjjön el onnan – szólt a tanár a férfihoz –, ide, mellém. – Ne mozdulj!! – kiáltott Pislogó. – Egy lépést se! – Csend! – csattant Doktor hangja. A férfi elugrott, Csala kezében eldördült a fegyver, de nem talált. Doktor összezárta száját. Látta, hogy két pisztolycső emelkedik feléje. Nem tehetett mást. Ösztönösen lenyomta a ravaszt. Szemét lehunyta. Embert még nem ölt. A géppisztolysorozat élesen hasított bele az éjszakába… Mikor szemét felnyitotta, két alaktalan tömeg hevert előtte a nyirkos járdán. Doktor gyomra felfordult. Hányingert érzett. Keze, lába remegett, mint ruhátlan ember a hideg téli éjben.

*

A párttitkár, Koczó Vilmos, nagyszerűen vezetett. Doktor egykedvűen nézte a sivár utcai képet. Sok helyen nem égett a lámpa. Az utcasaroknál fegyveres felkelőkkel találkoztak. A mentőkocsit nem állították meg. – Hol tanult vezetni? – kérdezte Doktor. – Gépkocsivezető is voltam – felelte Koczó. Megint hallgattak. Mikor a Váci útra ráfordultak, akkor szólt ismét a tanár. – Melyik gyárba megyünk? – A Műanyaggyárba. Jól kint van, a Téli úton, de hamar odaérünk – volt a válasz. – Honnan ismeri Pislogót? – Horváthra gondol, aki elfogott? – Hát nem Pislogónak hívják? – Csak az alvilágban… Doktor meglepődve nézett a fiatalemberre. Az pedig, anélkül hogy szemét levette volna az útról, folytatta. – Hírhedt kasszafúró. Úgy tudom, a nyáron szabadult. – Hát nem politikai elítélt volt?! – Mese… nem érdekli azt a politika, csak a rablás. – Miért fogták el magát? – Hosszú annak a története, majd egyszer elmondom. Lényeg az, ha maga nem jön: kinyírnak. Nagyon haragudott rám. A legutóbbi betörése előtt a mi vállalatunknál dolgozott. Egyik éjjel megfúrta a páncélszekrényt, és több mint egymillióval meg akart lépni. Ezerötszáz ember fizetése. Én kaptam el, és őszintén megmondom, ott helyben nagyon megvertem. Ennek már vagy hat

éve… Azóta folyton üzengetett. Szerencse, hogy maga jött… Elhallgattak. A Láng-gyárnál Koczó fékezett. Megálltak. – Egy percre csak. Beszólok az apósomnak, hogy értesítse a feleségemet. Otthonról vittek el… Szegény biztosan megijedt. Ruganyos léptekkel sietett a kapu felé. Doktor hátradőlt az ülésen. Szemét lehunyta. Megpróbált aludni. Most hová megy? Jó lesz? Mindegy, majd meglátja… – Minden rendben van. Kapcsolt, mentek tovább. Kis idő múlva Koczó megszólalt: – És maga kicsoda? Honnan ismeri Pislogót? – Kálmán Aladár adjunktus vagyok. Filozófiát tanítok –felelte Doktor. – Honnan ismerem Pislogót? – Nagyot sóhajtott. – Annak még hosszabb a története. De majd elmondom. Nem most… majd… S Doktort álomba ringatta a halkan zümmögő motor.

7.

– Alezredes elvtárs! A magas, ötven év körüli, markáns arcú katonatiszt csak úgy ültében hátrafordult. Előtte az íróasztalon füzetek, kimutatások és egy hevenyészett vázlat a földszint védelmi tervéről. Most, hogy a szovjet harckocsik kivonultak Budapestről, a Belügyminisztérium épületét is csak saját erejükkel védhetik meg egy esetleges újabb támadással szemben. Nagy gondban volt. – Mi van, fiam? – fordult a szőke, széltől cserzett arcú folyamőr felé. – A fiúk engem küldtek… olyan küldöttség-féle vagyok – mosolyodik el a jóarcú fiú. – Szeretnénk, ha alezredes elvtárs átjönne hozzánk… Simon István nagy szemeket meresztett. Csak nem valami bizottságot alakítottak ezek is? Na, még csak ez hiányzik! –gondolta. Alig pár napja kerültek csak a folyamőrök az ő parancsnoksága alá, de máris úgy szerette őket, mint saját növendékeit, a híradósokat. Különösen ezt a szőke, folyton mosolygó fiatal fiút. – Melyik szobában vagytok? – A tizenhetesben – válaszolt a fiatal folyamőr. – Jó, rögtön megyek. Simon alezredes összeszedte feljegyzéseit, betette táskájába. Az eltelt egy hét alatt sajátos viszony alakult ki közte és harcosai között. Nem merev, előírásos fegyelem volt ez, hanem a közös harcban kialakult erős bajtársi kapcsolat. Simon öreg katona volt, tudta, hogy a rendkívüli idők mit követelnek meg a parancsnoktól. 24-én egy szakasz híradós tiszti iskolással vezényelték a Belügyminisztérium védelmére. Később folyamőr század is érkezett. Mint rangidős, ő lett a katonai egységek parancsnoka. Beosztottak hozzá határőröket is. Mit akarnak a gyerekek? – vetődött fel benne a gondolat.

A szobában tizenöt-húsz harcos szorongott. Matrózok, híradósok vegyesen. Mikor az alezredes belépett, felugrottak. Simon mosolyt erőltetett az arcára. Kezével intett, hogy üljenek le. Borka, a fiatal folyamőr széket tett középre. Simon leült. – Miért hívtak, elvtársak? – kérdezte még mindig mosolyogva, és végignézett a zavarban levő harcosokon. A fiúk hallgattak. Egymásra néztek. Látszott rajtuk, hogy mindegyik a másik megszólalására vár. – Kezdd el, Borka, te tudsz legjobban beszélni – szólalt meg végre az egyik híradós. – No, kezdd el, fiam! – biztatta őt Simon is. – Alezredes elvtárs – szólalt meg a matróz –, nem értünk egy sereg dolgot. Alezredes elvtárs olvasta a Magyar Honvéd mai számát? – Még nem! Hol van? – Tessék! – nyújtotta át Borka az újságot. A Magyar Honvéd I. évfolyam 1. száma volt. Simon szeme a dátumra siklott. Október 30. kedd. Akaratlanul is megkérdezte: – Honnan szereztétek? – Az éjszaka felderítésen voltam – felelte Borka. Egy hete, hogy itt vagyok – futott át Simon agyán. Mennyi minden történt egy hét alatt. Feje tetejére állt a világ. S én azt se tudom, mi lehet otthon az asszonnyal. Simon egy hete nem olvasott újságot. Csak elbeszélésekből tudta, hogy mi történik az épületen kívül. Meg a rádiót hallgatta, ha felment eligazításra, de ettől nem lett okosabb. Katona volt, azt a parancsot kapta, hogy egységével védje a Belügyminisztériumot. Ez elég volt neki. Feladatát eddig becsülettel megoldotta. Na de nézzük csak az újságot.

Szeme végigfutott a címeken, beleolvasott a hasábokba, s érezte, hogy a vér kifut az arcából. Mikor tegnap azt hallotta, hogy az utcán ávéhásokat akasztanak, nem hitte. Rémhír – könyvelte el magában. A kormány elrendelte az Államvédelmi Hatóság feloszlatását – súgta valaki a folyosón. – Á, marhaság – legyintett, és ment tovább. És most ott táncoltak előtte a betűk. Nem, itt nincs tévedés, olvasni még tud. „Az ÁVH megfélemlítésben tartotta a honvédséget is. A hadseregvezetés Forradalmi Katona Tanácsa elhatározta a még fegyverben levő ÁVH azonnali lefegyverzését.” Kik írták ezt alá?… Maga a honvédség vezetésének Forradalmi Katona Tanácsa. Jó lenne tudni, hogy kik a katonai tanács tagjai? Ki választotta meg őket? Őt senki sem kérdezte. Nem is tudott róla, hogy ilyesmi is létezik. Most már érti, hogy emberei miért nyugtalankodnak. Egy hétig együtt harcoltak, együtt védték a néphatalmat, és most fegyvertársaik ellen fogjanak fegyvert?… Szédületes, mi történik ebben az országban! Erőt vett magán. Ő parancsnok, harcosai ne lássák megdöbbenését. Rágyújtott, mint mindig, ha nehéz helyzetbe került. Nagy gondban volt. A Katona Tanács parancsa rá is vonatkozott. Néhány percig lázasan gondolkodott, kereste a kiutat, aztán csendesen megszólalt: – Értem, fiúk… szóval ez bánt benneteket? – Igen, alezredes elvtárs – bólintott komoran Borka. –Most nem tudjuk, hogy mi kik vagyunk: forradalmárok vagy ellenforradalmárok ? Az újság szerint mi is gyilkosok vagyunk, mert a szabadságharcosok ellen harcolunk! Szóval nem értjük… Az alezredes nyugodtan végighallgatta a folyamőr mondanivalóját, azután, mint akinek valami hirtelen eszébe jut, a fiúk felé fordult: – Fiúk! Többen vannak köztetek olyanok, akik régóta ismernek, többen, akik csak egy hete. Így van? – Így! – felelték a harcosok. – Forradalmi időket élünk, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Legyünk egymáshoz őszinték! Pár kérdést teszek fel, mielőtt a véleményemet elmondanám. Őszintén, szívből feleljetek! Rendben van? – Rendben, igen – hangzott a válasz. – Hány párttag van köztetek?

Négyen emelték fel a kezüket. – DISZ-tag? – hangzott tovább a kérdés. Tizenkét kéz emelkedett a levegőbe. – Most megfordítom a kérdést. Hányan vannak olyanok, akik sem a pártnak, sem a DISZ-nek nem tagjai? Öt fiú jelentkezett. Egy tiszti iskolás, két matróz és két határvadász. – Apátok se párttag? – Az enyém nem – mondta az egyik matróz. – Az én apám igen – válaszolta a tiszti iskolás. A többiek apja is párttag volt. – Fiúk – folytatta az alezredes –, én nem vagyok párttag. Ezt azoknak mondom, akik eddig nem tudták, és azért mondom, hogy tisztán lássátok egy pártonkívüli, öreg katona véleményét, akit nem köt a pártfegyelem, s aki csak azért maradt alezredes, csak azért nem léptették elő, mert egyesek nem tartották elég megbízhatónak. Lehet, hogy éppen azok, akik ezt a felhívást aláírták. A fiúk érdeklődéssel figyeltek. – Nem vagyok szónok, nem értek a szónoki fogásokhoz. Úgy beszélek veletek, mintha önmagammal beszélgetnék. Őszintén, tiszta szívből. Nem vagyok politikus, de becsületes embernek tartom magam. Végigéltem egy forradalmat és egy ellenforradalmat tizenkilencben, van némi élettapasztalatom. Úgy érzem, világosan látok. Fiúk, katona-becsületemre jelentem ki előttetek, itt, ebben az épületben, eddig igaz ügyet szolgáltunk, függetlenül attól, hogy ki mit mond vagy ír. Feleljetek nekem őszintén! Hányan voltatok itt, amikor az épületet megtámadták? Mintegy tizenöten emelték fel a kezüket. – Borka fiam!

– Parancs, alezredes elvtárs! – Mivel jöttél hozzám a támadás első félórája után? Borka lehajtotta a fejét: – Azt kérdeztem, miért nem kapunk tűzparancsot? Nagyon türelmetlen voltam, hisz akkorra már Kiss Bélát is agyonlőtték – felelte a fiú. – Van az ittlévő határőrök között olyan, aki a Rádió ostrománál jelen volt? Egy alacsony, fekete hajú, kun arcú gyerek emelte fel a kezét. – Ti lőttetek először? – kérdezte Simon. – Katonabecsületedre kérlek, őszintén válaszolj! – Nem, mikor mi, egypáran tíz óra után a Rádióhoz értünk, már lőtték a fiúkat. Akkor még nem volt szabad visszalőni. Pedig már több katonát agyonlőttek. Jóval éjfél után volt, talán már egy óra is lehetett, mikor megkaptuk a tűzparancsot – fejezte be a katona. – Fiúk, hisztek harcostársaitoknak? – Igen – hangzott egyszerre a felelet. – Most figyeljetek – folytatta az alezredes, és felemelte az újságot. – Nézzétek, itt van ez a cikk: „Kik azok az ávósok?” Egy F. T. kezdőbetűkkel jelzett egyén írta. Annyi bátorsága nem volt, hogy teljes nevét aláírja. De ahhoz volt bátorsága, hogy tömegmészárlást készítsen elő… Nézzük csak, mit ír, és döntsétek el ti, hogy mi a valóság… Az ajtón Mirkovics, Komor alezredes, Vas Béla és Erzsi lépett be, a vita ajtón kiszűrődő zsivaja csalta be őket a szobába. – Nem zavarjuk a megbeszélést? – kérdezte Komor. – Úgy látom, az van. – Nem – felelte Simon –, sőt éppen kapóra jöttetek… Esetleg megkérdem a fiúkat, hogy nekik nincs-e kifogásuk ellene, mert ez egy egészen furcsa megbeszélés.

– Nincs – felelték többen is, és helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek. – Na, folytassuk! Nézzük csak meg, hogy ez a forradalmár Anonymus mit is ír itt? – Simon fennhangon végigolvasta a cikket. – Jól megjegyeztétek? – Igen! – hangzott a válasz. – Most nézzük sorjában… azt írja: „Ők voltak azok, akik meggyilkolták, megsebesítették azokat a fiatalokat, október 23-án este, akik a Rádióhoz mentek, hogy ott az ifjúság jogos követeléseit az ország népével tudassák.” – Így volt, elvtárs? – fordult Simon ahhoz a határőrhöz, aki átélte a Rádió ostromát. – Hazugság! Nem vagyok, és nem vagyunk gyilkosok! – válaszolt hevesen a harcos. – „Ők voltak azok – olvasta tovább Simon –, akik csütörtökön a tüntetők közül megsebesült fiatalokra géppisztolyaikkal tüzeltek. Ők voltak azok, akik az első napon, kedden foglyul ejtett fiatalokat egy pincébe dobták, anélkül hogy őket elsősegélyben részesítették volna.” Borka fiam, így volt? – Nem! – válaszolt a fiú. – Az első szótól az utolsóig hazugság! Mikor a támadást visszavertük, a felkelőknek egy csomó sebesültjük volt. Az alezredes elvtárs vezetésével hordtuk be őket, miközben az orvlövészek állandóan tüzeltek ránk. Azonnal orvosi segélyt kaptak. – Nem is a pincébe vittük, hanem a második emeletre – szólt közbe egy híradós. – Pimasz hazugság! – Azt hiszem, ez a két példa – szólt Simon – elég. Még csak annyit, azokat az államvédelmistákat, akiket itt megismertetek, hazaárulóknak, gyilkosoknak tartjátok-e? Mert az újság ezt írja. Többen felkiáltottak: – Nem! – Rendes gyerekek! – A bátyám is ott szolgál!

– De most mi a teendő? – kérdezte az egyik tiszti iskolás. – Ezt tessék megmondani, alezredes elvtárs. Lényegében a kormány, Nagy Imre elvtársak jelentették be az ÁVH feloszlatását… Mi lesz, ha a honvédségi alakulatok megtámadják az épületet? – Fiúk, én csak egyet tudok: nem veszek részt az ÁVH lefegyverzésében! Még akkor sem, ha ezt a parancsot Nagy Imre adta ki! Aki ilyen parancsot kiad, az vagy tudatos áruló, vagy félrevezetett ember. Ez a szerv a mai napig védte a pártot. Nem tudom, mi van a Katona Tanács rendelete mögött. Nem látok tisztán… De egyet tudok. A párt nem dobhatja oda a tömeghangulatnak hűséges katonáit! Nekem ez az álláspontom! – fejezte be Simon alezredes. A harcosok gondokba merülve ültek. Igen, így elmondva egyszerű és világos a kérdés. De mi lesz, ha harcra kerül a sor? Ha megjelennek a tankok, és lőni kezdenek? A félrevezetett nép szemében mégiscsak mi vagyunk a gyilkosok – gondolkodott Borka. – És mi a kommunisták, az egyszerű kommunisták véleménye erről a kérdésről, azt is jó lenne tudni… – Elvtársak – törte meg a csöndet Komor alezredes –, engedjék meg, hogy egypár szót én is szóljak! A kérdés bonyolult. És az teszi bonyolulttá, hogy az ÁVH egyes tagjai tényleg követtek el hibákat. Hibákat? Talán túl enyhén fejeztem ki magamat. Nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy bűnöket. Erről beszélni kell! És most, ezekben a nehéz órákban kell beszélni, amikor egy ország felcsigázott, és állítom, hogy mesterségesen felcsigázott pogrom-hangulatának középpontjába az ÁVH-kérdést dobták be mint kulcskérdést. Azt is elmondhatom, hogy elsőnek az írók Szövetsége adta ki a jelszót: „Oszlassátok fel a gyilkos ÁVH-t!” Azt tudják, hogy az Államvédelmi Hatóság a párt irányítása alatt állt. Ha egyszerű tagjai hibáztak: a párttal együtt hibáztak. – Ezt nem értem, nem elég világos – szólt közbe az egyik tiszti iskolás. – Mindjárt megmagyarázom. Vegyünk egy gyárigazgatót. A minisztérium utasítást ad a normarendezésre. Az igazgatónak végre kell hajtania. Egy fél év múlva kiderül, hogy az utasítás helytelen volt. Ki a felelős? Az igazgató vagy a minisztérium? – A minisztérium – felelte a katona.

– Na látja, pontosan ez történt itt is. Egyes vezetők a párt nevében adták ki parancsaikat, és azt végre kellett hajtani. A tömeg mindig a végrehajtót látja, és a végrehajtóra haragszik. Az előbbi esetben a gyárigazgatóra, az utóbbi esetben pedig az államvédelmistákra. Sem a gyárigazgató, sem az államvédelmista a parancs teljesítésekor nem magyarázkodhatott, hogy kérem, rám ne haragudjanak, én nem értek egyet az utasítással. Az is igaz, hogy a legtöbb esetben egyet is értett vele. Hitt abban, amit csinált. A párt katonája volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az államvédelem csupa szentekből állott. Nem! Voltak tagjai között karrieristák, gyenge jellemű, gyenge erkölcsű emberek is, akik visszaéltek a hatalommal, és valóban követtek el törvénytelenségeket. Tudják jól, hogy Péter Gábort és társait még ötvenháromban letartóztatták, éppen bűnös tevékenységük miatt. Igaz, hogy a hatóságnál van gőg és avantgardizmus? Igaz, elvtársak! De ötvenháromban a párt erélyes kézzel megkezdte a hatóság megtisztítását. Felülvizsgáltak minden egyes személyt, s aki nem volt megfelelő, más munkára küldték. – Ha ez így van, akkor az írószövetség miért vette be mégis követelései közé az államvédelem feloszlatását? – vetette közbe az egyik folyamőr. Komor arcán mosoly vibrált. – Már vártam ezt a kérdést. Vártam, mert mi is erről beszéltünk az előbb. Igaz, Vas elvtárs? – Igaz – felelte Béla. – Mondja csak el – biztatta őt Komor. Vas Béla beszélni kezdett: – Bizony nagyon furcsa következtetésre jutottunk. Fiúk, én nem vagyok államvédelmista. Üzemi dolgozó vagyok. Az én véleményem, úgy gondolom, a legtöbb kommunista munkás véleményével megegyezik. A katonák érdeklődve hallgatták a fekete hajú, csillogó szemű fiatalembert. – Azt hiszem – folytatta Béla –, hogy azok az írók, akik ezt a követelést megfogalmazták, nem kommunisták. Kommunista író ilyen követelést nem írhat alá, különösen ilyen időben, amikor a lét és nemlét kérdéséről van szó.

– De ha ők is a tömeghangulat uszályába kerültek? Ha úgy gondolják, hogy jót csinálnak? – szólt közbe az egyik értelmes híradós. – Nézze, elvtárs, én olvastam Déry egy-két regényét. Nehéz elhinni róla, hogy nem kommunista. Arról nem is beszélek, hogy a legjobb írók egyike. – Lehet, hogy jó szándék vezette – felelte Béla. – Egy cselekedet helyességét vagy helytelenségét azonban sohasem a szándék, hanem az eredmény dönti el. Senki nem mondja, hogy Déry nem kiváló író. Ez nem változtat a lényegen. Az íróknak mindig a tömeg előtt kell járniok, és nem befolyásolhatja őket a tömeg hangulata. Ezt különben ők maguk hirdetik. – Elvtársak – szólt közbe Erzsi –, maguk nem találják megdöbbentőnek, hogy az írók egy része ugyanazt követeli, amit a Szabad Európa? Én nem állítom azt, hogy ezek az írók árulók, én nem merek ilyet mondani. Egyszerűen nem értem a viselkedésüket. Nem értem, miért mondják ugyanazt, amit a Nyugat? – Mert a felszínen akarnak maradni – vágott közbe dühösen Mirkovics. – Karrieristák. Ennyi az egész. Amíg Sztálin élt, amíg Rákositól függött a Kossuth-díj, egymással versengve odáztak és cikkeztek Sztálinról és Rákosiról. Most meg ők azok, akik kígyót-békát kiabálnak. Így akarják jóvátenni korábbi tévedéseiket, és nem gondolnak arra, hogy közben ártatlan emberek halálát idézik elő. Én az egész társaságot úgy, ahogy van, börtönbe vágnám. Már csak azért is, mert én hittem nekik. A börtönben az ő verseik tartották bennem a lelket. Emlékszem, mikor a zárkában elszavaltam Zelk Zoltán egyik versét, A hűség és hála éneké-t. A fasiszták röhögtek rajtam, gúnyoltak, nemcsak engem, hanem Zelket is. Hogy védtem őt, a becsületét, a művészetét… Emlékszel, Komor elvtárs? – Emlékszem – bólogatott az alezredes. – Még meg is fenyegettek, hogy Zelkkel egy lámpavasra akasztanak. – Lehet, hogy ez a magyarázat – mondta váratlanul Borka. – Micsoda? – fordul felé meglepődve Komor. – Hát az, hogy Zelk nem akar a lámpavason lógni, ezért jár a kedvükben. – Könnyen lehet – ismerte el Simon –, de eltértünk a tárgytól. Szeretném tudni, hogy az elvtársak most már világosabban látnak-e?

Hosszú ideig csönd volt, végül Borka szólalt meg. Akadozva, nehezen beszélt. – Alezredes elvtárs. Csak a magam személyében beszélhetek. Az, amit elmondtak, világos. Én azt is tudom, hogy csak alezredes elvtárs parancsait fogom teljesíteni. – Mi is – kiáltottak közbe egypáran. – De – folytatta a fiatal katona – mi lesz, ha honvédségi egységek megtámadják az épületet? – Védekezünk az utolsó golyóig! – kiáltotta Mirkovics. – És én saját bajtársaimra lőjek? Arra a kiskatonára, akinek fogalma sincs, hogy mi történik, aki csak parancsot teljesít? Ha tudnám, hogy ellenség, minden gondolkodás nélkül meghúznám a ravaszt… – Aki minket megtámad, ellenség – heveskedett Mirkovics. – Nem ilyen egyszerű a kérdés – vitatkozott Borka. – Az csak véletlen, hogy minket ide vezényeltek. De történhetett volna másképpen is. Ott nem látnék ilyen világosan, és akkor én is „ellenség” lennék? Akkor engem is agyon kellene lőni? – Igaza van az elvtársnak – szólalt meg elgondolkozva Erzsi. – Ha csapattestétől megszökne, és a felkelők közé állna, akkor… – egy pillanatra elhallgatott, érezte, hogy zavarban van. Most ítéletet kell mondania, ítéletet arról a katonáról, aki szökevény, ki kell mondania a szót, amit nem akar, nem tud kimondani. – Akkor – kezdte el újra –, talán akkor ellenség… – Mi az, hogy talán – fordult a lány felé Mirkovics. – Mert még az sem biztos, hogy tudatos ellenség, lehet, hogy félrevezetett fiatal – sietett a lány segítségére Béla, és ránézett Erzsire. A lány lehajtotta fejét, gondolataiba merült. – Akkor a legjobb lesz, ha már most letesszük a fegyvert – tört ki elkeseredetten Mirkovics. – Ilyen gondolkodással jobb, ha nem folytatjuk a harcot. Elvtársak! Ez nem filozófiai óra. Nem látják, miről van szó? Élet-halál forog itt kockán… Minden… Ha legyűrnek a felkelők, vége a proletárdiktatúrának. Maguk ezt nem

látják? Nem lehet így vitatkozni, hogy talán ellenség, talán nem, miközben a puskacső ránk mered. Lőni kell, mert különben ők lőnek! Lehet, hogy ártatlanok halnak meg. De az élet kegyetlen. – Elvtársak – szólt keményen Komor –, ne vitatkozzunk! Mirkovics elvtársnak igaza van. Harcolni fogunk, ha rákényszerítenek. Ezzel biztosan egyetért Erzsi is meg Vas elvtárs is. Lefegyverezni nem hagyjuk magunkat! Mi nem a vagyonunkat védjük, hanem a rendszert. És én biztos vagyok abban, hogy a párt nem dobja oda katonáit a feldühödött tömegnek. Igaz, fiúk? – fordult a katonák felé. – Igaz – felelték a katonák, de hangjukat már nem fűtötte át a lelkesedés. Komolyan, súlyos gondokkal terhelten széledtek szét az épületben.

8.

László végleg megnyugodott. Az új fejlemények őt igazolták. Nem katonaszökevény tehát és nem ellenforradalmár. A 28-án megjelent kormánynyilatkozat világosan és félreérthetetlenül szabadságharcosnak nyilvánította őt is. Egyetértett azzal is, hogy tovább kell építeni a szocializmust. Faragó a Corvin-köziek összekötőjének jelölte ki. Több tárgyaláson vett részt. Néha felmerült benne, hogy meglátogatja Józsi bácsit, de annyira el volt foglalva a megbeszélésekkel s az új szervezési feladatokkal, hogy a szándék csak szándék maradt. Tegnap óta más is foglalkoztatta. A kórház részére tejet hoztak Szolnokról, összetalálkozott egy falubeli ismerősével. Nagyon megörültek egymásnak, majdnem kiszorították egymásból a lelket. Nem volt se vége, se hossza a beszélgetésnek. Csak akkor gerjedt éktelen haragra, amikor a földitől megtudta, hogy Moravetz párttitkár még mindig a helyén van, és a faluban nem történt semmi. – Moravetz, az a bitang, és a nép tűri? – Pontosan nem tudom, mert én is csak hallottam. – Ide figyelj, komám! – szólt László. – Ha hazamész, mondd meg annak a csibésznek, ne várja meg, hogy én zavarjam ki a faluból! Vegye a motyóját, és tűnjön el… Ez a beszélgetés többször eszébe jutott, és azóta gyakran játszadozott a hazamenés gondolatával. Most már nyugodtabban mehet. Ő is egyike azoknak a hősöknek, akik a szabadságot kivívták. Csak akkor lett szomorú, amikor Erzsire gondolt. Már a Rádióhoz is adott be üzenetet, de semmi választ nem kapott. A DISZ-központban, Erzsi munkahelyén nem tudtak semmit sem róla. Azoknál a barátnőinél, akiket ismert, szintén kerestette. Tegnap az egyik fiúval végigjáratta a kórházakat is, hátha megsebesült valahol. Ahhoz már nem volt bátorsága, hogy az elesettek névsorát is megnézze. Még rágondolni is rémes… Szenvedett Erzsi miatt. Ezekben a veszélyes napokban döbbent rá igazán, hogy milyen mélyen szereti a

lányt. S amikor elfogta a lány utáni vágy, az italhoz menekült. Olcsó ma az élet – gondolta ilyenkor –, hátha végez velem is egy ávéhás orvlövész, mint Pislogóval, és soha többé nem látom Erzsit… És ivott, ivott. Ha a bor kicsit a fejébe szállt, bátor és bizakodó lett, olyan világos volt minden, olyan szép, kecsegtető a jövő, mint a napsugaras hajnal. Ilyenkor nem zavarta semmi, s nem furcsállotta Faragó és Csatay különös intézkedéseit. Most a nemzetőrség névsorának összeállításán dolgozott. Éppen az utolsó neveket írta fel a listára. Mindjárt jön Faragó, és mennek a megbeszélésre. Igazolványokat kapnak, és hivatalosan is nemzetőrök lesznek. Ahogy a névsort nézte, akaratlanul is eszébe jutott Doktor. Megpróbált visszaemlékezni arra az éjszakai beszélgetésre, amely utoljára köztük lezajlott, de sehogy se ment. Feje még most is zúgott, gyomra is zuborgott. Valamin összevesztek, azt tudja, de hogy min, arra már nem emlékszik. Doktor eltűnt. Pedig jó fiú volt, csak egy kicsit bolondos, gondolta. Még a kabátját is itthagyta… Nem jól érezte magát. Felmegyek Annához, kérek valami fájdalomcsillapítót – gondolta, és megindult az emeletre az ápolónő szobája felé. Az éjjel részegen összemelegedett a csinos fiatal lánnyal. Hajnalfelé megpróbálta felvinni valamelyik üres szobába, de a lány akadékoskodott. Hátha most sikerül – villant az eszébe. Anna olyan, mint egy kis töltött galamb. Végigsietett az üres folyosón. Korán reggel volt, a felkelők még az alagsorban heverésztek, az ápolók is pihentek még. Aludt volna ő is, de a kimutatást okvetlenül meg kellett csinálnia. Lesz még elég idő az alvásra. Ha végleg győztek. Az éjjel Faragó megígérte, hogy főhadnagyi rendfokozatot javasol neki. Nemzetőr főhadnagy. Török László nemzetőr főhadnagy. Nem is hangzik rosszul. Ha másra nem, de erre jó volt ez a forradalom. Főhadnagy lesz. Érdemes volt harcolni. Anna szobájából halk kuncogás szűrődött ki. László óvatosan megállt. Fülét az ajtóra tapasztotta. Arca piros volt a dühtől. A szende galamb – gondolta. Az éjjel úgy kényeskedett, mint egy zárdaszűz, a vőlegényére hivatkozott, most meg nyilvánosházat rendez a szobájában. – Na, Lajoska! – hallotta Anna doromboló hangját. Csak nem Nyiri Lajos van bent?! Ő, az erős, jóképű férfi nem kellett, de annak a vézna kis féregnek odaadja magát? Nem volt féltékeny, csak az erős férfiak hiúsága lázadozott szívében. Nyiri Lajos? Majd ellátja ő a baját annak a nyápic kölyöknek.

Régebben Erzsi körül is legyeskedett. Igaz, gyerekkori ismerősök, de egy időben udvarolni akart neki. „Te azért vagy dühös Lajosra – szokta mondani Erzsi –, mert nem akarod elismerni, hogy okosabb, műveltebb nálad.” Egy ideig töprengett, hogy mit csináljon, de már annyira megkívánta a lányt, hogy nem akart tágítani. Kopogott. – Tessék – kiáltotta Anna. Még be sem zárják az ajtót – villant át László agyán. Benyitott, Anna ott feküdt a paplan alatt, Nyiri Lajos meg jegyezgetett a kórlapokra. – Jó reggelt – köszönt László, és maga sem tudta, miért, jókedvre derült. – Szervusz, Lajos – nyújtotta kezét a lányosan karcsú fiúnak. – Szervusz – mondta Lajos. – Egy pillanat, és azonnal készen vagyok. Annuska helyett kihordom az orvosságokat – magyarázta Lászlónak. – Rosszul érzi magát. – Zúg a fejem – mosolygott a lány. László nézte az egészséges, telt keblű lányt, és nagyon szépnek, nagyon kívánatosnak találta. – Csak ne zavartasd magad – felelte, és nyelt egyet. – Szóval, Annácska, a huszonegyesnek csak legatint, ugye? – Igen… – Akkor készen is vagyunk… Viszontlátásra – búcsúzott a fiú. Mikor Lajos becsukta az ajtót, a lány zavart nevetéssel mérte végig a szőke, göndör hajú fiút. Le kell rohannom őt – gondolta László. Fogta az egyik széket, odavitte az ágy mellé és leült. Komolyan nézett a lányra. – Mi újság van, Laci? – kérdezte a lány, csak hogy valamivel megtörje a kínos csendet. László nem szólt. Mereven nézte a lány csinos arcát.

– Anna – szólalt meg kis idő múlva halkan. Tudta, hogy játszik. De a lányok buták és hiúk. Nem szeretik, ha őszintén beszélnek velük. Hízelegni, udvarolni kell nekik. – Anna – ismételte, és nem vette le szemét a lányról. – Ne ijesztgessen, Laci. – Anna, beszélnem kell magával. – Beszéljen. Hallgatom. – Annácska, maga az éjjel elvette az eszemet. Azóta nem térek magamhoz. – Sokat ivott – nevetett a lány. – Nem, Anna. Ne gondolja. Ittam, mert maga szívtelen és kegyetlen volt hozzám. – Ugyan, Laci, miért beszél ilyeneket. – Igen, Anna, maga nem is tudja, hogy mit jelent nekem. – Most szédíteni akar, ugye? Azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint a pesti lányok… – Nem, Anna, maga nem olyan. Ha olyan lenne, nem lennék itt. Maga okos és szép. Az éjjel azt mondta, hogy tetszem magának. A lány nem felelt. Az éjjel ő is ivott. Akkor bátor volt, akkor meg merte mondani. De most józan. Szégyelli magát. Bár menne el ez a fiú. Ha tovább néz így rá azzal az égszínű szemével, vége, nem tud ellenállni. Távolról hallotta László szenvedélyes szavait. Milyen őszinte, mennyire más, mint a többi fiú. – Anna. Olyan rövid az élet – lihegte László. – Ki tudja, mit hoz a holnap. Talán elpusztulunk. Én is, maga is. És még nem is éltünk. – Igen… – súgta Anna – még nem is éltünk… – Látja, Annácska, én őszintén beszélek. Nem ígérek házasságot, nagy, szenvedélyes szerelmet, talán nem is vagyok szerelmes magába, talán csak a

teste az, ami vonz – nem tudom. Csak egyet tudok. Kívánlak, Anna, érted, kívánlak, és tudom, hogy te sem szeretsz, de kívánsz. Ne is tagadd. Látom a szemedből… az hív, az csábít, hiába csukod be, átizzik szemhéjadon a fénye… Anna lehunyta szemét. Teste átforrósodott. Mind közelebb érezte a fiú lázas leheletét. – Zárd be az ajtót – lihegte alig hallhatóan. Mikor László visszatért szobájába, már ott találta Faragót. – Elkészítetted a listát? – kérdezte a százados. – Igen – felelte László, s elővette a fiókból. – Akkor induljunk!

*

A megbeszélés viharos volt. Érvek, ellenérvek csaptak össze. Lászlót büszkeség töltötte el, hogy ilyen sorsdöntő történelmi tárgyalás részvevője lehet. A jelenlevőket nem ismerte még, nevükkel sem találkozott ezelőtt, de tisztelettel nézett fel rájuk, mert íme, ezek azok a hősök, akik felvették a harcot a világ egyik legnagyobb hatalma ellen, és arra kényszerítették, hogy vonja ki csapatait a fővárosból. Itt vannak a különböző fegyveres csoportok megbízottai, és itt van ő is, Török László honvéd, páncélos közkatona, komoly politikusok és tisztek társaságában. És most döntenek az ország sorsa felől. László megszámolta a jelenlevőket. Tízen voltak. Egy magas, katonás mozgású, civil ruhás fiatalember ismertette a kormánnyal kötött fegyverszüneti megállapodást, a közös karhatalmi egységek felállításának tervét. Csatay ott ült a fiatalember mellett. Többen kifejtették, hogy nem bíznak a kormányban, mert annak jelenlegi összetétele nem megfelelő. Sok benne a kommunista miniszter, és ezt nem fogadják el. Követelték, hogy a szabadságharcosok megbízottai is kapjanak

helyet a kabinetben, és a kommunista miniszterek mondjanak le. Egy fiatal egyetemista azt javasolta, hogy ez az értekezlet szavazzon bizalmat a kormánynak, mert az újabb és újabb követelések lehetetlenné teszik működését. Faragó dühösen nézett Csatayra, mintha azt kérdezné, mit keres itt ez a kölyök? Majd szót kért. – Bajtársak! Véleményem szerint a kormány részéről a tűzszünet taktika. Elképzelhető-e, hogy egy olyan kormány, amelyben huszonegy kommunista miniszter van, valóban ki akarja küldeni a szovjet csapatokat? Valóban fel akarja oszlatni az Államvédelmi Hatóságot? Aki akarja, higgye el! Hát nem ugyanezek az emberek vezettek bennünket orrunknál fogva évekig? Vereséget szenvedtek, idő kell nekik. Idő, hogy ellentámadásba menjenek át, hogy felrendeljék a vidéki hadtesteket, és szétverjenek bennünket. Maguk azt gondolják, hogy minden vidéki alakulat követi a Katona Tanácsot? Balga hiedelem. Azonnal ultimátumot kell küldeni a kormánynak, hogy a belügyi és honvédelmi tárcát a szabadságharcosok kapják meg. Mi is megtanultunk politizálni a tizenkét év alatt. Ami pedig a gyilkosokat, az ávéhásokat illeti, azt hiszem, nagyon melléfogunk. Csak nem bízzuk kecskére a káposztát? Ki az, aki Münnichről, az öreg bolsi spanyolosról elhiszi, hogy maga fogja barátait lefegyverezni! Ez még tréfának is rossz. Bízzák ezt a munkát miránk. A pártközpont épületét, ahol Münnichék tárgyaltak, ávéhások védték ellenünk. Elképzelhető, hogy most Münnichék fogják őrizetbe venni őket? Tegye fel a kezét, aki ezt a badarságot elhiszi. – Egy kéz sem emelkedett fel. – Na látják, bajtársak. Azt hiszem, nem kell itt sokat vitatkozni, kezdjük el a munkát. Van egy közmondás – igaz, hogy orosz, de jó. Most az egyszer elfogadjuk. – Aki sokat beszél, elbeszéli a hasznot. Tehát ne beszéljünk sokat, hanem munkára fel! Taps, éljenzés fogadta Faragó beszédét. Érveivel még az ingadozókat is meggyőzte. Aztán megbeszélték a részleteket. Megállapodtak az új követelés szövegében, a kormányhoz menő küldöttség összeállításában, és az ávéhások összeszedésében. Arra is határozatot hoztak, hogy minden bizalmas iratot meg kell őrizni. – Fontos – mondotta a beszámolót tartó fiatal férfi –, hogy különösen az ÁVH iratai ne semmisüljenek meg. Nagyon sok meglepetés kerülhet napvilágra. Bennünket érdekel, hogy egyes illegális vonalaink kiknek az árulása révén buktak le. Mert árulókra nincs szükségünk. A győzelem után nagyon sok hős lesz. Vigyáznunk kell. Elképzelhetetlen, hogy az államvédelem árulók nélkül olyan eredményes munkát végezhetett volna éveken keresztül, mint amilyet

végzett. Hajnalban látogatást tett a főhadiszálláson az egyik nyugati nagyhatalom katonai attaséja. Nagyon sokat beszélgettünk, részletes tanácsokat is adott. És igaza volt, amikor erre a szempontra felhívta figyelmünket. Lászlót valahogy mellbe ütötték ezek a szavak, de nem ért rá tovább gondolkodni, mert az ajtón egy széles vállú, markáns arcú férfi lépett be. Fejét megbiccentette, végignézett a jelenlevőkön. Mikor tekintete Faragóra siklott, arcán enyhe mosoly futott végig, azután újra merevvé, kiismerhetetlenné, lárvaszerűvé vált. Faragó alig észrevehetően gúnyos fintort vágott. Minek így színészkedni, gondolta, istenem, mi lesz itt később, ha Béla már most vezéri pózokat vesz fel. – Mindent megbeszéltek? – kérdezte a férfi. – Igen – válaszolta a szemüveges, és tisztelettel nézett a kérdezőre. – Bajtársak! – szólalt meg az ismeretlen. – A terveket módosítani kell. Percekkel ezelőtt jelentették felderítőim, hogy a szektás, bolsevista erők fegyveres támadásra készülnek forradalmunk ellen. Csodálkozás moraja futott végig a szobán. – Megtudtuk – folytatta a férfi –, hogy a Köztársaság téri pártházban van a szervezkedés központja. Az éjszaka folyamán komoly erőket vontak össze, államvédelmi tiszteket és katonákat. Az ávéhás tisztek honvédegyenruhába öltöztek. A pártház alatt levő föld alatti kazamatákban elfogott szabadságharcosokat sanyargatnak. A kerületi pártbizottságokkal a szervezkedés központja összeköttetést tart fenn, és a délelőtt folyamán kommunista munkásmilíciákat akarnak felvonultatni. Azt kérdezem önöktől, tűrhetjük-e, hogy hátba támadjanak bennünket a tűzszünet leple alatt? – Nem! – kiáltott közbe Csatay. – Erről van szó, bajtársak! Szét kell zúzni az összeesküvőket, és elrettentő példát kell statuálni a forradalom ellenségeinek. – Mi a feladat? – kérdezte a szemüveges. – Általános támadást kell indítani a Köztársaság téri és a kerületi pártházak ellen. Ezzel egy időben a gyárakon belül is zavart kell kelteni, hogy az erőket

lekössük… Világos? – Világos – zúgták a jelenlevők. – Akkor, uraim, fáradjanak be hozzám, ahol ismertetem a részletes terveket. László tágra nyílt szemmel, kábultan hallgatott. – Hát még nincs vége? Újból fellángol a harc? Mit akarnak ezek a szektások? A jelenlevők sorban elindultak. Faragó és László maradtak utoljára. Faragó mosolygott. Bajuszát pödörgette. – Még egymáshoz sem vagyunk őszinték! Úgy hazudunk egymásnak, mint az örmény kereskedők. Föld alatti kazamaták?! Na, mindegy! A többiek hisznek. És ez a fontos. – Átfogta a még mindig csodálkozó fiú vállát. – Na, gyerünk, öregem, mert lemaradunk.

*

Kilenc óra lehetett, mire visszaértek a parancsnokságra. Idejük sem volt a gondolkodásra, azonnal cselekedni kellett. A feladatokat ismerték, az embereket kellett mozgósítani. Csatay futárt küldött Hegedüshöz, és a felkelőket a Köztársaság térre irányította. Faragó gúnyos mosollyal szemlélte a volt képviselő sürgölődését. Lám, gondolta, Csataynak is halványan pislog a csillaga. Megbízói szép csendesen félreállítják őt, most már nincs szükség rá. Másokat futtatnak. Király Béla alkalmasabb személy a vezető szerepének betöltésére. – Ádám – fordult feléje Csatay –, te is jössz? – Nem – felelte a százados. – Más, fontosabb dolgom van. Az embereim azonban ott lesznek. Sajnos, van egy találkám, amit már nem mondhatok le. – Kivel ? – kérdezte Csatay. – Gondolhatod – mondta titokzatosan Faragó.

– Értem – mosolygott a volt képviselő. Aztán László felé fordult: – Te vezeted az egységet? – Nem. László a tervek szerint a gyárba megy, hogy a kommunistákat lekösse – felelte a fiú helyett Faragó. – Tőlem még négyen mennek ki az üzemekbe. Azt hiszem, indulni kell, mert rohan az idő. – Akkor én máris megyek – mondta Csatay. – Sok szerencsét, Károly bátyám. Szerintem nem fontos, hogy te is ott légy. Bízd a dolgot a fiatalokra – tanácsolta a százados. – Majd meglátom – felelte Csatay és távozott. – Na, főhadnagy úr, hogy érzi magát? – nevetett Lászlóra Faragó. – Még mindig kábult vagyok a hallottaktól – ismerte be őszintén László. – Így van ez. A harcoknak még nincs vége. Nagyon aggasztó, hogy a munkások zívak. – Mert nem látnak tisztán – mondja a fiú. – Ezért fontos, hogy felvilágosítsuk őket. Légüres tér nincs, de nem is lehet. Vagy a bolsik befolyása alá kerülnek, vagy pedig a forradalmi erők mellé állnak. Ezért kell most neked és a többi értelmes embernek az üzembe mennie. A harc, fiam, nem mindig az utcán dől el. – Majd beszélek velük, ismerem én a munkásokat – dicsekedett a fiú –, bízd csak rám őket. – Rád bízom, fiam. Meg kell nekik magyarázni, hogy vagy Nagy Imre, vagy újból Rákosi. Vagy szabadság, nyugodt, boldog élet, vagy újból önkényuralom. – Értem – felelte László. – A Humbert elviszem. – Vidd csak, fiam, de azért óvatos légy.

*

Faragó egyedül maradt. Gondolataiba mélyedve játszadozott ceruzájával. Nyugtalanság gyötörte. Az elmúlt napok eseményei bizonyos mértékig keresztülhúzták számításait. Legjobban Pislogó elvesztését sajnálta. Nem azért, mintha különösen kedvelte volna a kasszafúrót, hanem azért, mert tervei voltak vele. Faragó nem hitt a felkelés sikerében. Az sem kápráztatta el őt, hogy a hatalom átmenetileg a kezükbe csúszott. A szocialista tábor nem adhatja fel Magyarországot – gondolta. – Ennek a felismeréséhez még bölcs politikusnak sem kell lennie. A felkelés csak akkor győzhet, ha a nyugatiak háborút robbantanak ki. Vajon meg merik-e tenni? Tehát fel kell mind a két eshetőségre készülni. A győzelemre és a bukásra is. De bármelyik következik is be, pillanatnyilag nagy bajban van. Legjobb lenne nyugatra szökni. Valahová, talán Dél-Amerikába. Ehhez kellett volna Pislogó. A fiú megszerezte volna az új élet megkezdéséhez szükséges „alapot”. Mindegy. Ha meglenne az anyagi alap, most, ezekben a napokban úgysem távozhatna. Megkérdeznék tőle, hogy miért szökött ki a szabadság kivívásának napján? Mit felelne erre? Itthon maradni viszont veszélyes. Az a halált jelentheti. Behunyta a szemét. Képek jelentek meg előtte. Elevenen, lüktetően. Marion hozta őt össze Mr. Traezennel, mikor hazajött a hadifogságból, kimerült, fáradt volt akkor, és örült a szabad életnek. Csak kerülni a politizálást, és kerülni minden régi társaságot! – ezzel az elhatározással szállt ki a vonatból, és egy hét múlva már Marionnál aludt. Az asszony valamikor, még a háború alatt lett a szeretője. Talán el is vette volna feleségül, ha nem hazudik neki. Hazudott. Marion nem lett a felesége, csak a szeretője. Ő a frontra került, a lány pedig férjhez ment egy ügyvédhez. Az ura disszidált. Mikor a Váci utcában találkoztak, nagyon megörültek egymásnak. Ő akkor nem volt válogatós, és Marion észbontóan szép volt, alig harmincéves… Lehet, hogy csak neki tűnt olyan szépnek. Az asszonynak nem volt senkije. Így kezdődött. Mr. Traezent azért érdekelte Faragó, mert akkor éppen az oroszországi hadifogolytáborokról gyűjtött adatokat. Nem akart kötélnek állni, de Marion annyit könyörgött, hogy a kedvéért mégis megtette. Viszont ő sem Szent István napján jött Pestre, a csendőrnyomozóknál szolgált, értette a szakmát, vigyázott magára. Régen túllát ő már a hazafias szólamokon, azt nézte, hogy mit kap, és vigyázott arra, hogy mit ad. Nagyon jól tudta, hogy Mr. Traezenék sem

szentimentális angyalok. Nem az ő meséi kellenek, hanem az, amit elbeszéléseiből saját céljaikra felhasználhatnak. Éppen ez a felhasználás izgatta őt. Mert, ha mondjuk, valamelyik amerikai lapban egy cikk jelenik meg a II/15. láger életéről, vagy annak a gyárnak helyzetéről, ahol ő dolgozott, könnyen maga alatt vágja a fát. Az illetékeseknek nem került sok fáradságukba kinyomozni, hogy ki és mikor szabadult az említett táborból, és kikkel áll most kapcsolatban. Ezért ő mesélt a szó legszorosabb értelmében. Olyan élményeket mondott el, amiket más élt át, olyan üzemekről beszélt, amiket más látott, és olyan lágerről tartott előadást, ahol sohasem járt. De jártak mások, akik viszont neki beszélték el élményeiket. Az amerikaiaknak csemege kellett. Ő adott, és mindketten jól jártak. Neki állandóan volt pénze, és hozzászokott, hogy van. A baj ott kezdődött, amikor Mr. Traezent nem érdekelték többé az oroszországi hadifogolytábor-mesék, hanem információkat kért a honvédségről és egyéb szervekről. Ez már kényesebb kérdés volt. Ha nem vitt elég érdekes anyagot, Mr. Traezen tárcája csukva maradt. Ez pedig az ő megszokott életmódját borította fel. Azt jelentette, hogy le kell mondania mindennapi konyakjáról, és esetleg, hogy le kell mondania Borbála testéről is, márpedig a húszéves Borbáláról nem mondott volna le. Szerette-e? Ezen nem gondolkozott. Kellett neki a fiatal lány. Hiányzott volna az életéből valami. Ezért kezdte meg a hálózat kiépítését. Értett hozzá, mert szakember volt… Kiket szervezett be? Ha most visszagondol, még mindig elmosolyodik. Mennyi hülye van ebben az országban, édes istenem. Budapesten milliomos lehet az ember mások hülyeségéből. Elmondott kéthárom kommunistaellenes frázist, ráijesztett egy-két emberre, és már voltak ügynökei. Régi, háború előtti „kapcsolatait” sem hanyagolta el. Voltak besúgói, akik közül nem egy szép karriert futott be, és ez most jól jött neki. Annyira okos azonban ő is volt, hogy ügynökeit anyagiak tekintetében nem kényeztette el. Azért valamit nekik is juttatott abból az összegből, amit Mr. Traezentől havonta rendszeresen felvett. Azt azonban még ma sem érti, hogy ötven tavaszán miért bukott le. Azóta is izgatja. Arra mérget mert volna venni, hogy az amerikaiak hibájából, mert egyedül csak ő bukott le. S amikor ott állt Hidvégi őrnagy előtt, megint csak józanul gondolkozott: – Nézze, őrnagy úr, régi motoros vagyok a szakmában. Két eset lehetséges… – Micsoda? – kérdezte nevetve Hidvégi.

– Vagy az, hogy megjátszom a hazafit és elpusztulok… – Vagy? – …vagy megpróbálok egyezkedni. – Miért pusztulna el? – faggatta őt az őrnagy. – Egyszerű! Ellenem – amint látom – annyi adatuk van, ami elég a kötélhez. Ha tagadok, nem lesz enyhítő körülmény a számomra, én pedig még szeretnék élni. – Tehát? – Tehát kössünk üzletet… – Hát kössünk – felelte az őrnagy –, mik a feltételei? – Én elmondok magának mindent, maga pedig, őrnagy úr, garantálja a jó bánásmódot és lehetőleg a minimális büntetést. Az őrnagy nevetett. – Nagy realista maga, Faragó. De én nem szólhatok bele az ítéletbe, ez a bíróság dolga. A jó bánásmódot megígérem. És vallomást tett. Vallomása nyomán közel harminc ügynöke bukott le, és ő életben maradt. Azzal vigasztalta magát, hogy mindenki így tett volna az ő helyében. A börtönben találkozott volt megbízottaival. Mindegyik azt kutatta, hogy miként bukott le a vonal. Keresték, kutatták, ki volt az áruló. Egymásra gyanakodtak, őrá nem. Aztán rájött még valamire. Azt a rabot tisztelték legjobban, aki a legnagyobbat tudta hazudni. Hát ő is hazudott. Olyan meggyőzően mesélte el „kínzásának” történetét, hogy még az őrök is csóválták a fejüket. Lett is tekintélye, de még milyen nagy! „Az ÁVH irattárára vigyázni kell!” – valami ilyesmit mondott a reggeli megbeszélésen a szónok – fűzte tovább gondolatait. Ez világos. Megtalálják a vallomásokat, és végem. Vagy megtalálják Hidvégit, és ő elmond mindent. Mire hivatkozzam? Kellemetlen ügy! Márpedig az ÁVH-t lefegyverzik. Az is lehet

azonban, hogy Hidvégi meghalt a harcok alatt. Lehet, de nem biztos. Ha meghalt is, a nyilvántartás megmaradt. Ismerem. Nálunk is így volt az alosztálynál. Meg kell tudnom, hogy hol van a nyilvántartási anyagom. Fel kell tehát keresnem Hidvégit. A címét tudom. De ha nincs otthon? Akkor mit csináljak? Megtudom, hogy hol van, és hazacsalom őt. Nincs más választásom. Vagy elmondja, hogy hol van a nyilvántartás, vagy nem. Ha elmondja, akkor is megölöm, ha nem, akkor is. Meg kell őt ölnöm. Még nem öltem embert. De ha nem ölöm meg Hidvégit, meg kell halnom. Én pedig élni akarok. De lehet, hogy nem ölöm meg… Nem tudom…

*

– Lajos, magában nincs egy csöpp magyar érzés sem! – Miért? – kérdezte a fiatal gyógyszerészhallgató, és csodálkozó szemmel nézett a csinos, barna hajú nővérre. – Miért, Annuska? A lány a műszereket főzte. Fáradt volt, nemrégen kelt fel. – Nem jött el múltkor a tüntetésre sem, és általában valahogy kivonja magát minden megmozdulásból. Lajos abbahagyta a gyógyszerek összeállítását. – Ugyan, Annuska… Tudja, engem nem érdekel a politika, nem is értek hozzá. – Hát mi érdekli? – A tanulmányaim, semmi más. – Még a lányok sem? – és rákacsintott a huszonhárom éves, fekete fiúra. – Most azok sem – nevetett hamiskásan a fiú –, most csak egy érdekel… A nővér kérdőn nézett rá. – …az, hogy mikor hagyják abba ezt az öldöklést. Borzasztó dolog! Ha

végigmegyek a folyosón, alig tudom visszatartani a sírást. Mennyi fiatal sebesült, és miért? Reggel megszámoltam őket. Itt, az emeleten – képzelje, Annuska –, csak itt minálunk öt fiúból lesz egész életére nyomorék… és miért? A lány szeme felcsillant. – A szabadságharc mindig áldozattal jár! – Szabadságharc? – tűnődött hangosan a fiú. – Nem tudok hinni ezekben a nagy szavakban. Lehet, hogy azért, mert nem értek a politikához, és nem tudnak lázba hozni a beszédek. – Lajos, magát tényleg nem lelkesítették ezek a napok? – Nem… azaz, várjon csak! – Levette szemüvegét. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy huszonharmadikán este nem dobogott hevesebben a szívem. Ez, azt hiszem, olyan pillanat volt, amikor nem tudtam kivonni magam a tömeg hangulatának hatása alól. De aztán lehűlt ez a kis lelkesedésem is. – Mi hűtötte le? – Nehezen tudnám megmondani. Bennem talán túl sok az illúzió. Olyan apró kis jelenségek hűtötték le a lelkesedésemet, melyeknek nagy jelentőséget tulajdonítok. Más talán észre sem veszi. De ilyen vagyok én mindenben… Nem is érdemes beszélni róla… Maga annál jobban tud lelkesedni, Annuska! A lány nem elégedett meg a válasszal. Bántotta, hogy a fiú nem tartja őt magával egyenrangúnak, nem akar vele vitatkozni. Ingerülten megszólalt: – Ne beszéljen másról, Lajos! Vagy talán nem meri megmondani a véleményét? Fél tőlem? Nem vagyok én besúgó! Annak a világnak vége. Lajos elnevette magát: – Ó, Annuska, dehogy félek, de tényleg nem tudom megmagyarázni. – Próbálja meg! Lajos gondolkozott. Aztán ismét elnevette magát.

– Hogyan is magyarázzam meg? Nem olyan egyszerű, de megpróbálom. A lány érdeklődve hallgatta a fiút. – Van egy évfolyamtársam – melegedett bele az elbeszélésbe Lajos –, Bozzó Istvánnak hívják. A legrosszabb tanulók egyike. Nem szeret tanulni, az előadásokra is rendszertelenül jár, és eddig nem is volt olyan év, hogy két-három utóvizsgája ne lett volna. A tanárok türelmesek, elnézőek vele szemben. Tavaly történt, hogy valamilyen lopás ügybe keveredett. A részleteket nem ismerem, de tudom, hogy a gyanú Bozzóra terelődött, mert a fiú elég költekező életmódot folytatott. Sokat éjszakázott. Bozzó nem volt kommunista, nem is vették volna fel, mert az apja a múltban gyáros volt. Egyesek szerint ő követte el a lopást. Bizonyítani azonban nem tudták. Úgy látszott, hogy eltávolítják az egyetemről züllött, kicsapongó életmódja miatt, még akkor is, ha a lopásban semmi szerepe nincs. És tudja, mi lett vele? – Micsoda? – kérdezte a lány. – A pártszervezet foglalkozott az ügyével, és a kicsapás ellen lépett fel. Azzal indokolták, hogy módot és lehetőséget kell adni a javulásra. Én ott voltam, amikor Bozzó könnyes szemmel fogadkozott, hogy így, úgy… szakít a régi életmódjával, a javulás útjára lép. Mindent megígért, csak hogy maradhasson. És maradt… Pár nappal ezelőtt a Nemzeti Színháznál egy tömeg közepén megláttam Bozzót. Éppen szónokolt. Szenvedélyes hangon, magából kikelve lázított az egyetemi ifjúság nevében a rendszer ellen. Olyan volt, mint egy néptribun. – És ezzel mit akart mondani, Lajoska? – nézett rá értetlenül a lány. – Tudom, hogy nem nagy eset – folytatta a fiú. – Jelentéktelen apróság, és mégis rosszul éreztem magamat. Az ilyen Bozzó-féle alakok szájából még az igazság is hamisan cseng. Biztosan vannak az országban olyanok, akiket elnyomott a rendszer. Ha azok ágálnak, rendben van. De éppen Bozzó lázít, akit támogattak, akit védtek? És akkor arra gondoltam, hogy bizonyára ilyen a többi szónok is. – Ennek semmi köze a mi szabadságharcunkhoz – tiltakozott Anna. – De igenis, köze van. A szép szavak mögött átkozottul csúnya dolgokat találunk – mondta halkan, meggyőződéssel Lajos. – Nézze – szólalt meg kis idő múlva az egyik újságra mutatva. – Azt írja ez a lap: „A szabadságharc

megszüntette az embertelenséget, megteremti a humanizmust.” Ez a köntös. És mi van alatta? Még nagyobb embertelenség. Itt van az a szovjet katona. Nem talál egyetlen orvost ebben a nyomorult kórházban, aki kezelné őt. Kezelné? Még vizet, ivóvizet sem adnak neki! Ne haragudjon meg, Annuskám, de még maga sem. Hát hol van itt a humanizmus? – Az ellenség! Ki hívta ide? – Annuska, én ezen nem vitatkozom, mert ez már politika, ahhoz pedig, mondtam: nem értek. De szeretnék ember lenni. Egy sebesült, az sebesült, és nem ellenség. Az orvos meg orvos, aki előtt minden beteg egyforma. Az orvos nem arra tett esküt, hogy csak magyar sebesülteket gyógyít, kommunistát, oroszt vagy négert nem. Az orvos arra tett esküt, hogy az embert gyógyítja. Érti, Annuska? Az embert!… Ha én nem ápolnám azt a szegény szovjet fiút, nem is tudom, mi lenne vele… De menjünk tovább. Azt írta ma valamelyik lap, hogy az ávósok gyilkolnak, hazaárulók, meg fene tudja, micsodák. Tegnap délelőtt valahol harcok folytak. Behoztak egypár súlyosan sebesült ávéhás katonát. Egyszerű parasztgyerekek voltak. Az egyikben hét golyó volt. Vadász doktor, akiben van emberség, van lelkiismerete, azonnal hozzáfogott a műtéthez. Mikor Varga doktor megtudta, mint egy őrült berohant, letiltotta a műtétet. Vadász nem vett tudomást a fenyegetésről. Tovább folytatta a műtétet. Varga fegyveresekkel jött vissza. El akarták vinni azt a szerencsétlen beteget kivégezni. Érti ezt? A tanársegéd odaállt eléjük. „Vigyenek engem is!” üvöltötte… Képzelje, hogy operált tovább. Nem gyilkosság ez? A legaljasabb cselekedetek egyike, amit megbocsátani nem lehet soha. Mert én megbocsátok egy primitív embernek, akit az ösztönök és vak szenvedélyek mozgatnak, nem pedig az ész, az akarat. Egy ilyen gyilkos tettére ezer és ezer mentő körülményt találhatunk. De milyen magyarázatot találjak egy tanult, képzett orvos számára, aki a kultúra katonája, aki a nép szemében a jóság, a szeretet, a segítés jelképe?! És ő hideg aggyal gyilkol. Mert nem gyógyítani a beteget egyenlő a gyilkossággal. – Azok az ávósok megérdemlik, hogy kivégezzék őket! – tüzelt a nővér. – De Annuska, én nem ezen vitatkozom. Nem tudom, mi bűnt követtek el, azt hiszem, maga sem tudja. Nem ismerem a paragrafusokat. Azt azonban tudom, hogy jogerősen halálraítélten sem hajtják végre a büntetést addig, míg fel nem gyógyult, amíg nem egészséges. Annuskám, maguk új világot akarnak építeni. Építsenek, de akkor az legyen jobb, mint a régi volt. Sorolhatnám még azokat a kiábrándító dolgokat, amelyek az én lelkesedésemet lehűtötték…

– Talán még tud? – kérdezte gúnyosan a lány. – Sokat, Annuska, nagyon sokat tudnék még mesélni. – Hát meséljen, esetleg én is kommunista leszek, sikerül meggyőznie – nézett rá gúnyosan a lány. – Maga tényleg azt hiszi, hogy én kommunista vagyok? – Azt. – Sajnálom, de téved. Bár, ha sokáig ilyen dolgokat tapasztalok, nem lehetetlen, hogy kommunistává leszek. – Azt mondta, tud még kiábrándító meséket, nos? – kérdezte kihívóan a lány. – Jó… folytatom. Lakik a házban egy zsidó fiatalasszony. Olyan harminc év körüli. A férje a Nemzeti Bankban vezető állású tisztviselő. Az asszony valamelyik nagyvállalatnál pénzügyi előadó. Egy aranyos kis gyermekük van. Ketten négyezer forint körül keresnek. Huszonötödikén, mikor hazamentem, látom, hogy a lakógyűlésen az asszonyka szónokolt. Olyan szovjetellenes lazítást ritkán hallottam. Megdöbbentem, mert tudtam, hogy párttag az asszony. A férje nem volt az. Másnap reggel találkoztam vele. Furdalta az oldalamat, hogy miért gyűlöli annyira az oroszokat, hiszen lényegében nekik köszönheti az életét. És tudja, mit válaszolt? – Mit? – kérdezte Anna. „Azért – mondta –, mert az oroszok szabadították ránk a kommunizmust!” – De hisz maga párttag – néztem rá csodálkozva. „Kényszerítettek, hogy belépjek. Ezt igazolni tudom. Különben is, minek faggat engem?!” Ez őrült, gondoltam magamban, és otthagytam. Tegnap aztán hallottam, hogy megválasztották a vállalatnál munkástanács tagnak. Szóval így nézünk ki, Annuska! Látja, ezért nem politizálok én, hanem tanulok, hogy minél jobb gyógyszerész legyek. Nem jön? Sajnos, nekem mennem kell. Széthordom a gyógyszereket. – Fogta a tálcát és elindult.

Végigment a szobákon. Mindenkihez volt egy kedves szava. A hármasban az egyik kövér ápolónőbe ütközött: – Lajoska, menjen már, hívja az orosz. Valami megint kell neki. – És maga, nővérke, miért nem adott? – Mert én magyar vagyok. Van nekünk sebesültünk épp elég… Lajos bement a négyesbe. Ott feküdt a sarokban az ablak mellett a fiatal szovjet katona. Olyan húszéves lehetett. Az arca lázban égett. – Hogy van, hogy érzi magát? – kérdezte Lajos, nehezen törve az oroszt. A fiatal fiú halkan, akadozva beszélt: – Nem jól… nagyon fáj… vizet… Lajos figyelemmel nézte a lázban égő arcot, a fájdalomtól ökölbe szorult kezet. Nem tetszett neki a fiú láza. Megitatta. A sebesült mohón ivott. Lajos megmérte a lázát. 39,8 volt. Gyors, óvatos mozdulattal leszedte combjáról a kötést. A seb üszkösödni kezdett. Az ágyéknál a mirigyek duzzadtak, állapította meg. Vékony ujjaival megtapogatta. – Azt hiszem, fertőzést kapott. Azonnal meg kell tisztítani a sebet. – A szovjet fiú felszisszent a fájdalomtól, segélykérően nézett rá. Lajos friss kötést tett a sebre. A szobában levő többi beteg közömbösen szemlélte Lajost és betegét. A szovjet fiún kívül még hatan feküdtek a kis háromágyas kórteremben. A többiek is súlyos sebesültek voltak, és nagyon szenvedtek. Kettőnek, egy tizenhét éves diáknak és egy pénzügyőrnek, tegnap vágták le a lábát. Az volt a különbség köztük és a szovjet fiú között, hogy ők rendszeres orvosi kezelést kaptak, a szovjet fiúval pedig Lajoson kívül senki sem törődött. A fiatal egyetemista csak annyit értett az orvostudományhoz, amennyit egy érdeklődő gyógyszerészhallgató tanulmányai során elsajátíthat. – Rögtön jövök! – szólt és kisietett. Varga doktort a szobájában találta. – Tessék, mit akar? – kérdezte nem valami barátságosan. – Főorvos úr, a szovjet katonát azonnal meg kell operálni, úgy látom,

elmérgesedett a sebe. Addig is szíveskedjék engedélyezni, hogy streptomycint kaphasson… nagyon sürgős… – Mondja, fiatal barátom, miért nem viseli ennyire szívén a magyar sebesültek ügyét? Magának a magyar sebek nem fájnak? – Főorvos úr, nekem minden beteg egyforma… – Sajnos, nem azt tapasztalom, folyton azzal az orosszal törődik! – Mert más nem gondol rá! A sebét is én kezelem. Néha nézi csak meg a vizitelő orvos. – Maga még túl fiatal ahhoz, kedves barátom, hogy az orvosok munkáját bírálja! Nem gondolja? – Lehet, főorvos úr… de kérek engedélyt, hogy streptomycint igényelhessek! – Sajnos, nem áll módomban kiutalni, mert csökkent készletünk van. Az pedig kell a szabadságharcosoknak. Lajos nem nyugodott bele az elutasításba. – Tegnap nagy szállítmány érkezett a Vöröskereszttől… láttam, amikor kirakták. – Azt a szabadságharcosoknak küldték, nem az oroszoknak. – Megbocsát, főorvos úr, de a Szovjetunió is tagja a Vöröskeresztnek, az ő küldeménye is… – Fiatalember, én magával nem vitatkozom. Ennek az osztálynak én vagyok a felelős vezetője, az itt levő betegekért én felelek! Az oroszért is! Maga – tudomásom szerint – nem is tartozik a kórház állományába. Kíván még valamit?! A fiú arca megkeményedett. Keskeny száját összevonta. Szembenézett doktor Vargával. – Nem, nem kívánok semmit! Azzal sarkon fordult, és nem nagyon halkan tette be az ajtót.

Sokáig tűnődött, mit csináljon. Megoperálja? Nem, azt nem teheti, nem vállalhatja a felelősséget. Megkérje Anna nővért? Ő műtős, azok jobban értenek a szakmához… Hülyeség, nem vállalkozna rá… De lehetetlen, hogy minden orvos ilyen legyen. Ha Vadász itt lenne, az biztosan megoperálná… Eszébe jutott a fiatal Hámori. Három évvel ezelőtt végzett, jó barátságban voltak. Ide hívja őt! Nem… nem jó, mert Varga nem engedné meg az operációt. De valamit csak tenni kell! Felhívta telefonon. Részletesen elmondta neki, miről van szó. – Nálunk sem jobb a helyzet – hallotta Hámori hangját –, de vannak itt rendes emberek is. Tudod mit, próbáljátok áthozni ide. Addig én előkészítem a műtőt… Akkor várlak, Lajoskám. Puff neki! Ez idáig megvolna. De most honnan szerezzek kocsit? És ha nem adja ki Varga, akkor mi lesz? Legelső a kocsiszerzés!… – Elrobogott. Most már azért is megmutatja! Már csak becsületből is! Lajos kétségbeesve szaladt a gondnokhoz. Nem volt bent egyetlen kocsi sem. Faragó az előbb vitt el egy mentőautót. De ha lenne is… milyen címen kérje el? Nem, nem engedi magát legyűrni. Ez most már becsületbeli ügy. Ő ugyan nem orvos, de komolyan veszi emberi hivatását. Embernek lenni – hivatás… Igen, ezt apja mondta valamikor, halála előtt. Kisfiú volt, tizenegy éves, még nem értette apja gondját, nem értette, hogy mit jelent az a sárga csillag a kabáton. És hiába kérdezett, nem voltak hozzá őszinték, előtte titkolóztak. Aztán jött az a borzalmas nap, és jöttek a fekete csizmás nyilasok… Apja akkor vonta magához, sok mindent mondott kevés szóval, aminek az értelmét akkor még nem fogta fel, de ez a pár szó megmaradt benne: „Fiacskám, jól jegyezd meg: embernek lenni a legnagyobb dolog a világon…” Azóta rájött, hogy a legnehezebb is… – Mi van, Lajos? A fellegekben jársz? Csak nem vagy szerelmes? – kérdezte László. – Majdnem letapostál! Csak nincs valami bajod? – Kicsit elgondolkoztam – felelte Lajos –, bocsáss meg. – Mi bajod van, olyan furcsa vagy! – faggatta László. – Mi bajom? – robbant ki Lajosból a szó keserűen. – Az a bajom, hogy mindenki szép szavakat rikácsol, és közben gyilkolnak, rombolnak. László megdöbbenve nézett az idegesen hadonászó fiúra. – Tiszta forradalom, tiszta demokrácia – ezt üvöltitek, közben ezeknek a

jelszavaknak a leple alatt gyilkoltok! – Miket beszélsz itt összevissza – nézett rá elképedve László. – Egy szavadat sem értem. – Jól tudom, hogy mit beszélek! – De kérlek, mondd úgy, hogy én is megértsem! – Te is olyan vagy, mint a többi! Őrültek vagytok! Fejetekbe szállt a dicsőség, és közben megfeledkeztek legelemibb emberi kötelességetekről – üvöltött Lajos. – Ide figyelj, Lajos – fogta meg a fiú mellén a kabátot –, sértegetni akarsz? Vagy pedig van valami értelmes mondanivalód? Lajos kissé lehiggadt. – Egy szovjet katonának elmérgesedett a sebe – kezdte most már halkabban. – Kértem Vargát, hogy azonnal operáltassa meg. Nem hajlandó. Még streptomycint sem ad. Inkább lőjék agyon, minthogy így hagyják elpusztulni. – És senki sincs, aki megoperálná? – Itt senki. Felhívtam az egyik ismerősömet a Róbert Károly körúti kórházban. Ő azonnal megoperálná, de nem tudom odaszállítani. – Na, várj csak – mondta László –, én éppen most indulok kocsival Angyalföldre. Gyere, elvisszük… Nem kell mindjárt annyira elkeseredni. – De Varga nem engedi, hogy elvigyük – aggódott Lajos. – Vargát csak bízd rám. Mindjárt elintézem. Te addig készítsd elő az oroszt. László sietős léptekkel ment végig a folyosón. Kopogás nélkül nyitott be Varga szobájába. A főorvos meglepődve nézett a belépőre. Éppen egy vöröskeresztes gyógyszercsomag tartalmát rakta át orvosi táskájába. – A Vöröskereszttől… kaptam… ajándékba… – magyarázta hebegve. László nem figyelt rá.

– Főorvos úr, a szovjet sebesültet azonnal be kell vinnem a Nemzetőrség Parancsnokságára – hazudta szemrebbenés nélkül. – Csak az illendőség kedvéért jelentem be. – Vidd csak, fiam. Úgyis annyi bajom van vele, kevesebb lesz egy gonddal. Lehetőleg vissza se hozd! – mondta Varga, és cinkosán rákacsintott a fiúra. – Bízza rám, főorvos úr! A viszontlátásra! László nagyszerűen vezetett. A gépkocsin levő vöröskeresztes jelzés szabad mozgást biztosított számukra. Az orosz fiú a hátsó ülésen feküdt. Lajos ott ült a lábánál, és vigyázott rá. Egy idő múlva megszólalt: – László, te nem gyűlölöd azokat, akik ellen harcolsz? – Hogy jutott ez eszedbe – nevetett László, de szemét nem vette le az útról. – Fene tudja. Elgondolkoztam. Én képtelen lennék fegyvert fogni a kezembe… – Te mindig ilyen költői lélek voltál – mondta László. – Emlékszem, mennyit vitatkoztál Erzsivel is. Mindig a nagy emberi eszmékről, a szeretetről, a hivatásról papoltál. – Jó. De most arra felelj, amit kérdeztem. Gyűlölöd-e vagy nem az ellened harcolókat? – Nehéz erre választ adni – felelte sokára László. – Elvben gyűlölni kell az ellenséget. Csak az nem biztos, hogy aki veled szemben áll, az ellenség. – Ezt nem értem. – Majd megmagyarázom. Eddig több összecsapásban vettem részt. Rám is lőttek, én is lőttem. De őszintén bevallva: a legtöbb esetben becsuktam a szemem. Gyengeség fogott el. Mert tudod, akik velem szemben álltak, azok is éppolyan munkásemberek voltak, mint én. A legjobban ezt a Belügyminisztérium elleni támadás alkalmával éreztem. Először lőttem én is. Amikor azonban az ablakokban megláttam a kék ruhás folyamőröket meg a határőröket, nem tudtam meghúzni a ravaszt… Olyan érzés fogott el, mintha a testvéremre kellene lőnöm. Nem tudom, érted-e?

– Akkor minek harcolsz? Miért nem dobod el a fegyvert? – Most tegyem le, amikor győztünk? Mikor kivívtuk a szabadságot? – kérdezte László. – Ezt komolyan gondolod? – Mit? – Hogy győztetek? – kérdezte Lajos. – Te nem látod? Puszta ököllel kivonulásra késztettük a világ egyik leghatalmasabb hadseregét. Azt hiszem, ez a történelemben példa nélküli eset. – László – szólt meglepetten Lajos –, ha ezt komolyan gondolod, őrült vagy! – Miért lennék én őrült!? – nézett rá neheztelve László. – Figyelj ide, mondok neked valamit! Én nem sokat értek a politikához, de szeretem a matematikát. Mindent egyenletrendszerben látok. Ami most itt történik, bonyolult, mint egy több ismeretlenből álló egyenlet. De vannak ismert tényezők, és én azokból sokat meg tudok állapítani. Első ismert tényező: a szovjet hadsereg itt van az országban, és mindaddig itt marad, amíg a varsói szerződés érvényben van. Nem tudom, mennyi a szerződés felmondási ideje, de azt hiszem, több hét vagy hónap. Második ismert tényező: az igazi munkások még otthon ülnek és várnak. Az öntudatosabb része fegyver után szaladgál. Vagyis a munkásosztály – ha szabad így mondanom – nem fogott fegyvert a felkelők mellett. Harmadik ismert tényező: a parasztság nem törődik ezzel az egész cirkusszal, nyugodtan dolgozik. Ismeretlen tényező: mit fog a párt csinálni? Mit fog a Szovjetunió csinálni? Mit fog a munkásság csinálni? Egyben biztos vagyok. Ebben az országban nem hagyják megdönteni a rendszert. Legrosszabb esetben hosszú, évekig tartó polgárháború lesz… Azt hiszem, a nehéz napok még csak ezután kezdődnek. Ezért szeretnék én valamelyik északi államba menni. Unom már ezt az örökös háborúskodást. – Azt mondod, hogy a munkások nincsenek velünk? – nézett rá csodálkozva László. – Nézz csak ki a kocsiból! Azok a fegyveresek, látod, akik ott mennek, talán munkásruhába öltözött őrgrófok? – Azok, öregem, az én véleményem szerint, lumpenproletárok. Az igazi munkás

alatt én az olyanokat értem, mint Bruckner bácsi – mondta az egyetemista. László nem felelt. Az öreg Bruckner nevének hallatára elment a kedve a vitától. Meg aztán még végig is kell gondolnia, mit csináljon a gyárban. Koczó értelmes ember, azzal lehet beszélni. Nem olyan szektás, mint Józsi bácsi, aki még Sztálin szobrát sem volt hajlandó kidobni. – Megérkeztünk – mondta, és fékezett a kórház kapuja előtt.

9.

– Mondja meg a titkár úrnak – szólt kedvetlenül Győri Sándor, a Műanyaggyár diszpécsere a tolmácshoz fordulva –, hogy ilyen feladatokat nem hajtok végre. Megállapodásunk nem így szólt. Lehetetlen, amit kér. – Fejét lehajtotta, és gondolataiba mélyedt. Kiutat keresett ebből a kínos helyzetből, amelybe évekkel ezelőtt belekeveredett. A tolmács a magas, nyúlánk, rövidre nyírt hajú fiatalember felé fordult. Monoton hangon fordította a szöveget. A titkár figyelmesen hallgatott, de arca egyre bosszúsabbá vált. Vékony, ápolt ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Győri hallgatta a tolmács szenvtelen hangját, közben azt gondolta: Azt hiszi ez az állat, hogy minden olyan egyszerű, ahogyan ő azt a diplomáciai védettség biztonságos leple alatt elképzeli. Menjen ki ő az üzembe, és csináljon zavart. Majd meglátja, hogy nem olyan a helyzet, ahogyan ő elképzeli. – Győri úr – szakította félbe gondolatait a tolmács –, a titkár úr ilyen kifogásokat nem fogad el. – De kérem… – Bocsánat, várja meg, míg befejezem – utasította rendre a diszpécsert a tolmács. – A titkár úr véleménye szerint ön kétkulacsos játékot folytat. Erre több gyanús jel mutat. Jogosan merül fel a kérdés, hogy nem ügynöke-e az Államvédelmi Hatóságnak. Persze, ennek bizonyítása hosszabb időt venne igénybe, bár a titkár úr értesülései szerint a Nemzetőrség most megalakult operatív bizottsága az ilyen ügyeket nagyon gyorsan tisztázza. – De uram, ez a feltevés… – hápogott a nyomott orrú diszpécser, a tolmács azonban nem engedte szóhoz jutni. Emelt hangon folytatta: – A titkár úr véleménye szerint az is előfordulhat, hogy a heves vérmérsékletű nemzetőrök odadobják a felháborodott néptömegnek. Győri teljesen összetört. Mit csináljon. Koczó keményen tartja magát az üzemben. Nemcsak a kommunisták állnak mellette, hanem a párton kívüliek is.

Ő sem haragszik Koczóra. Hiába áll ki az emberek elé, nem hallgatnak rá, őt nem veszik komolyan, legfeljebb egypár barátja, akikkel együtt járt szórakozni. – Szóval – riasztotta fel a tolmács hangja –, a titkár úrnak az az utasítása, hogy ma délelőtt zavart kell előidézni a gyárban. Minden körülmények között meg kell akadályozni, hogy a kommunista dolgozók elhagyják az üzem területét. A cél elérése érdekében el kell hárítani az útból minden akadályt. Amennyiben az utasítást nem teljesíti, kénytelen lesz önt kommunista provokátornak tekinteni és aszerint eljárni. – Szíveskedjék megmondani a titkár úrnak – dadogta a megrémült ember –, hogy az üzemben több mint harminc fegyveres kommunista van, és a dolgozók többsége rájuk hallgat. Fogalmam sincs, hogy miképpen fegyverezzem le őket. A tolmács türelmetlenül intett a kezével. Győri elhallgatott, és figyelmesen nézte a követségi titkár arcát. Mikor a tolmács befejezte, a titkár magyarázni kezdett. Hosszú kezével gesztikulált. A diszpécser szorongva várta a választ. – A titkár úr véleménye az – kezdte a tolmács –, hogy ezt a feladatot önnek kell megoldania. A titkár úrék a nagy, országos fontosságú események mellett apró, kis részletkérdésekkel nem foglalkozhatnak. Ellenben egy-két gondolatot felvet. Most nem az a cél, hogy a gyárőrséget lefegyverezzék. Ismételten hangsúlyozza, hogy a mai nap folyamán fegyveres kommunista támadás várható. Azt kell megakadályozni, hogy a kommunista erők egyesülhessenek. Ennek a célnak érdekében kell tevékenykedni. Esetleg egy színlelt támadás a gyár ellen vagy valami enyhe tűzeset… Szóval olyan dolog, ami leköti az őrség figyelmét. Ezen gondolkozzon. A titkár úrnak most nincs több ideje, de telefonjelentését az ismert számon várja. A tolmács felállt, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Győri köszönésfélét mormolt a fogai között, és leforrázva elhagyta a szobát. Most mi az istent csináljon? Nyakig benne van a dolgokban! – gondolta. Míg a puha mozgású Ford kocsi a városba vitte, mélyen elgondolkozott. Mi a jó fenét csináljon? Semmi okosat nem tud. Álljanak ki az utcára, és mondják azt, hogy a gyárban ávéhások vannak? Hülyeség… Ezzel nem sokra mennek. Kár volt ezt az egész marhaságot elkezdeni. Ha két évvel ezelőtt nem vállalkozik a munkára, most nem lennének ilyen gondjai. De mit csinálhatott? A rendőrség nem jött a sikkasztó nyomára. Ők, az idegenek azonban megtudták. Jó hálózatuk

lehet. Sokat gondolkozott rajta azóta is, hogy honnan tudhatták meg? Csak a rendőrségen lehetett beépített emberük, talán valamelyik nyomozó, és az rájött, hogy ő követte el a sikkasztást, de nem a feletteseinek jelentette, hanem ennek a filmsztárnak, és kész volt. Mit csinálhatott? Vagy a börtönt választja, vagy a szabadságot, melyért cserébe bizonyos információkat kell adni. – Mit csináljak? Istenem, mit!? – gyötörte magát. Mert más az, titokban, rejtve adatokat gyűjteni, amiről senki sem tud, csak megbízója, és egészen más nyíltan kiállni és harcolni. Neki a harchoz semmi kedve nincs. A kétéves együttműködés alatt azonban megtanulta, hogy ezek az ápolt, sima modorú, jól öltözött diplomaták szívtelenek, sőt kegyetlenek. Őket csak a feladat végrehajtása érdekli, annak rendelnek mindent alá. Nem lehet ellenkezni, nem lehet vitatkozni velük. Könyörtelenül eltiporják az embert. Istenem, hányszor fenyegették már őt, hány és hány álmatlan éjszakát okoztak neki. Sokszor gondolt arra, hogy kiszökik az országból. Megszökik! De hova? Nem menekülhet előlük. Tapogató csápjaik a világ minden tájára kinyúlnak, behálózzák az egész világot. Nincs kiút, csak a halál. De ő még élni akar, hiszen olyan fiatal. Jó, eddig minden nehézség nélkül dolgozott. Nem került nagy megerőltetésébe. A fejébe sok adatot elrakott, otthon pedig feljegyezte. De a mostani feladat merőben más, mint az eddigiek voltak. Fel kell fednie magát. Nyíltan ki kell állnia. Róla pedig úgy tudják, hogy megbízható kommunista. Ilyen őrültséget nem csinálhat. Amerikaiak ide, amerikaiak oda – ez a pünkösdi királyság csak átmeneti. És végeredményben a titkárt sem érti. Eddig az volt az utasítása, hogy a kommunisták között maradjon, ne hangoztasson szovjet- és pártellenes jelszavakat, most pedig azt követeli, hogy akadályozza meg valamilyen módon, hogy a kommunisták elhagyják az üzemet. Valami nagy dolog készül. Erre mutat az is, hogy kora hajnalban kellett találkozniuk. És ahogy a cigarettavégekről megállapította, előtte már mások is jártak ott. Tele volt a hamutartó amerikai és mindenféle magyar cigarettacsutkával. Ó, ha tudná az a piperkőc, hogy mennyire gyűlöli őt! Meg tudná ölni. Nem, az a baj, hogy gyáva. Gyáva volt egész életében. Istenem, hányszor elhatározta, hogy felfedi az egész dolgot a rendőrség előtt, inkább vállalja a börtönbüntetést. Leüli a rászabott éveket, és új életet kezd. De a szándéknál sohasem jutott tovább. Mert az emberek szeretnek becsületesnek látszani. Családja, barátai bíznak benne. Hogy is nézne a felesége szemébe? És mit mondana neki? Azt, hogy ne haragudjál rám, én nem az vagyok, akinek ismertél? Kettős életet éltem! Becsaptalak! Megmondhatja az asszonynak, hogy ő valamikor egy másik nő miatt sikkasztott? Nem, inkább pusztuljon el. De

ehhez neki nincs ereje. A kocsi puhán ringatta a gondolataival vívódó fiatalembert. A tolmács lárvaszerű arccal ült mellette. Álmosan hunyorgatta szemét. Az elmúlt napokban sokat dolgozott, és szerette volna már jól kialudni magát.

*

Koczó párttitkárt örvendezve fogadták a munkásokból alakult őrség tagjai. Elhurcolásáról az asszonytól szereztek tudomást, és egymás közt már elkönyvelték a pusztulását. Részleteket nem tudtak, és most faggatták a fiatalembert. Koczó nem szerette, ha személye az érdeklődés központjában áll. S különösen azt nem szerette, ha hősként kezelik. A Műanyaggyár védőinek főhadiszállása a pártbizottság helyisége volt. Koczó már huszonnegyedikén hajnalban a vállalat igazgatójával együtt szervezni kezdte a védelmet. Elsőnek a veterán harcosok jelentkeztek, és csak később, elvétve jöttek fiatalok is. Megteremtették a kapcsolatot a területi pártbizottsággal. Az első nap még nem volt fegyverük, de másnap a Honvédelmi Minisztériumtól kaptak. Igaz, ebben volt egy kis huncutság is. Koczó bátyja a minisztériumban szolgált, és az ő révén szereztek huszonhárom géppisztolyt, tíz karabélyt, hat vagy hét TTpisztolyt és több láda kézigránátot. Koczó javaslatára háromtagú „védelmi bizottságot” alakítottak, két tartalékos tiszt bevonásával. A szolgálatot is háromszor nyolcórás turnusokba osztották, és így a védelmi bizottság tagjai egymást váltva látták el a parancsnoki tisztet. Felváltva jártak haza is, úgy kétnaponként. Támadást az üzem csak a főútvonal felőli fronton kaphatott. Tehát a védelem súlypontját oda helyezték. Kétoldalt és hátul hatalmas bérházakkal beépített telkek sorakoztak, onnan nehezebb volt az üzemet megközelíteni. Talyigás Mihály diszpécser javaslatára a szemben levő házban is létesítettek egy állandó megfigyelőhelyet, két fegyveressel, hogy adott esetben két tűz közé szorítsák a támadókat. Talyigás tartalékos százados volt, ötletekben gazdag, fiatal kommunista. A megfigyelőhely megszervezését tehát nyugodt lélekkel rábízták. Talyigás meg is szervezte. A gyár egyik dolgozója, Bacsó Sándor szerelő

ugyanis a szemben levő házban lakott. Nem kellett az öreget agitálni, örömmel beleegyezett. Feleségével már ő beszélte meg a dolgokat. Most már csak az volt hátra, hogy a két önként vállalkozó elvtársat és a fegyvereket becsempésszék a házba. Ez is ment simán. Többször robogtak el a gyár előtt fegyveres felkelők Újpest felé, vagy Újpestről jövet, de a gyárat nem támadták meg. Az öreg harcosokat nagyon nehezen lehetett féken tartani, mert viszketett a tenyerük, mindenáron bele akartak puskázni a gyár előtt száguldó fegyveresekbe, de Koczóék megmagyarázták, hogy ennek sok értelme nem lenne. Az ő feladatuk most az üzem megvédése. Az eltöltött napok alatt a védők összemelegedtek. A közös veszély ledöntötte az évek során egyes személyek között felépülő bizalmatlanság penészes falát. Meg is jegyezte az öreg Bacsó: – Ha másra nem, hát erre jó ez a cirkusz… – Mire? – kérdezte nevetve Koczó. – Hát arra, hogy szépen megértsük egymást. Koczó éjjel–nappal bent volt. S mikor huszonkilencedikén este – első alkalommal – hazament, Pislogóék elhurcolták. A pártirodában most csak azok tartózkodtak, akik pihenő idejüket töltötték. Az ébredező hajnal szomjasan itta fel a neonlámpák fényét. A jelenlevők a nagy beszélgetésben észre sem vették, hogy világosodik. Kamarás, a huncut szemű hegesztő vitte a szót. Kamarást nagyon szerették az emberek. Ő volt az üzem mókamestere. Nevetni ritkán látták őt, de rajta annál többet mosolyogtak. „Hadova-mester”-nek hívták társai. A VII. alapszervezet műhelybizottsági elnöke volt. Ha úgy vélte, hogy valamilyen kérdésben igaza van, nem ismert tekintélyt. Egyesek szerint túlságosan szereti a pénzt. Ha ezt szemére vetették, Kamarás mindig azt válaszolta: – De gyerekek, a hegesztők is a KÖZÉRT-ből élnek! – Hajlandó volt túlórázni, még vasárnap is bejött, ha megfizették. Azt viszont nem szerette, ha egyes agitátorok az öntudatára hivatkozva kértek tőle túlmunkát. Mert ilyesmi is megesett. Ha nem volt túlórakeret, és rosszul állt a tervteljesítés, akkor a vállalat egy-két vezetője összehívta a törzsgárdát, és az öntudatról tartott bevezető előadás után felkérték a munkásokat, hogy a vállalat becsületének megmentése

érdekében túlórázzanak, de külön pótlék nélkül. Kamarás ilyenkor felállt, és kifejtette álláspontját. – Nagyon butának néznek minket a vezető elvtársak. Sértő és megalázó a magatartásuk. Úgy kezelnek minket, mintha óvodás gyerekek lennénk. „Én tudom, fiacskám, hogy te szófogadó kisfiú vagy, és nem fogsz leülni a hideg kőre.” Ilyenkor a gyerek büszke, boldog, tetszik neki, hogy a felnőttek őt jó kisfiúnak tartják. Szóval maguk is így kezelnek bennünket. Legyünk büszkék, mert maguk öntudatos munkásoknak tartanak bennünket, mert vannak itt ugyebár nem öntudatos dolgozók is, akiket nem tüntetnek ki azzal a bizalommal, hogy beszéljenek velük. És ez a kitüntetés arra kötelez bennünket, hogy kérésüknek eleget tegyünk, mert jaj, mi lesz, ha az igazgató vagy a főmérnök elvtárs megvonja tőlem azt a megtisztelő jelzőt, és engem is az öntudat nélküliek közé sorol. Nem, kedves elvtársak. Ez nem becsületes dolog. A melós embernek is van esze, legalábbis a hegesztőknek, de tegyük fel, hogy a többieknek is. Namármost, mi, melósok szeretjük az őszinte beszédet. Hagyjuk az öntudatot. Mondják nekünk azt: Ide figyeljenek, szakik, eldumáltuk az időt, nem tudtuk teljesíteni a tervet, veszélyben a prémium. Húzzanak ki bennünket a csávából. Akkor vagy azt mondom, hogy rendben van, kihúzlak, komám, mert én is tudom, mit jelent a pénz; vagy pedig azt mondom, hogy hagyjatok békén, amit főztetek, egyétek meg. Az öntudatra való hivatkozást pedig majd akkor vegyék elő, amikor arra tényleg szükség lesz. Igaz, az ilyen beszédek nem nagyon tetszettek az igazgatónak, de annál jobban a munkásoknak. Szerették az egyenes beszédet. Egyszer a főmérnök behívatta Kamarást, és külön kiselőadást tartott neki az öntudatról. Hivatkozott az ország nehéz helyzetére, a vállalat jövőjére, és megkérte a hegesztőt, hogy máskor tartózkodjon az ilyen destruktív megnyilatkozásoktól. De Kamarás nem hagyta magát. – Főmérnök elvtárs – vágta nyíltan a szemébe –, nincs igaza. Megmondom, hogy miért nincs. Múltkor azt mondja nekem az asszony: Ide figyelj, fiacskám! Állítólag te vagy a gyár legjobb hegesztője. – Igen – feleltem, mert igazat mondott. – A legjobb hegesztő felesége nem járhat ilyen cipőben! És megmutatta elnyűtt topánkáját. Mondom az asszonynak: hagyj nekem békét, nincs most pénzem, öntudatból túlóráztam vagy nyolcvan órát. Abból pedig nem futja cipőre… Mit gondol, főmérnök elvtárs, ha bementem volna az István körúton a Cipő Mintaboltba, ahol a feleségem cipőt nézett magának, és azt mondom a kiszolgálónak: „Adja ide nekem azt a portékát, majd öntudattal fizetek” – ide adta volna? De ha meg kellett fogni a munka végét, Kamarás megfogta.

Akik közelebbről ismerték, nagyon szerették őt. Most is ő fogadta Koczót. – Szóval – vitte a szót a hegesztő, és szomorú arcot vágott –, nem volt olyan mázlink, hogy ott maradj, pedig reggel már gyűjteni kezdtem a koszorúra. Nem sikerült megszabadulnunk tőled. Nevettek. Bruckner csóválta a fejét. Az öreg nem mindig szerette a tréfát. – Nem az én érdemem – mondta Koczó –, hanem Kálmán elvtársé – és az egyik fotelben pihenő tanárra mutatott. – Ő akadályozta meg, hogy helyettem betöltsd az első titkári funkciót. Doktor nem szólt közbe. Fáradtan figyelte a munkásokat. Testileg, lelkileg kimerült. Olyan „minden-mindegy” állapotban volt. Nem szokta meg az egyszerű emberek társaságát, és most is zavarta a hangoskodás, a zaj, a nevetgélés. Első pillanatban úgy érezte, hogy egy öntudatban túltengő társaságba került. Ezek az emberek – gondolta – úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne az országban, mintha a forradalom valahol a távolban tombolna, és ők csak éppen felkészülnek rá, ha netán itt is, ebben a kis vacak üzemben is történne valami. Fülét bántotta a gyakran ismételt „ellenforradalom” szó. Nagyképű szektás társaság – állapította meg. Úgy viselkednek, mintha mindannyian világosan látnák a helyzetet. Játszanak a nagy szavakkal, és fogalmuk nincs, hogy mit jelent. Azt mondja az egyik: „ellenforradalom” – és a többiek nem mernek ellentmondani. Közben lehet, hogy belül mást gondolnak. De így neveltük ezeket a munkásokat. Úgy érezte, mintha őt neveznék ellenforradalmárnak. Mintha őt bélyegeznék meg… És egyáltalában, honnan veszik ezek az emberek, hogy ez a felkelés ellenforradalom? Felébredt benne a vitatkozás kis ördöge. Vitatkozni akart. Sértve, találva érezte magát. – Mondják, elvtársak – törte meg a pillanatnyi csendet –, maguk komolyan hiszik, hogy ellenforradalom van? A munkások érdeklődve néztek a fiú felé. – Persze hogy komolyan – mondta Bacsó bácsi.

– Lehet az ellenforradalom, ahol munkás- és parasztszármazású egyetemi hallgatók, gyári dolgozók fognak fegyvert? Lehet az ellenforradalom, ahol a miniszterelnök kommunista, és ez a kommunista miniszterelnök hős szabadságharcnak nyilvánítja a nép megmozdulását? Azt hiszem, maguk tévednek. A világ legegyszerűbb dolga ösztöneikre hallgatva, felelőtlenül állást foglalni egy kérdésben, anélkül hogy azt alaposan elemeznék. A munkások hallgattak. Egyesek érveken törték a fejüket, mások igazat adtak a szemüveges fiatalembernek. Doktor válaszra várt, s mikor látta, hogy senki sem felel, már élénkebben folytatta tovább: – Negyvenöt óta vagyok kommunista. Mint fiatal gyerek kapcsolódtam be a mozgalomba. Mindig lelkesen küzdöttem a pártért. Huszonharmadikán fegyvert fogtam. Részt vettem a harcokban. Talán embert is öltem, nem tudom. De ha valaki azt mondaná rám, hogy ellenforradalmár vagyok, keresztüllőném. – Szakikám, te akkor egy rendes ellenforradalmár vagy. Bár az is lehet, hogy nem tehetsz róla – mondta Kamarás. – Nem, kérem. Nekem nincs kedvem tréfálni. Sokkal komolyabb dologról van most szó… – Nem tréfálok – felelte Kamarás. – Aki megmentette Koczó életét, és agyonlőtt két ellenforradalmárt, az énelőttem rendes ember, függetlenül attól, hogy minek tartja magát. – Feri bácsi! Hagyja már abba – intette le Koczó a hegesztőt, aztán Doktorhoz fordult. – Mondja, Kálmán elvtárs, mit ért maga azon, hogy maga felkelő? – Azt értem, hogy huszonharmadika óta fegyverrel harcolok a szabadságért, a függetlenségért, a demokratizmus kiszélesítéséért… – Ne, Bruckner elvtárs, ne szólj közbe – szólt a párttitkár –, engedd meg, hogy én beszéljek! Bruckner dühösen nézett Koczóra. – Szabadság, függetlenség, demokrácia – folytatta Koczó –, szép szavak! És mit gondol, Kálmán elvtárs, hogy mi ezeknek az ellenségei vagyunk?

– Nem ismerem magukat – válaszolt Doktor –, annyit azonban megállapítottam rövid idő alatt is, hogy maguk a felkelést ellenforradalomnak tekintik, pedig nem az. – Maga az előbb nekünk szegezett egy kérdést – nézett Doktor szemébe a párttitkár. – Olyan súlyos érveket sorolt fel a maga igaza mellett, és én egyszerűen nem is tudom megcáfolni. Mert nem mondhatom azt Nagy Imrére, hogy ellenforradalmár, és nem foghatom rá a Minisztertanács többi tagjára sem. Ellenben én is szeretnék egy-két kérdést feltenni… Lehet-e forradalom ez a tömegmegmozdulás, ahol az első órákban a munkáshatalom jelvényeit: a vörös zászlókat égetik és a vörös csillagokat rombolják le? Lehet-e forradalom az a tömegmegmozdulás, ahol kommunistaellenes jelszavakat üvöltöznek, és hajtóvadászatot rendeznek a kommunisták után? Lehet-e forradalom az, ahol a szocialista táborral való szakítást követelik?… Most nem teszek fel olyan kérdéseket, mint például a szovjetellenesség, a szovjet emlékművek ledöntése, mert erre könnyű azt válaszolni, hogy mi magyarok egy kicsit nacionalisták vagyunk, és a megsértett nemzeti öntudat lázadt fel, de van itt egy dolog, Kálmán elvtárs, és ezen el kell gondolkodni. A nyugati imperialisták is elismerik, hogy a szovjet hadsereg a forradalmi eszmék hadserege. Ezt el kell fogadnunk, mert így van. Ha ez viszont így van, akkor a szovjet álláspont a felkelések megítélésében mértékadó. Márpedig ezt a felkelést a szovjet hadsereg nem támogatja, ellenkezőleg, fegyverrel harcol ellene. A szovjet hadsereg pedig csak az ellenforradalom ellen harcol. Az, szerintem, mellékes kérdés, hogy Nagy Imrének és a többieknek mi az álláspontja. – Felelhetek? – kérdezte Doktor. – Tessék! – Amit a vörös zászlóról és a vörös csillagról mondott, azok kilengések, a forradalmak elkerülhetetlen velejárói. Lehet, hogy provokátorok munkája volt – felelte Doktor. – Mondja, Kálmán elvtárs, hány ilyen kilengő ellen léptek fel? Hány ilyen kilengőnek törték le a kezét, amikor a vörös zászlóhoz nyúlt? A maguk kezében fegyver volt. Azt maga is elismerte, hogy soraikba befurakodtak az ellenforradalom provokátorai. Nos, ha elfogadom, hogy maga forradalmár, mondja el, hogy miképpen harcoltak az ellenforradalmárok ellen.

– Olyan tömeghangulatban nem lehetett… – Látja, itt csúsztak el maguk. Ezért kerültek egy kalap alá az ellenséggel, ezért keveredett össze a jó szándék az ellenség tudatos célkitűzéseivel, mert nem vették észre, hogy a vezetés, az irányítás, a tömeghangulat befolyásolása az ellenség kezébe csúszott át. Doktor érezte, hogy Koczónak sok tekintetben igaza van. Ez ellen nehezen lehetne érvelni. Hallgatott. Koczó nekibátorodva kérdezte: – Ha maga így gondolkozik, miért hagyta ott a felkelőket? – Mert azok nem voltak forradalmárok! Söpredék volt… egy-két kivételtől eltekintve. A forradalmárok… azt a társaságot már előbb otthagyták. – De véleménye szerint a forradalmárok most hol vannak? Hova lettek? – Nem tudom… talán másutt harcolnak… – Vagy itt vannak. – Hol? – Itt! – mutatott a jelenlevőkre Koczó. – Maguk? – Igen, mi! Csak nem képzeli, hogy mi vagyunk az ellenforradalmárok? – Ezek szerint én vagyok ellenforradalmár? – kérdezte meglepődve Doktor. – Ezt magának kell tudnia. Én nem állítom. Az a tény, hogy azt a bandát otthagyta, s az, hogy ellenük használta a fegyvert, arra mutat, hogy nem ellenforradalmár. Az a tény, hogy a belügyiek ellen harcolt, fegyvert fogott a néphatalom ellen, arra mutat, hogy nem forradalmár… – Hát akkor mi vagyok, ha sem ez, sem az? – Véleményem szerint egy megtévedt ember, akit akaratán kívül vittek bele a harcba…

– Nem, kérem, ez nem áll. Én saját elhatározásomból fogtam fegyvert, hogy harcoljak a hibák és az önkény ellen. – Értem! – válaszolt a párttitkár. – És azt gondolja, Kálmán elvtárs, hogy mi, akik itt vagyunk, az élettől elszakadt vezetők politikai uralmának visszaállításáért fogtunk fegyvert? Nem, barátom! – Akkor egyet akarunk – felelte a fiú. – De mégis milyen nagy különbség van közöttünk. – Mi? – kérdezte érdeklődve Doktor. – Az, többek között, hogy mi eddig is harcot folytattunk a törvénytelenségek ellen, a helytelen gazdaságpolitika ellen és általában azok ellen a hibák ellen, amiért maguk is harcoltak. De mi ebben a harcban nem fogtunk fegyvert a saját államunk, a néphatalom ellen. – Maguk nem hallották Gerő beszédét?! Hát értsék meg, fegyvert kellett fogni! – Ugyan, Kálmán elvtárs! Maga egyetemi tanár, és ne haragudjon, de alig tudom elhinni, hogy ennyire nem ismeri az életet. Ha arra gondolok, hogy magukra bíztuk a fiatalság nevelését, megdöbbenek. Remélem, azt nem vitatja, hogy tekintély szempontjából Rákosi és Gerő között nagy különbség volt Rákosi javára? Ez a különbség akkor lesz különösen nagy, ha Rákosi tekintélyét a nemzetközi munkásmozgalom egészében vizsgáljuk. Hát mit gondol? Ha a munkásosztály, a párt Rákosit hibás politikája miatt meneszteni tudta, nagy nemzetközi tekintélyével, becsületes múltjával, tizenhat évi szenvedésével, az osztálybíróság előtti bátor kiállásával, ezerkilencszáznegyvenkilencig végzett jó munkájával együtt, akkor Gerő Ernőt, aki tekintélyben kisebb, nem tudta volna félreállítani fegyverek nélkül? Állítom: hiába mondott volna le Gerő akkor este, a felkelés akkor is kitört volna, mert egyesek mindenképp ki akarták robbantani. Doktor hosszan elgondolkodott. A többiek is hallgattak. Érdeklődéssel figyelték a vitát. – Nem hiszem – szólalt meg Doktor egy kis idő múlva. – Mit nem hisz?

– Azt, hogy akkor is fegyvert fogtunk volna. – Kálmán elvtárs! Maguk nem, de mások igen. Feleljen nekem őszintén… mondja, az utcára azzal az elhatározással mentek ki, hogy fegyverrel is harcolnak, ha kell? – Nem, erről nem volt szó. – Hány órakor kapott maga fegyvert? Doktor gondolkozott. – Azt hiszem, úgy kilenc óra után… Igen, igen, emlékszem. – És mit gondol, a fegyverek csak úgy az égből pottyantak le? Vagy az egyetemisták agyában született meg a fegyverek megszerzésének ötlete, egyik percről a másikra? Száz egyetemista közül esetleg kettő tudta a fegyverraktárak helyét, és lehet, hogy éppen az a kettő akkor este nem is volt ott… Valakik viszont pontosan tudták, nemcsak a fegyverek helyét, hanem megszerzésének módját is. – Lehet – adta meg magát Doktor. – De tegyük fel – folytatta Koczó –, az egyetemisták tudták, hogy honnan kell fegyvert szerezni, sőt már napokkal előtte felderítették a fegyverraktárak helyét, az őrök elhelyezését, és csupán azért fogtak fegyvert már a tüntetés megkezdése alatt, hogy Gerőt és Hegedüst meg társaikat lemondassák – bár azt kötve hiszem, hogy az egyetemisták így tervezték –, az is a hibák elleni harcot jelentette, hogy az első órában már égették a vörös zászlókat, leverték a vörös csillagokat? A fiúnak eszébe jutottak a huszonharmadika óta eltelt napok emlékei, a felvonulás, a harcok kezdete, a megőrült tömeg. Úgy látszik, megint, mintha Koczónak lenne igaza. – De miért hallgat akkor még ma is az ellenségre a nép? – mondta halkan a fiú, de inkább magának tette fel a kérdést. – Miért? – fűzte tovább a gondolatait Koczó. – Azért, mert valóban követtünk el súlyos hibákat, és mi ezt tagadtuk. Az ellenség pedig állandóan hajtogatta azt, aminek egy része igaz, s ami a tömegben azt a látszatot kelti, hogy minden igaz.

Nem voltunk őszinték. Súlyos hiba volt. A tömegek most azoknak hisznek, akik éveken keresztül látszólag igazat mondtak. Az illegalitás éveiben a munkások milliói hittek a pártnak. Mert igazat mondott! Negyvenkilencig miért voltunk erősek? Mert igazat mondtunk. Nem tagadtuk le a bajokat, hibákat. Mi negyvenkilenctől kezdve is nagy eredményeket értünk el. Képzelje el, hogy hol tartanánk már az elkövetett hibák nélkül?! Doktor elgondolkozott, majd valami eszébe jutott. – Mondja, elvtárs! – szólalt meg. – Hány párttag van az üzemben? – Több mint négyszáz. – És abból hányan vannak itt? – Vagyunk vagy harmincan… – És a többiek? – Könnyebbet kérdezzen. Azt hiszem, nagy részük megzavarodott, nem lát tisztán. Nem tudják, miről van szó. Egy részük határozott utasítást vár, egy részük pedig cserbenhagyta a pártot. – Négyszázból harminc… Nem gondolja, hogy ez egy kicsit kevés? – Kevés? De ha úgy látják az eseményeket, ahogy én, akkor nem kevés. Márpedig akik itt vannak, ha nem is tudják szavakban így elmondani, de érzik, hogy ellenforradalom van! Ellenforradalom! Még kiejteni is rémes. És ő ellenforradalmár?! Ez mind igaz, amit Koczó elmondott, de a fegyveresek nemcsak Pislogókból állnak. Vajon a forradalomról szóló elmélet nem fejlődik tovább? Az, amit a klasszikusok a forradalomról megállapítottak, a jelen körülmények között is érvényes? És mi a véleménye egy egyszerű dolgozónak? Hirtelen Bruckner felé fordult. – Mondja, elvtárs! Maga hogyan jött rá, hogy itt ellenforradalom van? Bruckner zavarba jött. Nem számított a kérdésre, és nem látott olyan tisztán, mint a titkár, csak ösztönösen érezte, hogy baj van. De azért kivágta magát a csávából.

– Azt kérdezi az elvtárs, hogy én… izé… hogy én miből láttam, hogy ellenforradalom van? No, várjon csak. – Elmosolyodott, eszébe jutott Pekárival folytatott beszélgetése. – Hát abból, fiatalember – mondta az öreg –, hogy lakik a mi házunkban egy lecsúszott méltóságos úr-féle. Valami nagy úr volt a múltban. Ez az ember, mikor az első lövések eldördültek, örömében majdnem kiugrott a bőréből. Virgonc, magabiztos lett. Nem kérdezett semmit, tudta, hogy miről van szó. Addig alázatos volt. Ha ő örül ennek a cirkusznak, én nem örülhetek. Mert nem arról van szó, hogy mindketten Fradi-drukkerek vagyunk, és örülünk a csapat győzelmének. Az rendben van, boldog vagyok, ha Pekári az én csapatomnak drukkol, még azt is megbocsátom neki, hogy méltóságos úr volt, de annak én nem örülhetek, az anyja szentségit, hogy az elvtársakat meg a szovjet katonákat ölik és gyalázzák a Baross utcában, és annak sem, hogy leverték a vörös csillagokat. Márpedig ő ezeknek örül. Meg aztán – folytatta az öreg, miközben rágyújtott –, tudtam én már előbb, huszonharmadikán este is, hogy baj van… Tudja, tizennégy éves kora óta neveltem egy gyereket. Az apja jó elvtársam, jó komám volt. Nem akarta, hogy paraszt vagy olyan alföldi iparosember legyen a fiából. Megkért hát, hogy vegyem magamhoz. Ipari tanuló lett. Mint jó szerszámos szabadult fel. Ti ismeritek Török Lacit, Erzsi vőlegényét – fordult az öreg a többiek felé. – Török Laci ? – kérdezte Doktor, és felkapta a fejét. – Ismeri talán? – Katona, ugye? Izmos, szőke, göndör hajú fiú. – Igen, az, honnan ismeri? – kérdezte meglepődve Bruckner. – Együtt harcoltunk ma estig. – Gazember, csibész! – fakadt ki az öreg. – Rendes gyerek az, higgye el, elvtárs… csak… – Egy osztályáruló briganti, nekem akarja bemutatni? – Te, Józsi bácsi, az a Török, aki az automatában volt technikus? – vágott közbe Koczó. – Az hát, ismered te is. Szóval, elvtársak, én csak most ismertem meg igazán.

– Folytasd, ez érdekel – szólalt meg Kamarás is –, én nagyon szerettem a fiút. Olyan belevaló gyereknek látszott mindig. Bruckner megtörölte homlokát. – Szóval – folytatta –, a gyerek éppen szabadságon volt. Vidékre ment valami bajtársához. Huszonötödikén éjjel kellett volna bevonulnia. Ott lakott nálunk a konyhában. S már késő este volt, de csak nem jött haza. Mint a fiamért, úgy aggódtam érte, az asszony is. Éjfél előtt aztán betoppant. Katonaruhában, sapkáján kokárda, vállán géppisztoly. Még sírtam is örömömben. Ölelem, csókolom őt, mert hát nagyon megszerettem, dolgos, józan, szófogadó gyerek. Erzsi után érdeklődött. Izgatott volt, hogy nem találkoztak. Egyszer csak azt mondja: – Józsi bácsi! Ehhez mit szól? – és elővett valami pontokból álló kiáltványt. Én nem kérdeztem tőle semmit, gondoltam, hogy a csapattestéhez vonult be, és mellettünk harcol. Arra nem is gondoltam, hogy csapatteste vidéken van, magam is ideges voltam. Kértem az asszonytól a szemüvegem. Olvasom… Csuda jó dolog, mondom! Egyszer csak ott van: „Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását!” Aztán meg: „Szabad választást a többi pártok bevonásával!”… Szó szerint nem emlékszem. Elfog a méreg. De még mindig nem rá haragudtam. Azt mondom: – Te fiú, ez ellenforradalmi követelés! – Á, dehogy, Józsi bácsi. Ez a magyar nép követelése! – és mosolyogva legyintett. Aztán összevesztünk. – Igen – kiabálta –, elég volt az orosz elnyomásból, az ország kirablásából. – Te, az anyád jó szentségét – üvöltöm én –, az én lakásomban így ne beszélj, mert agyoncsaplak! – Aztán szó szót követett. Ha az asszony nem ugrik közénk, hát agyonverem… – Vagy ő téged – szólt közbe csendesen Kamarás. – Hülye vagy, mint minden hegesztő. Szóval a követelések már ellenforradalmi követelések voltak.

– De, Bruckner elvtárs – vitatkozott Doktor –, maga amikor olvasta, egy sor követelést helyesnek tartott! – Most is annak tartom. Abban nincs is vita, de ha az orosz csapatok innen kimennek, mit gondol, mi lesz itt? – Én azt hiszem, tisztelt elvtársak – szólt Kamarás –, hogy kár itt szaporítani a szót, mert ha az egyetemi tanár elvtárs azzal a sok iskolájával nem látja, hogy itt mi folyik, akkor mi hiába tartunk itt neki sorban előadást, úgyse tudjuk meggyőzni, mert… – Hagyd abba, Kamarás! – vágott közbe Koczó. – Mi az, hogy hagyjam abba? Látod, ezért fogott fegyvert a nép, mert ti, párttitkárok, mindig belefojtjátok az egyszerű hegesztőkbe a véleményüket. Szóval, most hallgass – mert akár akarod, akár nem, én úgyis elmondom a magamét! Hol is hagytam abba? A többiek már mosolyogtak. – Na, mondd már, hadova-mester – kiáltozták. – Nem engeditek, mindig közbebeszéltek… Szóval, igen. Mert a műszakiakkal, tanult emberekkel úgy vagyunk, hogy nem hisznek az ilyen magamfajta hegesztőnek. A múlt héten kapok egy szerszámot. Az okosok úgy szerkesztették, hogy nem lehetett használni. Hohó, Kamarás! – mondom magamnak, öledbe hullt a szerencse. Rájöttem ugyanis, hogy némi újítással ezreseket kereshetek. Ismeritek szerénységemet. Nem szeretem a könnyen szerezhető pénzt. Egy ideig vitatkoztam önmagammal, aztán úgy döntöttem, hogy szólok a technikusnak. Le is jött nemsokára egy másik műszakival. Szakik, mondom nekik, nem jó ez a szerszám! Aztán miért nem? – kérdezik. Mert ezzel a konstrukcióval dolgozni nem lehet. Meg kell újítani. Ha én újítom meg, hatszáz százalékot érek el vele. Ez nekem havi négyezer forint pluszt jelent. Ez nem lenne tisztességes dolog. Csinálják meg maguk… Nem hitték. Igaz, nekik egyetemük volt, de műhelygyakorlatuk nem hiszem, hogy sok. Szóval nem hitték, mert én mondtam. Elmentek. Én pedig a következő hónapban kénytelen voltam öt és félezer forintot hazavinni. Így van most a mi egyetemi tanárunk is a sok tudományával együtt… Nem bűn. De azt mondom én, hogy fejezzük be a vitát, tekintve, hogy a váltás ideje már tíz perccel ezelőtt lejárt, és nem szép dolog, hogy mi mások kárára agitálunk.

Azzal választ sem várva, fogta fegyverét, és indult kifelé. Az ajtóban egy pillanatig megállt, visszafordult: – Titkár elvtárs, ezzel a hitetlen Kálmánnal osszanak be őrségre – mutatott Doktor felé. – Beleegyezik, tanár elvtárs? – Bele… – Hát akkor – szólt Kamarás –, akkor gyerünk – és kilépett az ajtón. Kálmán Aladár lehangoltan követte.

*

Doktor pár óra alatt megszerette Kamarást. Nem gondolkodott rajta, miért. Tudomásul vette, hogy jól érzi magát a hegesztő társaságában. Elnézte a mind forgalmasabbá váló utcát. A köd felszívódott, de az eső szemerkélt. Teherautók, batyuzó emberek. Furcsák vagyunk, mi pestiek – gondolta –, pár nap alatt beleéltük magunkat a fronthelyzetbe. Mintha negyvenháromban vagy negyvennégyben élnénk. Vagy negyvenöt után, amikor hazajöttem. Kamarás keresztrejtvényt fejtegetett, valami régi Színházi Magazint talált az egyik íróasztal fiókjában. Ottrubay Melinda mosolygott a címlapról. – Az anyját! – dünnyögte a fogai között. – Vízszintes negyvenegy, napisten Egyiptomban… – rágta a ceruzáját. – Te, Kálmán szaki, mi az, hogy napisten Egyiptomban? Két betű… – Rá – szólt a Doktor. – Mire? – Úgy hívták a napistent. Rá. Az volt a neve. Az egyiptomiaknak több istenük volt, a főisten Rá volt – magyarázta Doktor.

Kamarás felnézett. Letette a ceruzát. Komoly ábrázattal megszólalt: – Jó dolguk volt… Nekünk egy is sok. Képzelem, milyen fúrás lehetett ott az istenek között! – Már megint mókázol, Feri bácsi! – Nem én. De ahol sok a fejes, ott mindig marakodnak. Ezt jegyezd meg, szakikám! Csak a hegesztők nem marakodnak egymással. Mert hegesztőből kevés van, és a hegesztőknél nem lehet karriert csinálni. De visszatérve az egyiptomiakra, egyszer elmennék én is a piramisokat megnézni… – Most ott sem jó, azok is bajban vannak. – Tudod, szakikám – mondta Kamarás –, az este hallgattam Szabad Európát. Förtelmesen hazudik. És a sok marha ember meg hisz neki. Egyiptomról egy szót sem szólt. – Az természetes is – válaszolta Doktor. Hosszú ideig csend volt. Kamarás a színházi lapot forgatta. Egyszer csak megszólalt: – Te, mondok én neked valamit… Itt van ez a magazin. Érdemes végiglapozni. Ahogy néztem, sok minden eszembe jutott. Én nem szerettem a szemináriumi dumát, azt is utálom, mikor elemistának néz egy pártbürokrata, de nézd végig ezt a lapot. Egyetlenegy melóst sem látsz benne! – Kamarás lapozgatni kezdte a folyóiratot. – Itt van, nézd csak: „Levél a jókedv fürdőjéből” – mutatta Doktornak a cikket és a képeket. Betűzve olvasta a képaláírásokat: „Vitéz nagybányai Horthy Istvánné látogatása Hévízen”, vagy nézd csak itt – mutatott egy másik képre. – „Herceg Festetich Györgyné, herceg Odes…” – betűzte az írást. – Odescalchi – segítette ki a Doktor. – Fene tudja elolvasni. Ezt a nevet meg ki sem tudom mondani. – Gróf Chamaraux Irma – olvasta Doktor. – Látod, olyan magyarokért melóztunk, akiknek a nevét el sem tudjuk olvasni. – Tovább lapozott. – Ide nézz! – mutatott a képekre – csupa nevető, fürdőző lány, életerős fiatalember. Az anyja szentségét ennek a Guldennek, meg Richternek –

bökött bütykös ujjával az egyik képre –, nézd, hogy röhögnek, majd kicsattannak az erőtől… de végig ilyen. – Megnézte a címlapot. A magazin 1942. 33. száma volt. –Ezerkilencszáznegyvenkettő nyara – mondta elgondolkozva a hegesztő. – Ezek a fiatal férfiak miért nem voltak ott velem a Don partján? Miért nekem, Kamarásnak és a többi prolinak meg parasztnak kellett ott is szenvednie? Elolvastam az előszót. Én nem tudom, hogy ki az a Rácz Vilmos. A Rácz cigányprímást ismerem… Szóval olvasom az előszót. Meglepett ennek az embernek pimasz őszintesége. Le merte írni a bitangságot. Az újságnak a fő célja, hogy a gondtól távol tartsa a munkában elfáradt embert. Ne emlékeztesse az élet nehéz küzdelmeire. Ezt írta ezerkilencszáznegyvenkettő nyarán, közben százezrével pusztultunk. Erre nem volt szabad még gondolni sem, csak elterelni a melós asszonyok és anyák gondolatait a fronton küzdő emberről. Á, nem is érdemes ezen spekulálni. Csak akkor vagyok dühös, amikor az emberek ezt nem látják. Valami azért történt azóta ebben az országban, vagy nem? Már az is sok, hogy eltűntek ezek a kimondhatatlan nevű magyarok, meg az ilyen újságok. – Igazad van, Feri bácsi! De tudod, az emberek nemcsak az eredményeket látják. Az eredményeket hamar megszokjuk, beleolvadnak az életünkbe, és annak szerves részévé válnak. A villany bevezetése nagy eredmény volt. Egy év múlva az emberek már nem gondoltak rá, elfelejtették a petróleumlámpa sötétségét. Csak akkor döbbennek rá a különbségre, amikor véletlenül elalszik a villany, és újból gyertyát kell gyújtaniok. És az, aki már megszokta a villanyfényt, nem tud gyertya mellett élni. Legfeljebb átmenetileg. Képzeld el a műszaki rajzolót. A szeme, az idegrendszere a munkája elvégzéséhez bizonyos erősségű villanyfényt igényel. Nem hajlandó már gyertya mellett dolgozni. Fellázad ellene. A hibákra kényes az ember, egy vacak kis hiba jelentéktelen kis hiba évek eredményét ronthatja el. – Remélem – szólt Kamarás –, ebből a cirkuszból tanulni fognak a vezetők. Van tanulnivaló elég. Véleményed szerint mikor lesz vége? – Nehéz jósolni. Ahogy én látom, Budapesten győzött a felkelés. – Ne gondold, Kálmán elvtárs – felelte Kamarás. – Most komolyan beszélek. Pár ezer fegyveres felkelő csatangol az utcákon, és az terrorizálja a népet. De ez jelenti a milliós várost? A munkásokat? A mi üzemünkből egy emberről sem tudunk, hogy fegyveresen harcolna. Az igazi melós még nem ment ki az utcára, még nem fogott fegyvert.

– De ha kimegy, melyik oldalra áll? – Ez az, amit én sem tudok – felelte a hegesztő. – Ha a pártvezetők határozottan intézkednek, akkor a mi oldalunkra állnak. Ez most a vezetőktől függ. Nézd meg a mi üzemünket. Itt nem tudná az ellenség a hatalmat átvenni, mert aránylag jól mentek a dolgok. Koczót nagyon szeretik a munkások… – Ha minden párttitkár ilyen lenne! – Ő sem különleges ember – folytatta Kamarás. – Miért szeretik annyira? – Belevaló, gerinces fiú. Számtalanszor kiállt a dolgozók igazsága mellett. A legutóbbi normarendezéskor kijött a minisztériumból egy fiatal tacskó. Azt hiszem, belülről akkor látott életében először gyárat. Összevissza rendelkezett, mindent megkavart, igazságtalanul szigorítani akarta a normákat. A munkaügyi hiába magyarázta, hogy ezt nem lehet. A fiatalemberke bement a minisztériumba, fene tudja, mit jelentett a góréjának, elég az hozzá, hogy harmadnapra kijön az iparigazgató aláírásával a szigorítási százalék. Megtudták a melósok. Nem akarom a hegesztőket dicsérni, de ők voltak az elsők, akik kiverték a tüzet. Koczó meghallgatott, és nekünk adott igazat. Összehívta a gyár dolgozóit. Megmondta, hogy nem engedi ezt a szigorítást végrehajtani. Meg is írta a miniszternek. Lett nagy balhé. Jöttek a Nagy-budapestiből. Próbálták Koczót agitálni, anélkül hogy a kérdést megvizsgálták volna. Koczó nem engedett. Az országos központ elé került az ügy, és a végén Koczónak adtak igazat. A melósok megszerették. Gerinc kérdése az egész. – Rendes ember – bólintott Doktor. – Vagy egy másik… Egy alkalommal Bokros mérnököt egypár szektás kikezdte. Ez a Bokros kiváló mérnökember, de vallásos. Ez az ő baja. De azzal együtt nagyon szép eredményeket ér el. Késő esti órákig bent maradt, tanította a fiatalokat. És annak ellenére, hogy vallásos, mellettünk áll. Tagja a kerületi békebizottságnak, a Hazafias Népfrontnak. Most május elsején az egyik melós, akinek nagy a szája, de dolgozni nem nagyon szeret, örökké elégedetlen – kényszeríteni akarta az öreget, hogy vonuljon ki. Bokros udvariasan elnézést kért, de közölte, hogy nem mehet, mert valamilyen tudós ismerőse érkezik külföldről, és azzal lesz elfoglalva. Az elvtárs rögtön odavágta, hogy lebecsüli a nemzetközi munkásmozgalom jelentőségét, meg miegymás… szóval ráolvasott

az öregre egy sor szemináriumi idézetet, amit már nagyon unhatott szegény, mert megkérte barátunkat, hogy hagyja őt magára. Bokros tényleg megbokrosodott, és nem vonult ki. Igen ám, de barátunk nem felejtett. Másnap már hozzákezdett a suttogáshoz. Egy hónap sem telt bele, s már innen-onnan hallani lehetett: „Bokros valami vallásos egyletet szervez a gyáron belül… Titkos megbeszéléseket tartanak.” Annyira ment a dolog, hogy már a politikai rendőrség is nyomozni kezdett. Tudod, mit csinált Koczó? – Mit? – nézett rá érdeklődve Doktor. – Egy hét alatt végére járt a dolognak. Magához hívta az egyik suttogót. S rábírta, mondja el, hogy mit tud? Az illető elmondta. Azt is kiszedte belőle, hogy kitől hallotta. Így ment tovább. A végén, egy hét múlva eljutott ahhoz az elvtárshoz, aki az egészet kitalálta. Koczó rettenetesen mérges lett. Hogy a fenébe ne, mikor szegény Bokros egészen búskomor lett azóta. A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű. A suttogónak a bátyja a SZOT-ban dolgozott, és megindult a mentési akció, mert Koczó elhatározta, hogy kizárási javaslattal a taggyűlés elé viszi az ügyet. – És mi lett a vége? – vágott közbe Doktor. – Mi lett? Még olyan taggyűlést nem láttál, fiam. Úgy kizárták a komát a pártból, mint tolvaj fiát a szigorú apa. És akkor odahívták az öreg párton kívüli Bokrost, képzeld, a taggyűlésre. Ott állt meghatódva a tudós ember. Ilyen gyűlésen még nem vett részt. Nem túlzok, de még a könnyei is eleredtek. Ott, a nyilvánosság előtt szolgáltattak neki igazságot. – A ti üzemetek, úgy látszik, egy kis sziget, egy oázis ebben a nagy sivárságban – vonta le a következtetéseit Doktor. Néhány percre nagy csönd borult rájuk. Mindketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Végül Kamarás szólalt meg: – Hányadika is van ma? – kérdezte. – Harmincadika. – Nézd, már nem tarthat soká – folytatta elgondolkozva a hegesztő. – Egy hete állnak a gyárak. Ha ez így megy tovább, tönkremegy az ország. Tenni kellene ellene valamit…

Doktor nem válaszolt. Elgondolkozva nézte az utcát. A gyár kapuján ki-be jártak az emberek. Dolgozók jöttek-mentek. Hűvös, felhős volt az idő. Az eső is szemerkélt. Néha egy-egy élelemmel megrakott teherautó száguldott a gyár előtt húzódó úton Pest felé. A vezetők, mintha az ördög szállta volna meg őket, veszettül hajtottak. Aztán fiatalokból álló fegyveresek tűntek fel, kipirult arccal, valami leírhatatlan hősi révülettel a szemükben robogtak ők is Pest felé. Keményen markolták a kezükkel a fegyvert, boldog, túláradó örömmel integettek. Mennyi becsületes gyerek van ezek között, és milyen pokoli tragédia, hogy ezeket a fiatalokat valaki vagy valakik így szembe állították ezekkel a Kamarásokkal és Koczókkal?! – fordultak új irányba gondolatai. Ezeknek a fiataloknak nagy része ugyanazt akarja, mint Koczóék. Mindannyiuknak fegyver van a kezében. És ezek a fegyverek most egymásra merednek… Faragóék meg az olyan Pislogó-féle alakok a háttérben ólálkodnak. Mi most a teendő, hol a kiút?… Most már ő is világosan látja, hogy a kormány rohamosan tolódik jobbra. Az utcáról is egyre nyugtalanítóbb hírek érkeznek. Hajnalban azt hallotta az egyik elvtárstól, hogy Budán már karszalagos nyilasokat látott, egy másik pedig azt erősítgette, hogy Újpesten fehér karszalagos terroristák, valamilyen királypárti szervezet tagjai, járkálnak felfegyverkezve az utcákon, és kommunistákra vadásznak. Ez nem megoldás, hogy a kommunisták, akik őszintén az újat akarják, de nem akarják feladni a szocializmust, itt bent a gyárban védekeznek, az utca pedig az ellenségé… Ma a hatalom az utcán dől el, szép szó és agitáció mellett a fegyvert is használni kell. A kormány tehetetlen… állandóan újabb követelések… állandóan újabb engedmények. Hol vagyunk már a huszonharmadiki 16 ponttól? Nagyon messze… egyesek már a Varsói Szerződés felbontását követelik, ezt pedig kommunisták nem akarhatják. Faragóékat fegyverrel kell megsemmisíteni. Tehát harcolni kell. Létre kell hozni fegyveres csoportokat, és meg kell semmisíteni őket. És ezek az ő fejében fordulnak meg? Az övében, aki huszonharmadika óta harcol? Igen, ő jött erre rá, ő, Kálmán Aladár dr., egyetemi docens, ő, aki hajlandó volt az önkény ellen fegyverrel is harcolni, de harcol az ellenforradalmárok ellen is, akik a felkelés tüzénél a maguk pecsenyéjét akarják megsütni. És most ezek ellen kell küzdeni. – Feri bácsi – szólalt meg végre –, én azt hiszem, elbúcsúzom maguktól. – Miért? – csodálkozott a hegesztő. – Nem érzed itt jól magad?

– Kimegyek az utcára. Megpróbálom a józan egyetemistákat és diákokat összefogni, talán még sikerül. – Beszéld meg Koczóval. – Tíz perc múlva úgyis leváltanak, majd akkor… A távolból ágyúdörgés és gépfegyverropogás hallatszott. – Hány óra van? – kérdezte Kamarás. Doktor megnézte az óráját. – Tíz perccel múlt tíz. – Valahol megint harcolnak – jegyezte meg csendesen a hegesztő.

10.

Kilenc óra volt. Komor alezredes és Fekete alapszervezeti titkár percekkel ezelőtt jött vissza a pártbizottság üléséről. Az alezredes azonnal magához hívatta Hidvégit és Simont. Míg a két tisztet várták, beszélgettek. Fekete őrnagy valamikor népi kollégista volt, és mint végzett mérnököt küldte a párt belügyi szolgálatra; örökké mosolygó szemével nyugalmat árasztott maga körül. A legnehezebb helyzetben is megőrizte hidegvérét. Most elgondolkozva figyelte Komor alezredest, aki szemmel láthatóan nagy gondban volt. – Min töröd a fejed? – fordult feléje. – Látom, hogy valami erősen nyugtalanít. Az alezredes szája szegletében kesernyés mosoly jelent meg. – Semmi, semmi – felelte –, csak azon gondolkoztam, hogy milyen pokoli tud lenni néha az élet. Reggel telefonált a feleségem, és elmondta, hogy néhány nap óta a ház lakói fenyegetően viselkednek vele szemben. Kérdezte, hogy mit csináljon. Mit mondhattam neki?… Tudod, eszembe jutott, milyen kutyaszorítóba kerültünk. Milyen szeszélyes a sors. Hogyha történetesen az utcán valaki rám mutatna, és azt kiáltaná, „Emberek! Ez egy államvédelmista!” – anélkül hogy meghallgatnának, agyonvernének. Ha pedig pár héttel ezelőtt nem küldött volna ide a párt, hanem most más beosztásban dolgoznék, ugyanaz a tömeg mártírként, hősként üdvözölne, ha felmutatnám nekik szabadulólevelemet. – Szidod az anyját annak, ugye, aki államvédelmi szolgálatra javasolt – mondta nevetve Fekete. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem így van, mert mi itt, ebben az épületben olyan halálraítélt-félék vagyunk. Remélem, ezt te is tudod – fordult Fekete felé. – Hát bizony, a kilátásaink nem valami rózsásak. De azért nem olyan súlyos a helyzet. – Ide figyelj, Zoli – mondta komolyan Komor. – Sokkal súlyosabb a helyzet,

mint ahogy látjuk. Valamennyire én is ismerem az életet. Nézd csak. A hadsereg vezetése árulók kezébe került. Nagy Imre Király Bélát nevezte ki a Nemzetőrség parancsnokának. A Katona Tanács együttműködik a Nemzetőrséggel. Az áruló vezetők nagyon jól tudják, hogy számukra mi jelentjük a legnagyobb veszélyt, tehát minden rendelkezésükre álló eszközzel a megsemmisítésünkre törekszenek. Az egyszerű kiskatona nem lát tisztán. Parancsot kap és végrehajtja. – Ejnye, de hamar elfelejtetted, hogy a megbeszélésen a párt vezetői pontosan megjelölték feladatainkat – figyelmeztette Fekete. – Ez így van, Zoli, de egyről elfeledkezel – mondta Komor –, éspedig a fiúk hangulatáról. Ki fogja megvédeni családjukat a lincselő tömegtől? Nagy Imre, aki Dudásékkal tárgyal? A Katona Tanács, amely parancsot adott az államvédelmisták likvidálására? Képzeld el, ha itt valamelyik fiú megtudja, hogy feleségének vagy gyerekének bántódása esett, vajon csodálkozhatunk–e, ha megvadul és itthagy csapot-papot? Zolikám, mi is emberek vagyunk, ne felejtsd el, hogy minden emberben megtalálható a ragadozó tigris és a szelíd galamb. Fekete válaszolni akart, de torkán akadt a szó, amikor észrevette a feldúlt arccal belépő Hidvégit és Simon alezredest. – Mi történt, Károly? – kérdezte Komor. Hidvégi remegő, felháborodott hangon kitört: – A fiúk követelik a harc azonnali megindítását. Nem hajlandók tétlenül várni, amíg hozzátartozóikat lemészárolják. – Beszélj világosan, mi történt – vágott közbe Fekete. – Sümegi hadnagy feleségét és kisfiát egy órával ezelőtt fegyveres terroristák kidobták a lakása ablakán… Harmadik emeletről. – Sümegi tudja? – borult el Komor arca. – Alig tudtuk kicsavarni kezéből a fegyvert – vette át a szót Simon alezredes –, szegény fiú, ő vette fel a telefont, mikor a házból az egyik lakó közölte a hírt. Ki akart rohanni az utcára, hogy bosszút álljon. – Őrült! – suttogta Fekete.

– A városból percenként érkeznek a nyugtalanító hírek – folytatta Hidvégi. – Most jött meg az egyik felderítő járőr. Azt jelentik, hogy kint szervezetten folyik a kommunista funkcionáriusok és az államvédelmisták utáni embervadászat. Fegyveres csoportok pontos címeket kapnak. Feldúlják a lakásokat, rombolnak, gyilkolnak. Az utcán elég, ha valakire rámutatnak: „Ez ávós!” – és az eszét vesztett tömeg máris lincsel. S mi itt állunk tehetetlenül, kiszolgáltatva… Pusztuljunk el inkább a harc közben! – Nézd, Karcsi – szólt Komor –, elismerem, hogy igazad van! De nagyon kérlek, nyugodj meg. Azért hívattalak, hogy megbeszéljük a feladatokat. Tudom jól, hogy nagyon nehéz, most mégis higgadtan kell gondolkoznunk. Nagy szavakat, közhelyeket mondjak? Nem mondok, hisz az én gondolataim is ott járnak az asszonynál. Valahogy úgy kell ezt a helyzetet felfogni, mintha háborúban lennénk, és családtagjaink az ellenség által megszállt területen maradtak volna. Tudunk segíteni rajtuk? Pillanatnyilag nem. Ha hazamegyünk, az ellenség egyenként könnyebben elbánhat velünk. Így, egységben azonban erőt képviselünk. Fegyver van a kezünkben. Ezzel egyetértesz? – Igen – válaszolta csendesen Hidvégi. – Akkor figyeljetek ide! – folytatta Komor. – A párt vezetői közül egyesek felismerték Nagy Imréék árulását. A lavina gördül tovább. A hatalmat azonban ki kell ragadni az árulók kezéből. Márpedig ezt csak harc árán lehet visszaszerezni, a harcra viszont fel kell készülni. A párt megkezdte a proletariátushoz hű erők szervezését. A vezetők ebben a harcban ránk is számítanak. A szervezéshez azonban idő is kell. Még várnunk kell, a mostani helyzet nem alkalmas a fegyveres támadás megindítására, felesleges véráldozattal járna. – És mire várjunk? – kérdezte Hidvégi. – A szervezett erők egységes fellépésére. Nem tudom, hogy ez mikor következik be. Lehet, hogy holnap, holnapután, vagy egy hét múlva. Egy biztos: hamarosan. Sok időnk nincs. Mi a mai nap folyamán kivonulunk az épületből. – Hová? – érdeklődött Simon. – A terv szerint Buda környékére – felelte Komor. – A te feladatod, Károly, a kivonulás előkészítése. A fegyverzetet visszük magunkkal. Minél több fegyvert, és minél több lőszert. Valószínű, hogy ott fogunk majd egyesülni a párthoz hű

katonai alakulatokkal. Ez a dolog egyik része. A másik, az itt levő partizánokat ki kell küldeni a gyárnegyedekbe fegyveres csoportok szervezése végett, ezenkívül meg kell szerveznünk az állandó felderítést. Veszélyes feladat. Csakis önként jelentkezőkre számíthatunk. Simon elvtárs – fordult Komor az alezredes felé –, téged arra kérlek, hogy a katonáktól kérdezd meg, jönnek-e velünk, vagy pedig maradnak. Én erre parancsot nem adhatok. – Már megbeszéltem – válaszolta Simon. – Ahova én megyek, oda jönnek ők is. – Zoli – folytatta Komor –, te hívd össze az egységet, és tájékoztasd a fiúkat a helyzetről. Én pedig addig beszélek a partizánokkal. Rendben van? – Igen – felelték a többiek. Mikor Hidvégiék elmentek, Komor azonnal munkához látott. A feladat nehéz volt és bonyolult. Ő is nagy harcot vívott önmagával, és sokszor nagyon erőtlennek érezte magát. De most ő volt ennek az egységnek a vezetője. Nem mutathatott gyengeséget, benne munkatársai ne az asszony után síró, gyermeke életéért remegő férfit lássák, hanem a bátor, rendíthetetlen harcost, aki a nagy ügy érdekében minden egyéb érzést képes kiszakítani szívéből. Hogy közben a szíve mennyire fáj, sajog, az maradjon az ő titka. Vámos Sándorral és Kapós Gézával hamar megállapodott. Vámos vállalkozott arra, hogy kimegy Pesterzsébetre, és megkezdi a szervezőmunkát. Ott dolgozott a felszabadulás előtt is, személyesen ismer minden elvtársat, ott élnek ma is régi barátai. Kapós Gézát kiviszi magával összekötőnek. A konspirációs szabályoknak megfelelően kidolgozták a kapcsolat fenntartásának módozatait. A megbeszélés után a két férfi hamarosan elhagyta az épületet. Búcsúzáskor Vámos és Komor megölelték egymást. Vámos megjegyezte: – Te sem gondoltad, ugye, hogy a proletárdiktatúra tizenkettedik évében illegalitásba kell vonulni? – Nem, Sándor – felelte Komor –, erre tényleg nem gondoltam. De van erőnk, és hamarosan rendet csinálunk. Mirkoviccsal nehezebben boldogult. Neki ugyanis nem voltak ismerősei munkáskerületekben. Így abban állapodtak meg, hogy velük marad.

Az alezredes utoljára Vas Bélával és Erzsivel beszélt. A két fiatallal komolyabb tervei voltak. Komor hosszasan elnézte Erzsi szomorú arcát. A lány inkább egy álmodozó, szerelmes diáklányhoz hasonlított, mint fegyverrel harcoló forradalmárhoz. Fázósan húzta össze magát, és figyelmesen hallgatta az alezredest. – A feladat, amit magára akarok bízni, Erzsike, veszélyes. Csak akkor vállalkozzon rá, ha úgy érzi: végre is tudja hajtani. Akkor sem történik semmi baj, ha nem vállalkozik rá. – Nem tudom, miről van szó – felelte bizonytalanul a lány. – Ki kell mennie a városba, és pontos felderítést kell végeznie. Mi az, ami érdekel? A fegyveres ellenforradalmi gócok helyei, a fegyveresek létszáma, de ezekről a feladatokról később még részletesen beszélünk. Úgy gondolom, hogy még most délelőtt bemegy a városba, és holnap délután három órakor az Osztapenko-emlékműhöz jön. Ott Mirkovics elvtárs már várni fogja, és elvezeti hozzám. Készüljön fel, és utána még részletesen megbeszélünk mindent. Rendben van? Vállalja? – Igen – mondta a lány halkan. – Alezredes elvtárs… – Tessék? – Nem mehetnék Vas Bélával együtt? – kérdezte Erzsi. – Vas elvtársnak más feladatot szántam – mosolyodott el Komor. – De ha felderítésre nem vállalkozik, semmi akadálya, hogy együtt dolgozzanak. Béla eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy milyen feladatot ad neki az alezredes. Megkönnyebbült, mikor meghallotta, hogy végre elhagyják az épületet. Nyomasztóan hatott rá a várakozás, a tétlenség. Örökké mozgó, cselekvő fiatalember volt, aki csak sok ember között érezte igazán jól magát. Mindenre vállalkozott. Ilyen volt már gyerekkora óta. Mindenben első akart lenni, mindig ki akart tűnni. A virtus, mely tetteinek egyik rugója volt, sokszor meggondolatlan cselekedetekre késztette. Az apja egyszer azt mondta neki: Béla, te olyan ember vagy, aki szeretnél hősi halott lenni, de úgy, hogy végignézhesd ünneplésedet. És ebben volt is valami. Sokat foglalkozott önmagával. Állandóan boncolgatta lényét, hol az volt az érzése, hogy becsületes ember, hol pedig az, hogy bizonyos értelemben karrierista.

Szeretett álmodozni. Csapongó fantáziája néha elragadta, és ilyenkor nagy kalandokat élt át, rettenetes küzdelmeken ment keresztül, de végül is győztesként állt az emberek előtt. – Vas elvtárs – szólt Komor –, arra gondoltam, hogy maga kimegy a gyárba. Megszervez néhány fegyveres csoportot, és azután hozzákezd egy partizánegység felállításához. Közölni fogok magával egy címet, ahol két elvtársunk tartózkodik. Felveszi velük a kapcsolatot, és közösen dolgoznak tovább. Vállalja? – Vállalom, alezredes elvtárs – felelte a fiú gondolkozás nélkül. – Az az elképzelésem – mondta az alezredes –, hogy holnap reggel Erzsivel találkoznának valahol. Beszámol a munkájáról úgy, hogy az elvtársnő délután már ismertetheti velünk a gyári helyzetet. Persze annak semmi akadálya, hogy együtt menjenek ki, sőt a kapcsolatot is tarthatják. A beszélgetés után fél órával Erzsi és Béla már az utcán voltak. Béla előzőleg még felhívta a gyárat, ahonnan nyugtalanító dolgokról számoltak be az elvtársak. Tábori párttitkár teljesen elvesztette a fejét, összevissza akar intézkedni, nem értik meg egymást. – Menjünk végig a Körúton – ajánlotta Béla –, szeretném megnézni. Siralmas kép fogadta őket. Leszakadt vezetékek, szétlőtt gépkocsik, utcára kihordott szemétkupacok. Kiégett üzlethelyiségek, üveg nélküli ablakok vakon bámultak a délelőtti szürkeségbe. A házakon nemzetiszínű és fekete gyászlobogók kókadoztak az őszi esőben… – Olyan a város, mint negyvenötben, a háború után – mondta leverten Béla. – Jól elintéztük – felelte a lány. – Elintéztük? – nézett rá csodálkozva Béla. – Csak nem akarod azt mondani, hogy ezt mi csináltuk? – Azt hiszed, a mi kezünk nincs benne? Vagy azt gondolod, hogy mi nem segítettük elő ezt a rombolást? – Most nincs kedvem önkritikázni – vágta el a beszélgetés fonalát Béla.

Az utcán sokan jártak. A péküzletek előtt hosszú sorban álldogáltak az emberek. Olykor egy-egy fegyveresekkel megrakott teherautó robogott el mellettük ismeretlen célok felé. A fiatal fegyvereseknek sugárzott az arcuk. A Körút és a Majakovszkij utca sarkán nemzetőrök igazoltatták a járókelőket. Egy negyven év körüli férfit félreállítottak. Szóváltás támadt. Pillanatok alatt csődület vette körül a vitatkozókat. Béláék továbbmentek. Erzsi figyelte az emberek arcát, szerette volna tudni, mi van a fejükben. Hányan vannak, akik szívből örülnek a fegyveres suhancok uralmának? Mert azoké most az utca. Övék a hatalom. A becsületes emberek összeroppannak, gyávák, megalkuvók lesznek. Akaratlanul is eszébe jutott a tegnap esti jelenet. Elmesélem Bélának – gondolta. – Béla – szólt, és megérintette a fiú karját. – Tessék. – Emlékszel még Magdira? – Melyik Magdira? – Arra a csinos, barna asszonykára. Ott volt a mi emeletünkön. – Igen. Mi van vele? – kérdezte a fiú. – Te tudtad, hogy annak a férje magas rangú állami funkcionárius? – Nem. – Képzeld, tegnap este Magdit felhívta a férje, és könyörgött, hogy azonnal menjen haza. – „Nem mehetek – felelte Magdi –, mert szolgálatban vagyok.” Magdi! – ordította a férje a telefonba – nem szolgálhatsz gyilkosok között! Azonnal gyere haza, ha nem jössz, vége közöttünk mindennek! Azt hittem, hogy szegény asszony menten szörnyethal. Először elsápadt, aztán remegni kezdett. Láttam rajta, hogy szavakat keresgél. Végül csak annyit sziszegett a kagylóba: Te, te aljas… és lecsapta a kagylót. Utána olyan görcsös zokogás rázta meg, amilyet régen láttam… Tudod, irigyeltem a bátorságát. Arra gondoltam, hogy én mit csináltam volna az ő helyében. Mert, mint később Magdi elmondta, nagyon szerették egymást. Gyerekkori szerelem volt. Gondolkodás nélkül tűzbe ment volna férjéért. Jó, becsületes kommunistának ismerte őt. Hallgatagon lépkedtek tovább. Egy idő múlva Béla megszólalt:

– Ha regényíró lennék, okvetlenül megírnám ezeknek a napoknak a történetét. És tudod, mi lenne a regény címe? A lány kérdőn nézett rá. – A felülvizsgálat napja, vagy pedig A nagy káderezés. Egy biztos. Ezekben a napokban nagyon sok ember levizsgázott. A lány szeme rátapadt egy betört kirakatra. – Nézd – lökte meg Bélát, és a kirakatra mutatott. Béla arra fordult. Megálltak. Lábuk alatt üvegcserepek. A kirakatban a cipők érintetlenül hevertek. Egy rajzlap nagyságú papíron a következő szöveg állt: „Így fosztogatnak az egyetemi felkelők!” – Mit szólsz hozzá? – kérdezte a lány. – Mit szóljak? Vannak a felkelők között becsületes fiatalok is – válaszolta Béla. – De arra az alakra ott, odanézz –és megfogta a lány kezét –, még két fillért sem bíznék. Egy dülöngélő felkelő jött velük szemben. Az emberek kitértek útjából, majd megfordulva bámultak utána. A siheder nem lehetett több tizennyolc évesnél. Rendfokozat nélküli katonaköpenye szétnyitva, alatta divatos sínadrág és vadonatúj sícipő. Nyakában tarka női selyemsál. Csapzott, szalmasárga haja belelógott a szemébe. A részegek bamba vigyorgásával botorkált. Alsó, duzzadt ajka lefittyedt, mintha nemrégen szájon rúgta volna valaki. Bőre fonnyadtan tapadt kiálló arccsontjára. Vállán keresztülvetve géppuskaheveder, hóna alatt bizonytalanul imbolygó karabély. Erzsi elfordította fejét. Micsoda alak – tűnődött. – És talán László is ilyenek között van. A Nemzeti Színház előtt nagy tolongás volt. Béláék odafurakodtak az embergyűrűhöz. – Mi történt? – kérdezte egy öreg nénike a fiútól, és kíváncsian pipiskedett. – Nem látom, mama – válaszolta Béla. Lábujjhegyre állt. Az embergyűrűn

nevetés hullámzott végig. A kör belső oldalán hangosan röhögtek, és különböző megjegyzések röpködtek a levegőben. – Tegyél egy órát a szájába! – A szemébe meg dugjatok egy cigarettát. – Húzd már azt a csizmát, ne aludj! Béla végre előrefurakodott. Undor fogta el. Három suhanc egy bábut öltöztetett. Valamelyik közelben fekvő szovjet sebesültről vagy halottról húzhatták le az egyenruhát, mert a gimnasztyorka a mell táján még véres volt. – Vadállatok – gondolta –, csürhe, ezek nem emberek! Nagy nehezen kivergődött a gyűrűből. – Gyere – fogta meg Erzsi kezét. – Undorító férgek! Az állati röhögés még sokáig ott zúgott fülében. A Boráros téren még megrendítőbb látvány fogadta őket. Az egyik ház falánál egy szovjet katona holtteste feküdt. Az arcát irtózatosan szétroncsolták. Szeme helyén véres üreg tátongott vádlón a fiúra. – Kiszúrták a szemét… – hebegte Erzsi, és megfogózott Béla karjában. – Vadállatok! Az eső vigasztalanul permetezett. Béla felhajtotta ballonkabátját. Szó nélkül haladtak tovább. A Soroksári út elején Béla ismét megszólalt: – Egy barátom járt a nyáron a Szovjetunióban. Elmondta, hogy Kijev mellett megnézte az elesett magyar és német katonák temetőjét. A sírok még úgy vannak ott, ahogy a megszállók hagyták. Azzal a különbséggel, hogy a szovjet emberek rendszeresen ápolják. Nem bántja a szovjet nép, mert egyszerű katonák pihennek alatta… Ezek pedig meggyalázzák a hullákat! Szörnyű emberek vagyunk mi. Erzsi nem szólt. Fázósan húzódott a fiú mellé. Szomorú volt, nagyon szomorú, és olyan kilátástalannak érezte a helyzetet.

Megint László jutott az eszébe. A fiú most olyan távoli emléknek tűnt, mintha évek óta nem találkoztak volna. Sokszor úgy érezte, hogy már nem él, másszor arra gondolt, hogy tehetetlenül, nagybetegen vergődik valahol, őt hívja, vágyódik utána, és ő nem mehet, mert egy legyőzhetetlen hatalom áll kettőjük között. László! Talán soha többé nem találkoznak egymással. Vége a szép álomnak, a terveknek. Jövő nyáron akartak megesküdni. László akkor szerelt volna le. Jövő nyár? Megérjük-e a jövő nyarat? És ha meg is érjük, mit fog az hozni a mi számunkra? A holnapot kell megérni vagy a következő órát. Mit akar ő a jövő nyárral? Bélát a részeg felkelő látása, a csőcselék és a szovjet fiú meggyalázott teste megrendítette. Érezte, hogy beszélnie kell, vallania. – Erzsi – fordult a lány felé. – Mit akarsz, Béla? – Te becsületes embernek tartasz engem? A lány meglepődve nézett a fiú feldúlt arcába. Nem tudta, mi történt vele. – Felelj! – sürgette a fiú. – Persze hogy annak – nézett rá szemrehányóan. – De mi jutott eszedbe? – Néha azt hiszem, nem vagyok becsületes. Olyan furcsa gondolataim vannak. Veled őszintén beszélek. Tudom, hogy nem értesz félre. Te, én még ma reggel sem voltam biztos abban, hogy jó oldalra álltam. Illetve, azt hittem, az a gondolat gyötört, hogy huszonharmadikán én azért álltam arra az oldalra, ahol most vagyok, mert úgy láttam, hogy a tüntetést rövid idő alatt leverik. Talán akkor arra gondoltam, hogyha megkezdődik a felelősségre vonás, mindazokat, akiknek valami kis ellenzéki szerepük volt – bezárják. Mert nézd, az üzemben a pártbizottságon belül én voltam az egyetlen, aki nyíltan kiálltam Nagy Imre mellett, én voltam az, aki a Petőfi-körbe eljártam, aki lobogtattam az Irodalmi Újságot, aki szemben álltam a régi vezetéssel. – Béla – szakította félbe a lány –, te már megint ok nélkül gyötrőd magad. Most azt várod, hogy cáfoljalak meg, dicsérjelek, hogy ugyan, Bélám, te jó kommunista vagy, becsületes vagy és így tovább. Azt hiszem, nem alkalmas most erre az idő…

– Erzsi! Kérlek, hallgass meg! – szólt a fiú. – Nem erről van szó. Nem várod meg, míg befejezem. Én a gondolataimat akarom elmondani… Aztán rájöttem arra, hogy mégsem ez hozott erre az oldalra, hanem a veszély ösztönös felismerése. De – és erre akarok most kitérni – ha el is fogadom, hogy taktikából cseréltem helyet huszonharmadikán este, akkor most mindaz, amit ez alatt az idő alatt az utcán tapasztaltam, végérvényesen kijelölte további utamat. És őszintén mondom, szégyellem, hogy ilyen kételyek felmerültek bennem. – Nézd, Béla – mondta a lány. – Mindenki tele van problémákkal. Én is. Ha ilyen alakot látok, mint az a részeg fegyveres volt, akkor úgy érzem, minden rendben van, jó helyen állok, igaz ügyért fogtam fegyvert. Ha azonban a kommunista írók jutnak eszembe, már bizonytalanabb vagyok. Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés; mi az oka, hogy azok az elvtársak, akik nálam ezerszerte képzettebbek, műveltebbek – a másik oldalon állnak, ők is látják a részeg fegyvereseket, a megcsonkított szovjet katonákat, és ne felejtsd el, ezek közül az írók közül többen vannak olyanok, akik az illegalitás nehéz éveiben is helytálltak. Hátha nekik van igazuk? – Tudod, mit mondana erre Mirkovics elvtárs? – kérdezte mosolyogva Béla. – Mit? – Moszkva tudja, mit csinál! Persze, ezt képletesen mondom. Hinni kell. Azt mondta az öreg. És abban tényleg van igazság, amit úgy mellékesen jegyzett meg. Emlékszem még. Azt mondta, a huszadik kongresszus Moszkvája szerint Magyarországon ellenforradalmi felkelés van. Jó ideig szótlanul mentek. Az eső csendesen permetezett, hideg, nyirkos volt az idő. Ballonkabátjuk már átázott. – Messze megyünk még? – kérdezte a lány. – Még legalább negyedóra. – Robival miben állapodtál meg? – Felmegyünk a lakására – válaszolta Béla. – Először tájékozódom, és csak utána megyek be a gyárba. Te pedig vagy Robiéknál vársz meg, vagy pedig holnap reggel találkozunk valahol, hogy beszámoljak a helyzetről.

– Azt hiszem, jobb lesz holnap. Délután még hazamegyek, és jól megfürdöm. De most kimegyek veled Robiékhoz… Jó? – Nem bánom, de siessünk, mert kevés az időnk – egyezett bele a fiú. Szótlanul gyalogoltak tovább.

*

Sugár Róbert a gyár mellett épült új házakban lakott. Már izgatottan várta Béláékat. Meleg teát és harapnivalót készített. A szőke, nagy orrú fiatalember bemérőműszerész volt, s mint tartalékos tisztet, az elvtársak őt választották meg a gyárőrség parancsnokának. Most részletesen beszámolt az elmúlt napok eseményeiről. A gyárban huszonnegyedikén reggel mintegy négy kommunista jött össze. Fegyverük nem volt. De nem is volt érdekes, mert az államvédelmi őrség akkor még őrizte a gyárat. Este azonban az őrséget elvezényelték. Akkor merült fel a fegyveres őrség felállításának ötlete. Tábori párttitkár javaslatára őt nevezték ki parancsnoknak. – Mint tudod – mesélte a fiú –, a fegyvereket másnap megkaptuk. Megszerveztem az őrséget. A kerület is küldött néhány puskát, de töltény nélkül. Huszonötödike után kezdődött a szakadás, Wállesz, a számviteli vezető borzalmas hírekkel jött be. – Miért nem vágtátok ki? – szólt közbe Béla. – Könnyű így utólag okosnak lenni – jegyezte meg Robi –, de akkor nem volt olyan egyszerű a dolog. Szóval, Wállesz megjött, és felháborodva mesélte, hogy az államvédelmisták gyilkolják az embereket. Esküdözött, hogy saját szemével látta. Parázs vita keletkezett. Tábori, a párttitkár hol ennek, hol annak adott igazat. Aztán a szokásos találgatás. Forradalom vagy ellenforradalom? Talán egyedül az öreg Riegler Józsi bácsi volt az, aki következetesen ellenforradalomról beszélt. Míg hanggal bírta az öreg, addig a többiek nem mertek vitatkozni vele. Huszonnyolcadika után azonban megváltozott a helyzet. Megjelent a kormánynyilatkozat, amelyik leszögezi, hogy a felkelés nem

ellenforradalom, hanem a nép jogos harca a szabadságért. Egy csomó ember gyorsan átváltott. Követelték, hogy Szeges, Barabás és Riegler azonnal mondjon le, mivel ők a dogmatizmus képviselői a gyáron belül. Egyeseknek az volt a kérésük, hogy téged válasszanak meg titkárnak, mivel tudták, hogy te Petőfikörös voltál, és még huszonharmadikán reggel is vitatkoztál a pártbizottsággal. – Na, Béla – mondta enyhe iróniával Erzsi –, most jól kifogtad! – Aztán Robi felé fordult. – Hát Béláról nem tudták, hogy a Belügyben van? – Csak Riegler, Szeges, Barabás és Tábori tudta. A többieknek nem mondtam. Így állapodtunk meg Bélával. – Igen – nézett rá Béla. – Folytasd! – Rólad általában azt hiszik, hogy valahol a felkelők oldalán harcolsz – magyarázott tovább a fiú. – Közben tegnap már Tornya mérnök is megjelent a gyárban, és ő is kezdi kialakítani a csoportját. Kijelentette, hogy azt a munkástanácsot, amelyet mi választottunk, nem ismerik el, mivel nem a gyár dolgozói, hanem csak a bent levő kommunisták választották. – Hány tagja van a munkástanácsnak? – kérdezte Béla. – Harminc – válaszolta Robi. – Én is tagja vagyok. Tény, hogy mind a harminc tag kommunista. – Ezt valóban nem fogják meghagyni – mondta Béla. – Mindegy. Akkor ennyien voltunk benn, mikor választottunk. A baj azonban ott kezdődött, mikor Szeges és Barabás meghallották, hogy a hangulat mennyire melletted van, ellened fordultak. Valahogy úgy vettem ki a szavukból, attól tartanak, hogy te esetleg most visszafizetsz majd nekik. Hogy mit akarnak, azt nem tudom, de már megkezdték a sugdolózást. – Marhaság – vágott közbe Béla. – Most az egységet kell összekovácsolni. Nem arról van szó, hogy ki legyen a titkár, hanem arról, hogy a fegyver a mi kezünkben maradjon. És Rieglernek mi az álláspontja? – Nem tudom, mert ma még nem beszéltem vele. Tőle most nagyon sok függ. – Ki az a Riegler? – kérdezte Erzsi.

– Egy idősebb kommunista – válaszolta Béla. – Több évig élt a felszabadulás előtt Franciaországban. Úgy tudom, ült is egypár évet. Végtelenül becsületes ember, de végtelenül szektás. Mindenkiben ellenséget lát, mindenkit ki akar rúgatni, aki nem fogadja el az ő álláspontját. Hosszú idő óta szemben állunk egymással. Huszonkettedikén a pártbizottságnak javasolta, hogy zárjanak ki, mert Petőfi-körös vagyok. Nagyon összevesztünk. – Érdekes ember lehet – mondta a lány. – Ha meggondolom, a Petőfi-kör kérdésében neki volt igaza. – Ma már látom, hogy sok mindenben igaza van – folytatta Béla. – De egyet ne felejts el, hogyha Riegler és a többi hozzá hasonló évek hosszú során át nem követték volna el azokat a hibákat, amelyeket ma már tisztán látunk, talán én sem mentem volna a Petőfi-körbe. Lehet, hogy az események Rieglert igazolják, őt, aki elsőnek foglalt állást a Petőfi-kör ellen, de az események előidézésében az ő keze is vastagon benne van. – Ez biztos – helyeselt élénken Robi. – Szeges, Barabás, Riegler valóban diktátori módon viselkedtek éveken át. Ha visszagondolok, hogy milyen módszerekkel szervezték például a május elsejei felvonulásokat, a taggyűléseket, a pártoktatást – még most is felháborodok. Tudja, elvtársnő, mit csinált az öreg most is május elsején? – Mit? – érdeklődött a lány. – Ő volt akkor a szervezőtitkár. Felrendelte magához az osztályvezetőket, és előadást tartott nekik. Ez idáig rendben is volna. De közölte velük, hogy elbocsátás terhe mellett ők a felelősek beosztottjaik kivonulásáért. A taggyűlések alkalmával pedig odaállt a kapuhoz, és egyszerűen nem akarta kiengedni a párttagokat. – Csinált ennél különb dolgokat is – vette át a szót Béla. – Tavaly úgy volt, hogy az üzem engem küld ki tanulmányútra a Szovjetunióba. Már meg is volt az útlevelem, azt hiszem, össze is csomagoltam. És mégsem mehettem el, mert az öreg Riegler megfúrta. Mentségére szolgáljon, hogy nyíltan szemembe mondta, miért tette. – Mit mondott? – érdeklődött a lány. – Nem sokat, csak annyit: „A magam részéről megbízhatatlannak tartom. Akinek

közeli hozzátartozója Amerikában él, az gyanús.” – És te mit feleltél? – kíváncsiskodott Erzsi. – Azt mondtam neki: Ide figyeljen, Riegler elvtárs, maga egy kicsit szektás. Ha én történetesen a párt szolgálata közben az életemet veszíteném el, és hősi halottnak nyilvánítanának, maga ünnepélyesen kijelentené, hogy „befurakodtam” a hősi halottak közé, mert a maga rögeszméje szerint én beépített ellenség vagyok. Erre rám nézett, és azt mondta: „Ha az éberségnek ezt a formáját szektásságnak nevezzük, akkor büszkén viselem a szektás nevet.” De eltértünk a tárgytól. Mondd, Robikám, most végeredményben kikből áll az őrség? – Sajnos – felelte a szőke fiú –, már eléggé vegyes a társaság. Számításom szerint a harminc emberből húsz teljesen megbízható. Tízen viszont, a fiatal Harasztos vezetésével, szemlátomást Tornyáék oldalán állnak. – Melyik Harasztosról beszélsz? – Az öntőről. – Most összesen hányan lehetnek a gyárban? – Úgy általában hatvan-hetven ember szokott bejárni. De azt hiszem, ma már többen lesznek, mert Tornyáék új munkástanácsot akarnak választani. – Értem – szólt elgondolkozva Béla. – A DISZ-esek közül ki van bent? – Két vagy három fiatalt láttam. Azt hiszem, Havast, meg azt a „programost” a műhelyedből. – Képesre gondolsz? – Arra a kézilabdásra. – Rendben van, az a Képes… De figyelj csak ide, Robi! A beszélgetést távoli ágyúdörgés szakította félbe. Felfigyeltek, és kérdőn néztek egymásra.

– Valahol megint harcolnak – jegyezte meg Robi. – De hát tűzszünet van – mondta csodálkozva Erzsi. – Úgy látszik, csak papíron – szólt csendesen Béla. – Mindegy. Erzsi! Mi Robival bemegyünk a gyárba. Te menj haza. Én holnap reggel felmegyek hozzád, és elmondom, mit végeztem. Rendben van?

*

Béláék terve nem úgy sikerült, ahogy elképzelték. A gyár felfordított méhkashoz hasonlított. A fiú hamar észrevette, hogy nem áll annyira rendben a szénája, ahogy Robi odahaza állította. Az emberek egy része tartózkodóan, kimérten viselkedett vele szemben, de voltak olyanok is, akik már a köszönését sem fogadták: úgy mentek el mellette. Egy magas, széles vállú, kopaszodó fiatalember gúnyosan nézett a szeme közé. Ez szeget ütött a fejébe. A pártirodán Táborit és az öreg Rieglert találták. Riegler feltűnő örömmel üdvözölte Bélát. A titkár nagyon zavarosan viselkedett. – Elvtárs – kezdte Riegler, mielőtt még Béla megszólalhatott volna –, engedd meg, hogy elöljáróban mondjak valamit. – Letegezett – villant át a fiú agyán –, úgy látszik, hogy valami nagy dolog történt… Érdeklődve várta, mit akar mondani az öreg. Az öreg nagy zavarban volt. Nem tudta elkezdeni. Nyögdécselt egy keveset, majd kivágta. – Kellemesen csalódtam benned. Ezt meg kellett mondanom. Bélának jólesett az öreg elismerése. De nem szólt semmit, egy széles mosollyal nyugtázta a dicséretet. – Elvtársak – mondotta Béla –, azonnal össze kell hívni a vezetőséget és esetleg egy-két megbízható aktívát. Szeretnék tájékoztatást adni a jelenlegi helyzetről, és

meg kell beszélnünk a feladatokat. – Tábori felugrott: – Azonnal hívom az elvtársakat – és már rohant is az ajtó felé. – Majd megyek én – indítványozta Robi. – Nem, nem, csak maradj – kiáltott Tábori és eltűnt. Hárman maradtak. – Mi történt Táborival? – kérdezte Béla. – Fél – felelte Riegler. – Az ilyen pártbürokratáknál így szokott lenni. Nem tudja, hogy mit csináljon. Percenként változtatja nézetét. – Ha jó irányban változik, az sohasem baj, igaz? – mosolyodott el Béla némi öngúnnyal. – Ezzel egyetértek – helyeselte Riegler. – De szeretnék még valamit mondani, mielőtt megjönnek a többiek. Rólad van szó. Megtudták, hogy te a mai napig az államvédelmistákkal harcoltál együtt. Nem tudom, kitől, milyen módon, de fülükbe jutott a dolog, s most nagy a felháborodás. Egyesek azt híresztelik, hogy te is ott voltál a Parlamentnél. – Ott nem is voltak államvédelmisták – szólt közbe a fiú. – Ne engem győzzél meg, én csak elmondom, hogy mit tudok, milyen a hangulat. A lényeg az, hogy borzasztó ÁVH-ellenes hangulat uralkodik. Tornyáék azt terjesztik, hogy az államvédelmisták belelőttek a békés tömegbe… Sajnos, egypár becsületes elvtárs is felült ennek a rémhírnek. Arról nem is beszélek, hogy a párttagok nagy része, Wállesszel az élen, teljesen Nagy Imre mellett áll. Valami nemzeti kommunizmusról beszélnek, meg a fene tudja, miről. Ez a társaság Tornyáékkal tart, és úgy látszik, hogy mi is kisebbségbe kerültünk. – Nem valami rózsás a helyzet – állapította meg Béla, s tovább akarta folytatni az előbbi beszélgetést, de nyílt az ajtó. Megérkeztek a többiek. Szeges Márton, Barabás Miklós, a fiatal, nyurga Képes István és Havas Oszkár, a másik DISZ-ista lépett be. Tábori izgatottan követte őket. Még be sem tette az ajtót, máris megszólalt: – Wállesz nem hajlandó jönni. Azt üzeni, hogy gyilkosokkal nem tárgyal, és azt

a pártvezetőséget nem ismeri el, amelyik ilyen emberekből áll. – Le vannak köpve – fakadt ki Riegler, aztán szemrehányóan nézett Táborira. – Ez is a te kádered, te harcoltál érte. – Hagyd már abba – könyörgött Tábori –, folyton engem ócsárolsz. Béla megvárta, míg mindannyian leülnek. Sok értelme nem volt a beszélgetésnek, mert Szegesben és Barabásban ő sem bízott. Elhatározta, hogy óvatosan beszél, nem mond el mindent. Nagy vonalakban ismertette a politikai helyzetet. Nagy Imre szerepét. Mikor arra tért rá, hogy őt a párt küldte bizonyos feladattal, Szeges közbeszólt: – Arról beszélj, mi igaz a parlamenti esetből. Te állítólag ott voltál, tudnod kell róla. – Amire te gondolsz, az nem igaz – felelte Béla. – Vagy talán azt hiszed, hogy az ávéhások tényleg gyilkosok? – Fene tudja. Sok minden kitelik tőlük. Engem is ők nyírtak ki. – Téged? – csodálkozott Riegler. – Ez új dolog. – Eddig azt mondtad, hogy valami nőügy miatt szereltél le. – Mertem volna mást mondani – felelte Szeges. – Elvtársak, most ne vitatkozzunk! Ennek nincs értelme. Vagy össze tudunk fogni, vagy nem – szólt közbe Béla. – Ha nem tudjuk megteremteni az egységet, akkor menjünk haza, vagy vonuljunk szanatóriumba, de a marakodást szüntessük be. – Véleményem szerint – mondta Barabás –, a harc eldőlt. Az ilyen megbeszélésnek semmi helye nincs. Miről van szó? A párt megtisztította a felső vezetést az oda nem való elemektől. Vagy elfogadjuk a jelenlegi vezetőket: Nagy Imrét, Losonczyt, Donáthot, vagy nem. Új pártot akarunk létrehozni? Ez, amit most csinálunk, semmi más, mint szektás frakciózás, összeesküvés a jelenlegi Politikai Bizottság ellen, a kormány ellen.

Béla azt hitte, elájul. Riegler vörös lett, mint az áttüzesedett vaslap. Mindketten egyre gondoltak: Barabás beszél így? Barabás, aki hetekkel ezelőtt a legvéresebb szájjal szidta Nagy Imrét. Barabás, aki vadabb szektás volt, mint az öreg Riegler. Megáll az ember esze. Vagy a szektásság egyes embereknél csak taktika? Az a Barabás mer így beszélni, aki négy héttel ezelőtt Rákosi Mátyás fényképét tüntetőleg kiakasztotta a műhely falára? Lehet, hogy ennél az embernél Rákosi tisztelete is csak képmutatás volt. Mert az rendben, hogy az öreg Riegler kijelenti: „Az én szívemben ma is két ember képe van, Sztáliné és Rákosié!” Arra bárki mérget vehet, hogy az öreg így is érzi. Nem is hódolt be Nagy Imrének… Béla egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Belátta, hogy semmi értelme a további vitának. A fegyveres ellenállás megszervezésére más módot kell találni. – Hát, elvtársak, ahogyan gondolják – mondta Béla. – Én senkit sem akarok összeesküvésre kényszeríteni. Mindenki saját lelkiismerete előtt felelős. Barabás beszéde után pedig már nem tudok mit mondani. – Én viszont igen – mondta kihívóan Barabás. – Tanácsolom, hogy saját érdekedben tűnj el. A melósok megtudták, hogy az ávéhásokkal harcoltál. Remélem, tudod, mit jelent ez? – Azt – felelte a fiatal Képes –, hogy Vas elvtárs egy karakán ember. –Békésen tüntető emberekre lőni nem karakánság! – vágott vissza Barabás. – Erre majd még visszatérünk, békésebb időben, jó? – csattant fel Vas Béla. – Az még megmagyarázható, hogy én, a Petőfi-körös szembe kerültem Nagy Imrével, de azt mivel magyarázod meg, hogy te, a vad Nagy Imre-gyűlölő, most híve lettél az árulónak? – Ezt megmagyarázzák az erőviszonyok – szólt közbe gúnyosan Robi. – Most Nagy Imre a hatalom birtokosa, tehát őt kell szolgálni. Ha holnap visszajön Gerő, Barabás annak lesz feltétlen híve. – Ostobaság, ha az ember tévedéseihez ragaszkodik. Akkor tévedtem – felelte Barabás. – Van még valakinek szüksége rám? – Nekem nincs – mondta Béla.

Barabás felállt. Szeges is. Zavarodottan álltak egy pillanatig, aztán sértődötten elhagyták a szobát. Pár pillanat múlva éktelen gyalázkodás szűrődött be a folyosóról. Megismerték az öreg Riegler hangját. Szégyelljetek magatokat! Osztályárulók! – Oszi, ugorj, hívd be az öreget – mondta Béla. Havas kiment, és egy kis idő múlva visszatért a dühöngő Rieglerrel. Még most is egész testében remegett a felindulástól. – Azért mentem ki már vita közben – mondta akadozva –, mert féltem, hogy lelövöm a brigantit. – Elintézte ő már saját magát – szólt Béla. – Elvtársak, a helyzet, ahogyan látom, nagyon komoly. Ti hajlandók vagytok-e harcolni a pártért? Bólintottak. – Akkor figyeljetek ide. – És Béla magyarázni kezdett. De most már részletesen és őszintén.

11.

Hidvégi mama hozzákezdett a főzéshez. Nem sokat kellett főznie. Ketten voltak. Neki nincs étvágya, a gyerek meg nem sokat eszik. A hároméves, szőke hajú Anikó ott lábatlankodott körülötte. – Menj, aranyom, te is főzzél – biztatta a kislányt az öregasszony. – Nami… Anikó is főz… Mackó-baba éhes… – Főzzél csak, csillagom, sokat főzzél. A kislány rakosgatta lábosait, beszélgetett, hol saját magával, hol a babáival. Az öregasszony paprikát szórt a rántásba. Csak egy kis levest főzök – gondolta. – Szegény Anikó, talán jobb, hogy nem érte meg ezt a napot. Most mi lenne vele? Ijedős volt szegénykém, nagyon ijedős. A bombázások alatt is félt. – A kislány anyját is Anikónak hívták. Három évvel ezelőtt halt meg szülés közben. Már igazán vége lehetne… Szörnyű! Az a szegény fiú ott az Aradi utca sarkán. Azt mondták, ávós volt. Rosszul ég ez a gáz, nincs nyomás. Még szerencse, hogy gáz van… Karcsi ma még nem telefonált. Csak a kislánynak ne jusson eszébe. Anikó elmerült a játékban. A főzést már régen abbahagyta. Most az egyik babájával vesződött: – Jossz baba vad, sajokba téjdelni! – hallotta az öregasszony a kislány gügyögését. Annyi mindent fecsegnek… de a lakók itt jó emberek. Tegnap is azt a három fegyverest hogy elküldte a házmester. Rendes ember ez a Schiller. Valami titkár volt. Magyar-Szovjet Társaság titkára itt a körzetben. Nyugodt, rendes ember, szereti nagyon Karcsit… Most milyen jó ez. Mindig együtt jártak meccsre. Gondolataiból éles csengetés riasztotta fel. – Ki lehet az? – tűnődött, míg az előszobába tipegett. – Ki az? – kérdezte.

– A Belügyminisztériumból! – hangzott a válasz. Kinyitotta az ajtót. Egy fekete bajuszos férfi és egy rendőrruhás, géppisztolyos fiatalember állt az ajtóban. – Tessék beljebb jönni – invitálta őket az öregasszony. Faragó és Süveges beléptek. Süveges Pislogó legjobb barátja volt. Faragó szerzett neki rendőrruhát. – Mindjárt jövök, csak egy kis türelmet kérek, leveszem a tűzről az ételt – mondta Hidvégi mama, és kiment a konyhába. – Menj az útból, csillagom! – hallotta Faragó az öregasszony hangját. A szobában tisztaság és rend volt. Egy kihúzható rekamié, fölötte csinos asszony nagyított fényképe. – Ez a felesége – gondolta Faragó. – Jó nő. A háromrészes könyvállvány tömve volt könyvekkel. Az állvány tetején egy miniatűr Lenin mellszobor. – Mit olvas a barátunk? – mosolyodott el Faragó, és megállt a könyvek előtt. – Lenin Művei, Sztálin és még egy sor politikai könyv. – A bibliák –gondolta gúnyosan. Szeme továbbsiklott. – Mi a fene, még ilyet is olvas az őrnagy úr?… Flaubert, Stendhal, Balzac, Cocteau, Thomas Mann, Dreiser, Homérosz. – Sznob, kultúrsznob – legyintett. Az ablakhoz lépett. – Már itt is vagyok, parancsoljanak – tipegett be Hidvégi mama. Közben szorongva arra gondolt, hogy mit akarhatnak. Annak a rendőrnek a szeme se áll jól. – Üljenek le – kínálta hellyel a látogatókat. – Mondja, nénikém, hol van a fia? Beszélni szeretnénk vele – mondta Faragó. – Bent van a hivatalban, tessék ott felkeresni… – Jaj, istenem, ezek valami rosszban járnak! Hát nem a belügyből jöttek?! Hangosan így folytatta: – Már több mint egy hete nem volt idehaza… – Nami, nami – szaladt be Anikó. Amikor a két idegent meglátta, elnémult, és odaszaladt a nagyanyjához. Görcsösen megfogta szoknyáját, pici kis mutatóujját a szájába vette, és nézte Faragóékat. – Nénikém, mi itt akarunk a fiával beszélni. Itt kell beszélnünk vele! – nyomta meg a szavakat Faragó. – A fia érdekében – tette hozzá.

Hidvégi mama elsápadt. – Valami rosszat akarnak, érzem, valami rosszat akarnak – lüktetett agyában. – Hát akkor tessék talán megvárni. De úgy tudom, vidékre ment. – Talán elhiszik, gondolta. Ösztönösen hazudott, maga sem tudta, miért. – Nénike, nekünk nincs sok időnk, ne hazudozzon! Szépen hívja fel telefonon a fiát, mondja meg, hogy azonnal jöjjön, mert a kislány eltörte a lábát… Érti? Az öregasszony nem felelt. Keze görcsösen fogta az asztal szélét. Érezte, hogy remegni kezd. – Na, rajta, mennyi a telefonszám? – kérdezte Faragó és a készülék felé ment. Hidvégi mama hallgatott. Nem szabad megmondani. Nem szabad. Biztosan el akarják Karcsit vinni! Maga előtt látta az Aradi utcai akasztott embert, nyakában a táblával: „Így jár minden ávós!” Nem, ha belehalok sem mondom meg! Hallgatott. – Ne marháskodjon, mutter, pörögjön a nyelve! – kiáltott rá Süveges, és géppisztolyát nyomaték kedvéért a keze ügyébe helyezte. Megölnek, de nem baj, öljenek meg! Csak a szívembe találjon… Nem beszélek! – „Így jár minden ávós!” Nem, Karcsit nem bánthatják… Talán mégsem ölnek meg… Annak a rendőrnek is van anyja… Megmondjam neki, hogy gondoljon az édesanyjára? Nem mozdul a nyelvem. Anikót ki kellene küldeni, hátha eltalálják… Most miért nem jön Schiller? Jó lenne, ha jönne… Nagyon fáj, ha meghal az ember? – Na, mi lesz, mutter? Dumáljon! – Várj! – szólt Faragó. A kislányt nézte. Gondolkozott. – Ide figyeljen, nénikém! Ha nem mondja meg, hogy mennyi a telefonszám, elvisszük magunkkal a gyereket. Soha többé nem látja. Gyorsan válasszon. – Ránézett az órájára. – Egy percet adok. Anikó szótlanul nézte nagyanyját. Fejét befúrta az öregasszony kötényébe. Anikót? Azt nem! Nem engedem! Vigyenek, én már úgyis öreg vagyok – de nem

szólt semmit. Ajkát keményen összezárta. Ez kegyetlenség. Karcsi a fiam, Anikó az unokám. Vagy az egyik, vagy a másik? Kegyetlenek! Nem vagytok ti emberek… Állatok vagytok! Nektek nincs anyátok? Hát mindegy. Valaki elpusztul. Vagy Karcsi, vagy Anikó. Ezek biztosan megteszik. Elpusztul Karcsi… és Anikó élve marad… elpusztul Anikó, és én meg Karcsi élve maradunk… de én utána pusztulok… mert nem tudok tovább élni… Mi lenne, ha én halnék meg? – Beszéljen, még fél perc van hátra! – hallotta a sürgető hangot. Mit beszélnek – peregtek a gondolatok –, ha én meghalok, talán Anikót nem bántják… meg kell halnom… És az özvegyasszony vergődött, mint a pók hálójába esett pille. Már gondolkozni sem tudott. Összevissza kavargott benne minden. Hol gyerekkorának régen elmosódott képei tűntek fel élesen, hol Karcsit látta, mint tipegő legénykét, hol régen meghalt férjének mosolygó arcát, de mindezt összefüggéstelenül. – Na, mi lesz?! – csapott fülébe a sürgető hang. – Nem – nyögte Hidvégi néni. – Nem… – és Anikót szorosan magához ölelte. – Nem tehetik. A kislány is megérezte a veszedelmet. Éktelen sírásra fakadt. A gyereksírás felverte a lakás csendjét. Faragó ideges lett. Mit csináljon, mit lehetne csinálni? Ez a vén boszorkány nem fog beszélni. Agyonüsse? Attól még Hidvégi nem kerül a kezébe. Nem fogja tudni, hogy hol van a nyilvántartási anyag… Csak a telefonszámot tudná… – De nagy marha vagyok! – ütött hirtelen a homlokára. – Hát nem lehet máshol, csak a Jászai Mari téren, vagy a József Attila utcában. Szép kis nyomozó voltam. Cselekedni kell, de gyorsan, mert múlik az idő. Süveges is türelmetlen volt. Nem szerette a gyereksírást. – Ne bőgjenek! – kiáltotta az öregasszony felé. A sírás nem maradt abba. Faragó még egy ideig gondolkodott. – Vidd be őket a másik szobába. Vigyázz rájuk! Rögtön jövök – szólt oda Süvegesnek. – Na, nyanya, semmi bőgés! Gyerünk a másik szobába!

Faragó elhagyta a lakást. Tíz perc sem telt bele, és a házban lakó Fonónéval tért vissza. A kövér fiatalasszony rémült szemekkel lépett a szobába. Ruháján pamutszálak, szőke haja rendezetlen, ma még nem fésülködött. Faragó a kötőgép mellől cipelte ide. Remegve állt. A férfi kezében pisztoly volt. – Felhívja ezt a számot – mondta Faragó –, és Hidvégi őrnagyot kéri. Érti? – Értem – remegett Fonóné, és szemét nem vette le a fegyverről. Rémülete még nagyobb lett, amikor a másik szobában is észrevett egy géppisztolyost. Faragó folytatta: – Hidvégi őrnagynak mondja meg, hogy azonnal jöjjön haza, mert a lakás kigyulladt, és a kislány súlyosan megégett… folyton őt emlegeti, nem lehet vele bírni… Érti, asszonyom?! A fiatalasszony csak a fejével intett. – No, mozgás! – mutatott a férfi a telefonra. Fonóné rosszul érezte magát. Nagyon félt. Tudta, hogy ilyen időkben könnyen elsül a fegyver. Tétován lépett a telefonhoz. Félszeme a pisztolyon volt. – Édes jó istenem, csak most az egyszer segíts meg! – fohászkodott magában. – Csak most az egyszer… annyira félek, hogy beszélni sem tudok… Tárcsázás közben már félholt volt. Faragó a nyomaték kedvéért a pisztoly csövét oldalához nyomta. A csengetés kiment. Rövid ideig vártak. Istenkém… édes jó istenkém! Halló… halló… – a pisztolycső erősebben nyomta az oldalát. – Halló… Hidvégi… őrnagy elvtársat… kérem… – Kapcsolom – hallotta Faragó is a telefonkezelő hangját. Megnyugodott. Hidvégi tehát a Roosevelt téren van!

*

A telefon élesen berregett. Komor felvette a kagylót. – Karcsi, téged keresnek. Hidvégi átvette a hallgatót. – Halló… igen. Hidvégi beszél… Micsoda… Mikor?… Halló, honnan beszél? Részletesen mondja… szörnyű! A mentőknek telefonáltak? – A vonal megszakadt. – Halló!… Halló! – kiabált Hidvégi. – Mi történt? – kérdezte az alezredes. Hidvégi arcát tenyerébe temetve, kétségbeesetten meredt maga elé. – Beszélj, Karcsi! Mi történt! – A lakás kigyulladt… és a kislányom megégett… még él… – felelte a sápadt férfi. Három évvel ezelőtt az asszony, most meg a gyerek… – Kezét ökölbe szorította. Sírással küszködött. – Ki volt a gyerekkel? – Az anyám… De lement kenyérért, és még most sincs otthon! – Most mit akarsz csinálni? – kérdezte az alezredes. – Hazaugrom… haza kell mennem… nem tehetek mást… Bemegyek az ezredes elvtárshoz, és engedélyt kérek… utána majd csatlakozom hozzátok. – Eredj – szólt Komor. – Az intézkedéseket majd ellenőrzöm. Ha nem térsz időben vissza, utánunk jössz. A hídon igazoltatták. Nagyon fegyelmezte magát. Ha észreveszik, hogy ideges, vége. Akkor már magyarázhat. Egykedvű, közömbös arcot igyekezett vágni. Belsejét majdnem szétvetette az izgalom. Gondolatai Anikónál jártak. Mindene volt a kislány. A gyerekben elveszett feleségét is szerette. Már többször gondolt nősülésre, de nem tudta elfelejteni meghalt feleségét. Nem, Anikó, a nagy Anikó ott él szívében, helyét más nem foglalhatja el, legalábbis úgy nem, hogy Anikót

onnan száműzze… Aztán anyját okolta, hogy miért nem vigyázott. Biztosan nem merte magával vinni Anikót. De miért nem adta be Schillerékhez, mint máskor? Lehet, hogy Schiller nem volt odahaza? Nem érti… vissza kellett volna hívni a lakást, hátha nem is hazulról hívták? Valami provokáció volna? Fonóné! Tudja, hogy a házban lakik egy Fonóné, de ő még soha nem beszélt vele… Á, már megint fölöslegesen gyanakszom. Sokkal egyszerűbb az élet, kinek van most ideje velem törődni? Most mindenki mással van elfoglalva… Még szerencse, hogy Fonóné észrevette… Gallérját felhajtotta, barna kalapja már majdnem átázott. A Batthyány téren egy csoport fegyveres fiatalember beszélgetett. Valamin vitatkoztak. – Ha ezek tudnák, hogy ki vagyok, nagyot tapsolnának örömükben – gondolta, s keményen megmarkolta a Zbrojovkát. – Öt töltény az övéké, s az utolsó az enyém – gondolta. – Olcsón nem adom magam. – Sok minden eszébe jutott. Ahogy elnézte a fegyveres fiatalokat, akaratlanul is a maga fiatalságára gondolt. Látta magát mint nyolc-tíz éves kölyköt, amint merészen ugrál a kokszot szállító teherautóra, és szórja a drága, rücskös darabokat, mert hideg van otthon, Derkő pedig betegen fekszik. Kell a tüzelő. Otthon nem merte megmondani, hogy lopta. És milyen boldog volt, amikor anyja összevissza csókolta. – Derék gyerek vagy – mondta édesanyja, ha valami jót csinált. Múltak az évek, csak a nyomor, a szűkölködés nem múlt el soha. Az öreg hol dolgozott, hol nem. Listán volt szegény, nemigen maradhatott egy helyen. A mai fiatalság? Mit tudják ezek, milyen volt a múltban egy szegény gyerek sorsa. Talán nem is bennük van a hiba, hanem a szülőkben. Ő félretette a harminchétből való fizetési céduláját. Csak azért, hogy megmutathassa Anikónak, ha felnő. Nézz ide, kislányom, apád ezerkilencszázharminchétben kilencvenhat órát dolgozott egy héten tizennyolc filléres órabér mellett. Kilencvenhat óra. Hónapokig nem látott eget. Sötétben ment és sötétben jött haza, vasárnap pedig egész nap aludt… Nagyon fáradt. Egy hét óta alig pihent. Csak Anikónak ne legyen komoly a baja. Beleőrülnék. Aztán észrevette, hogy megint túl gyorsan halad, s ez feltűnik a járókelőknek. Persze, azért fordulnak annyian utána. A homloka is csupa víz. – Lassítsd a lépteidet! – parancsolt önmagára. Kényelmesebben lépkedett, de szíve majdnem kiugrott helyéről az izgatottságtól. Megállt egy pillanatra, rágyújtott. Aztán újra megindult. Vajon visszaér-e időben? Még azt hiszi valaki, hogy Hidvégi lelépett… Nem, Komor tudja, majd ő megmagyarázza az embereknek – Anikó! –vágott megint az agyába. Hiába akarta másra terelni gondolatait. Anikó arca újra és újra visszatért. – Érzem, hogy nincs komoly baja. Érzéseim mindig beigazolódtak. A szomszédasszony biztosan túlzott egy kicsit. Hát persze hogy Anikó őt hívja. Kit hívna mást. Nincs a kicsinek senkije, csak ő és a nagymama.

De ő a kedvenc. Nem megy sehova Anikó nélkül. A kislány is nagyon ragaszkodik hozzá… Na, mindjárt otthon vagyok. A következő sarkon befordulok, s onnan már látom a házat… És hiába parancsolt lábának, a láb nem engedelmeskedett. Hosszú, gyors léptekkel rohant. A ház előtt mentőautó állt. Ejnye, de későn értek ide a mentők, de az is lehet, hogy Anikót nem kell beszállítani – gondolta. – Megnyújtotta lépteit. Semmi idegesség – csillapította magát. Az utca üres volt. – Igaz, ez máskor sem valami népes. Alig van benne néhány ház. A kocsinál egy percre megállt. Benézett a kisablakon. Üres volt. A gépkocsivezetőt sem látta sehol. Biztosan ő is felment. Befordult a kapun. Itt már nyugodtan szaladhat – gondolta, s nekiiramodott. Mintha egy elmosódott alakot látott volna. Két lépést tehetett, amikor felcsattant egy éles hang: – Hidvégi őrnagy! Megállt. Ösztönösen a hang irányába fordult. Egy szemüveges, fekete bajuszos férfi állt a lépcső mellett. – Tessék! – szólalt meg. A következő percben éles fájdalmat érzett. Szeme előtt elsötétült a világ.

*

– Hogy érzi magát? – kérdezte valaki. A hang, mintha nagy távolból jött volna, éles, szúró fájdalmai voltak. Agya, mint a gőzkalapács, úgy lüktetett. Lassan felnyitotta szemét. Még az is fájdalmat okozott. Hányinger fogta el. – Valamelyik kórházban lehetek, gondolta. – Megpróbált koncentrálni. Nem ment. – Várjunk csak… – mi is történt vele? Ki ez a fekete bajuszos férfi, aki előtte ül. Mintha már látta volna valahol. De hiába kutatott az emlékei között, nem jött rá… Hol van Komor alezredes? És miért van a keze megkötözve? A fene egye meg! Biztosan álmodom. Fel kellene ébredni, mert még rengeteg

dolgom van. A kivonulást kell előkészítenie. Az ellenforradalmárok győztek… átmenetileg győztek, és nekik most tovább kell folytatni a harcot… Az elvtársak így döntöttek… még haza sem lehet menni? Hogy van ez? Hazamenni? De igen, neki haza kell mennie, mert Anikóval valami baj történt… A feje miért fáj annyira?… Anikó… Anikó… Vagy csak álom az is? Mi is történt Anikóval? – Aztán nagyon lassan világosodni kezdett előtte minden… Az összevissza ugráló képek rendeződtek, mindegyik megtalálta saját helyét, és ő csak végignézte az egymás mellé rakódó képeket. Nem álmodom, bedőltem! Hagytam magam az orromnál fogva vezetni. Gondolhattam volna… Vége! De miért éppen velem csinálják ezt a játékot? Nem vagyok én valami nagy személyiség, mit akarhatnak tőlem?! Csak nyugodtan… Aki időt nyer, életet nyer. Aztán váratlanul megkönnyebbült mosoly suhant át arcán. Igaz, hogy torz volt egy kicsit, de mégiscsak mosoly volt. A lélek bizakodó megkönnyebbülésének hírnöke… Mert akkor Anikónak nincs semmi baja, Anikóval nem történt semmi… Így már minden jobb… Így már a szenvedést, ezt a borzasztó fájdalmat is könnyebb elviselni… Hát ő miért él? Nem Anikóért? De igen, azért… Anikóért, a drága kislányért, azért kell neki még élnie… Élni tovább… Mert ha ő elpusztul, ki neveli fel Anikót? – Hogy van, hogy érzi magát? – hallotta ismét a kérdést. De most már nem olyan távolról, mint az előbb. – Köszönöm szépen… jól vagyok… – Nem tudom, megismer-e? – kérdezte a fekete bajuszos, és levette a szemüvegét. Hidvégi nézte az izmos, szikár alakot… A sűrű, fekete hajat, és merész ívelésű sasorrt. – Már találkoztunk valahol, de hol? – törte a fejét. – Nem, nem ismerem. Mondjon valami közelebbit – szólt. Nehezére esett a beszéd. Fájdalmai erősödtek, feje is erősen zúgott, és egészen furcsa zsibbadtság járta át testét. – Láz – gondolta –, lázam van. – Faragó csendőrszázados vagyok. Talán így már emlékszik. A Traezen ügy… – mondta tisztán, érthetően a férfi. Ó, persze… megvan, Faragó… a víg kedélyű csendőrnyomozó. .. És ők azt hitték, hogy szökése után nyugatra ment… Lehet, hogy most onnan jött haza, de

nem valószínű. De miért ne jöhetett volna nyugatról? – Most már emlékszem – szólt Hidvégi. – Emlékszik az ügyemre is? – Emlékszem. – Mi annak idején egy üzletet kötöttünk egymással – kezdte Faragó. – A szabályokat mindketten betartottuk. Most szeretnék ismét egy üzletet kötni. Az ajánló megint én vagyok. A két üzlet között azonban nagy különbség van. Akkor én voltam a maga hatalmában, most meg maga van az enyémben… – Miről van szó? – kérdezte Hidvégi. – Nézze, nyílt kártyákkal játszom. Mindketten szakemberek vagyunk. Nincs értelme a köntörfalazásnak. Mindkettőnk élete a tét. Vagy együtt élünk, vagy együtt halunk. Válasszon… Azt hiszem, lehet magával értelmesen beszélni… – Tessék. Hallgatom. – Azt, remélem, tudja, hogy ellenforradalom van. Igen, így egyszerűen: ellenforradalom. Minket is meglepett, hogy ilyen simán sikerült. Azt hiszem, kissé túlbecsültük a maguk erejét. Az utcán persze nem ellenforradalomról beszélek. Nem tartom magam ostoba embernek, jól tudom, hogy ez a paradicsomi állapot már csak pár napig tarthat. Bármennyire is furcsának találja, rájöttem, hogy ebben a játszmában nem győzhetünk. Nem engedi meg a nemzetközi helyzet. Hol történt a hiba a nagy politikában? Egyelőre nem tudom. De valószínű, hogy nem lett volna szabad egyszerre két gombot megnyomni. Egyiptomot hagyni kellett volna. Az Egyiptom elleni támadás lehetőséget ad a szovjetnek, hogy véget vessen a mi kis intermezzónknak. Sajnos, ezen segíteni nem lehet. Mennyiben tartozik ez ide? – kérdezhetné. Mindjárt meglátja. Cigarettát vett elő, rágyújtott. – Parancsol? – kérdezte Hidvégit, de mivel látta, hogy az őrnagy visszautasítja, zavartalanul folytatta: – Ha elbukunk, kimegyünk nyugatra, és mint szabadsághősök nagy emberek leszünk. Ha véletlenül mégis győznénk, akkor itthon lennénk nagy emberek. De én csak akkor csinálhatok karriert, ha soha senki meg nem tudja, hogy a

Traezen-féle vonalat én buktattam le. Világos?… Nézze, én nagyon jól tudom, hogy rajtam kívül még sokan vannak most frászban, mert mindegyiknek van a füle mögött valami. Ezekben a napokban mindenki keresi a maga ávéhását, hogy eltegye láb alól, mert képzelje el, hogy mi lenne itt az országban, ha mi győznénk. Megkezdődnének a perek, és az ávéhás tisztek szépen elmondanák, hogy az egyes vonalak miért buktak le. Sok dicső szabadságharcos glóriája hullana a porba. Sok mártírról derülne ki, hogy nem is volt mártír. – Felnevetett. – Elég cinikus vagyok, mi? Tehát mit kell csinálni? Ellenforradalom van, el kell tenni az útból azokat, akik beszélni tudnak. Ez minden puccsnak a törvényszerű parancsa. Már az új, kialakuló nemzeti egység érdekében is. Vajon Mindszenthynek érdeke-e, hogy a kihallgatója életben maradjon, és a tárgyaláson elmondja, hogy az öregúr nem éppen főpásztorhoz illő módon viselkedett, és éppen úgy remegett az életéért, mint én vagy a többiek. Úgy reszketett az életéért, hogy mindent bevallott. Mondhatom, nagyon szép dolgok derültek ki… Szóval most Mindszenthy is azért imádkozik, hogy lehetőleg gyulladjon ki minden ávéhás irattár, égjen el minden saját kezével írott vallomása, és az a tiszt, aki őt kihallgatta, lehetőleg minél gyorsabban pusztuljon el. Nem tagadom, én is ezért imádkozom. Egyetért velem, őrnagy úr? – kérdezte Faragó. – Nagyjából igen – válaszolta az őrnagy. – Tehát ezért folyik most a vadászat az ávéhások után, és ezért fogtam el én is magát… Ami pedig az üzletet illeti, a következő ajánlatom van: Én nem akarom magát megölni. Általában nem szeretem a piszkos munkát. – Azt másra bízza – jegyezte meg egykedvűen Hidvégi. – Lehetőleg – ismerte el Faragó. – Nos, én megmentem a maga életét. Cserében maga megmondja, hogy hol található meg az én nyomozati és vizsgálati anyagom. Ennyi az egész. Ha győzünk, én magát átszöktetem a Szovjetunióba vagy bárhova. Ha vesztünk, én úgyis nyugatra szököm. Maga pedig nyugodtan élhet itt tovább. Nekem az a fontos, hogy írásbeli anyag rólam ne maradjon. Mert jól tudom, hogy még nyugaton sem érezhetném biztonságban magam, ha az anyag megmarad. Mit bánom én, hogy maga meddig él: engem csak az érdekel, hogy én éljek, és lehetőleg jól. Mégpedig egy vérbeli szabadságharcoshoz illő módon… Most pedig szeretném hallani a véleményét! Hidvégiben a heves fájdalmak sem tudták eltompítani az érdeklődést. Valami,

talán az életösztön azt súgta, hogy húzni kell az időt, húzni, ameddig csak lehet. A fogságba esett ember egyik fegyvere az időhúzás, mert hátha közben történik valami. – Mondja, Faragó, ha maga nem bízik a győzelemben – kérdezte –, akkor miért harcol? – Csinálhatok mást? Nem. Három éve illegalitásban élek. Részt vettem a felkelés előkészítésében. Ne értsen félre. Azzal egyetértettem és most is egyetértek, hogy meg kell dönteni ezt a rendszert. Én csak az időpontot nem tartom alkalmasnak erre. Hiába magyaráztam ezt a többieknek, sajnos nem hallgattak rám. Előbb Lengyelországban kellett volna bekövetkezni, és utána vagy azzal egy időben itt. Egyiptomot egyelőre hagyni kellett volna… De eltértünk a tárgytól, és sajnos nekem sincs sok időm. Bármennyire szeretném megvitatni magával a helyzetet, mégis arra kell kérnem, válaszoljon: elfogadja ajánlatomat vagy nem? Szavamat adom, hogy ha elfogadja, semmi bántódása nem lesz. Hidvégi erősen gondolkozott. Megdöbbentette Faragó hideg logikája. Lehet, hogy betartaná szavát. Nem azért, mert becsületes ember, hanem azért, mert az ilyen típusú kalandorok önmaguk előtt szeretnek becsületesnek látszani. Ezeknek az embereknek külön becsületkódexük van. De abban biztos volt, hogyha nem beszél, akkor vége. Faragó nem primitív bűnöző – képzett szakember, akit félre sem lehet vezetni. Döntenie kell tehát. Vagy-vagy! Élet vagy halál? Árulás vagy halál, mert erről van szó. De neki is van becsülete. Tehát a halál? Mi is az a halál? Valamikor sokat gondolkozott ezen. Igen, akkor, mikor Anikó, a nagy Anikó itthagyta őt. Akkor valahogyan úgy fogalmazta meg magának, hogy a halált úgy kell felfogni, mint este az elalvást. Mikor álomra hajtja az ember a fejét, nem tudhatja, hogy másnap felébred-e? Egy kicsit meghal… Marhaság, amit most gondolt. Az ember mindig a holnap reményével alszik el. Vagyis az alvás magában rejti az ébredést. A halálból viszont nincs felébredés. Nyilván azért halnak meg olyan könnyen a vallásos, hívő lelkek, mert hisznek a feltámadásban. De ő nem hisz. Ő tudja, hogy nincs tovább. Tudja, hogy a nagy Anikóval nem fog találkozni valahol a mennyországban, mert nagy Anikó már nincs. Illetve van, itt él őbenne, mert emlékét nem koptatta el az idő. Emléke ma is lüktető valóság, elevenen él szívében és a kis Anikóban, és ha már ő nem lesz, akkor mindketten a kislányban élnek tovább… – Még nem döntött? – hallotta Faragó hangját. Igen, dönteni kell – gondolta. – Dönteni!

A fájdalmak erősödtek, a láz emelkedett… Úgy látszik, nem lehet tovább húzni az időt. Faragóval nem lehet kukoricázni… Akkor hát legyünk túl rajta, minél gyorsabban, annál jobb. Halk hangon megszólalt: – Nézze, Faragó. Amit maga tőlem kér, az árulás. Áruló pedig nem leszek. Erről a kérdésről ez az utolsó szavam. A többi magán múlik. Faragót nem érték váratlanul e szavak, ő is jó emberismerő volt. A háború előtt elég sok kommunistát hallgatott már ki. Jól ismerte ezeket a megszállott embereket. Ezek valósággal vallásos fanatizmusban élnek. – Szóval nem akar tovább élni?! – mondta fenyegetően. Hidvégi nem válaszolt. Lehunyta szemét, és próbálta beleélni magát helyzetébe. Felkészült a legrosszabbra. Csak ne kínozzanak! Félek a kínzástól… Közben Faragó beszélt, de már nem figyelt a szavakra, amelyek egyre távolabbról, nagyon messziről hullámzottak feléje… Volt, amit felfogott még tudata, volt, amit nem. – Ember, utoljára kérem magát… – kapott el egy mondatfoszlányt Faragó duruzsolásából. Nem tudom, hogy bírom-e a kínzást – kavarogtak benne a gondolatok. – A kínzás borzalmas dolog. A szenvedést, a fizikai fájdalmat akarattal le lehet-e győzni?… Azt hiszem, az életösztön itt a döntő tényező. Ösztön és akarat. Az ösztön független az akarattól. Egyszer vitatkoztam valakivel, hogy ha elfogna az ellenség, és kínozni kezdene, hogyan viselkednénk. Drahos, igen a kis Drahos azt mondta: „Engem kínozhatnának, egy szót sem szólnék!” Mit is feleltem én rá… mit is?… hogy kihagy az emlékezetem… – Beszéljen… ne kényszerítsen rá, hogy más eszközökhöz nyúljak! Fene az emlékezőtehetségembe… Megvan… azt mondtam, igen, azt mondtam: „Fiúk, nézzétek, ezt előre sohasem lehet megmondani, hogy egy adott esetben ki hogyan fog viselkedni. Fontos az elhatározás kérdése is, hogy ki milyen lelkiállapotban kerül kínzói elé. De én azt hiszem, hogy a testi szenvedés legyűrése a lelkierőtől függ. Nem fizikai kondíció kérdése…” Borzalmas ütést érzett… Mintha egy pillanatra elvesztette volna eszméletét… Talán valóban elvesztette… Nem vesztette el. Csak valami fekete, szétfolyó

tömeg nehezedik most az agyára. De mitől rángatózik a feje? Úgy rángatózik, mint egy rugóra szerelt labda. És hogy fáj, fáj, mennyire fáj… Jó lenne kiabálni. Ha kiabál az ember, könnyebb a fájdalmat elviselni. De ő nem kiabálhat, mit mondana kis Anikó, ha kiabálni hallaná őt? Mit mondanának társai? Ő vezető, neki kiabálni sem szabad… De ő is ember!… Az pedig nem természetfeletti lény… Hova került? Csak nincs valami bajom?… Hullámzik velem minden. Őrület! Jaj, de rosszul vagyok… Miért nem segít Anikó? Úgy érezte, hogy hihetetlen magasságba emelkedik. Valami szédületes erő kerítette hatalmába, és kiragadta őt a valóságból, alatta az a piciny kis fekete golyó biztosan a föld… De miért forog olyan szédületes sebességgel? A fekete golyó most egyre nagyobbodni kezd, közeledik feléje, vagy talán ő zuhan lefelé? Nem, ez nem a föld… Ez valakinek a szeme. Kinek a szeme?… hol látta ő ezt a vadállati szemet? De a szem nem tud így forogni. Senki szeme sem tud így forogni. Az ember szeme nem forog. Ez meg forog és nagyobbodik… Ki kellene számítani a forgás és nagyobbodás egymáshoz való viszonyát… Ő nem tudja kiszámítani. Nem szereti a matematikát. Miért akarják, hogy matematikával foglalkozzon?… Hát Anikó nem akarja megérteni? Anikó tudja, miért vitatkozik akkor mégis vele? Anikó néha olyan furcsa. Anikó aranyom, nem kell félni a szüléstől, nem lesz semmi bajod. Ne félj, neked élned kell! Anikó drágám, ne hagyj itt, mi lesz velem meg a kis Anikóval? De ki kiabál itt? Mit ordít az a fekete golyó? Jaj, a fekete golyónak szája van! Vagy ő kiabál!? Ő ordít, mert nagyon fáj? Nem, ő nem kiabálhat. Anikó, gyere, segíts! Anikó! Valaki szurkál, valami szurkál, valami vagy valaki? Nem mindegy? Jaj! Ezt ne csináljátok! Anikó, kérlek, szóljál!… Anikó? De hiszen Anikó már nem él! Csak a kis Anikó. De ő meg nem akar aludni. Na, aludjál, kis bogaram. Elénekeljem azt a kis versikét, amit apuka írt? Tente, aludj, kis bogaram, szívből szakajtott madaram, aludj csendben, édes. Vigyáz reád árva apád, neked építünk szép hazát… De miért sír? Ő nem szokott sírni. Még Anikó temetésén sem sírt. Befelé folytak a könnyei. Érdekes, most kifelé folyik? Akkor mégiscsak sír! De miért csak egy szemmel? Hol a másik szeme? A másik szeme nem könnyezik? Mi van a másik szemével? A szemem!… Elájult. Mikor magához tért, halálos csend vette körül. Nem fájt már semmije. A fájdalomnak is van határa. Ha azon a határon túljut, a szervezet már nem érez semmit. Felismerhetetlen roncs volt, de ő nem tudta. Csak egyet tudott… Hamarosan vége. Mennyi ideje lehet még hátra?… Nem mindegy?. .. A nehezén

már túl van. Mert nem a halál a legnehezebb. Csak az út nehéz, amelyik a halálhoz vezet. És ő ezt az utat már becsülettel megjárta. Pedig ettől félt… Most már semmi sem fáj, már csinálhatnak vele akármit. Talán azért nem fáj, mert megsérült az idegközpontja. Megpróbálta felemelni a kezét. Nem ment. Mintha nem is lenne keze… Úgy sincs szüksége már rá. A kézre csak a harcoló embereknek van szükségük, ő pedig már többé nem harcol. Megvívta utolsó csatáját. – Sikerrel vívtam meg – gondolta. – Pedig nagyon féltem. De hát mindenki fél az ismeretlentől. – összevissza kavarogtak gondolatai. Érezte, hogy közeledik a vég. És nem fél a haláltól. Megpróbált rendet teremteni a gondolatok zűrzavarában. – Mindent úgysem gondolhatok át… Akkor csak a legfontosabbra gondolj! Van most fontos és legfontosabb? Nem mindegy, hogy mire gondol? De mégis jobb lenne, ha utolsó perceidben arra gondolnál, ami neked a legkedvesebb… Akkor Anikóra kell gondolnom, mert Anikó a legkedvesebb… Anikó majd szépen felnő… Árva lesz. Ő is árva volt, mert Anikó, a nagy Anikó itthagyta őt. Milyen szomorú az árvák sorsa. Anikó sorsa nem lesz szomorú! Anikóra vigyázni fognak. Komor és Fekete is, meg a fiúk is. Mindenki. Anikó boldog lesz. Anikónak már nem kell annyit szenvednie, mint neki kellett. De így van ez jól. Az élet halad, és a szenvedés mindig kevesebb lesz a földön. Már ő sem szenved. Most nagyon jól érzi magát. Olyan könnyű, mintha nem is lenne teste. Ha most egy kicsit meglökné magát, egész biztosan felrepülne… Kevés a levegő. Több levegő kellene. Vagy talán fáradt, és nehezére esik a lélegzés? Szúró fájdalmat érzett a mellében. Mintha a szíve táján mellbe ütötték volna. Valami irtózatos erő összeszorította testét. Megremegett. Egy kis idő múlva a szorítás engedett, és jóleső zsibbadtság hullámzott rajta végig. Nehezen, akadozva lélegzett. Torkából meleg, sós ízű vér tört fel. Nyelni akart, de nem sikerült. Keményen összeszorította száját. – Végem – suttogta egy kis idő múlva. – Azt hiszem, végem van… Pedig de jó volna még élni – fűzte tovább a gondolatot –, jó volna, de már késő. Nem bánom, hogy meghalok. Annak örülök, hogy becsületesen halok meg. Vannak emberek, akik azért élnek, hogy mások legyenek boldogok. Ő azért élt. Egy kis idő múlva elmosolyodott. Mert mosolyogni kell ezen a komikus helyzeten. Nem is olyan komikus. Inkább tragikus. Az még rendben van, hogy ezek a Faragó-félék irtják őket, de milyen szomorú, hogy saját vérük, saját munkástestvéreik is segítenek az ellenségnek. Ha visszagondol a tizenkét évre, akkor látja, hogy még nem is élt. Mert nem volt az élet. Folyton éjjel járt haza. És mások azért járhattak szórakozni, mert ők vigyáztak a nyugalomra. Mindegy. így történt. Nem élt hiába. Mert mégiscsak más világ van már. Ha könnyel, verejtékkel, vérrel, szenvedéssel terhes volt az út, ha buktatókon, hibákon, bűnökön keresztül vezetett is, mégiscsak előre mentünk… És ezért lesz jó a kis Anikónak… Anikó… aranyom… suttogta maga

elé… „

*

Faragó olyan volt, mint az állat. A borzalmasan megcsonkított test ott feküdt előtte a földön. A koponyából vastag sugárban ömlött a vér. A bal szemét az a hülye Süveges kiütötte. Csak azt kellett mondani annak a marhának, hogy ez az ávós ölte meg Pislogót, és az egyből agyonverte. Mi a fenének ment ki az előbb a szobából… Még él!… – Te állat! – üvöltötte – mit csináltál?! Nem ezt mondtam neked! – A belét kitaposom ennek a rohadtnak! – és belerúgott a szétroncsolt emberbe. – Ez ölte meg Pislogót!… – hörögte. – Hagyd abba! – csattant Faragó hangja. Süveges félreállt. Faragó fel-alá sétált… – Most mit csináljon? Hidvégiből ember már nem lesz. Hiába is ígérne neki bármit… El kell tüntetni, de hová? Most ez is gond. Úgy kell eltüntetni, hogy senki se tudjon róla. De élve nem lehet… – Süveges! – szólt a rendőrruháshoz. – Ezt az embert a forradalom nevében, mint gyilkost, halálra ítéljük. Az ítéletet hajtsd végre rajta, és tüntesd el, hogy nyoma se legyen. Talán legjobb lenne – gondolkozott hangosan –, ha a nagy kazánban elégetnéd… Az ott van a folyosó végén… Megértettél mindent? Majd én segítek, ha elintézted ezt az alakot. Süveges elhúzta a száját. Így valahogy nem tetszett neki a feladat. Nem hóhér ő! Faragó észrevette habozását. Biztatta: – Szörnyen elintézte Pislogót. Meg kell bosszulnunk halálát. Szegény fiú, pedig nagyon szeretett élni… És emiatt nem érhette meg a szabadságot.

Pislogó! Az ő kedves barátja… ez a nyomorult nyírta ki az ő komáját! Nem sokat teketóriázott. Fogta a géppisztolyt, egészen közel hajolt az ájult emberhez. Csak egyet akart lőni, de egy rövid sorozatra sikerült.

12.

Brucknerné félholtan ért haza. Letette a kenyeret, és azon nyomban beleszédült a székbe. Arcát kiverte a veríték. Sok mindent megért már az életben, de ilyet még soha! Ilyet még nem látott! Embert lábbal akasztani!… és meggyújtani… És a tömeg! – Fülébe hasított az állati röhögés, a nők kéjelgő visítása… Törölgette homlokát. Akármilyen bűnös valaki, így nem lett volna szabad… Borzasztó! Sírás fojtogatta. – Józsi, Józsikám, hol vagy? Minek mentél el? Teremtőm… és mi lehet azzal a szerencsétlen lánnyal?… az meg hol mászkál? Ezt megérni! Nemhogy itthon maradtak volna, itt nem bántaná őket senki. Az oroszok úgyis visszajönnek. Nem igaz, hogy elmentek… nem mehetnek el. Addig Józsi várhatott volna! Öregember… de hol keresse a leányt? Mert most elindul és megkeresi! Csak megvárja, míg egy kicsit jobban lesz… Hol? Nem tudja, de ha kell, a világ végére is elmegy… Borzasztó… az a cafat, az az utolsó rongy, hogy köpködte azt a szerencsétlent… Majdnem őt is megverték… Vadállatok! – Mert azt találta mondani, hogy ne bántsák… Ha az a fiatalember nem kel védelmére… – hát, talán őt is felakasztják! Laci biztosan adott volna nekik! Laci erős gyerek. Hol van most Laci? Azért is neki kell aggódnia. Máris indul… Azt mondják, már vége a harcnak, és minden kommunistát, aki ellenük harcolt, így fognak kivégezni, mint azokat a Köztársaság téren. Istenem, Józsi erről nem tud, meg kell neki mondani. Ha meg kell halni, akkor együtt haljanak meg. De az oroszok úgyis visszajönnek, addig el kell bújni. Istenem, hova bújtassa el Józsit? Átviszi Óbudára a húgához. Igen, odamennek… És ha Józsi nem jön?… Jönnie kell! – Először elmegy Józsiért a gyárba, és aztán együtt keresik a lányt… De hol is keresse? Ha tudná, hol van. Nyomogatta sovány lábát. Még gyönge volt. Ivott egy pohár vizet. – Valami ennivalót viszek neki – gondolta –, talán egy kis fokhagymás pirítóst. Felállt. A lába még remegett, de a családért való aggódás, az elhatározás, hogy megkeresi férjét és gyermekét, erőt adott neki. Az ajtón kopogtak. – Ez meg ki? – kérdezte hangosan magától. A függönyön keresztül kinézett. – Pekári. Mit akar Pekári tőlem? Kinyitotta az ajtót. A sovány, töpörödött öregember botjára támaszkodva lépett

be. Viseltes raglán volt rajta és elnyűtt fekete kalap. Madárszemével jobbra-balra tekingetett. – Ez meg mitől rémült így meg? – csodálkozott Julis néni. – Talán ennek is félnie kell? – Jó reggelt, Brucknerné! – köszönt Pekári. – Megengedi, hogy egy percre leüljek? Nagyon nem jól vagyok. – Tessék csak! – válaszolt az asszony. Pekári leült az asztal mellett levő konyhaszékre. Levette kalapját, kopasz feje most még kisebbnek látszott. – Mondja, Brucknerné asszony, idehaza van a férje? – Nincs, nem tudom, hol van – hazudta az asszony. – És mikor jön haza, tessék mondani? – Nem tudom – felelte az asszony –, miért tetszik keresni? Pekári habozott. Megmondja-e az asszonynak, vagy hallgasson… Borzasztó ez a bizonytalanság. Annyit beszélnek összevissza, hogy már maga sem tudja, hányadán áll… És ez a lövöldözés ma délelőtt… meg azok a kislányok azzal a nagy puskával… Reggel, ahogy kinézett az ablakon, megrémült. A másik ház udvarán ácsorgott öt-hat fegyveres gyerek. A legidősebb sem lehetett több tizenhat évesnél… lányok is voltak. Sorra járták a lakásokat… elvitték azt a volt kereskedőt… Hallotta, hogy kiabáltak. – Tudja, kedves Brucknerné, beszéltem az egyik reggel a férjével. Ő nagyon szívesen adna nekem egy írást, egy tanúsítványt az én magatartásomról… – hebegte Pekári. – Írást? – csodálkozott az asszony. – Minek kell ennek írás? Mit csinált már megint ez a Józsi? – gondolta, és rosszallóan csóválta a fejét. – Igen, egy olyan nyilatkozatot… – És minek ez Pekári úrnak? – Kell, tudja, Brucknerné, kérem, én félek, nem szégyellem bevallani, hogy

félek… Öreg, megviselt ember vagyok… – De az írás minek kell? – szólt közbe Julis néni. – Jönnek ezek a fiatalok, tudja, kérem, aztán ezek nem néznek ám most semmit… azt hiszik, hogy ez egy játék… Látta, mikor reggel elvitték a szomszéd házból azt az embert? – Nem láttam, nem voltam itthon. Kit vittek el? – Azt a volt kereskedőt, tudja, annak a fekete asszonykának a férjét. – És miért vitték el? – érdeklődött Brucknerné. – Nem tudom… csak annyit hallottam, hogy valami ávóst kiabálnak. – Hát ávéhás volt? – Ó, dehogy volt az, kérem… Együtt jártunk minden vasárnap templomba. Valaki bosszúból… – De Pekári úr! Magát nem bántja a kutya sem, csak a kommunistákat bántják! – Jaj, istenem, engem is bánthatnak, mert én népbírósági ülnök voltam – mondta az öreg, és hangja suttogóvá vált: – Nem akartam, de Blanka nem hagyott békén… Julis néni megsajnálta a remegő kis öreget. Felébredt benne az anya, és máris vigasztalta: – Nem kell magának félni, Pekári úr! Ezek csak a kommunistákat bántják. Maga pedig sohasem volt az… Tudja ezt az egész ház… – De a férje is mesélte… – Biztosan csak mókázott… Nyugodjon meg, Pekári úr, nem lesz magának semmi baja… Az urakat nem bántja senki. – Gondolja? – kérdezte reménykedve az öreg. – Biztosan tudom! Inkább nekünk kellene az írás. A férjemnek, mert az

kommunista… Ki hallott már ilyet, hogy magát bántják… Nem volt elég a kitelepítés? – Ugye? – kapta el a gondolatot Pekári. – Ugye… sokat szenvedtem én ez alatt a rendszer alatt… Nem volt könnyű a száműzetésben, mert száműzött rab voltam, és biztosan azért száműztek, mert megtudták, hogy harcoltam a rendszer ellen, a kommunisták ellen! – Maga is harcolt, Pekári úr? Az öreg kihúzta magát. Az aggódás, a félelem mintha eltűnt volna a szeméből. – Bizony, Brucknerné, harcoltam… szervezkedtem… Tagja voltam a Keresztény Harcosok Független Blokkjának… Még a száműzetésben is tartottuk a kapcsolatot egymással! – És mégis fél? Pekári úr, hisz maga most nagy ember lesz… – Igen, igen, harcoltam! Hát mástól nem is félek, csak attól, hogy valaki bosszút akar állni rajtam, mert tudja, kérem, mindenkinek van ellensége… – Elgondolkozott. Az asszony közben meggyújtotta a tüzet, zsírt tett fel, kenyeret szeletelt. – Nagy ember… – tűnődött az öreg, és mint egy világtalan, megbékélt mosollyal, valahová a távolba nézett. – Nagy ember? Nagy ember voltam én valamikor… A konyhában a pirítós kellemes szaga terjengett. – De nem tartom fel, Brucknerné? – Nem, nem! – mondta hangosan az asszony. – Nem kívánok én mást az élettől – folytatta Pekári –, csak kapjam meg a tisztességes nyugdíjamat, kapjam vissza a régi lakásomat, meg valami kis kártalanítást az eladott dolgaimért… mert tudja, ha nem veszik el a házamat, nem kellett volna eladni olyan sok mindent… Aztán megélünk majd. – Most mennyi nyugdíja van Pekári úrnak? – kérdezte az asszony.

– Nem sok, nagyon kevés. Éppen csak hogy megélünk. Hétszázhatvan forint egy hónapra. De nekem legalább háromezer járna. Remélem, hogy az új rezsim rendezni fogja! Mert tudja, 1938-ban ezerötszáz pengőm volt, és ha azt most átszámítom, akkor a háromezer forint is kevés… – Rezsim? – tűnődött Julis néni. – Mi az a rezsim? Megkérdezze? Á, kérdezze a fene. Nem megy el ez a vén ember, ha sokat kérdezek. Nagyon nézi a pirítóst… – Ha nem sértem meg Pekári urat, megkínálom egy kis pirítóssal. – Ó, nagyon kedves, de nem akarom megfosztani, tudom, hogy ma mit jelent a kenyér… Igaz, hogy ma még nem ettem. Blanka már nem kapott kenyeret… – Vegyen csak, fogyassza egészséggel! Tessék, itt van ez a szép piros… Ezt talán vigye le a feleségének… – Na, talán most elmegy – gondolta az asszony. – Úgyis tudom, hogy erre várt. – Ó, igazán nagyon köszönöm, nagyon kedves… Kár, hogy eddig csak úgy látásból ismertem… – De Pekári úr… Jó lenne, ha melegen tetszene elvinni, mert a pirítós csak melegen jó! – Igen, igen… egy kis papírt, ha kaphatnék… Persze hogy melegen… köszönöm szépen… Így ni, de… ha Bruckner úr hazajön, azért szeretnék beszélni vele… Isten fizesse meg. Julis néni, hogy Pekári elment, tovább készülődött. Messze van a Váci út, de talán valamelyik kocsi majd csak felveszi. Még teát főzött, és beleöntötte a termoszba. Fogta Erzsi strandtáskáját, mindent berakott. Fejére kötötte nylonkendőjét és elindult.

*

Győri Sándor úgy kínlódott, mint a láncra kötött eb, amelyikkel párnapos éheztetés után kirántott szivacsot akarnak etetni. Ha nem eszik, megdöglik, ha

eszik, akkor is. Egy mentsége volna: elszakítani a rozsdás láncot, átugorni a szúrós sövénykerítést, alázattal odakúszni a régi gazda lába elé… talán megbocsát, talán kap ehető ételt. A lánc elszakításához erő kell. Győri pedig nagyon gyengének érezte magát. Annyira elmerült gondolataiban, hogy Koczó izgalomtól fűtött mondatai is csak részenként jutottak el tudatához. Az elmúlt órában megbízója kétszer is jelentkezett. Érdeklődött a hangulat után, kapott-e már az üzem valamilyen értesítést vagy utasítást. A tolmács hangja mind a két alkalommal nagyon határozott volt. „Meg kell akadályozni!” Még most is a fülében csengtek a szótagolva kiejtett szavak. Más talán csodálkozott volna ezen az agresszív hangon, a rövid időn belül ismétlődő érdeklődésen. Győri azonban nem csodálkozott. Nagyon jól tudta, hogy a látható világon kívül van egy másik, egy láthatatlan világ is, ahol sokkal véresebb, sokkal kegyetlenebb küzdelem folyik, mint a szürke, mindennapi életben. A látható világot törvények, szokások igazgatják, a láthatatlan világban nincsenek törvények. Ott nincs erkölcs, nincsen megbocsátás, nincsen szív és nincsen megbékélés, ott csak egy van: a cél. A célnak kell mindent alárendelni. A cél elérése érdekében mindent szabad csinálni: szabad hazudni, szabad lopni, szabad gyilkolni és gyilkoltatni, szabad városokat tönkretenni, országokat, népeket kiirtani. A láthatatlan hadsereg katonáiban nincsen érzés. Se szeretet, se gyűlölet. Egy érzés alakul csak ki bennük: a hatalom és a pénz imádata. Mert a láthatatlan hadsereg katonái kezében van a hatalom. És Győri nagyon jól tudta, hogy az ő láthatatlanjának ma Budapesten az a feladata, hogy őt és társait irányítsa. A cél eléréséhez ő csak eszköz. Pici kis eszköz, de mégis beletartozik a szervezetbe. És hány ilyen láthatatlan fogaskerék forog ma a nagy zűrzavarban. Igen, most már tudja, miről van szó. Mi az a nagy izgalom, az a nagy esemény, ami megbízóját is idegessé tette. A Nagy-budapesti Pártbizottság nyílt megtámadása a felkelés egyik próbaköve. Az ország szívében, a munkásosztály fellegvárában fegyveresen elfoglalni a pártházat sokat jelent, és sok következtetést lehet levonni belőle. Meg tudja-e védeni a párt az egyik irányító központját, vagy sem. Tudja-e védelemre mozgósítani a munkásokat? Ha nem tudja megvédeni, tovább lehet lépni. Sokkal nyíltabban, mint eddig. Mert ha a munkásosztály a szívéhez legközelebb állót nem védte meg, akkor már a többiért sem hullatja a vérét. Igen, ez így van. Ismeri ő megbízói gondolatmenetét. Hát világos, hogy minden erővel meg kell akadályozni, hogy fegyveres kommunisták a védelemhez csatlakozzanak. A pártház ostrom alatt áll. Ha most megjelennek ott a gyárak felfegyverzett

dolgozói, kijózanítaná a tömeget. Mire ötven vagy száz angyalföldi munkás odaérne, már ezreket jelentene. És nem lehetne azt mondani, hogy a munkások a felkelők oldalán állnak. Ha megjelennének az utcákon a fegyveres munkások, annak a híre szétröppenne a városban, azokra nem lehetne ráfogni, hogy ávéhások… Ezért sürgeti hát annyira megbízója!… És ha nem hajtaná végre az utasítást? Rájönnének? Nem, nekik nem lehet hazudni! Ők mindenütt ott vannak. Leszámolnának vele. Ezerféle módon. Erről sokat mesélt a tolmács is. Biztosan azért, hogy féljen… Kamarás oldalba lökte: – Mi bajod van, fiacskám – súgta –, úgy vicsorogsz, mintha beteg lennél… – Én? Ugyan már, nincs nekem semmi bajom. Csak kicsit álmos vagyok. – Megpróbált figyelni. – Véleményem szerint – hallotta Koczó hangját – három csoportban kell menni. Az egyik csoport parancsnoka én leszek, a másiké Talyigás, a harmadiké pedig Győri. – Úgy érezte, mintha mellbe verték volna. – Nem, oda ő nem mehet. A külföldiek biztosan ott vannak, felismerik. – Talyigás, ti máris induljatok. Válassz ki tíz önként jelentkezőt. A Csepelt vigyétek. Akkora nemzetiszínű zászlót tegyetek rá, amekkorát csak tudtok. Te is, Győri is, tartalékos tisztek vagytok. A helyzethez mérten cselekedjetek. Az épületbe bemenni már nem tudtok. Állítólag honvédegységek is útban vannak már. Tíz perc múlva indulok én is, tíz perc múlva pedig Győri. Kamarás, te itt maradsz, és vigyázol az üzemre. – Győri! – A fiatalember felfigyelt. – Menj, és szedd össze az embereket. A Duna felőli őrséget be kell vonni, Bruckner és az a fiatal jogász gyerek is menjen veled… Ti a Zisz-kocsival mentek. Mindent megértettél? Győri a rémülettől részegen állt fel. Még hallotta Koczó hangját: – Sajnos, elvtársak, a kerület értesítése szerint több pártbizottságot elfoglaltak a felkelők, egy sor üzemben pedig kicsúszott a kezünkből a hatalom. Győri alvajáróként botorkált le a lépcsőn. Az udvaron már indulásra készen állt a Csepel. Talyigás lelkesen beszélt az embereknek. Imbolygó lábbal kerülte ki a víztócsákat. Szemébe vert az eső, a metsző, hideg

szél felkavarta a rozsdabarna, ázott leveleket. De ő most nem érzett, nem látott semmit, ment, kacsázott a kettes épület felé. Mit csináljon? Talyigásék már indulnak, azokat már nem tudja itt tartani, de Koczóékat még lehet… S az ő csoportja sem indul el. Ő nem megy. Semmi szín alatt sem. Fel sem fedheti magát. Két éve kémkedik. Biztosan felakasztanák… Tartalékos tiszt… Az is csak azért lett, mert belépett a pártba. Mi köze neki a párthoz? Lényegében semmi. Sokkal mélyebben vallásos, semhogy materialista legyen. Akkor miért lépett be? Nem volt más útja. Érvényesülni akart. Azért vett feleségül munkáslányt is. Hogy később megszerette? Annyi baj legyen. Legfeljebb az a baj, hogy Margit istent lát benne. Szilárd kommunistát. Kár, hogy Kamarásékat is megszerette. Legfeljebb ennyit jelent számára a párt. Feleségét és egy-két becsületes embert. Ezért lenne borzasztó, ha kiderülne, hogy ő már két éve kém. S ha ez a kis botlás nem jön közbe, milyen szépen élhetett volna tovább. Havi kettőezernyolcszáz forint nem kis pénz, meg a negyedévi prémium, úgy együtt felmegy háromezerre. Margit is keres ezerhatot. Anyagi gondjuk alig van. Lakást is kaptak. De úgysem bírná már sokáig. Idegszanatóriumba kerülne. Akkor pedig megbízói tennék el az útból. A láthatatlan világban az árulás gyanúja is halál. Ha sokat tud valaki, az is pórul jár. Ha apjára hallgatott volna, most nem lennének ilyen gondjai. Odaért a kétemeletes raktárhoz. Az épület a bakelit-műhely mellett emelkedett. A műhelyben most nem dolgoztak. Átment a keskeny átjárón az épület túlsó oldalára. Csak a hátsó bejárat volt nyitva, hogy a fegyveres őrszolgálat feljárhasson a második emeletre. Onnan szükség esetén tűz alatt lehet tartani a bejárati főkaput, ezért szemelte ki ezt a helyet Talyigás. Most az öreg Bruckner van szolgálatban a fiatal jogásszal. Az épület első emeletén volt a félkészraktár, a második emeleten pedig az anyagkönyvelés, beszerzés. A földszinten helyezték el a vegyszereket. Az épület nem volt nagy, úgy tizenkét méter hosszú lehetett. A nagy raktár a gyár végében volt, az ipari vasútvonal mellett. Ott építették a másik új raktárt is. A gyár az elmúlt két év alatt sokat fejlődött. Bekapcsolódtak az új műanyagprogram végrehajtásába. Győri belépett a raktárba. A falakon nagyméretű vasrácsos ablakok, az ablakok között rozoga faállványokon különböző vegyszeres dobozok, kannák, üvegek sorakoztak katonás rendben. A falaktól két méterre hordók és vastag falú üvegballonok. A terem közepén szintén egy faállvány húzódott végig. Oda csak az anyagkiadó és a raktáros léphetett be. A dróthálós ajtó nyitva volt, ő hagyta nyitva még reggel, mikor a gépkocsik részére motorolajat adott ki. Egy ideig tétován álldogált, majd belépett, óvatosan behúzta maga után az ajtót. Idegesen

ránézett az órájára. Koczóék pár perc múlva indulnak. Mit csináljon? Leült egy hordóra hátul, a fal mellett, s lázasan gondolkodott. Kezdjen el lövöldözni? Azzal semmit sem ér el. Ha esetleg itt csinálna egy kis zavart… Egy kis tüzet, mondjuk… Kevés anyag van, a kár sem lenne olyan nagy, emberélet sem esne áldozatul. Ő sem bukna le, mert részt venne az oltási munkában. Senki sem tudná meg, hogy ő gyújtotta fel. És akkor Koczóék sem mennének ki. Még egyszer átgondolt mindent. Valóban, ennél jobbat úgysem tud kitalálni. Izgalom fogta el. Egész testében remegett. Mi lesz, ha meglátják. Izgalma szorongássá, félelemmé alakult át. Nincs más választása. A benzines kanna táncolt kezében. Locsolta a kiszáradt faállványt, a festékes dobozokat, anélkül hogy gondolkodott volna. Nagy igyekezetében még a gyantás hordóra is öntött. Hogy közben a cipőjére, ruhájára is loccsant? Mit törődik most vele. Gyorsan kell cselekedni. Utoljára a középső faállványra került sor. Az izgalomtól rosszul lett. Homlokát kiverte a veríték, háta megizzadt. Dülöngélő léptekkel ment hátra. Nagy nehezen előkotorta a gyufásdobozt. A láng felcsapott. A benzines faállvány szinte egyszerre lobbant lángra. A nagy fényesség egy pillanatra elvakította szemét. Kezét felkapta. Megfordult. Imbolyogva lépett egy-kettőt, azután állati üvöltés tört fel a torkából. Lángra lobbant a ruhája. Eszét vesztve csapkodta magát, de a lángok még vadabbul martak belé. ösztönösen levetette magát a földre, és hemperegni kezdett, nem gondolkodott, csak üvöltött, nyöszörgött… Még hallotta, hogy a tűzjelző sziréna élesen felüvölt…

*

Égett a raktár. Sűrű, fekete füst gomolygott ki a nyitva maradt ajtón. Néha egyegy robbanás rázta meg a kétemeletes épületet. A fekete füstből sárgásán, majd vörösen izzó lángnyelvek csaptak ki. A robbanások kitörték az ablaküvegeket, és a fekete, gomolygó füst utat találva az ablakon keresztül tódult kifelé. Az olajoshordók a nagy hőségtől szétrobbantak, s a kifolyó olaj feketén hömpölygött a lépcsőház előtti térben, elzárva az utat. Az ablakból kicsapó lángnyelvek már az első emeletet is elérték, belemartak az ablakkeretbe. A robbanások állandósultak. Az épülettől pár méterre a hőség már kibírhatatlanná vált. A sűrű, fekete füstgomolyagok beborították az egész épületet.

Az emberek mindenről megfeledkezve rohantak a ház felé. Ég a gyár! Mi lesz, ha kigyullad a többmilliós értékű félkészáru-raktár, az első emeleti műanyagraktár? Egy évig sem tudják beindítani a munkát. Az üzemi tűzoltóság hat tagja évek óta besulykolt mozdulatokkal szerelte a motoros fecskendőt. Koczó intézkedett: a kerületi tűzoltóság azonnal jön… Telefonált a kerületbe is: – Utasítást kérek! Menjünk, vagy oltsuk a tüzet? Tíz ember már elment. – Oltsátok a tüzet, már úgyis későn érnétek oda – hallotta a választ. – Lajos bácsi – kiáltott Koczó a tűzoltóparancsnoknak –, a félkészáru-raktárt locsolják és az emeleti részt! Megkíséreljük a raktár kiürítését. Csoportokba osztotta az embereket. Láncot alkottak, és a raktár mentése megkezdődött. A műanyag-szerelvények és dobozokban levő alkatrészek szédületes gyorsasággal vándoroltak egyik kézből a másikba. A víznyomás alacsony volt. Olajat, bitument vízzel oltani nem lehet. A tűz ellenállhatatlanul terjedt. – Minden erőt arra kell összpontosítani, hogy a továbbterjedést megakadályozzuk! – kiáltotta Koczó. – A vegyszereket már úgysem tudjuk megmenteni. Az első emeletet locsoljátok! A tűz hihetetlen gyorsasággal terjedt, szinte hömpölygött. Az utca felől nagy szirénázással jöttek a városi tűzoltók. A kapu tárva-nyitva… Borús bácsi is ott segédkezett a mentésnél.

*

Bruckner Fábiánnal, a fiatal jogásszal együtt a második emeleten tartózkodott, amikor a tűz kiütött. Ide kellett beosztani az öreget, mert nem lehetett lecsillapítani. Állandóan bele akart puskázni az ellenforradalmárokba. A raktárból nem látja a felkelőket, menjen oda. Parancs volt, és Bruckner

engedelmeskedett. Dohogott magában, de azért ment. Mikor a tűz kiütött, még semmit sem vettek észre. Ők az igazgatósági épületet figyelték. Az öreg látta, hogy egy alak kijön az épületből, és az öntöde felé tart, de nem figyelt fel rá, mert nem látott nála fegyvert. A feltörő fekete füstöt Fábián vette észre: – Józsi bácsi, odanézzen! Bruckner megfordult. A déli fekvésű ablakon már nem lehetett átlátni. Fekete bársonyfüggönyként takarta el a sűrű, fekete füst. – Ég az épület! – Átszaladtak a másik szobába. Ott is ugyanaz a kép fogadta őket. Bruckner nehezen mozgott, merev lába akadályozta. Kimentek a folyosóra. Az épület megremegett, hatalmas dörrenés rázta meg. A lépcsőházból fojtó, fekete füst ömlött be. – Az ablakokat kinyitni! – rendelkezett az öreg. Sorra jártak minden szobát. Egymás után nyitották ki az ablakokat. A sűrű füst továbbterjedt. Menekülésre egyikük sem gondolt. Mire visszamentek az őrhelyükre, már oda is előretört a füst. Az udvaron levő zajt tisztán hallották. – Fábián – szólt az öreg –, minden vízcsapot kinyitni! A mosdókat eldugaszolni, hadd folyjon a víz! El kell árasztani vízzel az egész emeletet. – Sebesen dolgoztak. A füst köhögésre ingerelte őket. – Még a vécécsapokat is el kell rontani, hogy onnan is folyjon a víz! – intézkedett Bruckner. – A fiatal jogász engedelmeskedett, de nem tudta, hogyan kell… – Szerezz, fiam, valahonnan egy létrát… – Fábián elviharzott. Végre a takarítónők fülkéjében talált egyet. – Gyere – szólt Bruckner –, megmutatom. Bementek az egyik vécébe. Az öreg felmászott, a másik oldalon Fábián. – Úgy, látod?… Az úszót kiemeljük – magyarázta – és máris ömlik a víz. A szobák padlóján lassan terjedt a víz. – Ha másra nem, de arra jó, hogy átázik a mennyezet, talán még a lépcsőn is lefolyik – gondolta Bruckner. – Le kell menni a műanyagraktárba is! – A füst már kicsit ritkult a lépcsőházban, mert a nyitott ablakokon szabadon ömölhetett kifelé.

– Ha végeztél a vécékkel, gyere le az első emeletre! – kiáltott Fábiánnak. A pihenőnél megállt. Az ablakot nagy nehezen kinyitotta. A földszintről ömlött a füst. Az első emeleti előtérből kétoldalt nyíltak a raktárajtók. Kétszárnyú faajtók voltak. A fal mellett nagy ládában homok, benne lapát és csákány. Az öreg erősen köhögött… Az előtérben megszorult a füst. Lenézett a földszintre. A földszinti bejárón égett a szétfolyt olaj… – Gyerünk rá a homokkal! – villant az öreg agyába. De csak az első lapáttal sikerült. A füst úgy fojtogatta a torkát, hogy képtelen volt tovább dolgozni. – Ki kell nyitni az ajtót és az ablakokat – gondolta. – Az ajtó zárva volt. Fel kell törni! Fábián már ott volt mellette. – Rendben van minden, Józsi bácsi! – szólt elfulladva. A fiú szeme is vörös volt a könnytől. – Fogd a lapátot – utasította az öreg –, törd be az ajtót. Bruckner a csákányt fogta meg, és nekiesett az ajtónak. Hatalmas csapásokkal zúzta, törte a zárat. Végre a zár engedett. A kétszárnyú ajtó kitárult. – Gyere, fiam, az ablakokat is kinyitjuk! – kiáltotta, és amennyire merev lába engedte, rohant előre. A nagy terem mindkét oldalán tizenkét ablak volt. Fábián követte az öreget. A füst utat találva, betódult a terembe is. Lentről pedig vízsugár ömlött be a nyitott ablakokon. – Te a vízcsapokat nyitod ki, én pedig szórom a homokot! – rendelkezett Bruckner, s ment ki az előtérbe. A második emeletről a víz lassan folydogált le a lépcsőkön. Az öreg nekiállt a munkának. Lapátolta a homokot a földszinti előtérben égő olajra, sokra azonban nem ment vele. Az emeletet hatalmas robbanás rázta meg. Füst, por, láng csapott fel. Az öreg alatt megingott a talaj. Fábián kétségbeesve rohant feléje. – Józsi bácsi! – kiáltotta rémülten. – Leszakadt… leszakadt az emelet! Az öreg megállt az ajtóban. A terem egy része leszakadt. A felhalmozott műanyag belehullott a földszinten dühöngő lángokba. – Józsi bácsi! Nem maradhatunk itt! Gyerünk fel!

Bruckner töprengett. Lenézett. A földszinti előtér lángokban állott. Arra nem mehetnek ki, beleragadnak a szétfolyt kátrányba és olajba… A hőség itt is kezdett kibírhatatlanná válni. A lángnyelvek újult erővel törtek fel. Mintha a tűzoltás semmit sem használt volna. Felbotorkáltak az emeletre. A folyosó és a padlózat már víz alatt állt. Majdnem bokáig ért a víz. – Ez is gyöngíti a mennyezetet – gondolta az öreg –, itt már semmit sem tudunk csinálni. Amit emberileg megtehettünk, mindent megtettünk. Menekülni kell… – Az ablakhoz álltak: – Kiáltsunk! – szólt Bruckner. – Elvtársaaaaak… elvtársaaaaaak!… Segítsééég!…

*

– Kik vannak az épületben? – kérdezte meglepődve Koczó. Senki sem válaszolt. Mintha az emberek nem hallották volna. – Kamarás – kiáltott felhevülve a titkár. – Kik voltak a második emeletre beosztva? Kamarás gondolkodott. – Azt hiszem, Bruckner meg Fábián… – Az úristenit, és ezt csak most mondjátok! Mi az anyagot mentjük, mikor az épületben emberek is vannak? Koczó körül csoportosulás támadt. – Mi van? – Mi történt? – Ki van bent? – Győri hol van? – kérdezte Koczó. Senki sem tudta.

– Győri! Győ-ő-ő-ri! – kiáltott valaki. Csak a tűz sistergett. A tűzoltók teljes erejükkel igyekeztek a tűz tovaterjedését meggátolni. A félkészraktár mentését Kamarás irányította. A tűz már átterjedt a leszakadt mennyezeten keresztül a műanyagraktárra is. László, mikor az udvaron kiszállt a kocsiból, megdöbbenve nézett körül. Úgy látszik, rosszkor jöttem – villant át az agyán. – Itt most nincs szükség agitációra… – Szemével ismerősök után kutatott. A nyitott gyárkapun idegenek is bejöttek, és a gyár előtt is sok volt a kíváncsiskodó. Az ég felé törő fekete füst odacsalta az embereket. A gyár előtt egy teherautó állt meg. Pár fegyveres ugrált le róla. Őket is a kíváncsiság hozta ide. László meglátta Koczót és Kamarást. Gyors léptekkel sietett hozzájuk. – Mi történt? – kérdezte. – …Elvtársak!… Segítsééééég!… – hallatszott megint az elnyújtott kiáltás a füstön és lángon át. – Az öreg Bruckner és a fiatal Fábián vannak bent. Elfeledkeztünk róluk – szólt Koczó. – Biztosan ők gyújtották fel! – kiabált Németh technikus. – Kik? – kérdezte ingerülten Koczó. – Bruckner, az az ávós ügynök! Laci magából kikelve fordult Németh felé. Ismerte őt, hisz együtt végezték a technikumot. – Mit beszélsz? Te állat! Hordd el magad! – Mit tudod te? A lánya az ávósokkal harcol! – üvöltött Németh, aki ma reggel jött be először a gyárba azzal, hogy megszervezi a Forradalmi Ifjúsági Szövetséget. Nagy hangon mesélte harci élményeit. Ott volt a Rádiónál, a Parlamentnél, mindenütt, és azzal dicsekedett, hogy már legalább öt államvédelmistát nyírt ki. – Akkor rohadjon meg! Ott, ahol van! – szólt egy civil ruhás nemzetőr.

– Úgy látszik, provokáció történt… A hangulat egyre mérgesedett. – Igaz is, eddig miért nem kiabáltak? – Lapultak a gazok! – Én mondom, hogy Bruckner gyújtotta fel! – kiabált Németh. – Kazánfűtő, ért hozzá… – Dögöljenek meg! – szólt közbe dühösen egy nagymellű lány, akit a felkelők Csöpinek hívtak. – Emberek, ez nem igaz! – kiáltotta László. – Én ismerem az öreget! Becsületes munkásember… Ne higgyenek ennek a provokátornak! Bruckner lánya sohasem volt ávós… Németh hazudik! Koczó odaszólt a tűzoltóparancsnoknak. – Elvtárs, egy létrát oda az ablakhoz… – Ne adjon! – Pusztuljanak! – hangzottak a közbekiáltások. – Nincs helye a vitának, emberéletről van szó! – kiabált László. – Gyerünk azzal a létrával! A parancsnok aggályoskodott: – Nagyon veszélyes, mert bármelyik percben összeomolhat az épület. – Ne magyarázzon, hanem adja ki a parancsot! Majd én lehozom őket – förmedt rá László. – …seee-gííít-sééég!… – hangzott egyre kétségbeesettebben a kiáltás. Az ablakokat teljesen eltakarta a sűrű füst. Semmit sem lehetett látni. A tűzoltók gyorsan hajtották a létrát. László odasúgta Koczónak:

– Maga vigyázzon, nehogy valami baj legyen, ha lehozom őket. Gyors iramban kúszott felfelé. Koczó intett az egyik elvtársnak: – Kamarás jöjjön ide az embereivel! László alakját elnyelte a füst. A parancsnok az ablakokat locsoltatta, hogy szétverje vagy legalábbis elterelje a füstöt. László nehezen lélegzett. A füst megülte a mellét, a hőség egyre égette az arcát. Szeme előtt feltűntek a második emeleti ablakok. A létra nem jó helyen állt. – Egy méterrel jobbra! – kiabált le… Köhögés fogta el. Szemét erősen csípte a füst. Behunyta. Mikor kinyitotta, felnézett. A létra már az ablak alatt volt, de három fokkal alacsonyabban. – Halló! – kiáltott. – Magasabbra! – A létra megmozdult, érezte, hogy emelkedik. – Jó, elég! – nehezére esett a kiáltás… Kúszott tovább. Elérte a párkányt… Az ablakban Fábián rémült arcát pillantotta meg. A szobában sűrű füst gomolygott. – Erősnek érzed magad? – kérdezte a jogászt. – Igen – felelte a fiú. – Le tudsz menni a létrán? – Azt hiszem… László belépett az ablakon. Az öreg Bruckner ájultan hevert a földön, háttal a falnak dőlve. – Azt hiszem, füstmérgezést kapott – magyarázta a fiú Lászlónak. – Gyere, segítsd a vállamra! – szólt oda László. Az öreget nagy nehezen a vállára emelte. Józsi bácsi élettelenül lógott a fiú széles vállán. Nehéz volt. László azt hitte, megszakad a súly alatt. Kimerült,

fáradt volt. Rekedtes hangon szólt: – Menj a létrára, és segíts, amíg átlépek! Fábián átmászott az ablakpárkányon. A füst valamivel ritkább volt, úgy látszik, a locsolás használt. László nagy nehezen átlépett a párkányon. Lovaglóülésben kicsit megpihent. – Támassz meg, nehogy elveszítsem az egyensúlyt! Fábián egyik kezével Józsi bácsi testét fogta, másik kezével a létrát. László óvatosan rálépett a létrafokra. Az öreg nagyon nehéz volt… Kezével jó erősen megfogta a legfelső fokot, és lassan húzta át a másik lábát. – Menj lejjebb! – lihegte. Fábián lejjebb ment. – Te indulhatsz! A jogász megindult lefelé. László lába remegett, a füst marta a torkát. Várt még egy kicsit, aztán nagyon lassan elindult. Az öreg feje minden lépésnél derekához ütődött, a lecsüngő, élettelen kezek combját verdesték. Egyik kezével fogózott csak, másikkal az öreg lábait szorította magához. Nem akart vége lenni a fokoknak. Az első emelet táján megint érezte a kibírhatatlan hőséget. Hányinger fogta el. Gyomra kavargott, lába remegett… Nem mert lenézni… Nyaka megmerevedett, derekában szúró fájdalmat érzett. Mintha egy zsák ólmot cipelne. – Erős vagy! – biztatta magát – ne hagyd el magad! – még pár méter csupán… Mi lenne, ha lecsúsznék? Már nem bírom a lábam emelni! – Keze görcsösen szorította a létrát… – Gyengülök… nem bírom tovább… Innen már leeshetnék, akkor sem lenne semmi bajom! Hangok ütötték meg a fülét, biztató hangok… vezényszavak… vitatkozás… Még van egypár méter… Az utolsó fokokat félájultan tette meg. Karok nyúltak felé… Ismerős és ismeretlen arcok. Aztán mintha megkönnyebbült volna… mintha lebegne… Remegő lábbal megállt. Odaszólt Koczónak:

– Tegyétek az öreget a kocsimba! Viszem a kórházba. A tömeg szó nélkül utat nyitott. Még Németh is jobbnak látta, ha hallgat. Míg az öreget a kocsi felé vitték, László rendbeszedte magát, és pár szót váltott Koczóval. – Lehet, hogy visszajövök. Akarok magukkal beszélni. – Miről van szó? – kérdezte a titkár. Tudta, hogy László a felkelők oldalán áll, és kíváncsi volt, hogy mit akar. – Nem szeretném, ha valami marhaságot csinálnának. Engem a Nemzetőrség küldött, hogy beszéljek a dolgozókkal. – Maga most ott van?… Hát nem katona? – Nemzetőr főhadnagy vagyok – mondta László, nem kis büszkeséggel hangjában. – Ez szép dolog. – Egyszóval a lényeg – vágott közbe László, és elindult a kocsi felé –, nehogy beugorjanak valamilyen szektás provokációnak. Most már rendbejön hamarosan minden. Úgy néz ki, hogy holnap dolgozni kezdenek az üzemek. – Bízza csak ránk – válaszolta halvány mosollyal Koczó – mi tisztán látunk, tudjuk, hogy mit kell csinálnunk. – Sajnos, nekem most nincs időm, úgy látom, az öregnek komoly baja van. – Ránézett Koczóra. Ott álltak a gépkocsi mellett. Bruckner ájultan feküdt a hátsó ülésen. László szeme a füstölgő épületre siklott, a tűzzel birkózó emberekre. Valami fúrta az oldalát. Egy mondat, amit Németh kiáltott. – Koczó elvtárs! – elvörösödött, amikor az elvtárs szót kiejtette. Egy hete, hogy senkinek sem mondta. Akaratlanul csúszott ki a száján. De úgy érezte, hogy Koczónak nem tudna mást mondani: – Tessék – nézett rá a titkár.

– Mit gondol, igazat mondott Németh? – Mire gondol? – Arra, hogy az öreg lánya az ávéhásokkal harcol? Magának tudnia kell! – Nem tudom – felelte Koczó. – Nekem Józsi bácsi nem mondta. De nem is valószínű. Hogyan került volna oda? – Tudja, Erzsi a menyasszonyom, borzalmas lenne, ha az ellenség oldalán állna. Koczónak már a száján volt az igazság! Szeretett volna felkiáltani: Te őrült ember, hová tetted az eszed! Mégis hallgatott. Meggyőzni úgysem tudná, erre most az idő is kevés, meg nem is alkalmas. Csak elmérgesítené a helyzetet. Jobb, ha a fiú minél hamarább elhagyja a gyárat. Nem szükséges, hogy a nemzetőrség nevében itt agitáljon, úgyis akad itt elég ingadozó. – Hát igen – mondta. Elbúcsúztak. László beült az autóba és indított. Óvatosan vezetett, nem akarta, hogy az öreg leessen a hátsó ülésről. A tükörből nézte az eszméletlenül fekvő embert. – Jó sok füstöt szívhatott – gondolta. Vajon veszélyes a füstmérgezés? Most mit mondjon Faragónak? Mit mondjon?… Mit fél ő Faragótól?! Neki semmi oka, hogy remegjen tőle. Megmondja az igazat és kész! De hova vigye Józsi bácsit? A Róbert Károly körútra? Á, nem. Beviszi Vargáékhoz. Ott legalább Julis néni mindennap meglátogathatja. Rábízza az öreget Nyíri Lajosra, és nem lesz semmi baj. Nem találta furcsának, hogy ennyire aggódik Brucknerért. Utóvégre Józsi bácsi apja volt neki tizennégy éves kora óta. Sokat tanult az öregtől, és úgy szerette őt, mintha édes fia lenne. Sohasem vesztek össze. Nem is tudja, mi történt akkor vele. De íme, neki lett igaza. Nehéz az ilyen szemellenzős emberekkel bánni. Érdekesek az emberek – fűzte tovább gondolatait. – Évekig élsz valakivel együtt, azt hiszed, ismered, mint a tenyeredet, aztán történik valami váratlan esemény, és kiderül, hogy nem ismered. Mikor megkapták a hírt ötvenkettőben, hogy apját letartóztatták, Józsi bácsi szaladgált fűhöz-fához… Nem, nem – mondogatta –, én ismerem Laci apját. Annál becsületesebb kommunista nincs. Valami tévedés lehet. – Igen, Józsi bácsi akkor is kitartott barátja mellett, és nem hitte, hogy bűnös. És amikor érdeklődését mindenhol visszautasították, elkeseredve kitört:

– Nem értem a vezetőket. Mi haszna van a pártnak abból, hogy becsületes, harcos tagjait börtönbe zárja. Hova fog ez vezetni? – Egyszer, mikor nagyon dühös volt, azt mondta: – Tudod, László fiam, néha az az érzésem, hogy a párt felső vezetői között fizetett árulók vannak. – És ő tartotta benne is a lelket. Mikor apja miatt nem vették fel az egyetemre, Józsi bácsi vigasztalta. Azt is tudta az öreg, hogy Erzsivel voltak a Petőfi-körben. Igaz, ezt már olyan vegyes érzelmekkel fogadta, de nem mondta, hogy ne menjenek. Mikor az apja ötvenháromban kiszabadult a börtönből, Józsi bácsi ujjongott. – Látod, fiam, mondtam én neked. Győz a pártban az egységes erő. Ekkor Nagy Imréről elismerően beszélt. És hogy megváltozott az arca, mikor apját meglátta. Szabadulás után Pestre jött, hogy a párttagsága ügyét elintézze. Alig ismertek rá. Haja megőszült, arcára rátapadt a bőr, mintha kiszáradt volna. Csak vastag, nagy bajusza volt már a régi, és a szeme. Az nem tört meg. Most is úgy csillogott, mint régen, csak az a megszokott, ravaszkás mosoly nem bujkált benne. Akkor mesélte el az öreg, hogy mi minden történt vele. – Komám – vigasztalta őt Józsi bácsi –, én tudom, hogy becsületes ember vagy, tudtam, hogy ártatlanul ülsz. – Nemcsak neked kellene ezt tudnod, Józsikám – felelte csendesen az apja –, hanem mindenkinek, aki ismert. S látod, még rehabilitálni sem akarnak. – És mit mondanak a pártban? – faggatta Józsi bácsi. – A pártban? Ott azt mondják – sóhajtott egy nagyot édesapja –, hogy addig nem tudnak foglalkozni az ügyemmel, amíg a bíróság új tárgyalást nem tart. Mert én csak amnesztiával szabadultam. Vagyis bűnösnek tartanak, de hát megkegyelmeztek. Józsikám, én ebbe beleőrülök. Nem tudok így élni, érted? – suttogta apja. – Húszéves mozgalmi múlttal a proletárdiktatúrában nem élhetek megbélyegezve. Én tudom, érted, tudom – verte a mellét –, hogy én… én ártatlan vagyok! Nekem nem kell kegyelem! Kegyelmet a bűnösöknek adjanak! – Nyugodj meg, Laci – vigasztalta Józsi bácsi. – Rendbe jön minden. – Nem lehet megnyugodni! Nem tudok! Az elvtársak nem állnak velem szóba. Az osztályellenség meg kerülget, ott sündörög körülöttem. – Ugye, most már te is látod? Ugye, most már tisztán látsz!? – suttogják a fülembe. Az egyik nap fölkeresett Vörös-Horváth, a volt földbirtokos. Azt mondja, csak tudni akarja,

hogy vagyok. A végén kijelenti – látod öreg, kár volt a földet felosztani. Ott kezdődött a baj. De te akkor nem hallgattál rám. Pedig évekig a cselédem voltál. – És te, te mit mondtál neki? – kérdezte Józsi bácsi. – Mit mondhattam volna? Kidobtam! Én nem tartozhatok hozzájuk! – felelte az apja. – Igaz, ez három évvel ezelőtt volt – tűnődött a fiú. És apját azóta sem vették vissza a pártba. Azóta biztosan másképp lát. Kavarogtak agyában a gondolatok. A gépkocsi motorja halkan duruzsolt.

*

Mire Bruckner néni kiért a gyárba, már késő délután volt. A sovány, beteges asszony fáradtan ült le a pártirodán. Mikor közölték vele, hogy férjét kórházba szállították, felugrott. Azonnal indulni akart. – Eresszenek! Megyek! Józsi mellett a helyem. – De Bruckner néni, nem lehet. Kijárási tilalom van – magyarázta Koczó. – Nem engedhetem el. Különben is, semmi oka a nyugtalanságra. Bruckner elvtársnak nincsen semmi komoly baja, egy kis kimerültség. – Fiacskám – szólt Brucknerné –, ne vigasztaljon engem… nekem mennem kell… Ott van a helyem Józsi mellett. Ismerem én őt, milyen, ha beteg. – De aranyos Brucknerné – vigasztalta az asszonyt Kamarás is. – Nem beteg az a sánta ördög! Vasvillával sem lehet az öreget agyonverni! Egy kicsit pihenni akar, és kész, ismerem őt. – Feri, értse meg, hogy nem maradhatok itt! Ha cigánygyerekek esnek is az égből, még akkor sem! Végül mégis ottmaradt éjszakára. A fiatal párttitkár megmagyarázta, hogy úgysem találná meg a férjét, mert nem tudják, melyik kórházba szállították. Reggel majd gépkocsival beviszik őt, és akkor majd megkeresheti.

Az idős asszony nagy nehezen megnyugodott. Ha mindenki azt mondja, hogy Józsi nem beteg, csak egy kis idegkimerültsége van, akkor ezeknek az elvtársaknak hinni kell. Ferit jól ismerte, igaz, hogy mindig mókázik, de jó ember, igazi barátja Józsinak. Hát maradt. A raktár még mindig izzott. Az épület összedőlt. A belső falak csonkán meredtek az égre. Az iszonyú hőségtől a tartógerendák megolvadtak, az emeleti rész beomlott. Az emberek fáradtan pihentek. Teljesen kimerültek. A félkészraktár felét megmentették. A kár azonban így is több millióra rúgott. A fél évre előre felhalmozott műanyag nagy része külföldi anyag volt, főleg ez bántotta az embereket. Az étkezdében is ezt vitatták. Azon tanakodtak, hogy mi okozhatta a tüzet. Győrit keresték, de sehol sem találták! – Talán hazalógott – mondta Kamarás. – Rossz bőrben volt a fiú. Az étkezdében parázs hangulat volt. Nincs vacsora. Az üzemélelmezés emberei hazamentek, nem voltak hajlandók ottmaradni. Koczó azonban nem vesztette el a fejét. – Borús bácsi – szólt oda az öreg kunsági főportásnak –, ki van most szolgálatban a portán? – Imre Jóska – felelte az öreg. – No, Borús bátyám, maga lesz most a szolgálatvezető, összeírja, hogy hányan vagyunk. De azt is, hogy ki hol van. Kik vannak a tűzoltóságon, kik vannak fegyveres őrségen, és kik vannak a pihenőben. Rendben van? – Rendben hát – az öreg elkocogott. – Fel kell törni a raktárt és a büfét – indítványozta Németh. – Helyes – szólt közbe valaki –, a tűz mellett már azt a kárt is elbírjuk. – Szaktársak, türelem! – nyugtatta az embereket Koczó. – Egy órán belül mindenki bőséges, meleg vacsorát kap. Csak most ne veszítsük el a fejünket. Az emberek megnyugodtak. Ott ültek egy karéjban nők, férfiak vegyesen. Fáradtak, szótlanok voltak.

– Hol fogunk aludni? – kérdezte egy barna, harminc év körüli asszonyka. A gondnokságon dolgozott. A munkaruhákat és az ebédjegyeket intézte. Az egyes alapszervezet vezetőségi tagja volt. Szerették őt a munkások, mert mindenkihez volt néhány kedves szava. – Majd a „hadova-mester” megosztja az ágyát magával – kiáltott Kurucz Sanyi, a fekete szemű fiatal hegesztő, és a belépő Kamarásra nevetett. – Mi van, fiacskám? – kérdezte Kamarás. – Miről tartasz már megint előadást? Az emberek Kamarás felé néztek. Az alacsony, sovány hegesztő leült egy üresen álló székre. – No, folytasd… mintha rólam beszéltél volna. – Csak annyit mondtam – nevetett Kurucz –, hogy Szeréminének magával kell aludnia, Feri bácsi… –Igen? – nézett kérdőn Kamarás a fiatalasszonyra. –Semmi kifogásom ellene… – Elfogadna hálótársnak, Feri bácsi? – Hát ahogy így elnézlek, Rózsi… azt hiszem, igen. Még be is takarnálak! – Mást úgysem tudna már csinálni – röhögött Németh. Kamarás ránézett a fiatal technikusra. – Te, ahogy én így elnézlek – mondta egy kis idő múlva –, szégyellem magam apád helyett. Valahogy rosszul sikerült gyereknek születtél. És amilyen rondán tudsz röhögni!… Én a te helyedben mindig álarcban járnék… és főleg nem fecsegnék annyit feleslegesen. – Miért? Talán én nem beszélhetek? Maguk már eleget beszéltek, most majd mi következünk! – vágott vissza dühösen Németh, és kancsi szemével kihívóan pislogott Kamarásra. – Hát tőlem beszélhetsz, fiam, csak aztán sírva ne fakadj. – Miért? Azt csinálok, amit akarok.

– Csinálj, gyerekem, amit akarsz, csak ne sírj. – Miért ne sírjon? – kérdezte Szeréminé. – Azért – felelte Kamarás –, mert a bérelszámoló Évinek egyszer szerelmet vallott. Éva visszautasította. Erre ez a gyerek sírni kezdett. Azt mondja Éva, hogy a hátán folyt le a könnye. – Kinek? – kérdezte Kurucz. – Hát Némethnek! – Hogy az istenbe folyhatott a hátán a könnye? – Annyira kancsal, nézd csak meg! Nevettek. Németh dühös volt, aztán ő is nevetett. – Csuda vicceid vannak, Feri bácsi – szólt Koczó. – Ez sem rosszabb vicc, mint amit Németh csinált azok előtt a fegyveresek előtt… – komolyodott el Kamarás. – Milyen viccet csináltam én? – kérdezte a technikus. – Mikor bekiabáltad, hogy az öreg Bruckner ávéhás, vagy mi az isten. Rossz vicc volt, fiacskám, nagyon rossz vicc. – Az nem volt vicc, én komolyan mondtam! De azzal még semmi rosszat nem csináltam! – méltatlankodott a fiú. – És ha elvitték volna őt? Ha nincs itt Török Laci, talán elviszik. Tudod, milyen aljas cselekedet volt tőled?! – kérdezte Kamarás. – Ha jól emlékszem, a te bátyád is ávéhás. – Csak volt, de kirúgták! – Akkor már minden rendben van, mi? Apád régi kommunista, én még a háború előtti időkből ismerem, te pedig, nem tudom, kire fajzottál… Te azzal még nem leszel jobb technikus, ha engem vagy Brucknert elviszik.

Németh nem szólt semmit. – Mostanában mindenki felelőtlenül beszél. Nem gondolják meg az emberek, hogy mit mondanak – mondta egy idősebb kőműves. – Azért nem ment itt minden rendben. Nem kell úgy beállítani a dolgokat, hogy minden jó volt – szólt közbe egy lakatos. Nagycsontú, ötven év körüli, kopaszodó férfi. – Volt itt baj és hiba elég. Viszont nem szép, ha áskálódnak az emberek egymásra. – Persze hogy volt hiba – szólt Koczó is. – Azt senki sem állítja, hogy nem volt. De a hibákat most ne halmozzuk tovább. Ha összefogunk, mindent ki tudunk javítani… Csak most, ezekben a napokban vigyázni kell, mert könnyen rossz irányba csúszunk. – Ezzel egyetértek – felelte a lakatos. – Azt nem értem, hogy azoktól a taknyos gyerekektől miért nem veszik már el a fegyvereket. Az ember alig mer végigmenni az utcán. Összevissza lövöldöznek, hadonásznak, most már ők keverik a bajt. – Majd helyreáll a rend. – De addig belegebedünk! A hetedik napja nem dolgozunk! – Azt mondják, hogy vidéken is állnak a gyárak. Vitatkoztak. Mindenkinek volt egy-egy megjegyzése. – Igen, ez a szörnyű – vette át a szót Koczó. – A tartalékok kimerülnek, rengeteg kár lesz. Tűz, lopás, és majd megint nekünk kell megfizetnünk… Talyigás még nem jelentkezett? – Nem – felelte Kamarás. – Majd adnak a nyugatiak – szólt közbe Németh. – Bemondta a Szabad Európa, hogy a nyugati hatalmak készek minden támogatást megadni. – Adnak, de nem ingyen – mondta Kamarás. – Nagy árat kell azért fizetni… Bár nekem semmi kifogásom sincs ellene, ha adnak.

Borús bácsi jött be. – Titkár elvtárs – szólt az öreg –, öten vannak a tűznél, nyolcan vannak őrségen, és itt nem tudom, hányan vannak. – Három… hat… kilenc… tizennégy… tizenkilenc… – számolta Kamarás. – Tizenkilenc meg öt az huszonnégy, meg nyolc az harminckettő… Nem, rosszul számoltam… Még ötöt hozzá kell adni. – Miért? Ki az az öt fő? – kérdezte Koczó, és felnézett a jegyzetfüzetéből. – Kurucz egy hatökör. – Feri, légy egyszer már komoly – szólt Koczó. – Látszott rajta, hogy dühös. – Szeréminé, megkérem, hogy válasszon ki három asszonyt, és főzzenek vacsorát. A pártirodán fekszik Bruckner néni, esetleg ő is segíthet. – Hadd pihenjen szegény – szólt közbe egy fiatal átképzős lány. – Jobb, ha a gondolatait lekötjük – mondta Koczó. – De miből főzzünk? – kérdezte Szeréminé. – Rögtön! – válaszolt Koczó. – Feri bácsi, Németh elvtárs! Ti ketten nyissátok fel az üzemélelmezés raktárát! Adjátok ki, amire az asszonyoknak szükségük van, és írjatok fel mindent pontosan. A végén majd az üzemélelmezéssel elszámolunk. Rendben van? – Rendben! – felelte Kamarás. – Na gyere, te kajlafülű subernyák. Németh röhögve tápászkodott fel. – Magát sem iparművész tervezte! – szólt a hegesztőhöz. Koczó hosszan nézett a távozók után. – Remélem, Feri bácsi megértette, hogy miért osztottam be mellé Némethet – gondolta. Nagyon fáradt volt. Nehezére esett a gondolkozás is. Kimerítette a mai nap. Sok ez egy ember számára… Át kell vészelnie a hátralevő időt. Milyen hátralevő időt? Hát mire vár? Az árulás nyilvánvaló… Hol van az a hatalom, amelyik

össze tudja fogni az erőket? Mert van itt erő! Ezt megmutatta a mai nap is. A közös veszély felismerése összekovácsolja az embereket. A tűzoltásnál milyen egységesen léptek fel… Igen, ez a veszély látható volt. De az ellenforradalmi veszély nem látható. Félórával ezelőtt értesítették, hogy a Nagy-budapesti Pártbizottság elesett. Megmondja az embereknek? Vagy jobb, ha hallgat? Hátha megrémülnek és itthagynak csapot-papot?… Egyelőre hallgat. Legfeljebb a megbízható elvtársaknak mondja meg, mi történt… Nem lett volna szabad a szovjet csapatokat kivonni. Ha az ellenforradalmi csoportok a budapesti pártházat elfoglalták, akkor, amikor szovjet csapatok vannak Pest határában, mi lesz, ha kimennek az országból? Most még csak Mező elvtársat gyilkolták meg… és akkor? Akkor kire fog, kikre fog sor kerülni? Ki az a Maléter, akinek a nevét emlegetik? Meg az a Király Béla… Sohasem hallotta ezelőtt… De miért nem vetik be a hadsereget? Csak egy erős kezű parancsnok kellene és egy hadosztály… Talán erre célzott Biszku elvtárs, amikor a pár napot említette… A fegyverekre vigyázni, az elvtársakat együtt tartani és felkészülni a harcra… – Árulás történt a felső vezetésben. Igen, így mondta… De kik az árulók? Jó lenne tudni… És mit csinál, ha holnap bejönnek a dolgozók? Vajon azok hogy fognak viselkedni? Kamarás rendes ember… Igaz, folyton hülyéskedik, de talán ez most jó. Szeretik őt az emberek. Nem fél… Ez a tűzeset nem volt véletlen. Ez arra mutat, hogy valamilyen ellenforradalmi banda mégiscsak van itt?! Hol van Győri? Utána kell nézni… Jó lenne egy félórára hazaugrani az asszonyhoz… Nem, most nem mehet. Az a Török László érdekes egy gyerek. Micsoda szép luxuskocsija volt. Most át kell mentenie az erőket… neki nyugodtnak kell maradnia, nagyon nyugodtnak… mégiscsak ő a párttitkár. Ha az emberek nem bíznak benne, akkor baj van… De eddig még bíznak. Kamarás majd segít. Holnap a többi elvtárs is bejön, nem kell kétségbeesni. Erősek ők… Hol lehet most az a Doktor? Úgy eltűnt, mint a kámfor… Mennyi furcsa ember. Jó ég! Mennyiféle ember, mennyi elképzelés! Bruckner, Kamarás, dr. Kálmán, Török Laci… ez a kis Németh… Győri… Borús bácsi… Mind magyarok, és hányféleképpen látják a dolgokat. Mi lehet most a régi munkahelyén? Rieglerék hogyan állják a sarat? Nehéz dolga lehet Táborinak. Gyenge, befolyásolható ember. Biztosan az öreg Riegler vette kezébe a vezetést… Na, majd minden elválik.

13.

Erzsi félájultan botorkált fel a lépcsőkön. A korlátba kellett kapaszkodnia. Szédült, forgott vele a világ. Nem lehet igaz! Az ember ennyire nem vetkőzhet ki magából… Sikoltson? Jó lenne sikoltani… vagy leugorjon az emeletről? A második emeleten megállt. Szíve a torkában dobogott. Élni? Hát van értelme az életnek? Állatok között élje le az életét? Azért szüljön gyereket, hogy… és eszébe jutott a félig elégett ember. Borzasztó. Kezét a szeméhez kapta. A félelem görcsösen összeszorította testét. Úgy félt, mint még soha. Vánszorgott tovább… csak egyre tovább. – Meghalni… meg-hal-ni… kongtak agyában a szavak. Nem akar élni… meg kell halni! Miért nem halt meg ott a Belügyben, egy golyó miért nem találta el őt is? Olcsó ma az emberélet… De úgy meghalni, mint azok… Sírt, peregtek a könnyei. Miért sír? A félelemtől, vagy a borzalmas látványtól? Maga sem tudta. Már a harmadik emeletre ért. Gépiesen szedte lábait. Jobb kezével a vaskorlátot fogta. Lenézett az udvarra. A köves udvaron milyen kicsi a poroló. Ó, de nagyon kicsi… Csak át kellene vetnie magát, és ő is olyan kicsi, egészen parányi lenne… Nem, nem, ez még borzalmasabb halál lenne… Sokat ugrott már ejtőernyővel… borzalmas lehet a becsapódás. Az ember nem veszti el az eszméletét. Lenyomta a kilincset. Nincsenek itthon… Hol lehetnek? Gépiesen vette elő a kulcsot. Betegnek érezte magát. Alvajáróként botorkált be a szobába. Rázuhant a sezlonra, kitört belőle a sírás. Fuldokolva, szinte hisztérikusan zokogott. – Ha megtudják, hogy ő is… hogy ő is az ávéhásokkal harcolt… ugyanúgy fogják kivégezni, mint azokat… és este megint ott járt a Köztársaság téren. Csődület volt. Valami őt is odahúzta, mint mágnes a vasreszeléket. És mikor a kör közepén meglátta azt a fiatal fiút, bestiálisán meggyilkolva, azt hitte, elájul. Mésszel volt le–öntve. Hullákat még sohasem látott. Félt a hulláktól, de valami belső kényszer húzta, taszította, hogy menjen tovább, és nézzen, lásson egy életre, vésődjön be minden az agyába, hogy tanuljon meg félni, tanuljon meg gyűlölni. Kitágult szemekkel ment tovább. A félig égett katonánál megállt. Fülébe visított az állati röhej, a szadista őrültek diadalmámora, az emberi mivoltukból kivetkőzött nők lelket romboló kacagása. Szégyellte, hogy nő… A pártház

bejárata előtt, papírhalmaz között hét-nyolc fiatal katona holtteste feküdt. Egy csapat kifestett, züllött ringyó keringett az áldozatok körül. Viháncoltak, köpködtek. Trágár megjegyzések röpködtek a levegőben. Borzalom fogta el. Ezek is nők ?… s talán gyermekeket fognak nevelni… Nem, nem lehet igaz! Álmodik… honnan kerültek ezek ide? Mit keresnek itt? Vánszorgott tovább. A sírás és a borzalmas képek forgataga nem akart megszűnni. Azt hitte, megőrül. Olyan kietlennek, olyan sivárnak, olyan reménytelennek látott mindent. Idáig jutottunk hát? De miért és hogyan? Hát tényleg ennyire gyűlöl minket a nép? Ifjúsággal foglalkozik immár két éve, s most rádöbbent, nem ismeri az ifjúságot? Vagy ennyire félreismerte volna? Hova lett az a sok fáradság, energia, amit a nevelésükre fordított? Mi történt ebben az országban? Laci is a felkelőkkel harcol? Biztosan velük harcol, ő nem tévedett! Laci volt ott a támadásnál… Felkelt, odament a szekrényhez. Talán maga sem tudta, mit csinál. A sál ott volt. Akkor mégsem Laci lehetett, akkor nincs baj… Laci biztosan ezek ellen a gyilkosok ellen küzd… Laci, Lacikám! – tört fel belőle a sírás. – Gyere, védj meg! Félek. .. Egyetlenem. .. A tied leszek, ha akarod… nem fogok ellenkezni… Laci! – nyöszörgött a lány. Valami nagyon fájt. Nem tudta volna megmondani, hogy mi. Aztán nyugtalanság fogta el. Az volt az érzése, hogy érte jönnek. Bezárta az ajtót? Nem mert megmozdulni. A házban csend volt. Anyja hova mehetett? A sál megvan, az a fontos… De nem igaz, hogy a fiatalság romlott! Akik ott feküdtek megcsonkítva, azok nem fiatalok? Azokat kik nevelték? S az utolsó golyóig helytálltak! És ő nem fiatal?! Béla sem az? Laci, Robi, az a szőke fiú, Béla barátja, az is fiatal… De akkor miért e borzalmas vereség? Akkor hol van a hiba? Miért nem fogják össze a fiatalokat? Egy helyre! Talán ott van a baj, hogy szanaszét vannak, egyenként nehéz védekezni… Ha most rátörnének, ő is tehetetlen volna. A Belügyben erős volt… Persze, ott sokan voltak! És azok is fiatalok… Valami baj van felül… Miért nem adnak ki tiszta, világos parancsot? Két nap alatt rend lenne. Ott a téren is. Sokan sajnálkoztak… Annak az öreg munkásnak is, hogy villogott a szeme! Az biztosan kommunista volt… De mit csináljon, ha fegyvere nincs? Szemvillogással fegyverek ellen harcolni nem lehet! De ha fegyver van, akkor meg nincs egység… Valami baj van itt… Így nem lehet harcolni. – Fázott és félt, mint gyermekkorában, mikor villámlott, dörgött az ég. Akkor mindig a paplan alá bújt, még a fejét is betakarta… Már vetkőzött is. Maga sem tudta, hogyan került a paplan alá. A vékony selyem hálóing hideg volt. Fejét befúrta a puha párnába. Egyik kezét feje alá dugta, másikat combjai közé. Így szokott aludni. Gondolatai összevissza csapongtak. Nem akart a térre gondolni.

Testét lassan melegség öntötte el. Összehúzta magát. Már nyugodtabban lélegzett. Megpróbált aludni. Gondolatai csapongva repkedtek. Hagyta. Mindegy, hogy mi jut az eszébe, csak a tér ne. Menekülni a borzalmas képek elől!… Eszébe jutott az elmúlt nyár… Izgalom fogta el. Nagymaroson voltak kirándulni. Hajóval mentek. Valahogyan messze kerültek a többiektől. Vagy ő akarta így? Laci mindenütt a nyomában loholt. Akkor már szerette a fiút. Boldog volt, hogy Laci vele jött el, nem azzal a tornászlánnyal. Már maga sem tudja, hogyan szerettek egymásba. Laci évekig pajtása volt. Mindent elmondott neki. Őt sohasem bántotta, hogy a fiú kinek udvarol. Neki is voltak udvarlói. Esténként aztán mindent megbeszéltek. Akkor érezte először, hogy a fiú nem közömbös neki, mikor ötvenkettőben apját, Török bácsit letartóztatták. Laci akkor hetekig nem evett. Búskomor volt. Egy alkalommal úgy sírt, mint egy gyerek. Egy nagy, erős gyerek… Vigasztalta. És neki talán sokkal jobban esett a vigasztalás, mint Lacinak… Aztán sokat jártak együtt mindenhova. Laci addig, amíg apja börtönben ült, nem táncolt. Csak amikor ötvenhárom őszén kiszabadult. Akkor táncoltak. Érezte, hogy a fiú másképpen karolja át. Érezte a leheletét… Együtt mentek haza. Az öregek már feküdtek. És akkor ott a konyhában Laci megcsókolta. De úgy igazán, férfimódra, nem mint máskor, pajtáskodón. Igazi csók volt. Ő akkor csókolt őszintén először… Hány éves is volt akkor? Igen, tizennyolc múlt, akkor érettségizett. .. Azóta csókolóztak, ha volt alkalmuk. De nem nagyon volt… Apjának feltűnt valami, és jobban vigyázott. Majdnem minden este Laciról álmodott. Az ő Lacijáról. S milyen büszke volt, amikor Laci már katona lett, és együtt sétáltak. Mások is megnézték a magas, izmos páncélost. A katonaságnál még jobban megerősödött, még izmosabb lett… Laci a hajón szorosan mellé ült. Izgalom fogta el, amikor összeért a lábuk… Talán ő akarta, hogy véletlenül eltévedjenek a többiektől? Boldogan szaladt, nevetett, kacagott… Egyedül voltak. Egy szelídgesztenyefa alatt leültek. Ő hanyatt feküdt, és bámulta az úszó felhőket. A fiú oldalt dőlve őt nézte. – Olyan kék a szemed, mint az ég – mondta Laci. Ő nem felelt rá semmit. Csak a fehér, duzzadt felhőket nézte, amint kényelmesen, puhán úsztak észak felé. – Erzsi! – szólt halkan a fiú. Ő hallgatott. – Erzsi, te szeretsz engem?

– Nem tudom – felelte halkan. Belül mást gondolt, szerette volna azt mondani, szeretlek, nagyon szeretlek, és mégis hallgatott. – Van valakid? Ő csak a fejét rázta, hogy nincs. – És meg fogsz tudni szeretni? – Talán… Laci szomorú lett. Egyébként is hajlamos a szomorúságra. Olyan melankolikus… És ilyenkor nagyon szerette őt. A nap melegen sütött. Fejük felett a lombok neszeztek. Laci megfogta a kezét. Ő nem ellenkezett. Aztán megcsókolta a tenyerét. Olyan furcsa volt… Neki még senki sem csókolta meg a tenyerét. Könyvben már olvasta, hogy az rendkívül izgalmas, de ő nem érzett semmit.… Miért nem a száját csókolta meg? Az jó, az olyan, mintha… nem is tudja, hogy milyen, de olyan jó. Olyankor a melle megfeszül, izmai megkeményednek, testét összeszorítja valami ismeretlen erő, és felszabaduló, boldog érzés keríti hatalmába… Néha, ha Lacival táncolt, elfogta az a kellemes zsibbadtság – s ott a gesztenyefa alatt megint ezt az akaratbénító zsibbadtságot érezte. Hagyta, hogy Laci csókolja. Behunyta a szemét. Érezte a fiú meleg leheletét, aztán csókjait. Felriadt. Mintha nyugodtabb lenne. Künn már sötétedett, a szobában is sötét van. Fel kellene kelni – gondolta –, de nem merek. Pedig mosakodnom kellene. Így nem tudok úgysem aludni. Biztosan azért forgolódom. De ha ennyire gyáva vagy, hogyan fogsz holnap az Osztapenko-emlékműhöz menni? Rólad senki sem látja, hogy az ávéhásokkal harcoltál. Nincs az arcodra írva. De hátha mégis tudják. Légy erős! Kelj fel… Még egy kicsit pihenek, míg egészen megnyugszom. Nem fogok villanyt gyújtani, és akkor senki sem tudja, hogy itthon vagyok. Forgolódott. Egy kis idő után anyja jutott eszébe. Azon törte a fejét, hova mehetett? A szomszédba ment el. Nem nőknek való idők ezek. A nő az mindig nő marad, gyáva, ijedős. Persze ez nem mindig igaz. A történelemben számtalan bátor nőről hallott. Történelem. Ki tudja az igazságot? Talán a valóságban nem is úgy volt. Az idő nagyon kegyes a történelmi alakokhoz. Ha ő a Belügyminisztérium védelmében meghalt volna, az utókor őt is hősnek tartaná.

Mert azt senki sem tudja, sem Komor, sem Hidvégi, sem Vas Béla, hogy ő belül mennyire félt. Arról nem számolna be a történetíró, hogy Bruckner Erzsébet nem merte agyonlőni a szobor talapzatánál harcoló felkelőt, mert vőlegényét vélte felismerni benne. A hősök nem gyengék, ő pedig gyenge és bátortalan remegő teremtés, aki örökké tele van kétségekkel, tépő gondolatokkal, aki félti, nagyon félti fiatal életét, mert szeretne még boldog lenni. Hiszen az élet értelme a boldogság keresése, a boldogságért való törekvés. Nem igaz, hogy harc nélkül nem lehet élni. De harcolni kell a boldogságért. Így, ilyen formában elismeri a harcot. Hány boldogság után vágyódó fiatal fiú és lány pusztult el. És miért? Még nem is éltek, még azt sem tudják, hogy mi az élet? Munkára kell nevelni a fiatalságot? Ő inkább úgy fogalmazná meg, hogy életre. Csak a munkára való nevelés az életnek egyoldalú szemlélete. Az életbe beletartozik a munka is, a szórakozás is, a szerelem is. Mert az is kell a fiatalságnak. Mi nem mertünk soha szerelemről beszélni. A mi irodalmunk valahogyan egyoldalúan fejlődött. Olyan igazi szerelmes verset még nem nagyon írtak költőink. Folyton csak a munkáról írni, hallani, olvasni unalmassá válik. – De most már kelj fel – parancsolt magára. – Így úgysem tudsz elaludni. A szobában hideg volt. Magára vette házikabátját, és kiment a konyhába. Nem gyújtott villanyt. Szeme megszokta a sötétséget. A tízliteres bádogfazékba vizet eresztett, meggyújtotta a gázt, és feltette melegedni. Mint egy kismacska, úgy ült a tűzhely mellett – összekuporodva. Lábait maga alá húzta, és belebámult az ugráló, kékes lángnyelvecskébe. Neki talán már fürdőszobás lakása lesz. Nincsen nagy vágya. Az ő igényeit hamar ki lehet elégíteni. Mi kell az ő boldogságához? Elmosolyodott. Hát először is László kell. László a boldogság alapja. László nélkül nem lehet boldog. Aztán egy kis szoba-hallos lakás, és? És gyorsan a gyerek. Mert ő gyereket akar. Hármat. Két kisfiút és egy kislányt. A fiúk legyenek olyan erősek, széles vállúak, magasak, mint László. A kislány viszont rá hasonlítson. Az sem baj, ha szőke lesz. Ó, istenem – tört fel melléből. – Még az sem biztos, hogy megérem a holnapot, és ilyen ábrándjaim vannak. Ujját belemártotta a vízbe. Még csak langyos volt. Még egy kicsit várni kell. Talán Lászlóval sem fogok soha többé találkozni – gondolta. – Olcsó ma az élet. Azok között a fiúk között vajon hány volt vőlegény? Hány Erzsi imádkozik most Lászlója után, és soha többé nem találja

meg őt… Érdemes ma a holnapra gondolni? Nem, nem érdemes. És ha véglegesen győz a felkelés? Akkor mi lesz? Kiirtanak minden kommunistát. A Köztársaság tér csak kezdet volt. Ha a kormány nem védte meg a pártházat, miért védené meg a kommunista párttagokat. Attól a vérengző csőcseléktől, aki ott volt a téren, semmi jót sem várhatnak. Azok közé az emberek közé ő nem menne még akkor sem, ha vörös zászló alatt menetelnének… Felforrt a víz. Elővette a nagy lavórt. Mezítelenre vetkőzött, haját felkötötte, és mosakodni kezdett. Félóra múlva megint ágyban volt. Eszébe jutott a holnapi feladat, és ismét a félelem markolta össze a szívét. Aztán félálomban arra gondolt, hogy nem lett volna szabad hazajönnie. Róla tudják, hogy DISZ-funkcionárius, és hátha feljelentik. Laknak a házban olyanok is, akik gyűlölik a pártot. Például Pekáriék. Méltóságos úr volt, azoktól minden kitelik. Képzeletében felmerült az öreg méltóságos madárfeje, gúnyosan vigyorgó, sovány arca. Maga előtt látta a vézna embert, amint ezüstnyelű botjával őrá mutogat… Megpróbálta elhessegetni felzaklatott agyának rémképeit, de újabb és újabb árnyalakok jelentek meg előtte. Félálomban forgolódott. Fáradt teste pihenni akart, de a nyugtató álomlepkék helyett most a fekete szárnyú denevérek repdestek körülötte, fel-felriasztották szendergéseiből. Végül mégiscsak győzött a kimerültség, s hosszú vergődés után elaludt.

*

Vas Béla gyorsan felismerte a helyzetet. Aki évekig a tömegek között végzett pártmunkát, az ismeri a tömeg gyorsan változó hangulatát. Azt is tudja, hogy a hangulat megváltoztatásához meg kell várni a kellő lélektani pillanatot. Nem megfelelő időben fellépni egyenlő a vereséggel. Világosan látta, hogy a mesterségesen szított ávéhá-ellenes hangulat nagyon sok becsületes emberre is átragadt, s azt is érezte, hogy ez a hangulat fokozatosan nyílt, kommunistaellenes hangulattá fog átalakulni. Nem látta értelmét, hogy továbbra is ottmaradjon a gyárban, megnehezítse a helyzetet. Tudják róla, hogy a Belügyben harcolt, és ez elég a meglincseléshez. Nem kell személyesen ott lennie, elég, ha az elvtársakat irányítja. Szívből örült annak, hogy Riegler nem fogadta őt

ellenségesen. Abban állapodtak meg, hogy délután Robi lakásán összejönnek, és megbeszélik a teendőket. Rieglert, Képest és Havast várta. Béla most ott ült Robiéknál, és a feladatokon törte a fejét. Robi a tüzet piszkálta. – Ne gondolkozz annyit – szólt rá Robi az elmerülten ülő Bélára, – ezen, úgysem tudunk változtatni. – Nem azon töröm a fejemet – válaszolt a fiú. – Azt latolgatom, hogy milyen okos dolgot lehetne csinálni. – Nagyon nehéz – mondta Robi –, a mi gyárunkban nagyon nehéz. Fiatal üzem, nincsen törzsgárda, túl sok a deklasszált elem. – Kiket tartasz te „deklasszált” munkásnak? – Kiket? – kérdezte Robi. – Pontosan megmondom. A gyárban ezer munkás dolgozik. Gondolkoztál te már azon, hogy ebből az ezerből mennyi az ipari szakmunkás? – Nem – felelte Béla –, de tényleg érdemes lenne egy ilyen statisztikai kimutatást megnézni. – Én megnéztem – folytatta a szőke fiú. – Megdöbbentő. Az ezer munkásból körülbelül csak háromszáz akad, akinek apja is szakmunkás volt. A többi átképzős. Ezeknek a zöme becsületes ember. Főleg azok, akik azelőtt parasztok voltak. Mint munkások megállják a helyüket, gyorsan asszimilálódnak, és ma már ők maguk is munkásnak tartják magukat. Persze gondolkodásukban még sok a paraszti vonás. De a többiek kik voltak azelőtt. Kereskedők, szatócsok, állami tisztviselők, bankhivatalnokok, katonatisztek, középbirtokosok. Mit gondolsz, hogy a mi gyárunkban például hány volt apáca dolgozik? – Apáca? – csodálkozott Béla. – Igen, apáca – felelte Robi. – Három. Abból egy marós, kettő pedig a revolverpadon dolgozik. És ezek éppen olyan overallban járnak, mint a többi melós. – Honnan tudod? – érdeklődött Béla.

– Sajnos, öregem, ezt a gyárban nagyon sokan tudták, csak éppen mi nem. Tegnap mesélte Izsák Teri. Tudod, ki az? – A tekercselőből? – Igen. – Mit mondott? – Csak annyit, hogy a három apáca évek óta rendszeres hittérítő munkát végez köztük. Mert ne felejtsd el, hogy ők is értenek az illegális munkához, nemcsak a kommunisták. – A végén még az is kiderül – mondta Béla –, hogy a Finomműszerek Gyárában papok is dolgoznak. – Arról nem tudok. De képzeld el, ha minálunk, egy elsőosztályú hadiüzemben ez a helyzet, akkor milyen lehet a többiben. Béla gondolkozott. Egy kis idő múlva megszólalt: – Nézd, Robi, ez elkerülhetetlen. Negyvenkilenctől kezdve megritkítottuk a munkásosztály sorait. Ezalatt azt értem, hogy az államapparátust, a honvédséget, rendőrséget az öntudatos szakmunkásokkal erősítettük meg. A gyárak, intézmények élére munkáskádereket küldtünk. De még a mezőgazdaságot is munkásokkal erősítettük meg. Ehhez tedd hozzá a pártot és a szakszervezetet, akkor körülbelül ott vagyunk a te adataidnál. Ha most figyelembe vesszük a túlzott iparosítást, akkor azt látom, hogy a gyárakon, üzemeken belül csakugyan túlsúlyban vannak a nem vérbeli munkások. És az ilyen időkben ezek egy része kaparintja kezébe a vezetést. Persze ez főleg ilyen új létesítményekre vonatkozik, mint a mienk. – Nálunk, Béla – vette át a szót Robi –, az is nagy baj, hogy nem volt erős a pártszervezet. – Igen – szólt közbe Béla –, túl sok a „leépített káder” – nevetett. – Ez az én elméletem. – Akkor azért nem értem – mosolygott Robi.

– Leépített kádereknek én azokat az egyéneket nevezem – magyarázta Béla –, akik mint munkáskáderek vezető állást kaptak, de valami okból „leépítették” őket, visszaküldték a munkapadhoz. A mi gyárunk ebből a szempontból valóságos káder-temető. Nálunk, ahogyan én láttam, azért nem tudott a pártszervezeten belül egység kialakulni, mert túl sok az „okos” ember, túl sok a sértődött, a megbántott ember. Volt járási titkárok, gyárigazgatók, katonatisztek, államvédelmisták, rendőrtisztek tömegével vannak, és mindegyik okosabb akar lenni a másiknál. Ott van például az a Schlikker. – Ismerem – bólintott Robi. – Évekig tröszt-vezérigazgató volt. Kerületi pártbizottsági tag, az Országos Béketanács tagja, ötvenkettőben kisütötték róla, hogy állítólag nyilas volt, kitették, és ideküldték hozzánk. Semmivel sem ért egyet, mert neki egy fiatal tacskó ne magyarázzon. Folyton arra hivatkozik, hogy ő országos ügyeket intézett. És így van ez a többiekkel is. Ezeknek az embereknek nagy része újból vezető szeretne lenni. Aki egyszer megszokta a parancsolást, az nehezen nyugszik bele, hogy most neki parancsoljanak. – De azt hiszem, hogy nagyon természetes dolog – szólt közbe Robi. – Nézd, én pár hónapja lakom fürdőszobás lakásban. Csak most tudom, mi a különbség a pincehelyiség és egy kétszobás összkomfortos lakás között. S ha most vissza akarnának küldeni a Bokréta utcai pincébe, bizony foggal-körömmel harcolnék ellene. Most képzeld el azt az embert, aki magas funkcióban volt, jól is végezte a munkáját, beleszokott egy életmódba, és úgy érzi, hogy igazságtalanul leváltották, milyen örömmel megy vissza a régi viszonyok közé, mert az nemcsak őrá hat ki, hanem családjára, gyermekeire is. – Persze ez csak az igazságtalanul leváltott emberekre vonatkozik – mondta Béla. – Tévedsz! – válaszolta Robi. – Azoknál legfeljebb érthető a zúgolódás és a sértődöttség. De azokra is vonatkozik, akiket jogosan váltottak le. Talán az még jobban törekszik vissza az elveszett pozíciójába. Csengettek. Robi felkelt, és ajtót nyitott. A két fiatal: Képes és Havas érkezett. – Riegler bácsi is azonnal jön – közölte velük a magas, barna hajú Képes.

Leültek. – Állati cirkusz van a gyárban – nevetett a fiú. – Marják egymást a csibészek. – Kik? – kérdezte Béla. – Tornyáék. Jó lesz minél előbb visszamenni. – Hamar végzünk, csak jöjjön Riegler elvtárs. Nem kellett sokáig várni. Megérkezett az öreg is. Nagyon izgatott volt. Lihegett, aprózva kapkodta a levegőt, mintha asztmás lett volna. – Elvtársak – lihegte az öreg –, nekem az a javaslatom, hogy lehetőleg röviden végezzünk, feltétlenül vissza kell mennem a gyárba. Miről van szó? Béla röviden ismertette a helyzetet. A párthoz hű erők hamarosan megkezdik az ellenforradalmi felkelés leverését. Erre kell felkészülni. Feltétlenül ott kell maradniok a gyárban, hogy a becsületes dolgozókat vezetni és irányítani tudják. Ha kell, taktikázzanak, felesleges egyéni akciót ne kezdjenek. Sok kommunista tartózkodik otthon, parancsra várnak. Ezeket értesíteni kell, hogy menjenek be a gyárba. A leglényegesebb a párthoz hű kommunisták egységének megteremtése. Az árulás nemcsak a párt felső vezetésében érvényesül, hanem alul is. Tehát vigyázni kell, hogy kivel, hogyan beszélnek, kiknek, mit és mennyit mondanak. – Véleményem szerint – folytatta Béla – Tornyáék nem saját fejük után dolgoznak, hanem valahonnan irányítják őket. Ez annyit jelent, hogy előre nem lehet pontos taktikát kidolgozni. Az ő cselekedetükhöz mérten kell a feladatokat megszabni. – Értem – szólt Riegler –, de azt hiszem, nagyon nehéz lesz a helyzet. – Nem könnyű – felelte Béla –, de neked, Riegler elvtárs, nagy élettapasztalatod van. Csak az a fontos, hogy ne veszítsd el a fejedet. – Majd vigyázok – ígérte az öreg. – Ti pedig – fordult Béla a két fiatal felé – főleg az ifikkel törődjetek. Az most nagyon fontos. Vannak közöttük becsületesek is. Lényegében ennyit tudok mondani. Robinál hagytam egy címet. Ott megtaláltok.

Rieglerék felálltak. – Rendben van – szólt az öreg. – Amit tudunk, megteszünk. – Talán még annyit, Riegler elvtárs – állította meg Béla a visszakészülődő Rieglert –, Szegesre és Barabásra vigyázzatok. – Azt hiszem, nem lesz velük baj. Mikor eljöttem, beszéltem velük. Azt mondták, hogy benned nem bíznak, azért viselkedtek úgy. Tudod, a régi ellentét… – De azt most félre kellene tenni – válaszolta Béla –, arról még ráérünk vitatkozni majd. – Tudod – mondta az öreg –, nehéz dolog ez. Mert, ha meggondolom, sok helytelen volt a viselkedésedben, és ezt egyesek félremagyarázzák vagy nem értik. Sokan pedig nem bíznak benned. – És te, Riegler elvtárs? – kérdezte mosolyogva Béla. – Hát nézd. Az, hogy mellettünk fogtál fegyvert, sok mindenre feleletet ad. Ebben az esetben engem az sem érdekel, hogy mi késztetett erre az elhatározásra. Most arról kell beszélni, amiben egyetértünk, és nem arról, amiben nem. – Igazad van, Riegler elvtárs. Kezet fogtak. Az öreg és a két fiatal távozott. Robi még maradt. – Furcsa ember ez a Riegler – szólt Robi. – De becsületes! – vágta rá Béla. – Igaz, én mindig annak tartottam. Ezernyi túlzott baloldali megnyilvánulása mellett bármikor hajlandó teljes mellel a géppisztoly elé állni a pártért. – Pedig szektás magatartásával sok becsületes párttag életét keserítette meg – mondta Robi, miközben a szekrényből vastag alsót vett ki. A fiú is készülődött, hogy visszamenjen a gyárba. Kiszólt anyjának, hogy csomagoljon valami ennivalót.

– Tudod, Robi – folytatta Béla az előbbi témát én a szektásoknak két típusát különböztetem meg. A szőke fiú figyelemmel hallgatta barátját. Leült, és a cipőjét kezdte kifűzni, de a szeme Bélán volt. – Az egyik az André Marty-típus, ebbe a típusba tartozik Riegler, a másik az álszektások vagy divatszektások típusa, akik lényegében karrierista kalandorok. Ez a csoportosítás persze teljesen egyéni. – De mi az, hogy André Marty-típus? – kérdezte Robi. – Mindjárt megmagyarázom. André Marty a spanyol polgárháború idején hadseregpolitikai biztos volt. Mindenkire gyanakvó, mindenkiben ellenséget sejtő ember. De olyan ember, aki a sejtésnél nem állt meg, hanem azonnal cselekedett. Nagyon sok becsületes embert lövetett agyon hamis feltételezések alapján a párt, a forradalom nevében. A tragédia ott van, hogy rendületlenül hitt cselekedetének helyességében, hitte, hogy ezzel a párt ügyét szolgálja. De az ilyen Marty-féle elvtársak bármikor hajlandók meghalni a pártért, és sohasem paktálnak le az osztályellenséggel. Az a tragédiájuk, hogy téves cselekedeteikkel akaratlanul is az ellenséget szolgálják, annak munkáját segítik elő. – És szerinted Riegler ez a típus? – kérdezte Robi. – Feltétlenül. Ha Riegler egy fegyveres egységnél szolgálna, és harcban állnának az ellenforradalmárokkal, ugyanúgy agyonlőné azt, akire gyanakszik, mint André Marty tette. Ezeknek az embereknek az a jelszavuk, hogy inkább tíz pusztuljon el ártatlanul, mint hogy egy áruló bejusson soraink közé. Pedig ez hamis jelszó, mert az ellenség elleni harcot leegyszerűsíti, s ugyanakkor az ellenség behatolását megkönnyíti. Az ilyen jelszó ugyanis formalizmusra, felszínes megfigyelésre nevel, nem pedig mély és alapos elemzésre. – Érdekes, ezen még nem gondolkoztam – mondta Robi. – És melyik a másik típus? – Az álszektások típusa. Ezek a Szeges-, Barabás-féle figurák. Egyről ne feledkezz meg, Robi. A mozgalomnak volt és van egy érdekes sajátossága. Ez pedig az a felfogás, hogy egy kicsit szektásnak lenni nem baj. Arra az emberre legfeljebb azt mondják: „Derék, osztályhű kommunista, csak egy kicsit szektás.” A jobboldali opportunistákra már nem mondhatják azt, hogy osztályhű. Azok az

egyének, akik karrierista céllal jöttek a mozgalomba, nagyon jól tudják, hogy jobboldali jelszavakkal a pártban karriert nem csinálhatnak, éppen az előbbiek alapján. Ellenben, ha a párt ügyének védelmében hangzatos, harcias, radikális jelszavakat hangoztatnak, könnyebben mehetnek előre. Az ilyen egyének persze nem meggyőződésből beszélnek. Ezek az emberek alkotják a talpnyalók rétegét, ezek az emberek az előtapsolók, ezek az emberek a helyükről felugrálok, ezek az emberek azok, akik folyton csak a pártról beszélnek, akik előtt nem lehet tréfálni, akik mindenkit kioktatnak, akiknek senki és semmi sem pártszerű, akik utánoznak és majmolnak. Ezek az emberek a mozgalom rákfenéi. És ezekből az emberekből lesznek az árulók, a megalkuvók, a kiábrándultak. Nem tudom, érted-e? – Úgy nagyjából. – Nézd meg például Barabást. Elég régóta ismered. Az egész gyár gyűlöli. Az elvtársak meg félnek tőle. Mindenki után nyomoz, kutat. Senki nem mer előtte őszintén beszélni. A gyári Híradót ő szerkesztette egy időben. Semmilyen cikk sem jelenhetett meg, ha nem volt benne szó a Szovjetunióról. Ezzel vajon a Szovjetunió népszerűsítését szolgálta? Nem. Mert arra hivatkozott, hogy ez a párt utasítása. Hazudott az embereknek… Amikor tavaly Az ember tragédiáját műsorra tűzte a Nemzeti Színház, összehívta a propagandistákat, és kiadta az utasítást, hogy ellenpropagandát kell kifejteni. Kommunista nem nézheti meg a színdarabot, mert ez klerikális darab. Erre persze mindenki meg akarta nézni. Vagy, hogyan utáltatta meg a pártoktatást. Először is hatalmi szóval döntötte el, hogy mindenkinek járnia kell szemináriumra. Jártak az elvtársak. Akkor kötelezte őket arra, hogy három nappal a szeminárium előtt adják be neki a jegyzeteiket. Jaj volt annak, aki nem adta be. A jegyzeteket összevissza firkálta piros ceruzával, különböző sértő megjegyzéseket írt bele. És így tovább. Azt hiszem, mindenki meggyűlölte a szemináriumot… Szóval, ezek miatt kerültünk szembe egymással. – Tudod, Béla, még az a vigasztaló – mondta Robi –, hogy nem minden elvtárs ilyen. – Még szerencse – hagyta helyben Béla. – Most aztán kibúsultuk magunkat. A két barát még egyszer megbeszélte a teendőket, megbeszélték a legközelebbi találkának a helyét és idejét, aztán mindketten nekivágtak a városnak.

*

Közben a gyárban filmszerű gyorsasággal peregtek az események. A kultúrteremben Tornyáék szervezkedtek, és hamar az elégedetlenkedők élére álltak. Nem beszéltek nyíltan ellenforradalomról. Szabadságharcról, dicső felkelésről, forradalomról folyt ott a szó. Először csak kis csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket, de nem telt bele félóra, s már kifogásolták a munkástanács összetételét. – Nem fejezi ki a dolgozók akaratát! – tette bele a darazsat a fülekbe Dános mérnök. – Ugyanazok az emberek állnak az élen, mint eddig! – Ki választotta őket?! – Tönkretették a gyárat! – Mit keres Riegler a munkástanácsban?! – ágáltak a nagyhangúak. A párttagok egy része is egyetértett a hangoskodókkal. Sokan nem szerették Rieglert. Az öreget egy kalap alá vették Barabással és Szegessel. A sok erőszakos intézkedés, a gőgös, lekicsinylő modor, az egyes dolgozók sorsa feletti meggondolatlan döntés most megbosszulta magát. A huligánok magukkal hozták az elmúlt napok utcahangulatát, és kihasználva az egyszerű embereket eltöltő hazafias érzést, hamar hangadókká váltak. Tornya Sándor mérnök egy asztal tetejéről, mint egy népszónok nagy pátosszal programbeszédet tartott. – Azt akarjuk, hogy az anyák ezentúl ne dolgozzanak. A férjek fizetését úgy kívánjuk rendezni, hogy abból emberhez méltó módon élhessen egy négytagú család. Bölcsődékre, óvodákra ebben az esetben nincs szükség. Az ilyen intézményekre fordított összeget béremelésre kell felhasználni. Az anya maga nevelje gyermekét. Ne bízzuk rá kommunista óvónőkre. Minden normát eltörlünk. A szakmunkások kezdő órabérét tíz forintban kívánjuk megállapítani. A fiatal mérnököket gyári költségen nyugati tanulmányútra akarjuk küldeni. S mindezekhez megvan a reális alap. Ez pedig a magyar urán, melyért Amerika hajlandó a legmagasabb árat fizetni dollárban.

– Tornyát a munkástanácsba! – ordította valaki. S a terem utánazúgta. Küldöttség ment a gyár igazgatójához és az ideiglenes munkástanácshoz. A küldöttséget Sándorffy utókalkulátor vezette. Az ideiglenes munkástanács a kis fogadóteremben ülésezett. Talán tízen voltak jelen, a többiek őrségen álltak. Riegler, aki helyettesítette az elnököt, zavarban volt, amikor Sándorffy a háromtagú küldöttség élén előadta a gyár dolgozóinak követelését. – A jelenlegi munkástanács – mondotta Sándorffy – törvénytelen, mert nem a gyár dolgozói választották meg. A most lezajlott munkásgyűlés úgy döntött, hogy az önmagát kinevezett tanácsot nem ismeri el, és követeli az azonnali választást. Riegler megpróbált ellenvéleménnyel élni. Arra hivatkozott, hogy a munkástanács tagjai voltak azok, akik huszonnegyedike óta védik a gyárat. – Ugyan – szólt közbe Tornya –, kik ellen kell a gyárat védeni? – Az ellenforradalmi banditák ellen – vágta rá Riegler. – Hol van ellenforradalom, Riegler kartárs? Milyen ellenforradalomról beszél?! A hivatalos magyar kormány eldöntötte ezt a kérdést… nincs itt szó ellenforradalomról… nem értem magát… Nem olvasta a kormánynyilatkozatot? – Önök, Riegler úr – vette át a szót Dános mérnök –, egy páran különös elméletet állítanak fel. A munkások, mérnökök nevében beszélnek, és a kormány hivatalos álláspontjával helyezik szembe magukat! Nem gondolják, hogy magatartásuk egy kicsit furcsa? – Nézze, Dános elvtárs… – Ön tévedésben van, Riegler úr! – szakította félbe a mérnök az öreget. – Mi nem vagyunk egy elven, következésképpen elvtársak sem lehetünk! – A mérnök hangja gúnyosan csengett. Riegler zavarban volt. Különösen az dühösítette, hogy Barabás és Szeges egy árva mukkot sem szólnak, mintha ott sem lennének. – Nem érdekel, hogy mi a maga véleménye, Dános úr… Én igenis azt állítom, hogy vannak ellenforradalmár bandák, akik fosztogatják a gyárakat és üzemeket!

És nekünk, kommunista dolgozóknak kötelességünk a gyár megvédése! – Nézze, Riegler kartárs, ezt majd az új munkástanács fogja eldönteni. Most arra kérem, hogy jöjjön le velünk a munkásgyűlésre, és válasszuk meg az új munkástanácsot. Ne helyezkedjünk szembe a dolgozók akaratával… Hangsúlyozom, hogy a most választásra kerülő munkástanács is csak ideiglenes jellegű, mert a dolgozók nagy többsége nincs itt. De mégis reálisabb lesz, mint az eddigi volt, tekintve, hogy a választás demokratikusabb lesz. Nem volt mit tenni. Tábori is indulni akart. A párttitkár arca sápadt volt, félt, rosszul érezte magát. – Azt hiszem, önre, Tábori úr, nincs szükség, tekintve, hogy nem a vállalat dolgozója. Tudomásom szerint ön pártalkalmazott. A párt pedig lényegében ma délelőtt megszűnt… – mondotta a nagyorrú Dános. Riegler, mintha darázs csípte volna meg, hátrafordult. – Mit beszél? Mi szűnt meg? – Talán önök nem tudnak arról, hogy ma délelőtt a szabadságharcosok súlyos harcok árán elfoglalták az ávéhásoktól a Köztársaság téri pártházat? Egy-két gyilkost fel is akasztottak a helyszínen. – Ott voltam! Saját két szememmel láttam… Az ávéhások belelőttek a tömegbe… Akkor kezdődött a harc. De a tankok elintézték a sztálinistákat – bizonygatta az egyik küldöttségi tag. – Ez nem lehet igaz… – mondotta Riegler – a pártházat nem foglalhatták el… Tábori elvtárs – szólt oda a remegő párttitkárhoz –, hívd fel a nagy-budapestit a közvetlen vonalon! – Tényleg, hívja csak fel! – szólt nevetve Dános. – Győződjenek meg maguk is! Tábori bizonytalanul ment az igazgatói iroda felé. A többiek némán követték. Közben a kultúrteremből többen jöttek felfelé. – Mi az, meddig várjunk még? – kérdezte Harasztos, egy fiatal, szőke öntő. – Rögtön megyünk – nyugtatta meg a türelmetlenkedőket Sándorffy. – Mondd

meg a fiúknak, perceken belül ott leszünk. Tábori tárcsázott. A kagylót senki sem vette fel… Megpróbált egy másik számot… Ez sem válaszolt. – Hívd a kerületi pártbizottságot – szólt idegesen Riegler. A kerület sem felelt. – Mi van? Mi történt? – kérdezte Harasztos. – Nem akarják egyesek elhinni, hogy a Nagy-budapesti Pártházat elfoglalták a felkelők! – mondta mosolyogva Dános. – Ki nem hiszi? – szólt az öntő. – Én sem! – válaszolt Riegler. – Maga? – színlelt csodálkozást a szőke fiú. – És ha én mondom, akkor sem hiszi? – Nem! – Ide nézzen! – és azzal Harasztos egy TT-pisztolyt rántott elő a kabátja alól. – Látja ezt? – hadonászott a levegőben. – Ezzel harcoltam ott én is… ezzel a kassa kis fegyverrel! Tudja, hány brigantit nyírtam ki? Riegler nem felelt, mereven nézte a fiút. – Nekiugorjak? – gondolkozott. – El kell venni tőle a pisztolyt! Ez ellenforradalmár! A kapunál nem motozták meg őket… Kár, hogy a géppisztoly a pártirodában maradt… De Barabás miért nem avatkozik bele? Neki vállán a géppisztoly. – Sándorffy – kiáltott az öntő –, mit haboztok?! Vedd elő te is a stukidat. Ezeket a sztálinistákat ki kell kergetni a gyárból! Ezt követelem a fiatal harcosok nevében! Barabás, add csak ide ezt a Hintát, de gyorsan! – Harasztos kartárs! – szólt közbe határozottan Tornya. – Ne heveskedjen! Nem kell itt semmi felfordulást csinálni. Barabás mindenesetre adja át a fegyvert… nehogy atrocitásra kerüljön sor.

Barabás szó nélkül vette le a válláról a géppisztolyt. – Kinek adjam? – kérdezte alig hallhatóan. – Vedd át! – szólt Harasztos egy kövér, majdnem százkilós, fekete hajú lakatoshoz. – Te is tudsz vele bánni. – A maguk fegyverei hol vannak? – kérdezte Sándorffy Rieglert. Az öreg nem felelt. Mintha egy világ omlott volna össze benne. Kábultan állt. Jól megszervezték a dolgokat! Mi meg léprementünk. Ügyetlenek voltunk. – Szóval, hol vannak a fegyverek? – kérdezte Sándorffy. – Biztosan a pártirodán – találgatta Harasztos. – Gyerünk a pártirodára! – Gyerekek, ne húzzuk az időt, mert korán esteledik, s még meg kell választanunk a munkástanácsot. – Rögtön megyünk – szólt Sándorffy –, de nem szeretem, ha másoknál fegyver van… és nálam nincs. Gyerünk! Bementek a pártirodára. Öt géppisztoly ott sorakozott a falhoz támasztva. – A forradalmi ifjúság nevében lefoglalom! – szólt Harasztos. – Tornya, ti menjetek le, én itt maradok a fegyverekkel. Dagi, te küldj egypár fiút ide! – Rendben van – mondta Dános. – A titkár úr is maradjon itt! Kivonultak az irodából. Egy ideig szótlanul nézték egymást. Harasztos élvezte a helyzetet. A fiatal öntő tavasszal szabadult fel. Azelőtt sohasem politizált, most sem akart. Nem is értett hozzá. Jobban érdekelte őt a tánc. Öltözködni is szeretett volna, de nem futotta mindenre a keresetéből. 1300–1400 forint kevés volt. Folyton veszekednie kellett a normással az időért. Wichardt, az öreg öntő magyarázott neki, hogy elsőéves segédnek 1300 forint nem olyan kevés. Fiatal korában ő nem keresett ennyit. De Wichardt hazabeszélt, mert neki mindig vonalasán kellett beszélnie.

Majd ha ő is 2200 forinton felül keres, mint az öreg, akkor ő is hallgatni fog… Aztán jöttek az események. Maga sem tudta, hogyan került a tüntetők közé. A Sztálin-szobornál már úgy ordított, ahogy a torkán kifért. Ma már azt sem tudná megmondani, merre járt. Csak egy boldog érzés töltötte el. Ő is ott van az ünnepeltek között, akik a szabadságot kivívták, őrá is irigykedve néztek a nagyok, az idősek… A fiatalokat eddig elnyomták, nem vették komolyan. Még táncolni sem lehetett rendesen. Nem mert úgy öltözködni, ahogyan szeretett volna, mert ez a Tábori is folyton a jampikról beszélt. Egyszer kivezettette a táncmulatságról, mert egy új figurát akart bemutatni. Kollártól, az úszótól tanulta, aki Olaszországból jött haza… – Ugye, most meg ez a Tábori fél… Milyen gyáván reszket… Meg kell őt nyugtatnom, mert még összecsinálja magát. – Mit fél, Tábori elvtárs? Nem fogja magát bántani senki. – Nem félek. – Látom! Úgy remeg a keze, hogy még a cigarettát sem tudja tartani. – Egy kicsit ideges vagyok. – Miért ideges? – Folyton a két gyerek jár az eszemben. – Gyáva ember maga – mondta nevetve a fiú. – Mit csinált volna a Köztársaság téren? – Mi volt ott? – érdeklődött a titkár, s hangján is érezhető volt az idegesség. – Én már későn érkeztem oda. Azt mondták, az ávósok rálőttek a népre… Mikor odaértem, már hozták ki őket. – És?… – És egymás után lőtték agyon őket… Én még olyan feldühödött tömeget nem láttam. A párttitkárt is agyonlőtték – mesélte tovább Harasztos. – Állítólag egy ember sem menekült meg. Tábori olyan sápadt volt, mint a frissen meszelt fal.

– És maga helyesnek tartja ezt? – kérdezte alig hallhatóan. – Forradalom van. A forradalom nem megy vér nélkül – felelte a fiú. Ezt az egyik egyetemistától hallotta az elmúlt napokban. – Szörnyű! – Nézze, Tábori elvtárs. Maguk annyi disznóságot csináltak, hogy utálja magukat a nép. Néha még én is úgy vagyok, hogy szeretnék magukba lőni. – De mi csak azt csináltuk, amit nekünk a felső vezetők mondtak – szabadkozott Tábori. – Maguk azt hiszik, hogy a mi helyzetünk olyan könnyű volt? – Azt nem mondták a vezetők, hogy az egyszerű melós köszönését se fogadják. Ezt nekem ne mesélje be. Maga hányszor jött be a műhelybe, megállt ott, mint egy császár, és várta, hogy mi köszönjünk! – Nem emlékszem – hebegte Tábori de lehet… Én is követtem el hibákat. – Látja, az öreg Wichardtot, a csoportbizalmit, azt mindenki szereti. Ha azt valaki bántani merné, saját kezemmel verném agyon… Magánál az a baj, hogy sohasem volt melós… Mi a maga szakmája? – kérdezte a fiú. – Nincs szakmám – felelte fáradtan a titkár. – Hát hogy az istenbe lett magából párttitkár egy vasas üzemben? – Én magam sem tudom… Nem akartam lenni. – Mi volt az apja? – Valamikor állami tisztviselő volt. 1936-ban kirúgták. Raktári munkás lett, később raktáros. – És maga? – Én a háború alatt érettségiztem. Aztán könyvelő lettem egy banknál. 1945-ben beléptem a pártba. A NIK-hez kerültem. Egy ideig ott voltam alapszervezeti titkár, de az sem akartam lenni. – Minek vállalta?

– Fene tudja… Rábeszéltek. – És ide hogy került, hozzánk? – A minisztériumból küldtek egyéves pártiskolára. És mikor azt elvégeztem, ide helyeztek. – De azt mondják, hogy a maga felesége valami bankár lánya… Igaz? – Ugyan! – mondta Tábori. – Egyszerű cégvezető volt a Leszámítoló Bankban. Elhallgattak. Jöhetnének már a fiúk a fegyverekért – gondolta Harasztos. Nem szeretett ezzel az emberrel együtt lenni. Sajnálta őt. Olyan szerencsétlen. – Látja – szólt Harasztos egy kis idő múlva –, Koczónak biztosan nem kellene így félnie. Azt szereti mindenki. – Melyik Koczónak? – kérdezte Tábori. – Aki maga előtt titkár volt itt. Emlékszem, ötvenháromban, amikor még tanuló voltam, és a normarendezés folyt, az öntőknek nem tetszett a csökkentési százalék. Lázadoztak. Meghallotta a titkár – már az alapszervi –, és szólt Koczónak. Lejött. – Mi van, elvtársak? Mi a baj? – kérdezte. Mondják neki az emberek: Koczó elvtárs, ezt a normát nem lehet teljesíteni… – Koczó megnézett minden egyes darabot. – Valami hiba van itt, elvtársak. Rögtön utánanézek. – Hívatta a normaosztály vezetőjét. Megkérte, hogy vizsgálja felül az időket. Tényleg az embereknek volt igazuk. Orvosolták is. Egyszer csak odajön egy nagyszájú melós. Örvösnek hívták. Nem tudom, maga ismerte-e? Olyan nagydumás ember volt. Mindig szónokolt, minden rossz volt neki. Mi sem szerettük őt. Formázó volt. Azt mondja Koczónak: – Ide figyeljen, elvtárs, ezt az időt nézze meg. Ha valaki ezt a munkát ennyi idő alatt elvégzi, megeszem a kalapomat. – Koczó átvette a munkalapot. Sokáig nézte. – Van magának kalapja? – kérdezte Örvöst. – Otthon van – mondta a formázó. – Hát ide figyeljen! Én nem vagyok formázó, hanem öntő. De megcsinálom időn belül! – szólt Koczó. – Igen? – kérdezte Örvös, majd ingerülten hozzátette: – Ha én párttitkár lennék, én is mondanám. Koczó nem sokat vitázott, nekiállt és megcsinálta. Ötvenhét perc volt a munkára adva, megcsinálta ötvenöt perc alatt… Látja, Koczót ezért szerették az emberek. Tábori nem szólt. Hallgatott Harasztos is. A fiú odament az ablakhoz, és hosszan

nézte a vidéket. A távolból a gyárkémények rengetege nézett vissza rá. Már szürkülni kezdett. Lassan besötétedik – gondolta –, nem érek haza öt órára. Még a kislányhoz is fel kell ugranom. Hol az istenben vannak a fiúk? – Mondja – törte meg a csendet Tábori –, mit akarnak velem csinálni? Az öntő ránézett. – Én semmit. Tőlem akár el is mehet… Talán az lenne a legjobb… – tette hozzá egy kis idő múlva. A folyosón lépések hangzottak. Képes és még egy fiatalabb fiú. – Mi van, Képes, miért nem jönnek a többiek? – kérdezte Harasztos. – Nem tudom – felelte Képes. – Mit csináltok itt? Kit vártok? – A géppisztolyokra vigyázok – mondta Harasztos. – Lent már folyik a választás? – Még mindig balhéznak… Tábori elvtárs, maga miért nem megy le? – kérdezte Képes. Azt nem mondta meg, hogy őt Riegler küldte. –Ő nem a vállalat dolgozója… – felelte helyette az öntő. – Éppen most mondtam neki, hogy menjen haza… jobb lenne… Képes egy kis ideig gondolkozott, majd megszólalt: – Én is azt hiszem. Jöjjön, majd én kikísérem! – mondta Táborinak. – Úgy gondolják, jobb lenne, ha elmennék? – kérdezte a titkár. – Igen – válaszolta a fiú –, elég paprikás a hangulat. Tábori pillanatok alatt felöltözött. Fogta aktatáskáját, és Képes kíséretében elindult. A másik fiatal ott maradt. Mikor már az udvaron jártak, Képes odasúgta a titkárnak: – Tábori elvtárs! A páncélszekrény-kulcsokat adja ide! Az éjjel megpróbálom az iratokat eldugni. Úgy néz ki a helyzet, hogy Dános kezébe csúszott át a hatalom.

Nagy zűr van a kultúrteremben. A sápadt titkár szó nélkül átadta a páncélszekrény-kulcsokat. Képes zsebre tette. A kapu alatt Tábori valami köszönésfélét morgott. A fiú visszament a gyűlésre. Hangzavar fogadta. A hatvan-hetven ember már megegyezett a harminctagú munkástanácsban. Most éppen a kormányhoz küldendő távirat szövegén vitatkoztak. Dános és Tornya javaslatára a gyűlés határozatilag kimondta, hogy addig nem veszik fel a munkát, ameddig a szovjet csapatok az országban vannak. Az emberek helyeslőleg kiabáltak. Csak Riegler szólt közbe. – Én tiltakozom! Ezt a táviratot nem lehet a dolgozók nevében elküldeni, mert az ezer emberből csak nyolcvan szavazta meg. Nincs jogunk a többi munkás nevében is határozni. – Lehurrogták. – Kartársak! – szólt Tornya. – Azt hiszem, a mai gyűlést bezárhatjuk. A most megválasztott munkástanács-tagok maradjanak itt, a többiek hazamehetnek. Holnap reggel mindenki jöjjön. Gépkocsit küldünk az Apponyi térre. Pillanatok alatt kiürült a terem. A munkástanács tagjai felvonultak a fogadóterembe, hogy megbeszéljék a soron következő teendőket. Riegler valami csodálatos véletlen folytán egyelőre tagja maradt a munkástanácsnak.

14.

Doktor megállt az ajtó előtt. Habozott. Még meggondolhatja magát. Hátha nem szívesen fogadják? Mindegy! Tíz perc múlva vége a kijárási tilalomnak… Megkísérli. Veszítenivalója nincs. Dallos Árpádot bátor, rámenős embernek ismerte. Bár az emberekben manapság megbízni nem lehet. Csöngetett. Semmi motozás. Még egyszer megnyomta a gombot. Pedig itthon vannak – gondolta –, a hallból átszűrődik a fény. – A második csöngetésre ajtónyitást és lépteket hallott. – Ki az? – kérdezte egy félénk és izgatott női hang. Doktor megismerte Éva hangját. – Dr. Kálmán. – Jaj – lepődött meg Éva –, ilyen későn! Azonnal… Várj egy kicsit… hozom a kulcsot! Kár volt bizonytalankodnom – gondolta Doktor. Kulcs csikordult az ajtózárban. A tanár orrát étvágygerjesztő illat ütötte meg. Fokhagymás pirítós, rum és pörkölt kávé illata terjengett a levegőben. – Gyere beljebb! – biztatta őt a molett, szőke, huszonhat év körüli asszony. Doktor belépett. A kis előszobában példás rend uralkodott. A villanylámpa fényét visszaverte a fényesre kefélt parkett. Az előszobafalon katonaköpeny, de a váll-lapok már nem voltak rajta. A piros színű hajtókán apró, sárgarézcsapatjelzés, egy franciakulcs és kalapács, a katonai átvevők jelzése. A másik fogason egy régi mintájú Bocskai-sapka lógott, rajta piros-fehér-zöld szalag. Doktor felakasztotta sapkáját, a szőnyegbe akaratlanul megtörölte bakancsát. – Menj csak előre – biztatta Évát –, olyan régen voltam itt, hogy elfelejtettem a járást. Árpi itthon van?

– Igen, nem engedem őt sehova… – mondta mosolyogva az asszonyka, és előrement. A hallban és a szobában is rend és tisztaság uralkodott. A barna cserépkandalló kellemes meleget árasztott. Minden olyan szép, derűs és barátságos. Dallos Árpád ingujjban ült a fehér abrosszal letakart négyszögletű asztalnál. – Megijesztettél, Hosszú! – mondta nevetve. Doktort szűkebb baráti körében Hosszúnak is nevezték. – Gyere, ülj le és mesélj… merre jártál, honnan jössz, hova mész? Doktor érezte, hogy Árpád vidámsága mesterkélt, sokkal izgatottabb a fiú, mint mutatja. Őt nem tudja megtéveszteni, gyerekkora óta ismerik egymást. – Ülj már le! Évám, hozz még egy tányért! Vacsorázol, ugye? – kérdezte a tanárt. – Egy keveset – mondta a Doktor és leült. Éva kiment a konyhába. – Mi újság? Mi van a hadseregben? – Azt hiszed, én tudom – nevetett Dallos –, nem megyek én feléjük, pajtás… elegem volt belőlük. – Megtörölte zsíros száját, ivott egy korty teát. – Egyél, mit bámulsz úgy rám? Éva ott sürgölődött körülöttük. Megterített, majd odaadással nézett férjére, Doktor vett egy szelet pirítóst, közben nézte az olajosan barna bőrű, csillogó fekete hajú fiút. – Mi történt veled? – kérdezte egy kis szünet után. – Nem ilyennek ismertelek. – Magam sem tudom pontosan – felelte Dallos. – De azt hiszem, a csalódás tett zívvá. – Értem… értelek, Árpád – mondta a Doktor, és csendesen tovább evett. Kínos csend szakadt rájuk.

Az asszony azon törte a fejét, hogy mit akarhat a Doktor, mert valami céllal jött ide, az biztos, férje pedig azon, hogy meddig akar még Hosszú náluk maradni? Doktor megitta teáját, és kényelmesen hátradőlt a karosszékben. Szemüvege a gőzölgő teától bepárásodott. Elővette zsebkendőjét, és kimért mozdulatokkal törölgette, mintha nem volna a világon semmi más dolga. – Azért valamit nem értek… – szólalt meg egy kis idő után. – Mit nem értesz, Hosszú? – Emlékszel, mikor két héttel ezelőtt találkoztunk, mit mondtál nekem? – Fene tudja, sok minden történt azóta. – Majd én eszedbe juttatom – mondta Doktor. – Ott beszélgettünk a Kálvin téren. Én akkor azt mondtam, hogy ha a párt sürgősen nem csinál valamit, itt olyan felfordulás lesz, hogy Poznan ahhoz képest gyermekes bohózatnak fog tűnni… Még mindig nem emlékszel? – Valami már rémlik – ismerte be kelletlenül Dallos. – Te olyan hangos nevetésbe törtél ki akkor – folytatta a Doktor –, hogy a járókelők is megfordultak. „Itt, felfordulás?” – kérdezted, és csak nevettél. „Ide hallgass, Hosszú mondtad kacagva –, úgy elfújjuk az elégedetlenkedőket, mint a pelyvát a forgószél!” – Te is? – kérdeztem én. – „Én is!” – majd hozzátetted: „Azt hiszed, hogy Magyarországon olyan könnyű felfordulást csinálni?” Emlékszel már? – Igen, emlékszem. – Na, én most azért jöttem. Keresem azt a forgószelet… Szeretnék segíteni. – Rossz helyre jöttél… akkor még nem láttam… – Nem, Árpádot nem engedem beleavatkozni semmibe! – szólt bele a vitába féltőn Éva. – Nekem elegem volt már ebből az egész cirkuszból. – És ha győz az ellenforradalom? – kérdezte Doktor. Szinte melege lett, mikor ezt a szót kimondta. Most mondta ki először. Ellenforradalmár?! Nemrégen még

tiltakozott ez ellen a meghatározás ellen. – Árpádnak nem lesz semmi baja! Árpád csak egy kis szürke pont volt! – vágott közbe hevesen az asszony. – Nézd, én bizonyítani tudom, hogy erőszakkal emeltek ki az esztergapad mellől – magyarázkodott a férfi. – Éva a tanúm, hogy nem akartam tiszt lenni. Még egyetemre sem akartam menni. Így van, Évikém? – Így! – felelte az asszony. – De te, ha jól tudom, ötvenötben kérted a partizán-tagságod elismerését? – Arra is rábeszéltek, én az sem akartam lenni… bizonyítani tudom. – De Árpi, te esküt is tettél, honvédtiszt vagy, kommunista honvédtiszt! – Ezért jöttél, hogy ezeket a fejemhez vagdosd? – ugrott fel ingerülten a másik. – Azt gondolod, hogy nekem nincs elég bajom? – Árpi drágám, nyugodj meg! – simogatta őt az asszony, és szemrehányón nézett Doktorra. Férje kiabálva folytatta: – Engem macerálsz… én hagytam cserben a pártot, vagy a párt engem? Hol a párt? Hol van az a kilencszázezer ember? Hol vannak a vezetők? Hol van az az erő, amire mindig hivatkoztak, és most én, Dallos Árpád vigyem a bőrömet a vásárra, hogy egypár embernek biztosítsam a gondtalan megélhetést, a luxuspalotát és a jólétet. Hát nem! Érted, Hosszú: nem, nem és nem! Mondd azt, hogy gyáva vagyok, de élni akarok, nincs kedvem lógni a fán… Nekem elegem volt mindenből… Mit kaptam én ettől a rendszertől? Semmit… csak dolgoztam… – Árpi, drága Árpikám… ülj le – pityergett az asszony –, megint rosszul leszel. Kérlek. Hosszú ne izgasd fel őt… jobb lenne, ha elmennél… Szegénykém, nagyon kimerült. Doktor felállt. – Jó, elmegyek – mondta. – Különben sincs semmi értelme annak, hogy továbbra is itt maradjak. De valamit még meg kell mondanom, nehogy Árpád azt

higgye, neki van igaza. – Árpád felé fordult: – Azt mondod, Árpi, hogy semmit sem kaptál ettől a rendszertől. Árpi, hazudsz. Önmagadnak is hazudsz. Hát, fiam, kaptál egy mérnöki diplomát, egy vezető állást, tiszti rangot, három kormánykitüntetést, társadalmi megbecsülést, egy csodálatosan szép luxuslakást. Te azok közé tartoztál, akik mindig büszkén feszítettek az egyenruhában, akik minden kitüntetésüket magukon hordták, akik fél téglával verték a mellüket, hogy életüket adják a pártért. No, most itt az alkalom… miért nem adod? Vedd úgy, hogy az ellenség elfoglalta a fővárost! Te még nem is harcoltál, és máris leteszed a fegyvert? Hát a haza még nem veszett el! Mikor a németek Moszkva alatt álltak, azt hiszed, a moszkvai tisztek letették a fegyvert? Nem! Moszkvától még messze a Csendes-óceán… az ő hazájuk határa ott volt… És tudod, hol van a mi hazánk határa? Nem a Kárpátaljánál, hanem valahol a Sárga-tengernél… Nekünk akkor is harcolnunk kell, ha itt az ellenforradalom győz! Az a csata, ami itt folyik, a kínaiak csatája is, nekik is veszteség… A szocialista világ egy… Hirtelen magára eszmélt. Nagyon belemelegedett. És érdemes-e ezeknek beszélni? S ő mondta ezeket a szavakat? Még azt hiszik, szemináriumot tart. Nem, ezt ő most komolyan mondta. Nagyon komolyan… Hát nem borzalmas? Ott künn a gyárban, a munkások mennyivel rosszabbul élnek, mint Árpád. És őket nem ábrándította ki semmi. Az a Kamarás folyton a pénzért sírt, szidta Rákosit meg a többieket, de nem alkudott… Fogta a fegyvert, és még ahhoz is volt ereje, hogy neki visszaadja a hitét. Ez az ember meg tisztán látja, hogy ellenforradalom van, és belenyugszik. Azt latolgatja, hogy neki nem lesz bántódása. Nem törődik semmivel, senkivel, csak önmagával. Már kibúvókat keres. Világos: gyönyörű lakás, mérnöki diploma, majd csak megél valahogyan. – Árpád – szólt Doktor –, legalább a pisztolyodat add ide, ha már te nem használod. Én a fegyveremet az elvtársaknak adtam. Dallos lehajtott fejjel állt. – Nincs meg – mondta halkan –, eldobtam. – Ne haragudjatok rám… már megyek is! Köszönöm a vacsorát! Kezet sem fogtak. Mire az utcára ért, már besötétedett. Most nem félt.

Mintha megtalálta volna önmagát. Számolgatott magában, hány gyár lehet Budapesten. Ha ezer gyárat és üzemet vesz, és minden gyárban csak harminc kommunista van, aki világosan lát, és hajlandó harcolni, az már harmincezer igazi harcos. Harmincezer fegyveres kommunista pedig legalább három hadosztály, és ez csak Budapest. Igaza van Koczónak. Erő ez, jelentős erő, csak össze kell fogni ezeket az embereket. Gépiesen lépkedett. Felmegy Borbás Dezső professzorhoz. Borbást szeretik a diákok. Nagy tudású ember, és olyan hittel, olyan meggyőződéssel beszélt mindig a marxizmusról, hogy még a párton kívüliek is tisztelték. Borbás a Váci utcában lakik. Talán még beengedik… Neki nem kell félnie, de mindenesetre jobb, ha elkerüli az igazoltatást. Igen, azt fogja csinálni. Össze kell fogni a fiatalokat. Most már világos, hogy ellenforradalom van. Faragó, Csatay? Előbb is láthatta volna. Faragó nem a szocializmusért fogott fegyvert, az biztos. Bonyolult egy helyzet. Ment a fiatal tanár, és mindig jobban erősödött benne a tettvágy. Valamit jóvátenni. Mert ő is bűnös, hogy idáig jutottak az események. Milyen volt a helyzet a fölkelés előtti hónapokban? Ő is úgy viselkedett, mint a többiek. Már alig várta a taggyűléseket, hogy mindazt elsorolhassa, ami neki nem tetszik. Mindenki csak a hibákat sorolta fel. Ez volt akkor a népszerű. Beolvasni a pártvezetőségnek. Jól odamondani. Aztán a menzán meg a presszóban büszkén dicsekedve elmesélni, hogy beolvastam. Hibákat követett el a személyzeti előadó? El kell törölni a személyzeti osztályt! Nem az előadót kicserélni, a fenét. Magát az osztályt kell eltörölni. Hibásan építettük fel Sztálinvárost, felrúgtuk a törvényességet? El kell törölni a szocialista rendszert, nem a hibát kell kijavítani. Ezt mondta Csatay is. Nem a személyeket kell kicserélni, hanem a rendszert kell megváltoztatni… Igen, ő is bűnös… és nem bocsáthatja meg magának vakságát. Mennyit tanult, te jó ég! Mennyit? Az a Kamarás a tizedét sem tanulta, mégis jobban ismeri az életet, mint ő. Az ő tanulása semmit sem ér. Neki székely himnuszt kellett hallania és a zsidózást, hogy felébredjen. Kamarásnak elég volt a szíve is. Ami öröm a volt méltóságos úrnak, az nem lehet öröm a prolinak… az Brucknernak bánat. Mennyire igaza van az öregnek. Az osztályharc tényleg nem futballmeccs… Aztán eszébe jutott a Rajk-temetés. Érdekes, akkor nem tűnt fel neki, hogy a temetés előtt az egyetemen kik ugráltak legjobban. A volt úri osztály tagjai. Azok szervezték a kivonulást, mintha Rajk az ő mártírjuk lett volna. Most látja csak, hogy ez a temetés ezeknek a szemében csak eszköz volt valamilyen cél elérése érdekében. Katkics Sárinak, a kis „parasztfilozófusnak” volt igaza, mikor vitatkoztak. Sári, szereti azt a kis Sárit. Olyan jóízű magyarsággal adja elő az anyagot, hogy még ő is sokszor beült az órájára. A legnehezebb filozófiai tételeket tájszólással. Hát ez nem eredmény? A kis Sári

1944-ben cselédlány volt a Kunságban. 1956-ban pedig egyetemi tanársegéd… Sokszor gondolt arra, hogy Sárit elveszi feleségül, de nem mert közeledni hozzá. Pedig úgy látta, a lány is vonzódik hozzá. Igaz, akkor a temetés miatt összezördültek. – Te – mondta neki a lány –, nekem nem tetszik ez a temetés! Nem bizony… – Neked, Sárikám, semmi sem tetszik, mert dogmatikus vagy, és két nagy ellenzőt raksz a szemed elé. – Nem vagyok dogmatikus, de baj lehet belőle. Nagyon feszült a légkör. – Talán ellene vagy, hogy Rajkéknak megadjuk a végtiszteletet? – Nem, meg kell neki adni, de nem most… Nem látod, hogy kik ügyködnek a temetés megrendezése mellett? – És Sári felsorolt egy tucat nevet. – Ezek jobban gyűlölték Rajkot, mint bárki más – mondta a lány. – Ne feledd, hogy Rajk erős kezű belügyminiszter volt, aki nem kesztyűs kézzel bánt el az osztályellenséggel! Itt van az a Suhai, az a negyedéves, akinek az apját a Dálnoki-féle összeesküvésben ítélték el. Hát az, azt hiszed, megbocsátja Rajknak apja bezárását? Az, mondjuk, rendben van, hogy az egyetemen tanul, de hogy ő szervezze a bölcsészkaron az egyetemisták kivonulását, ez azért túlzás! Nem gondolod? Ő akkor oktatni kezdte Sárit, lenézően, kicsit félvállról, ő, a bölcs, az okos Kálmán doktor. És ez lett az eredménye, hogy Sári megharagudott rá… Fel kellene keresni. Bocsánatot kérni tőle. Sok mindenre gondolt Doktor, míg megérkezett Borbás professzorhoz. A házmester ismerte őt, így akadékoskodás nélkül felengedte. Borbást a heverőn találta. Egy barna kockás teveszőr takaró alatt feküdt és cigarettázott. A heverő mellett, a szőnyegen könyvek halmaza. Klári, Borbás unokahúga engedte őt be. A professzor együtt élt a huszonöt éves, feltűnően szép lánnyal. – Dezső nagyon ideges! – súgta a fiúnak. – Már második napja nem kelt fel. Még mosdani sem akar. Nem beszél, nem válaszol. Csak bámul és dohányzik. Doktor leült a heverő mellé.

– Rosszul érzi magát, professzor elvtárs? – kérdezte halkan. Borbás ránézett. Szeme merev volt. Mintha átnézett volna a fiatal tanáron. Hangjának is valami különös színezete volt. – Nem, fiam. Az életerőmmel van baj. Az életerőm nem funkcionál, az beteg… gyógyíthatatlanul… – Az életerő? – csodálkozott Doktor és megdöbbent. – Mit ért professzor elvtárs életerő alatt? – Ez, tudja, olyan betegség, amire nincs gyógyszer. Ezt nem lehet megfogni. Maga a test funkcionál, egészséges, csak az erővel van baj. – Értem, szóval olyan lelkibetegség-féle… idegrendszerben történő elváltozás. Túlfeszített szellemi munka reakciója… Azt lehet gyógyítani – felelt Doktor, közben arra gondolt, hogy a professzor megőrült. – Nem, kedves Kálmán barátom, ez több annál. Majdnem olyan, de annál több. Igen… több annál – ismételte Borbás. – A lelki betegség az idegkimerültség következménye, részben hangulat, diszpozíció kérdése. – Várt egy ideig, majd akadozva folytatta. – Előidézője valamilyen konkrét esemény, mely az adott esetben és adott körülmények között pillanatnyi konfliktust idéz elő az énben, és ennek a konfliktusnak a kicsapódása a bánatos lehangoltság, a csalódás, és a többi. Az életerő megbetegedését az általános, a sűrített, az egy csomópontba futó csalódások összessége idézi elő. Nem tudom, érti-e, kedves elvtársam? – Nem nagyon – vallotta be őszintén Doktor, és azon tűnődött, hogy mi történt Borbással. Az idealista filozófusoknál találkozott az életerő fogalmával. Azok magyarázták, hogy az élőlények azért élnek, mert életerő van bennük. Ebből a felfogásból jutottak el a lélek meghatározásához. Nem érti Borbást. – No, várjon, majd szemléltetőbben megmagyarázom. Adva van például egy fiatalember, aki szerelmes. Csalódik szerelmében. Lelki betegséget okoz a csalódás, de gyógyítható, mert sok egyéb másban nem csalódott, például az anyjában, barátaiban, önmagában és így tovább. Tehát csak egy dologban, a szerelemben. Vegyünk most egy másik egyént. Ez a B típus csalódik egy adott pillanatban önmagában, az emberiségben, barátaiban, tanítványaiban, a tudományban, a szerelemben és így tovább. Ez a sűrített, összpontosított csalódás, a világból, az életből való kiábrándulás teszi őt beteggé. Nem a testét,

hanem az életerejét. Ez gyógyíthatatlan, mert nincs mibe kapaszkodnia, nincs hite… csak sejtései vannak, és szörnyű kételyei. – Csak nem azt akarja mondani, professzor elvtárs, hogy önnek ez a baja? – Pontosan ez, drága fiatal barátom. – A professzor elvtárs csalódott? Ön, aki olyan tisztán és világosan lát mindent? Ezt nem tudom elhinni! Én önhöz jöttem, erőért. Én azért jöttem, hogy ketten együtt valami akciót kezdjünk, valamit csináljunk… – Sajnálom, én tehetetlen vagyok… semmire sem használható… Nagy volt a csapás, akkora ütés ért, hogy a földön heverek… és várom a véget. – Na de professzor elvtárs… az eszmében nem csalódott… az eszme pedig erő… emberekben lehet csalódni, de az eszmében nem! – Eszme? – vágott közbe a professzor. – Mi az az eszme? Én most jöttem rá, hogy az eszme csak feltevés vagy képzet… Eszmében hinni… eszméért élni, eszméért meghalni… mondjuk a szavakat, de nem értjük. Ezek a napok megmutatták, hogy az ilyen nagy szavaknak mennyire nincs gyakorlati értékük… mennyire hamisan csengtek éveken keresztül. Az emberekben nem vert gyökeret az eszme, amelynek mi a katedrán a papjai voltunk… Még bennem sem, és ez a tragédia, itt kezdődik a csalódások sorozata. Elvesztettem hitemet, csalódtam önmagamban, mit várhatok másoktól? Én mindig úgy gondoltam, képzeltem, hogy az eszme olyan erőt fog nekem adni, hogy ha kell, széles mellel állok a gyilkosok géppisztolya elé… És rá kellett jönnöm, hogy féreg vagyok… gyáva, remegő féreg… Nem érzem magamban az erőt, hogy kiállják a tömegek elé… Miért nem tudott bennem gyökeret verni az eszme? Bennem, aki tizennégy éves korom óta csak az eszme szolgálatában állok. Aki megtagadtam osztályomat, elhagytam gazdag szülői otthonomat, és vállaltam a megaláztatást, a száműzetést, a munkásemberek egyszerű, de kegyetlen sorsát… És ha én így összeroppantam, mit várhatok barátaimtól, tanítványaimtól? Mit várhatok a holnaptól? Borbás elhallgatott. Szemét fáradtan becsukta, cigarettája majdnem a körmére égett. Doktor figyelmesen kivette ujjai közül. – Ez még nálam is jobban összeroppant – gondolta. – Őrültségeket beszél. Életerő-megbetegedés? Eszme? Micsoda dolgokat talál ki? Nem az eszmében van a hiba, hanem benne, bennem és bennünk…

– Professzor elvtárs – szólt halkan –, tetszik tudni, hogy hol lehet a hiba? Borbás feléje fordította megviselt arcát. Doktor folytatta: – Mi az egyetemen magunk között túl sokat beszéltünk az eszméről. Én órákkal ezelőtt egyszerű emberekkel voltam együtt. Munkásokkal. Sokat beszélgettünk, de egyetlenegyszer sem hallottam azt a szót: eszme. Nem ejtette ki senki. De volt ott harminc ember, akinek a kezében fegyver volt. Az eszme őbennük valahogyan élő valóság… Meg azt sem mondták, hogy az eszméért fogtak fegyvert… Nem. Megkérdeztem egy állandóan mókázó hegesztőt, hogy ő miért harcol, kiért harcol. Ha történetesen professzor elvtárs kezében lett volna fegyver, és öntől kérdem, a válasz az lett volna: az eszméért harcolok, a pártért… Tetszik tudni, ez az ember mit mondott? Azt felelte: „Önmagamért, az életemért, a feleségemért és azért harcolok, hogy továbbra is megihassam a napi kisfröccsömet.” – Ezt mondta, de lényegében az eszméért harcol… Igen, mi nem tudunk nagy szavak nélkül élni. Szajkózzuk a szavakat, de nem éljük. Én, professzor elvtárs, azért jöttem, hogy elvigyem önt harcolni, hogy menjünk együtt a fiatalok közé. – Nem, drága elvtársam, én már használhatatlan vagyok… én nem tudok menni. Látom, hogy restaurációs kísérlet folyik a polgári demokrácia irányában, talán jobban tudom, mint más, de nem tudok ellene küzdeni. Ma jöttem rá, nem vagyok hős típus, nem vagyok harcos egyén… Arra sem vagyok hajlandó, hogy megtagadjam a múltamat… Nem! Látja, ott vannak a könyveim: Marx, Lenin, Sztálin… Nem dobtam ki egyet sem, nem is fogom… Itt van a párttagsági könyvem is… nem tagadom le, hogy párttag voltam. Nem fogok átmenni az ellenséges táborba, de harcolni sem tudok… Lehet, hogy értem jönnek. Talán azok, akiket éveken át oktattam. Lehet, hogy az a diák vagy azon diákoknak egyike döfi át szívemet, akit megbuktattam. Nem menekülök, nem bújok el, várom, hogy jöjjenek. De nem fogok, mert nem tudok ellenállni… Nem fogok könyörögni sem… rongy vagyok, harcolni nem tudok… Furcsa az élet… És ha történetesen a lakásomban meggyilkolnak, a proletár utókor számára hős leszek, követendő példakép, pedig csak maga és én tudom, hogy megérdemeltem a halált. Mert aki nem küzd az életéért, nem harcol az utolsó leheletéig a halál ellen, az megérdemli a golyót, az nem hős… Látja, drága elvtársam, én ez vagyok. Maga menjen, maga harcoljon… Menjen vissza azok közé az emberek közé – magában van még erő… Harcoljon!… Én tudom, hogy a munkásosztályt végső soron legyőzni nem lehet, tudom, de én tehetetlen vagyok… Beteg, érti?… nagyon beteg és nagyon csalódott…

Doktor látta, hogy Borbás halálosan kimerült. Nem akarta tovább zavarni. De most már nem mehet tovább. Hová menjen? Talán éjszakai szállást kér… Annyit biztosan megenged, hogy itt maradjon. – Professzor elvtárs – szólt halkan a fiatalember –, szeretném, ha megengedné, hogy éjszakára itt maradjak… Lejárt a kijárási idő és… – Természetesen, kedves barátom… természetesen… semmi akadálya – felelte Borbás.

*

Szemben ültek egymással. A lány szobájában kellemes meleg volt. A kovácsoltvas állólámpa fénye visszaverődött Klári selymes haján. Hajának színe mosta bronz hamutartó színéhez hasonlított. Zöldesszürke szemében elfojtott aggódás, titkolt félelem, szorongás fénye vibrált. – Milyen szép ez a lány! – villant fel Doktorban, amint nézte a duzzadt, piros ajkat, a mell szép formáját, az asszonyosan telt csípőket… Aztán a professzor jutott eszébe. – Beteg, nagyon beteg – mondta Doktor. – És hallani sem akar az orvosról. Már mindent megpróbáltam, de mindjárt méregbe jön, ha csak említést teszek is róla – panaszkodott Klári. – Parancsol még egy feketét? – Igen, ha lehet, úgysem tudnék aludni. A lány ügyesen töltött. – Hány cukorral kéri? – Köszönöm, Klárika, cukor nélkül iszom. Klári hátradőlt a fotelben, és nézte a kávét szürcsölgető fiút. Örült, hogy van itt valaki. Nagyon félt egyedül. Ha Dezsőre megint rájön a roham, lesz, aki segítsen… Ezt a fiút Dezső nagyon szereti, mindig becsülte. Mikor Kálmánról

volt szó, Dezső csak annyit mondott: „Okos, becsületes ember, nagy jövő előtt áll.” Nagy dolog, ha Dezső valakiről ezt mondja. A fiú letette a csészét. Kényelmesen elhelyezkedett az öblös fotelben, fejét hátrahajtotta, szemét lehunyta. Szemüvegén a lámpafény táncolt. – Klárika – mondta még mindig csukott szemmel –, tudja, mit gondoltam? – Mit? – Ne haragudjon, hogy ilyeneket kérdezek, de szeretném rendbehozni a professzor elvtársat. – Nyugodtan kérdezzen… amit tudok, én… én megteszek minden tőlem telhetőt. – Mondja, nincs neki senkije? – Hogy érti? – kérdezte a lány. – Olyan valaki, aki közel áll hozzá érzelmileg? Menyasszonya vagy szeretője, aki hatással lenne rá. A lány elpirult. Szája megremegett. Doktor nem vette észre, mert még mindig csukott szemmel pihent. – Maga az unokahúga – folytatta a fiú –, magának tudni kell… Ilyen esetben egy érzelmileg közelálló személy hatással lehet rá, visszaadhatja életkedvét. Klári nem felelt. Lehajtotta fejét. A dolgozószobában a csendet csak az óra halk ketyegése zavarta. Doktor azt hitte, hogy a lány gondolkodik a válaszon. Nem zavarta őt. Lehet, hogy a professzor Klári előtt is titkolózik, talán a lány sem ismeri belső életét, mint ahogy munkatársai se, mert Borbás nagyon zárkózott életet él… Jó ez a csend, olyan megnyugtató… Klári kezén egy könnycsepp csillogott. Hullámos, barna haja előrehullott, félig eltakarta arcát. Mit feleljen? Mit mondjon? Mit találjon ki? Doktor felnyitotta szemét. Ránézett a lányra. Ott csillogott a könnycsepp a keskeny kézfején.

– Klárika, csak nem sír? – szólalt meg csodálkozva. A lány ránézett. Szeme homályos volt a könnyektől… Ott fekszik bent a másik szobában tehetetlenül a férfi, aki nem akar élni, akihez ő hozzákötötte sorsát, aki mellett vállalta az árnyék szerepét… aki miatt életét, az egész világot e falak közé szűkítette, önként, boldogan… Mert számára ez az otthon jelentette a boldogságot… ez a férfi, aki most nem akar élni… És ott kint, a falakon túl a feje tetejére állított világ, a palackból kiszabadított gonosz szellem uralma, amely közeledik, egyre közeledik… Hallja lépteit, jön feltartóztathatatlanul, hogy szétrombolja ezt a kis fészket is, az ő boldog világát… Mert lenne kiért, csak akarni kellene… csak talpra kellene állítani ezt az elesett embert, s elmenni addig valahová, míg meggyógyul, mert visszajönnek Pünkösdiék, biztosan visszajönnek, megígérték, és akkor vége lesz mindennek… Talán ez a fiú segít… Kálmán segíteni fog… Tudja meg Kálmán, miről van szó… Valakinek tudnia kell! A lány megtörölte szemét. Most úgy tűnt a fiúnak, mint egy sebzett őz, azt mondják a vadászok, hogy az őzek is könnyeznek… De mi van ezzel a lánnyal? Csak nem? Csak nem igaz a kósza pletyka, hogy Borbás és ő? Hogy Borbásnak viszonya van az unokahúgával?… ezzel a tüneményesen szép, fiatal lánnyal? – Klárika – szólt a fiú, és megfogta a lány kezét –, maga szereti a professzort? A lány bólintott. – Maga és a professzor elvtárs… között… hogy is mondjam. – Klári ismét lehajtotta a fejét. – És… és nem hallgat magára? – Nem – suttogta a lány–, két nap óta látni sem akar… nem engedi, hogy bemenjek hozzá… Mióta Pünkösdiék itt voltak… szégyelli magát előttem… – Nem értem… Pünkösdiék? Pünkösdi, az az atléta? Az a futó? – Igen… – Beszéljen világosabban! Miért voltak itt? – Várjon egy percre… – Klári hátrasimította olaszosan rövid haját.

– Borzalmas volt – kezdte a lány. – Én Pünkösdit személyesen sohasem ismertem. Onnan tudtam, hogy a világon van, mert olvastam az újságban az eredményeit. Egyszer Dezső mondta, hogy náluk tanul. Nagyon rossz tanuló, pedig értelmes fiú. Még emlékszem, ki is fakadt: „így akarják a tudósképzést megoldani! Mert jó gladiátor, fel kell venni az egyetemre… És a vizsgákon át kell engedni, mert jól fut” – mondta akkor. Huszonnyolcadikán este csengettek. Addig Dezsőnek nem volt semmi baja. Bejárt az egyetemre, ide is feljöttek az egyetemisták… Eleven volt, tanácsokat adott, ellenfelhívásokat bocsátott ki… Sőt huszonhatodikán vagy mikor, a legnagyobb harc idején elment a Corvinközbe, és beszélt egypár tanítványával. El is hozott közülük néhányat… Majdnem agyonlőtték… Szóval harcolt, küzdött a maga módján. Volt a pártközpontban is… Fegyvert kért… Hazaküldték. Akkor egy kissé le volt törve. Aztán felvillanyozta őt az a szőke kis tanársegéd, a kis Sári… Itt volt nála. Sokat beszélgettek… valami sokszorosításról. Egész délelőtt dolgoztak. Szóval huszonnyolcadikán este csengettek. Kinyitom az ajtót. Három fegyveres fiatalember áll az ajtó előtt. – Borbás elvtársat keresem! – mondta a vezetőjük, egy magas, mosolygó fiatalember. – Kit jelentsek be? – kérdeztem. – Mondja azt, hogy Pünkösdi van itt, a Forradalmi Bizottság vezetője – szólt a mosolygó fiatalember. Akkor már bent álltak az előszobában. Rosszul éreztem magam. Úgy mustráltak azok a fiúk, mint vásáron a gazdák a lovakat… Arcomba futott a vér… – Bementem, és szóltam Dezsőnek. A fiúk a nyomomban… Dezső már nem válaszolhatott semmit, mert ott álltak mind a hárman. – Te menj ki! – szólt rám Dezső. – Nem – szólt Pünkösdi –, a nagyságos asszony itt marad! – Hangja parancsoló, határozott és gúnyos volt. Láttam, hogy Dezső szeme összeszűkül. Ismerem ezt a szokását, Ilyenkor dühös… Ki akartam menni. Az egyik fegyveres odaállt az ajtóhoz. Akkor vettem észre, hogy ittas. Bambán vigyorgott rám. Néztem a másik kettőt. Azok is bizonytalanul álltak. Dezső is észrevette, mert intett a szemével. – Mit akarnak? – kérdezte a fiúkat.

– Talán megengedné, hogy leüljünk? Nem valami udvarias ember a professzor úr – röhögött Pünkösdi. Dezső helyet mutatott. Leültek mind a hárman. Az egyik az ajtóhoz vitte a széket, és ott foglalt helyet. Éreztem, hogy a két részeg fegyveres szemtelenül néz. Ismeri azoknak a férfiaknak a kihívó pillantását, akiknek egy életcéljuk van, a nő megszerzése. Ez a két úri kinézésű fiú ilyen volt. – Lapaj – szólt Pünkösdi a másik fiúhoz –, húzd ki a telefondugót. Nem szeretem, ha zavarnak. A tizennyolc év körüli fiatalember engedelmeskedett. – Mit akarnak, kérem? – ismételte meg Dezső a kérdést. – Nyugi, professzor úr, nyugi – mondta Pünkösdi –, most majd mi kérdezünk! Most az egyszer ön fog kollokválni… Vegye úgy, hogy a Forradalmi Ifjúság Törvényszéke előtt áll… vagy vegye, ahogy akarja! – Takarodjanak! – kiáltott Dszső. – Takarodjanak, maguk… maguk… – kapkodta a levegőt – maguk aljas… – No, kedves professzorom, ne nyugtalankodjék, és gondolja meg, hogy mit beszél! Nem ajánlom, hogy a vérüket hullajtó fiatal harcosokat sértegesse… – Aljas brigantik! – mondta Dezső, és hangjában annyi megvetés volt, annyi sértés. És a Pünkösdi nevű alak akkor felugrott és megütötte. Dezső elesett. Hatalmas ütés volt. Nekiugrottam, de a Lapaj nevű fiatalember megragadott. Kezemet hátracsavarta. Dezső feltápászkodott. Arcán ott vöröslött Pünkösdi keze nyoma. – Mondtam, hogy ne sértegessen! – szólt fenyegetően Pünkösdi. – Lapaj, engedd el a nagyságos asszonyt! – Elengedett. Ott álltam tehetetlenül. – Ami pedig, kedves professzorom, az aljasságot illeti, öntől tanultuk… Legalábbis én. Mert barátaimnak nem volt szerencséjük, hogy az ön magas röptű marxista oktatását hallgassák a kommunista erkölcsről meg miegymásról… Ők nem egyetemisták. Nekik nem adatott meg, hogy tanulmányaikat folytathassák, osztályszempontok miatt. Ugyanis barátaim osztályidegenek… és az osztályharc

egyre élesedő szakaszában nem engedhető meg, hogy a volt uralkodó osztály fiai egyetemeinken tanulhassanak… Elég jól tudom az anyagot? – kérdezte, és barátaira kacsintott. Dezső nem felelt semmit. Ott állt a géppisztolyos fiúk előtt fegyvertelenül, kiszolgáltatva… Nem akarták őt megölni. Meg akarták alázni. Ez látszott Pünkösdi viselkedésén és azon a két másik „típusfiún” is. Ismeri maga is ezt a Váci utcai típust. Rövidre nyírt haj, bodorítva, olasz szabású ing, kordbársony nadrág, térden felüli ballon, keskeny szélű, fekete sportkalap és nagyon-nagyon kiélt, fáradt arc, karikás szemek… Vártuk, mi fog történni. – Kedves professzorom! – folytatta Pünkösdi. – Nekünk egy nyilatkozat kell öntől. Egy egész rövid kis nyilatkozat. Saját keze írásával… Mi legyen benne? Hát mondjuk olyasmi, hogy helyeslem az egyetemi ifjúság harcát. Belátom, hogy éveken keresztül aljas módon hazudtunk a népnek. Az ifjúságot erkölcstelen, lélek nélküli életre neveltük, spiclirendszert építettünk ki és így tovább… A végén egypár szóval még odaírja, hogy ön is csatlakozik az ifjúság által elfogadott 16 pontos követeléshez, és a maga huszonharmadiki tiltakozása kényszer hatása alatt történt… Csupán erről a kis semmiségről van szó. Remélem, ennek semmi, de semmi akadálya nincs. S amíg ön ezt itt az íróasztalnál megírja, addig mi talán harapunk valamit, és Klári nagyságos asszony megkínál egy kis pálinkával. – Rendben van, professzor úr? Legyen olyan kedves, nagyságos asszonyom, Lapaj barátommal menjenek ki, és készítsenek valami kis eszegetni valót. Lapajtól nem kell tartani, mert jó nevelést kapott. Martossy számviteli főtanácsos volt az édesapja. Mindezt egy szuszra mondta el a fiú. Nem mozdultunk. Láttam, hogy Dezső remeg, de uralkodik magán. Lapaj szólalt meg: – Na, jöjjön, drága asszonyom! – és megfogta a karomat. – Egy házikabát volt csak rajtam, alatta semmi, lefekvéshez készülődtünk. Ahogy elhúztam magam, szétnyílt a köntös, és a mellem szabaddá vált… – Nem rossz – szólt röhögve Pünkösdi. – Asszonyom, önnek szebb melle van, mint Gina Lollobrigidának… ugye? – fordult gúnyos kacsintással Dezső felé. Aztán minden pillanatok alatt történt. Azt láttam, hogy Dezső teste megfeszül. A következő percben ökle belecsapott a fiatal atléta arcába. Szemem behunytam.

Lapaj erősen átölelt. – Te gazember, erkölcstelen csibész! – hallottam Dezső elfúlt hangját. Aztán ütések, hörgés és egy zuhanó test. Az az őrült Pünkösdi, mint a pelyhet emelte fel Dezsőt, és a heverőre dobta. Elájult, de csak pár percig. Pünkösdi szeme bedagadt. Dühös volt. Éktelenül káromkodott. Mikor Dezső újból magához tért, rátámadt: – Írja, amit kértem! – üvöltötte. Dezső már felállt. Csak a fejével intett tagadólag. Fogai közt suttogta: – Soha! Megölhetnek, de soha! – Ó, nem! – mondta nevetve Pünkösdi. Közben szemét tapogatta. – Nem öljük meg, mi nem vagyunk gyilkosok. Majd rákényszerítjük… Dezső többet nem szólt, csak a fejét ingatta. – Ami pedig az erkölcstelen csibész kifejezést illeti, azt hiszem, ön ezzel minket nem illethet. Legfeljebb saját magát. Legalábbis én – de azt hiszem, barátaim sem – nem folytatok saját unokahúgommal titkos szerelmi viszonyt. Azt hittem, elájulok. Szerettem volna meghalni. Dezsőt néztem. Ott állt kiszolgáltatva, mozdulatlanul. Arca merev volt. Lárvaszerű. – Mert így lehet a kommunista erkölcsről magas röptű előadást tartani – folytatta kegyetlenül Pünkösdi. – Bírálni a polgári erkölcsöt, és közben félrevonulva a világtól elcsábítani a húsz évvel fiatalabb árva unokahúgot, elzárni őt a világtól, emberektől, az ifjúságtól, az élettől… És így néz ki a maguk egész elmélete, rendszere… Kívül sugárzó, szép színek, belül pedig pocsolya, szürkeség, sivárság… – Nem tudom, volt-e már maga úgy – folytatta a lány –, hogy borzalmasat álmodott, és tudta, hogy álmodik, fel akar ébredni, de nem tud… csak nyöszörög, és várja, hogy történjék valami, és nem történik semmi. így voltam én. Megbénultam, nem akartam hallani a kegyetlen szavakat, a kegyetlen igazságot, mert az a rész, amit az erkölcsről a fiú mondott, igaz volt… Évek óta ugyanazokat mondta nekem Dezső is, marcangolta önmagát, gyötörtük egymás lelkét, sokszor éjszakákon keresztül vitatkoztunk, és hányszor, ó, hányszor

elhatároztuk, hogy szakítunk, de nem ment… Halálosan szeretjük egymást. Annyira egyek vagyunk… Nem tudtam életemet elképzelni Dezső nélkül, mint ahogy fény és levegő nélkül… nekem Dezső volt az élet. Hisz neki köszönhettem mindent… nem ő akarta, és nem én akartam, magától jött… Harcoltunk ellene, tudtuk, hogy nem szabad… és mégis bekövetkezett. Tizennyolc éves voltam akkor… és azóta szenvedek… azóta vagyok boldog, és azóta tudom – ő is tudja –, hogy súlyosan bűnhődnünk kell… Dezső gyáva volt, nem merte elmondani a pártnak… Nem mert feleségül venni. Hiába mondtam, hogy nincs ebben semmi különös, ezt megértik az elvtársak, emberi dolog, előfordult már a világtörténelemben… Nem merte, szégyellte magát. És most ez a fegyveres fiatalember, ez az ellenforradalmár vágta arcomba a kegyetlen valóságot… Mert csak ez volt igaz a beszédből, és mi azt hittük, hogy viszonyunk csak kettőnk titka… Dezső becsületes ember. A világ legbecsületesebb embere. És ezért roppant össze. Akkor, huszonnyolcadikán este jött rá, hogy ő nem volt példakép a diákjai előtt, és nem hittek neki… A többi már nem érdekes… Dezső nem írta meg a nyilatkozatot, bárhogy fenyegették is. Mintha meghalt volna, érzéketlen lett. Pünkösdi a végén azt mondta, hogy ha nem írja alá, akkor éjszakára kölcsönvesznek tőle… ott a szeme előtt… Megrémültem… Dezső nem szólt. Csak a fejét forgatta, hogy nem ír, inkább erőszakoljanak meg… Tudtam, hogy nem fogják megtenni, talán, ha ittak volna még… Aztán elmentek. Azzal mentek el, hogy még visszajönnek. Dezső nem szólt semmit. Lefeküdt. Odabújtam mellé. Próbáltam beszélni, vigasztalni, erőt önteni belé… Csak nézett rám lélek nélkül… – Engedted volna, hogy megerőszakoljanak? Mintha magához tért volna: – Igen – mondta alig hallhatóan. Megrémültem. Elfogott a sírás. Rábámultam: – Dezső, nem, ez nem igaz! Hát nem szeretsz? – Nagyon – válaszolta. – Az életemnél is jobban… – Hát akkor? – Még olyan áron sem írhatom meg azt a nyilatkozatot… valami maradjon meg belőlem… egy csöpp becsület… De most menj ki, hagyj magamra… egyedül

akarok maradni. – Elküldesz? – kérdeztem rémülten. – El? – El kell menned. Azonnal menj Katkics Sárihoz! Nem mentem. Én nem megyek. Nem mondok le Dezsőről, ítéljen el a világ. Nem csináltam semmi rosszat, nem ártottam soha senkinek. Nem ismertem szüleimet, árvaházban nevelkedtem. Tizenöt éves koromban Dezső vett magához, mikor külföldről hazajött. Azóta van otthonom… Soha nem voltam senkié, csak az övé, és soha nem leszek másé, csak az övé. Elhallgatott. Doktor az elbeszélés hatása alatt állott. – Pokoli! – gondolta. – Pokoli! – Felállt. – Klárika – szólalt meg. – Igen. – Valamit nem értek. Miért nem vette el magát feleségül a professzor elvtárs? Miért kellett ebből olyan nagy ügyet, lelkiismereti kérdést csinálni. – Sokat beszéltünk erről. Sohasem fogalmazta meg tisztán és világosan. Azt hiszem, azért, mert a párt vezetői előtt – különösen azok előtt, akik őt az emigrációban ismerték – úgy állt, mint egy puritán, aszkéta életű, tiszta ember. A másik oka az lehetett, hogy ő írásaiban nagyon szigorú erkölcsi normákat állított fel, sokszor túlzásba vitte. Szégyellte magát, féltette talán tekintélyét, tudományos hírnevét. Mit szólnának tanítványai… szóval, nem tudom. – Mindegy – mondta Doktor. – Én semmi kivetnivalót nem találok benne. – Felalá sétált. Egy kis idő múlva megszólalt: – Klárika, nyugodjon meg. Pünkösdiek nem fognak visszajönni. Talpra állítjuk a professzor elvtársat. Az ő eszére szükség van. Én megértem magukat. Reggelig kigondolok valamit. – Ránézett az órájára. Éjfél múlott pár perccel. Az előszobában élesen megszólalt a csengő. Klári elsápadt. Ha Doktor nem fogja meg, végigvágódik a padlón… Óvatosan

végigfektette a heverőn, és mindenre elszántan ment ajtót nyitni.

*

Az ajtón Katkics Sári lépett be. – Mi történt? – kérdezte Doktort. Aztán meg az döbbentette meg, hogy Kálmánt itt találja. Úgy tudta, hogy a felkelőkkel harcol. – Gyere beljebb – szólt Doktor –, majd mindent megmagyarázok. A lány belépett. Zavartan nézett az ájult Klárira, majd Doktorra. Szőke, fiús haját hátrasimította. Ledobta ballonját, és tétova léptekkel a heverőhöz ment. – Te bántottad? – kérdezte a fiút. – Ugyan, Sári, ne bolondozz! – Te felkelő vagy? – Csak voltam. – Menj, és hozz egy vizes törülközőt. Doktor kiment. Kis idő múlva visszatért, fehér damasztkendő volt a kezében. Egyik felét benedvesítette. – Fordulj el. Kálmán elfordult. – Milyen határozott ez a lány – gondolta –, nagyon jókor jött… Sári szétnyitotta Klári köntösét. A vizes kendővel lassan dörzsölte az ájult lány mellkasát. Hosszú ideig tartott, míg Klári magához tért. Fáradtan nyitotta fel szemét, mikor Sárit meglátta, sírni kezdett, alig lehetett megnyugtatni. – Igyál egy kis pálinkát – ajánlotta Sári. – Van itthon?

– Igen… a bárszekrényben találsz. – Kálmán kartárs, légy szíves, vedd elő. Úgy látszik, Sári nem haragszik – állapította meg a fiú –, már van kedve tréfálni. Töltött egy pohárkával, aztán óvatosan a heverőhöz vitte. – A kartárs, mióta szabadságharcos lett, megfeledkezett a kötelező udvariasságról? – kérdezte Sári. – Nekem már nem hozott? Vagy bennem is ellenséget lát? – Ne bomolj, akkor Klárinak sem hoztam volna. – Klári most sebesült, a sebesült pedig már nem ellenség… de én… én olyan egészséges vagyok. – Sári – szólt komolyan a fiú –, te tényleg azt hiszed, hogy én ellenség vagyok? – Amíg az ellenkezőjéről meg nem győződöm, igen… – Sárikám, ne bántsd Kálmán elvtársat… igazán nagyon rendes ember. De mi történt, hogy ilyen későn, a kijárási tilalom ellenére is feljöttél? Csak nincs valami baj? – suttogta Klári. – Hát hogyan is mondjam – kezdte a lány –, baj nincs, de én addig nem szólok egy árva szót sem, amíg nem tudom, hogy Kálmánnal mi a helyzet. – Mondja el neki – biztatta Klári a fiút. Majdnem egy óráig tartott, amíg Doktor tisztára mosta magát a gyanakvó Sári előtt. A fiatal lány keresztkérdések özönét zúdította a fiúra. Sőt, ha Klári nem beszéli le, még a Műanyaggyárat is felhívja. Aztán csak annyit jegyzett meg: – Végre megjött az eszed… Mert te is, meg a többi nagytudású barátod is csak folyton gúnyolódtatok. „A parasztfilozófus rémeket lát”… No, de most már mindegy… – Azt honnan tudtad, hogy a felkelőkkel harcoltam? – Honnan? – kérdezte a lány. – Onnan, hogy hallgatóidnak előbb kinyílt a

szemük, mint neked. Huszonhatodikán vagy tizenöten visszajöttek, a kis Gerencsér vezetésével. – És most mi van velük? – Egy részük hazament vidékre, egy részük a diákotthonban van, egy részük velem dolgozik. – De most már tényleg mondd el, hogy miért jöttél, Sárikám? – kérdezte Klári. – Azért jöttem, hogy harcoljunk… A fiúk azt kérdik, és jogosan kérdik, hogy mi van Borbás professzorral. Ha ő azt mondja, hogy Nagy Imre áruló, akkor elhiszik. – De Sárikám, Dezső ilyet nem fog mondani… Dezső nagyon tiszteli Nagy Imrét… – szólt Klári. – Nagy Imrére azt mondani, hogy áruló? Ez őrültség… – Őrültség ide vagy oda, Nagy Imre áruló! Az én szememben az. De a fiúk nekem nem hisznek. Azt mondják, hogy én szektás vagyok. Elismerik, hogy sokban igazam van, de ők nem hajlandók a kormány ellen harcolni, csak az ellenforradalmi banditák ellen. – Bonyolult helyzet – szólt közbe Doktor –, azt hiszem, Sárikám, túllősz a célon. Nekünk most meg kell erősíteni a kormányt, és azok ellen a bandák ellen kell harcolni, akik még most is a kormány ellen vannak. – Istenem – fogta meg a fejét a lány –, és nekünk ilyen egyetemi tanáraink vannak, méghozzá filozófusok, akik a dialektikát tanítják… Borzasztó! Alikám, a jóistenre kérlek, vedd elő már a józan eszedet! Próbálj meg higgadtan gondolkozni. Ne az izgasson, hogy felül a pártvezetésben hogyan látnak és hogyan értékelnek. Ott is emberek vannak, és ott most olyan zűrzavar lehet, amilyen még marxista pártban sohasem volt. Ott az eseményeket felülről nézik… Mi alulról jobban látjuk. Ivott egy korty vizet, majd folytatta: – A kormány a felkelést népfelkelésnek értékeli, nemzeti forradalomnak. Ez sehogy sem áll. Ha ez forradalom, akkor a marxi-lenini tanítást tovább kell fejleszteni… De milyen forradalom az, ahol az üldözés a kommunisták ellen irányul?! Szóval, ez sántít… Minden fegyveres csoportnak amnesztiát adnak, sőt

a fegyveres csoport tagjaiból alakítja meg a kormány saját államhatalmi szervét. Elismeri a nemzeti bizottmányok működését, sőt fölébe helyezi a tanácsoknak. Nagy Imre olyan embereket vesz be a kormányba, akikről köztudomású, hogy proletárdiktatúra-ellenes tevékenységet folytattak… Ezeknek az embereknek a barátai börtönben ülnek, de ki kell őket ereszteni és rehabilitálni kell. – Kikre gondolsz!? – szólt közbe a fiú. – Kikre? Hát például Kovács Bélára. – A volt kisgazdapárti titkárra? – Igen. Őt a Nagy Ferenc–Dálnoki-féle összeesküvésnél tartóztatták le. – Úgy van – bólintott a fiú. – Ha a Dálnoki-féle összeesküvés egyik vezetője miniszter lehet a kormányban, akkor az a Dálnoki-Veress Lajos tábornok, aki mint összeesküvő, jelenleg börtönben ül, miért nem lehet újból a hadsereg vezetője? Ki kell engedni a börtönből őt is, meg a többieket is. Kovács Béla minisztersége azt jelenti, hogy Nagy Imréék elismerik az 1947-es összeesküvés jogosságát… Azoknak van igazuk, akik ezeket az embereket a néphatalom védelme érdekében elítélték, vagy azoknak, akik a néphatalom ellen harcoltak? Itt nincs megállás! A tüzet és a vizet nem lehet összeházasítani… Mondjam tovább? – Mondd! – biztatta Doktor. – Többpártrendszer… Magad is jól tudod, hogy nálunk ez már túlhaladott álláspont. Ennek a követelésnek a teljesítése a proletárdiktatúráról való lemondás. Márpedig a polgári demokrácia visszaállítása nem ellenforradalom? Én így tanultam ezt! Itt, Alikám, nincs megállás… És ha mindezt egy kommunista hajtja végre, az áruló, akár tudja ezt, akár nem, akár akarja, akár nem! A lavina megindult… El tudod képzelni, hogy azok a fegyveresek, akik életük feláldozásával leverték a vörös csillagokat, elégették a vörös zászlókat, megtámadták a párthelyiségeket, összetörték a berendezést, leöldösték a védőiket, kivágták az emberek szívét, és mindezt harc közben, azok most, amikor hatalomra kerülnek, a hatalom birtokában újra ki fogják tűzni a vörös csillagokat, a piros zászlót? Helyreállítják a szovjet emlékműveket, a pártházakat? Balga elképzelés… És ilyen körülmények között megmaradhat a proletárdiktatúra? Nem, ezt neked legalább olyan jól kell tudnod, látnod, mint

nekem. Tudod, mi kell ide? – Mi? – kérdezte Doktor. – Egy új kormány! Egy olyan kommunista kormány, amelyik erős kézzel rendet teremt, és aztán hozzálát a hibák kijavításához. És nekünk ezért kell harcolnunk. – Sárikám, lehet, hogy igazad van – mondta Doktor –, de a helyzet mégsem ilyen egyszerű, mint képzeled. – Szóval, akkor ott fogunk tépelődni, találgatunk, értékeljük a helyzetet?! Alikám, semmi sem oldódik meg önmagától. Cselekedni kell, legjobb belátás szerint, ahogy ma látjuk. Holnap alakítunk az elképzeléseinken, ha a körülmények úgy hozzák. – Tehát, szerinted mit kell csinálni? – Szerintem – folytatta a lány – meg kell akadályozni az ellenforradalmi erők egységtörekvését. Az odacsapódott becsületes elemeket le kell választani… Tisztítani kell a vonalakat. Zavart kell köztük kelteni. Erre alkalmas olyan röplapok kiadása, amelyben leszögezzük, hogy gyárat, földet nem adunk vissza, szocializmust akarunk. Ezen gondolkozzanak az emberek. Aztán megyünk tovább… Én már szereztem egy sokszorosítógépet. – Rendben van, kezdjük el – mondta a fiú. – De ma már ne beszéljünk a professzor elvtárssal. Majd reggel… én vállalom.

15.

Erzsi arra ébredt, hogy az ajtón motoznak. Valaki lenyomta a kilincset, majd kulcszörgést hallott. Félelem szorította össze szívét, nem mert mozdulni. Tehetetlenül feküdt. Melle hullámzott. Aprózva kapkodta a levegőt. – Értem jönnek! – zakatolt agyában a félelem. Riadtan nyitotta fel szemét. A szobában sötét volt. Végem, nincs menekvés… Biztosan értem jönnek… Így még sohasem félt. A férfiak bátrabbak ilyenkor… Miért félnek a nők? Legalább fegyvere lenne, vagy mérge… Azt mondják, a ciánkáli gyorsan öl… pillanatok alatt, de borzalmasan csúnyák a mérgezett emberek. Még nem látott mérgezett embert, de a lányok mesélték… – Hallotta, hogy az ajtó kinyílt, valaki belépett. Felkattant a villany. – Most, most fog bejönni – gondolta –, de nem tudott mozdulni. Jeges félelem ült a mellére. A léptek közeledtek. Már az ajtónál van, most fogja meg a kilincset… lassan lenyomja… most megáll, hallgatózik… jaj… – lehunyta szemét. Az ajtó óvatosan kinyílt, valaki belépett. Csukott szemhéján keresztül átszűrődött a fény… Nem mozdult… kínos csend ülte meg a szobát. László a meglepetéstől megkövülten állt. Bűvölten meredt a sezlonon fekvő lányra. Szemét nem tudta levenni a sötétbarna, hullámos hajról, az ovális, hamvas arcról, a takaró alól kivillanó fehér bőrről és a duzzadt, kemény kis mellről, amely most ütemesen hullámzott. – Betakarom – villant át agyán –, megfázik… De mégsem mozdult. – Nem, még egy pillanatig sem nézem… Aljas vagyok, tudom, aljas vagyok, de mennyire vágytam már látni őt, az egész testét. Izgalom járta át, nagyokat nyelt. Aztán mégis levetkőzte magát. Lábujjhegyen megindult. Csak kettőt kellett lépnie… Erzsi dermedten feküdt. Bénán. Szeme öntudatlanul megrebbent, csak hajszálnyira. A sűrű szempillák rései között átnézett. Egy arc körvonalai kezdtek kibontakozni, mindig erőteljesebben, határozottabban. Ott táncoltak előtte az ismerős vonások, a bronzbarnára cserzett arcbőr, a sűrű szemöldök, a csontos,

férfias arc, melyre most mintha jobban ráfeszülne a bőr, mint azelőtt. Mintha megszakadt volna benne valami, mintha súlytalanná válna teste. Felengedett a szorongás, a jeges dermedtség, a bénaság, minden… Tágra nyitotta szemét, pihegő szíve torkában dobolt, és maga sem tudta, miért, megeredtek a könnyei… Aztán érezte, hogy a fiú ajka szájára tapad. Két erős kar ölelte át forró testét. Úgy szorítja magához, mint a vaskapocs. És ő nem védekezik. Hagyja, akarja, hogy szeressék, hogy öleljék, hogy csókolják, hogy védjék, és vonják magához a lihegő testét… A vágy ott lüktetett ereiben, egész testében, mellében, bőrének minden pórusában. A fiú göndör szőke fejét látja maga előtt, érzi, hogy a forró ajak rátapad a mellére, és a fiú érdes keze simogatja testét… Aztán ő is érzi már a fiú tüzes bőrét. A két forró test egymásnak feszül, egymásra talál, és zuhan, zuhannak egybeolvadva valami feneketlen mélység felé… És nem teltek be egymással. Kutatták egymás testének féltve őrzött titkait, amelyek immár nem voltak titkok többé. Aztán a lány boldog kimerültséggel, csendesen pihent a fiú széles mellén. Nem mertek beszélni. Nem mertek kérdezni, nem szabad szétrombolni a percek varázsát… így kell maradni örökké, így, egymás mellett pihenve, egymást védőn átkarolva. Érezni egymás szívének dobogását, érezni, hogy vannak, hogy élnek, megvárni a vihar elmúlását, mert ki fog még sütni a nap, de semmit, semmit nem kérdezni, semmit sem tudni az elmúlt napokról. Maradjon az titok… és megbocsátani, és kibékülni, és szeretni, szeretni örökké…

*

Az ablakon a hajnali fény derengett át. – Most mi lesz? – gondolta a fiú. – Hogy lesz tovább? És ha Erzsi nem jön, ha igaz, amit Németh technikus mondott, ha Erzsi tényleg az ávéhásokkal harcolt? Akkor is elviszi! Majd ő megmenti… Van neki elég érdeme. Hinni fognak, elnézik a lány botlását, mert többé nem válnak el. Nem válhatnak el. Erzsi az ő asszonya, az övé lett örökre. – Simogatta a lány selymes haját. Erzsiben is viharzottak a gondolatok. Még tagjaiban érezte a szerelem mámoros varázsát… Ha most kérdez, akkor mi lesz? Lászlónak vele kell maradnia. Ha szereti őt, vele is marad. Béla reggel érte jön… mennek mind a hárman. Lehet,

hogy László az első napokban megszédült, de ma már biztosan látja, hogy mi van… látnia kell! Biztosan ő is járt a Köztársaság téren, és őt is kijózanították a megkínzott testek… Ó, csak beszélnie ne kellene… Ő már nem válhat el a fiútól, nem, már az övé! Lászlóé! Asszony lett… boldog asszony lett… talán már egy új élet fogamzik a szíve alatt… és reggel jön Béla… ó, már vége lehetne! Most még jobban fog felni! Nem, nem akarja Lászlót elveszíteni! A világosság egyre jobban erősödött. A kis szobában már halványodtak az árnyak, a szürkeség egyre inkább feloldódott, színesedett, a halványzöld színű falakon alakot öltöttek a pálmás minták, és az olasz tájkép is lassan életre kelt. – László – szólalt meg végre halkan a lány –, fel kell kelni… – Még egy kicsit, csak egy kicsit, Erzsi – duruzsolta a fiú. Hangja melegen hullámzott. A lány szorosabban bújt a fiú mellére, mintha védelmet keresne. – Azt hittem, még alszol… – Nem, édesem, már régen ébren vagyok. – Szeretsz? – Örökké, nagyon! – felelte Erzsi. Féloldalt fordult. Karját a fiú szőke feje alá tette, másik kezével az arcát simogatta. – Készítek reggelit… jó? – és megcsókolta a fiú lehunyt szemét. – Maradj még – kérlelte László –, olyan jó így… veled… – Hosszan megcsókolták egymást. – Nem, most ne… majd… – szólt a lány, és kibontakozott a fiú öleléséből. – Majd máskor… Fel kell kelnem. Most fordulj el! – lefejtette magáról László kezét. – Csacsikám, csak nem szégyelled magad? – Nem, de ne nézz ide… Ugye, nem nézel ide… – Nem. – Ígéred?

– Ígérem. Kibújt a takaró alól, gyorsan magára kapta hálóingét, és kisietett a konyhába. László arra ébredt, hogy valaki erősen megcsókolja a száját. – Kész a reggeli, tessék felkelni! – hallotta a lány hangját. Kinyitotta szemét. Ott állt előtte a lány boldog, sugárzó mosollyal, tisztán, üdén, frissen. Az a piros gyapjúpulóver volt rajta, amit tőle kapott születésnapjára. A sötétkék sínadrág kiemelte formás alakját. – Hova készülsz? – Vas Béla mindjárt itt lesz. Sietni kell! – Béla? – csodálkozott László. – Igen! Miért nézel olyan nagy szemekkel? Bélával voltam együtt huszonharmadika óta. – Bélával? – kérdezte a fiú, és valami belehasított a szívébe. – Hol voltatok együtt? Mi közöd neked Bélához? – Hogyhogy mi közöm?… Semmi… Elvtársam. Együtt harcoltunk. – Hol? – csapott le a fiú hangja. – Sokfelé… tudod, az elvtársakkal. – A lány szíve elszorult. – Na, most, most fog eldőlni minden – gondolta. – Te is jössz velünk? Ugye, László jössz, többé nem válunk el? Erzsi huszonharmadika óta együtt volt Vas Bélával – gondolta László. – Miért éppen Vas Bélával? És… és… miért lett olyan könnyen az enyém? Máskor mindig harcolt, küzdött ellene, most meg… szinte ő akarta. Nem, nem lehet igaz! De valaminek lennie kell, mert nem úgy szeretett, mint egy tapasztalatlan lány… olyan asszonyos volt az ölelése… Miért adta oda magát olyan könnyen, minden kérés nélkül? – A fiú arca elkomorodott. Akaratlanul is összeráncolta homlokát. – Szóval, Vas Béla… Ő csak biztosítéknak kellett…

Az elmúlt napok átélt izgalmai megviselték a fiú idegeit, az örökös gyötrődés, az állandó halálfélelem, tépelődés okozta fáradtság most a féltékenység érzését lobbantották lángra. – Erzsi! – kiáltotta, és szeme zavarosan csillogott. – Te és Vas Béla… – László! – sikoltotta a lány, és karjával átfogta a fiú nyakát. – László, az istenért, csak nem gondolod… Butaság, édes, hidd el… Nem… Miért gondolsz ilyen őrültségeket… esküszöm… – Ott térdelt a sezlon előtt. Kétségbeesetten nézett a fiú feldúlt arcába. – Nem, nem hiszek… nem tudok hinni… – fejtette le magáról az ölelő karokat. – Erzsi, te hazudtál nekem… Te már másé is voltál! Ugye? Valld be! Légy őszinte! – Nem! Nem, László, egyetlenem… nem igaz! A fiú felugrott. Az agyát elöntötte a méreg. – Erzsi, te szerelmes voltál azelőtt Vas Bélába, te mondtad… – László, édesem, az régen volt… hisz tudod. – És miért éppen vele voltál egy hétig, miért nem vártál rám az Operánál? – Én ott voltam, László, hidd el… – De nem vártál meg, mert Vas Bélával volt randevúd – hördült fel László, és mindjobban belelovalta magát a féltékenységbe. Akaratlanul is eszébe jutott Anna. Annak is vőlegénye volt, és mégis odaadta magát. Ezekben a napokban olcsó a szerelem. Agyát elfutotta a vér. Mikor a lány könnyben úszó kék szemébe, kétségbeesett arcába tekintett, még inkább hitt feltevésében. Erős rántással letépte a takarót. Erzsi követte a fiú tekintetét. – Megőrült László? – merült fel benne a kérdés. – Mit bámul rá olyan vádlón? – Aztán újra lenézett. A lepedő ott vakított kissé gyűrötten, de hófehéren és tisztán. És mielőtt László arcán gúnyos mosoly és szemében megvetés vibrálna, a lány agyába villámként hasított a felismerés… – Te őrült! – akarta kiáltani. Nem mond ez a fehér vászon semmit… én legalább olyan tiszta vagyok, mint annak a fehérsége! – Nem szólt semmit. Szomorúan hajtotta le a fejét. Hogyan magyarázza meg ennek a nagy gyereknek, hogy a nő,

hogy a mai lányok, a sok torna… Á, nem magyaráz ő semmit, mit magyarázzon? Mélységes csalódást érzett. Mintha arcul csapták volna. – Ezt érdemli ő? Ennyit ér az ő szava? Nem, ő nem könyörög… Talán még maradt annyi büszkesége, hogy maga alá gyűrje szenvedését, legyőzze gyengeségét. – Sírás fojtogatta torkát. Nem, még egyszer megkísérli meggyőzni, most nem veszhetnek össze ilyen szamárságon. – László, térj észre… hidd el… De a fiú közbevágott. Szava, mint az ostor pattogott. – Ne magyarázz, mindent értek! Még csak arra felelj, igaz-e, hogy az ávéhásokkal együtt harcoltál? – Igaz!… – felelte a lány, és felkapta a fejét. – Szóval a forradalom ellensége vagy? A forradalom ellensége lettél… szovjet ügynök… orosz bérenc… A lány torkában megrekedt a szó. – Ez nem László, ez nem ez ő Lászlója, ez valaki más… – Nyelt egyet. Érezte, hogy apja vére kezd felülkerekedni… – Ezt nem hagyhatja szó nélkül. Most már mindegy, most már akár meg is halhat… De nem, azért sem fog meghalni! Feltűnt előtte a tegnap délutáni Köztársaság tér, a megcsonkított testek körül vijjogó dögkeselyűk, fülébe hasított a cédák gúnyos röheje… Szíve megkeményedett. Újra a régi volt. A régi Bruckner Erzsébet, aki negyedik gimnazista korában négyezer méterről ugrott ki ejtőernyőjével, a régi Bruckner-lány, aki szembe mert nézni a halállal. Szeme most acélosan csillogott. Hangja kemény volt: – Mondd, tudod te, mi történt tegnap a Köztársaság téren? László ismerte a tervet, este hallotta, hogy a felkelők el is foglalták az ávéhásoktól a pártházat. Dicsekedni akart a lány előtt. Gyerekes nagyzolással vágta oda: – Tudom, én is ott voltam! – Te is harcoltál? – Én is… – És… és te még forradalomról mersz beszélni?! Az forradalmi cselekedet volt?

Azt mered mondani?! – Igen! – Te! Te ellenforradalmár!… Te gyilkos!… Gyűlöllek!… Takarodj!… – az utolsó szavakat már kiáltotta… – És én, ó, én balga, egy ellenforradalmárnak, egy véreskezű gyilkosnak lettem a szeretője… Ezt nem bocsátom meg magamnak… soha… soha… – Kitört belőle a sírás. Akkor már nem tudott uralkodni magán: – Odaadtam neki magamat… becsületemet… tisztaságomat… Menj! Látni sem akarlak! Gyűlöllek! Megvetlek… Lászlót sértették a kemény szavak… Visszavágni! Keményen visszavágni. Sértésre sértéssel felelni! Fölényesen, férfimódra! Megtörni ezt a büszke lányt, hogy alázattal esengjen bocsánatért… – Ki tudja, hányadik vagyok én már? – szólt gúnyosan. – Bár lettem volna másé is! Bár ne neked tartogattam volna magam! De menj… – Megfordult, és kiment a konyhába. László öltözni kezdett. Valami bántotta. Erzsi heves kitörése megdöbbentette. Hát mi történt a Köztársaság téren? Mi az, ami ennyire felizgatta a lányt? Talán mégis tévedett… Talán még sincs igaza? Most mi a fenét csináljon? Miért is jött fel? Ja, persze… meg akarta mondani Julis néninek, hogy Józsi bácsi kórházban van. Nem tudta, hogy Erzsit itt találja. Aztán eszébe jutott az éjszaka, a lány őszinte odaadása, a szenvedélyes órák, és már bánta az egész veszekedést. – Nem szeretné elveszíteni Erzsit… és, ha már a másé is volt… neki talán nem volt még kalandja? Az ő életében még nem volt kisiklás? Á, hülyeség… majd megbékül… Ő nem kér bocsánatot… nem alázza meg magát… Utóvégre is, ő a férfi! Mire kiment a konyhába, dühe elpárolgott. Erzsi ott ült összeroskadva a kis zsámolyon. Szeme vörös volt, de már száraz. Mereven nézte a falvédőt. – Erzsi, ne haragudj! – szólt László. A lány nem felelt. Fájt benne a lélek. A fiú várt még egy ideig. Az asztalon ott volt a kihűlt tea, mellette a bundáskenyér… Várta, hogy Erzsi szóljon, hogy

megkínálja őt, de a lány néma maradt. Mereven nézett a semmibe. – Hát jó – nyögte ki a fiú –, így is jó… – Felvette köpenyét, vállára akasztotta a géppisztolyát, és lassan, kimért léptekkel indult az ajtó felé. A lány hallgatott. – Majd látogassátok meg apádat – szólt vissza a fiú csak úgy foghegyről, és a kilincsre tette a kezét. Erzsi felkapta a fejét. A fiú folytatta: – Tegnap délután vittem be a klinikára. A Gyolcs utcába. Füstmérgezése van. Azzal köszönés nélkül kilépett az ajtón.

*

– Professzor elvtárs – szólalt meg zavartan Doktor, amikor másnap reggel belépett Borbás szobájába. – Én… én tudok mindent… Klárika mindent elmondott. Borbás ránézett Doktorra. Nem szólt semmit, csak nézte a fiút. Áthatóan, mintha a szíve mélyéig akarna látni. – És – folytatta Doktor – én tökéletesen megértem önt… Tessék elhinni, hogy az ilyen Pünkösdi-féle gladiátorok véleménye nem sokat számít. – Kedves barátom – szólalt meg fáradt mosollyal Borbás, és nagyot sóhajtott –, köszönöm a fáradozását… köszönöm, hogy vigasztal, köszönöm, hogy mentőövet dob elém. De én nem kapaszkodom bele. Sem ön, sem más nem menthet fel engem az alól a felelősség alól, amelyet cselekedeteim következményei rónak rám… Érzem, hogy hibáztam… Furcsa, de merek beszélni róla. Férfiak vagyunk, és úgy érzem, kell beszélnünk róla. Igenis, számít annak a gladiátornak a véleménye. Ő is ember. A társadalom egy tagja és a diákom. Lehet, hogy az az ember ezekben a napokban gyilkol. Nem tudom. De biztos, hogy abban az emberben is van egy csomó pozitív vonás. Nemcsak rossz tulajdonságai vannak. – Felült a heverőn, megigazította a párnát és folytatta. –

És lehet, hogy ez az általam titoknak vélt viszony is hozzájárult annak az embernek a lelki zülléséhez vagy kiábrándulásához. Ezek a fiatalok jogosan mondhatták azt: ez a Borbás hazudik mindenben. Nekünk a kommunista erkölcsről tart előadást, közben pedig szerelmi viszonyt folytat a húsz évvel fiatalabb unokahúgával. Ilyenek a kommunista vezetők. A diákok azt látták, hogy én kétlaki életet élek. Ön megérthet. És mindenki megértheti, aki az embert, és csak az embert nézi és vizsgálja bennem, és nem veszi figyelembe, hogy én kommunista vagyok, hogy pedagógus vagyok, hogy társadalmi állást töltök be, hogy társadalmi megbecsülésben részesítenek. Meg tudnak érteni, mert lényegében becsületes vagyok. Egyszerű, puritán életet élek, nem vétek a társadalmi együttélés szabályai ellen. De, kedves barátom, engem nem lehet így szemlélni… Én magamnak vagyok a bírája, és elítélem magam. El, mert vannak emberek, akik nem szerethetnek úgy, ahogy akarnak… Nekem az egyetemi katedra a hivatásom. Az ifjúság nevelése az hivatás, és a hivatás nagyon sok lemondással jár… Ritka eset, amikor a hivatás és az egyén sajátos érdeke összhangba kerül. Feláldozhatja-e a művész a művészetét egy nő szerelméért? Nem! A művész, ha valóban művész, nem egy emberé, hanem az emberiségé. Nem tudom, érti-e? – Azt hiszem, igen… de… – Várjon, nem ott van a baj, hogy Klárit szeretem. A baj ott kezdődött, amikor megszerettem. Amikor hazudtam, becsaptam önmagam… De nem erről van szó. Én is gondolkoztam az éjjel, nemcsak maguk, és sok mindenre rájöttem. Például arra, hogy tévedésemnek felismerése nem roppanthat össze. Arra, hogy jóvá kell tennem valamit… és majd, ha minden rendben lesz, majd akkor ítéljenek felettem. Ha elbukom, megérdemlem, mert én is bűnös vagyok. És ha maga, kedves barátom, összeszid, mert nem úgy viselkedem, mint haladó ember, mint kommunista: igaza van. Harcoljunk, és az ítéletet bízzuk a holnapra. Harcoljunk legjobb képességeink szerint, de ne azért, hogy önmagunkat felmentsük a „gladiátorok” ítélete alól, hanem azért, mert ez az élet parancsa. Jobb harc közben elpusztulni, mint birka módra a vágóhídon… Nincs más utunk! – Professzor elvtárs – szólt Doktor –, nem értem ezt az önmarcangolást. Szeretik egymást Klárival… Kinek mi köze hozzá! Vegye el feleségül, és megoldódik minden probléma. Talán az a baj, hogy eddig nem tette. Az ön becsületességének a próbaköve nem ez a szerelmi viszony, hanem az, hogy ezekben a napokban hogyan viselkedik. Mindannyiunk életében ezek a napok a próbatétel napjai. A papírokra, aktákra tizenkét év óta írt jellemzések, vélemények ezekben a

napokban kelnek életre, válnak eleven valósággá – vagy válnak semmivé, ezek a napok mutatják meg, mennyi azokból az igaz. Az újságokban írt cikkek, tanulmányok, állásfoglalások, a könyvekben, versekben hirdetett hitvallások ezekben a napokban igazolják vagy cáfolják alkotójuk őszinteségét, becsületességét, hűségét. Professzor elvtárs, én érzem, hogy ezek a napok sok borzalommal, szenvedéssel, bűnnel és gyötrelemmel együtt is pozitív napok lesznek, valami új születik, keletkezik ezekben a napokban. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi, csak a gondolatok körvonalai motoszkálnak agyamban. Ilyesfélékre gondolok, mint egymás megismerése, önmagunk megismerése, hibáink felismerése… Talán most tudjuk meg, hogy ki a barát és ki az ellenség, most tudjuk meg, ezekben a napokban, van-e jogunk egy népet vezetni… van-e erőnk?! Borbás elgondolkozva hallgatta a lelkes fiatalembert, és azt gondolta – igaza van… Tennünk kell végre valamit…

16.

Október harmincegyedike volt, szerda. A város felett szürke, esőtől duzzadó fellegek úsztak. Alacsonyan, tépetten, szakadozottan. A János-hegy csúcsát eltakarták a felhőfoszlányok. Itt-ott pillanatokra elővillant a kék ég napsugártól fényes kárpitja, de a gyorsan úszó fellegek hamar eltakarták a villódzó kék foltokat. A hűvös szél végigsepert az utcákon, felkavarta a port, hamut, pernyét, és vitte, repítette a magasba. Felébredt a város. Ébredezett, lüktetett az ország szíve. Az emberek is megjelentek az utcákon. Fáradtak és élénkek, reménykedők és levertek, bizakodók és lehangoltak voltak. Béla fürkészve kutatta a szembe jövő emberek arcát. Szerette nézni az embereket. Valamikor, még az iskolában azt mondta a tanítója, hogy a szem a lélek tükre. Aztán évek múlva rájött, hogy ez is csak olyan szólásmondás. De azért az ember öltözködéséből, viselkedéséből, magatartásából sok mindenre lehet következtetni. Például, ki hogyan köti meg nyakkendőjét, mennyi gondot fordít a ráncok elsimítására, a csomó divatos formájára. Emlékszik, gyerekkorában milyen izgalommal tanulta ő is a nyakkendő kötését. Külön kivágott egy háromszögletű kartondarabkát, szépen behelyezte a kendőbe, és olyan katonás, formás csomót varázsolt, hogy anyja is megcsodálta. Igen, akkor még hiú volt, mint minden gyerek. Órákat töltött a tükör előtt, kedvenc színészeinek mozdulatait utánozta. Különösen Harry Piel és Hans Albers alakításai ragadták meg fantáziáját. Szerette a kalandfilmeket. Később Gary Cooper lett a kedvence. Hetekig utánozta arckifejezését. Úgy vonta fel a szemöldökét, úgy szorította össze ajkát, úgy suttogta a szavakat, akárcsak ő. Később sokat vesződött azzal, hogy szöghajába vízhullámot varázsoljon. Neki tetszett a dolog, szépnek találta, de amikor egy alkalommal a lányok kinevették érte, nagyon elszégyellte magát. Talán azért tudja megérteni a fiatalokat, mert emlékszik saját ifjúságára, és tudja, hogy mennyi butaságot követett el. Talán az most a baj, hogy nem engedik meg a fiataloknak, hogy fiatalok maradjanak. A fiatalságnak kell a játék, a könnyed szórakozás.

Szembe jött vele néhány fiatal kölyök. Úgy tíz-tizenkét évesek lehettek. Hangosan vitatkoztak valamin, majd megálltak egy hirdetőoszlop mellett. Az egyik fiún zsokésapka, rövid viharkabát és szürke düftin hosszúnadrág volt, a másikon drapp svájcisapka, bordó színű gyapjúsál, lemberdzsek, barna szövetnadrág. A harmadik – mert hárman voltak – sapka nélkül volt. Bozontos, szőke haja minduntalan a szemébe hullott. Arca kipirult a vitatkozás hevében. – Hülye vagy, Panyó! – mondta a zsokésapkásnak. – Nem értesz te a pisztolyhoz! – Csak láttad volna, hogy nekem milyen stukim volt! – Volt ám a fenét – mondta az előbbi –, nem is láttál még igazi stukkert! – Te láttál, és mégsem tudod, hogy kell vele lőni! – Mert nem akarok. – Nem mersz! – vitázott Panyó. Béla lelassította lépteit. Érdekelte, mit beszélnek a gyerekek. – Nem merek? Azt mondod? – Nem hát. A kipirult arcú kis legény hirtelen mozdulattal elővett a kabátja alól egy nagy katonai pisztolyt. Alig bírta kezében tartani. – Na, mit lőjek le? – kérdezte hetykén. – Lődd ki annak a spinének a szemét, ha olyan nagy legény vagy! – mutatott a svájcisapkás a hirdetőoszlopon levő plakátra. A Práter utcában nem jártak sokan. Egy öreg nénike, amikor meglátta a pisztollyal hadonászó gyerekeket, fejét csóválva megszólalt: – Ej, ej, fiacskám, miért nem dobod el… még meglősz valakit… – Ne féljen, mutter – nevetett a bozontos hajú –, tudok én bánni vele!

– Ruszkit is lőtt már Stiri, igaz? – fordult a zsokésapkás a Stirinek nevezett fiú felé. – Szégyellheted magad… erre tanított anyád, te gazember! – háborodott fel a kopott ruhás anyóka. – Mit beszél, mutter? Kérdezte magát valaki?! Igenis, lelőttem a ruszkit… Miért nem megy haza?! A vitatkozás több embert oda csalt. Hamarosan három fiatalember, egy harminc év körüli kövérkés fiatalasszony és egy idősebb, választékosan öltözött férfi csoportosult körülöttük. – Jól tetted, fiam – vette védelmébe a hencegő fiút az öreg –, ha mi már gyávák és öregek vagyunk, legalább ti mentsétek meg a haza becsületét. Ahogy a három fiú a bátorító hangot meghallotta, kihúzta magát, önbizalmuk láthatóan megnőtt. Egyre szemtelenebbek lettek. – Na, még csak az kell, hogy maga is biztassa őket… fene az ilyen vén huhogó baglyokat! – zsémbelődött a nénike. – Nem szégyelli magát? Nem sül ki a szeme? – Maga biztosan orosz vagy bolsi – az öregember gyűlölködve nézett körül –, azért beszél így!… A magyarokat nem sajnálja. A kövérkés fiatalasszony gyors léptekkel odébbállt. Az egyik fiatalember hamarosan követte. Béla a fal mellett álldogált és figyelt. Kíváncsian várt, mi fog történni. – Az a parasztformájú fiatalember mindjárt beleavatkozik, látom a szemén… – gondolta. – Az biztos a mi emberünk. – Mutter, most már aztán eleget dumált – karattyolt harciasan Stiri. – Menjen a fenébe! – és pisztolyával ügyetlenül hadonászott. – Hogy beszélsz azzal az öreg nénivel, te taknyos! – avatkozott a vitába a parasztfiú. – Miért? Mit avatkozik bele… ki kérdezte őt? – heveskedett a bozontos hajú, és

védelmet keresve akaratlanul az öreg felé húzódott. – Igaza van a gyereknek – védte tovább a fiút az öreg, aki valószínűleg nyugdíjas lehetett. – Öregem, jobb lesz, ha befogja a pofáját, mert még rá találok ütni! – csattant fel a fiatalember. – Mit lázít itt, a kutyaúristenit magának!… Nem volt még elég vérontás?! Az öreg hápogott, szavakat keresgélt, és szemével riadtan kutatott szövetséges után. – Ne beszéljen – vesztette el türelmét a fiatalember –, mert nem tudom, mit csinálok magával!… – Fenyegető arccal egy lépést tett az öreg felé. Düh és konokság lángolt a szemében. Az öregember segélykérőn kapkodta fejét. Meglátta a fal mellett álldogáló Bélát. – Nahát… mit tetszik hozzá szólni… ez a hang! Ez a fenyegetés!… – és a fiú mellé húzódott. Béla magához húzta az öreget, s a füléhez hajolt. – Tűnjön el gyorsan, maga csibész… de gyorsan! – súgta fenyegetően. A gyerekek a vitatkozókat figyelték, és nem vették észre, hogy a parasztfiú társa közben Stiri mögé lépett. Az öreg láthatóan megijedt. Nyakát behúzta, és gyors, ideges léptekkel megindult a Körút felé. Érthetetlen szavakat dünnyögött. – Stiri, gyere, menjünk mi is! – szólt Panyó. A bozontos habozott. Bámult az öreg után. A parasztfiú társa egy hirtelen mozdulattal megkapta a fiú kezét, és kivette belőle a pisztolyt. A gyerek egy pillanatig megdöbbenve állt, szeme szikrázott, majd dühös sírásba tört ki: – Adja vissza! – Nesze! – mondta a férfi, és képen vágta a gyereket. A másik kettő futásnak eredt. Stiri egy pillanatig tanácstalanul tapogatta pirosodó arcát, majd ő is elvágtatott a többiek után… De úgy harminc méterről

még visszakiabált: – Az anyádat üsd, te rohadt! – Jól tette, fiacskám, hogy elvette tőlük – szólalt meg megint az anyóka –, jól tette… – s azzal ő is ment dolgára. Hárman maradtak ott. Béla és a két fiatalember. – Dobd a kanálisba – szólt ekkor a parasztformájú. – Ne dobja el – fogta meg Béla a fiatalember karját. – Ha maguknak nem kell, adják ide nekem. – A fiú szemébe nézett. – Szükségem van rá. A fiatalemberek haboztak. – Add oda, Feri – szólt a parasztformájú –, nekünk már úgysem kell. – Tessék – nyújtotta át a pisztolyt. Béla gyors mozdulattal a belső zsebébe tette. – Gyerünk, ne álljunk itt – mondta, és megindult a Körúttal ellentétes irányba. – Maguk kicsodák? – kérdezte Béla pár lépés után. A fiatalemberek hallgattak. – Ha nem akarnak beszélni, máris kitalálom – mondta mosolyogva Béla. Feri ránézett. – Na, mit gondol? – nézett rá keményen, s kezét a kabátzsebébe süllyesztette. Béla végignézett a rövidre vágott hajú, napbarnított, borostás arcú fiatal fiúkon. – A civil ruhákat, úgy látszik, nem rájuk szabták – állapította meg –, nem hiszem, hogy tévedek. – Belső karhatalmisták, igaz? – Maga kicsoda? – kérdezett vissza Feri. Béla már biztos volt a dolgában. – Tőlem ne féljenek… én kommunista vagyok… Mit gondoltak, miért kértem el a revolvert?

Aztán Béla lassan megtudott mindent. A két fiú, Virág Ferenc és Barna András valóban belső karhatalmisták voltak. Az egyik hadiüzemet őrizték. Még a gyárban öltöztették át őket civil ruhába, nehogy meglincseljék őket. Tegnap a munkástanács a fegyveres gyárőrséget őrizetbe vette, és a Markó utcába kísértette őket. Ők útközben megszöktek. Szombaton szereltek volna le, de közbejött a felkelés. Azt sem tudják, hol a csapattestük. Pesten nincs ismerősük. Nincs senkijük, akinél meghúzódhatnának. Béla rögtön tisztában volt a helyzettel. Pár percig gondolkozott, aztán megszólalt: – Délután három órára legyetek az Osztapenko-emlékműnél. Egy lány fog várni rátok – mondta Béla, és még hosszan magyarázott. Mikor a két fiatalembertől elvált, pár percig azon gondolkozott, hogy helyesen cselekedett-e? A távozók után nézett. Úgy érzi, helyesen cselekedett… Gondokba merülve ballagott tovább. A háromemeletes, régi Práter utcai ház előtt egy pillanatra megtorpant. Fegyveres fiatalok strázsálták a kapu alatt. Akadt közöttük néhány idősebb munkáskülsejű ember is. Béla azon tűnődött, hogy Komor jó címet adott-e neki, mert ahogy elnézte az eléje táruló képet, a ház nem volt valami biztató. Egy másodpercig habozott, hogy mit csináljon. Ha visszafordulok – gondolta –, gyanút fognak. Próbálj mosolyogni, és határozottan menj előre – biztatta magát. Nem lassította meg lépteit, bátran lépett be a kapun. Egy nagy mellű, kipirult lány a lépések zajára kibontakozott lovagja karjából, zavart mosollyal nézett Bélára. A fiú ösztönösen visszamosolygott. Még hallotta a lány lovagjának hangját: – Na, Csöpi, gyere ide… – Kettesével vette a lépcsőket. A második emeleti pihenőnél megállt. Óvatosan lenézett az udvarra. A sárga keramittéglás udvaron három-négy fegyveres beszélgetett. Az egyik földszinti lakás ajtaja tárva-nyitva. Onnan járkáltak ki-be. Később tudta meg, hogy amit lakásnak nézett, egy szombatista imaház volt. Ott rendezte be egy fegyveres csoport a főhadiszállását. Annyit már most megállapított, hogy ez a hely nem alkalmas semmiféle partizántámaszpont kiépítésére. Innen sürgősen el kell menni.

Vidáék ajtaja előtt megállt. Kopogott. Halk motoszkálást hallott, ajtócsapkodást, majd valaki kinyitotta az ajtót. Egy sötét előszobába lépett be. Jobbra-balra ajtók, a falakon a polgári családoknál szokásos előszobaképek. – Tessék – fogadta egy zömök, negyven év körüli, kopaszodó férfi. Hatalmas mellkasával, fejlett vállizmaival egy birkózóhoz hasonlított. Nyílt tekintetével várakozóan nézett rá. – Vida Ferencet keresem – szólította meg Béla. – Én vagyok – felelte a férfi, és elővillant hibátlan fogsora. – Vas Béla – nyújtotta a fiú a kezét. Úgy érezte, hogy ujjait vaskapcsok szorítják össze. – Komor alezredestől jöttem – mondta halkan. – A fiúkat keresem. – Végre – tört fel a férfi melléből. – Már azt hittük, hogy teljesen megfeledkeztek rólunk. Jöjjön beljebb – mondta, és előrement. Egy szépen berendezett ebédlőbe léptek. A szoba közepén nagy, hatszemélyes ebédlőasztal, körülötte kárpitozott székek. A két hatalmas ablak között vitrin, balra a sarokban egy zongora, jobbra a fal mellett háromrészes ebédlőszekrény, a két oldalán kényelmes, magas támlájú fotel, előtte alacsony zsámoly. A bejárati ajtó mellett zeneszekrény, a másik oldalon egy heverő, keleti takaróval leterítve. A heverőtől jobbra kétszárnyú, fehér ajtó nyílt, valószínűleg a nappaliba. – Foglalj helyet – tegezte le Vida. – Azt hiszem, én vagyok az idősebb. Rögtön szólok a fiúknak. Béla leült. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, és Vida kíséretében két fiatalember lépett be. A magasabbik Mikó Bálint néven mutatkozott be. Egyidős lehetett Bélával. Villogó szemű, gyors beszédű, szőke fiú volt, széles vállakkal, hatalmas tenyerekkel. A másik egy-két évvel fiatalabbnak tűnt. A vékony, szikár, arányos termetű férfi nyugodt, megfontolt, halk beszéde jó benyomást tett Bélára. Rövid sportfrizurát viselt. Barna szeme értelmesen csillogott. Háta egy kicsit hajlott volt, mint az asztalosoké. – Már azt hittük, itt kell elrothadnunk – tört ki Mikó. – Se hír, se üzenet, se utasítás, semmi, közben a felkelők megszállják a házat.

– Ne idegeskedj, Bálint – csitította társát mosolyogva Bartha Imre. Így hívták a fiatalabbikat. – Az istenbe, ne idegeskedjek, mért ne idegeskedjek? Ez nem eljárás! Kiküldik feladattal az embert, és elfeledkeznek róla – pörölt tovább Mikó. Arca piros foltos volt, mintha csalánkiütése lenne. – Mikor jöttél ide? – kérdezte Béla. Mikó válaszolni akart, de Bartha leintette. Elmondotta, hogy még huszonnyolcadika előtt küldték ki őket a Corvin-köz felderítésére azzal, hogy másnap vagy harmadnap a honvédségi erők támadást intéznek a mozi és a Kilián-laktanya ellen. Pontosan felderítettek mindent. Bartha még a Corvin moziba is bement, sőt a felkelők vezetőivel is megismerkedett. Alapos felderítő munkát végeztek, és várták az összekötőt. Elkészítették a vázlatokat, de az összekötő nem jött. Az utasítás szerint idejöttek Vidáékhoz. Első nap még működött a telefon, de másnap a felkelők minden telefont kikapcsoltak. Tegnap estig felváltva tovább folytatták a felderítő munkát. Megállapították, hogy a Práter utcai iskolában is van egy parancsnokság, és fegyver, lőszer, élelmiszer, ruhanemű, honvédségi anyagok is mázsaszámra találhatók ott. De ami ennél fontosabb, valami vésztörvényszék is működik az épületben, mert sok kommunistát cipelnek oda, esténként pedig – a környező lakók szerint – vallatás folyik. Eddig legalább egy tucat kommunistát végeztek ki. Ha nem intézkedik a vezetőség, sok embert elpusztítanak, mert állítólag a pincék tömve vannak elhurcolt emberekkel… Este óta azonban – folytatta Imre – már ki sem tudunk menni, mert egy felkelő csoport telepedett a házba. Személyazonossági igazolványunk nincs, csak a belügyi van nálunk, pedig azzal mozogni már képtelenség. – Téged nem igazoltattak? – kérdezte a gyors beszédű Mikó Bálint. – Nem – válaszolta Béla –, simán bejöttem. Béla észrevette, hogy Bálint idegeit nagyon megviselték az elmúlt napok. Közben bejött a szobába Vida felesége, Komor alezredes húga, egy nyúlánk, feltűnően szép, fekete asszony. Körzeti pártmunkás volt, okos, higgadt teremtés. Vida valamelyik Pest környéki üzem főmérnöke volt, az asszony pedig az egyik könyvkiadó szerkesztőségében dolgozott. – Fiúk – szólt, míg a teát az asztalra tette –, a házmester üzent, hogy vigyázni kell, mert a felkelők igazoltatni akarják a ház lakóit. Valami jó búvóhelyet kell

találni. – Én nem bujkálok sehova – fakadt ki idegesen Bálint. – Ha bejönnek, addig lövök, míg golyóm van. – Akkor hatszor lőhetsz csak – állapította meg csendesen Imre –, és utána mi lesz? Szépen végignézed, míg az egész családot kiirtják, igaz? – Nem bírom tovább a bujkálást. Érts meg, nem bírom idegekkel. Hogy a proletárdiktatúrában én bujkáljak? Soha! Ha meg kell döglenem, akkor pisztollyal a kezemben dögöljek meg – hadarta szenvedélyes hangon Bálint, és egész testében remegett. Felugrott, és fel-alá rohangált a szobában. A többiek összenéztek. Bálint hirtelen megállt. Szeme forgott, és szeme fehérjére mintha vért csurgattak volna. Elfúló, rekedtes hangon szólalt meg újra: – Most megértem az anarchisták lelkiállapotát. Képes lennék, úgy érzem – egy pillanatra megállt –, igen, képes lennék Nagy Imrét vagy bárkit saját kezemmel ízekre tépni, vagy egy reszelővel átszúrni a szívét. Ha arra gondolok, hogy feleségem, gyerekem védtelenül, kiszolgáltatva remeg otthon, legszívesebben nekirohannék a világnak. De esküszöm, ha a családomnak valami baja történik, én bosszút állok, véres bosszút… – Bálint – csillapította a fiút Bartha –, nyugodj már meg. Ezzel nem megyünk semmire. – Most ne az egyéni bosszúra gondoljunk – szólt közbe Béla –, hanem arra, hogy ezt a harcot megnyerjük. A helyzet komoly. Cselekednünk kell. Itt nem maradhatunk… Figyeljetek rám. – Részletesen elmondotta az elmúlt napok eseményeit, ismertette a terveket és az abból rájuk háruló feladatokat, majd így folytatta: – Nektek azonnal búvóhely után kell néznetek. Én elmegyek, és megpróbálok sürgősen valami papírt szerezni számotokra. Még nem tudom, hogy honnan, de szerzek. Felderítéstek eredményét azonnal továbbítom az összekötőn keresztül Komoréknak. Arra kérlek benneteket, különösen téged, Mikó elvtárs, hogy higgadtan, meggondoltan viselkedjetek. Délig mindenképpen visszajövök, és elmegyünk ebből a kutyaszorítóból.

A többiek helyesléssel fogadták a fiú szavait. A búcsúzásnál az asszony félrevonta Bélát. – Elvtárs! – Mélyfekete szeme most fátyolos volt, mintha muszlinkendő takarta volna be. – Mondja, a bátyámnak nincs semmi baja? – kérdezte aggódva. – Nincs – felelte a fiú. – Kemény ember az alezredes elvtárs. – Nem volt nagyon ideges? – Nem látszott rajta. Lehet, hogy ideges volt, de nem mutatta. – Pedig rosszak az idegei, féltem őt – felelte az asszony. – Az összekötővel üzenje meg neki, hogy a felesége biztonságban van. Tegnap elvittem őt Sátoriékhoz. Nem felejti el? – Nem, nem – válaszolt a fiú. – Sátoriék. Nem fogom elfelejteni. Még egy pillantást vetett a szoba felé, és kilépett a folyosóra… Minden baj nélkül kijutott a kapun… Megnézte az óráját. – Hű, sietnem kell, Erzsi már biztosan türelmetlenül vár.

*

Erzsi szótlan és sápadt volt, mikor Béla megérkezett. Csak nagy kék szeme élt, s abban is valami mély fájdalom és szomorúság borongott. A lány gépiesen tettvett, de gondolatai valahol a távolban jártak. A pulóver, a sínadrág szorosan feszült alakjára, és kiemelte formás, karcsú testét, a lágyan telt csípőket, a szabályosan szép, hosszú combokat. Béla ajkán akaratlanul is kicsúszott az elragadtatás: – Szép vagy, Erzsi. – Kedvesség, őszinte elismerés volt a fiú hangjában. Erzsi bágyadtan ránézett. Mintha nem is értette volna a fiú szavait. Aztán egy mélyet sóhajtott, melle megrezzent, arcán kesernyés mosoly suhant át, és szó nélkül folytatta munkáját. Elrakta az edényeket. Béla meg beszámolt eddigi

tevékenységéről. – És honnan akarsz igazolványt szerezni? – kérdezte a lány. – Éppen azon töröm a fejem. – Nem könnyű dolog – mondta Erzsi. Leült a fiúval szemben, a kis sámlira. Állat tenyerére támasztva, térdére könyökölt. – A két belső karhatalmista honnan fog megismerni, és honnan ismerem meg őket? – kérdezte. – Azt mondtam nekik – válaszolta Béla –, hogy jobb kezedben egy újság lesz. Ők viszont ezt fogják kérdezni: „Elvtársnő, merre van Nagytétény?” „Jöjjenek, megmutatom”, ezt válaszolod te. Világos? Erzsi elismételte. – Azt hiszem, nem fogom elfelejteni – mondta és felállt. – Béla, nekem mennem kell. Még meg akarom nézni a Corvint és a Kiliánt. Még be kell mennem a klinikára is. – Minek? – fordult feléje Béla. – Apámat tegnap délután bevitték. Valami tűzből mentették ki. Szóval ezért van úgy letörve Erzsi – gondolta a fiú. – Elkísérlek – mondta. Szó nélkül mentek egy darabig. A Koszorú utca elején Béla megtörte a csendet: – Ki mondta, hogy apád kórházban van? – László. Állítólag ő mentette meg. – László? – nézett meglepődve a lányra. – Mikor találkoztatok? – Az éjjel nálam volt… – És?…

– És?… és… – mondta ingerülten a lány – és semmi. Elmondta, hogy apámat a klinikára vitte. Aztán összevesztünk… – Lehajtotta fejét. Arra gondolt, hogy talán az arcára van írva az éjszaka története, és Béla mindent lát rajta. – Erzsikém, ne idegeskedj – mondta halkan Béla. – Nem akarlak bántani… Megértelek… Min vesztetek össze? – Majd elmondom, most nem… – suttogta a lány. – Borzalmas volt. László ellenforradalmár lett! Gyilkos… – küszködött a sírással. Béla gyengéden átkarolta. – Nyugodj meg! Megértette? – villant a lány agyába. – Hát Béla tényleg látja rajta? – Akaratlanul is eszébe jutott az éjszaka története, a kínos és kegyetlen szakítás. Nem akart sírni, és mégis kitört belőle a fájdalom. Rázta testét az elfojtott zokogás. – Béla – suttogta könnyei között –, úgy fáj… – Szereted? – kérlelte a fiú. – Nagyon. Jobban, mint gondolnád… – És honnan tudod, hogy gyilkos? – Ott… ott… ott… volt ő is… – csuklott el a lány hangja – ott volt a Köztársaság téren. – Ez még nem biztos! – vigasztalta a fiú. – De… ő mondta… és láttad volna… – szipogta egy kis idő múlva – láttad volna azt a… dicsekvő arcát… Béla nem tudta, mit válaszoljon. A síró nők általában zavarba hozták. Ilyenkor a feleségével sem tudott mit kezdeni. – Erzsi, no, Erzsikém, ne sírj… – Vége mindennek. Soha többé… nem találkozunk… nem lehet… – Hátha csak hazudott… – vigasztalta a fiú.

– Nem… nem hiszem… de akkor sem… – Akkor miért nem? Erzsi már-már azon a ponton volt, hogy elmond Bélának mindent, de erőt vett gyöngeségén. – Azt hiszi – mondta egy kis idő után –, hogy te és én… hogy én és te… illetve én a te… szeretőd vagyok… féltékeny… – Őrült – tört ki Bélából. – Ha már most féltékeny, jobb is, hogy összevesztetek. Erzsi valahogy leküzdötte sírását. Mintha megkönnyebbült volna. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. A szembe jövő emberek szerelmespárnak nézhették a két fiatalt, akik valamin összeveszték. – Furcsa dolog a szerelem – szólalt meg Béla, csak hogy mondjon valamit. – Te most vagy először szerelmes? – Azt hiszem, igen – felelte a lány. – Tudod – folytatta, már csak azért is, hogy a lány figyelmét lekösse –, pár évvel ezelőtt majdnem elváltam a feleségemtől. – Te? – Igen, én! – És el tudtad volna hagyni Esztert? – Akkor úgy éreztem – felelte Béla. – Nagyon szerelmes voltam, és tudod, sokszor úgy érzem, hogy az volt az igazi. – Komolyan beszélsz? – csodálkozott a lány. – Komolyan. – Ki volt a szerelmed? – Ki volt? – kérdezte Béla és eltűnődött. Mintha kellemes lenne számára a visszaemlékezés, arca olyan átszellemült, kedvesen szomorú volt. – A világ

legcsúnyább, de lélekben talán a leggazdagabb teremtése. – Hol ismerkedtetek meg? – kérdezte a lány. – Negyvenhat nyarán a Tisza felső vidékén dolgoztam. Oda küldtek pártmunkára. Szép, gazdag vidék az, de valahogyan sivár volt ott az emberek élete. Rossz vasútösszeköttetés, a városoktól távoli kis falvak. A kultúra és a civilizáció még alig ismert azon a vidéken. Találkoztam olyan öreg paraszttal, aki még várost, emeletes házat sem látott, villamosról nem is beszélek. Erzsikém, nem túlzok, de a javasasszony nagyobb hatalom volt azon a vidéken, mint az orvos vagy a pap. Orvost, igaz, nagyon ritkán láttak, papot mindennap, de részegen. Mert ott a paraszton kívül minden ember az italhoz menekül. Nem volt ott könyv, rádió is csak elvétve, az újságot meg háromnaponként hozták a vasútállomásról. A parasztok befelé fordulva élték a maguk életét. No, mikor már beleszoktam egy kicsit az ottani életbe, találkoztam a Tisza-parton egy lánnyal. – Hogy hívták? – kérdezte Erzsi. – Mindegy – válaszolta Béla –, nevezzük Virágnak. – És csúnya volt? – Csúnya, és mégis rögtön megkapott. Te még nem láttál olyan képet, amiben a részletek önmagukban szépek, s csak egymás mellé rakva hatnak csúnyának? – Nem – felelte a lány. – El sem tudom képzelni. Ez logikailag is képtelenség. – Én most nem akarok filozofálni – mondta Béla –, fogadd el úgy, ahogy mondom. – Jó, elfogadom. – Szóval – folytatta Béla – vörös haja volt. Olyan, mint amikor a vert bronzra ráhull a lebukó nap fénye. Tehát nem szemet bántó, hanem a szemnek kellemes, selymes fény. A szeme zölden csillogott, de sohasem látszott egészen, mert mindig összeszűkítette, mintha a napba nézne. Szemöldöke erős és vastag volt. Arccsontja kiugrott, mint a kun parasztoké. Szája keskeny, szépen ívelt száj volt, de inkább férfias, és mégis valami rejtett érzékiség vibrált benne. Álla akaratosan előreugrott, és éles volt, mint a kés foga. Orra egyenes és szépen

ívelt. Az volt a legszebb. – Miért részletezed, inkább azt mondd, hogy mi történt? – A lány festett. – Hát nem parasztlány volt? – Nem – felelte Béla. – A környék leggazdagabb lánya volt. Úrilány. Ott lakott a falu melletti kastélyban, özvegy anyjával együtt. Apja öngyilkos lett elfogatása napján. Az idő tájt jöhettek haza Németországból. – Zsidók voltak? – Nem, nem voltak azok. Az apja, mint országgyűlési képviselő, BajcsyZsilinszkyvel állt kapcsolatban. – És? – És a családot deportálták. Negyvenöt májusában szabadultak, de az asszony beteg volt, és nem jöhettek előbb… Aztán megismerkedtünk, és megszerettük egymást. Azt hiszem, az volt életem legboldogabb nyara. – Eszter tudta? – Tudta, mert megmondtam neki. – Mit szerettél rajta? – kíváncsiskodott a lány. – Azt hiszem azt, hogy ő annyira szeretett. – Ezt nem értem! – Sokáig én sem értettem. Csak később jöttem rá, mikor már szakítottunk. Hiányzott a szeretet. Erzsi, úgy még engem nem szerettek. Abban a szeretetben nem volt semmi önzés, abban a szeretetben egyesült az anya, a testvér, a barát, a feleség, a szerető, a tanító és a gyermek szeretete. Soha nem korholt, soha nem szidott, nem haragudott, nem pörölt, csak szeretett, és én mindig úgy viselkedtem, ahogy az ő szeretete parancsolta. Tudta, hogy kommunista vagyok. Ő nem volt az, de azt akarta, hogy még jobb kommunista legyek. Ő nagyon

gazdag volt. Tudta, hogy szegény vagyok, és nem akart gazdaggá tenni. Tudta, hogy nős vagyok, és soha egy szóval sem mondta, váljak el. Azt akarta, hogy szeressem a feleségem, de őt se felejtsem el. – Az őrült volt, vagy beteg állapította meg Erzsi. – Csak egyet lehet szeretni. – Nem igaz – felelte meggyőződéssel Béla. – Én tudom, hogy kettőt is szerethet az ember. – És miért nem váltál el? – Azért, mert Esztert sem tudtam elhagyni, és azért is, mert Virág nagyon gazdag volt. Soha senki sem hitte volna el nekem, hogy nem a pénze miatt veszem el. – És mi lett a lánnyal? – Negyvenhat szilveszterén feljöttem Pestre. Ő is utánam jött a rokonaihoz. Választ kellett volna adnom éjfélig, hogy nem szakítunk egymással. „Ha nem jössz – mondta –, az első férfi menyasszonya leszek, akivel éjfél után találkozom.” – Elmentél? – Nem! – felelte Béla. – Ő pedig tényleg menyasszony lett. A szilveszter-éji társaságban találkozott egy katonatiszttel. Két hét múlva megtartották az esküvőt. – És még ma is szereted? – Biztos boldog lettem volna vele – mondta Béla. – Pedig Esztert is nagyon szeretem. Szóval csak azt akarom mondani, hogy a szerelem bonyolult dolog. Itt nincsenek mindenkire érvényes szabályok és törvények. – Értem – mondta elgondolkozva Erzsi. Majd egy kis idő múlva nagyon mélyet sóhajtva megszólalt: – Sajnos, én csak egyet tudok szeretni. Egyet, de azt nagyon. Szó nélkül ballagtak tovább.

*

Bruckner bácsi már jobban érezte magát. Nem is annyira a füstmérgezés ártott meg neki, inkább a gyenge szíve nyugtalankodott. László a beteget Nyiri Lajosra bízta, aki sokat törődött az öreggel. Bruckner nehezen tudott uralkodni magán, bár betegségét felismerve, türtőztette magát. De a feltörő érzelmek elfojtása nem használt szívének, sőt betegségét súlyosbította. Erzsit és Bélát minden további nélkül beengedték. Az öreg rossz bőrben volt. – Apa, mi történt? – kérdezte aggódva a lány, miközben leült az ágy szélére. – Erzsi, Erzsikém! – simogatta az öreg a lány hozzásimuló arcát –, Erzsikém… nincs semmi bajod? Egészséges vagy?… Erzsikém, nem történt semmi veled? A lány melléből már-már majdnem feltört a sírás, valami belső erő azt akarta, hogy boruljon oda apja mellére, és sikoltsa el bánatát: – Apám, drága apám, becsaptak, megraboltak, becsaptam önmagamat… De leküzdötte gyengeségét, őszinteségi rohamát. – Jól vagyok, apuskám… Nincs semmi bajom… De mi történt? – Azt hiszed, kislányom, én tudom? Arra emlékszem, hogy nagy tűz volt, és fent rekedtem a kis Fábiánnal az emeleten… Aztán itt ébredtem fel… de haza akarok menni… Nem érzem itt jól magam. – Igen – helyeselt a lány –, majd beszélünk velük. – Anyus jól van? – Igen… jól érzi magát, de nagyon megijedt – hazudta Erzsi. – No, menjetek, beszéljetek az orvosokkal! – sürgette az öreg. – Sajnos – mondta a fiatal Vadász –, hazavitelről még szó sem lehet. Bármelyik percben komplikáció léphet fel, és akkor honnan vesznek orvost? Azt

tanácsolom, hogy maradjon még egy kicsit bent. Majd rendbehozzuk az öreg harcost – és cinkosán a lányra hunyorított, jelezve, hogy ismeri az öreget –, ennyivel tartozunk a mi szabadságharcosainknak. Erzsinek jólestek ezek a szívből jövő szavak, de nem szóltak semmit, hagyták, hogy az orvos dicsérje Brucknert. Mikor az orvostól kiléptek, összeütköztek Nyiri Lajossal, a kis gyógyszerésszel. – Lajoskám! – örvendezett a lány. – Lajoskám, de régen láttalak! – Erzsi! Erzsikém… – ölelte meg Lajos a lányt. – Rendbehoztuk Józsi bácsit, mi? – kérdezte lelkesedve. – Vadász remek ember, olyan szeretettel kezeli, mintha apja lenne. Pár napig pihen, és mehet haza. Nyugodtan rám bízhatjátok. – Nem ismeritek egymást? – fordult a lány Béla felé. Béla megnézte a csillogó szemű fiatalembert, aki törékeny testével inkább egy kisfiúra hasonlított, mint másodéves egyetemistára. – Nem, azt hiszem, még nem találkoztunk – felelte Béla. – Együtt gyerekeskedtünk – magyarázta Erzsi –, Lajoska udvarolgatott is nekem. Igaz? – mosolyodott szomorkásán a fiúra. – Valahogy úgy volt – nevetett a fiú. – Hogy kerültél te ide? – kérdezte a lány. – Hát olyan segédorvos-féle vagyok… – Elkomolyodott. – Nagyon sok a beteg és a sebesült, bejöttem segíteni. – Még most sem politizálsz? – érdeklődött Erzsi enyhe gúnnyal. – Nem, még mindig politikamentes életet élek… Most még jobban látom, hogy milyen őrjítőén szennyesek az emberek. – Azok – felelte a lány. – Ugye – nevetett a fiú –, végre te is igazat adsz. – Miért vagy úgy elkeseredve? – kérdezte Béla. Lajoska röviden elmondta

tapasztalatait, s a szovjet katona esetét. – A vőlegényed – mondta – furcsa fiú, de azért rendes ember. Ha ő is úgy viselkedett volna, mint Varga, a szovjet fiú már nem élne. Béla és Erzsi összenéztek, de nem szóltak semmit. A lánynak összeszorult a szíve. A fiú folytatta: – Azt tudod, ugye, hogy Laci a fegyveres felkelők egyik vezetője. Itt van a parancsnokság a kórházban. Akarsz vele találkozni? – Nem, nem! Most nem – tiltakozott a lány. De olyan jó érzés volt hallani, hogy milyen emberséges is tudott lenni a fiú… Talán mégsem teljesen elveszett ember Laci. Béla gondolkodott. – Mondja, elvtárs – szólt mosolyogva –, lehet magától egy kis szívességet kérni? Látom, hogy maga nagy humanista. – Tessék, Erzsiért mindent megteszek! – válaszolta nevetve. – Arról van szó – folytatta Béla –, hogy szükségem volna két igazolásra, valami olyan papírra, hogy X. Y. itt feküdt a kórházban, iratai, személyazonossági igazolványa a lakás beomlása vagy kiégése közben elpusztult… Érti? Lajoska gondolkodott. Persze hogy érti… Eszébe jutottak a 44-es idők, amikor apjához tömegesen jártak az üldözöttek különböző hamis papírokért. – Megpróbálom… – mondta. – Adja meg a neveket és az adatokat… Talán megszerzem. Béla elővette noteszét. Feldiktálta a két fiú nevét. – Ha megvan, hol adhatom át? – kérdezte Lajos. – Legjobb lenne, ha elhoznád Erzsikéhez… De nagyon sürgős… Tudod, emberéletekről van szó… – Rendben van, sietek – válaszolta Lajos és elrohant.

Az öreg Bruckner nehezen vette tudomásul, hogy még bent kell maradnia a klinikán. Csak akkor nyugodott meg, amikor Erzsi közölte vele, hogy Nyiri Lajos szerint pár nap múlva hazajöhet. Elbúcsúztak az öregtől. Erzsi hosszan megcsókolta apja borostás arcát. – Vigyázz magadra nagyon, kislányom – suttogta elérzékenyülve Bruckner. – Nem élném túl, ha valami bajod történne. – Vigyázok, apa – mondta a lány, és az ő torkát is fojtogatta a sírás. Újból az utcán bandukoltak, egymás mellett, mint a szerelmesek, kerülgették a tócsákat. A levegő párás és nehéz volt. A galambok is ázottan gubbasztottak az ablakpárkányokon és a falak kiugró díszítésein. A kéményekből kiáradó füst szétfolyt a házak tetején, a csípős északi szél belekapott, cibálta, tépte, s mint egy rongyos muszlinkendőt, sodorta tovább. Ősz volt, igazi józsefvárosi ősz. Erzsi gondokba merülten lépkedett. Az ősz máskor is hatással volt rá, most pedig különösen mély, fájdalmas érzéseket keltett benne. Érzékeny lelke a szeretetre, a gyengédségre áhítozott, s ha valaki tapintatos és figyelmes volt vele szemben, az iránt hálás és odaadó volt. Szüleit nagyon szerette, de mert kései gyermek volt, nem tudott idős anyjához olyan közel férkőzni, mint szeretett volna. Édesanyja egy más világban élt. Az egyszerű, vidékről Pestre szakadt falusi asszony, aki egész fiatalságát nagypolgári családoknál töltötte el mint cselédlány, nem tudott lépést tartani lányával. Élte a maga megszokott életét, a maga egyszerű kis világában, mely abból a kicsi szobakonyhás lakásból állt, hol minden szorgos keze munkáját dicsérte. Puritán lelkében még a gyerekkori babonák misztikus árnyalakjai éltek. Mikor Erzsi már nagylány lett, Julis néni érezte, hogy beszélnie kellene gyermekével, mert ez az az időszak, amikor el szokták csavarni a serdülő lányok fejét. Nem tudta, hogy miképpen kezdjen hozzá, hisz annak idején anyja sem beszélt vele. Neki csak annyit mondott az ő anyja, hogy „ide figyelj, Juli, ha nekem egy fattyút hozol a házamba, hát én szégyenemben elemésztem magam, de téged is”. De Julis néni ilyet nem mondhatott Erzsinek, mert az ő lánya már tanult lány. Több iskolája van, mint azoknak a nagyúri lányoknak, ahol ő szolgált. Julis néni csak annyit tehetett, hogy mesélgetett a szerencsétlen, elhagyott lányról, akinek tiszta szűzi álmát megrabolta a vad, kegyetlen legény, és otthagyta szégyenével. Mert a lánynak csak egy kincse van, a tisztasága, a becsülete. A férfiak elcsavarják a lányok fejét, de feleségül csak tiszta, érintetlen lányt akarnak. Szeretőnek jó akárki és akármilyen, még más

felesége is. És mit csináljon a szerencsétlen, becsapott lány, ha ottmarad szégyenével! Nekimegy a Dunának, vagy a vonat elé veti magát. Erzsi ilyenkor csendesen mosolygott. Tudta jól, miért meséli anyja e történeteket. Most, hogy szótlanul lépkedett Béla mellett, mindez eszébe jutott. – Szegény jó anyám – tűnődött. Nem, őt nem csábították el. Ő akarta, hogy így legyen. Szerelemből adta oda magát. Arról nem tehet, hogy szerelmében csalódott. – Béla – szólalt meg váratlanul. A fiú ránézett. – Mondd, azzal a Virággal viszonyod volt? – Viszony? – kérdezte Béla. – Csúnya, ízléstelen szó ez. Mi igazán szerettük egymást. Testileg-lelkileg. A viszony alatt én mindig valami bűnös kapcsolatot értek. A mi kapcsolatunk tiszta volt. – Mindegy, hogy minek nevezed – mondta Erzsi. – Szeretőd volt. – A lány hangja most hidegen csengett. – Mondd, lány volt még? – Igen – felelte a fiú. – És te nem veted meg azokat a lányokat, akik odadobják magukat egy férfinak? – Az a kérdés, miért adják oda magukat? Szerelemből, pénzért, vagy miért. – Hát, mondjuk, szerelemből? – kérdezte a lány. – Miért vetném meg? Legfeljebb a férfit, aki visszaél az ilyen szerelemmel. – És a férfiak mégiscsak érintetlen lányokat vesznek el feleségül. – Á, fenét. Azt veszik el, akibe belehabarodtak. Nem törődnek azzal sem, hogy hány gyereke van… Miért, neked csak nincsenek ilyen problémáid? – nézett Béla nevetve a lányra. – Buta vagy! – csattant rá Erzsi, és szó nélkül lépkedett tovább.

*

Nyiri Lajos ott sündörgött Varga doktor előszobájában. – Annuska – fordult a csinos műtősnővérhez –, mikor jön vissza a főorvos úr? – Nem tudom, Lajoskám, a Forradalmi Bizottmány ülésére ment a központi épületbe… Na, mi van az orosz fiúval? – Fogalmam sincs… Török Laci elszállította valahová, és még nem hozta vissza. Állítólag ott is marad. – Sok szükség nincs is rá! – felelte nevetve a lány. – Maga, Annuska, félreért engem. Nekem sincs szükségem rá. De azt értse meg, a beteg, az beteg… Mindegy, hogy milyen színű, milyen vallású… Higgye el, én is vagyok olyan jó magyar, mint akárki más… csak, tudja, én nem szeretek a magyarságommal kérkedni… Maga meddig van szolgálatban? – Nem tudom, Ica nővér kért meg, hogy helyettesítsem, míg hazaszalad. – Akkor itt maradok magánál egy kicsit. – Maradjon… – nevetett a lány. – Tudja – mondta a fiú, és rákönyökölt az asztalra –, magát azért kedvelem, mert szereti a verseket. Láttam, múltkor is azokat olvasta. Talán még írni is szokott. És aki a verseket szereli, az rossz ember nem lehet… Én is nagyon szeretem… – Maga? – csodálkozott a lány. – Maga, Lajoska? Azt hittem, hogy olyan száraz ember… – Látja, a látszat csal… – És ki a kedvenc költője? – Kimondottan kedvencem nincs… De főleg a modern költőket szeretem… Adyt, József Attilát, Babits Mihályt, Tóth Árpádot… Adyban és József Attilában a szerelmi lírát… A politikai verseket már nem nagyon, különösen József Attilánál… És maga kit szeret?

– Hát, én minden szerelmes verset szeretek, de csak a szerelmeset! – Pedig ilyen forradalmárnak, mint maga, a politikai verseket is szeretnie kellene – mondta kissé ironikusan, de eszébe jutott, hogy mit akar, s mosolyával enyhítette szavai élét. – Nem kapták még meg az új bélyegzőket? – kérdezte a fiú hanyagul, és felvette a körbélyegzőket. – Miért, lesz új bélyegző? – Hát persze hogy lesz!… Nem is tudja? Ez már nem is érvényes – mondta a fiú, és lassan betűzni kezdte. – Á, el sem tudom olvasni… Maga tudja, hogy a bélyegzőket hogyan készítik? – Nem – mondta a lány. Lajos sem tudta, de azért elkezdett magyarázni. – Majd elmondom… Van kéznél egy üres papírja? – Ott van maga előtt, nem látja? – mondta nevetve a lány. – Nem ilyen, amin a kórházi felirat van… Egyszerű, sima papír… nézzen már a fiókban. A lány elkezdte a fiókokat húzogatni. – Be vannak zárva… Várjon csak, hozok a főorvos úrtól. – Azzal felállt, és átsietett a másik szobába. Lajos három-négy hivatalos kórházi levélpapírra nyugodtan rányomta a bélyegzőt, és gyors mozdulatokkal a nála levő mappába tette. Közben hangosan beszélt: – Tudja, csuda érdekes dolog ám ez a szakma… A lány bentről kiszólt: – Elég lesz két lap? – Sok is – felelte Lajoska. – Szóval érdekes szakma…

– Na, hol az a papír? – Ráütötte a bélyegzőt. – Most figyeljen jól. Látja ezeket a betűket? Vesznek ilyen nagyságú rézrudat. Aztán minden egyes betűt kivésnek. Ezt a munkát vésnökök végzik… Először szépen megrajzolják… De úgy látom, ez nem is érdekli magát… nem csodálom, mert engem sem nagyon érdekel. Akarja, hogy inkább elszavaljak egy szép szerelmes verset? A lány ránézett. – Inkább azt – mondta. A fiú megnézte karóráját. – Te jó isten, így eljárt már az idő? Még öt percem van… De figyeljen. Szerintem a legszebb szerelmes vers, amit valaha költő írt:

Itt ülök csillámló sziklafalon…

Lajoska szavalt, és Annuska mindenről megfeledkezve, odaadással hallgatta a fiút.

17.

Faragó gondolataiba merülve ült az alacsony heverőn, és kibámult az ablakon. A Gellérthegy dolomitsziklái ködös párába burkolózva meredtek rá. A hegyoldal ködlepellel betakart, kiugró szirtjei olyannak tűntek, mint strázsáló vitézek, akik a hűvös őszi reggelen köpenyt terítenek vállukra, fegyverzetükre. A párafelhőt áttörő kora reggeli nap halványpirosra színezte a szirteket, az évezredes dolomittömböket, a Citadella sok vihart, borzalmat látott vastag falait. A pálmaágat magasba tartó hatalmas Szabadság-szobor mintha a vérrel átitatott, gomolygó ködből emelkedett volna ki, tündökölt a napfényben. S mindez csak percekig tartott, mert az alacsonyan úszó felhők elzárták a napsugarakat, s újra egyhangú szürkeség borult a tájra. Borbála, mint egy nagy macska, a százados mellett kuporgott, fejét a férfi ölébe hajtotta, s a hősöknek kijáró csodálattal nézte őt. Faragó lágyan simogatta a lány hollófekete haját, tarkóját, finom ívelésű nyakát. Borbála megfogta a férfi izmos kezét, szorosan magához vonta, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Úgy féltem, Ádám – suttogta a lány –, úgy féltettelek, azt hittem, többé nem találkozunk. – Szeretsz, Borbála? – Nagyon. – És nem felejtettél el? – Soha, egy percre sem. A férfi arcán kesernyés mosoly suhant át. A lány nem látta, és azt sem tudta, hogy Faragó agyában milyen gondolatok kavarognak. Nem tudta, milyen mély sebeket vágott a férfi szívében a féltékenység. Ránézett a lányra. A hosszú, festett szempillák sarló alakú árnyékot vetettek a lány mandulavágású szeme alá. – Ó, Borbála, mennyire tudsz hazudni – gondolta a férfi. – Istenem, milyen őszintén, milyen meggyőződéssel hazudsz.

– Borbála – szólalt meg halkan. A lány kinyitotta szemét. – Borbála, őszintén kell beszélnünk egymással. Tudod, hogy nagyon szeretlek, nem tudnálak elhagyni. Még azt is megbocsátanám, ha távollétemben másnak szültél volna gyereket. – Ádám… – Borbálám, hallgass meg, ne szólj közbe – folytatta Faragó, és erősen megszorította a lány kezét. Lecsúszott a heverő elé, magához húzta a lányt, és egészen közelről nézett a szemébe. Hangját átfűtötte a szenvedély, a belső izgalom. – Borbála, én téged nem szeretőnek akarlak, hanem feleségnek. Asszonyomnak, gyermekeim anyjának. Mert azt akarom, hogy gyereket szülj, azt akarom, hogy a szentkirályi Faragó család halálom után is tovább éljen. Új élet kezdődik számunkra. Vagy itt, ebben az országban, vagy távol, idegen földön, de gazdagon… Érted, miről van szó? Tudnom kell, hogy voltál-e másé. Ha most nem vagy őszinte hozzám, hogyan bízhatok benned? – De Ádám, édes Ádám, higgy nekem… – Nem tudok – lihegte a férfi –, nem tudok, mert érzem, nem mondasz igazat. Mindent tudni akarok. Érted? Temiattad vállaltam a veszélyt, a kockázatot, terólad ábrándoztam a börtönben, a nevedet suttogtam szörnyű magányomban, mert nékem te jelented az életet. Borbála, engem semmi sem érdekel a világon, csak te. Engem nem érdekel a haza, a nagy szavak, semmi, semmi. Veled én mindenhol megtalálom a hazámat… Beszélj, Borbála, mondj el mindent. A lány szeme könnyben úszott. Melle ütemesen emelkedett. – Ádám, én… én csak téged szerettelek… – Megcsaltál? – Nem – tiltakozott elhaló hangon. – Borbála, azt akarod, hogy házasságunk után kerüljek nevetséges helyzetbe? Azt akarod, hogy akkor mutogassanak rám, akkor röhögjenek rajtam?

A lány a párnába fúrta fejét, zokogott. Faragó szíve is hevesen dobogott. Nem, nem tudja itthagyni a lányt. Pedig az lenne a legokosabb. Mert Borbála hazudik. Tudja, hogy az a fiatal szőke orvos feljárt hozzá, később meg az a nyomorult idegen, az öreg, hajlott hátú diplomata. Amíg ő szenvedett a börtönben, menyasszonya fiatal testét más ölelte, más csókolgatta, de miért nem mondja meg, miért nem őszinte? – Ne sírj, Borbála, én nem akartalak bántani – vigasztalta a lányt –, a jövőnk érdekében kérlek, könyörgök… Így, ilyen bizonytalanságban nem tudok élni… Na, Borbálám, fordulj felém, nézz rám, ne sírj, szeretlek, az életemnél jobban… – Gyengéden megfogta a lány fejét, és maga felé fordította. Borbála könnyei végigperegtek az arcán… fuldokolva törtek elő szavai. – Ádám, félek… verj meg, de ne kínozz… őrült voltam… elvesztettem a fejemet… – Édes – suttogta remegve a férfi –, tudod, hogy megbocsátok, na, nyugodjál meg – csókolgatta a lány arcát. – Tudom, hogy szeretsz… ne sírj. Borbálából feltört a sírás. Gonosznak, alávalónak érezte magát. – Ádám, üss meg, nem vagyok méltó hozzád – rebegte könnyek között. – Amíg te érettem, érettünk szenvedtél, én könnyelműen megfeledkeztem magamról… Bűnös vagyok, és… és sohasem fogom megbocsátani könnyelműségemet… Én, a büszke Varasdy Borbála, olcsó rézkrajcárokra váltottam fel tisztaságomat – a lány testét rázta a zokogás. – Hány szeretőd volt? – kérdezte Faragó, és a féltékenység összeszorította torkát. – Borbála, mondj el mindent. – Ádám – sikoltott a lány –, menj, hagyj el. Számomra nincs megbocsátás. Tudtam, éreztem, hogy ennek be kell következni. – Kik voltak a szeretőid? – folytatta kegyetlenül a férfi. – Tudni akarom. Tudnom kell. A lány hallgatott. A szoba csendjét csak a mélyről jövő sírás törte meg. – Beszélj! – Faragó most már önmagát kínozta. Nagyon jól tudta, hogy Borbálát

nem fogja elhagyni. A lány iránt érzett szerelme nagyon mély volt, s azt is tudta, hogy ha megbocsát, Borbálát örökre magához láncolja, mert a lány hálás lesz neki. Vad gyűlölet hatalmasodott el szívében az orvos, a diplomata és a többiek iránt. – Beszélj! – sürgette a lányt. – Mit mondjak? Igen, megcsaltalak. Ne kínozz a részletekkel. – Kikkel csaltál meg? – Nem merem megmondani, félek… – Mitől? – Félek, hogy bántani fogod őket. – Borbála, a neveket, a neveket mondd. – Ígéred, hogy… – Nem ígérek semmit – felelte a férfi. – Vagy talán még szereted őket? – Nem, nem szeretem. – Akkor halljam a neveket… Kettőről tudok. A lány felkapta a fejét. Csodálkozó, nagy szeme kitágult. – Az orvosról és a diplomatáról – folytatta Faragó. – Azonkívül még kiknek voltál a szeretője? – Egy színésznek és egy katonatisztnek. – A katonatiszt kommunista volt? – Igen – felelte halkan a lány. Megadta magát. Most már mindegy. Vége az álomnak. Most már úgyis szakítanak. Nem lesz Faragóné. Ezt Ádám nem bocsátja meg neki. – Te – hörögte a százados –, te, az én menyasszonyom egy büdös proli szeretője

lettél. Odáig süllyedtél, hogy egy kommunistának dobtad oda a testedet, egy barbárnak. – Gúnyosan felnevetett. – Ó, isten, Varasdy Borbála, az Orsolyaszüzek neveltje idáig süllyedt. Míg én a kommunisták ellen küzdöttem, életemet tettem kockára, addig menyasszonyom egy istentelen kommunistával kéjelgett… Bár pusztultam volna el… bár ne éltem volna meg ezt a napot. A lány hallgatott. Fejét lehajtva bámult maga elé. – Borbála, miért tetted ezt velem, miért? Azt még meg tudom érteni, hogy egy magadfajtának odaadtad magad, de egy primitív munkásból lett tisztnek, egy senkinek, egy cselédgyereknek… – Faragó elhallgatott. Borbála pedig arra gondolt, mi lenne, ha Ádám megtudná, hogy a katonatiszt valóban cseléd volt, ha megtudná, hogy Szigeti István repülőtiszt valamikor éppen a Varasdy-uradalomban volt kanászgyerek. Nem, ezt nem tudhatja meg soha. Ezt akkor sem mondja el, ha belehal. Pedig Szigeti százados, az egykori kanászgyerek, ma már művelt ember. – Ki volt az a katonatiszt? – kérdezte egy kis idő múlva Faragó. – Porpáczai Imre – hazudta szemrebbenés nélkül a lány. – De nem volt igazi kommunista, és nem is volt munkás. Egy mérnök fia. A százados felállt. Sétálni kezdett. Az ablaknál megállt, és nézte a szürkén hömpölygő Dunát. Három évvel ezelőtt ugyanígy állt a zárka ablakánál. Akkor kimondhatatlan vágyat érzett a lány után. Ott döbbent rá, a börtön magányában, hogy milyen mélyen szereti. És bízott benne, mert Borbála az övé volt. Ismerte a lány erkölcsi felfogását, tudta, hogy milyen harcot vív a kísértések ellen. Milyen büszke és gőgös volt. Pedig akkor a lány ezernyi csábításnak volt kitéve. A Belvárosi Eszpresszó csinos felszolgálója a fehér bóbitában is, a sóvárgó, szemtelenül kihívó pillantások közepette is megmaradt a büszke, gőgös Varasdy Borbálának, aki tudta, hogy ez a világ csak átmenet, aki mélységesen hitt az ő elveszett világuk feltámadásában, akinél az ember nem a kereskedőnél kezdődött. Mennyire élvezte, amikor a lány az apró asztalok között mozogva, gúnyos megjegyzéseivel adta tudtára az újdonsült állami tisztviselőknek, az elrabolt hatalom új birtokosainak, hogy ők az ő szemében nem emberek, az ő embere ott ül, annál a sarokasztalnál. A lánynak ez a magatartása adott neki erőt, a lány büszkesége volt az a biztos pont, amiben a börtön mélyén megkapaszkodott, mert hitt abban, hogy tisztán fogja visszakapni. Eszébe jutott

vitája egy Komor nevű zárkatársával. Komor kommunista volt. Nem tudta, miért ítélték el, ügyéről sohasem beszélt. Nagyon művelt, olvasott embert ismert meg benne. Az erkölcsről vitatkoztak. Komor példákkal bizonyította, hogy az úri osztály erkölcstelen, ő védte saját igazát, és azt akarta bebizonyítani, hogy a kommunista eszme az, amelyik szétrombolja az ember erkölcsét. A kommunisták azok, akik a szabadszerelmet hirdetik. Hivatkozott Borbálára, a lány tiszta szerelmére. – Ide figyeljen, Faragó – mondta Komor –, lehet, hogy a maga menyasszonya egy nagyon derék teremtés, de akkor az ő magatartása, az ő erkölcsi felfogása nem azonos az osztálya erkölcsi magatartásával. Lehet, hogy hűségesen vár magára. Bár az élet azt mutatja, hogy nagyon nehéz várni. – Borbála várni fog. – Lehet, de azért jobb, ha nem éli magát bele, mert csalódhat. El tudom hinni, hogy egy kommunistának nem adja oda magát, de ha véletlenül találkozik egy volt földbirtokossal, könnyen kicsúszhat a lába alól a talaj… Ne felejtse el, hogy a lány húszéves, s mint maga mondja, nincs senkije, szülei nem élnek, magáról nem tud semmit, csak annyit, hogy életfogytiglan van bezárva. Elvárhatja-e egy húszéves lánytól, hogy ilyen körülmények között hűséges maradjon? Bűnös-e, ha élni akar? Az idő, Faragó, nagy orvos, begyógyítja a legmélyebb, a legfájdalmasabb sebeket is. – Maga, Komor – szólt ő –, a kommunisták szemszögéből ítéli a dolgokat. – Most butaságot mondott – jegyezte meg Komor –, a kommunista és a nem kommunista egyformán vágyódik a szerelemre. Egyformán ölelnek, egyformán csókolóznak. Maga éppen úgy kívánja a menyasszonyát, mint én a feleségemet. A maga menyasszonya éppen úgy vágyódik a szeretet és a szerelem után, mint az én feleségem. Sokáig vitáztak Komorral, de ő továbbra is bízott a lányban. Mikor megszökött, egyszer-kétszer találkozott a lánnyal. Nem vett észre semmit. Megbízott Borbálában, és hitt neki. Az illegalitás vastörvényei azt parancsolták, hogy nem szabad találkozniuk. Faragó azt hazudta, hogy külföldre szökik. Borbála könyörgött, hogy őt is vigye magával. Eszébe jutottak azok az esték, amikor néha megfigyelte a lányt, és látta, hogy azzal a szőke orvossal találkozik. Azt hitte, megőrül a féltékenységtől. Mivel

semmi bizonyosat nem tudott, vigasztalta magát. Álmaiban sokszor kínzó látomások gyötörték, sokszor azon a ponton volt, hogy éjszaka felmegy Borbálához, de erőt vett magán. Nem tehette ki magát az elfogatás veszélyének. Szakember volt, sejtette, hogy figyelik a lányt. S íme, a lázálmok valósággá váltak. Most mit csináljon? Szakítson? Ó, ha az olyan könnyen menne. Ha nem szeretné. De viszont, ha arra gondol, hogy Borbála teste már másé is volt, ha felmerülnek benne fantáziájának gyötrő képei, vége van. Ha eszébe jut, hogy a lány ugyanolyan odaadással, ugyanolyan szenvedéllyel ölelte, csókolta a többieket, mint őt, akkor úgy érzi, hogy… – Sírni szeretett volna. Kezét vadul ökölbe szorította. – Talán legjobb lenne, ha mindkettőnkkel végeznék – gondolta. – Borbála nélkül mit ér az élet? Neki már nem kaland kell. Ő szeretne végre nyugodtan élni, családot alapítani, akár itt, akár valahol messze idegenben. Megfordult. Ránézett a lányra. Borbála szomorú arca, bűnbánó tekintete még jobban összeszorította szívét. S amikor tekintete a sárkánymintás selyemköntösön átdomborodó telt csípőkre, a mell kirajzolódó vonalára, az izmos, hosszú combokra esett, vad vágy kerítette hatalmába. Érezte, hogy elveszti józanságát, akaratereje szétporlad… Szédülten támolygott a lányhoz. Leült a heverő szélére. Ölébe vonta a lány fejét: – Borbála, drága – suttogta –, bocsáss meg. A lányból feltört a sírás. – Te bocsáss meg, Ádám – zokogta. – Én már nem haragszom. – Soha többé… soha többé… – rebegte Borbála –, csak a tied akarok lenni… gyűlölöm magam. – Ne gyűlöld… édes, nem te vagy a hibás. – De, Ádám, én vagyok… én… olyan egyedül vagyok. – Nem, nem te, az átkozott rendszer, ez a kommunista pokol – mondta gyűlölettel a férfi –, de megfizetek, esküszöm, Borbála, megfizetek.

– Ádám – a lány hátradőlt a heverőn. Ajkát félig kinyitotta, könnyben úszó szemével odaadással nézte a vágytól teljesen megrészegült férfit. – Ádám – szólt ismét, és karját vágyódva nyújtotta Faragó felé. Köntöse szétnyílt, kemény, kicsi melle, mint egy bimbó kibuggyant. Olyan sokat ígérő, olyan csábító és olyan nagyon szép volt, hogy Faragó mindent elfelejtett, az orvost, a diplomatát, a többieket, elfelejtette Komort, a bosszút, mindent, mindent.

18.

Vége – mondta Barabás Miklós. – Lássátok be, hogy vége! Nincs értelme a további küzdelemnek. A párt feloszlott. Mi a fenét akartok csinálni?! Tornya már bejelentette a kisgazdapárt megalakulását. Riegler dühösen, vérben forgó szemmel ordított rá Barabásra: – Mondd, téged küldtünk mi öthónapos pártiskolára? Te mered magad kommunistának nevezni? Hát munkás vagy te? – Riegler – szólt csendesen Barabás –, kár üvölteni és kiabálni. Tudomásul kell venni a nép akaratát. Nálunk okosabb és képzettebb emberek így látják jónak, akkor mi ne okoskodjunk. Az irodán gyűltek össze. Hatan voltak. A pártirodát a munkástanács lefoglalta, az első határozatában kimondta, hogy a gyár területén mindennemű politikai tevékenységet megszüntet. Rieglert alig tudták lefogni, amikor látta, hogy a pártkönyvtárat kiszórják, a Szabadság-szobor kicsinyített mását széttörik. Sok emberben csalódott, ő javasolta, hogy jöjjenek itt össze néhányan, és beszéljék meg, mi a teendő. Az elvtársak rosszkedvűek voltak. A fegyveres őrséget Harasztos és társai vették át, és a munkástanács a fiatal öntőt bízta meg az őrség megszervezésével. Három vagy négy kommunistának sikerült csak az őrségben maradnia, főleg azért, mert egyszerű, szürke emberek voltak. – Elvtársak – szólt Riegler –, Barabásnak nincs igaza. A párt létét nem az határozza meg, hogy az egyes vezetők ott fenn mit mondanak. Hiába mondták ki a párt megszüntetését, ha a párt itt lent él. Ne felejtsétek el, hogy kommunista pártok még Nyugaton is vannak… Párt volt a Horthy-éra alatt is. Most is van, csak másképp fogjuk hívni. – Azt sem tudjuk, hogy mit akarunk? Én a magam részéről úgy látom, hogy felesleges a további okoskodás. Egy életre csalódtam – mondta Szeges Márton. – Riegler elvtárs, azt hiszem, ott volt a hiba, hogy magukat legyengítették – avatkozott a vitába Bolgár Sándor, az ősz hajú lakatos. – Olyan embereket

tartottunk jó kádereknek, akik most már Tornyáék fenekét nyalják. Ott van a te kedvenced, az a nyomorult kerti törpe! Láttad, mit csinál? – Kicsoda? – kérdezte Riegler, és felhúzta szemöldökét. – Az a bitang Wállesz Gusztáv! – folytatta kivörösödve Bolgár. – Te javasoltad, hogy legyen számviteli főnök, mert folyton a nyakadon lógott, állandóan hízelgett… Riegler elvtárs így, Riegler elvtárs úgy… Ez nem megbízható, meg az nem megbízható… Folyton áskálódott. Huszonkettedikén még előttem szidta Piroskát, mert levette a falról a Sztálin-képet. Felháborodva kért pártfegyelmit. Ő mesélte folyton neked – emlékezz csak vissza –, hogy Vas Béla a Petőfi-körbe jár. Menj, kérdezd meg, mit csinál a megbízható kádered. – Mit csinál? – kérdezték a többiek. – A Forradalmi Bizottság tagjaként állítja össze a kommunistákról a feketelistát! Te is rajta vagy! – fejezte be Bolgár. – Sőt – tette hozzá – ti is, mindannyian rajta vagytok… ti is… És ezt magunknak köszönhetjük, mert nekünk Vas Béla meg Sugár Robi nem volt elég megbízható… Sírni tudnék dühömben! Tudjátok, mi volt ez, amit csináltunk?! Öngyilkosság… Igen, öngyilkosság… Szétmartuk egymást. Tornyáék meg átvették a hatalmat. Csend volt. A hat ember gondolatokba merülve ült. Az eső egykedvűen csapkodta az iroda ablakát. Egy kis idő múlva Riegler megszólalt: – Nem akarok erről tovább vitázni. Vas Bélával tisztáztuk a dolgokat. Tévedtem. Nekem az a javaslatom, hogy a gyárat nem hagyjuk el, bármi történjék is. Még akkor is maradjunk itt, ha meg kell dögleni. Vegyük vissza a pártirodát, szerezzünk fegyvereket és harcoljunk… Szavazzunk, elvtársak! – Sugár Robi, Képes és Bolgár az öreg mellett emelte fel a kezét. Barabásék nem szavaztak. – Most akarsz harcolni, mikor kiadtuk kezünkből a fegyvert? – kérdezte Szeges. – Most akarsz egy ilyen hülye kalandba belevinni?! Őrült vagy… Fejjel rohanjunk a falnak? Nem, az ilyen oktalan hősködésre semmi szükség… Én nem szavazok… ez őrült határozat… Barabás csendben ült.

– Gyáva! – mondta megvetéssel Riegler. Felállt és kiment. – Az a baj, hogy sok elvtárs maradt otthon – jegyezte meg csendesen Robi. – Wálleszék meg nyíltan árulókká lettek. Az úristenit! Legalább kétszáz melós jönne be, ellátnánk ennek a bandának a baját!

*

A tanácsteremben nagy volt a nyüzsgés. Az emberek egy része folyton tapsolt. Tornya Elemér, a munkástanács elnöke bármit is mondott, ez a társaság megtapsolta. – Szaktársak! – folytatta Tornya. – Felolvasom a kormányhoz intézett táviratunkat. – Halljuk! – kiabálták. Riegler megvetően nézte a hangos társaságot. Nem voltak többen tíznél, de olyan megfélemlítően viselkedtek, hogy a jelenlevő többi ötven-hatvan ember nem mert egy szót sem szólni. Szívében mély csalódás és bánat volt. Bolgár szavai ott motoszkáltak agyában. Talán igaza van Sanyinak. – …követeljük – hallotta Tornya hangját –, hogy az orosz csapatok haladéktalanul hagyják el az ország területét! Követeljük a sztálinista-rákosista gazemberek bíróság elé állítását és azonnali leváltásukat. Követeljük a gyárak, üzemek megtisztítását a Rákosi–Gerő-klikk embereitől! Csatlakozunk a kormány semlegességi nyilatkozatához. Bejelentjük, hogy addig nem vesszük fel a munkát, míg követeléseinket nem teljesítik! A Finomműszerek Gyára dolgozói nevében az Ideiglenes Munkástanács. – És mi lesz a fizetéssel? – kiáltott egy hang. – Úgy van, mi lesz a pénzzel?! – Szaktársak – folytatta Tornya, túlkiabálva a hangzavart – a fizetését mindenki megkapja. Már intézkedtünk, hogy a dolgozókat kilenchavi átlaggal számolják

el. Riegler felugrott, nem tudott hallgatni. Elöntötte agyát a vér. – Elvtársak! – kezdte. – Nincs itt elvtárs! – kiabált egy volt borkereskedő. – Rákosista, üljön le! – Dobjátok ki a vén csibészt! – Halljuk!… Hagyjátok őt, mit akar? Demokrácia van! – Röhögtek. – Beszéljen, Riegler szaki – kiáltotta közbe Tornya –, de csak röviden. – Elvtársak… Újabb morajlás zúgott végig a termen. Riegler nem törődött vele. – Tiltakozom! – kiáltotta. – A gyár becsületes dolgozói nevében tiltakozom a távirat ellen… Hangosan nevettek és közbekiáltottak: – Maga milyen dolgozók nevében beszél? – Ki bízta meg magát? – Csak saját nevében beszéljen! Riegler nem hagyta abba, rendületlenül folytatta: – Az orosz csapatok addig nem mehetnek ki, ameddig az országban a rend… Hangját elnyelte az ordítás. – Szovjet bérenc! – Besúgó!

– Vágd szájon! Valaki egy fadarabot dobott az öreg felé. Riegler elkapta a fejét. – Emberek!… – üvöltötte Tornya. Akkor már egy aktatáska is repült. Karok nyúltak a levegőbe. A szervezett banda működésbe lépett. Valaki meglökte Rieglert. Az öreg egyensúlyát vesztve nekiesett a mellette álló embernek. – Mit lökdös? – kiáltott az rá, és visszalökte az idős embert. – Nézd, még neki áll feljebb, még üt is! – kiáltott a tömegből valaki. Erre aztán több se kellett. Emelkedtek a karok, röpködtek a megjegyzések. Ütötték az öreget, és ütötték egymást… Az ősz hajú Bolgár nagy nehezen Riegler mellé verekedte magát. – Megálljatok! – kiáltotta. – Legyetek észnél… – A következő pillanatban Bolgárt is szemen ütötték. A fiatal Harasztos a sarokban röhögött. Nagyot kurjantott. Tetszett neki a verekedés. Biztatta az embereket. Aztán, csak úgy tréfából, meghúzta a géppisztoly ravaszát… A sorozat élesen csattant, végigporzott a mennyezeten. Az emberek a lövöldözéstől megriadva, mint az őrültek, egymást taposva rohantak a kijárat felé. Ez volt Riegler szerencséje. Már alig állt a lábán. Füle félig leszakítva lógott, arcából ömlött a vér. Tornya is odament az öreghez. – Az istenit, jól megruházták magát! Mi a fenének erőszakoskodik? – Riegler ránézett. Csak egyik szemével látott. – Azért sem hagyom magam – lihegte –, ha megdöglöm, akkor sem!… Gyávák… Egyedül félnek… – Béla – szólt Bolgár a szemét tapogatva –, jó lenne, ha hazamennél… Elkísérlek.

– Nem, én nem hagyom el a gyárat… nekem itt a helyem… – Jó, majd pár nap múlva visszajössz… – Én is azt mondom – szólt közbe Tornya –, hogy egyelőre menjen haza… aztán majd meglátjuk, mi lesz. Maga jó szakmunkás… szükség van magára… de most menjen… nagyon nem szeretik magát az emberek, és a hangulat nagyon puskaporos… Tornya sem szerette Rieglert, de a bátorságáért és szaktudásáért becsülte. Bolgár nagy nehezen rábeszélte, hogy menjen haza. Ő is elkísérte a megvert embert. A hátsó kijáraton távoztak. – Látod – mondta az ősz lakatos se Szeges, se Barabás nem állt melléd. Olyan kicsire húzták össze magukat, hogy alig lehetett látni őket. Az öreg ránézett: – Te, Sándor – szólt határozottan –, ha megdöglöm, akkor sem leszek opportunista. Csak abban van igazad, hogy kár volt Barabásban és Szegesben megbíznom. Azok tényleg gerinctelen emberek. De nem megyek haza. Gyerünk fel Sugárhoz. Te majd üzend meg neki, hogy náluk vagyok. Az első ijedtségből magukhoz tért emberek visszaözönlöttek a gyűlésre. A zűrzavarban nem vették észre Riegler és Bolgár eltűnését, csak a Rieglerhez közelállók tudták, hogy mi történt. Egyesek már azt is tudni vélték, hogy az öreg elővette pisztolyát, és le akarta lőni Tornyát. Mások azt beszélték, hogy Riegler megütötte Szabó mérnököt. – Agyon kellett volna verni! – Én jól behúztam neki! – dicsekedett egy fiatal segédmunkás. – De nem volt nála pisztoly… – Ne mondja – erősködött a fiatal –, én ütöttem fel a kezét! Vitatkoztak az emberek, és született a hősi legenda.

– Szaktársak! Folytassuk az ülést! – kiáltotta Tornya. – Hallgassuk meg a Forradalmi Ifjúsági Bizottság javaslatát… Harasztos – kiáltott a munkástanács elnöke –, szólj be Sándorffyéknak, hogy jöjjenek. Harasztos eltűnt az ajtóban. Az emberek türelmetlenkedtek. Egy-két pillanat múlva bevonult az ifjúsági bizottság hat tagja. Sándorffy vállán géppisztoly, a többieknél pisztoly. Odamentek az elnökségi asztalhoz. Tornya megkocogtatta a poharat. A terem elnémult. Barabás és Szeges belső szorongással figyelték a történteket. – Magyarok, barátaim, munkatársak! – kezdte beszédét Sándorffy. – A bizottság megbízásából beszélek. Nem akarok sokat papolni. Ma cselekedni kell. Ezért mi, a barikádon fegyverrel harcoló fiatalok, követeljük, hogy a gyárüzem következő dolgozóit azonnali hatállyal bocsássák el. Indokolás: népellenes magatartás, a Rákosi-önkényuralom kiszolgálása… – Halljuk a neveket – kiáltott közbe Harasztos –, majd kivezetjük őket! Wállesz Gusztáv, a fiatal, alacsony növésű számviteli vezető mosolyogva nézett az emberekre. Szemüvege mögül sűrűn pislogott. Kevesen tudták róla, hogy párttag, mert alig fél éve dolgozott az üzemben. – Szaktársak, barátaim – folytatta Sándorffy –, a nevek mellett levő indokolás részben tényeken alapul, részben pedig Wállesz kartárs információi és bizonyítékai alapján készültek… Wállesz ugyan tagja volt a pártnak, de mint becsületes, jó magyar ember, már a forradalom előtt illegális tevékenységet folytatott, amit én is tanúsítok… – Sok a duma – kiáltotta Harasztos –, mindjárt este lesz! – Látszott rajta, hogy egy kicsit pityókás. – A következők azonnali kizárását követeljük: Tábori Alajos, a pártbizottság titkára… rákosista… – Már elzavartam haza – szólt közbe röhögve Harasztos. – Vas Béla, pártbizottsági tag, az ávéhásokkal együtt harcolt a nép ellen. Sugár Róbert, pártbizottsági tag… Bolgár Sándor, alapszervi vezetőségi tag… besúgó… Weil László, személyzeti vezető… Pozsonyi Edit, káderes… Láng

Viktor, személyzeti előadó… Gáti Józsefné személyzetis… mindannyiukat népellenes magatartás miatt. Gátinét külön azért, mert a férje a Szovjetunióban tanul katonai akadémián… Domány Tibort, a normairoda vezetőjét a normarendezésért … Fischer Aladár, Ipoly Péter, Kárpáti Tibor, Karsay Ernő, Melán Sándor, Papp Géza, Ábel Miklós normásokat … azt hiszem, itt magyarázni sem kell… – mondta nevetve Sándorffy. – Aczél Attila főkonstruktőrt… munkásmérnök, kommunista párttag, nem ért a munkájához… embertelen magatartás, besúgás miatt. – A személyzeti spiclije volt! – szólt közbe Wállesz Gusztáv. – Dr. Hrubos Tivadar vállalati jogász… – Munkásnyúzó – magyarázta Wállesz. – Majd megszerezzük a tárgyi bizonyítékokat. Barabásban felengedett a szorongás. – Úgy látszik, megúsztam – gondolta. – Legfeljebb egy kicsit megszidnak. Csak itt tudjak maradni. Ez most a fontos… – Ilyen gondolatok kavarogtak Szeges agyában is. – Mit fogok csinálni, ha kirúgnak? Szörnyű lenne! Többé sohasem fogok politizálni, ha ezt megúszom. Mi hasznom volt a politizálásból?… Csak annyi, hogy a párttagsági díjat kellett fizetnem, azzal is kevesebb lett a fizetésem. A fejesek meglógtak, én meg ittmaradtam… Most mi isszuk meg a levét… – félfüllel hallotta a neveket. – Mi?… jól értette?!… …és végül Barabás Miklóst és Szeges Mártont. Mindkettőt azért, mert jogtalanul, mint kommunista fegyveres őrség tagjai, őrizetbe vettek több szabadságharcost, akik nemzetiszínű kokárdát tűztek a mellükre. Az ifjúsági bizottság javasolja, hogy ezt a két személyt, továbbá Riegler Bélát, Sugár Róbertet, Vas Bélát adjuk át további intézkedés végett a Nemzetőrség Operatív Bizottságának. Szegessel forogni kezdett a világ. – Csak nem fognak letartóztatni?… Itt valami tévedés van! – Ösztönösen felállt. Arca fehér volt, mint a fal, levegő után kapkodott. – Szaktársak… – siránkozott akadozva – én… én… itt valami tévedés van… Hallgassanak meg… – Akkor már sírt. Olyan szánalmas volt, hogy egyesek megsajnálták.

– Hagyni kell őt futni, mi ne legyünk olyanok, mint ő volt. – Ne üldözzünk mi senkit – szólalt meg egy nagy bajuszú esztergályos –, nem rossz ember ez. – Hogy volt az a letartóztatás? – kérdezte Tornya. – Mondja el, Szeges szaki! – Barabás a tanúm… ő is ott volt… mi ketten tiltakoztunk… de Riegler követelte… még beszélt Vas Bélával a Belügyben is… utasítást kért… mert Vas az ávéhásokkal harcolt. – Ugye, mondtam! – kiáltott közbe diadalmasan Wállesz. – Igen, Wállesz elvtárs… illetve szaktárs… jól tudja, de kérdezzék meg Barabást… Tegnap mi ketten voltunk azok, akik azt a gyilkost kirúgtuk a gyárból… És arról sem tudnak, hogy Felméri mérnököt, Sugár Róbertet is ki akartuk rúgni… és még rajtuk kívül hat olyan kommunistát, akik… akik a nép ellen harcoltak… Így volt, Barabás?… Szólj te is… De Riegler és Tábori nem engedte. – Pontosan így volt – válaszolta Barabás. – Ezek tények, amik könnyen ellenőrizhetők. Meg kell kérdezni az őrség akkori tagjait. – Na, látják az elv… szaktársak, mi itt igenis, a forradalom ügyét szolgáltuk – kapott erőre Szeges. Látta, hogy a hangulat kezd megváltozni. – Most kell ütni a vasat. Most kell mindent jóra fordítani – gondolta. – Igen, most könnyű ítélkezni – folytatta , de mi Barabással a legnehezebb időkben is, itt a sztálinisták és rákosisták között is helytálltunk. Barabás nem akart pártiskolára menni, én beszéltem rá, mert a párton belül mint vezetőségi tag, jobban tud harcolni a népért… Könnyű volt párton kívül harcolni… Maguk azt gondolják, hogy engem, mint honvédtisztet véletlenül rúgtak ki? Nem véletlenül. Azért, mert nem akartam teljesíteni törvénytelen parancsaikat. Én magam is üldözött voltam… És még minket akarnak átadni a Nemzetőrségnek? Szaktársak, ez egy kicsit furcsa lenne… Az emberek helyeslőleg bólogattak. – Szaktársak! – szólt Tornya. – Mi a véleményük? Szóljanak hozzá! Rövid ideig csend volt. Majd a nagy bajuszú esztergályos megszólalt:

– Maradjanak… végre is két gyereke van. A többiek is helyeseltek. – Családos emberek, ne tegyük az utcára őket. Szeges és Barabás maradt. A munkástanács határozatot hozott, hogy a káderanyagokat ki kell osztani, a pártirattárat pedig felül kell vizsgálni. Sándorffyt és Wálleszt bízták meg ezzel a munkával. – Érdekes anyagok lesznek ott – mondta Sándorffy. – Engem különösen a besúgók érdekelnek. – Most kezdjük el? – kérdezte szolgálatkészen Wállesz. – Nem, ráérünk holnap is. Képes összeráncolta homlokát. Zsebébe nyúlt. Megfogta a páncélszekrénykulcsokat. – Végsőkig kitartani – jutott eszébe Vas Béla figyelmeztetése. – Ez a párt parancsa. – A fiatal fiú nagy gondban volt. Riegler jól tette, hogy elment. Még Robit kell értesíteni, hogy azonnal tűnjön el. Jó, hogy Robi a kazánházban maradt.

*

Az éjszaka hűvös volt. A sűrű ködtől pár méterre is alig lehetett ellátni. Az őrség tagjai fáradtak voltak. A harc eldőlt, mi a fenének őrségben állni. Nagy Imre bejelentette a semlegességet, minek most már ez a cirkusz. A fiatal Harasztost nem vették komolyan. Folyton ivott, és mindenkit le akart lőni. Csak úgy, viccből. Amikor pedig nem viccelt, akkor azzal dicsekedett, hogy Bodóval, az energetikussal a Corvin-köznél négy ávóst nyírtak ki. Volt, aki hitte, volt, aki nem. Egyesek elhúzódtak a fiatal öntőtől. Harasztos sülve-főve együtt volt Sándorffyval, Wállesszel és a hozzájuk tartozó banda két-három tagjával.

Képesnek feltűnt, hogy Sándorffyék sokat tanyáznak a laboratóriumban és a készraktár környékén. Most is ott voltak… Az igazgatósági épületben hideg van, meg ott nincs is mit őrizni. Az öreg Sárkány is behúzódott a tűzoltó-őrszobába, ott mégiscsak melegebb van. Fűtenek a tűzoltók. Képes nagy gondban volt. Holnap kinyitják a pártirattárat. Ő nem tudja, mi van benne, de nem kerülhet Sándorffyék kezébe… Jó, a kulcs nála van, de egy lemezszekrényt feltörni nagy dolog… Mit lehet csinálni… Mik lehetnek benne?… A névsor… káderanyag… lakáscímek. Ez nem kerülhet a kezükbe! El kellene égetni. De hol? – Mi az, mi van veled? – kérdezte Havas. – Olyan szótlan lettél! Csak nem vagy beteg? – Nem, nem… a menyasszonyom jutott eszembe. – Csak nem azon töprengsz, hogy kivel táncol? – Á, rendes kislány… De pont azon gondolkozom, hogy most hol táncolhat? Hol találom meg őt?… Talán a Szigeten? – Ne hülyéskedj!… Tényleg mi van? Mi bajod? – Te, Havas… kotord elő Dombait, ha itt van… Én mindjárt visszajövök. Egy kis munka lesz, mondd meg neki. Várj csak – szólt Havas után. – Voltál Robiéknál? – Igen – válaszolt a fiú. – Már délután leléptek. Képes magához vette géppisztolyát, és elindult a kazánház felé. A kazánházban Bokor Dezső volt a soros fűtő. Fiatal, leszerelt matróz volt. Képes jóban volt vele. Dezső egy időben a DISZ-ben tevékenykedett. Sovány, inas gyerek, szalmasárga, fakó hajjal. – Szevasz, Dezső! – köszönt rá Képes. – Hogy vagy? – Vagyogatok… – felelte a fiú. – És te? Mit csinálsz azzal a mordállyal? – Verebekre vadászok! – nevetett Képes.

– Te is megőrültél? – nézett Dezső komolyan a fiúra. – Nem jó, komám, a fegyverrel játszani… Különösen az ilyen zűrös időkben nem. – Hát pajtás, én nem is játszom… A fegyver az mindig jó. .. – Ide figyelj, István! – mondta Dezső, és a lapátra támaszkodott. – Amíg ilyen sehonnai emberek kezében fegyver van, mint az a Harasztos, hát addig nekem nem lesz!… Legalábbis mellette nem… ismerem én azt a jankót… tróger egy alak… – De Dezső, hátha nem mellette fogtam fegyvert?… Mondd, te ismered Vas Bélát? – Ismerem – válaszolta Dezső. – És őmellette fognál fegyvert? – Nézd, pajtikám, Béla rendes gyerek. Egy kicsit meggondolatlan, de becsületes. Ha az fegyvert fog, tudom, miért teszi. – Értem… Ugye, a te bátyád volt az a páncélos alezredes, aki egyszer itt pártnapot tartott? – Igen! Emlékszel még rá? Stramm gyerek, mi?! – Hány éves? – Hány is? Várjál csak… Igen, most, a nyáron volt harminc. – Azelőtt mi volt? – Martinász, pajtás… – Akkor most mehet vissza martinásznak! – mondta István, és ravaszul nézett a fiúra. – Hacsak addig nem lesz baja. – Miért lenne? – kérdezte Dezső. – Hát, tudod, a kommunista tiszteket most elkapják. Itt is kirúgtak egy csomó kommunistát.

– Mikor? – Ma délután. – Ha az én bátyámat valaki bántani meri, annak kitaposom a belét!… De most már megmondhatod, hogy miért jöttél, mit akarsz, mert nem véletlenül kóstolgatsz engem… Igaz?! Bökd ki, mire van szükséged! – hangosan elnevette magát. – Azt hiszed, engem a bátyám sorsával kell figyelmeztetni, vagy ijesztgetni? Pajtikám, látok én is. Nevettek. – Szóval, arról van szó – mondta Képes –, hogy a párt irattárát kellene eltüntetni. A munkástanács holnap át akarja nézni… Én meg ezt nem akarom. – Ott van, komám, az a zsák, látod?… Tömjétek meg, és hozzátok ide. A többit bízd rám. De siess, mert reggel jön a váltás. Míg Képes István Havassal és Dombival az irattárat ürítette ki, addig Sándorffy, Harasztos, Wállesz Gusztáv és még három fiatalember a laboratóriumban beszélgetett. – Azért, Wállesz – mondta Sándorffy –, te elég nagy tróger vagy. – Miért? – kérdezte meglepődve a számviteli vezető. – Elég nagy komcsi voltál te is. Emlékszem, mikor az osztályra kerültél, nagy volt a pofád. Egyszer engem is letoltál. – Igen – mondta a fiatal Harasztos –, miért nem mondtad előbb?… Te tényleg ilyen szivar voltál – fordult az alacsony, szemüveges felé. – De Sándorffykám, ne viccelj – hápogta ijedten a kis emberke. – Ezt már tisztáztuk, és a többiek még komolyra veszik. – Jó, jó – nevetett Sándorffy –, ne gyulladj be. Tényleg te mentettél meg a rácstól. – Akkor meg ne marháskodj – mondta Harasztos.

– Ellenben, fiúk – szólt egy kis idő múlva Sándorffy –, azt hiszem, nagyon kell vigyáznunk. Tornyáék sokat tárgyalnak egymás között. – Az új személyzeti beosztásokat meg kinevezéseket csinálják – mondta az öntő. – Honnan tudod? – kapta fel a fejét Sándorffy. – Láttam. Tudjátok, kit akarnak igazgatónak? – Kit? – kérdezték a többiek. – Azt a nagy orrú Dánost. – Abba nekünk is lesz beleszólásunk – szögezte le Sándorffy. – És azt nem tudod, hogy főkönyvelőnek kit jelöltek? – Azt hiszem, Tornya valamilyen barátját akarja idehozni – válaszolta Harasztos. – Fiúk – mondta egy kis idő múlva Sándorffy –, az a véleményem, hogy készüljünk fel mi is. A Forradalmi Bizottmány is állítsa össze elképzeléseit, és úgy üljünk le tárgyalni. – Ez tényleg jó lenne – helyeselt Wállesz is. – Várjatok, én mindjárt felrajzolom a szervezeti sémát. Papírt keresett az asztalokon. Végül is az egyik rajztábláról tépett le egy rajzlapot, és nagy hozzáértéssel fogott munkához. Közben folyton beszélt. – Nekem az a véleményem, hogy idegeneket ne hozzunk a gyárba. Vannak itt nagyon tehetséges fiatalok, akikből jó parancsnoki kart lehet összeállítani. Így – nézett a rajzra. – Az üzemeket is felvázoljam? – fordult Sándorffy felé. A fiatalember összeráncolta homlokát. Úgy tett, mintha mélyen gondolkodna. Most szólt először bele egy ilyen nagy vállalat dolgába. Ehhez pedig komolyság kell. Nehogy Harasztosék azt higgyék, hogy nem ért ezekhez a dolgokhoz. – Azt hiszem, nem fontos. Most csak a felső vezetést nézzük meg – mondta komoly, fontoskodó hangon. – Nahát, igazgató – kérdezte Wállesz –, kit írjak be?

– Oda valami kassa melós kell – mondta Harasztos. – Az a nagy orrú mérnök kell a kutyának. Gondolkodtak. Nevek röppentek fel, de aztán valami kifogással mindet elvetették. – Tudjátok, kit? – csapott a homlokára Harasztos. – Az öreg Bódi bácsit kell. Az Vörös Akadémiát végzett. Irtó rendes ember. – Az kommunista, te állat – mondta Sándorffy –, megőrültél? – Na és? Mit törődöm vele. Melós pali és rendes – heveskedett az öntő. – Talán már kommunista nem lehet? – Vezető nem, pajtás – mondta Sándorffy. – Márpedig, ha Bódi nem lesz, akkor nem lesz senki – szögezte le határozottan Harasztos. – Ezt az öntők nevében kijelentem. Engem nem érdekel, hogy kommunista-e vagy sem. Becsületes, ez a lényeg. – Akkor most erről ne vitázzunk – indítványozta Wállesz. – Majd később visszatérünk rá. – A főmérnökkel nincs baj, az marad – jelentette ki Sándorffy. – Főkönyvelő? Erre kit gondoltok? Újabb hallgatás. Egy idő után Wállesz megszólalt. – Nekem volna egy javaslatom… Kíváncsian néztek rá. – Erre Sándorffyt kell kinevezni. Én ott leszek mellette mint számviteli vezető vagy mint helyettes, és nincs probléma. – Meg kell gondolni – az öntő megint akadékoskodott. – Mit kell itt gondolkodni – mondta Wállesz. – Sándorffy, igaz, fiatal, de hamar belejön, én mondom. – Nem olyan ördöngös dolog az – mondta Sándorffy.

– Fiúk, én elugrok egy kis italért – ajánlotta Wállesz –, a főkönyvelőnek van valami reprezentációs tartaléka, ti addig gondolkodjatok. – Látod, komám, ezzel kellett volna kezdeni – nevetett Harasztos. – Rohanj. Addig mi Sándorffyval megegyezünk, Wállesz először arra gondolt, hogy felkapcsolja a villanyt, aztán mégis úgy határozott, hogy nem. Ismeri a járást, szobája nyitva van. Sokkal célszerűbb, ha sötétben megy fel, és nem látja őt senki. Még rosszat gondolnának… Vagy valaki meglátja a világos ablakot, feljön hozzá, és megkérdezi, hogy mit keres itt? Jobb az óvatosság. A nagy ködben nehezen botorkált. Szemüvege minduntalan párás lett. Kacsázó lábaival úgy lépkedett, mintha harmatos mezőn vagy virágágyak között járna. A sárga keramit kőkockák a lehulló ködtől síkosak voltak. Nagy nehezen elért az igazgatósági épület bejáratáig. Olyan sűrű volt a köd, hogy a húsz méterre levő portát már nem lehetett látni. A villanyfény ugyan átszűrődött a ködön, de az is alig volt látható. A kis, kövérkés számviteli vezető megállt az előcsarnokban. Kifújta magát. Sötét volt, és félt a sötétben. Már gyermekkorában is félt. Soha nem tudott igazán materialista lenni. A túlvilági szellemekben titokban hitt, és nagyon félt tőlük. De erről nem beszélt senkinek, még feleségének sem. Nevetséges lett volna, hogy ő, a haladó szeminárium előadója, szellemekben hisz. De miszticizmus felé hajló lelke állandóan tele volt problémákkal. Mikor elolvasta dr. Orsi Mária Vörös Oroszlán című könyvét, majd Szerb Antal Pendragon legendá-jat, már megint hinni kezdett. Annyira félt a szellemektől, hogy újból elkezdett templomba járni. – Mert valaminek lenni kell… – mondta magában. – Nem lehet, hogy az ember csak úgy elporladjon… – Egyszóval, Wállesz félt a sötétben. Melege lett… Mi a fenének vállalkozott erre a marhaságra! Bakancsa hangosan kopogott. Megfogta a karfát, és felfelé botorkált. Megállt. Mintha gyanús neszt hallana a pártiroda felől. Fülelt. – Biztosan csak képzelődöm… Fáradt vagyok… Sok volt ez a mai nap… – Újból megindult. Az első emeleten óvatosan körülnézett, majd balra fordult, a főkönyvelés felé. Sehol semmi nesz. A folyosón egy nagy, kétajtós szekrény állt. Ott tartották a bizonylatok egy részét, mert a szobákban már nem fért el. Mikor a szekrény mellett elhaladt, hirtelen egy kéz nyúlt ki. Rémülten sikoltani akart, de már nem volt ideje. Izmos tenyér

tapadt a szájára, és valaki hátulról szorosan, mint a vaskapocs, magához szorította… Ijedtében teljesen elalélt. Nem is védekezett. Teste megdermedt, pillanatok alatt ellepte a verejték. Érezte, hogy valaki egy sállal beköti a szemét, aztán erős kezek felkapják, és viszik valahová. A sálat valami rongydarabbal cserélték ki, érezte a rongydarab nyirkosságát… A zsebében kutattak. Elszedték iratait, feljegyzéseit, majd ismét visszadugták. Zsebkendőjét betömték a szájába. Támadói hang nélkül dolgoztak. Abban már biztos volt, hogy nem szellemek… Kezét hátrakötötték, jól megszorították. Felszisszent. Aztán lábát kötözték meg… Wállesz félálomban volt, gondolkodni sem tudott. A félelem szaladgált benne. Egy kis idő múlva lépéseket hallott. Érezte, hogy mellére tűztek valamit. A támadók nesztelenül távoztak. Mély csend borult az épületre.

*

A kazánházban a három fiatal izgatottan hajolt az írások fölé. – Az anyja úristenit! – fakadt ki Képes. – Ide nézzetek! Hangosan olvasta:

Alulírott Wállesz Gusztáv feljelentést teszek a következő személyek ellen… Vas Béla, ávéhás besúgó, lakik Csepel…

– Ne olvasd végig, csak a neveket mondd! – szólt közbe idegesen Havas. Képes olvasta a neveket: „Sugár Róbert, Riegler Béla, Felméri Endre, Bolgár Sándor, Gulyás…” – Piszok áruló! – tört ki Havas, és nagyot köpött. – Fel kellett volna akasztani. – Mondasz valamit… ilyen gazember! A párt csinált belőle vezetőt… nézd, mit írt! – István hangosan olvasta tovább:

… Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy már hosszabb idő óta kapcsolatban állottam a forradalom illegális erőivel, és éjt nappallá téve harcoltam én is. Amennyiben személyes meghallgatásomra szükség van, bármikor szívesen állok a Nemzetőrség Parancsnokának rendelkezésére. Budapest, 1956. október 31-én. Wállesz Gusztáv

Finomműszerek Gyára.

Dezső is odament. Már végzett az anyag elégetésével. – Mi van, fiúk? Mit tanulmányoztok? – Olvasd! – adta oda István a levelet. – Az anyja piszkos istenit az ilyen árulónak! Dezső belemerült a levél olvasásába. A kazánból kivetődő fény megvilágította a fiú sovány, szikkadt arcát, amelyen semmi érzelmi megnyilvánulás nem látszott. – Gyerekek… – mondta egy kis tűnődés után. – Baj van. – Micsoda? – kérdezte Havas. – Ez már csak másolat. Az eredetit nyilván elküldte. – Azonnal értesíteni kell az elvtársakat. Ezt hagyjátok nálam, engem nem motoznak meg. A négy fiatal összedugta a fejét és tanácskozott.

*

Harasztosék egy ideig vártak. – Úgy látszik, a haverod berezelt! – mondta az öntő Sándorffynak. – Látod, ezért nem szeretem én az irodakukacokat. – Hát olyan nagy szükség nincs is rá – vont vállat Sándorffy. – Mit gondoltok, mi lehet az ára az ilyen kismotornak? – szólt közbe egy Lapajnak csúfolt fiú. – Mennyit adnának érte a Topogón? – Ez nem szajré – nevetett Harasztos. – Nehogy meglovasítsd. – Nyugodtan elviheted, öregem – lázította a fiút Sándorffy. – Visz itt boldogboldogtalan. – Ezt már mint főkönyvelő engedélyezed? – röhögött Lapaj. – Ha nekem szükségem lenne rá, én is elvinném – mondta Sándorffy.

*

Másnap reggel, amikor Dobos Adél, az öreg vénkisasszony belépett a szobájába, éktelen sivalkodásba tört ki. Megfordult, és rohant kifelé. – Istenem, jaj istenem… meghalt… Jaj!!! Jaaj! Odacsődültek az emberek. – Mi van, Adélka, az istenért, mi történt? – Vizet, jaj, vizet… ott… ott… – és mutatott szobája felé. Az emberek odaszaladtak, előkerült Tornya is. Meglepő kép fogadta őket. Wállesz feküdt félig ájultan a földön, mellére tűzve egy cédula:

MINDEN ÁRULÓNAK MEGFIZETÜNK. EZ CSAK FIGYELMEZTETÉS! IFJÚ KOMMUNISTÁK

Az írást a pápaszemes Kissné betűzte. Tornya meglökte a röhögő Képest. – Ezt jól elintézték – és ő is hangosan felnevetett. – Jól – mondta Képes, majd ironikusan hozzátette: – Az árulóknak tényleg ez a sorsuk – és áthatóan nézett a sápadt Szegesre.

19.

Béláék megkapták Nyiri Lajostól a kórházi igazolást. Erzsi türelmetlen volt, minduntalan az óráját nézte, szeretett volna már indulni. Három órára az Osztapenko-emlékműnél kell lennie. Mindent jól a fejébe vésett, és Bélától elbúcsúzva nekivágott az útnak. Az eső sűrű, apró cseppekben hullott, s játékos kis karikákat vert a tócsák felszínén. – Mintha ezernyi kis hal kapkodna levegő után – gondolta a lány. A házakat, az úttestet, a kerítéseket, a lámpaoszlopokat, a siető emberek ruháját – mindent betakart a szürke, nedves esőfátyol. Valami mély csend ereszkedett a városra. Hiányzott a megszokott utcai zaj, a villamosok csengetése, az autók kürtjeinek vad rikoltozása, a motorok zúgása, hiányzott az élet. Az utcákon a Nemzetőrség járőrei cirkáltak. Erzsi megfigyelte, hogy a huszonharmadikán felvonult fiatalság eltűnt közülük, most mások kezében vannak a fegyverek. Azoknak a fiataloknak lobogó lelkesedése, könnyed felelőtlensége őszintének hatott, és nem keltett félelmet az emberekben. Ezektől a fegyveresektől már félt, ezeknek a szemében a pusztítás, a hatalom megszállottjainak tébolyító fénye vibrált, a nyers erőszak, a leszámolás és a visszafizetés vad lángjai lobogtak. Arcuk vörös vérrózsái alatt nem a jobb életet akarás fiatalos heve tüzelt, hanem az agyat tompító, minden gátlást leküzdő alkohol gőze. A fegyveresek minduntalan belekötöttek a járókelőkbe. Ilyenkor pillanatok alatt csődület támadt, rémhírek kaptak szárnyra, s az embergyűrű legszélén állók már tudni vélték, hogy a nemzetőr által igazoltatott szerencsétlen ember bujkáló pártfunkcionárius vagy ávós. Akadtak olyan, minden emberi érzésükből kivetkőzött, embernek nem nevezhető lények is, akik csupán a látványosság kedvéért is uszítani kezdtek: – Mit gatyáznak egy ilyen hazaárulóval? És a kérdés kérdést követett:

– Ki az? – Mit csinált? – Nem tudja, mi történt? De a kérdések nem repdestek sokáig válasz nélkül az embergyűrű felett, mindjárt akadtak mindentudók: – Rohadt gyilkos! – Én láttam, amikor a szomszéd utcában egy öregasszonyt agyonlőtt. – De most elkapták a frakkját. – Fel kell húzni! – Hé, mire várnak? Mit védik azt a gyilkost? És percek alatt megpecsételődött a szerencsétlen ember sorsa. Erzsi, míg átért a hídon, két ilyen esetnek volt tanúja. Mintha jeges ujjak szorították volna össze a szívét, olyan rémületet érzett. Majd vad gyűlölet vett erőt rajta. Képesnek érezte magát arra, hogy az ilyen embergyűrűt úgy, ahogy van, a nemzetőrrel, a bámészkodókkal együtt legéppuskázza. Mert bűnös ember az is, aki tétlenül nézi ártatlan embertársának meglincselését. A híd közepén egy percre megállt. Szembe fordult a széllel, hagyta, hogy arcát mossa az eső. Józanítsa ki, tisztuljon meg az agya, verjen ki fejéből minden zavaró gondolatot, hogy erős maradjon, hogy keményen helyt tudjon állni. Alatta szürkén hömpölygött a Duna. Milyen alapon szidja ő az embereket? Talán ő nem tétlenül nézi mindezt? Igen, és ez a tragikus! Hányszor utazott villamoson, autóbuszon, és hányszor, de hányszor hallott sértő, gúnyos vagy ellenséges megjegyzéseket. És vitába mert szállni az uszítóval? Nem. Ő is hallgatott, mint a többiek, pedig biztos, hogy rajta kívül még sok kommunista volt a járművön. – Igen – mondta hangosan –, mi csak egymás közt, sokszor egymással szemben mertük védeni igazunkat. Pedig egy kommunista mindenhol kommunista, nemcsak a taggyűlésen, a

szemináriumon, hanem az autóbuszon is. Hát mit várhatunk önmagunktól, mikor még normális viszonyok között sem mertük megvédeni igazunkat. Aztán arra gondolt, hogyha a pártot egyszer újjászervezik, csak olyan tagjai legyenek, akiknek a párthoz való ragaszkodása, a párt ügye iránti szeretete nemcsak érvényesülésük arányában nő vagy csökken, hanem a párt ügyéért való harc életük belső tartalma, értelme, és cserébe nem várnak semmit. Olyan kommunistákra van szükség, akik békében és háborúban, harcmezőn és munkahelyen, otthon és idegenben, az élet minden területén kommunisták maradnak, a párt katonái, akik nem tűrik el, hogy jelenlétükben lázítsanak, akiknek a párttagság nem játék, nem az érvényesülés létrafoka. És vajon ő tud majd ilyen kommunista lenni? Ha nem tud, ha nem érzi magában az ehhez szükséges erőt, akkor nem is lép be a pártba. Szomorkásan elmosolyodott. – Jó ég! Már megint ábrándozom. Az utcán a kommunistákat lincselik, a Práter utcai iskola pincéje tele van elhurcolt halálraítéltekkel, én pedig már az új pártot építem. Talán még megérjük, talán emigrációba kell mennünk! – Nem, ő nem megy sehová! Hazáját nem hagyja el! Ő itthon fog küzdeni a pártért, akkor is, ha mások elmennek. A budai oldalt ködbe burkolta a lassú léptekkel közeledő alkony. A házak tömbjei még átszürkültek az ősz finom szövésű muszlinján, de a budai vár és a Gellérthegy már elvesztek a sejtésszerű félhomályban. A lány ballonja átázott. Barna sapkája alól kilógó dús haján csillogtak az esőcseppek tűfinomságú szemcséi. Tisztán és világosan gondolkozott, de csak addig, míg az úttest szélén felgyülemlett rőtbarna falevelek eszébe nem juttatták Lászlót. És akkor felborult minden. Az emlékek pillangószárnyú serege ott keringett a szívében, visszavarázsolta a múltat, a boldog, kék színű nyarat, a szomorú, de mégis kedves, hunyt parazsú őszt, s bár az elmúlt napok eseményei eltompították a színeket és az érzéseket, egészen nem tudták elszínteleníteni, nem tudták megölni. Mert Erzsi szeretett, tiszta, fiatal szívének minden dobbanásában, testének legparányibb részecskéjében a szerelem lüktetett, amely még szomorúságában is, bánatában is valami kedves, megmagyarázhatatlan boldogságot adott, a felismerésnek, a megbékélésnek megnyugtató érzését, hogy nem volt hiábavaló minden, mert szeretett és szerették. Vannak évekig tartó szerelmek, melyeknek lángját kioltja a beteljesülés, és vannak szerelmek, melyeknek lappangó tüzét a beteljesülés szítja fel, éget kitörölhetetlen emléket a lélekbe, és oly izzó parazsat hagy maga után, hogy egy életen át lehet melegedni mellette. Erzsi most úgy érezte, hogy Lászlót soha nem tudja elfelejteni, még akkor sem, ha többé nem látják egymást. Azt a Lászlót, aki az ő szívében él, a becsületes, megértő, tiszta férfit, nem pedig a Köztársaság téri gyilkost.

A köd már nagyon sűrű volt, lassan, óvatosan haladt, nehogy eltévedjen. A budai utcákon kevesen jártak, a rossz idő hazakergette az embereket. Három óra előtt pár perccel már ott volt a megbeszélt helyen. Mirkovicsot hamar megtalálta. A termetes partizán örömmel üdvözölte a lányt, örömének azzal adott kifejezést, hogy magához ölelte. Nemsokára a fiúk is megérkeztek. Béla eligazítása alapján egymásra találtak. – Na, most, gyerekek – mondta Mirkovics –, én előremegyek, látótávolságra. Erzsike, maga követ, maguk meg őt kövessék. Vigyázni kell, mert felkelők kószálnak a környéken. Fél óráig gyalogolhattak így Mirkovics után, mikor végre az erdőszélen megálltak. Mirkovics jókedvűen nevetett: – Innen már együtt mehetünk – mondotta. Most aránylag jól érezte magát. Nekivaló volt az erdei élet. Szinte felfrissítette, hogy az épületből kijöttek. Ott, a falak között tehetetlenül érezte magát. Nem szeretett védekezni. Támadó szellemű ember volt. – Nem történt semmi baj a kivonulással? – érdeklődött a lány. – Nem, semmi – felelte Mirkovics –, hacsak az nem, hogy Kossuth-nótákat dalolva jöttünk át a hídon, teljes fegyverzettel. – És nem támadták meg az egységet? – Á – nevetett a partizán –, a jó budai reakciósok nyilván azt hitték, hogy felkelők vagyunk. – Mindenki kijött? – Nem, szegény Hidvéginek a lakása kigyulladt. Ő hazament, mert a kislánya állítólag megégett. Azóta nem tudunk róla. – Szörnyű – hebegte a lány. – Még nem jött utánunk. – Talán nem tud – mondta Erzsi. – Borzalmas, szegény ember.

Hallgatagon mentek egy ideig. Csak az avar ropogott a lábuk alatt. A fák rőtbarna lombjairól az eső permetezett. – És maguk, elvtársak, hogy vannak? – fordult a két fiatal felé a partizán. – Most már jobban – mosolyodott el a parasztformájú –, de eddig nagyon kutyául éreztük magunkat. – Hová valósiak? – érdeklődött a lány. – Mindketten békésszentandrásiak vagyunk – felelte az előbbi. A társa lehajtott fejjel, komoran lépkedett. – Az elvtárs nem érzi jól magát? – kérdezte a szótlan fiút Mirkovics. Az felemelte arcát. Nagy, meleg, barna szemével ránézett a partizánra, de még mielőtt szólhatott volna, társa megelőzte. – Feri azért olyan bánatos, mert vasárnap lenne az esküvője. Most azon töri a fejét, hogy hogyan jut haza. – Ez bizony egy kicsit nehéz lesz – mosolyodott el a partizán. – Hát akkor elhalasztjuk – mondta csendesen Feri. – Jól jön az majd később is. – Én is így jártam – jegyezte meg a partizán. – Mikor? – nézett fel Feri. – Nem most, még a háborúban – magyarázta Mirkovics. – Háromszor tűztük ki az esküvőt, ha nem négyszer. Először harmincnyolcban. És tudja, mikor tartottam meg? A lány és a két fiú érdeklődve néztek a férfira. – Negyvenöt végén, gyerekek – folytatta a partizán. – Bizony, negyvenöt végén. – És miért olyan későn? – kérdezte Erzsi. – Mert harmincnyolcban letartóztattak. Mikor kiszabadultam, újra kitűztük. Megint börtönbe kerültem. Így ment ez negyvenkettőig. Mikor újra kiszabadultam, menyasszonyomat már nem találtam meg. A nácik

Németországba hurcolták. Csak negyvenötben jött haza. Így van ez. De én mondom, akik igazán szeretik egymást, azokat se háború, se haláltábor nem választhatja el egymástól. – Csak az ásó és a nagyharang, ugye, Mirkovics elvtárs – mosolygott Feri. – Talán még az sem – felelte meggyőződéssel a férfi, és összehúzott szemével a ködbe bámult. – Negyvenkilencben újra elítéltek, most már a mieink. Feleségem akkor harmincéves, sötétbarna hajú asszony volt. Ötvenhatban, mikor kiszabadultam, egy hófehér hajú nő várt rám. De várt. Pedig azt mondták neki, hogy már nem élek. De ő hitt és várt. – Az elvtárs is rehabilitált? – kérdezte csendesen Feri. – Igen – felelte Mirkovics. Újra hallgattak. Gondolataikba merülve taposták a nedves avart. Cipőjük már átázott, ruhájuk is. Szerettek volna minél hamarabb a táborban lenni. – Kis türelem, mindjárt megérkezünk – nyugtatta meg őket Mirkovics. – Erzsike – szólt pár lépés után –, már régen akartam magától kérdezni valamit. – Tessék! – Maga, ugye a DISZ-isták között dolgozott? – Igen – felelte a lány. – Mondja, mi történt az ifjúsággal? Ezerkilencszáznegyvenkilencben lelkes, odaadó fiatalságunk volt. Mikor kijöttem, láttam, hogy baj van, de erre az ellenséges magatartásra nem számítottam. – Nehéz kérdés, Mirkovics elvtárs – mondta a lány. – Nagyon nehéz. Magam is fiatal vagyok, és úgy érzem, ismerem a fiatalság problémáit. Mint ifjúsági vezető jártam egy-két országban is. – Mit akarnak a mi fiataljaink? Mindenük megvan, olyan életet biztosítottunk számukra, amiről a mi fiatal korunkban nem is álmodozhattunk – fűzte tovább a gondolatait a partizán.

– Ez így igaz, de ez nem minden – felelte a lány. – Mondja, Mirkovics elvtárs, maga csak a fiatalokban látja a hibát? – Igen, bennük. Felelőtlenek, nagyképűek, és csak a léha élet, a tánc, a szórakozás, a nő meg az öltözködés érdekli őket. – Ne haragudjon – szólt közbe a lány –, ha ellentmondok. Azt hiszem, téved. Nem a fiatalság a bűnös. Vagy legalábbis döntő mértékben nem. A két fiatal harcos érdeklődve hallgatta a vitát. A lány folytatta: – Ahogy én látom, a fiatalság élete és gondolkodása ma világviszonylatban is probléma. A tőkés országokban is. Az amerikanizmus előretört, és a fiatalságot mételyező szellemi áramlat hozzánk is átcsapott. Mi ennek a szellemi áramlatnak a lényege? Elsősorban az, hogy a fiatalság csak a mával törődik. Éld a mát, mit tudod, mit hoz a holnap – ez a jelszavuk. A jövőtől való félés, a holnap bizonytalansága az élvezetek halmozására, maradéktalan kiaknázására, felelőtlenségre ösztönzi a fiatalokat. Mert ma kell élni, öltözködni, ölelni, szeretni, táncolni, hisz holnap lehet, hogy nem élünk. Ezzel a szellemi áramlattal az amerikaiak elérik azt, hogy a fiatalságot kivonják a haladó szervezetek hatásköréből, mert ott a jövőről is beszélnek, a holnapról, és az már terhes a fiataloknak, terhes, mert a holnapért élés mindig áldozattal jár. – Azt hiszem, Erzsike, maga túl mélyen belemegy a dolgokba – mondta Mirkovics. – Nem, várjon – rázta a fejét Erzsi. – Hallgasson csak végig. El akarom mondani, hogy én hogyan látom őket. Szóval, a fiatalokat általában jobban érdekli a szép ruha, a szórakozás, mint a politikai tézisek. Ez tény. Jobban hallgatnak azokra, akik elősegítik felelőtlen életmódjukat, azokra, akik egy kis szerelmi kalandért nem mossák meg a fejüket. A fiatalság nem szereti az erkölcsi prédikációkat. Az amerikaiak ezzel tisztában vannak. Amíg a fiatal táncol, csókolódzik, szeretkezik, addig nem a sztrájkon, nem az értéktöbbleten, nem a kommunista mozgalomban való részvételen töri a fejét, és ez a tőkéseknek jó. Még bizonyos fokú áldozatra is képesek ezért a célért. Az amerikanizmus legnagyobb segítőtársa ebben a klérus. Nagyon érdekes megfigyeléseim vannak ezen a téren. Részben személyes tapasztalatok, részben a külföldi ifjúsági küldöttségek tájékoztatói. Amíg a papság az elméleti, elvi, tudományos kérdésekben a legreakciósabb álláspontot képviseli, addig a fiatalság nevelése

terén sokszor sokkal tovább megy, mint mi. – Hogyan érti ezt? – kérdezte Mirkovics. – Tavaly Olaszországban jártam – folytatta a lány. – És azt láttam, hogy a fiatal papok együtt futballoznak, együtt rögbiznek a fiúkkal, éppúgy falják a rágógumit, mint a gyerekek. De ez még semmi. A katolikus egyletekben tartanak valami rövid kis istenes beszédet, utána pedig hajnalig bugi-vugiznak. – Talán nálunk is be kellene vezetni a pártszervezetekben a bugi-vugit? – kérdezte nevetve a partizán. – Nézze, Mirkovics elvtárs, mondok én valamit. Nem a bugi-vugin múlik az ifjúság kérdése. Nem azt mondom, hogy vezessük be, de ne is tiltsuk el tőle a fiatalokat. És nálunk például ezzel is baj volt. Azt a fiatalt, aki a modern táncokat kedvelte, minden további nélkül lejampizták. Pedig meddig tart egy ilyen őrület? Egy-két évig. Utána vége. – Maga nagyon furcsán gondolkodik, Erzsike – vitázott Mirkovics. – Furcsán ? Mondja, mikor maga fiatal volt, nem táncolta az akkori modern táncokat, de őszintén feleljen. – De igen, táncoltam – válaszolt a férfi. – És mégis harcos partizán lett, igaz? Pedig akkor azok a táncok is éppen olyan bolondságnak tűntek, mint a maiak. Vagy nem? Mirkovics hallgatott. – Egyszóval, mi túl mereven kezeltük ezeket a dolgokat. Másodszor: vezetőink nem számoltak a fiatalság büszkeségével, érzékenységével, öntudatával. Folyton azt hallottuk, hogy nektek ennyivel, meg ennyivel jobb, mint apátoknak volt. Hálával tartoztok nekünk, ha mi mondunk valamit, azt úgy higgyétek, mint a szentírást. Vagyis a mai fiatalság, mivel ma összehasonlíthatatlanul jobb élete van, mint maguknak volt fiatal korukban, fogja be a száját, ne bíráljon, ne vitatkozzon, hanem csak tanuljon és dolgozzon. Márpedig ez így nem megy. A fiatalok néha úgy érezték, hogy az idősebbek nem veszik őket komolyan, és ez bántotta az önérzetüket.

– Mire gondol? – kérdezte a férfi. – Nézze, Mirkovics elvtárs, mi fiatalok, ha tanulni kezdünk, akkor alaposan meg akarjuk ismerni az anyagot. Minden kérdést tisztán akarunk látni. És rájöttem én is, de a többiek is, hogy a vezetőink nem mindig őszinték hozzánk. Most nemcsak a politikai vezetőkre gondolok, hanem a vezetőkre általában. Én a közgazdasági egyetem levelező hallgatója vagyok. Elmondok magának egy érdekes esetet. – Halljuk! – kíváncsiskodott a partizán. – De várjon egy percre. Meg kell néznem, jó irányban haladunk-e! Megálltak. Az erdő fái között a köd nem volt olyan sűrű. A magas partizán körülnézett, néhány percig forgatta a fejét jobbra-balra, gondolkodott. – Igen, jó irányba megyünk – állapította meg egy kis idő múlva. Újból elindultak. Mirkovics a lány mellett haladt, a két fiú mögöttük. Egy domboldalon kapaszkodtak fölfelé. Az ázott avaron meg-megcsúszott a lábuk. Nehezen haladtak. Mirkovics jó hegymászó volt, látszott a mozgásán, hogy sok évet töltött hegyek között. – No, csak folytassa! – biztatta Erzsit lihegve, és nagy, erős kezét nyújtotta a lány felé. Erzsi arca piros volt, sálja kibomlott a nyakán. – Úgy volt – mondta –, hogy a politikai gazdaságtanban a munkásosztály elnyomorodásáról tanultunk. Az előadó kijelentette, hogy ez az objektív törvény a kapitalista társadalom egyik alapvető törvénye. Ez igaz. Utána nagy előadást tartott arról, hogy a nyugati államokban milyen elviselhetetlen nyomorban élnek a dolgozók, és hiába akarják a burzsoá közgazdászok ezt cáfolni, nem sikerül nekik, mert ezek tények. Én éppen akkor jöttem haza Olaszországból, de voltak többen is, akik jártak már külföldön, és mást tapasztaltak. Azt láttuk, hogy a munkások jól élnek, legalábbis nem olyan rosszul, mint ahogy ezt nekünk az egyetemen mondták. Mikor az előadónak erről kezdtem beszélni, türelmetlenül félbeszakított, hogy úgy van, ahogyan ő mondotta, úgy kell megtanulnunk. – De Erzsike, csak nem akarja azt állítani, hogy magának van igaza? Az előadó helyesen magyarázta a dolgot. – Nem – vágta rá lihegve Erzsi –, nem mondta helyesen. Leegyszerűsítette a kérdést, és ez így nem fedte a valóságot. Mert nem az volt a vitás, hogy a

törvény hat-e vagy sem. Persze hogy hat, de megváltozott formában, a megváltozott körülményeknek megfelelően. Egyet világosan láttam. A háborús konjunktúra több munkaalkalmat biztosít. Egy munkáscsaládban ma többen dolgoznak, mint azelőtt, több dologhoz hozzájutnak, főleg az olcsó, részletre árusított robogókhoz, ruhákhoz, sőt használt autókhoz. És a munkások nem nyolc órát dolgoznak, hanem lényegesen többet, részben túlóráznak, részben pedig kettős állást töltenek be. És a fiatalok a napi tíz-tizenkét vagy néha több órai munka mellett örülnek, hogy részletre vásárolt robogón száguldozhatnak, s néha a tengerpartra utazhatnak. Mindez igaz, de a nyugati statisztika szerint nagyon sok munkás nem éri meg a nyugdíjazási korhatárt. Nincs társadalombiztosítás, nincs táppénz. A munkás megbetegedése valósággal ínség szélére taszítja a családot. Ha így magyarázza az előadó a törvény hatását, elfogadható, mert igenis van szellemi és fizikai elnyomorodás. Ezzel azt akarom mondani, hogy sokkal mélyebben kell a kérdésekkel foglalkozni. Amerikát és az amerikai életformát nem azzal kell meggyűlöltetni, mert ott dzsessz van, mert fejlett az ipar, mert ma viszonylag magas az életszínvonal, hanem az okokat kell fel tárni, őszintén. Megmagyarázni és tényekkel bizonyítani, hogy mindez a fél világ kizsákmányolása árán jött létre. Ami jó, azt ne tagadjuk le, ne hamisítsuk meg, mert abból semmi jó sem származik. Nálunk pedig ez megy évek óta, azt bizonygatjuk, hogy nyugaton minden rossz, minden pocsék, s ez sérti az emberek igazságérzetét. – Ez igaz – szólt közbe Feri. – Nálunk is sok vita volt erről. Hány esetben előfordult, hogy felelős szovjet vezetők őszintén beszéltek a hibákról. Ugyanakkor itt, nálunk egyesek ezeket a hibákat a dialektika segítségével, no meg beosztásuknál fogva – mint szép eredményeket állították be, mert nem olvasták, vagy nem hallgatták a szovjet vezetők nyilatkozatát. Ezzel sokat ártottak a szovjet-magyar barátságnak. – De visszatérve a fiatalságra, Mirkovics elvtárs – vette át a szót Erzsi –, íme, a belső karhatalmisták esete is bizonyítja, hogy nemcsak a fiatalokban van a hiba. Ők miért állnak helyt? A legtöbbjük nem is párttag, talán még táncolni is szeretnek, igaz, fiúk? – A lány nevetve fordult hátra. – Persze hogy szeretünk – válaszolta Feri. – A végén még meggyőznek – mosolyodott el Mirkovics. – Nem vitatkoztunk – mondta Erzsi. – Maga kíváncsi volt a véleményemre, és

én elmondtam. – Több dologgal nem értek egyet – nevetett a partizán –, de most már nem vitázom, mert megérkeztünk. – Hol van a tábor? – Ott, abban az erdőben – mutatott előre a férfi.

*

Béla a kórházi igazolással szerencsésen megérkezett Vidáékhoz. Az asszony már délelőtt elment kenyérért sorba állni. A két fiú még köszönni is elfelejtett. – Szereztél igazolást!? – kérdezte Bálint. – Igen – felelte Béla lihegve, és előkotorta belső zsebéből a papírokat. – Add már ide – sürgette ingerülten Mikó. – Imre, készülődj! – Miért idegeskedsz annyira? – csitította Béla a nyugtalan fiút. – Szeretnék már mozogni. Nem bírom idegekkel ezt a tespedést. – A nagyvilágba akkor sem rohanhatunk. Ülj le, és beszéljük meg a teendőket – szólt közbe higgadtan Imre. – Nincs itt semmi megbeszélnivaló – heveskedett Bálint. – Saját belátásunk szerint kell cselekedni, és kész! – Bálint, az úristenedet – csattant Imre hangja. – Ezt nem lehet kibírni. Megbolondítod az embert. – A fiú arca piros volt a dühtől, csak a szája fehéredett el. – Komortól parancsot kaptunk, nem cselekedhetünk a saját fejünk után. Fegyveres csoportot kell létrehoznunk. Ez a feladat.

Mikó Bálint leült. Kezét ökölbe szorította, arcizmai ütemesen rángatóztak, haragosan kibámult a konyhaablakon. Aztán hirtelen a fiúk felé fordult. Szája remegett, mintha sírással küszködne. – Imre – mondta fojtott keserűséggel –, haza akarok menni az asszonyhoz. Értsd meg. Borzasztó érzések gyötörnek napok óta. Éjjel nem alszom. Folyton arra gondolok, hogy Margitnak és a gyereknek valami baja történt. Csak elviszem valamelyik barátnőjéhez vagy rokonomhoz, aztán máris megnyugszom. – Bálint – szólt nyugodtan Vas Béla –, figyelj egy kicsit. Semmi akadálya, hogy hazalátogassunk, de előbb beszéljük meg a terveket. Az udvarból zaj szűrődött a konyhába. A lakók kíváncsian mentek ki a függőfolyosóra, és a vaskorlátra támaszkodva bámultak le az udvarra. – Úgy látszik, a felkelők megint összevesztek valamin – állapította meg Vida –, folyton részegek. Reggel nagy mennyiségű lőszert meg italt hordtak az imaházba. – Ide figyeljetek – szólt Béla. – Elmegyünk a Baross utcába. Lakik ott egy megbízható barátom. Nem kommunista, de mellettünk van. Ott nyugodtan berendezkedhetünk. A ház is jó, mert két kijárata van. Megkezdjük a szervező munkát. – És fegyvereket honnan szerzünk? – kérdezte Imre. – Negyvenötben honnan szereztünk? A partizánok honnan szerezték? Annyi fegyveres szaladgál az utcán, hogy az igazán nem nagy gond. A barátom segítségével pedig felvesszük a kapcsolatot a környéken lakó elvtársakkal. Fiúk, csak meg kell mozdulni. A kommunisták a lakásokban ülve várják a hívó szót. Bálint válaszolni akart, mikor nyílt az előszoba ajtaja. Vidáné falfehér arccal támolygott be. A konyhaajtó nyitva volt, egyenesen oda jött be. – Mi történt? – ugráltak fel a fiúk. – A Csákiné… – felelte az asszony. – Mi van Csákinéval? – érdeklődött Vida.

– El akarják vinni. – Kik? – A fegyveresek. – Honnan tudja? – szólt közbe Béla. – Most döntötték el… az udvaron… az a nyomorult Krammer, az az átkozott uszította őket a szegény asszonyra. – Csákiné itthon van? – Igen. Tegnap jött haza a pártból. – A kislánya is? – Az is, igen, mindketten itthon vannak. – Ki az a Csákiné? – fordult Béla Vida felé. – Valamelyik kerületi pártbizottság osztályvezetője. A férje vezérkari tiszt. Jelenleg Moszkvában tanul. – Legyen szíves, mondjon el mindent, amit tud – kérte Béla az asszonyt. – Most nem fecsegni kell – ugrott fel Bálint –, hanem cselekedni. Meg kell mentenünk azt a szerencsétlen asszonyt! Béla megcsóválta a fejét, de nem szólt, újra az asszonyra nézett. – Csak annyit tudok, amennyit a házmesterné elmondott – kezdte az asszony. – Az a Csöpi nevű fegyveres lány… Szavát elnyelte egy élesen felcsattanó géppisztolysorozat. A szűk udvar ezerszeresen verte vissza a lövések zaját, az ablakok megremegtek. – Mindenki menjen be a lakásba – üvöltötte valaki, és egy újabb sorozat ropogott. Béla székre állva kitekintett a konyhaablakon.

– Látsz valamit? – érdeklődött Imre. – Igen – felelte Béla. – A második emeleten van legalább hét felkelő. – Ott lakik Csákiné – szólt az asszony –, a lépcsőháztól jobbra. – Akkor az ő lakása előtt állnak. – Nyissa ki – kiáltott egy női hang. Béláék hallották, hogy Csákiék előszobaajtaját rugdossák. Választ nem hallottak. Újabb dörömbölés. – Nyisd ki, te cafat! – Gyorsan! – Mit kíváncsiskodik? Igen, maga, ott az első emeleten… Kotródjon, mert… Valaki becsukott egy ajtót. – Ha nem nyitod ki, szétlőjük a zárat! Bálint felugrott. Kezében megvillant a 7.62-es pisztoly. – Gyertek! – kiáltotta. – Őrült! – állt eléje Imre – hova rohansz? Nyolc géppisztolyossal szemben három revolverrel? És a többiek még lent vannak… – Nem is ez a döntő – szólt Béla. – Három pisztollyal még nekimehetnénk. De nem fedhetjük fel magunkat. A meginduló támadáshoz szükség van a ti felderítésetek eredményére. A másik pedig, ha elpusztulunk, mi lesz a fegyveres csoporttal, melyet meg kell szerveznünk? Arról nem is beszélve, hogy Vida elvtársékat is halálra ítélnénk tettünkkel. – Gyávák – vetette oda megvetően Bálint. – Akkor is ez lenne a véleményed, ha a te feleségedről volna szó?! – fordult a magas, széles vállú fiú Béla felé. Béla érezte, hogy megfogták. Szemben álltak egymással. Belenézett Mikó zavarosan csillogó szemébe. – Nem tudom, szörnyű lenne… – majd rövid habozás után halkan hozzátette –

azt hiszem, akkor is így kellene gondolkodnom. Újabb lövések éles dörrenése hasította dobhártyájukat. Ez már szabályos tűzharc volt. A géppisztolysorozatokba néha egy-egy pisztolylövés hangja vegyült. Ordítás, kiabálás, hangzavar. Béla a szék tetején állva kinézett. Úgy látszik, a nagy mellű lány megsebesült, mert ketten cipelték. Csákiné nem adja olcsón az életét, pisztollyal védekezik – gondolta. Látta, hogy a fegyveresek teljesen nekivadulva lövöldöznek. Bálint idegesen járkált fel és alá. Bélában is kavarogtak a gondolatok. Borzasztó helyzet – tűnődött. – Talán Bálintnak van igaza. De ha beleavatkozunk, itt pusztulunk mindannyian. Még fedezék sincs. Ahhoz, hogy a harcot felvegyük, ki kell mennünk az udvari folyosóra. Ott valóságos céltáblák leszünk, legfeljebb egyet lőhetünk. A fegyverek pár percre elhallgattak. Béla látta, hogy az emeleti ajtók kivágódnak, a lakók rémült arccal tódulnak ki a folyosóra, és kiabálni kezdenek: – Hagyják már abba! – Az ember beleőrül! – Mit vétett az a szerencsétlen asszony! – Menjenek a francba, ki hívta magukat ide?! – Éppen ezt a házat választották?! – Istentelenek, az imaházban részegeskednek. – A gyerekek is visítottak, bömböltek. A fegyvereseket meglepte a lakók ellenséges hangulata, ők is kiabálni kezdtek, de hangjukat elnyelte a fokozódó hangzavar. Béla felismerte a helyzetet. – Fiúk, most meglépünk. Gyertek utánam! A hátsó lépcsőn lemegyünk. – Valami köszönésfélét mormogott, és már rohant is előre. Mikó és Bartha a nyomában. A vitát és hangzavart most sokkal erősebben hallották. Futtában letekintett az udvarra. A kapu alatt több fegyverest pillantott meg. Mikor éppen a két emelet között járhattak, újra felropogtak a géppisztolyok.

A részeg fegyveresek összevissza lövöldöztek. Ajtócsapkodás… s a lakók szitkozódva eltűntek. Béláék is kénytelenek voltak megállni. A fiú a falhoz lapulva figyelt. Lenézett az udvarra is. Észrevett egy magas, sovány, szemüveges fiatalembert és egy mongolos arcú, szőke lányt, akik a kapuboltozat alá húzódó lakókkal beszélgettek. A szemüveges felnézett az emeletre, majd intett társainak, és megindultak a lépcsőház felé. Béla újból Csákiné lakása felé tekintett. Három fegyveres osont az ajtó mellé, a többiek a folyosón és a lépcsőházban álltak. Az egyik bekiabált a lakásba. – Ha nem adod meg magad, felgyújtjuk a lakást! Semmi válasz. A felkelő kinyújtotta hosszú lábát, és óvatosan megrugdosta az ajtót. Újra kiáltott… Egy lövés volt a válasz. – Fiúk – suttogta izgatottan Bálint –, szórjuk ki ezt a csürhét… – Mi az istent akarsz pisztollyal, géppisztolyok ellen – sziszegte mérgesen Imre. – Várjunk, hátha elmennek. Béla is azon törte a fejét, hogy mit csináljon. Mi lenne most a helyes. Felvegyék a harcot? A felkelők legalább húszan vannak. Nekik pedig nincs visszavonulási lehetőségük. A háznak csak egy kijárata van, azt pedig a felkelők tartják megszállva. Szívében teljesen Bálintnak adott igazat. Viszont húsz géppisztolyossal szemben három pisztollyal nem sokra mennek. Ha felveszik a harcot, az utolsó golyóig kell küzdeni, visszavonulási útjuk nincs. Összesen huszonegy golyójuk van… Nem szabad beleavatkozniuk! Éppen szólni akart társainak, hogy lassan induljanak lefelé a lépcsőn, mikor váratlan dolog történt. Bálint idegei felmondták a szolgálatot. Mikor észrevette, hogy az egyik felkelő kézigránátot akar bevágni a Csákiék ablakán, nem tudott uralkodni magán. Vad lendülettel kiugrott a ház udvarán körbefutó erkélyre, pár ugrással végigrohant rajta, s közben ordított: – Megállj!… Hagyjátok abba!

A fegyveresek megtorpantak, tanácstalanul bámultak a feléjük rohanó fiúra. Néhány másodperc néma csönd… Aztán valaki elordította magát: – Vigyázz!!! Ávósok! Az egyik felkelő csípőhöz emeli géppisztolyát… Lőni akar… Bálint lőtt. A felkelő összecsuklott. A másik kétségbeesetten dobásra emelte kézigránátját. Újabb lövés. A kézigránátos nekiesett az erkély korlátjának, kezéből széles ívben repült ki a kézigránát, le az udvarra. A kíváncsiskodók rémülten tűntek el a lakásokban, kapualjakban. Egyesek ösztönösen hasra vágódtak. Hatalmas dörrenés rázta meg az épületet. Üvegcsörömpölés, rémült kiabálás, jajgatás. Közben magukhoz tértek a felkelők. Az egyik sorozat a másik után söpri végig az erkélyeket. Pokoli dübörgés keletkezett. Az udvar százszorosan felerősítve verte vissza a lövések zaját. Bálint már mozdulatlanul feküdt az erkélyen. Az egyik sorozat végigvágott rajta. Azonnal meghalt. Béla és Imre már szintén harcban álltak. Nem volt más választásuk. Bálint meggondolatlansága rájuk terelte a figyelmet. Szorosan a fal mellé húzódva céloztak. Nem vaktába. – Imre – súgta a fiú vissza a harmadik emeletre. Próbáld meg a padlásajtót kinyitni, én addig feltartom őket… – Imre elosont. A felkelők is taktikát változtattak. Mivel nem tudták, hogy hány támadóval állnak szemben, óvatosan viselkedtek. A főlépcsőről rövid sorozatokkal tűz alatt tartották a hátsó feljáratot. Béláéknak takarékoskodniuk kellett a lőszerrel. Csak biztos célra tüzelhettek. A harc mindenképpen reménytelennek látszott. Annyit azonban elértek, hogy a szerencsétlen asszonyról egyelőre elterelték a figyelmet.

Béla gyors léptekkel futott Imre után. A harmadik emeleten egy pillanatra kinézett. Látta, hogy a felkelők a fal mellett óvatosan előrerohannak. Célzott és lőtt. Az elöl szaladó fegyveres felbukott. A többiek észrevették, és futás közben hatalmas tüzet zúdítottak feléjük. A főlépcsőn is felnyomultak. Béláék két tűz közé kerültek. Helyzetük teljesen reménytelen volt. Imre a padlásfeljáró hatalmas lakatjának kinyitásával bajlódott. – Nem megy – kiáltott fel kétségbeesetten. – Hagyd! – szólt rá Béla. – Védd a lépcsőfeljáratot. Nekünk már úgyis mindegy… Imre hasra vetette magát. – Hány töltényed van még? – kérdezte Béla. – Három, de abból egy az enyém… A főlépcső felől az egyik fegyveres rájuk kiáltott: – Adjátok meg magatokat! Béla nem válaszolt. Ezer és ezer gondolat viharzott át agyán. Gondolatai egy pont körül keringtek. Vége – lüktetett az agya. – Vége… Vége!… Meg kell halnod! – Fogát összeszorította. Szinte belecsikordult. Olcsón nem adom magam. Még három töltényem van. Három halál! – Aztán az jutott eszébe, hogy ő nem halhat meg, mert Eszter vár rá! Volt már nehezebb helyzetben is. Nem, nem fog meghalni. Csak azok halnak meg, akik nem harcolnak az életért. Érezte, hogy ez nem igaz, de mégis ezzel vigasztalta magát, ő harcol, mert élni akar. A lépcsőház felől váratlanul fergeteges tűz zúdult rájuk. Faltörmelék hullott a fejükre. A tűz nem hagyott alább. Dobogó lépéseket is hallott. A hátsó lépcsőn már a két emelet közötti pihenőkig jutottak fel a fasiszták. – Élve kell őket elfogni! – hallotta Béla, de nem láttak semmit. A főbejárat felől is tüzet kaptak. Béla beljebb húzódott. A sorozatok az arca előtt süvítettek el és falba csapódtak. Nagy por- és törmelékfelhő keletkezett. Hallotta, hogy a harmadik emeleti folyosón is többen végigrohannak. Várt egy pillanatig. Kinyitotta szemét. A porfelhőn át futó alakokat látott. Felemelte pisztolyát. Keze

nem remegett. Célzott, aztán meghúzta a ravaszt. Az első alak elvágódott, az utána következő átesett rajta. A roham azonban nem hagyott alább. Újra lőtt. A nagy porfelhőben nem látta az eredményt. Szédületes gyorsasággal peregtek az események. Két vagy három alak táncol előtte. Meghúzta a ravaszt. Semmi. Vad düh borította el agyát. Most már ösztönösen cselekedett. Felugrott. Torkát valami állati üvöltés hagyta el, pisztolyát a közeledő alakok közé vágta és nekik ugrott. Éles, sziszegő hang siklott el a füle mellett. Vad dulakodás kezdődött. Hallotta, hogy valaki kiált: „Élve fogjátok el”… Ökle sebesen mozgott. Éles fájdalmat érzett, de nem törődött vele. Ütések záporoztak testén, érezte, hogy többen belekapaszkodnak, felvillant előtte a magas, szemüveges fiatalember arca, a mongolos arcú lány szőkesége, egy percre elvesztette eszméletét. Csak egy percre vagy órákra? Nem tudta, érezte, hogy arcán vér folyik, tagjai ólomnehezek, ketten is fogják őt… mintha valakit ledobtak volna a második emeletről. Félájultan látta, hogy egy embert a lábánál fogva húznak el előtte, a szerencsétlen feje végigsepri a piszkos folyosót, mintha Imre lenne… Nem tudott gondolkodni, csak egy szó lüktetett agyában: „élek”… aztán minden elsötétült előtte. Doktor harciasan nézett szembe a sebhelyes arcú, részeg felkelővel. Katkics Sári géppisztollyal kezében ott állt a fiú mellett. Társaik, Szerémi, Schön és Verhola az ájult Bélát támogatták. – Ezt is le kell dobni – üvöltött az alacsony termetű. – Nem! – mondta Doktor. – Ezt az embert mi fogtuk el. Régen vadászunk rá. Bekísérem! – Hova? – kérdezte a felkelő. – Az Adria-palotába. Jobb lenne, ha ti összeszednétek a sebesülteket. A többiek – az alacsony termetű társai – még egypár másodpercig morogtak, aztán társukat magukkal húzták. – Gyere, Süsü – mondta az egyik. – Majd bent elintézik. – Mit gondoltok – szólt a Doktor –, ok nélkül veszélyeztettük a bőrünket azért, hogy élve fogjuk el?

Vida ott állt a beszélgetők mellett a nyitott ajtóban. Megvárta, míg a Süsünek csúfolt felkelő és társai elmentek, aztán csendesen megszólalt. – Így nem vihetik el. Rendbe kell egy kicsit szedni. Hozzák be a lakásba…

20.

Komor alezredes összehívta csoportját. Az erdő fái között mintegy hetven ember gyülekezett. Fekete őrnagy vette át Hidvégi feladatát. Simon alezredes és katonái is ott voltak, de csak a hadihajósok meg a híradósok. A határőrök a repülőtér környékén vették be magukat az erdőbe. – Elvtársak! A védelem megszervezésével Simon alezredes elvtársat bízom meg. Parancsait, utasításait mindenki a legjobb tudása szerint hajtsa végre. Egyelőre itt táborozunk le. A további parancsot majd megkapjuk. A védelmi körletet senki sem hagyhatja el. Rövid időn belül három gépkocsit kapunk. Önként jelentkezőkből egy csoport Nagytéténybe megy lőszerért és sátrakért. A vállalkozás veszélyes, mert a környéken, a jelentések szerint, fegyveres bandák vannak. Öt önként jelentkező álljon elő! A harcosok megmozdultak. Az alezredes kiválasztott öt embert: Barna Gusztáv őrnagyot, Beck Tibort, Szánthó Ferencet, Winkler Frigyest és Mester Viktort. – Alezredes elvtárs – szólt Kocsis Ferenc százados –, engedje meg, hogy én is elmehessek… Mester helyett, ő lázas, beteg. – Mester elvtárs, tényleg beteg vagy? – kérdezte Komor. – Nem, már jobban érzem magam – válaszolt a fiú. – Állj vissza! – hangzott a parancs. – Tehát Kocsis Feri az ötödik. Hozzátok rendbe a fegyvereket, és készüljetek fel! A gépkocsi minden pillanatban megérkezhet. A harcosok fáradtak voltak és fáztak. Tegnap a késő esti órákban érkeztek az erdőbe. Az éjszakát egymáshoz bújva, egymást melegítve töltötték el. A bizonytalanság, a családjukért való aggódás szótlanná tette őket. Harcolni akartak, nem pedig várni. A tétlenség felőrli a lelket, a bizonytalanság megtámadja az idegeket. Akadtak olyanok is, akik hazamentek a családjukhoz, voltak, akik letették a fegyvert, és önként jelentkeztek, néhányan már az emigráció gondolatával foglalkoztak. Ide csak azok jöttek, akik harcolni akartak,

akik nem adták fel a reményt. A közelben szovjet katonai egység táborozott. Pestről vonultak ki. Egyelőre más parancsot még ők sem kaptak. A szovjet parancsnok azonnal intézkedett, hogy a fiúk élelmet kapjanak, tekintve, hogy a magyar harcosoknak konyhájuk sem volt. A délelőtt a védelmi körlet megszervezésével telt el. Simon alezredes irányításával a fiúk szabályosan beásták magukat. Két óra felé megérkezett a gépkocsi. Komor alezredes magához hívatta az öt harcost. Barna Gusztávot bízta meg a parancsnoksággal, még egyszer alaposan megbeszélték a feladatot és elbúcsúztak. A háromtonnás teherautó szuszogva vágott neki az emelkedőnek. A vezető, a fiatal határvadász katona káromkodott. – Csak nyugodtan, bajtárs – mosolyodott el az őrnagy. – Valami baj van a motorral, nem húz úgy, ahogy kellene. Az emelkedő betonút kanyargó ezüst csíkja ott csillogott előttük. Nedves volt a szemerkélő esőtől. A köd csak a völgyeket ülte meg, itt tisztán lehetett látni. Jobbra-balra, az út két oldalán gondosan ápolt gyümölcsösök, feljebb sziklás, zöld bokrokkal benőtt telkek. Az őrnagy figyelmesen nézett előre. Ölében géppisztoly. A kanyar felső végén három-négy civilruhás alakot pillantott meg. Mintegy kétszáz-háromszáz méternyire lehettek. Fegyver nélkül, zsebre tett kézzel álldogáltak, mintha az alattuk elterülő táj szépségében gyönyörködnének. Winkler is a tájat nézte. A fiatal, győri matróz még sohasem járt erre, innen még nem látta Budapestet. – Csodálatosan szép… – mutatott nagy elragadtatással az alatta ködben úszó városra. – Nincs is szebb város Budapestnél – erősítette Kocsis Feri. – Te pesti vagy? – kérdezte Winkler. – Nem látod, hogy mucsai? – nevetett Szánthó Ferenc. – Szent Istvánkor jött fel, és itt ragadt.

Nevettek. – Ne higgy neki! Erdélyi vagyok… brassói. – Hát az is szép lehet – mondta elmélázva a matróz. – Csak ne dicsérd – szólt közbe Szánthó –, mert azonnal mesélni kezd az erdőkről, hegyekről. – Feriből az irigység beszél, mert ő még Pesten kívül nem járt! – vágott vissza Kocsis. – Ebben valami igazság van – ismerte be Szánthó. – De nem baj. Ha lesz rá időm, majd utazgatni fogok. Különben a gyereknek is megígértem már egyszer régen. Most nem hagy békében. – Te is családos ember vagy? – fordult Kocsis felé a matróz. – Igen, olyan gyönyörű lányom meg fiam van… – Amilyen nincs több a világon – vágta rá Szánthó, majd komolyan hozzátette – tényleg szép gyerekek… mint az angyalok… Nevetett. – Nézd, milyen büszke lett egyszerre. A vezetőfülke hátsó ablakán kopogtak. A fiúk odanéztek. Nem hallották, mit mond az őrnagy, csak azt látták, hogy a hegyoldal felé mutogat. Kocsis, Szánthó, Winkler szinte egyszerre néztek arra. Civilek álldogáltak az út szélén. Beck Tibor nyugodtan aludt egy pokrócba burkolózva. Nagyon fáradt lehetett, mert a beszélgetésre sem ébredt fel. Kocsis odaszólt Szánthónak: – Keltsd fel Tibort, fene tudja, kicsodák? – Tibi! – kiáltott Szánthó, és megrúgta a fiú csizmáját. A gépkocsi most hagyta el a domboldalon levő alakokat. – Nincs semmi baj – mondta Kocsis, és éppen le akart ülni, mikor apró lángnyelvek villantak elő a bokrok közül, és kelepelve megszólalt egy géppuska. Nyomban utána golyószóró éles kattogása hallatszott. A kocsi nagyot zökkent, az oldaldeszkán végigvert a sorozat.

– Jól céloznak, az anyjukat! – kiáltott Winkler. Még mondani akart valamit, de torkára forrt a szó. Kocsis, karját szétcsapva, elvágódott. A többiek már felvették az egyenlőtlen küzdelmet. A géppisztolysorozatok nem tehettek kárt a támadókban, célzásra gondolni sem lehetett. A jobb hátsó kereket az első sorozatok szétlőtték. A kocsi erősen jobbra húzott. Egy megoldás volt: teljes gázzal előre kellett menni, minél előbb túljutni a veszélyes területen. A fiatal katona erősen szorította a volánt, és beletaposott a gázba. Szíve torkában dobogott. Két golyó a kocsiablakon keresztül kettőjük között a szerelvényfalba fúródott. Folyton az járt az eszében, mi lett volna, ha egy kicsit jobbra dől… Ha elérjük ott azt a meredeket, már megmenekültünk… Kinn a tüzelés még folytatódott a lejtőn. Kocsis még élt, Winkler levette kék matrózköpenyét, és a takaróból meg a köpenyből aránylag puha fekhelyet készített számára. A fiú a végét járta, négy golyót kapott a mellébe. Erősen vérzett. Szája két szélén is vékony csíkban szivárgott a vér. Szemét már nem tudta kinyitni. A fiúk ott térdeltek mellette. Szánthó nem akarta, de mégis folytak a könnyei. Jó barátja volt. Kocsis ajka megmozdult. A fiatal matróz odahajolt a fiúhoz. Csak nehezen értette az alig hallható, akadozva kiejtett szavakat… – An-ná-nak… üze-nem… – Aztán többet nem tudott mondani. Szeme felakadt, feje oldalra bukott. – Annának üzenem… – ismételte Winkler. – A felesége. Nagyon szerette őt – mondta elcsukló hangon Szánthó –, nagyon szerette.

*

Erzsit nagy örömmel fogadta Komor. Egy hevenyészett kunyhóban beszélgettek, melyet a harcosok készítettek, Simon utasítása alapján. Fekete gondterhelt arccal hallgatta a lány beszámolóját, és időnként Komorra nézett.

– Szóval Vas Bélának nem sikerült a gyárban fegyveres csoportot szerveznie? – kérdezte Komor. – Nem – válaszolta a lány. – Borzalmas ávéhá-ellenes hangulat uralkodik a városban. Még a józan emberek is hatása alá kerülnek. Mikor a lány akadozó hangon beszámolt a Köztársaság téri eseményekről, a két férfi megborzongott. – Szörnyű – mondta az alezredes. Erzsi tovább beszélt. A lincselésekről, a Práter utcai iskoláról, a terroristák rémtetteiről. Arca kipirult, újból átélte a látottakat. A beszámoló után egy ideig hallgattak, majd Komor elgondolkozva megszólalt: – Azt hiszem, jobb, ha a fiúknak nem szólunk ezekről a dolgokról. Mi a véleményed? – fordult Fekete felé. – Egyetértek vele – szólt az őrnagy. – Már most elkeseredettek, féltik a családjukat. Ha megtudják, hogy mi van a városban, képesek azonnal hazamenni. – Erzsikém – mondta az alezredes –, kérem, hogy a fiúk előtt ne beszéljen a dolgokról. – Ahogy gondolja, alezredes elvtárs. Úgysem szívesen gondolok rá. – Fáradt? – érdeklődött Fekete. – Azt hiszem, el tudnék aludni – mosolyodott el a lány. – Akkor keresünk valami fekvőhelyet – mondta Komor. – Nem lesz könnyű. Még nem rendezkedtünk be. Pokoli volt az éjszaka. Sem leülni, sem lefeküdni nem tudtunk. Minden csupa víz. – Nem tábori életre készültünk – nevetett kesernyésen az őrnagy. – Erre, azt hiszem, egyikünk sem számított. Jöjjön, Erzsike, keresünk magának valami száraz helyet, ahol lepihenhet.

– Úgy pihenje ki magát – szólt a távozók után Komor –, hogy holnap reggel újból vissza kell mennie a városba. Feltéve, ha vállalkozik rá. – Vállalkozom – felelte a lány, és eltűnt az őrnaggyal.

*

A táborba visszatérő gépkocsit nagy üdvrivalgással fogadták a fiúk, csak akkor komorodtak el, amikor megtudták a történteket. Szánthó odament Komorhoz. Feldúlva kiáltozott: – Alezredes elvtárs!… Mire várunk? Ha meg kell dögölnünk, menjünk, és gyilkoljunk mi is… ne kegyelmezzünk senkinek! Tehetetlenül nézzük, hogy családtagjainkat, barátainkat tömegesen mészárolják?! Én bosszút állok! Kegyetlen bosszút! Bosszút Kocsisért! – A fiú arca rángatózott, szeme vadul forgott. – Elvtársak! – szólt keményen Komor. – Nem bosszút kell állni. A bosszú nem jó tanácsadó. A munkáshatalmat kell visszaszerezni! Nekem is fáj minden elvtársunk elvesztése. Nekem is van gyermekem, feleségem. Lehet, hogy már őket is kidobták az ablakon, vagy legyilkolták… nem tudom… de mégis ki kell tartanunk. Nem mehetünk vaktában a nagyvilágnak! Viszont az útra ezután is szükségünk lesz. Fiúk! Egy önkéntes csoport hajnalban megtisztítja a terepet. Harminc elvtárs álljon elő! Hetven ember jelentkezett. Többen nem is voltak. Már erősen világosodott, mikor a közülük kiválasztott harminc fiú elindult. Óvatosan haladtak előre. Simon alezredes az indulás előtt kioktatta őket. Úgy döntöttek, hogy Komor maradjon a táborban, és az egységet Simon vezesse. Neki mégiscsak több a harci tapasztalata. Sűrű bozóttal benőtt területen haladtak. A harcosok fegyvereiket lövésre készen tartva meneteltek. Most, hogy már ők támadtak, nyugodtabbak, magabiztosabbak voltak. Az izgalom most is ott futkosott testükben, de ez már a

vadász izgalma volt és nem az üldözötté, nem a kiszolgáltatott, magára hagyott ember félelemmel vegyes rettegése. Most harcolni kell. Harcolni azok ellen, akik megölték Kocsist meg a többieket. Azok ellen, akik őket is meg akarják ölni. Élethalálharc ez, kegyetlen harc… Egyesek fogadalmat tettek, hogy ha családjukat az ellenforradalmárok bántották, vérfürdőt rendeznek, bosszút állnak, véres, kegyetlen bosszút… Az, aki távol van a családtól, jobban vágyódik haza, jobban szereti, jobban aggódik érte. Sokan vannak, akikben a távolság ébreszti fel a szeretet igazi tüzét, a távolban ébrednek tudatára, hogy mit jelent az otthon, a feleség, a gyerek. Így voltak ezek a fiúk is. Az egyik terepkutató megállt, és a kezével intett. Simon alezredes kézfeltartással megállította a csoportot. Előrement, halkan, óvatosan. A szél feltámadt, hideg és metsző volt. A fiúk arcába csapta az esőt. A köd is mindjobban leereszkedett. Az alezredes ott hasalt a fiú mellett. Szeméhez igazította a távcsövét. Alatta, mintegy száz méterre alakok mozogtak. Két jól kiépített géppuskaállást vett észre. A géppuskák a betonút felé néztek. A két géppuskától jobbra, 10–15 méterre egy-egy golyószóró-állás. Simon tizenkét fegyveres civilt számolt meg. Az ellenforradalmárok parancsnoka nyilván az a ballonkabátos, 40 év körüli férfi – gondolta –, aki a csoport közepén ülve magyaráz. Egy kiemelkedő szikla mellett három motorkerékpárt is látott. A sziklától jobbra egy gyalogösvény vezetett a szomszédos gyümölcsösbe. Szemügyre vette a gyümölcsöst. Az őszibarackfák között, közvetlenül egy szőlőtelek mellett alacsony, földbe épített kunyhót vett észre. A kunyhó kéményéből vékony füstcsík terjengett. Nem szállt magasba, mert az északról fújó szél játékosan elkapta, és vitte, sodorta magával a fák és szőlőtőkék közé. A kunyhó déli részén vastag törzsű diófa állott, tépett lombokkal. Ott is vannak… – tűnődött Simon. Végignézett a terepen, a támadási lehetőségeket latolgatta. Egy kis idő múlva magához rendelte a három csoportparancsnokot. – Őrnagy elvtárs – szólt Feketéhez –, te hat emberrel balra lehúzódsz. Látod ott azt a vörösfenyős részt? – Látom – suttogta Fekete. – Ott foglaltok tüzelőállást. Két golyószórót vigyetek magatokkal. Most figyelj. Az egyik golyószóró tűz alatt tartja a géppuskaállástól a meredekig tartó területet. Az mintegy ötven méteres sík vidék. Ha arra menekülni akar valaki, a

tűzbe rohan… – de ezt inkább már magának mondta. – A másik golyószóróval a feléd eső géppuskaállást veszed tűz alá. Értettél mindent? – Értettem! – válaszolta Fekete. – Csak akkor avatkoztok a harcba, ha én itt megkezdem – mondta Simon alezredes. Fekete visszahúzódott az embereihez. – Szánthó elvtárs! – szólt az alezredes. – Parancs! – Te öt emberrel felkúszol óvatosan a kunyhó mögötti sziklafalra. Csak egy golyószórót visztek. Ott már a géppisztolyok is jó munkát tudnak végezni. Kézigránátot is tudtok használni. A golyószóró tűz alatt tartja ott – mutatott Simon –, a motorkerékpárok mellett húzódó ösvényt… Rendben van? A házra csak akkor lőjetek, ha valaki kijön, vagy ha belülről tüzelnek. Világos? Szánthó rosszkedvűen elhúzta a száját. Simon észrevette. – Mi nem tetszik? – Talán még fel is fogjuk őket szólítani, hogy tegyék le a fegyvert!? – kérdezte mérgesen Szánthó. – Igen, eltaláltad. – Ők sem szólítottak fel… Szó nélkül gyilkoltak. – Szánthó elvtárs! – mondta keményen Simon. – Én vagyok a parancsnok. Parancsaimat hajtsd végre. Másodszor, mi nem ők vagyunk! Ha megadják magukat, nem lőjük le őket. Az gyilkosság lenne. Ha harcot akarnak, harcolunk, harcolunk, és megsemmisítjük őket! – Jó, végrehajtom a parancsot… De Kocsisért valakinek felelnie kell! – zsörtölődött Szánthó. – Borka fiam! – szólt oda a fiatal matrózhoz Simon. – Te a csoportoddal itt foglalj el tüzelőállást, a golyószóróval innen jó a kilövés.

Borka intett csoportjának. A harcosok óvatosan felkúsztak a peremre. – Felkészülni a harcra! – adta ki a parancsot Simon. Feketéék csoportja most tűnt el a fenyvesben. Szánthó és emberei is közel jártak már a kitűzött célhoz. Aztán mégsem úgy történt, ahogyan Simon elgondolta. Pest felől három szovjet tehergépkocsi közeledett. Lassan kapaszkodtak az úttesten. A vezetőn kívül a fülkében egy-egy katona volt még. A kocsik egyébként üresek voltak. Az ellenforradalmárok mozgolódtak. A banditák a fegyverek mögé húzódtak, tüzelőállást foglaltak el. A ballonkabátos férfi intézkedett, parancsokat osztogatott. Világosan látszott, hogy támadásra készülődnek. A gépkocsik egy vonalba értek az ellenforradalmárokkal. – A géppuskásokat vedd célba – szólt Simon Borkának. Még várt egy kis ideig: – Tűz! – kiáltott az alezredes. Kelepeltek a golyószórók. Abban a percben a fenyvesből is felugattak a fegyverek. Az első sorozat után az egyik géppuskás elterült. Az ellenforradalmárok zavartan kapkodtak. A támadás váratlanul érte őket. A ballonkabátos a motorkerékpárok felé rohant. Váratlanul jobb felől is megszólalt Szánthóék golyószórója. Többen elvágódtak. Simon a gépkocsikat figyelte. Látta, hogy a kocsik megugrottak, és nagy iramban robognak a védelmet nyújtó peremfal felé. A harc rövid ideig tartott. A ballonkabátos felemelte a kezét. – Tüzet szüntess! – kiáltotta Simon. A fegyverek elnémultak. Az alezredes két tenyerét szájához téve, hangosan kiáltotta: – Felemelt kézzel előre! Tíz ellenforradalmár megindult felfelé. Már félúton járhattak, mikor a

sziklafalról egy rövid sorozat vágott közéjük. A csoportot vezető ballonkabátos felordított, és széles ívben elvágódott. Az alezredes fülét egy elnyújtott kiáltás ütötte meg: – Ezt Kocsisért! – Megismerte Szánthó artikulálatlan hangját. Az ellenforradalmárok megálltak. – Előre! – kiáltott Simon. Bizonytalan léptekkel megindultak. – Borka! – Parancs, alezredes elvtárs! – Négy emberrel menjetek le a sebesültekért.

21.

November elsején már feje tetejére állt a város. A kommunisták egy része illegalitásba ment, egy részük még mindig fegyver után loholt, más részük meg azzal töltötte idejét, hogy különböző igazoló írásokat gyűjtött a pártonkívüliektől. A pártok gombamódra szaporodtak. Soha nem létező pártok kértek és kaptak működési engedélyt. Emberek soha nem hallott nevei merültek fel a homályból, és követeltek részt az ország vezetésében. Soha olyan marakodás nem volt a vezető állásokért, mint azokban a napokban. Soha olyan reménnyel nem néztek egyesek a jövő felé, mint akkor. Álmok, remények születtek. Megmozdult az alvilág is, és a szervezett bandák egymással versengtek a prédáért. És mindenkinek piros-fehér-zöld kokárda virított a mellén. Semmi sem volt drága. Majd küld a Nyugat. Ölre mennek értünk. Végre szabadok vagyunk, függetlenek és semlegesek! Semlegesek! Megvalósult a régi vágyálom, a semleges Magyarország! Kelet-Európa Svájca. Gazdagok leszünk! Miénk a világ leghatalmasabb urántelepe! Itt egy éven belül mindenki autón fog járni. A nőknek nem kell dolgozni, a magyar urán gondtalan életet biztosít. Minket irigyel majd az egész világ. De még hátra van egy kis munka. A kommunistákat össze kell szedni, mert ők a semlegesség, a jólét ellenségei, és amíg szabadon mozognak, nem lehetünk nyugodtak. És megkezdődött a szervezett fejvadászat. Nincs lakásod? Nézz ki magadnak egy megfelelő, szép, modern lakást, és szólj a szabadságharcos gyerekeknek. „Fiúk, vigyázzatok! Ott a második emelet egyben egy ávéhás ügynök lakik…” Nem kell sokat mesélni… Ennyi elég. Van hely a Gyűjtőben, a Fő utcában, a Práter utcában… Haragszol Kovács Jóskára? Vagy tartozol neki? Lesd meg az utcán. Várd meg egy forgalmas helyen, és magadból kikelve ordíts rá: „Ávéhás gyilkos!” A többit elintézi a „jó pesti nép”, amely mindig elhisz mindent. És ha az akasztás után valakinek mégis eszébe jutna, hogy megnézi az ávéhás iratait, és azt látja beírva: „Kovács József szobafestő”… Hát édes istenem, forradalom van. A forradalom pedig vérrel jár. Sokszor ártatlan emberek vérével. Majd rend lesz egyszer.

A luxuskocsikért is nagy versengés folyik. Vigyázni kell, mert ha most, az indulásnál lemarad az ember, az baj, nagy baj. Egyszóval, izgalomban élt sok ember. Izgalomban éltek a tábornokjelöltek, a miniszterjelöltek, a követjelöltek. Egyesek szerint azokban a napokban több ezer minisztervárományos, több tízezer tábornokvárományos nyüzsgött ebben a szegény kis országban. És voltak egyszerű, becsületes emberek is, akik nem álmodoztak. Voltak, akik várták a pillanatot, hogy véget vethessenek az ilyen álmodozók uralmának.

*

A teremben megszorult a sűrű cigarettafüst. A székek felborítva, a padlón eltaposott cigarettavégek tömege hevert. Az asztalon rumosüveg, már csak az alján szerénykedett hüvelyknyi ital. A fal mellett, háttal az asztalnak, öt polgáriruhás férfi állt. Hárman közülük még nem voltak túl a harmincon, kettő pedig negyven és ötven közötti lehetett, öltözetük hiányos volt. Az egyiknek kalapja, a másiknak felöltője, a harmadiknak kiskabátja nem volt. Süveges éppen előadást tartott, valamilyen filmen látott porosz tisztet utánzott. Horváth Károly volt ávéhás hadnagy állt mellette. Horváthot ötvenháromban ítélték el sikkasztásért. Egy évvel ezelőtt szabadult, teljesen lezüllött ember. Felesége, kicsapongásai és állandó részegeskedése miatt, elhagyta. Horváthnak nagy volt a tekintélye a felkelők között, mert eddig három párttitkárt és két ávéhást lőtt agyon. Faragó az egyes számú különítmény parancsnokának nevezte ki, főleg azért, mert Horváth nagyon sok államvédelmi tiszt lakását ismerte. Csoportjával eddig tíz ávéhást hurcolt el. Alaposan megverték, utána a Markó utcai fogházba kísérték őket. – Ide figyeljenek, emberek! – szónokolt Süveges az elfogottakhoz. Ez a megszólítás nagyon tetszett neki. – A maguk ideje lejárt. Az utolsó szálig kiirtjuk magukat… Értik? Az elfogott emberek hallgattak. Süveges részegen röhögött. – Nem hallom – a tenyerét a füléhez emelte. – Vagy nem szóltak?… Mi az, nem

kegyeskednek beszélni?… Talán lenézik Süvegest? Mi? – Végigvágott az embereken a gumibottal. Az egyik felszisszent. Az ütés arcának véraláfutásos oldalát érte. Sebe felszakadt. Vérezni kezdett. – Nézzék – vette át a szót Horváth –, én is ávéhás voltam. Hiába tagadnak… Engem nem tudnak átverni. Ismerem magukat… A maguk számára nincs kiút. Egy esetben menekülhetnek meg… Ha itt most egyenként felesküdnek a szabadságharcra, és elmondanak legalább tíz párttitkár vagy ávéhás nevet, lakcímmel együtt. Egy perc gondolkodási időt adok… Helyesled, Süveges? A parasztfiúból lett betörő szeme már kétfelé állt, alig tudott a lábán megmaradni. – Igaz, Karcsikám, így igaz, ahogy mondod. Biz’ isten, igazad van. – Dülöngélve felállt. – Na, gyerünk dumálni!… Hé! Félszemű! Gyere csak ide. Nikics megfordult. Az alig húszéves katonának hiányzott a bal szeme. Helyén pépes húscafatok éktelenkedtek. Nemrég verték ki kínzói. Borzalmas fájdalmai voltak. Katonaruhája csupa vér. A szoba közepére tántorgott. Száját összeszorítva megállt. Horváth szembenézett a fiúval. Süveges egy székre terpeszkedett. Géppisztolyát egy pillanatra sem tette le. – Na, gyerünk! – sürgette Horváth a fiút. – Gyerünk, apuskám… Esküdj! – Én már esküdtem – mondta halkan, de keményen a fiú. – Mikor? – Egy évvel ezelőtt. – Az kommunista eskü volt! – Más esküt a katonaeskün kívül nem teszek. – A jó istenedet… de csökönyös vagy! Mi?!… Te akartad azt az ávéhás gyilkost rejtegetni, ugye? Nikics nem válaszolt. – Kommunista vagy?

– Az vagyok – felelte csendesen a fiú, és szívét összeszorította a félelem. – Szóval nem beszélsz? A fiú habozott. Mit mondjon? Árulja el barátait? Akkor neki jobb lesz?… Legalább harc közben esett volna el… váratlanul… Horváth kiszólt az ajtón: – Vigyétek! Két fegyveres lépett be. Megragadták Nikicset és vitték. Pár perc múlva az udvaron rövid géppisztoly-sorozat verte fel a délutáni csendet. – Magát hogy hívják? – fordult Horváth a következő fiatalemberhez. – Bódos Gyula. – A fiatal szőke fiú riadtan nézett Horváthra. – Esküdjön! – Mire esküdjek? – kérdezte rémülten. – Arra, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog az orosz csapatok ellen… a bolsevista uralom ellen. A fiú megrázta a fejét: – Nem, kérem, én erre nem esküdhetek fel. – Maga az egyetemen az ávéhá ügynöke volt! Igaz? – Nem, kérem, én alapszervezeti párttitkár voltam. Nem volt kapcsolatom az ávéhával. – Ne hazudjon, itt van a bejelentés! – Horváth zsebeiben kotorászott. – Hazugság! Hiszen huszonhatodikáig én is harcoltam a Széna téren! – mondta a fiatalember. – Igen? És miért hagyta abba a harcot? – Mert ez már nem az, amit én akartam.

– Miért? Ez micsoda? A fiú elhallgatott. – Feleljen! – kiáltott rá Horváth. – Ez? Hogy ez micsoda? – ismételte meg a kérdést a fiatalember. – Azt hiszem, ez nem forradalom… Vagy legalábbis… Tovább nem folytathatta, mert Horváth az arcába sújtott. – Szóval, én… – hörögte – én ellenforradalmár vagyok? Mi?! – Bódos nem válaszolt. A vér erősen folyt az orrából. Végigcsurgott a petőfiesen kihajtott fehér ingen, a barna ruhán, és apró cseppekben hullott a padlóra. Szeme könnyben úszott. – Azért sem… most már azért sem… – lüktetett az agya. Vannak emberek, akiket a kapott ütés keményít meg, akiknek szívéből a megalázás, a szenvedés dühös ellenállást vált ki, ezekből az emberekből lesznek az igazi forradalmárok. Ez magyarázza a rongyosok lázadását, a szegények gőgös dacát. Bódost is ez az ütés tette forradalmárrá. – Most már azért sem! – üvöltötte. – Azért sem! Igenis, banditák vagytok! Bódos Gyulát is elhurcolták. Üvöltése még sokáig hallatszott. A másik kettővel Horváth gyorsan végzett. Mondták az eskü szövegét, és mondták a neveket. Amit tudtak. Arcuk fehér volt és verejtéktől fényes. Az egyik pár hetes házas, a másik két gyermek apja. Mi lesz Lujzával, ha őt kivégzik? – gondolta a fiatal. – Lujza biztosan hamar férjhez megy, elfelejti őt. Nem, Lujza nem lehet másé, csak az övé… És a címek, amiket bediktált, nem pontosak. Nem találják meg ismerőseit, vagy értük se mennek… És az eskü különben is mit számít? Semmit! Ha felesküszik is, mit árt ez a pártnak? Semmit… Már nincs is párt… Ő túléli, mert túl kell élnie, Lujza várja. Most az ő boldogsága, az ő élete a fontos… Élni… A harc úgyis eldőlt. Ha életben marad, még harcolhat. Aki meghalt, nem harcol. Az idős ember pedig gyerekeire, a kétéves Pistikére, a hatéves Ilonkára gondolt, meg a beteg asszonyra. Neki élni kell, mert mi lesz a gyerekekkel? Ha nem lenne családja, meghalna. De ő a gyerekeiért is felelős. Ki fogja Pistit meg Ilonkát eltartani, ha ő elpusztul? Az a szerencsétlen asszony? Hiszen dolgozni sem tud…

Ő eddig becsülettel megállta helyét. Most már mindegy! Nem vét ő a becsület ellen. Hiszen mindenkiről tudják, hogy micsoda és kicsoda. Nem lehet letagadni, hogy valaki kommunista volt. Ezer és ezer nyilvántartás volt, ott is megtalálják, akit akarnak… Tehát ő nem áruló, legfeljebb arról van szó, hogy pár nappal előbb hurcolják el őket… Miért is lett személyzeti vezető? Azért került bajba. A személyzetisekre haragszanak, pedig ő soha nem írt senkiről rossz káderjellemzést, csak az igazat. Felesküdtek mind a ketten, és felmentették önmagukat az árulás vádja alól. László akkor lépett be a terembe, amikor Horváth Vámost faggatta. Azt hitte, Faragót is itt találja az iskolában. A különítmény itt működött. A fiú tegnap reggel óta nagyon rosszkedvű volt. Nem tudott szabadulni a tegnapi éjszaka emlékétől. Égette a bőrét a lány ölelése, ajkát a csókja, és ráadásul még a féltékenység is kínozta. Különösen azóta gyötrődött, amióta Nagy Imre bejelentette a semlegességet, amióta engedélyezte a többi párt működését. – Vesztébe rohan Erzsi… vesztébe rohan… – ismételgette. – Ha nem tér a helyes útra, sohasem lehetünk egymásé, mert ha Erzsit elfogják, börtönbe kerül. Megőrült az a lány, hogy tovább harcol. Miért? Miért?… Vannak kilengések, hát persze, vannak. Önbíráskodás is előfordul… De melyik forradalomban nem fordul elő ilyesmi?… Hát miért ellenforradalom ez? A miniszterelnök kommunista, az egyik államminiszter kommunista, a Katona Tanács tagjai kommunisták. Az írók a forradalom mellett állnak. Az írószövetség, a tudósok, a színészek, mindenki, aki számít… és akkor Bruckner Erzsébet száll szembe ezzel a mindent elsöprő áradattal? Nem, biztosan nem a Köztársaság téri események hatottak Erzsire, hanem Vas Béla bolondította meg. Tudja ő, hogy ilyen időkben mennyire felelőtlenek az emberek. A harcok feloldják a gátlásokat, másképpen értelmezik az erkölcsöt… Ezekben a napokban sok mindent látott, sok mindent átélt. Látta, hogy milyen olcsó a szerelem… Talán ő nem vette le öt perc alatt a lábáról Annuskát, a szép műtőslányt? Pedig annak valami vidéki orvos a vőlegénye. És mégsem tartja Annuskát rossznak. Az idő hozta magával… Az együttlét, a körülmények, az állandó izgalom. Nem is gondoltak rá, és megtörtént. Miért lenne Erzsi különb? Azért még nem rossz, nem erkölcstelen a lány. Együtt voltak egy hétig Vas Bélával, és Béla biztosan elcsavarta a fejét. Neki pedig azért adta oda magát, hogy tudjon később mire hivatkozni… És biztos, hogy Erzsi szereti őt… Ha nem megy az ávéhások közé harcolni, mindez nem történik meg… Ezt is az ávéhásoknak köszönheti. Megérdemlik sorsukat. Igaz, nem szép, amit egyesek tesznek velük, de nem

lehet a tömegnek parancsolni. Nincs az a hatalom, amelyik meg tudná fékezni az elszabadított szenvedélyeket. László tegnap reggel, mikor Erzsitől elvált, visszament a kórházba. Faragót nem találta ott. Egész délelőtt heverészett és gondolkodott. Valami megmagyarázhatatlan vágy fogta el apja után. Talán a vidéki ismerősével folytatott beszélgetés kavarta fel, talán az emberben élő hiúság, mely űzi, hajtja őt a család, az ismerősök felé akkor, ha úgy érzi, hogy valaki lett belőle? László nemzetőr főhadnagy lett. Ott lapult zsebében az igazolványa. Király Béla, a főparancsnok, saját kezével írta alá. Nem kis dolog a főhadnagyi rendfokozat. Főleg vidéken. Tiszamarton. Azok előtt az emberek előtt, akik apját hamis vádak alapján kizárták a pártból, akik börtönbe juttatták, most felemelt fejjel állhat. Büszkén a szemükbe nézhet, az arcukba ordíthatja: nézzétek, a szabadságharcban való bátor magatartásomért főhadnagy lettem. Látjátok, én vagyok az igazi hazafi! Összevissza kavarogtak gondolatai. Tizenegy óra felé megérkezett Faragó. A százados közölte vele, hogy Horváth vezetésével össze kell állítani egy csoportot. A csoport átköltözik a Práter utcai iskolába. A parancsnokság utasításai szerint össze kell szedni a volt párfunkcionáriusokat és a környéken bujkáló ávéhásokat. Minden egyes őrizetbe vett embert ki kell hallgatni. Lászlónak nem tetszett ez a dolog, de nem szólt. Harcolni szívesen harcolt, de az emberek letartóztatásától ösztönösen irtózott. Nem az ő természetének való az ilyen munka. Most, hogy az új feladatokat meghallotta, még jobban felébredt benne a hazamenési vágy. Valami azt súgta neki: el, minél előbb el Budapestről. Említette a századosnak tervét, és boldog érzés töltötte el, hogy Faragó nem ellenezte. Elmehet, de előbb végre kell hajtania a parancsot. Délután az emberek kiválogatásával foglalkozott. A csoport átköltözött a Práter utcába, és megkezdte működését. Horváthék még az éjszaka folyamán akcióba léptek. Este László már nem bírt magával, ott ólálkodott Erzsiék háza körül. Arra számított, hogy véletlenül találkozik a lánnyal. Kétszer is nekiindult, hogy felmegy. Mégsem ment, vágyódását legyőzte büszkesége. Mikor tíz óra körül visszament a kórházba, Nyiri Lajossal futott össze. A beszélgetésből kiderült, hogy délelőtt Erzsi Vas Bélával a kórházban volt. – Biztos, hogy Vas Béla volt? – kérdezte a fiút, és olyan erővel szorította meg

karját, hogy Lajos felszisszent. – Persze hogy biztos. László köszönés nélkül rohant el. Vad féltékenység űzte. Az éjszakát megint Annánál töltötte. Feledni akart, kétségbeesetten hullott a telt keblű lány karjába. És reggel kedvetlenül ébredt. Az éjszaka nem hozott enyhülést kínjára, még nagyobb vágyat érzett Erzsi után. Mert Erzsi az más, ő Erzsit szereti, nem ezt a csinos, de lélektelen lányt. És felébredt benne a lelkiismeret is. Korholta, ócsárolta magát. Nem, Erzsi nélkül nem tud élni. Ha így folytatja, akkor teljesen lezüllik. Szívből gyűlölte Vas Bélát és mindazokat, akik Erzsit elrabolták tőle. Úgy érezte, hogy Vas Bélát, az aljas csábítót meg tudná fojtani. Délelőtt céltalanul kóválygott. Faragó tíz óra felé közölte vele, hogy délután egy órakor a Parlamentben megbeszélés lesz. Sajnos, ő más elfoglaltsága miatt nem tud menni. Lászlónak kell részt vennie helyette. Majd Csatayval vegye fel a kapcsolatot. Délfelé a fiú keresni kezdte Faragót, de sehol sem találta. Varga doktornál sem volt, Csatay sem látta sehol. – Keresd meg, fiam, mert nála van egy szervezési javaslat – mondta a földbirtokos. – Kérd el tőle, és gyere majd utánam. Az 1-es kapunál meghagyom, hogy hol vagyunk. Azután idejött a Práter utcába, azt hitte, itt találja a századost. Mikor megtudta, hogy nincs itt, pár percig tétovázott. Egykedvűen nézte a szoba közepén álló Vámost. – Mi történt az arcával? – kérdezte László. – Mikor behoztuk, megbotlott, és nekiesett a gépkocsinak – magyarázta Horváth. – Ugye, így volt? – fordult a férfi felé. Süveges felröhögött, Vámos nem válaszolt. – Feleljen, ha a főhadnagy úr kérdezi magát! – szólt rá Horváth. Vámos hallgatott. – Hogyan került ide? – kérdezte László, és odament az asztalhoz. Töltött egy

pohárka rumot és felhajtotta. Erős volt, marta a torkát. – Erzsébetről jelentették fel. Onnan hoztuk be az éjjel. Állítólag valami fejes pártfunkcionárius – magyarázta Horváth. – A bejelentés szerint kommunista csoportot szervezett Erzsébeten, meg Csepelen is. De nem akar beszélni. Azt mondja a jelentés, hogy államvédelmista vezető. Lászlónak kisebbségi érzése támadt Horváthtal szemben. Horváth mégiscsak tíz évvel idősebb nála, és aktív tiszt is volt. Ő pedig csak most lett tiszt. Féltette tekintélyét. – Maga tényleg államvédelmista? – kérdezte keményen. – Nem – felelte Vámos. – Ne hazudjon! – kiáltott a fiú. Aztán arra gondolt, honnan tudja, hogy a férfi hazudik? Megint gyenge vagyok és hiszékeny. Mi a fenének avatkozom bele? Most nevetséges leszek Horváth előtt… Vámos hallgatott. László zavarba jött. Most mit csináljon? Menjen ki? Horváth már gúnyosan röhög. Őrajta nevet, elmeséli a többieknek is. A rum már éreztette hatását. Bátrabb lett. Agya zsibbadni kezdett. – Beszéljen, a kutya istenit, mert szájon vágom! – mondta dühösen. Akaratlanul is Vas Béla, Erzsi és az államvédelmisták jutottak eszébe, akik elrabolták tőle a lányt. De Vámos nem szólt egy árva szót sem. László agyát teljesen elöntötte a düh, gondolatai vad táncba kezdtek. Ott lebegett előtte Horváth gúnyos tekintete. – Ez meg nem beszél… nevetséges helyzetben vagyok… Erzsi meg Vas Béla… – lüktetett az agya. Együtt vannak… Erzsi és az ávéhások… Igen, nagyon nevetséges, Horváth röhög… rajta röhög… Süveges is bambán vigyorog. – Te! – kapta el a férfi mellén a kabátot. – Te, a k… anyádat, beszélj! Vámos szembe köpte. Ösztönösen becsukta a szemét. A nyál végigfolyt arcán.

– Leköptél? Bitang!… – A szégyen, a düh, a megalázás összesűrűsödött öklében. Felemelte… csak egyet ütött. Vámos mint egy egyensúlyát vesztett zsák, végigdőlt a piszkos padlón. Arcán megkövesedett a kín. László imbolygó léptekkel tántorgott ki a szobából. Az ajtóban megállt. – Ne nyúljatok hozzá – mondta. – Azonnal kísérjétek be a főparancsnokságra. – Kábult aggyal ment vissza a kórházba. El, minél előbb el innen. Haza, haza akar menni. – Török bajtárs – riasztotta fel egy fiatal fegyveres –, Faragó ezredes úr már keresi. – Azonnal megyek! – szólt a fiú. Elindult Faragó szobája felé. Faragó… szép karriert csinált. Ezredes lett. Hiába, neki barátai vannak… – gondolta. – Te fiú – szólt Faragó a belépő Lászlóra –, azonnal indulj a Parlamentbe. Itt van ez a boríték, add át Csataynak. Mondd meg neki, hogy riasztó híreket kaptam Pomázról. Oda kell kiugranom. Rendet akarok csinálni. Reggelre visszajövök. – Rendben van – válaszolta László –, de ami a vidéket illeti, én is nagyon nyugtalanító híreket kaptam. – Már mondtad. Honnan is? – kérdezte Faragó. – A Tisza mellől, Kunságból. Nagyon nyakasok ott az emberek, és olyan régi mozgalmi fészek… – Csatay holnap reggel megy egy csoporttal Cegléd környékére, körülnézni – szólt Faragó, és arra gondolt, hogy bánja a fene. Csináljanak, amit akarnak, őt már nem érdekli. – Arra gondoltam, hogy esetleg egy-két napra leugranék a faluba, én is rendet csinálni, meg aztán – tette hozzá elgondolkozva László – lenne egy kis személyes elintéznivalóm is… – Csak nem valami nőügy? – nevetett Faragó. – Nem, nem… a párttitkárral szeretnék elbeszélgetni, azzal, aki apámat bezáratta. Már meséltem róla neked.

–Igen, emlékszem… mondtál valamit. Hát menj, fiú! Azt hiszem, nincs akadálya. A mai tárgyalástól sok függ. Ha Nagy Imre elfogadja javaslatunkat, akkor holnap mehetsz. – Szóval nincs ellene kifogásod? – Nincs, nincs! Csak menj, és csinálj rendet. A vidék most kezd fontos területté válni, de csak rohanj a levéllel Csatay után. A többit megbeszéljük, ha visszajöttél.

*

Mikor Vámos az ütés után magához tért, még hosszú ideig csukva tartotta a szemét. Időt kell nyerni – gondolta. Gondolatban végigfutott a két nap történetén. Úgy érezte, hogy jó munkát végzett. Szerette volna tudni, hogy ki buktatta le. Az biztos, hogy nem az elvtársak, mert akkor mást is elhurcoltak volna. Valaki meglátott és feljelentett. Csak így történhetett. Nem baj, a szervezet már dolgozik, és ez a fontos. Ő majd megmenekül. Még nem mutatta meg senkinek a szabaduló levelét. Várta, hogy valami magasabb vezető elé vigyék. Az időt pedig arra használja fel, hogy mindent alaposan felderítsen. Nem lehet baja. Majd megjátssza a mártírt. Vámos, mikor harmincadikán elhagyta a minisztériumot, Kapóssal együtt Erzsébetre ment. Azonnal felkereste az öreg Bejczit. Még aznap este négy-öt elvtársat összehívott a régiek közül, és kevés szóval megbeszélték a teendőket. Akkor Erzsébeten már az ellenforradalmárok voltak az urak. Egy horthysta tiszt és egy csendőrőrmester volt a parancsnokuk. A felkelők elfoglalták a rendőrkapitányságot, és több kommunistát letartóztattak. Egy Gulás Gyula nevű fiatal kommunistát, akiről megtudták, hogy évekkel azelőtt államvédelmista tiszt volt, kétszer vitték akasztani. Mind a kétszer munkások mentették meg. Gulás a második akasztási kísérlet után eltűnt, de Bejczivel tartotta a kapcsolatot Gulás egy motorüzemben volt termelési felelős, és több géppisztolyt, kézigránátot rejtett el, mikor az ellenforradalmárok bementek a gyárba. Ezeknek egy részét sikerült kimenteni, és most Bejcziék rendelkezésére bocsátotta. Vámos részletes utasításokat adott a csoportnak, és még aznap este átment Kapóssal együtt

Csepelre. Ott is összejött az ismerős elvtársakkal. Ugyanabban a házban húzódott meg, ahol Vas Béla lakott, de Vámos ezt nem tudta. Ez a ház két évvel ezelőtt épült, és nagyon sok pártfunkcionárius lakott benne. Azért hívták a házat „kolhozháznak”. Vámos Búzás Istvánnál szállt meg, Kapóssal együtt. Búzás a Csőgyárban dolgozott. Elmondta, hogy több helyen működnek már fegyveres kommunista sejtek. Főleg a gyárat és az erőművet védik. Az ellenforradalmárok esetleges szovjet támadás esetén fel akarják robbantani az üzemet. A kommunisták ezt akarják megakadályozni. Másnap délelőtt itt is megbeszélésre hívták össze a kommunistákat. Megállapodtak abban, hogy felkészülnek a támadásra. Vámos még a délután folyamán beküldte Kapóst a Práter utcába Vidáékhoz, hogy Komor futárja időben megkapja a jelentést. A délután folyamán sietett vissza Erzsébetre. Este pedig elfogták. Felnyitotta szemét. Kinézett az ablakon. Már erősen szürkült. Süveges az egyik széken a részegek álmát aludta. – El kellene venni a fegyverét – villant át a férfi agyán a gondolat. Talán megkísérelte volna, de Horváth bejött. – Hé, ébresztő – kiáltott Süveges felé, és megrúgta a széket. – Tőled meg is szökhetett volna ez a szivar – mondta korholóan Horváth. – Nem, nem aludtam – szabadkozott Süveges. – Nem az istenit, a folyosóra is kihallatszott a horkolásod. Maga miért nem lépett le, öreg? – fordult Vámos felé. Az ősz hajról, a kétnapos, fehér borostás állról Horváth arra következtetett, hogy a fogoly idős ember. – Miért léptem volna le? – válaszolta színlelt nyugalommal Vámos. – Majd kiengednek! Még bocsánatot is fognak kérni tőlem. Horváth nagy szemeket meresztett. – Mit mondott, atya? Mit fogunk csinálni? – kérdezte. – Szépen bocsánatot kérnek – ismételte meg Vámos nyugodtan.

– Ugyan miért? Vámos mégis úgy döntött, hogy minél előbb meg kell lépnie. Tettetett hányavetiséggel szólalt meg: – Látta már az igazolványomat? Tudja, hogy én ki vagyok? – Mutassa az igazolványait! A férfi unottan kutatott a zsebében. Elővette tárcáját. – Tessék, itt a szabaduló levelem, és itt a személyazonosságim – nyújtotta Horváth felé. – Maga börtönben ült? – Igen – felelte Vámos. – Öt évet, fiam, mint politikai. Horváth meghökkent, Vámos folytatta. – Valamennyien bedőltek egy kommunista provokátornak. El tudja képzelni, hogy nekem öt év börtönnel a hátamon kedvem van szervezkedni? – Miért nem mondta, az úristenit! – kiáltott Horváth, és forgatta kezében a hivatalos szabadulólevelet. Ismerte, hiszen neki is ilyen volt. – Mi meg majdnem kinyírtuk. – A maguk baja lett volna – válaszolta egykedvűen Vámos. – De miért köpte le a főhadnagyot? – kérdezte Horváth. – Maga mit csinálna, ha az anyját lek… -nák? – Igaza van. Nagyon megütötte? – Verlek már jobban is – felelte Vámos. – De most már szeretnék ám elmenni. Jöjjenek ki velem az üzembe, és kérdezzék meg a melósokat, hogy ki vagyok. Azt hiszem, iszkolnának, ha elmondanám nekik, hogy mit csináltak velem. Süveges már ismét az igazak álmát aludta. Nem hallott semmit a beszélgetésből.

– Atyuskám, ez kínos – vakarta Horváth a fejét. – Én is ültem, tudom, mit jelent! – Hogy hívják? – kérdezte Vámos. – Horváth Károlynak. Vácott húztam le másfél évet. – Ejnye, és így bánik a szaktársával? – nézett szemrehányóan a fiatalember arcába. – Igazán, ne haragudjon – kérlelte Horváth. – Milyen buliban ült? – Szocdem – mondta Vámos. Horváth visszaadta az iratokat. – Jöjjön – mondta a férfinak, és előrement. Vámos percek múlva az utcán volt. Nézte a házszámokat. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Arra gondolt, hogy lemegy a Corvin mozi felé, de aztán mégis úgy döntött, hogy semmit sem kockáztat feleslegesen. Felmegy Vidáékhoz, megtudja, hogy a futár volt-e már ott. Vidáéknál megdöbbenve értesült a tegnapi eseményekről. – Szegény Béla! – mondta sajnálkozva – és hová vitték? – Az a magas fiatalember, akiről beszéltem – folytatta Vida –, azt mondta, hogy a Mária utcai klinikára viszik. Adott egy címet is, azzal, hogyha Bélát az elvtársai keresik, erre a címre menjenek. Odaadtam Kapós elvtársnak. – Kik voltak azok a felkelők? – érdeklődött Vámos. – Őszintén megmondom, nekem az volt az érzésem – felelte Vida –, hogy nem is felkelők voltak, hanem fiatal kommunista egyetemisták, akik így segítenek. – Bár igaza lenne, elvtárs – válaszolta Vámos. – Én pedig biztos vagyok benne – szólt közbe az asszony is. – Az a kis szőke leány olyan aggódással mosta Béla sebeit, mintha testvére vagy vőlegénye lett volna. Talán még könnyezett is.

– Miért nem kérdezték meg? – Ne tréfáljon, Vámos elvtárs. Először is nem volt időnk hosszú beszélgetésre, másodszor, én nem fedhettem fel magam. – Igaz… és a másik két fiú? Az asszony lehajtotta a fejét. Könnyek törtek elő a szeméből. – Azok reggelig ott feküdtek az udvaron – felelte alig hallhatóan. – Reggel a szőke lány és barátai visszajöttek, és a ház egy-két lakójának segítségével eltemették őket. Fazekas bácsi pontosan tudja, hogy hova. Az irataik is nála vannak. – Ki az a Fazekas? – Egy öreg munkás a Ganzból – felelte Vida. – Azt nem tudják, hogy Kapós elment-e a megadott címre? – Elment, legalábbis azt mondta. – Vida elvtárs – szólt egy kis idő múlva Vámos –, megengedné, hogy megborotválkozzam? – Természetesen… mindjárt befűtünk a fürdőszobában, meg is fürödhet. Vámos egy óra múlva búcsúzott. – Arra kérem – mondta –, hogyha megjönne a futár, feltétlenül jöjjön el erre a címre – és felírta egy papírszeletre Búzás István címét.

*

A Parlament épületében szellemjárás volt. Mert nem lehet másnak nevezni azt a tülekedést, nyüzsgést, amelyet a régen elfelejtett lengyelkabátos, zsinóros urak műveltek. Mintha egy húsz évvel ezelőtti filmet játszottak volna, vagy valaki

egypár órára visszaforgatta volna a történelem kerekét. A Parlament őrzésére rendelt kiskatonák szédülten nézték ezt a forgatagot. Talán nem is értették, mi történik. Olyan furcsán jött ki szájukon: „főhadnagy úr” vagy „őrnagy úr”. Mert igaz, hogy a hivatalos megszólítás a „bajtárs” lett, de itt nem vesznek tudomást erről, és rosszallóan néznek rájuk, ha ezt használják. Tegnap, az a régi mintájú egyenruhába öltözött ezredes kioktatta őket; ő nem bajtárs és nem elvtárs, ő ezredes úr. Bánja a fene – gondolta a kiskatona. – Ha úr, legyen úr. A bejáró melletti benyílóban egy nagy halom rendőregyenruha hevert. Azt mondják, a fegyveres szabadságharcosok szedték le az ávósokról. Ez ugyan nem lehet igaz, mert itt alig volt néhány ávéhás, rendőrruha meg nagyon sok van. De az ember azért nem vitatkozik, mert egy perc megállása sincs. Nagyobb a forgalom, mint az állami áruházban. Pártvezérek, szervezetek küldöttei, szabadságharcosok küldöttségei egymásnak adják a kilincset, a pesti munkástanácsok a budaiaknak, a budaiak a vidékieknek. Mindenki követelt, és mindenki ígéretekkel távozott. Üres kézzel jöttek, és reményekkel telve mentek haza. Furcsa alakok járnak most ide. Furcsák, de érdekes, hogy milyen otthonosan mozognak. Mintha valamikor régen már jártak volna itt. Talán 19-ben vagy azután. Lehet, hogy 1945-ben? Itt van ni, például ez a kis reszkető, zsinóros irhabundás öreg. Már alig totyog, de azért jön, jön, botjára támaszkodva. Megáll, nézi a bejáratot, de nem mint egy külföldi turista, vagy a vidékről vásárra felutazó parasztember, inkább mint a háztulajdonos, aki nyaralásból érkezik vissza a rég nem látott otthonába. De már ott is van S. Nagy Jánosnál, a mosolygó kiskatonánál. – Jó napot, fiacskám – köszön az öreg. – Pekári törvényszéki tanácselnök vagyok. – Jó napot! – köszön vissza János. – Mondja, fiacskám, merre van Tildy államminiszter úr rezidenciája? – Nem tudom én. Én csak őr vagyok itt. Tessék megkérdezni a parancsnok elvtársat! Az öreg megdermedt. Elvtárs?… Itt valami tévedés lehet. Vagy rossz helyen jár?

Hát itt még kommunisták vannak? Nem, ez a Parlament… Vagy csak tréfál vele ez a fiatal katona? Buta vicc… Már úgyis alig tud parancsolni az idegeinek. Azt hitte, hogy sohasem fog ideérni. A József utca messze van… és mit látott útközben? Míg él, nem felejti el. Nem szabadna annak a sok taknyosnak a kezébe fegyvert adni. Összevissza lövöldöznek, majdnem őt is eltalálták. Valami kommunistát üldöztek. Látta, hogy mellette elszalad valaki, be a kapun. És hirtelen ott termett mellette öt taknyos. – Ez az? – kérdezte egy kihevült arcú, tizenhét éves formájú fiú. – Ez a kommunista? – Még hogy őt kommunistának nézik. Hát úgy néz ő ki, mint egy kommunista?… Szörnyű volt. Meglett férfiaknak szabadna csak fegyvert adni a kezükbe, akik meg tudják különböztetni a tisztességes embereket a kommunistáktól… Mert hogy ki kicsoda, meglátszik az az ember magatartásán, viselkedésén, megjelenésén. – Kit keres, kérem! – riasztotta fel gondolataiból egy honvéd őrnagy. – Kérem, őrnagy úr – kezdte az öreg, de odább kellett húzódnia a bejárattól, mert egy csoport hangosan beszélgető fegyveres jött ki sugárzó arccal. Török László is ott ballagott a csoport végén. – Kérem… én Pekári… dr. Pekári törvényszéki tanácselnök vagyok… A fegyveresek közül egy magas, széles vállú alak a névre felkapta a fejét. Szemét szúrósan összevonta, és megigazította vállán a géppisztolyt. – Várjatok, fiúk – szólt oda társainak. – Mi az, Kockás? Gyere, sietnünk kell! – sürgette egy bajuszos, szemüveges férfi. A Kockásnak nevezett megindult az öreg felé. – Hogy hívják magát, atya?! – kérdezte fenyegetően, és hatalmas keze kinyúlt. Megragadta az öreg mellén a bundát. Pekári hebegve próbált hátrálni: – Kérem… kérem… Mi ez?… – A nevét! – kiáltotta Kockás.

A katonák az őrnagy mögé álltak. Kíváncsian nézték a jelenetet. – Pekári… Dr. Pe-ká-ri… – Pekári? – nevetett fel Kockás. – Ó, ó… Pekári tanácselnök úr… Fiúk, tudjátok, ki ez a díszes alak? Ez a nyomorult féreg?… Szóval, te jómadár, ide mertél jönni?! –fordult Pekári felé. – De most jó helyre futottál, te rohadt ávéhás pribék… te… te… – és ütésre lendült a karja. – Hé – szólt közbe S. Nagy János – mit bántja azt az öreget?! – Maga ne avatkozzon bele! – intette le Jánost Kockás. – Ez kettőnk ügye. László is ott termett az öreg mellett. – Ne bántsa, bajtárs. Itt semmi helye az önbíráskodásnak. Különben is, én ismerem az öreget: 1953-ban jött vissza a kitelepítésből. – Mit avatkoznak az én személyes ügyeimbe?! – kiáltott nagy hangon Kockás. – Mert nem maga ítélkezik! A törvényeket be kell tartani. Ha bűnös, jelentse be a bíróságon, majd az ítélkezni fog – mondta meggyőződéssel László. – Így is elég sok disznóságot csinálnak egyesek. Az embernek leég arcáról a bőr. – Engedje el! – szólt erélyesen az őrnagy. – Őrség! A katonák felsorakoztak. – Hagyd a fenébe, Kockás! Majd elkapod máskor. Ne csinálj botrányt! – szólt a szemüveges, és nagy nehezen elhúzta a káromkodó férfit. – Várjatok – kiabálta Kockás –, a címét legalább felírom. – Hagyd a jófenébe. Kitódultak a bejáraton. – Még találkozunk, te gazember! – kiáltott vissza a kapuból Kockás, és az öklét rázta. Pekáriba alig lehetett lelket verni. A kiskatonák azt hitték, nyomban meghal.

Mikor magához tért, László félrevonta az öreget. – Mit keres itt, Pekári bácsi? – kérdezte. – A nyugdíjügyemben… jöttem… – hebegte. – Az istenit magának – mondta dühösen László –, nincs jobb dolga, mint ilyenkor mászkálni? – Nem akartam – hápogta az öreg, és leült egy székre –, nem akartam, de a feleségem unszolt, nem hagyott békén. – Maguk mindent egy nap alatt akarnak elintézni – pörölt a fiú Pekárival. – Azt hiszik, most más dolguk nincs is a vezetőknek. – A fiú egyébként is rosszkedvű volt. A tárgyaláson derült ki, hogy nem a legjobban állnak a dolgok. Egyes vidékeken nem ismerik el a Nagy-kormányt, meg nem tudják, hogy mit akar a Szovjetunió csinálni. Az öreg ijedten pillantott órájára. – Jó istenem, hogyan kerülök én most haza? A fiú megnyugtatta: – Majd én hazaviszem magát… Ne féljen. – László mélyen elgondolkozott. – Pekári bácsi, tenne nekem egy szívességet? – Igen, készséggel… – Megírok gyorsan egy levelet, és megkérem, hogy adja ezt fel Bruckneréknak. Ha a menyasszonyomat nem találja ott, az édesanyjának is átadhatja. Az öreg bólintott, hogy rendben van. László megkérte az őrnagyot, hogy engedje be a szobájába, míg megírja a levelet. Amíg a fiú a levelet írta, az őrnagy meg katonái körülvették Pekárit. – Ki volt az az alak, tessék mondani? – kérdezte S. Nagy.

– Már emlékszem – mondta az öreg. – Először nem tudtam, de amikor azzal a hideg, gyilkos szemével rám nézett, azonnal megismertem. – Tényleg maga ítélte el őt? – érdeklődött az őrnagy. – Igen… de ezt az embert maga is elítélte volna… ez az ember egy kegyetlen gyilkos. – Mit csinált? – szólt közbe valaki. – Úgy emlékszem – folytatta Pekári –, Ballának hívják. – Nem Kockásnak? – csodálkozott S. Nagy. – Az csak olyan gúnynév, az idegenlégióból maradt rá. Tíz évig volt az idegenlégióban. Afrikában meg Indokínában. Indokínában valami különítményparancsnok volt. Teljhatalommal… Már ott sok embert végzett vagy végeztetett ki. A negyvenes évek elején hazajött… Egy autóképviselet vezetője lett. Aztán katonának hívták be, és a Megszálló Erők Parancsnokságánál szolgált az orosz fronton, mint egy különleges csoport vezetője. Partizánokra vadásztak, falvakat gyújtottak fel. A konkrét, bizonyítható vád az volt ellene, hogy Ukrajnában több mint harminc kommunistát, partizánt meg munkaszolgálatost lövetett agyon saját elhatározásából, parancs nélkül. – Agyon kellett volna verni! – mondta S. Nagy felháborodva. – És miért nem ítélték halálra? – kérdezte az őrnagy. – A mi tanácsunk halálra ítélte, de másodfokon megkegyelmeztek. László elkészült az írással. – Pekári bácsi – szólt csendesen –, én kész vagyok… mehetünk, ha úgy gondolja. – Igen, igen… Viszontlátásra, őrnagy úr! – köszönt az öreg, és kocogott László után.

22.

Szombat hajnal volt, november harmadika. A felkelő nap gyöngyházszínű felhők között bújócskázott, kósza sugaraival végigsimogatta az erdő fáinak rőtbarna lombjait, felszárította a ködös éj csillogó könnyeit, aztán, mint aki dolgát elvégezte, újból eltűnt. Magára húzta a szürke, esőtől duzzadó fellegek puha paplanát, s megint sivár, kilátástalan szürkeség borult a tájra. A völgyekben vastag gyapjas ködcsordák gomolyogtak, s úgy látszott, mintha hátukon cipelnék a hegyek csúcsait. A tábor még aludt. Csak az őrszemek halk beszéde törte meg a hajnali csendet, meg a sátrakból kiszűrődött halk sóhajok. Nyugtalan volt a nappal, és nyugtalanul telt az éjszaka is. A harcosokat csak pár ezer méter választotta el az otthontól, ez a távolság mégis mintha százezer kilométer lenne. Az otthon és a harcosok közé olyan falat húzott az árulás és a gyűlölet, az erőszak és a kegyetlen terror, amelyet nem lehet reménnyel, vágyakozással, szeretettel, odaadással ledönteni, csak harccal és küzdelemmel, elszánt akarattal és fegyverrel, könnyel és vérrel. És ezt tudták a harcosok. Tudták, hogy az ő életük, a forradalmárok élete elválaszthatatlan a proletárdiktatúra lététől. Sokan érezték ezt akkor szerte az országban is. Ezt érezték azok a partizánok, akik becsülettel harcoltak egykor a spanyol földön a munkáshatalomért, vagy Horthyék és Szálasiék ellen, ezt érezték azok a katonák és államvédelmisták, akik a proletárdiktatúra megvédésére esküt tettek. Ha elpusztul a néphatalom, őket az emigráció, a börtön, az akasztófa várja, a félrevezetett és becsapott tömeget pedig a szenvedés, a tőkések, urak, papok és kulákok ólmos ostora. Ezek a gondolatok keringtek Komor Miklós alezredes fejében ezen a novemberi hajnalon. Szemben vele Fekete őrnagy ült, mellettük égő arccal, útra készen a lány. Erzsi már második napja lázas volt, de titkolta Komorék előtt. – A történelem így teszi fel a kérdést – folytatta Komor –, élni vagy elpusztulni. És nemcsak nekünk teszi így fel, hanem az országban százezreknek. S ha igaz az, hogy az élet harcot jelent, akkor most ténylegesen azt jelenti. Ha élni akarunk, kegyetlen, de igazságos harcot kell vívnunk. – A baj ott van – mondta Fekete csendesen –, hogy nemcsak az egyszerű

emberek, hanem a párttagok egy része, magukat marxistáknak tartó értelmiségiek, olyanok is, akiket már mi neveltünk, elintézik a kérdést azzal, hogy polgári demokrácia lesz az országban, a párt kisebbségben marad, de majd megerősödik. Tegnap a felderítők furcsa dolgokról számoltak be. Nem ellenforradalom, mondják, hanem szabadságharc, népfelkelés… – Kár most erről vitázni – vette át a szót Komor –, a mi esetünkben a polgári demokrácia is csak ellenforradalmi vívmány lehet. Egy itt a kérdés, akadnak-e olyan vezetők, akik szembe mernek fordulni a félrevezetett tömeg hangulatával, akik vállalva a népszerűtlenséget, ki merik jelenteni, hogy hazánkban ellenforradalom van, akik merik vállalni a történelem előtt a felelősséget minden olyan intézkedésért, amelyet meg kell tenni, hogy a proletárdiktatúrát visszaállítsuk. – Milyen intézkedésekre gondolsz? – kérdezte Fekete. – Például arra, hogy igénybe kell venni a Varsói Szerződés aláíróinak fegyveres segítségét is – mondta Komor. – Saját erőből a hatalmat csak évekig tartó polgárháborúval tudnánk visszaszerezni. Márpedig a polgárháborút el kell kerülni, mert az világháborút jelenthetne. Erzsi fázósan összehúzta magát. Megborzongott. Most a hideg rázta. Istenem, aggódott, csak nincs tüdőgyulladásom? Legyűrte gyengeségét, erősnek kell maradnia. Nagyon szeretett volna most jó meleg szobában, puha paplanok közt feküdni. Érdekelte a két férfi beszélgetése, mégis gondolatai minduntalan elkalandoztak. Szeretett volna már indulni. Komor azt akarja, hogy még ma este visszajöjjön. Akkor pedig indulnia kell. Innen legalább húsz kilométer a Práter utca. Az annyit jelent, hogy ma még negyven kilométert kell gyalogolnia. Negyven kilométert betegen. Már mehetne. Ismeri a feladatokat. Halkan megszólalt: – Alezredes elvtárs, én szeretnék indulni. – Igen, Erzsikém, azonnal! De Mirkovics elvtárs majd motorral beviszi a városba. Kérdezd meg Mirkovicsot, elkészült-e – fordult Feketéhez. Mirkovics két nap óta motoros futárként működött. Szereztek egy 250-es Pannóniát az egyik közeli gyárból, igazolást is, és a partizán most megállás nélkül motorozik. Szabadon mozog a felkelők között. Szabaduló levelét felmutatja, és semmi bántódása nincs. Ráadásul még idegenszerű kiejtéssel is

beszéli a magyar nyelvet, és ez most jól jön. Erzsi örült, hogy Mirkoviccsal mehet. Nagyon megszerette a férfit. Két nap alatt sokat beszélgettek, és a lány megismerte Mirkovics érző, emberi szívét. Fekete a partizánnal együtt tért vissza. – Indulhatunk – mosolygott a magas, vállas férfi. Bőrkabátban volt, fején barna svájci sapka és motoros szemüveg. Elbúcsúztak. Komor átölelte a lány vállát. Arca véletlenül hozzáért a lány arcához. Érezte a lány testének forróságát. – Erzsike – állt meg az alezredes, és a lány szemébe nézett –, maga lázas! – Nem, nem – tiltakozott a lány. – Talán egy kicsit izgatott vagyok. Talán attól van melegem. – Lefejtette karjáról a férfi kezét, és sietett Mirkovics után. Komor még sokáig nézett a fák között eltűnő lány után. Megcsóválta a fejét, és visszaindult sátrába. Mirkovics és Erzsi jó fél óráig szótlanul tolták a motort a nehéz terepen, míg kiértek a Pest felé kígyózó betonútra. Melegük lett. A lánynak különösen tüzelt az arca, olyan piros rózsás volt, mint az első áldozásra menő fiatal lányoké. – Na, a fene egye meg – mondta Mirkovics, és bakancsával nagyot dobbantott, hogy leverje róla a sarat. – Jól bújjon a hátam mögé, és jól kapaszkodjék az övembe. – Majd átölelem, jó? – mosolyodott el halványan Erzsi. – Fiatal lányok úgysem ölelgetik már Mirkovics elvtársat. – Dehogynem, Erzsikém – nevetett a partizán. – Szeretnek engem a lányok. Nem vagyok én még olyan öreg. Felültek a motorra. Mirkovics óvatosan vezetett, a beton nyálkás, csúszós volt. Az alacsonyabb helyeken gomolygó ködfelhő nyelte el őket. Erzsi erősen átölelte a férfi derekát, minden erejére szükség volt, hogy legyőzze betegségét. Fél óra sem telt el, és már elérték a várost. Nem nézelődtek, hanem óvatosan haladtak a Petőfi-híd felé. A híd feljárójánál nemzetőrök igazoltatták őket. Mirkovics lassan fékezett. Leállt az út mellé.

– Igazolványt – mondta egy fiatal, ritka bajuszú férfi. Mirkovics előszedte személyazonossági igazolványát és szabaduló levelét. Míg a nemzetőr igazolványát nézte, tört magyarsággal megszólalt: – Mondja, bajtárs, Király vezérőrnagyot hol találom? A nemzetőr ránézett. – Ismeri őt? – Pár évig együtt ültünk! – Maga nem magyar? – Szerb vagyok – felelte Mirkovics. – Szóval, hol találom meg? A másik nemzetőr is beleavatkozott a beszélgetésbe. – Azt hiszem – mondta készségesen –, hogy a Budapesti Főkapitányságon van. – Tudom, merre van – felelte a partizán. A ritka bajuszú visszaadta az igazolványokat. – Hát nem irigylem magát – szólt, és fejét csóválta. – Miért? – kérdezte mosolyogva Mirkovics. – Negyvenkilenctől ötvenhatig ülni, nem kis dolog. – Nem baj, most majd mások fognak ülni, nem mi – válaszolta sokat sejtetően Mirkovics. – Azt hiszem – mosolygott cinkosán a nemzetőr. – Én meg tudom – felelte a férfi, és begyújtotta a motort. A Baross utca és Körút sarkán megálltak. A járókelők az újságokat kapkodták. Népszava, Kis Újság, Magyar Ifjúság, Egyetemi Ifjúság, Magyar Világ, Magyar Honvéd, és még számtalan más lapot kapkodtak szét pillanatok alatt az emberek. Erzsi és Mirkovics is vett egypár lapot. Bele sem néztek, folytatták útjukat. A Leonardo da Vinci utcán jobbra fordultak. A Práter utca sarkán Mirkovics megállt.

– Erzsikém – szólt a partizán –, nagyon vigyázzon magára. Valahogy nem jól néz ki. – Vigyázok – suttogta a lány –, de maga is vigyázzon. Elbúcsúztak. Mirkovics szeme melegen sugárzott. Erzsi siető léptekkel ment fel Vidáékhoz. Abban reménykedett, hogy Bélát ott találja. Vidáék örömmel fogadták a lányt. Az asszony a kérdések özönét zúdította Erzsire, de a sok kérdés egy pont körül keringett, hogy van Miklós, az asszony testvére. A fiatal lány megnyugtatta, hogy az alezredes jól van, igazi férfi módjára viselkedik. Lelkesíti a többieket. – És mi lesz, mi várható? – érdeklődött látható izgalommal Vida. Erzsi rosszul érezte magát, és még rosszabbul lett, hogy Bélát nem találta itt. Fanyalogva válaszolt a kérdésekre, elmondotta, amit tudott. A birkózó külsejű férfi leverten hallgatott. – Szóval, semmi megfogható. Csak sejtések, tervezgetések. A lány már Béláról akart hallani, hol van, hol találja meg a fiút. És amikor elmondotta a szerdai nap történetét, majd Vámos csütörtöki látogatását, a lány kétségbeesetten sírva fakadt. – Béla, szegény Béla – hajtogatta zokogva. – Mi lehet vele? Vidáné szerető anyaként vette gondozásba a síró lányt. – Jóisten, neked valami bajod van, csak úgy tüzelsz a láztól… Hozd a lázmérőt – szólt a férjének, és a lány tiltakozásával semmit sem törődve, máris húzta le vastag, magas nyakú pulóverjét. – Ezt vedd magadra, aranyom – hozott egy könnyű kis flanell házikabátot. Erzsi nem tiltakozott, hagyta, hogy vetkőztessék, tehetetlennek, árvának és nagyon-nagyon betegnek érezte magát. Vidáné lefektette a pamlagra, és nyújtotta a lázmérőt. Meleg gyapjútakarót terített Erzsire. Közben folyton beszélt. – Őrültség ilyen betegen elengedni valakit. Nem értem Miklóst. Ha már magával nem törődik, legalább másra gondolna.

Erzsi úgy érezte, hogy nem tud felelni. A gondolatok vad körtáncot jártak a fejében, égő szemekkel nézte a félhomályban úszó mennyezetei. Néha kék szeme homályos lett a feltóduló könnyektől, mert most sírni, sírni lenne jó, nagyon jó. A könnyek talán kimosnák lelkéből az összecsomósodott szomorúságot, azt a mély bánatot, amely eluralkodott rajta. Mit fecseg itt ez a szép asszony? Hogy ő milyen bátor kislány? Nem, ő nem bátor, ő egy nagyon gyáva és szerencsétlen teremtés, aki szenved, akit a vak sors valamiért üldöz, kerget, akinek valamiért nagyon kell bűnhődnie. Teremtőm, de miért bűnhődik ő? Hát mi az ő bűne? Hiszen még annyira fiatal, még oly keveset élt, hogy ideje sem volt bűnt elkövetni. Az nem lehet bűn, hogy szeret. A szerelem az élet parancsa, törvénye, és azok vétkeznek, akik szembeszegülnek a törvénnyel. Szeretet nélkül az élet mit ér? És vajon az ő mély bánatára mi vagy ki fog enyhülést, gyógyírt hozni? – Add ide a lázmérőt – hallotta Vidáné aggódó hangját. Gépiesen nyújtotta át, közben József Attila egyik verssora jutott eszébe. „Ó, bánat, ne érj el, csak holnap, ma nem voltam csók senkinek…” Ó, bánat… – Jó ég! – kiáltotta Vidáné. – Aranyom, harminckilenc-öt a hőmérsékleted. Azonnal orvost kell hívni. – Ó, bánat! –morzsolta Erzsi a fogai közt. – Mit? Orvost? – Nem, nem, nem kell orvos… Hangja sípolva tört fel melléből. – Nem, ne hívjatok senkit. Mennem kell. Azonnal mennem kell! – Szó sem lehet róla – csattant keményen Vidáné hangja. Erzsi már talpon volt. Lázban égő kék szeme hidegen fénylett. – Bélát hol találom? – kérdezte, és már húzta is fel piros pulóverét. – Erzsikém, aranyom, hallgass rám, én elmegyek helyetted. A férjem addig vigyáz rád, gondolkozz, így nem mehetsz. – Megyek, máris megyek – jelentette ki Erzsi –, mondjátok meg, hogy Bélát hova vitték? Vida is kérlelni kezdte. Semmi nem használt. A lány olyan csökönyös volt, hogy nem bírtak vele.

– Legalább ezt a Germicidet vidd magaddal, és útközben szedjél be – nyújtott át egy üvegcsét az asszony. Erzsi eltette az orvosságot, felírta a megadott címet. Már indulni akart, mikor Vidának eszébe jutott a Vámos által megadott üzenet. – Erzsike – szólt a férfi –, Vámos elvtárshoz is minden körülmények között el kell mennie. – Hol találom őt? – kérdezte a lány. – Csepel, Rákóczi úti új házak, B lépcső, második emelet, kettő. Erzsi újra az utcán volt. Előbb hazamegyek – gondolta. Megmosdom, ruhát váltok. Visszament a Baross utcába. Nem volt kíváncsi az emberekre, nem érdekelte semmi. Végrehajtani a feladatot és utána az ágyba. Lefeküdni. „Ó, bánat, ne érj el, csak holnap” – zümmögte a verssort. Majd léptei ritmusának megfelelően szótagolta. De őt elérte a bánat. Csak azért vagyok bánatos, mert lázam van. Igen, csak azért, ha nem lenne lázam, nem lennék bánatos. Nálam a láz mindig bánattal jár… Befordult a Koszorú utcába. Mindjárt otthon vagyok – gondolta. Aztán eszébe jutott anyja, akit már több mint egy hete nem látott. Apja is biztos otthon van már. Együtt lesz a család, mint régen. Nem, valaki hiányozni fog. László! A szerelem érzése kegyetlenül markolta össze szívét. Igen, ezért vagy bánatos. Nem! Nem ezért, nem László miatt, vitázott önmagával. Az is fáj, nagyon fáj, de nemcsak azért bánkódom. Mindenért, ami az elmúlt napokban történt. Azért a sok fiatal életért, akik ott fekszenek a tereken és az utcákon, a frissen hantolt sírok alatt. Hány lelkes szemű lány és fiú pusztult el azok közül, akiket ő oktatott a DISZ-ben. Hány tiszta szívű fiatal becsületességével éltek vissza… Őrjítő! – Gondolj valami másra. Nemsokára otthon vagy. Nézd csak, ez már ősz, visszavonhatatlanul ősz. A nap sárgásvörösen áttört a szakadozott felhőkön, olyan volt, mint amikor kopott szöveten átvillan a test fehérsége. A bágyadt fény megvörösítette a fák halványsárga és barna lombjait, a házak kopott falait. Erzsi szíve a torka tájékán dobogott, amikor megállt a konyhaajtó előtt. Kopogott. Bentről motozást hallott. Aztán nyílt az ajtó. Erzsi csak két nagy csodálkozó szemet látott, anyjának, az ő földszagú, drága jó paraszt anyjának a ráncok hegyvonulataitól körülzárt szemét, melyben a féltés, az aggódás, a szeretet tüze lobogott, és azt a tüzet nem tudta eloltani a könnyek gátromboló

áradása sem. Mert csorogtak a könnyek, megtöltötték a ráncok völgyeit, kiáradtak és végigfolytak a szikkadt arcon. – Erzsi, kislányom, Erzsikém… – és nem akart vége szakadni az ölelésnek. – Ugye, most már itthon maradsz, ugye, nem hagytok egyedül? – Apa még kórházban van? – Még ott… talán holnap hazajöhet. Erzsi nagyon vigyázott, hogy betegségét ne mutassa. Szegény anyja kétségbeesne. Így is mi lesz, ha megtudja, hogy neki azonnal mennie kell tovább. Valamit ki kell találni, valamit hazudni kell. Halogatta a választ. Az öregasszony elmesélte, hogy mi mindenen ment keresztül. Te jó isten! Hogy mennyi borzalmat látott! Míg az anyja beszélt, Erzsi a reggel szerzett újságokat böngészte. A tűzön, a nagy fazékban melegedett a víz. Ott ült a tűzhely mellett, a kis sámlin, csíkos fürdőköpenyben, kezében az aznapi Kis Újság. Nézte a címeket, és közben hallgatta anyját. – Még a gyárba is elmentem apád után. Igen, kedden, azon a szörnyű napon. „A Köztársaság tér kazamatáinak titkai” – olvasta a lány. – És mi volt a gyárban? – kérdezte, míg megkereste az újságban a cikket. Belemerült az olvasásba. Az anyja meg mesélt, mesélt. Összefüggéstelenül mindent, ahogy az átélt élmények eszébe jutottak. Lemegyek a térre – gondolta a lány –, megnézem én is. Hátha igaz. Borzalmas lenne. A víz már forrt, mikor az asszony összecsapta a kezét. – Jaj, ezt meg majdnem elfelejtettem – és ment a konyhaszekrény felé. – Leveled van. Pekári úr hozta tegnapelőtt este… Laci küldi. Valahol találkoztak. – Laci? – ugrott fel a lány. – Hol találkozott Pekárival? – Nem tudom – mondta az asszony, és nyújtotta a lánynak a borítékot. – Nem

kérdeztem tőle. Erzsi izgatottan forgatta kezében a krémszínű borítékot. Igen, ez László írása. Hát mégis írt? Testén remegés futott végig, olyan szelíden, mint amikor a kósza alkonyi szellő megremegteti a nyírfák leveleit. Azután végtelen nyugalom ereszkedett rá, elcsitult benne az érzelmek kavargása. De csak egy pillanatra. Viharok előtt van ilyen pillanatnyi nyugalom. Felbontotta a levelet. Szeme végigsiklott az apró betűkön. Tudta, hogy fájdalmat fog okozni az írás, mégis kapkodva olvasta. Az apró kis betűk, mint foszforeszkáló gyöngyszemek gurultak a szeme előtt:

Erzsi! – olvasta a lány. – Nem tudom, mit hoz a holnap, nem is érdekel. Egyet tudok, egy megfogható van az életemben. Őrült voltam. Bocsásd meg. Lehet, hogy másé voltál. Mit bánom én! Tudom, érzem, hogy szeretsz, és számomra ez a fontos. Mindketten egyet akarunk, nem szabad összevesznünk. Mindketten az igazságért harcolunk, mindketten az újat, a tisztát akarjuk, nem tudom, mi történt, hogy most mégsem értjük egymást. Nem tudom, mi vitt téged a másik oldalra, azok közé, akik görcsösen, még súlyos véráldozatok árán is ragaszkodnak ahhoz a hatalomhoz, melyet nem érdemelnek meg, amellyel éveken át visszaéltek. Erzsikém! Te tudod, hogy apám igaz kommunista volt, tudod, hogy milyen nevelésben részesültem, köztetek nőttem fel, évekig úgy néztem rád, mint a kis húgomra, te pedig úgy, mint bátyádra. Tudod, hogy őszintén szeretlek. Akkor reggel, mikor a féltékenység elvette az eszemet, gyerekes nagyzolásból azt hazudtam, hogy ott voltam a Köztársaság téren, és én is részt vettem a harcokban. Akkor még nem tudtam, hogy mi történt ott. Csak később szereztem tudomást a szörnyűségekről. Megdöbbentett. De ne felejtsd, hogy a nép könyörtelen kínzóival szemben. Ezek törvényszerű kilengései a nagy forradalmaknak. Gondolj arra, hogy az ávéhások hány becsületes embert kínoztak és kínoznak talán még ma is a Köztársaság téri kazamatákban. Rövidesen mindenre fény derül. Mi, fiatalok a forradalom tisztaságát védjük, és fellépünk azok ellen, akik visszaélnek a hatalommal. Ezt a levelet a Parlamentből írom. Ma szemtől szembe álltam az igaz kommunistákkal, Nagy Imrével, Losonczyval, Donáthtal, Méray Tiborral és azokkal a becsületes magyar hazafiakkal, akiket az önkény évei alatt igaztalanul félreállítottak.

Tildyre, Kovács Bélára és a többiekre gondolok. Erzsikém! Én most láttam igazán a magyar nép őszinte, igazi összefogását. Gondolkozz! Te ezek ellen az emberek ellen fognál fegyvert? Énellenem? Apám ellen? És kiért? Rákosiért? Gerőért? Vagy azokért, akik apámat igaztalanul börtönbe zárták? Azokért, akik az én aratósztrájkot szervező, földosztó apámat tönkretették, azokért, akik a kommunisták legjobbjait börtönbe zárták, azokért, akik a legelső puskalövésre otthagytak mindent, és elmenekültek, elbújtak? Erzsikém! Igaz ügy katonája vagyok. Ha szeretsz, hallgass rám. A jövőnkről van szó. Kettőnk jövőjéről. Van, ami nekem sem tetszik. De bízom a vezetőkben. Tudod, mit jelent a semleges Magyarország? Gazdagságot, nyugodt, boldog életet. Hagyd ott azokat, akik még ma is a nép boldogsága ellen harcolnak. Erzsikém! Szerelmem. Még módodban van jóvátenni a hibádat. Gyere hozzám. Soha nem hagyjuk el egymást. Te már hozzám tartozol. Harmadikán, szombaton este hatkor indulok Tiszamartra. Falun szükség van a forradalmi erőkre. Nem akarok nélküled menni, csak veled együtt. Hiányzol. Egyedül kóborlók, nincs, akivel megbeszéljem gondolataimat, nincs, aki erősítsen. A jövőt nézd, ne a kilengéseket. Ha közénk jössz, együtt harcolunk a forradalom vámszedői ellen. Szerelmem! Képtelen vagyok a holnapot elképzelni nélküled.

Várlak 1956. november 1. Lászlód.

U. i. Csak mellékesen írom. Nemzetőr főhadnagynak neveztek ki.

Erzsi hátradőlt, keze ölébe hullott, s az írás, mint rozsdás falevél, halkan zizzenve hullott melléje. Szeme a távolba meredt, át a falakon, háztetőkön, a semmibe. – Kislányom – szólt csendesen az anyja, és féloldalt fordulva aggódva nézett

Erzsire. – Nem lenne jobb, ha itthon maradnál? Fáradt vagy… és nem szeretem, hogy nem… – Nem… anya – szakította meg anyja szavait –, nem maradok itthon. – Felállt, bement a szobába. Papírt vett elő. Töltőtolla kupakját lassan, fáradt mozdulattal csavarta le. Nem küzdött a sírás ellen, és most mégsem jött könny a szeméből. László szereti. Még akkor is szereti, ha másé volt. Ilyet csak azok tudnak írni, akik nagyon szeretnek. Ő ismeri László felfogását. Mindig azt magyarázta, hogy nem kellene neki olyan lány, aki már másé volt. Feleségnek nem kellene. Ha őt mégis elfogadja, abban a hitben, hogy nem volt ártatlan, akkor nagyon-nagyon szereti… Hát ennek igazán örülni kell… És mégis, miért nem mehet Lászlóhoz? Miért nem lehet az övé? Nem tudja… Érzi, hogy nem mehet vele… Nem harcolhatnak együtt… Ott, azon az oldalon nem. Írni kezdett, nem rágta a tollat, írta azt, mit szívében érzett:

Lászlóm!

Szeretlek. Most is úgy érzem, sohasem fogok mást szeretni. Tévedsz, én ártatlan voltam. Te voltál az első férfi az életemben. Nem tudom, lesz-e más?… Nem akarlak én sem elveszíteni. Nem vitatkozom veled, lehet, hogy tévedek. Bízzuk ezt a jövőre. ítéljen felettünk az! Nem mehetek Veled. Nem tudnék azokkal harcolni, akik gyilkolnak. Ne várj tőlem politikai magyarázatot, nagy szavakat. Azok, akik a Boráros téren kiszúrták a szovjet katonák szemét, nem forradalmárok. Érzem, hogy itt van a helyem. Biztosan te is megszeretnéd őket. Apám is itt van. Én Nagy Imrét, Losonczyt és azokat, akiket említettél, nem ismerem, de ismerem apámat, és azokat a munkásokat, akikkel most együtt vagyok. Ha Nagy Imréék is azt akarják, amit apám, akkor nem lesz semmi baj. De a jelek azt mutatják, hogy ők mást csinálnak.

Nincs olyan óra, hogy ne gondolnék Rád. Talán nem veszítjük el egymást. Én tudom, hogy Te jó vagy. Én az egy hét előtti Lászlót ismerem, és azt szeretem. Nem tudom, mit változtál ez alatt az idő alatt. Sok igazság van abban, amit írsz, de félek, hogy félrevezetnek. A hatalom már nem a Ti kezetekben van. Próbálj józanul látni. Ember-isteneknek ne higgy. A nevek nem jelentenek sokat. Nézd meg, kik vannak melletted, és azok mit akarnak. Környezeted sok mindenre választ ad… Csak egy dolgon gondolkozz el. Nagy Imre, azt írod, kommunista. Milyen kommunista az az ember, aki a szovjet nagykövetet – felrúgva az eddigi szokásokat – már nem elvtársnak szólítja, hanem úrnak. Tudom, édes Lászlóm, hogy ezek apróságok, de a nagy dolgok is apróságokból tevődnek össze. Én nem tudok nagy méretekben gondolkodni. Apróságokból állítom össze véleményemet a dolgokról. Hisz az apróságok láncolata alkotja az egészet. A könyv is betűkből áll. Apróság, de mégis sokat jelent, hogy a rádió, az újság már nem népköztársaságról beszél… És vannak itt nem is olyan apró dolgok, amelyeken nagyon el kell gondolkozni. Például a nyugatiak viszonya az egészhez… Remélem, azt Te sem veszed komolyan, hogy a szovjet hadsereg az ellenforradalom hadserege? De a mi forradalmáraink már készülődnek a szovjet csapatok ellen. Gondolkoztál Te ezen? Valami mégiscsak sántít. Én biztos vagyok, hogy apád, bármennyi sérelem érte is, sohasem harcolna a Vörös Hadsereg ellen, és letörné a kezét annak, aki a vörös zászlóhoz nyúlna. Megrúghatja őt ezerszer a haza, de ő mégsem fog hazájába belerúgni. Egyetlenem! Én nem írom azt, hogy ne menj! Férfi vagy, mérlegeld magadban a helyzetet, és tégy úgy, ahogy szíved parancsolja. De én nem megyek veled. Ne várj rám, mert arra az oldalra én nem mehetek… Ha pedig neked lesz igazad, ha bűnt követtem el azzal, hogy az igaz ügy ellen harcoltam, a te elvesztésed lesz büntetésem. De bánatomban is vigasztalni fog az az éjszaka, mely örökké az enyém marad, melyet nem bánok meg soha. Szeretlek, nagyon, nagyon… Szombat, november 3. Erzsid.

Lezárta a borítékot. Nem olvasta át még egyszer, mint máskor szokta. Most mintha nyugodtabb lenne. Az idő majd mindent megold. Homlokán a láz

gyöngyszemei csilloglak. Kiment a konyhába. – Édesanya – szólalt meg Erzsi –, ha délután bemész a kórházba, add át ezt a levelet Lajoskának, és mondd meg neki, hogy okvetlenül juttassa el Lászlóhoz. De hat óráig. Ugye nem felejted el? – Rámosolygott anyjára. Mosolyában több volt a szomorúság, mint a derű. Gyorsan, láztól tüzes testtel mosakodni kezdett.

*

Erzsi halkan kopogott az ajtón. Bágyadtan nézte a sárgaréz névtáblát: Katkics Sarolta. A láz nagyon kimerítette. Szinte alvajáróként botorkált. Nyílt az ajtó. Egy szőke, fiatal lány fogadta. – Tessék, kit keres? – kérdezte Sári. – Vas Bélát – felelte alig hallhatóan. – Jöjjön – hívta a lány a szoba felé. Erzsit öröm járta át, Csak futólag nézett körül az ízlésesen berendezett egyszoba-hallos lakásban. A szobában egy magas, szemüveges fiatalember ült. Mikor Erzsit meglátta, tisztességtudóan felállt. – Kálmán Aladár – mutatkozott be. Erzsi valami köszönésfélét mormogott. Leült. – Hát Vas elvtárs nem érkezett haza? – kérdezte meglepetten a Doktor. – Én nem tudom – rebegte a lány. – Nem a felesége? – Nem, nem! Csak elvtársak vagyunk – válaszolta Erzsi, és halvány mosoly felhőzte be arcát. – Mikor ment el Béla? – Csütörtökön. Igen, elsején. – Maguk mentették meg?

– Igen. – És hazament? – Azt mondta. Csepelre. Ugye, Sárikám, Csepelt mondott? – Igen – felelte a szőke lány. – Vegye le a kabátját – ajánlotta. Erzsi felkelt. Levetette felöltőjét. – Kaphatnék egy pohár vizet? – fordult a lány felé. Sári felállt. Pár másodperc múlva egy pohár vízzel sietett vissza. Erzsi bevett egy tablettát. – Beteg? – kérdezte Sári. – Egy kis lázam van. Doktor tűnődve nézte a lányt. – Hogy is hívják magát? – kérdezte a leányt. – Bruckner Erzsi. – Bruckner… Bruckner… – mondogatta Doktor a nevet. Hirtelen homlokára ütött. – Mondja, Erzsike, a maga édesapjának nem merev az egyik lába? A lány felélénkült. – De igen. Ismeri!? – A Műanyaggyárban dolgozik. Igaz? – Igen. – Ismerem az apját. Együtt voltam vele harmincadikán a gyárban. Sőt mást is ismerek. Van egy közös ismerősünk…

– Kicsoda? – nézett érdeklődve a lány. – A vőlegénye. Török László. Erzsiben a vér átforrósodott. – Maga ismeri Lászlót? – motyogta. Szép, szomorú ajka olyan cserepes volt, mint a kiégett pusztai föld. – Együtt harcoltunk harmincadikáig. – Ezzel ne nagyon dicsekedj – mondta korholóan Sári. – Nem dicsekszem – felelte Doktor –, de nem is tagadom le. – Mesélje el, hogyan viselkedett László – kérte a lány. És Doktor beszélni kezdett. A lányban az érzelmek vad táncot jártak, míg Doktor beszélt. Szépítés nélkül, őszintén hullottak a fiatalember szavai. Igen, ráismerek – gondolta a lány. Ez László. A lelkes, mindenért lelkesedő fiú, akinek a lelkesedés elveszi tisztánlátását. Szóval, mégis ő volt az, akit a Belügyminisztériumnál látott. Ő volt ott a szobor talapzatánál. Ó, ha akkor lelőtte volna… Mégis jól érzett… – Mondja, elvtárs – szólt csendesen –, maga becstelen embernek tartja Lászlót? – Amíg én vele voltam, addig nem követett el becstelenséget – mondta Doktor. – Hogy azóta mit csinált, nem tudom. – Sajnos, most már nagyon mélyen belement, nehéz lesz megtalálnia a visszavezető utat – tűnődött hangosan Erzsi. – Tud róla valamit? – Igen – hangzott a levert válasz. – Kaptam tőle egy levelet. Teljesen másképp látja a dolgokat, mint mi. Nemzetőr főhadnagy lett. Most egymás ellen harcolunk, és ki tudja, találkozunk-e? Hallgattak.

– Most maga Csepelre megy? – kérdezte Doktor. A lány bólintott. Arca úgy tüzelt, mint az átpirosodott vaslemez, s szeme lázasan csillogott. – Erzsike, magának nagy láza van, nem lenne jobb itt maradnia? Erzsi a fejét rázta. – Mennem kell – rebegte. – Üzenetet kell átadnom… Fontos. – És ha nem engedem? Ha nem engedjük? – nézett a fiú Sárira. – Nem tarthatnak vissza. – Akkor én elkísérem, jó? – De én is megyek – mondta Sári. Erzsit közrefogva elindultak. Doktornak is, Sárinak is nyakában géppisztoly, zsebükben nemzetőri igazolvány. Az úton keveset beszéltek. Doktor részletesen elmesélte Béla megszabadításának történetét, a két államvédelmista halálát. – Tudja, Vas elvtárs majdnem agyonlőtt minket is. Úgy harcoltak azok hárman, mint az igazi forradalmárok. Persze, szegény nem tudhatta, hogy mi kik vagyunk. Lőttük a falat, hogy minél nagyobb por legyen. Sajnos, a felkelők túlsúlyban voltak, nem vehettük fel a harcot. De látta volna, hogy milyen elszántan rohant ránk. Persze velünk együtt még három vagy négy briganti is ott volt, akik ütni kezdték. Nagy nehezen sikerült csak kimenteni, mert öt felkelőt lőttek le. Aztán elhoztuk Sárihoz. Azt hazudtuk, hogy a parancsnokságra kísérjük. – És súlyosak a sérülései? – kérdezte Erzsi. – Olyan ez a fiú, mint az acél – mosolygott Doktor. – Már másnap továbbállt. Egész éjjel vitatkoztunk. Értelmes fiú. A Csepel felé haladó útnál egy teherautó vette fel őket. Jó mélyen behúzódtak a

vezetőfülke mögé.

*

Még tizenkét óra sem volt, amikor megérkeztek Vas Béláékhoz. Ott volt mindenki. Vámos, Kapós Géza, Vas Béla, két-három elvtárs és Eszter. Idegesek, türelmetlenek voltak. Különösen Kapós Géza volt szótlan. Egy hete nem beszélt a feleségével, ma reggel sikerült telefonálnia. Mikor megtudta, hogy a kétéves kis Ildikó a lábát törte, és kórházba kellett szállítani, arra gondolt, hogy hazarohan. Amikor azonban végignézett az elvtársak gondterhelt arcán, tudta, hogy marad. Erzsi láttán örömmel ugráltak fel, s csak akkor fagyott ajkukra a boldog mosoly, mikor a lány félájultan összeesett. Eszter azonnal ágyba dugta. A hőmérő negyven fokot mutatott, s a lány beszéde összefüggéstelen, zavaros volt. Az egyik elvtárs orvosért ment. Az öreg ott lakott a házban. Párttag volt a kövérkés öregember, de Vámos mégis úgy intézkedett, hogy ők menjenek át a másik szobába. Fél óra múlva Eszter jött be. – Tüdő- és mellhártyagyulladás. Sárikám – fordult a fiatal szőke lány felé –, menj be hozzá, hogy ne maradjon egyedül. – Sári bement a beteghez. – Nagyon súlyos! Injekciót adott neki Makkai, de szerinte azonnal kórházba kellene szállítani. – Megpróbálok Erzsivel beszélni – mondta Vámos. – Béla, gyere velem. – A fiú rosszkedvű, nyugtalan volt. Szeme alatt sötétkék-lilás zúzódások éktelenkedtek. Beléptek a szobába. Eszter is követte őket. A törékeny kis asszony begyújtott a cserépkályhába. Vámos leült az ágy szélére. Erzsi arca mintha meggyulladt volna. Szemét lezárta. Hosszú, barna pillái árnyékot vetettek. Cserepes ajka száraz volt. A pillák alatt könny csillogott, ajka meg-megremegett. Melle hullámzott, mint a szárba szökött búzatábla.

Vámos gyengéden megfogta a parázsló kezet. Érezte, hogy a lány ujjai öntudatlanul megszorítják ujjait. – Erzsikém – suttogta a sovány férfi. Csend. Csak a lány nehéz, kapkodó lélegzése és az óra ketyegése hallatszott. – Erzsikém. Egy kis idő múlva kinyílt a lány szeme. Úgy kéklett, mint a nyári nap sugaraitól fénylő tenger. – Én vagyok, Vámos – szólt a férfi –, megismer? Béla is közel hajolt. – László – suttogta a cserepes ajak –, László, szerelmem… – Erzsi – Erzsikém! – szólt Béla. – László… László hol van?… A szenvedő lány a lázálmok birodalmában járt. A felismerés fénye verdeste tudata ablakát, de még nem tudta áttörni az álmok opálosan csillogó tejüvegét. Valahol messze járt. Fénylő fellegek között. A mélybe nézett, kitágult szemekkel, nézte, kutatta, jön-e a kedvese. – László – kiáltotta –, várj, jövök… A hang sípolva tört fel melléből. Igen, László várja. Hol is várja őt? Elfelejtette. Nem szabad elfelejteni, mert akkor nem találkoznak. De mégsem mehet, mert neki ma este vissza kell mennie a hideg, nyirkos erdőbe, a zizegő lombok alá, ott várnak rá. Ki is vár ott rá? A fiúk? Vagy László, persze hogy László vár ott rá. De meg kell találni Vámost. Addig nem mehet vissza az erdőbe Lászlóhoz. Még anyját sem keresheti fel, amíg Vámost meg nem találja. Ki is az a Vámos? Az alezredes? Nem, az alezredes küldi őt Vámoshoz. Rosszul emlékszik, őt nem Vámoshoz küldték, hanem Bélához, meg a két fiúhoz a Práter utcába. Oda kell mennie, mert addig Lászlóval nem találkozhat. És László már főhadnagy. Tiszt. Neki is parancsol. Most már nemcsak Komor parancsol, hanem László is. A férje. Ó, bánat, ne érj el, csak holnap, ma nem voltam csók senkinek. Nem igaz! Én Lászlóé voltam és ő az enyém! Az ő asszonya vagyok, az ő tiszta asszonya… Megyek, Lászlóm, mennem kell, de várj, aranyom, meg kell találnom Bélát.

Gyere, keressük együtt. Ne félj Bélától. Béla nem a szeretőm. Ó, ha tudnád, hogy Béla milyen hősiesen harcolt. Az a szemüveges mondta… Mit, ki beszél? Itt van Béla? A lázban égő szavak áttörtek a szoba csendjét. – Erzsikém – szólt a fiú –, itt vagyok, melletted, mindjárt jön László is. A lány szeme mintha élettel telt volna meg. – Béla… – suttogta – Béla… – Itt vagyok, Erzsikém. – Béla… Komor elvtárs… – elhallgatott, szemét lehunyta. – Mit üzen Komor? – sürgette a fiú. – A partizán… egységeddel… húzódj… a Gyűjtőfogház felé… A férfiak egymásra néztek. Megint lázálmában beszél –gondolta Vámos. – Ma éjjel… vagy… holnap… támadás… kezdődik… A szavak, mint az ólomdarabok tompán hullottak a csendbe. – Sok… elvtárs… van… ott… letartóz… tat… va… Újabb kínos csend. A lány mélyeket lélegzett. Nehezen folytatta: – Ötö-di-kén… akar-ják… ki-vé-gez… ni őket… Biztos… a fel-de… rítők… jelen… tették… Ha ötödikéig nem indulna… meg… a támadás… ti… akkor is kezdjétek… meg… Akkor… Komorék… is… oda… mennek… Elájult. Béla és Vámos összenéztek. Sári és Eszter nagy szemeket meresztett. – Most mit csináljunk? – kérdezte Béla. Vámos gondolkozott.

– Eszter, maga azonnal menjen fel az orvosért. Írja fel, hogy mire, milyen injekcióra, gyógyszerre van szüksége. Magát pedig megkérem – fordult a lány felé –, maradjon itt. Gyere, Béla! Kimentek. Doktor, Kapós Géza és a négy elvtárs izgatottan fogadta őket. – Szerintem – mondta Vámos –, a lányból nem a láz beszélt. Amit elmondott, reális. A jelek arra mutatnak, hogy a felkelők támadást várnak. Erre vall a légvédelmi ágyúk beásása is. – Szóval, mit csináljunk? – kérdezte Béla. – Kapós Géza azonnal átmegy Erzsébetre. Összeszedi az embereket, és még ma éjjel megindulnak a Gyűjtőfogház felé. A temetőben találkozunk. Azt hiszem, Bejczi bácsi ismeri a terepet. Búzás – fordult az egyik férfi felé –, te azonnal felveszed az itteniekkel a kapcsolatot. A fegyvereket vegyétek elő. Tíz órakor találkozunk a hídnál. Akinek van nemzetőr igazolványa, az feltétlenül hozza magával. Sári nyitott be. – Béla! – Igen – szólt a fiú. – Erzsi még azt mondta, hogy a Gyűjtőtől pár kilométerre vannak a szovjet csapatok. A megmentett foglyokkal oda kell visszavonulni. – Észnél van? – kérdezte Béla. – Nem, megint elájult. – Menjen be hozzá. – A lány eltűnt. Doktor szólalt meg. – Elvtársak, ha szükséges, én is tudok hozni egypár fiatalt. Fegyverünk is van, gépkocsink is.

– Persze hogy szükséges. Kapós Géza felöltözött. Szó nélkül elindult, csak kezével intett. Még kezet sem fogtak. Búzás is elment. – Mit csináljunk Erzsivel? – kérdezte Béla. – Bevigyem valamelyik kórházba? – Szó sem lehet róla – mondta Vámos. – Szegény elkezd lázálmában beszélni, és vége. Átadják a felkelőknek. Meglátjuk, mit mond Makkai. Vámos Doktorral beszélte meg a találkozás pontos helyét. Béla pedig kiment Erzsihez. Az öreg orvos akkor fejezte be a vizsgálatot. – Azt hiszem, most valamivel jobban van – mondotta. – Túléli!? – érdeklődött Béla. – Erős a szervezete. A szív szabályosan működik. Még éjjel adok egy injekciót. Csak most ne zavarják. Ha aludni tud, az jó jel. Erzsi egyenletesen lélegzett. Makkai és Béla kiment. – Nem kell kórházba vinni? – kérdezte a fiú. – Nem szeretnénk… – Ha rendesen ápolják, akkor nem. Orvosságom van. Remélem, nem lép fel semmi komplikáció. – Majd én ápolom – szólalt meg Eszter –, jobban, mint más. A törékeny asszony visszament a szobába. Halkan, óvatosan lépkedett. Odaintette Sárit. – Itt maradsz? Mert a férfiak mind elmennek… – Itt hát – felelte a lány –, nem hagylak egyedül. Doktor elbúcsúzott. Sári az ajtóig kísérte. A sovány, szemüveges fiú zavarban volt.

– Vigyázz magadra, Ali – mondta a lány, és hangja melegen, bársonyosan ömlött szét. A fiút jóleső érzés töltötte el. – Sári… A szőke kis filozófus felnézett. – Megcsókolhatlak? A lány intett a fejével. Doktor lehajolt, és egy meleg csókot lehelt Sári homlokára.

*

Béla és Vámos ott ültek az ablak mellett. Sötétedett. Szombat este volt. November harmadika. Az ablakból a terepet látták. Szembe velük a pártház, a tanácsháza és az iskola épületének tömbjei szürkültek. Az egyre erősödő köd mind kisebbre zsugorította össze az utcai lámpák sárgás fényudvarát. A nedves úttest bágyadtan verte vissza a gyenge fényt. A téren fegyveresek elmosódott alakjai bontakoztak ki a szürke háttérből. Légvédelmi ágyúkat húztak az épület sarka felé. – Készülődnek – mondta Béla. – Igen – felelte Vámos. – Azt hiszem, hamarosan megkezdődik a harc. Megint hallgattak. Béla szemét megerőltetve nézett az ablakon át. – Azt hiszem – szólalt meg egy kis idő múlva –, mielőtt elmegyek, a tüzelőállást felrobbantom. – Hogyan? – Már kész a tervem. Szereztem egy kézigránátköteget is. – Igen? Segíthetek?

– Ha akar, Vámos elvtárs – mondta csendesen Béla. – Jó lenne aludni pár órát. – Feküdj le, majd felébresztelek. Béla végigdőlt a rekamién. Egy perc múlva már aludt. Vámos gondolataiba mélyedt: Nem lehet minket legyőzni. Van itt erő, öreg és fiatal, csak össze kell fogni. Átfutott a fején az elmúlt tíz nap eseménysora. Komor, Mirkovics, Fekete, Hidvégi, Vas Béla, Erzsi, Kapós Géza és a többiek, akiknek a harcát, a készülődését nem ismeri, de tudja, hogy ezekben az órákban gyárakban és a földeken éppúgy, mint ők, felkészülnek a harcra. Ezek a fiatalok, ezek az Erzsik és Bélák nem különleges emberek, nem hősök, a munkások fiai, akik tele vannak problémákkal, akik szenvedélyesen keresik az igazságot, azt, ami tiszta az életben. Ezekhez a fiatalokhoz meg kell találni az utat. Mert van út az ő lelkükhöz. Táncoljanak, örüljenek, vigadjanak, legyenek fiatalok, ha dolgozni kell, dolgoznak ők. De ne akkor szidják őket, mikor dicsérni kellene, és ne akkor dicsérjük, mikor szidást érdemelnek. Meg kell találni az összekötő kapcsot a fiatalok és az öregek között. Mert mit ér az öreg kor bölcsessége erő és lendület nélkül, és mit ér a fiatalok lendülete és ereje bölcsesség nélkül? Különkülön semmit. Együtt az életet jelenti, a jövőt. Győzünk? Győznünk kell, és győzni fogunk! A szomszédból vidám gyerekkacaj szűrődött át.

23.

– Süveges – kérdezte Faragó –, minden rendben? – Igen – válaszolta a férfi. – Akkor szólj Horváthnak meg a többieknek, indulunk. Süveges kiment. Faragó felhúzta karjára a piros-fehér-zöld karszalagot, megnézte revolverét, és kiment a férfi után. – Jó most ez a köd, gondolta, szerencsés vagyok. – Odament a Wiponhoz, beült, begyújtotta a motort. Egy kicsit feltúráztatta, kabátja gallérját felhajtotta. Soká jönnek… Játszott a gázpedállal. A motor érzékenyen reagált. Még egy jó, csukott kocsit is kell szereznem… Valami erős motorú amerikai vagy angol kocsit. Talán legjobb lenne egy Ford vagy egy Chevrolet. Megbízható, gyors kocsit. Ha abba beletapos az ember, jöhetnek utána. A bejárat felől három alak bukkant elő. – Mozgás, fiúk – szólt oda Faragó. – Nemsokára reggel lesz. Süveges, Horváth és egy fiatal, húsz év körüli fegyveres felugrott a kocsira. A gyereknek hosszú oldalszakálla volt. – Te is jössz, Lajos kapitány? – kérdezte nevetve Faragó. – Persze hogy jön – válaszolta Süveges. – Pedró keze aranyat ér, ő a zárak atyamestere. Egy-két percig beszélget a lakatokkal, és máris megnyílnak. Pislogó után ő a legügyesebb a szakmában, pedig még gyerek. – Tud mindent? Elmondtad, hogy hová megyünk? – El, ő is szívesen működik a „Forradalmi Alap” javára. – Rendben van.

Faragó indított. Ilyen jól már régen nem érezte magát. Még tagjaiban érezte Borbála testének melegét, a lány szenvedélyes ölelését. Újból övé ez a csodálatos lány. De most már örökre. Ha a ma éjszakai kirándulás sikerül, megalapozza a jövőjét. Az ő és Borbála jövőjét. És irány valahova messze. Talán Dél-Amerikába. Más nevet vesz fel, és visszavonul. Borbála szül majd kéthárom gyereket – vesznek egy farmot, és élni fognak. Vége a politikának. Neki már elege van belőle. Majd visszajön esetleg, ha eldől a harc Kelet és Nyugat között. Nem, őt nem szédíti meg ez a siker. Hülye gondolatok, hogy győztek. És ha mégis győznének, itt nem lenne nyugodt élet soha. Eloszlik a mámor, és összemarakodnak a koncon. Mert mindenki órák alatt akar majd meggazdagodni. Olyan intrikát még nem látott a világ, mint ami itt lesz. Akkor kezdődik igazán a mesterséges szelektálás. A kisgazdák ölre fognak menni a különböző pártokkal, mert azok támadni fogják őket a kommunistákkal való együttműködésért. A szocdemek is egymást marják. És az amerikaiak sem alszanak majd. Nekik ez a terület aranyat ér. Megkezdődik a támaszpontok építése, először csak titokban, aztán mindig nyíltabban. Á, rossz még rágondolni is, hogy mi lesz itt… Az ifjúságot pedig megfertőzte ez a tizenkét év. Amint észreveszik az amerikai behatolást, azonnal kijózanodnak, és a kommunisták oldalára állnak. S mit fognak csinálni a kommunistákkal, majdnem egymillió ember? Azok is előbb-utóbb talpra állnak. Egymillió embert mégsem lehet kiirtani. Egy erős katonai diktatúra kellene. Király Béla? Hisztérikus őrült, gyenge idegzetű, gyenge jellemű ember. Nem alkalmas a diktátorszerepre. Malétert nem ismeri. Nem is bízik benne. Kopácsi?… Fogalma sincs, ki az. Ezek csak szálláscsinálók lehetnek, éppen úgy, mint Nagy Imre, Tildy. Mert ők sem kellenek. Talán a nyugatosok jönnek vissza. Hülyeség… Majd az amerikaiak odatesznek egy bábut, és a nagykövet a többit elintézi. De neki ebből már elege volt. Az őt kompromittáló ügyiratokat nem találta meg, de majd megtalálják mások. Szóval neki menekülnie kell. Ráfordultak a Sztálin útra. Találkoztak a cirkáló fegyveresekkel, de rájuk sem hederítettek. Miénk a világ, már nem is igazoltatnak – gondolta Faragó. Az előre kiszemelt ékszerüzletnél megálltak. – Fiúk, tiszta a dolog. Én feltúráztatom a motort, Süveges pedig beveri a kirakatablakot. Ha jönne valaki, megeresztek egy sorozatot. Pedró, a páncélszekrényt rád bízom. Szerszámot hoztál? Pedró öntelten ropogtatta tagjait.

– Itt van – mutatta fel hosszú ujjait, s nevetett hozzá –, meg van egypár kötőtűm. Nem „mackók” ezek, kispajtás, nem kell ehhez fúrás. – Akkor indulás – sürgette őket Faragó. A három ember megindult. Az oldalkirakatnál Süveges felemelte a géppisztolyt. Ránézett Faragóra. Az intett a fejével, és beletaposott a gázba. Az erős motor felbúgott, és elnyomta az üvegcsörömpölést. Süveges szakszerűen ütött. A jobb alsó sarokba, de úgy, hogy a tábla minden irányban megrepedjen. Aztán óvatosan, egyenként emelte ki az üvegeket. Pár perc múlva mindhárman eltűntek az üzletben. Pedró remekül dolgozott. Hosszú ujjai között játékos könnyedséggel libegtek a kötőtűk. Fogai között kedves dalát dúdolta, a nyugaton tanult cowboy dalt:

odalent délen, a nagy prérin van egy város, Mexikó…

Amíg Pedro dolgozott, addig Süveges és Horváth egy aktatáskába szedték a fiókok tartalmát.

…Fő utcáján vígan sétál három vidám halihó…

dúdolta Pedró, és ujjai boszorkányos ügyességgel dolgoztak. A vastag, tűzálló páncélszekrény ajtaja zajtalanul kitárult. Pedró gyönyörködve nézte a zsákmányt. Az elemlámpa fényét csillogva verték vissza a Marwin, Doxa, arany Schaffhausen órák, a nehéz aranykarkötők, gyűrűk. – Ez a tulaj megérdemli, hogy megadóztassuk – mondta nevetve Pedró. – Csak a középső zár volt bezárva. A páncélszekrény tartalma gyorsan belekerült a táskába. Egy-két darab azért a fiúk zsebébe is vándorolt.

Az éj folyamán még három ékszerüzletet „vámoltak” meg a „Forradalmi Alap” javára.

*

Borbála gyönyörködve nézegette az ékszereket. Ilyen kedves, odaadó még sohasem volt, mint ez alatt a rövid óra alatt. Faragó majdnem elvesztette eszét a lány szenvedélyes ölelése közben. Mintha delejes erő áradt volna a lány izmos testéből. A férfi maradt volna még szívesen, de a hajnal már nagy léptekkel közeledett, a fiúk pedig lent várják a kocsiban. Mennie kell. Még hátra van egy kis munka. De nemsokára. – Drágám – suttogta a férfi –, Borbálám, készülj az útra. Ne menj sehová. Csomagolj össze mindent. De ruhákat ne. Azt majd kint csináltatunk. Érted, aranyom? – Maradj még – kérlelte Borbála a férfit –, maradj még, ne menj, kívánlak – és szorosan, lihegve rátapadt a férfira. – Mennem kell, várnak. De jövök – bontakozott ki a férfi az ölelésből. A lány ott feküdt mezítelenül a heverőn, hollófekete haja hullámosan omlott gömbölyű vállára. Karját kérlelve nyújtotta a férfi felé, száját duzzogva csücsörítette. Faragó már felöltőjét húzta magára. Dühös volt, hogy most kell elmennie, most, mikor Borbála teljesen kitárult előtte, de esetleg valamelyik állat feljön, és akkor megtudják, hogy nem a külföldi ezredesnél helyezte biztonságba a harcok végéig az ékszereket. Kinézett az ablakon. A köd oszladozni kezdett. A Gellérthegy sötét tömbje kivehető volt már a hajnali derengésben. Még egy hosszú, szenvedélyes csók, aztán a férfi fogta a géppisztolyt és elindult. – Várj rám, Borbála. – Várok – lihegte a lány.

*

Mikor László bejelentette Faragónak, hogy indul haza, a csendőr helyeslően bólogatott. – Menj csak le, László, most vidéken kell erősíteni a forradalmat. – Mit bánta ő már, hogy hova megy a fiú. Az ő gondolatai Borbálánál meg a holnap reggeli szökésen jártak. Még azt is elintézte, hogy László egy hathengeres Chevrolet kocsit kapjon. A délelőtt folyamán ugyanis négy kocsit szereztek a Csáky utcai garázsból, neki csak egy kell, mit érdekli őt a többi. – Arra vigyázz, nehogy a szovjet csapatok elfogjanak. A ma délelőtti jelentések szerint nagy csapatmozdulatok vannak vidéken. – Ismerem én a járást, vezetni meg tudok – mondta önbizalommal László. – De azért nem árt az óvatosság. Én a helyedben például vinnék magammal egy írást, hogy a kocsi a klinika tulajdona, és betennék egy-két gyógyszeres dobozt, mintha valamelyik vidéki kórház számára szállítanád. – Ez nem rossz ötlet, megtehetem – válaszolta a fiú. László készített egy szabályos szállítólevelet, a szentesi kórház részére szállít életmentés céljából sztreptomicint. Pecsét, aláírás. Megvizsgálta a kocsit, a kerekeket. Benzin, olaj, minden rendben. Már mehetne is, de még várni kell, Erzsi jönni fog. Aztán úgy érezte, hogy hiába vár. Erzsit soha többé nem fogja látni. Ránézett órájára: még fél óra – suttogta. Beült a kocsiba. Hátradőlt a kényelmes ülésen. Lábát kinyújtotta, és átadta magát az álmodozásnak. Sokat gondolkodott azon, hogy lehet-e ébren álmodni. Nem tudta, hogy más hogy van vele, de ő tudott. Talán annak a következménye ez a tulajdonsága,

hogy gyermekkorában sokat volt egyedül? Már kisgyermek korában is álmodozó volt. Lehet, hogy nagyapja, az öreg, csontos nagyapa oltotta belé az álmodozást örökös meséivel. Nagyapjának fehér volt a haja, fehér volt a bajusza is, de az arca mégsem hasonlított a mosolygó Mikulásra. Sovány volt ez az arc. Szeme mélyen bent ült. Olyan volt a szemürege, mint egy sötét boltív, melynek túloldalán egy pontot csillogtat a napfény. Mert nagyapja szeme is csillogott a mély boltív alatt. Fehér szemöldöke pedig olyan volt, mint a boltív peremére hulló ezüsteső, ha téli reggelen zúzmara rakódik rá. De nagyapa mégis a bajuszára volt büszke, arra a két oldalon lekonyuló, vastag bajuszára, mely úgy csüngött szája szegletén, mint a török kopjafákon a lófarok. Nagyapja nagyon tudott mesélni. Ha leültek az Alkonydomb tetejére, és nagyapja mesélni kezdett, benépesült körülöttük a dombtető. Látta a tündéreket, a gonosz boszorkát, aki disznóvá varázsolta a szegény pásztorfiút, a szerencsés juhászlegényt, akinek okos pulija egy fazék aranyat kapart ki az egyik kunhalom alól. Nagyapa, ó, istenem, de régen meghalt már. És halála után ő egyedül álmodozott tovább. Hol tengeren volt, hatalmas hullámhegyek hátán. Mindenki ott pusztult, csak ő menekült meg, mert őt valami különös erő segíti mindig. Hol nevetve ment a hóviharban, neki nem árthatott a tébolyodott szél, mert ő volt az erős, a legyőzhetetlen. Egyszer, úgy nyitott szemmel, megálmodta a világ végét. Akkor kezdett iskolába járni. Ott hallott többet az istenről. Megpróbálta elképzelni, de nem ment. Mindig nagyapja arca tűnt fel előtte. Akkor már tudta, hogy isten erősebb nagyapjánál, mert ő vitte el magához az öreget. Aztán egy téli estén fiatal lány vetődött be hozzájuk. Apja azt mondta, hogy Eszelős Eszter. Furcsa volt tényleg az a lány, de olyan szép volt, amikor beszélt. Az festette le előtte az istent, aki elpusztítja a világot, mert gonoszak az emberek. Akkor lesz majd sírás és jajgatás. Pusztító tűz tör elő a föld mélyéből, láva és hamueső és vér, vér, sok vér fog hullni az égből, az anyák szeméből is vér fog folyni. A gyermekek szeméből is, vértől duzzadnak meg csermelyek, vértől dagad folyóvá a patak, és vértenger hömpölyög a nagy partok között. Apja csak annyit mondott az ő csendes hangján: Buta vagy, te szegény lány, orvoshoz kellene menned.

De ő másnap reggel mindent megálmodott ott az Alkonydomb tetején. Az istent is. Egy sziklatrónuson ült. Haja, szakálla az égtől a földig ért. Haragvó tekintettel nézett rá, kezében csontbuzogányt tartott. Az emberek jajgattak, könyörögtek az életért. Ő ott lebegett a magasban, az istennel szemben. Valami nagy erő tartotta őt fenn. Alatta a mély világ. Romba dőlt városok, falvak, és a tűz úgy folyt, mint a folyó, és az emberek jajgatva menekültek a tűz elől, de a tűz utolérte őket, és akkor az emberek térdre hullva, karjukat a magasság felé tárva, kétségbeesetten könyörögtek. De isten, a kegyetlen isten nem bocsátott meg. Ő azóta félt istentől, aztán később elfelejtette. Apja házában nem emlegették az istent, és neki sem hiányzott. Hirtelen feleszmélt. A gépkocsi ablakán Lajoska kopogtatott. – Török bajtárs – mondta mosolyogva –, egy leveled van nálam. Bruckner néni kért meg, hogy adjam át. – Hol van? – kérdezte László, és izgatottan egyenesedett fel az ülésen. – Tessék – nyújtotta át Lajoska a levelet. – Köszönöm! – hangzott a válasz, és mintha a fiú ott sem lenne, bekapcsolta a belső világítást, és elmerült az olvasásban.

*

A reflektor éles fénykévéje megvilágította a betonút keskeny szalagját. Az úttest melletti fatörzsek, mintha visszafelé száguldottak volna, őrült sebességgel közeledtek és tűntek el az éjszakában. A sebességmérő mutatója a kilencvenes szám körül ugrált. A fiú biztos kézzel fogta a kormányt, szemét mereven az úttestre szegezte. Valami űzte, hajtotta őt. Talán az egyedüllét? Talán a csalódás, hogy Erzsi nem jött vele, nem hallgatott rá? A levél fájdalmat okozott neki. Tudta, hogy a lány szereti, hitte, hogy igazat írt, és mégsem jött vele, valami ott áll kettőjük között, és ez a valami nem engedi, hogy egymásra találjanak. Valami, ami erősebb a szerelemnél. Elvhűség? Nem, nem hiszi. Az elvhűséget az idő, az élettapasztalat,

a megpróbáltatás, a szenvedés kovácsolja acélossá. Ők még nem szenvedtek. Milyen volt apja fiatalsága az ő fiatalságához képest? Neki már nem voltak gondjai, azt evett, amit akart, nem volt elérhetetlen vágya, tanulhatott gond nélkül, nem kellett senkinél cselédeskednie, öltözködni is tudott, nem kellett télvíz idején zsákba csavart lábbal kutyagolnia. Ha ötvenháromban apját nem tartóztatják le, akkor az egyetemre is beiratkozhatott volna. És ugyanígy van Erzsi is. Mi gondja volt a lánynak? Az égvilágon semmi. Szülei előteremtették mindig, amire szüksége volt. Pártosság? Ez semmi más, mint a párthoz való ragaszkodás. Egyéni érdekeknek a párt érdeke alá való helyezése. Ő nem párttag. Erzsi az, de nem igazi párttag, mert akkor eljött volna vele. Akkor hallgatott volna Nagy Imrére, aki a párt egyik vezetője, aki kommunista. Talán a becsület? A becsület áll közöttük? Ebben lehet valami. A becsület nagy dolog. Ő is becsületből nem hagyja abba. Talán Erzsi becsületből védi a maga álláspontját. A motor egyhangú duruzsolása elbágyasztotta. Álmosság fogta el. Bekapcsolta a rádiót. A napok óta hallott ismerős dallamok. Úgy látszik, más lemezük nincs. De most jó, mert ébren tartja. Aztán arra gondolt, hogy jók ezek az amerikai kocsik. Az angol kocsik után a legjobbak. Jövőre talán már ő is vehet. Nyugaton egy technikusnak is saját kocsija van. Az ország piacáért biztosan versengeni fognak a nyugati cégek. Biztosan lehet majd részletfizetésre is kocsit kapni. A rádió hirtelen elhallgatott. Egy rádióbemondó nagy lelkesedéssel közölte, hogy rövidesen Mindszenthy József hercegprímás intéz szózatot az ország népéhez. László csökkentette a sebességet. Feszülten várakozott. Maga Mindszenthy személye nem volt rá hatással, nem tartozott soha hívei közé, de érezte, hogy a beszédnek most nagy jelentősége van. László a hercegprímásban is a szenvedő mártírt látta. Sajnálta őt, és bizonyos értelemben becsülte, mint általában becsüli az ember az elvük mellett szilárdan megmaradó embereket, különösen akkor, ha ráadásul még ártatlanul is szenvednek. Pár perc telt el, amikor megszólalt a prímás. Hangja darabosan éneklő, lassú, vontatott volt, mintha a szavakat keresgélné. Lászlót csalódással töltötte el a hang, folyamatosabbnak, frissebbnek, elevenebbnek képzelte. Volt ebben a hangban valami idegenszerű, mintha nem tudna jól magyarul. Szép – gondolta a fiú –, hogy nem érez senki iránt gyűlöletet. Egy papnak nem is szabad

gyűlölködnie. A pap a szeretet apostola, a megbocsátás hirdetője. Mit mond a bukott rendszerről… fene egye meg ezt a rádiói, teljesen lehalkult. Lehet, hogy valahol érintkezése van. Arra gondolt, hogy megállítja a kocsit. Babrálni kezdett a nyomógombbal. A kocsi már majdnem lépésben haladt. Az adás hirtelen felerősödött. „Magyarország a magántulajdon alapján” – és ismét érthetetlenné vált. A fiú dühösen rácsapott. Szemét nem vette le az útról. Na, ezt jól kifogtam – sziszegte félhangosan. Az úton, mintegy száz méterre előtte egy csoport katona állt. Az egyik kezében piros zászlócska, a másik egy lámpát tartott a magasba. Szovjet katonai járőr volt. A fiú megállt. Az igazolványt kérték. Az egyik katona törte a magyar nyelvet. László megmutatta írásait, és megmagyarázta, hogy hová megy. A katonák parancsnoka megnézte a kocsi belsejét, az orvosságos dobozokat. Köszöntek, és a fiú folytatta az utat. Dühös volt. A beszédnek vége, hiába próbálgatta felerősíteni. Újból az unalmas, unos-untalan ismételt muzsika, pár lemeze maradt csak a rádiónak. Belelépett a gázpedálba. A kocsi megugrott, és gyors iramban száguldott tovább. Cegléd után majdnem az árokba futott. A bal hátsó kerék kilyukadt, minden tudását össze kellett szednie, hogy az úton maradjon. Megállt. Bosszúsan szállt ki a kocsiból. Nagyot nyújtózott, megropogtatta csontjait, mélyen tüdejébe szívta az éles, tiszta levegőt. Későn fogok érkezni. Már az indulással is késtem – gondolta. Lassan körbejárta a kocsit. A hideg, metsző szél arcába csapott, de most jólesett neki. A kocsiban meleg volt. Megrugdosta a kereket. Rágyújtott. A második gyufaszállal sikerült csak a cigarettát meggyújtania. A bal hátsó kerék laposan feküdt, a kocsi teljes súlyával ránehezedett. – Szerelhetek – mondta félhangosan. Levette pufajkáját, ledobta az ülésre. Akkor lett csak igazán dühös, amikor a csomagtartót kinyitotta. A pótkerékben nem volt levegő. – Ezt jól megcsináltam – mérgelődött. – Otthon is megnézhettem volna. Elővette az emelőt, a kulcsokat, a szereléshez és ragasztáshoz szükséges szerszámokat. Sötét volt. Elemlámpájával világított, a belső világítást csak szükség esetén kapcsolta be. Nem akarta az akkumulátort kimeríteni. Gyors mozdulatokkal dolgozott. Erős kezének engedelmeskedtek a csavarok. Levette a kereket. A köpeny leszedésével is bajlódott egy ideig. Végre sikerült. A piros

tömlő ott volt a kezében. Négy-öt centiméteres szakadás éktelenkedett rajta. Megnézte a köpenyt. Végighúzta kezét a belső oldalon, mert a felületen semmit sem látott. Megtalálta a patkószeget. Nagy nehezen kihúzta. Leült a köpenyre, és nekilátott a ragasztásnak. Lépésekre figyelt fel. Meresztette szemét, és öntudatlanul is megfogta a szerelővasat. Kár, hogy nem vettem elő a kocsiból a revolvert – gondolta. Az elemlámpa fényében egy görnyedt tartású, idős parasztember tűnt fel. Lassú léptekkel bandukolt. Bajusza eszetamásosan csüngött le szája két oldalán. Kezében gyerekkar vastagságú furkóst tartott. Viseltes kalapja lekonyult, karimája árnyékot vetett szikkadt arcára. Megállt a fiú mellett: – Adj’ isten – mondta, s kezét a kalapjához emelte. – Adjon isten, bátyám – köszönt vissza a fiú. – Kilyukadt? – mutatott a köpenyre. – Ki a bitang. – Hova? – Tiszamartra, bátyám. Tudja, merre van? – kérdezte László, és mélyet szívott a cigarettájából. A paraszt gondolkodott. – Tiszamart? – kérdezte egy kis idő múlva, és mintha megtalálta volna emlékei között a keresettet, folytatta: – Tudom hát. Jártam arra fiatal koromban. László már a ragasztóval foglalkozott. Nagy volt a szél, ezért két gyufafejet tett a ragasztóra, és a cigaretta parazsával gyújtotta meg. Az öreg kíváncsian nézte. Mikor a láng és nyomában a füst felcsapott, ösztönösen hátrakapta a fejét. László nevetve felállt. Egy ideig lóbálta a tömlőt, hogy az anyag izzásba jöjjön, aztán ledobta a földre. – Látja, bátyám, ennyi az egész – mondta nevetve, és újból a tömlőre ült.

Megkínálta az öreget cigarettával. – Nem élek vele – válaszolta a paraszt. – Honnan? – Pestről. – És igaz, hogy Pesten akasztják a kommunistákat? – kérdezte. – Rémhír az, bátyám, rémhír. – Pedig itt azt beszélik. Kik? – Hát, az emberek. – Nézze, bátyám, előfordul, hogy egy-két embert felakasztanak – mondta nevetve László. – Forradalom van. – De milyen forradalom az – kérdezte a paraszt –, ahol a kommunistákat bántják? – Csak azokat a kommunistákat bántják, akik bűnt követtek el. Mást nem. – Csak azokat! Hát nem tudom, nem értek én ehhez, annyi „mindent beszélnek. És mondja, mi lesz a földdel, meg a téeszekkel? – Semmi – felelte László. – Amelyik csoport rossz volt, az feloszlik. A föld pedig marad. Ahhoz nem engedünk nyúlni. Maga bent van a téeszben? – Én ugyan nem, de a fiam az bent van. – És náluk jól megy? – Jól, de mégis feloszlatták. – Kicsoda? – kérdezte László. – Én nem tudom, a fiam mesélte. Az este menekült hozzám, ő mondta, hogy megjött Csatay a fegyveresekkel.

– Ki? – ugrott fel a fiú, és az öreg karját megragadva az arcába nézett. – Ki jött meg? – Ne szorítson úgy, hát Csatay, a volt földesúr… a fiamat is meg akarták ölni. László bambán bámult. Jól hallott? Biztosan nem téved? Faragó azt mondta, hogy Csatay Cegléd környékére jött. Hát ezért jött, hogy önkényeskedjen? – És miért akarták a fiát megölni? – kérdezte felindultan. – Azt mondják, mert párttitkár volt. – De biztosan csinált valami rosszat? – Nem hiszem – ingatta fejét az öreg –, nem olyan ember az. – Hát azért pedig nem lehet bántani. Nem azért harcoltunk mi – mondta meggyőződéssel László. – Nem tudom, maguk jobban tudják. De nem lesz jó, ha Csatay visszajön. Gonosz ember volt. – Nem, bátyám, nem jöhet vissza. – Pedig már itt van – bizonykodott az öreg. – A fiam azt mondta, hogy vér fog folyni, ha Csatay a földet akarja. László ránézett az órájára. Jól elhúzta az időt. Fene egye meg az ilyen Csatayakat. Mit képzelnek ezek? Az ő vérükön akarnak kiskirálykodni. Leszerelte a schallert, és a tömlőt visszatette a köpenybe. A szeleppel bajlódott, amikor az öreg megszólalt. – Hát én megyek. Késő van. Isten áldja meg, elvtárs, aztán vigyázzanak. – Isten vele, bátyám – köszönt László. Pár lépést tett az öreg, mikor a fiú utánaszólt. – Bátyám! – A paraszt megfordult. Arca most teljesen árnyékban volt. – Aztán mondja meg a fiának, hogy ne féljen. Ha nem csinált semmit, kutya baja sem lesz. Az a Csatay-dolog csak olyan kilengés.

– Megmondom neki – mondta az öreg. Kezét kalapja széléhez emelte, megfordult, és ballagott Cegléd irányába. Fáradt, görnyedt testét elnyelte az alföldi éj.

*

László már elhagyta Ceglédet, amikor Faragó összehívta embereit. Arca komoly, ünnepélyes volt, mint a politikusoké, amikor híveik előtt sorsdöntő kérdést jelentenek be. A levegőben is volt valami feszültség. A külföldi rádióadások hírei, melyek a kommunisták várható támadásáról számoltak be, nyugtalansággal töltötte el őket, s a beígért nyugati segítség még mindig késett. A miniszterelnök semlegességi nyilatkozatáról a hivatalos amerikai és angol körök tartózkodva beszéltek. Voltak olyanok is az ellenforradalmárok között, akik az amerikai, angol, francia, nyugatnémet rádiók híreit hallgatva, megdöbbenéssel állapították meg, hogy ezek az adók saját hallgatóik részére másképp értékelik a magyarországi eseményeket, minta magyarnyelvű hírekben. Saját hallgatóiknak a semlegességi nyilatkozatot mint elhamarkodott lépést magyarázták, és hivatkoztak az érvényben levő nemzetközi szerződésre, a magyar hallgatókat viszont a semlegesség megvédése érdekében további harcra buzdítják. A Szabad Európa állandóan a nyugati segítségről beszélt, a „szabad nemzetek” katonai támogatásáról, és ugyanakkor a külföldi adásokat hallgatók azt tapasztalták, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nem sokat törődik velük. Szóval az emberek egy része kétségekkel nézett a jövő elé. Az is nyugtalanította őket, hogy igen kevés munkás kezében láttak fegyvert, mintha a munkásokat nem érdekelné a forradalom ügye. Egyes fegyveresek arról panaszkodnak, hogy a kapuőrségek a kijárási tilalom után nem engedik be őket a házakba, hiába hivatkoznak arra, hogy ők a Nemzetőrség tagjai. Mikor például az egyik zuglói bérházba be akartak menni, a kapuőrség a legfőbb ügyész írásos rendelkezését kérte. S mivel ilyen nem volt nekik, nem nyitotta ki a kaput. És amikor egy kézigránátot vágtak a kapuhoz, valaki az emeletről sörétes puskával beléjük lőtt, sőt még kézigránátot is dobtak rájuk.

A baljóslatú hírek nyugtalansággal töltötték el őket. S most megnyugtató választ vártak kételyeikre. A teremben csend volt. Faragó körülnézett, végigjártatta szúrós tekintetét az embereken. – Barátaim! Harcostársak! – kezdte beszédét, majd rövid szünetet, tartva, folytatta. – Tíz nap óta harcolunk együtt. Tudjátok, hogy nem a beszéd, a tettek embere vagyok. Annak, hogy most hozzátok szólok, oka van. Nyíltan és őszintén beszélek. Lehet, hogy nagy harcok előtt állunk. Riasztó hírek érkeznek vidékről és a felderítőktől. Orosz csapatmozdulatokat figyeltek meg. A magyar honvédség több egysége nem ismeri el a Katona Tanácsot, és megtagadta az engedelmességet. Támadásra kell számítani. Veszélyben van forradalmunk, veszélyben a kivívott szabadság. Fel kell készülnünk a harcra. Esküt kell tennünk, hogy utolsó csepp vérünkig harcolunk a kommunista csapatok ellen. Nem vagyunk egyedül. Nyugatról támadás esetén fegyveres segítséget kapunk. Barátaim! Ez a rendkívüli helyzet parancsolóan előírja számunkra a radikális rendszabályok bevezetését. Nagyon sok olyan ember van még szabadon, aki a forradalom esküdt ellensége. Népellenes párttitkárok, különböző funkcionáriusok, államvédelmi tisztek, partizánok. Ezeket az embereket azonnal össze kell szedni. Nincs kímélet. Élet-halálharcot vívunk. Vagy ők, vagy mi. Aki ellenáll, megsemmisül. Most nincs idő a tétovázásra. Horváth bajtárs beosztja a csoportokat, és minden csoport megkapja az őrizetbe veendők nevét és pontos lakcímét. Kemény kézzel és forradalmi lendülettel hajtsák végre a Nemzetőrség vezetőinek parancsát. Ennyit akartam mondani. Én veletek fogok küzdeni utolsó leheletemig. Ha a felső parancsnokságtól kapott más utasítás elszólítana tőletek, új helyemen is veletek együtt fogok küzdeni, mert lélekben mindig köztetek leszek. Isten áldja meg harcunkat!… A beszédre gyér éljenzés volt a válasz. Faragó megvárta, míg az utolsó csoport is elvonul, aztán ő is munkához látott. Leborotválta bajuszát. Eldobta szemüvegét, haját elválasztotta. A tükörből egy tíz évvel fiatalabb, csinos arcú férfi nézett vissza.

Átöltözött. Kamgarn csizmanadrágot, puhaszárú bokszcsizmát húzott. Kockás sportkabátja alá vastag gyapjúpulóvert vett. Mikor Hidvégi őrnagyot meggyilkolták, az őrnagy iratait magához vette, most azokat is a zsebébe tette. Ma délután határozta el, hogy Borbálával együtt lemegy Szombathelyre, és ott várja be az események alakulását. Onnan már csak egy ugrás a határ. Úgy értesült, hogy egyes vidéki körzetekben a szovjet csapatok igazoltatják a nyugat felé tartó kocsikat. Akkor támadt az az ötlete, hogy Hidvégi államvédelmi igazolványában kicseréli a fényképet. Mivel alapos ember volt, bement a Belügyminisztériumba, és addig keresgélt, míg végül talált egy körbélyegzőt. Ez jó lesz az oroszoknak, ha igazoltatnak. Oroszul jól beszélt, és így nem aggódott, hogy valami baja lesz. Ha felkelők igazoltatják, akkor megmutatja a parancsnokság megbízólevelét és nyílt parancsát. Mikor Faragó mindennel elkészült, még egyszer végignézett a kórházi szobán, és elindult, hogy soha többé vissza ne térjen ide. Pár órát még Borbálával tölt, és hajnalban indulnak.

24.

Éjfél felé kitisztult az ég. A hideg, csípős keleti szél szétszórta a sűrű, fekete felhőket. A hegyek sötét tömbjei élesen emelkedtek ki a tintakék háttérből. Az ég kifeszített vásznán úgy ragyogtak a csillagok, mint fénylő, sárgaréz fejű kárpitosszegek. A külső kerületek utcai lámpái halványan villantak. A fenyőfák tűlevelei között áttört a metsző szél, felszárította a leveleken a hold sápadt fényétől csillogó esőcseppeket. A levegő éles és hideg volt. A tábor sarkain felállított őrök időnként felvillantották lámpáikat. Fényjelekkel adták egymás tudtára, hogy nem történt semmi baj. Éberen vigyázzák a kimerült alvók nyugtalan álmát. Komor alezredes kilépett a sátorból. Megborzongott. A metsző szél belekapott hanyagul vállára dobott felöltőjébe, s mint valami zászlót, lobogtatta utána. Az alezredes megrázkódott. Összevonta magán kabátját. Haját szétborzolta a szél. Vajon mit álmodnak a fiúk? – gondolta. – Vagy ők is csak hánykolódnak, mint én? Botorkáló lépésekkel megindult a tűlevelek puha szőnyegén. Lába belesüppedt a levéltakaróba, felfogta léptei zaját. Nagyon szeretett széllel szembe menni, szerette a viharos időt. A hóvihart, a nyári zivatart. Már gyermekkorában sok szidást kapott ezért anyjától. Ideges, mozgékony, melankóliára hajlamos természetére nyugtatóan hatott a vihar. Napok óta ideges feszültségben élt. Bajtársai előtt elfojtotta, eltemette érzelmeit, magába zárta, mint kutak mélye a csendet. Az érzelmek vihara azonban nem csitult, ott tombolt, kavargott lelke mélyén. Sokszor már azon a ponton volt, hogy éktelen üvöltésbe tör ki, itt hagy mindent, és rohan haza az asszony mellé, aki, mióta megismerte őt, csak várta, folytonosan várta, akinek élete a várakozás magányos óráinak hosszú sorából állt. Elhaladt az őr mellett. Intettek egymásnak, és ment tovább. Odamegyek a sziklához – gondolta –, onnan belátom az egész várost.

Felkapaszkodott a köves talajon. Keresett egy széltől védett helyet, és leült. Ezt a sziklát a harcosok „kilátónak” nevezték el, és napközben meg este sokszor gyűltek itt össze. Szótlanul, szívükben vad komorsággal nézték az alattuk elterülő várost. A távcsővel megkeresték az otthont, és kutatták, találgatták, mi lehet a családdal? Ez a kis szikla a titkos sóhajok, a reményt ébresztő álmok helye volt. A nagy szándékok, elhatározások, fogadalmak helye. Csak még egyszer menjünk haza, csak még egyszer. Sok mindent másképp fogunk csinálni, mert tanultunk. Tanultunk egy örök életre. Komor alezredes leült. Összehúzta magát, hátát a sziklának támasztotta, és tűnődve szívta cigarettáját. A város mintha összeszűkült volna. Mintha egyes kerületek nem élnének, mintha valami láthatatlan kéz csak úgy találomra fekete palástot vont volna a fény városának egyik-másik részére. A Körút fényíve több helyen megszakadt, a világítás nélküli főútvonalak, mint fekete folyók szelték át a várost. Erősen zúgott a szél. – Ágnes – súgta Komor –, Ágnes, most vajon mit csinálsz? – Szabadulása után foglalkozott azzal a gondolattal, hogy regényt ír Ágnesről. Asszonyhűség lesz a regény címe. Aztán lemondott róla. Ki hinné el, hogy léteznek még a mai világban ilyen asszonyok? Az a várakozás, az az ernyedetlen hűség, amellyel Ágnes ezerkilencszázharminckilenc óta állhatatosan kitart mellette, nem tipikus, ilyet leírni nem lehet, ilyen szerelem csak elvétve akad. Ágnessel a mozgalomban ismerkedett meg. A fiatal lány akkor a Vörös Segélynél dolgozott. Ő akkoriban szabadult a börtönből. Ágnes bátyja ott halt meg a zárkájában. A kihallgatás alatt annyira megverték, hogy többé nem állt talpra. Mikor felkereste az angyalföldi orvost, és elmesélte a családnak Balázs emberi nagyságát, utolsó óráit, Ágnes nem sírt. Akkor kezdődött közöttük valami, akkor este. Egy idő múlva együtt dolgoztak. Akkor kerültek közelebb egymáshoz. A házasságot hirtelen határozták el. Egyik éjszaka rádöbbent, hogy szereti Ágnest. Másnap megmondta a lánynak. Ágnes csak annyit felelt: – Én is szeretlek, Miklós. – Ennél nem kellett több. Összeházasodtak. Pár hónapig tartott csak a zavartalan boldogság. Megint lebukott. Három évre ítélték. Mikor Ágnes először meglátogatta, bátorította, erősítette őt. – Várok rád… – ezzel búcsúzott. A börtönben tudta meg, hogy egyik elvtársa árulása miatt bukott le a vonal.

Majdnem összeroppant. A csalódás nagyon fájt, Ágnes volt az, aki biztató szavával, reményt sugárzó leveleivel talpra állította. Egy füzetet sikerült becsempésznie, azt teleírta versekkel. Nem voltak azok a versek nagyigényűek, de neki kedvesek voltak. A füzet első lapjára ezt a verset írta:

Azé e dal, ki megérti. Forró testem miért hevül… Ki a mélyben megtanított Élni emberül…

Ágnes nagyon örült, tudta, hogy neki szólnak a sorok. Szabadulása után ismét egypár rövid hónap, és jött a büntetőszázad. Pokoli volt. A doni visszavonulás után hallotta, hogy Ágnes, mint kommunista, koncentrációs táborba került, családjával együtt. Negyvenöt májusában találkoztak újra. Majdnem egy napon érkeztek haza. Ágnes csak egyedül. Apja, anyja ott veszett. Neki sem volt már senkije. Ismét nekivágtak az életnek, de most már bizakodással, reménnyel. De megint csak ritkán láthatták egymást. Ő katona lett, szervezte az új honvédséget. Ágnes, mikor megszülte a gyereket, szerette volna a családot összébb hozni. Többet legyenek együtt, hármasban. – Majd később – válaszolta ő az asszony követelőző tekintetére. – Majd nemsokára. Múltak az évek, nőtt a gyerek, és Ágnes továbbra is várt. Egy idő múlva odáig eljutottak, hogy legalább a szombat este már az övék volt, hármuké. Ó, azok a szent szombat esték. A kis család titkos ünnepnapja. A remények, a vágyak, az álmok valóra váltásának napja. A beteljesülés napja. A boldogság napja. Ágnes egyszer szomorú mosollyal mondta: „Számomra az év ötvenkét napból áll csak. Ötvenkét ünnepi szombatból.” Boldogok voltak, mert hitték, hogy egyszer eljön számukra is a háromszázhatvanöt napos esztendő, amikor

minden este az övék lesz. Ágnes szerelme mindig új és friss volt. Az örökös várakozás szombaton felszabadult vágyban és leányos odaadásban tört felszínre. Ágnes akkor már pártiskolai előadó volt. Aztán 1949-ben szörnyű dolog történt. A szeptemberi őszi ködöt bágyadtan itta fel a szomjas nap. Ágnes a pártközpontba ment. Azon a reggelen szokásától eltérően magával vitte. Ő megállította a kocsit. Hosszan, nagyon hosszan megcsókolták egymást. Ágnes olyan furcsán nézett rá, nem értette a forró ölelést. Akkor még nem tudták, hogy hosszú évekig ez a csók lesz kettőjük erőssége, az utolsó boldog emlék, amelyet magukkal visznek a bánatba, ez a csók fogja égetni ajkukat. Ágnes kiszállt a kocsiból. Átment az úttesten. Hamvasszőke haján megcsillant a reggeli fény. Hátranézett, búcsút intett kezével, és belépett a kapun. Így maradt meg emlékezetében a szőke, karcsú, huszonnyolc éves asszony. Négy év következett, négy kemény, fájdalmakkal, megaláztatásokkal, gyötrelmekkel, önmarcangolásokkal, vívódásokkal terhes év. Az erőpróba, a helytállás esztendei… Volt ő már börtönben, de akkor könnyű volt, az osztálybíróság börtönében élhetett a kommunisták fegyverével. Ott az ellenséggel állt szemben, kötelessége volt a harc az elnyomók ellen. Kötelessége volt szervezkedni, éhségsztrájkot szervezni, de a proletárdiktatúra rendszerének börtönében ő, a pokoli tévedés folytán ártatlanul elítélt kommunista nem harcolhatott. Az öntudat csavarta ki kezéből a fegyvert. Mégis harcolt, harcolt saját gyengesége, az összeroppanás, a csalódás, a kiábrándulás ellen. Nem volt könnyű a küzdelem. Fasisztákkal, kémekkel, hazaárulókkal együtt ülni, hallgatni azoknak vérgőzös terveit: elképzeléseiket az „új Magyarországról”. Sokszor gondolkozott azon, hogy mi tartotta benne a lelket, mi volt az az erő, amely megóvta őt a zülléstől, a lélek széthullásától? Ma sem tudná megmondani. Az, hogy kommunista? De voltak olyan napjai, amikor az élet értelmét, a szabadság utáni vágyat egy lábos babfőzelék jelentette. Ilyen pillanatokban csak azért akart élni, azért akart még egyszer szabad ember lenni, hogy jóllakhasson. Ilyenkor eszébe jutott a párt. Mikor összekerült időnként az elvtársakkal, erről az érzéseiről nem is mert beszélni. Valahogy megszokta, hogy nekik, kommunistáknak, csak jelszavakban szabad beszélniük, csak tézisekben szabad gondolkodniuk. Azt sem merte elmondani, hogy egy alkalommal, mikor öngyilkos akart lenni, Ágnes csavarta ki kezéből a gyilkos szerszámot. Azt mondták volna az elvtársak, hogy misztikus lett. Pedig úgy volt. Mintha Ágnes arcát látta volna ott a zárka sötétjében. Sápadt volt az arca, és könyörgő volt a szeme. Szomorúan mosolygott, mint negyvenben, mikor a börtönben meglátogatta, és erőt öntött

belé. Azt mondta Ágnes: „Neked élned kell, és élni fogsz, mert erős vagy. Ha elpusztítod magad, ki fogja a fiad és az én becsületemet visszaadni? Nemcsak a te becsületedről van szó. Azt gondolod, hogy én nem szenvedek, csak te? De én azért élek, mert tudom, hogy te élsz… Ha nem élnél, nem lennék én sem…” Akkor döbbent rá, hogy neki családja iránt is vannak kötelességei, és akkor fogadta meg: azért is túléli, azért is bebizonyítja igazát, mert neki vissza kell szereznie fia becsületét. Igen, a család utáni vágy, Ágnesnek az ódon falakon átsugárzó hite és szerelme is része volt az életfenntartó erőnek. És még egy… Ha nem fasisztákkal, hazaárulókkal zárják össze, talán összeroppan. De az ő jelenlétük mindig kijózanította. A börtönben levő ellenséges kémek, diverzánsok, összeesküvők bizonyították a vasrácsos épület szükségességét. Mert ezek az emberek ott bent nem hangoztatták ártatlanságukat, sőt egymást túllicitálva dicsekedtek gaztetteikkel. Milyen hidegen mesélte el az a szombathelyi pap is a zirci vonatrobbantás és a rendőr meggyilkolásának történetét. Tizenöt-tizenhat éves tanulókból álló szervezet hajtotta végre az ő tervét. A rendszer esküdt ellenségei ott bent éveken keresztül készültek a nagy leszámolásra, a nagy napra, amikor újból kommunisták vérében fürödhetnek. S nem is csináltak titkot belőle. Aztán ötvennégy őszén megnyílt a börtönkapu, és újból szabad ember lett. Rehabilitálták. Igaz, nehezen ment, valakik akadályozták, húzták, halasztották. Nehezen teltek a hónapok, de mégis könnyű volt, mert Ágnes ott állt mellette. Ágnes megvárta. Már nem a pártközpontban dolgozott, hanem segédmunkás volt egy gépgyárban, de nem adta meg magát, harcolt a sors ellen. Nem vált el, hiába biztatták egyesek. Várt, mint mindig. Az ismerősök, barátok elhagyták, elfordultak tőle. Megszokta. Egyszer a négy év alatt jutalomjegyet kapott jó munkájáért az Operába. Beethoven Fidelióját játszották. A börtönjelenetnél hangosan felsírt. Majdnem botrány lett belőle. Mikor pár hónappal ezelőtt közölte Ágnessel új beosztását, az asszony nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. így lett Ágnes ávéhásfeleség. És lehet, hogy Ágnes most már nem vár… Lehet, hogy az őrült gyűlölet, a pórázról szabadult bosszú vele is végzett. A házban csupa régi, deklasszált ember lakik. És ki a felelős azért, ha Ágnest nem fogja többé megtalálni? Ha Ágnes ennek az ördögi módon megrendezett októberi vérfarsangnak egyik ártatlan áldozata lesz? És ki a felelős mindazért, ami október huszonharmadika óta történt? Ki a felelős azért, hogy Magyarországon tizenkét esztendővel a szabadság megszerzése után becsületes emberek tömegei, akaratuk ellenére, a sötét ellenforradalmi erőket juttatják hatalomra? Ki a felelős mindezért?

Lépések közeledtek. Komor felriadt. Kíváncsian nézte a közeledő alakot. Fekete őrnagy volt, az elegáns, ünneplő ruhába öltözött férfi, aki a színházi előadás kellős közepéről vonult be szolgálati helyére. – Min tűnődsz, Miklós? – kérdezte csendesen, és leült az alezredes mellé. – Sok minden eszébe jut az embernek ilyenkor. Gyújts rá – kínálta meg Feketét. – Most például – mondta Komor, és egy mélyet szívott cigarettájából – azon töprengek, hogy ki a felelős mindazért, ami itt történt? – A felizzó cigaretta parazsa egy pillanatra megvilágította az alezredes kemény, szegletes állát. – Mert valaki vagy valakik bűnösök, valakiknek felelniök kell a kiontott vérért, a mind a két oldalon elhullott sok ártatlan becsületes emberért. A szél erősödött. Komor ránézett Feketére. A hold fénye megvilágította a csontos, borostás arc kiemelkedő, szegletes formáit, árnyékot vetett a horpadásokra. Az árnyék és a fény kontrasztja keménnyé telte az arc vonalait, s a mosoly, mely most játékosan vibrált a száj szegletén, cinikusnak tűnt; hangja kesernyés volt:

Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk. Sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot.

– Ezt komolyan mondod? – kérdezte Komor. – Mert bármilyen szép ez a vers, én

nem tudom elfogadni. – Nem, nem gondolom komolyan, bár nagyon mély gondolat. A megbocsátás és megbékélés nagyon nagy dolog. De hol vagyunk mi még ettől? Ki a bűnös, ne kérdjük…[1] szép sor. Tudod, ennek a verssornak története van. És mikor nekem szegezted a kérdést, ez jutott eszembe… Évekkel ezelőtt egy lánynak udvaroltam. Talán el is vettem volna feleségül, mert szerettem. Művelt, kedves, aranyos teremtés volt. Valamikor nagy virágkertészetük volt. Imádta a verseket. Én abban az időben kerültem az államvédelemhez. Neki ez nem nagyon tetszett. Mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy erre a szervre nincs szükség. Az embereket nem büntetni, hanem nevelni kell, megbocsátással többre mennénk, mint a börtönökkel. Az egyik nagybátyja belekeveredett valamilyen históriába. Már nem emlékszem az esetre, a nagybátyja szerepére. Azt tudom, hogy valamilyen robbanás történt egy gyártelepen, és többen meghaltak. Úgy nézett ki a dolog, hogy bűncselekmény történt. Vitatkoztunk. Felvetettem neki ezt a kérdést: ki a bűnös, ki felelős a meghalt emberekért? Nem felelt rá. Pár nap múlva egy verskötetet kaptam postán. Ezzel az idézettel felelt kérdésemre. Az első lapra írta… – De te sem feleltél – szólt közbe Komor. – Ki a bűnös? – ismételte a kérdést Fekete. – Azt hiszem, bűnös vagy te is, én is, és mindannyian bűnösök vagyunk. – Én nem érzem magamat bűnösnek. – Tudom – felelte Fekete –, nehéz is elfogadni bűnösségünket. Különösen neked, aki ráadásul börtönben is ültél. Ennek ellenére mégis bűnös vagy. Lehet, hogy nem tudom jól megmagyarázni. Nagyon bonyolult ez a kérdés. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt kellene válaszolnom, azért vagyunk mindannyian bűnösek, mert nem tudtunk élni az ajándékba kapott hatalommal, a szabadsággal. De érzem, hogy ez így önmagában nem sokat mond. És mégis úgy érzem, hogy az igazság, az igazság magja valahol itt keresendő. Ha ebből a szemszögből vizsgálod saját személyedet, talán rá fogsz jönni, hogy te is bűnös vagy, és arra is, hogy miért. Bevallom őszintén, most én se tudnék felelni rá. – És azt tudod, hogy te miben vagy bűnös? – Valahogy érzem – felelte elgondolkozva Fekete.

– Például? – Például? No, várj csak… Két évvel ezelőtt feleségem valamit el akart intézni egy hivatalban, s összeszólalkozott az egyik alkalmazottal. Fene tudja már, melyiknek volt igaza. Elég az hozzá, hogy feleségem este sírva panaszkodott. Másnap délelőtt dühösen, teljes díszben, egyenruhában megjelentem, és egy csomó ember előtt államvédelmista voltomra hivatkozva leszidtam azt a szerencsétlen alkalmazottat, még meg is fenyegettem. „Majd elintézem magát, lesz gondom az ilyen emberekre!” Ennyi az egész. Én akkor azt hittem, hogy helyesen jártam el. Arra például nem gondoltam akkor, hogy azok az emberek, akik tanúi voltak e jelenetnek, milyen véleményt alkotnak rólam. Biztosan meggyűlöltek. És nemcsak engem, hanem rajtam keresztül az egész testületet. Visszaéltem a hatalmammal. Apró kis dolog, de az ilyen apróságokra is felfigyelnek az emberek. És az élet más területén is hány és hány ilyen lényegtelennek tűnő apróság bosszantotta az egyszerű embereket. Az emberek hideg, bürokratikus lekezelése, a gőgös fennhéjázás, a hatalom ok nélküli, gyerekes módon való fitogtatása. Ezek a kis apró csalódások egymásra rakódtak, vastagodtak, terebélyesedtek. – Ezek szerint az ellenforradalmat a mi viselkedésünk robbantotta ki? – Nem, szó sincs róla. De a mi hibánk is elősegítette. Mert az ellenség ezeket a kis eseteket nagyszerűen fel tudta használni. – Szóval, mi is előkészítettük az ellenforradalmárok számára a talajt? – kérdezte az alezredes. – Bizonyos értelemben igen. – Jó, ezt elfogadom. – Nézd, az imperialisták ügynökei könnyen dolgozhatnak olyan országban, ahol elégedetlenek az emberek. A hibák mesteri módon való felnagyítása ma már tudománnyá vált Nyugaton. S ha az ellenséges rágalomfelhőben egy parányi porszemecske igaz, a tömeg hajlamos elhinni, hogy a porfelhő minden szemcséje az. Te pár hónapja vagy csak államvédelmista, még nem nagyon ismerhetted meg ennek a szakmának sajátosságait. Tudod például, hogy a Szabad Európa kémszervezete milyen módszerekkel dolgozik? Vagy miért hisznek olyan sokan adásainak?

– Miért? – A Szabad Európának széles körű ügynökhálózata van: Ausztriában, Németországban és a nyugati államokban általában. Ha Magyarországról disszidál valaki, feltétlenül kapcsolatba kerül a hálózat valamelyik ügynökével. A legalaposabban kikérdezik a disszidáltat munkahelyéről, lakóhelyéről, a gyártás menetéről. A hangsúly a minél pontosabb adatokon, a porszemecskén van. Este aztán az adó bemondja, hogy X. gyárban Kiss József ilyen és ilyen beosztású mérnök, vagy személyzeti előadó ezt és ezt csinálta stb. És fél órán keresztül förtelmes hazugságot sugároz szét. Ha a gyár dolgozói hallgatják, megdöbbennek a Szabad Európa jólértesültségén. Igazat mond – gondolják. Mert valóban igaz, hogy az a bizonyos Kiss József 1915-ben született. Fekete hullámos haja, kék szeme van. Kislánya szőke és ötéves, íróasztalán Lenin porcelánszobor áll. Lakása a Csáky utca 5. I. emelet 2. sz. alatt van, kétszobás. Ha ez igaz, márpedig a hallgatók tudják, hogy igaz, miért lenne hazugság a többi? Kiss Józseftől az emberek idegenkedni kezdenek. Mert mivel bizonyítsa be a szerencsétlen, hogy például Nagyot nem az ő feljelentése alapján tartóztatták le? Ez negatívum, amit bizonyítani nem lehet. Ha most a Szabad Európa többek között arról ad hírt, hogy az uránércet titkos szerződés alapján egy-két kommunista vezető eladta a Szovjetuniónak, miért ne higgye el a hallgató. Lám, Kiss Józsefnél is igazat mondtak. Tudnak azok mindent. Még azt is megmondták, hogy a lányának kék szeme van. – Érdekes, amit mondasz, de eltértünk a tárgytól. – Azt hiszem, nem – felelte az őrnagy –, mert bűnösek azok, akik Nyugaton százezreket áldoznak az ellenforradalom céljaira, akik a kémek, diverzánsok hadát küldik ide, és azok is, akik itt élnek ebben az országban, és a kinti ellenforradalmi erők szövetségesei. Bűnösek azok is, akik az ellenséges adókon szerzett rémhíreket csak azért adják tovább, mert szeretnek a „jól értesült ember” szerepében tetszelegni. Ki a bűnös? Azt kérdezted. Gondolj csak vissza a legutóbbi pártnapi felszólalásodra. Nem érzed magad bűnösnek? Nemcsak az volt a baj, hogy melldöngetően a pártellenzékhez tartozónak jelentetted ki magad. A baj ott volt, hogy sugároztad magadból a pesszimizmust, amikor börtönélményeidről beszéltél, amikor elmondtad a börtönbe zárt kommunisták szenvedésének történetét. – Igazat mondtam – vágott közbe Komor.

– Igen, igazat mondtál. De miért nem beszéltél arról is, hogy az ellenforradalom a börtönben leszámolásra készülődik? Az igazsághoz az is hozzátartozott volna. Nekem négyszemközt a pártirodán elmondtad. De miért hallgattad el az emberek előtt? Láttad, érezted, hogy beszéded milyen hatást váltott ki?… De menjünk csak tovább. Vagy azok nem bűnösek, akik a párt belső ügyeit az utcára vitték? Az utolsó napokban a belvárosi presszókban már úgy beszéltek a párt ügyeiről, mintha pajzán, izgalmas hálószobatitkokat mondanának el. A párt, a munkásmozgalom eszméi, szimbólumai olcsó, gusztustalan viccek tárgyává lett. És valljuk be, mi is meséltük egymásnak, és röhögtünk rajtuk, én is, te is, a többiek is. Ki a bűnös, hol kezdődik a bűn, és hol kezdődik a felelősség, én nem tudom megmondani, és ember legyen a talpán, aki a történelmi hűségnek megfelelően meg fogja vonni köztük a határt, és feleletet ad a kérdésre. Hibáink bonyolult láncolatot alkotnak, visszahatnak egymásra, szervesen összetartoznak. Árnyék és fény ez együtt. Egyik nincs a másik nélkül. Ha mi egyenként, mi, kommunisták, a legegyszerűbb embertől az első titkárig nem követjük el a sajátos kis hibáinkat, az ellenséges ügynökök, az imperialista kémfejedelmek soha az életben nem csinálhattak volna itt ellenforradalmat, és ez áll fordítva is. Ha ők nem szervezték volna az ellenforradalmat tizenkét év óta, a mi kis hibáink nem hatalmasodtak volna el, nem teremtettek volna talajt az ellenség számára. Valahogy így van ez, Miklós. Komor hallgatott. Mit feleljen? Érezte, hogy az őrnagynak igaza van. A tábor felől lépések zaja hallatszott. – Alezredes elvtárs! Alezredes elvtárs! – kereste valaki izgatottan Komort. – Tessék! Itt vagyunk – szólt vissza Komor. Elemlámpa fénye törte át a sötétséget. Borka, a fiatal matróz csörtetett feléjük, mögötte egy elvtárs a budakeszi csoportból. – Komor alezredes elvtárs? – kérdezte a futár. – Igen. – A pártbizottság üzenetét és utasítását hozom. Kádár János vezetésével megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. Alezredes elvtárs az egységével készüljön fel! Hajnali négy órakor a segítségül hívott szovjet

egységekkel támadást indítunk az ellenforradalmi erők ellen, a törvényes rend helyreállítására. Komor érezte, hogy hevesen verő szívét melegség önti el, torkát sírás fojtogatja. Mikor magához ölelte a futárt, sovány arcán egy könnycsepp futott végig. –Elvtárs! – szólt elcsukló hangon Borkához. – Riadó!

*

A csoport óvatosan haladt az úttest két oldalán. Az egyik részleg élén Komor, a másikon Simon alezredes. Négy-négy felderítőt küldtek előre. Mögöttük, még távol, a harckocsik dübörgése hallatszott. A felderítők azt az utasítást kapták, hogy minden Pest felől jövő járművel tartóztassanak fel. Már közel jártak az Osztapenko-emlékműhöz, amikor Pest felől egy gépkocsi reflektorja tűnt fel. A kétszáz méterre elöl járó felderítők elálltak az utat. Hárman lövésre készen állva biztosították Borkát, a matrózt, aki kezét felemelve az út közepén állt. A gépkocsi sebesen közeledett. Először úgy látszott, hogy nem akar megállni, azután a vezető mégis meggondolta magát, mert fékezett. Komor látta, hogy Borka odamegy a kocsihoz. Az alezredes meggyorsította lépteit. A matróz az iratokat nézve, egy ideig forgatta a kezében, majd tétován tekintett a közeledő alezredesre. Komor hallotta, hogy a gépkocsi utasa visszakéri igazolványát. – Azonnal! – felelte a matróz. – Alezredes elvtárs – szólt az odalépő férfihoz –, egy államvédelmi tiszt. Szombathelyre megy, valami feladattal. Itt az igazolványa. Komor átvette a keskeny, bordó igazolványt. Mikor szétnyitotta és beleolvasott, majdnem hanyatt vágódott. – Hidvégi Károly őrnagy – suttogta maga elé. – De hiszen ez a fénykép nem

Hidvégié… – Nyugtalanság fogta el. Eddig azt hitte, hogy Karcsi illegalitásban van. És ez az arc is ismerős. Honnan ismeri ezt az arcot? Hol találkoztak? Odament a kocsihoz. Benézett. A katonák lövésre készen fogták fegyverüket. Kinyitotta a kocsi ajtaját. – De – kezdte Faragó. – Semmi de, kiszállni – hangzott keményen a parancs. Borbála ijedten ugrott ki. Hollófekete hajába belekapott a keleti szél. Faragó arca sápadt volt. Mikor meglátta az út szélén álló fegyvereseket, már tudta, hogy elveszett. Alattomosan nézte a terepet. Valami egérutat keresett. Ha itt, mondjuk, balra belevágna a sötétbe, talán sikerülne… – Hol van Hidvégi őrnagy? – kérdezte keményen Komor. – Magát hogy hívják? – csattant az újabb kérdés. – Faragónak – mondta csendesen. Persze hogy ismerem – villant fel Komorban. Faragó, a csendőr… – Mi, ugye, ismerjük egymást? – kérdezte. Faragó ránézett. – Honnan – kérdezte –, hol találkoztunk? – Pár évvel ezelőtt Vácott, csendőrszázados úr! – szólt Komor. – Egy ideig zárkatársak voltunk. – Nem emlékszem, de lehet – válaszolta. Újból körülnézett. A csoport már részben odaért. Ott gyülekeztek az úttesten. Most – villant Faragó agyába, most nem tudnak lőni, mert egymást találják el. A sötétben viszont eltűnhetek… Megfeszítette izmait. Egy erős lendülettel állon vágta az alezredest, és hatalmas ugrásokkal a sötét földek felé szaladt. A biztosító katonák valóban nem mertek lőni, mert társaik is ott voltak. Borka

kapott leghamarabb észbe. Kiugrott az út szélére. Faragó árnyszerű alakja már húsz-huszonöt méterre járt. A fiú felemelte a nehéz golyószórót. Célzott. Az éjszakában élesen kattogott a fegyver. Borka addig lőtt, míg a futó alak el nem vágódott. Odaszaladtak. A csendőrszázadost majdnem kettéfűrészelte a sorozat. Már nem élt. – Kár, hogy meghalt – mondta Komor az állát tapogatva. – Most nem tudjuk, mi történt Károllyal. Mire visszatértek az úttestre, befutott az első szovjet harckocsi is. Tornyán a keleti szél lobogtatta a vörös zászlót.

25.

László az Alkonydombnál megállította a kocsit. Olyan izgalom fogta el a hazai táj láttán, hogy nem tudott tovább vezetni. Kiszállt. Érezte, hogy a fába remeg. Felment a töltésre. A part menti szederfák mintha tépett lombjaikat siratnák, panaszosan sírtak az erős szélben. A Tisza sötét vize zavarosan csapkodta a partot. Hangos, vad hullámok kergették egymást. A távolból Vörös-Horváthék kastélyának komor tömbjei emelkedtek ki. A tornyon nem égett a vörös csillag. Itt is csak történt valami, gondolta a fiú, máskülönben égne. Igen, az volt a földesúr kastélya. Abból csinált apja először óvodát, aztán szanatóriumot. Végignézett a sík vidéken. Az ég tiszta volt. A csillagok megszámlálhatatlan sokasága oly ismerősnek tűnt. Szeme az Alkonydombra tévedt. Meséi trónusa. Boldog gyermekkorának varázshegye. A domboldalon az összegyűjtött kukoricaszárak piramisai feketéllettek. A domb mögött van a tanyájuk. Egyszerű kis ház, de neki kedves. Ott született ő, s ott halt meg az anyja. De hátha az apja nincs is itthon. Hátha a faluban van. Lehet, hogy Moraveczet már elkergették, és most ő alakította meg a Forradalmi Bizottmányt. Visszament a kocsihoz. Ó, mennyire fog örülni az öreg. Az úton már ezerféle módon elképzelte a viszontlátást. Oda fog állni az apja elé, és azt mondja: – Édesapám. Fiad, Török László páncélos katona, tanításodhoz híven megállta a helyét. Fegyvert ragadott a népért, az önkényuralom ellen. Hősies magatartásáért nemzetőr főhadnagy lett. A hős Király Béla tábornok személyesen nevezte ki… – Milyen boldog és büszke lesz az apja. Begyújtotta a motort. A hat henger simán, egyenletesen dolgozott. Megindult. Óvatosan rátért a tanyai útra. – Ángyikám, a jó öreg Mari néni biztosan itthon lesz. – A kocsi lágyan rugózott a göröngyös úton… Itthon vannak, a kis szobában ég a lámpa. A tenyérnyi ablakon gyér világosság szűrődött ki. Megállt az udvar közepén, pár méterre a gémeskút előtt. Szíve a torkában dobogott, mikor kilépett az otthoni földre. Becsapta az ajtót. Bundás, a kedves kis puli hol

van? Máskor már ott ugrált a bokája körül. Remegő lábakkal megindult a pitvar felé. Pár lépésre lehetett a küszöbtől, mikor kinyílt az ajtó. Egy töpörödött anyóka állt a küszöbön, hófehér haja megcsillant a petróleumlámpa fényében. Mélyen árkolt szemével riadtan tekintett az éjszakába. – Mari néni, drága Mari néni – tört fel Lászlóból a szó. A lámpatartó kéz imbolyogni kezdett. A fiú egy ugrással ott termett. Egyik kezével megfogta a lámpát, a másikkal magához ölelte a remegő öregasszonyt. – Mari néni – suttogta a fiú, és csókolta az ősz fejet. Az öreg, remegő asszony, mint egy fáradt madár ott pihegett a fiú széles mellén védelmet keresőn. Melléből görcsös zokogás szakadt fel. Könnyei záporoztak. – Laci, Lacikám – mondta alig hallhatóan. – Ó, én édes istenem. Fiam, Lacikám, élsz? Ó, csakhogy életben látlak. – No, kicsikém, kedves ángyom – duruzsolta a fiú meleg hangja –, no, persze hogy élek… itt vagyok… – Jaj, nekem… jaj, a szívem… László… Lacikám és folyt a könny a fiú mellén. A vékony, csontos ujjak görcsösen kapaszkodtak bele, mintha sohasem akarnák elengedni. – Apám, kedves apám itthon van? – Ígeeen… – és olyan keservesen és olyan fájdalmasan tört fel belőle a sírás, hogy a fiúnak belehasított a szívébe. Lassú, vigyázó léptekkel megindult a szoba felé. A lámpa imbolygó lángja furcsa árnyakat festett a falra. A küszöbön megállt. A táncoló fénytől alig látott. Várt egy kicsit, míg megnyugszik a láng. Szeme végigsiklott az ismerős kis szobán. Csak nem beteg az apja – nézett az ágyban fekvő emberre. – Te úristen!… Két lépéssel ott termett az ágynál. Nem, ez nem betegség. Itt valami történt… Az a kendő az öreg fején… A fehér gyolcson sötétvörösen átütött a vér. A nagybajszú öreg élettelenül feküdt. Arca lázban égett. Szeme beesve. Ajka mozgott, és érthetetlen szavakat motyogott. A fiú féltérdre ereszkedett. Megfogta

az erős, inas kezet, mely élettelenül csüngött alá. – Apám, kedvesapám… Csend. A szavakra senki sem válaszolt, csak Mari néni elfojtott zokogása hallik. – Apám, kedvesapám, hall engem? – A fiú annyi melegséggel, annyi szeretettel, annyi aggódással suttogta a szavakat, hogy még a sírba készülőnek is meg kell hallania. Az ember megmozdult. Ajka megnyílt. Mintha a szavakkal küszködne. Szemét fáradtan felnyitotta. Ó, az a szem… Már nem is élő ember szeme… egy nagy útra készülő, búcsúzó vándoré. A fiú már sírt. Hangtalanul peregtek a könnyei. – Apám, kedvesapám – hullottak a szavak a mély csendben –, én vagyok, László… Apám, hazajöttem… Az öreg szeme mintha megélénkülne. Igen, már ott vibrál benne a petróleumlámpa lopott fénye… Talán meghallotta. .. Az arca tüzel, majdhogy meg nem gyullad. Apró gyöngyökben peregnek a verejtékcseppek. Igen, most megmozdul a szája… szavak, halk szavak formálódnak… – Fi-am… Laci… fi-am… Meg-jöttél?… – Aztán újból mély csend, csak Mari néni és a fiú sír. – Mi történt? Apám, bántották? Az öregben már alig pislákolt az élet. Látni rajta, hogy érti a kérdést. Felelni akar. Szemével int: – Gyere közelebb, nincs erőm már… A fiú érti a halványuló szem üzenetét. Odahajol a suttogó ajakhoz. – Az el-len-for-ra-dal-márok… meg… öl… tek… Vörös… Hor… váth… Üss… vissza… fiam… fiacs-kám… A fiú előtt táncolni kezd a világ. Agya elborul, mintha szétfeszítené valami démoni erő.

Apja szeme már üveges. Talán már nem is él… de még megmozdul a jobb kéz… Erőlködve… a takaró alól. László ösztönösen odanyúl… Felemeli a takarót. Szeme gépiesen követi a mozdulatot. Az öreg haldokló ember keze görcsösen fog valamit. Nyújtaná felé. Igen, neki akarja adni. A fiú odanyúl. Az acélujjak most elernyednek, az ajak még egyszer kinyílik, és tisztán hallja a suttogást. – Ezt rád… hagyom… A tiéd… Örökül… – és mosoly villan át a megkínzott arcon, a győzelem mosolya, mely legyőzi a halált, az elmúlást… Az öreg szíve megszűnt dobogni. Azzal a boldog tudattal halt meg, hogy sikerült továbbadnia a zászlót egyetlen fiának. László fogta a piros könyvecskét. Apja örökségét. Szemét nem tudta levenni róla. A könyvecske új volt, alig párhetes. Ott ült az Alkonydombon, mint gyerekkorában. Kurta, szőke haját borzolta a szél. Kemény, csontos állát kezén pihentette. Keleten már virradt. A hajnal, mint egy ezüst cérnaszál, úgy lengett ott messze, ahol a róna találkozik az éggel. Rózsaszín gyapjas bárányfelhők úsztak nyugat felé. A csillagok is egyre halványodtak. A kastély mögött elterülő falu ébredezni kezdett. A kastély, Vörös-Horváth kastélya. Nézte az egykori földesúri kastély világosodó épületét. Vörös-Horváth. Vörös-Horváth. Hogy is mondta Mari néni? Tenyérnyi nemzetiszínű kokárda volt a mellén. A többieknek is. És éltették a forradalmat. Mit is kérdezett a ceglédi paraszt? Igen. Emlékszik. „Milyen forradalom az, ahol kommunistákat akasztanak?” És mit felelt ő? Csak azokat a kommunistákat bántják, akiknek bűne van. Az ő apjának mi volt a bűne? Csak az, hogy kommunista volt. Meg hogy Vörös-Horváth birtokát felosztotta. Igen, így kiabálta Vörös-Horváth a többi gyilkosnak: „azt üssétek, aki a földet felosztotta…” Mari néni hallotta. Ez volt az apja bűne. Agyonverték a legjobb, a legbecsületesebb embert, és a gyilkosokon piros-fehér-zöld kokárda volt. Apja kezében meg párttagsági könyve. Az ő öröksége? Apja legdrágább kincsét gyilkos fiára hagyta. Mert ő is gyilkos. Ő is segített apját meggyilkolni… Csatay fegyvertársa volt. – Ránézett hatalmas öklére. Igen, ezzel ütötte meg azt az embert, akinek egyetlen bűne, hogy kommunista volt. És most? Most hogyan lesz tovább? Erzsi… Erzsit is elvesztette, apját is

elvesztette… hitét is elvesztette, és már becsülete sincs. Győzött a forradalom. Csatay és Vörös-Horváth forradalma. Győzött a forradalom, és őt is legyőzte. Az ő forradalma. Már erősen világosodott. Az ég kékje, a fehér, csillogó felhők szép napot jósoltak. A távolból zúgást hallott. Megismerte a lökhajtásos gépek jellegzetes hangját. Kíváncsian nézte az eget. Szolnok felől három gép húzott el a Tisza felett. Szédületes sebességgel közeledtek. Már ott jártak a feje felett. Kecses törzsükön visszaverődött a felkelő nap fénysugara. A gépeken ötágú vörös csillag. A falu felől, a szentesi útról páncélosok dübörgését hozta a szél. Szívét megdobogtatta az ismerős hang. Az úton hosszú sorban vonultak a hatalmas acélszörnyek. A parancsnoki kocsin lengett a vörös zászló. Mentek az ország belseje felé. A fiú érezte, hogy valami elkezdődött. Felrémlett előtte a menekülés gondolata. Aztán maga előtt látta apja megtört arcát. Nem… Ő nem mehet. Itt van a zsebében apja öröksége. Itt az a kis ház, ahol született, ahol anyja meghalt, ahol apját meggyilkolták. És itt van ez a föld, az Alkonydomb. Itt van a Tisza, a végtelen síkság. Ez az ő hazája, ezt nem viheti el. Mi lesz vele?… Nem tudja, de nem is érdekli már. Nagyon becsapottnak, megraboltnak és mindenéből kisemmizettnek érezte magát.

[1] Babits Mihály: Húsvét előtt