Az írnok és A Fáraó 371125

HEGEDÜS GÉZA

AZ ÍRNOK ÉS A FÁRAÓ

Regény illusztrációkkal

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-290-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

MIELŐTT AZ ÍRÓ ELKEZDENÉ mesélni ezt a réges-régmúltban játszódó történetet, elöljáróban szólni kell arról, hol és mikor történik a cselekmény. Hiszen térben is, időben is nagyon messze van tőlünk az a világ, amelyben egy kivételes értelmű férfi megkísérelte az emberség és józan ész nevében felvenni a küzdelmet a temérdek sok isten papjai és a temérdek sok pap babonái ellen. És ez a kísérlet nem is volt eredménytelen, még akkor sem, ha idővel úgy is látszott, hogy annak az embernek a halálával elenyészik mindaz, amit teremtett. Ez a férfi történetesen hatalmas úr volt: fáraó, vagyis Egyiptom királya. Amenhotepnek nevezték el szülei, de ő magát nagy tetteinek idején Ehnatonnak nevezte, így is emlegeti az emlékező történelem. Ha nem lett volna fáraó, bizonnyal lehetősége sem lett volna, hogy szembeforduljon mindazzal, amiben minden más fáraó hitt, vagy legalábbis úgy tett, mintha hinne. Ennek a tettnek eszmei alapja a gondolkodástörténet egyik legrégibb nagy fordulata volt: a vallások históriájában Ehnatonnal kezdődik az egyistenhit. S kiki bármiként is vélekedik a vallásokról, óriási lépés volt előre a fejlődés útján, amikor a sokféle isten tarka összevisszasága helyett az emberi elmében a még ismeretlen dolgok magyarázata egyetlen elképzelt lényben öltött testet. A későbbi oly nagy hatású egyistenhivő vallások – zsidó, keresztény, mohamedán – végső fokon mind Ehnaton korának gondolkodásához vezethetők vissza. Ez pedig nagyon régen volt: az időszámításunk előtti XIV. században, tehát több mint 3300 évvel ezelőtt. Egyiptom országának akkor már hosszú történeti múltja volt. Ott, a Nílus völgyében született meg legelőször az állam, olyan messze az időben, ahová már nem is világít a történész lámpája. De sok mindent felderít a régész ásója. Körülbelül 5000 év távolságáig tudjuk nyomon követni Egyiptom történetét. Nagyon sokáig jórészt csak azt tudtuk erről a múltról, amit a Biblia és Hérodotosz görög történetírása mesélt felőle. Ezekben pedig több a mese, mint a valóság (nagyon szép mesék, de mégiscsak mesék, amelyekből csak apránként lehetett kihámozni, mennyi az igazi történelem). Pedig az egyiptomiak ismerték az írást, és le is írtak sok mindent magukról; csakhogy mi nagyon sokáig nem tudtuk elolvasni az egyiptomiak írását, amelyet görög szóval hieroglifáknak neveznek. (A magánhangzót nem jelölték, az írás alapját 22–24 mássalhangzót jelölő betű képezi.) Sokáig tartott, amíg az Egyiptommal foglalkozó tudomány – az egyiptológia – megfejtette, hogyan kell kiolvasni a kőbe vésett vagy

papiruszra írt szövegeket, holott sok ilyen szöveg maradt fenn, hiszen a kő igen tartós anyag, ezer évek sem ártanak neki, és a sivatagi száraz homokban még a papirusz sem enyészett el. Csak éppen rejtve maradt a régi írások értelme, míg egy lángeszű és nagy türelmű tudós hosszú munkával végre megtalálta hozzájuk a kulcsot. A tudós francia volt, Champollionnak hívták. Egész életét a rejtélyes egyiptomi múlt felderítésének szentelte. Nos, történt még a múlt század első negyedében, hogy találtak egy feliratos követ, amelyen ugyanaz a szöveg görög és egyiptomi nyelven volt felírva. Ez az a híres rosette-i kő, amely a kulcsot Champollion kezébe adta. A francia tudós a görög feliratot értette, és elkezdte összehasonlítani a hieroglifa egyes jeleit a különböző szavakkal. Éveken át bíbelődött a makacs kővel, míg össze nem állította belőle a szótárt. És amikor egy éjszaka az így nyert ismeretek alapján más egyiptomi szöveget is el tudott olvasni – örömében elájult. Megfejtette a hieroglifák titkát. S attól kezdve tudósok nemzedékei olvasták ki mindazt, amit Egyiptom évezredeken át vallott önmagáról. Közben régészek nemzedékei ástak tovább a Nílus vidékén, romokat, szobrokat, domborműveket és egyre újabb szövegeket hozván napvilágra. Az Egyiptom múltja iránt érdeklődőkben ki is alakult az a közismert elképzelés az óriási piramisok, titokzatos szfinxek, óriás méretű, merev tartású szobrok, számlálhatatlan istenek és agyonkorbácsolt rabszolgák ünnepélyes és kegyetlen világáról, amelyben alig lehetett elképzelni, hogy az emberek hétköznapi életet is éltek. Azt ugyan már lassanként gyanítani lehetett, hogy a magukat isteneknek hirdetett fáraók közt volt egy, aki nem tartotta magát istennek, sőt még az isteneket sem tartotta isteneknek; ennél többet azonban 1887-ig nem lehetett tudni Ehnatonról. Ebben az 1887-ik esztendőben azonban a Tell el-Amarna nevű falu határában a régészek egy rég elpusztult város romjaira találtak, s meglepetten állapították meg, hogy az itt felbukkanó szobrok, domborművek vajmi kevéssé hasonlítanak a régebben ismert emlékekhez. Az óriás kőalakok helyett fából faragott, valóságos embereket ábrázoló szobrok, a nap jótékony sugarait dicsőítő domborművek kerültek elő. És minden, amit ott találtak, sokkal emberibb, sokkal barátságosabb képet festett a régi Egyiptomról, mint minden egyéb lelet. Ez a romváros volt Kutaton, Ehnaton fáraó székhelye. Megtalálták magának a fáraónak képmását is. A Tell el-Amarnában talált szobrok legszebbike pedig Nofertitit ábrázolja: Ehnaton feleségét.

Azt hiszem, Nofertiti az oka, hogy ezt az itt következő regényt meg akarom írni. Holott a történet nem róla szól, ő csak éppen felbukkan a cselekmény során. De Nofertiti szobra fordította izgatott érdeklődésemet úgy kamaszéveimben Ehnaton kora felé. Mi tagadás, tizenöt-tizenhat éves fővel ismeretlenül szerelmes voltam Nofertitibe, abba a gyönyörű fiatal asszonyba, akit a számomra ismeretlen szobrász kifaragott. Azóta tudós egyiptológus barátom, Dobrovits Aladár elmondta, hogy azt a szobrászt Thutmosznak hívták, de én számomra úgy maradt meg az ő emléke, mint az ismeretlen művész, akinek majd regényben fogom megírni a történetét. Idővel egyre nagyobb tisztelettel gondoltam Ehnaton fáraóra, és régóta él bennem egy kialakult kép emberi egyéniségéről. Ez a kép nem hasonlít azokra a regényes ábrázolásokra, amilyennek különböző regényírók felidézték a nagy fáraót. Pedig írtak már felőle jó néhányan. Róla szól Merezskovszkij A messiás című, egykor nálunk is népszerű regénye… De én nem messiásnak képzelem az értelem e régi bajnokát. Szerepel ő Thomas Mann csodálatos József-tetralógiájában is. De én nem olyan életidegen ábrándozónak képzelem, mint a német író-géniusz. Úgy hiszem, róla mintázta a lengyel Boleslaw Prus A fáraó című regényének hősét (habár más nevet adott neki). De ő túlontúl modern embert csinált a 3300 év előtti uralkodóból. Énbennem – habár csupán egy kalandos elbeszélés szerény igényével ülök felidézéséhez – másképpen él Ehnaton, számomra elválaszthatatlanul ott élnek körülötte azok az emberek, akikről szobrászom a szobrokat mintázta: nemcsak Nofertiti, a gyönyörű királyné, hanem egy még régebbi művész ábrázolta írnok is, egy kedélyes munkafelügyelőnek vélt, zömök férfi is… és maga a szobrász, aki Nofertiti arcmását megalkotta. Az ő történetüket szeretném elmesélni úgy, ahogy elképzelem, abban az Egyiptomban, amelynek történetét igyekeztem megtanulni. Vigyázat tehát! Amit mesélek: regény, kitalált történet. De a felidézett kor valódi; színhely: Egyiptom, úgy 3300 évvel ezelőtt. Ehnaton és a körülötte élő országnagyok egy része – Horemheb, Eje – történelmi alakok. Thotmóze, az írnok azonban kitalált alak, azaz: megnéztem az írnok szobrát, és elképzeltem a történetét. És elképzeltem a munkafelügyelőnek vélt férfit, ismervén szobrát. És elképzeltem a szobrászt, aki névtelenül is sokat vallott magáról: ő faragta Nofertiti szobrát.

Induljunk hát útnak. Időszámításunk előtt a XIV. század derekán vagyunk, Thébában, III. Amenhotep fáraó fővárosában. Meleg van, afrikai meleg. Az iskolában, ahol a jövendő írástudókat, az állam leendő tisztviselőit a hasznos és fontos tudnivalókra tanítják, a mester a legfontosabb tantárgyak egyikét, az illemtant tanítja éppen…

ELSŐ RÉSZ A HALOTTAK VÁROSA

THOT ISTEN KEDVENCEI

Százkapus Théba városának közepe táján, a Nílus jobb parti oldalán, közel Amon isten hosszan elnyúló templomához, állott Rámosz mester hírneves iskolája. Nemcsak azért volt híres, mert az egész országból gyűltek oda azok a felserdült ifjak, akik tanulmányaik befejezése után az isteneknél is hatalmasabb fáraó tisztviselői kívántak lenni, hanem azért is, mert az iskolaépületet, akárcsak a templomokat – kőből építették. Szegény ember vályogkunyhóban lakik, módos embernek téglaháza van; kőpalotában az istenek és az uralkodók lakoznak, és kőépítményben várják ki a végtelen idők elmúltát a halottak. Rámosz mester azonban úgy hirdette, hogy az iskolában maga Thot isten lakik. Thot védi a tudományokat és a művészeteket. Thot találta fel a legistenibb mesterséget, az írást, s adta kegyes szívvel az embereknek. Aki írni-olvasni tud, az szüntelenül istent szolgál; ahol tehát írni tanítanak, és olvasni tanulnak, ott maga Thot, az ibiszmadárfejű bölcs isten van jelen, tehát nem volna illő, hogy ne templomokhoz hasonlatos kőépítmény légyen az iskola. S maga a leghatalmasabb és legdicsőségesebb úr, ki ott ül trónusán, s kit neveznek áhítatos ajakkal Amenhotep fáraónak – harmadik immár ezen a néven –, megértette szívében, hogy Rámosz mesternek igaza van – s amikoron a híres-neves tanító leborult elébe, megengedte neki, hogy a föld pora helyett az ő isteni lábát csókolja meg, majd fejével bólintott az alázatos kérelemre: ám építtessen Rámosz kőházat Thot istennek, tanítson ott, s lakjék maga is a kőházban, ha van annyi arany- és ezüstjószága, amennyibe az építőmesterek tudománya és az építő rabszolgák ellátása kerül. Rámosz mester azonban akkoron már régóta készítette elő a hivatalnokok számára előírt vizsgákhoz a módos emberek fiait, így hát sok véka ezüstöt gyűjtögetett, s ebből még akkor is marad, ha előbb saját sírját építteti föl. Mert az természetes, hogy az ember – ha van rá módja – mindenekelőtt halotti kőházát építteti meg. A sírbolt fontosabb, mint a lakóház, hiszen az ember akármilyen sokáig él, sokkal rövidebb ideig él ezen a világon, mint a másikon. És bolond ember az, aki jobban törődik az ideiglenes lakhellyel, mint a véglegessel. De mire a fáraó kegyesen megengedte a kőiskola építését, akkorra már ott állott Rámosz mester díszes síremléke a Halottak Városában, amely Théba városának északnyugati negyedrészét foglalta el, s elnyúlt egészen a Királyok Völgyéig, ahol a halott fáraók várták az idők elmúlását. Valaha régen csak annak volt joga kő sírboltot építeni, akinek ezt a fáraó külön

megengedte, jutalmul szolgálataiért. Akinek a fáraó sírboltot engedélyezett, annak a teste bebalzsamozva, romolhatatlanul állta a múló évezredeket, annak ott állt faragott szobra is a sírboltban, hogy a szellem abban pihenjen; a lélek pedig halhatatlanul szállt át a napnyugati országba, ahol Ozirisz isten ítélkezik a halottak fölött. Akinek nem volt sírboltja, meghalt mindenestül: szellemárnyéka és láthatatlan lelke elenyészett a romlandó testtel. Hanem amióta – ennek is már jó néhány századéve – a hükszószoknak nevezett harcias pusztai pásztorok leigázták Egyiptom országát, majd felkelt a nép, és a thébai fejedelmek vezérletével elűzte a pusztai népeket, sok mindenben másféle itt az élet, és másféle a halál is. Azóta ismerik az arany- és ezüstpénzt is. Jó ideje rabszolgát is vehet magának az ember, s akinek van elegendő arany-ezüstje, az sírboltot is építhet, megvásárolván magának az örök életet. Nem kell többé a fáraó engedélye a halál utáni léthez. Még a rabszolga is építtethetne magának sírboltot, ha volna pénze. Csakhogy persze a rabszolgának nincs ezüstje, s a szegény kézműves sem tud annyit soha összegyűjteni. A kereskedők, módos iparosok és még inkább az írástudók azonban életük folyamán gyűjthetnek annyit, hogy az örök tartózkodás helyét megépítsék maguknak, s ha itt, a Nílus mellett téglaházban töltötték is a gyorsan elszálló éveket, kőépületben tartózkodhatnak az időtlen időkben. Ezért terjeszkedett annyira a Halottak Városa, amely csak azért nem nagyobb az élők Thébájánál, mert azok a kőházak mégis kisebbek az élők tégla- és vályogházainál, hiszen ha egyszer az ember meghalt, már nemigen mozog, tehát kis helyen is könnyen elfér, bárha drágaságainak egy részét magával is viszi, hogy gyönyörködjék bennük a bebalzsamozott test közelében lengő szellem. A léleknek nem kell kincs: az meztelenül lép napnyugat országában Ozirisz ítélőszéke elé. Nos hát Rámosz mesternek, gondoskodván jó előre a holta utáni lakásról, még mindig maradt elegendő ezüstje, hogy itt, közel a Nílus-parthoz, Amon isten nagy hírű temploma közelében felépítse magának és az írástudó Thot istennek ezt a kőiskolát. A tanterem téglalap alakú volt. Akárcsak a templomokban, négy oszlopsor húzódott benne. A két szélső oszlopsor tartotta az alacsonyabb háztetőt, a két belső oszlopsor a magasabbat. A két háztető közt ömlött a terembe a nap fénye, de úgy, hogy mégis árnyékos maradt a helyiség, legföljebb egy-egy csíkon égetett a nap. De a zárt falak és a tető jól védtek a meleg ellen, s habár a verejték átnedvesítette a testet, itt benn mégis elviselhetőbb volt a hőmérséklet, mint odakint az utcákon, ahol ilyen irdatlan melegben még a terhet cipelő rabszolgák

is csak akkor jártak, ha munkájuk halaszthatatlan volt. Rámosz mester karosszékben ült. Körülötte a terem kőpadlatán mintegy húsz ifjú: azok a tanítványok, akik nemsokára elhagyják az iskolát, hogy – ha sikeresen letették a vizsgát – írnokok legyenek a fáraó valamelyik hivatalában. A híres tanító kis termetű, vékony, ráncos férfiú volt. Nemcsak az arca, hanem a melle, háta és karja is ráncos volt. Csípőtől térdig mindig makulátlan fehér kötény borította; nevezetes volt arról, hogy mindennap tiszta kötényt vesz fel. Fejét vállára hulló kendő takarta, lábain sarut viselt. A kendőt és a sarut árnyékban sem vetette le, különösen tanítványai jelenlétében, mintegy jelezve szüntelen tekintélyét. Még nyaka körül is keskeny gallér feküdt vállaira. Emberi szemek előtt mindig így, teljes öltözetben jelent meg. Kedvenc tanítványa, Amonemhát a háta mögött nemegyszer mondotta gúnyosan, hogy Rámosz mester ünnepi öltözködésével olyan, mintha máris bebalzsamozva várná sírboltjában az időtlen idők múlását. Az ifjak, habár tisztelték a nagy hírű és nagy tudású mestert, háta mögött össze– összemosolyogtak, és fölöslegesen uraskodónak tartották Rámoszt. Holott az aggastyán nem személyes hiúság okából öltözködött előkelőbben, mint ahogy szokásos volt az írástudók rendjében, hanem azért, hogy az egész világ előtt jelképezze az írás és olvasás magasztosságát. Körülötte az ifjak természetesen csak a csípő köré tekert rövid ágyékkötőt hordták. Ez tiszta fehér volt, akárcsak mesterüké, mert Rámosz megkövetelte tanítványaitól, hogy mindennap tisztára mosott öltözékben lépjenek az iskolába. A testi tisztaság is kötelező volt, nem is lehetett véteni ez ellen, hiszen a tanítás kezdete előtt minden reggel úszni kellett az iskola udvarán levő kövezett úszómedencében, ahonnét ki-ki üde testtel és lélekkel lépett a négy oszlopsoros, árnyékos tanterembe, s foglalta el a helyét a mester körül a kőpadlaton. Legközelebb a tanítóhoz, szinte egészen a jobb lábánál ült maga alá húzott térdekkel, térdeire támasztott írótáblával a kedvenc tanítvány: Amonemhát. Nyurga, széles vállú, izmos testű fiú volt; nem innét, Thébából való, hanem Onból, a szent városból jött, ahol valamennyi istennek temploma van. Onbéli nagy hírű papi család gyermeke volt. Mehetett volna hát papi iskolába is. De otthon úgy vélték, nem rossz az, ha a sok testvér közül egy katonának áll, és tiszt lesz belőle, egy másik pedig elvégzi az írnoki iskolát, s a rokonság segítségével majd befolyásos tisztviselővé válik. És ha már írnoknak adták a fiút, hát a

legjobb hírű iskolába, Rámosz mesterhez küldték a fővárosba. Ha bárki megkérdezte Rámoszt, miféle ember Amonemhát, azt válaszolta, hogy ennél komolyabb, szorgalmasabb, szolgálatkészebb tanulót el sem lehet képzelni. Mindig figyel, és mindig kész a felelettel, háromévi tanulás után nem ejt már egyetlen íráshibát sem, tudja, milyen vétségnek mi a büntetése, az oly fontos illemtan szabályait pedig nemcsak pontosan tudja, de magatartásában sem vét soha ellenük. Emellett az úszásban és labdajátékban is kiváló. Meg is érdemli, hogy papi rokonsága nagymértékben támogassa: minél több hozzá hasonló tisztviselő kellene a fáraó hivatalaiba. Ha pedig a diáktársakat kérdezték Amonemhát felől, azt a választ kaphatták, hogy az Onból érkezett iskolatárs jókedvű fiú, aki gúnyosan beszél a komoly emberekről és a komoly dolgokról, háta mögött kineveti Rámosz mestert is, mulatságos és szégyenletes történeteket tud a papokról… és általában szeret rosszat mondani az emberekről. De bármit mond, mosolyogva mondja, ezért hát azok is kedvelték, akik különben talán haragudtak volna rá azért, hogy mindig, mindenütt, erőnek erejével első akar lenni. Ha Rámosz valami nehéz kérdést adott fel, meg sem várta, amíg a többiek jelentkeztek, máris közbeszólt, és megadta a választ. Az ilyen tolakodó magatartást Rámosz senki másnál nem vette volna jó néven, Amonemhátnál azonban észre sem vette: megszokta, és természetesnek tartotta. Ha Rámosz mestert afelől faggatják, melyik ifjúval van a legtöbb baja, alighanem habozás nélkül Atotra mutat, aki hátrább, a körben ülő ifjak második sorában ült. Ő sem volt rossz tanuló. Aki idáig vitte, hogy már nemsokára elhagyja az iskolát, és hivatali vizsgára jelentkezik, az megtanulta az írásolvasást, a szövevényes tudnivalókat az istenekről, tudja az imákat és a törvényeket, járatos az illemtan szabályaiban, továbbá tud úszni, és tisztában van a birkózás meg a labdajáték szabályaival – ezekben kell járatosnak lennie annak, aki írnok akar lenni a fáraó birodalmában. Atotnál azonban a tanító úgy vélte, hogy ezt a fiatalembert alig-alig érdekli mindaz, amit ő beszél. Ha hirtelen feleletre szólítja, gyakran azt sem tudja, miről van szó; észrevette, hogy nemegyszer ásítást nyom el. Az imádságok szövegét lélektelenül darálja, és észre sem veszi, ha kihagyott egy-egy szót. Pedig az isten talán éppen ezt a szót tartja a legfontosabbnak. A tornában is feltűnően gyenge, mindig ő lép ki először az úszómedencéből, a labdajátékot, ha lehet, elkerüli… Igaz, az írása szebb, mint bármelyiké, ügyesen forgatja a vésőt és a kalapácsot is, kőbe tudja vésni az írott szöveget. De hát akkor – ez volt a mester véleménye – helyesebb lett volna, ha

inkább kőfaragónak megy. Minden mesterség tiszteletreméltó, habár az írnoké a legméltóbb a tiszteletre. De miért kell írnokká lennie annak, aki jobban érzi magát a faragott kövek közt? Hiszen az apja is afféle kőfaragó… Atot apja ugyanis Théba-szerte keresett építőmester volt, nem egy gazdag ember vele készíttette síremlékét. A gazdag építésznek az volt a vágya, hogy eleven eszű fia valamikor magas rangú tisztviselő legyen. Ámbár Atot ehhez vajmi kevés kedvet érzett. Őt nem a törvények és az imádságok, hanem a kalandos történetek és a szobrok érdekelték. Iskolatársai jól tudták, hogy szobrász szeretne lenni. Ügyes kézzel tudta agyagból megmintázni bármelyikük arcát, késsel fából kis szobrocskákat faragott. Egy ízben Rámosz mester is meglátta, amint tanítás alatt, ahelyett hogy odafigyelne, egy fadarabon farigcsál. Megnézte… és felháborodottan vette tudomásul, hogy egy leányarc formálódik ki a kés nyomán a fából. Akkor hosszasan magyarázta, hogy szép mesterség a szobrászé is, hanem amit Atot csinál, az nem művészet, hiszen a kifaragott arcon egyéni vonásokat lehet felfedezni, az egyéni vonások pedig elmúlnak; az igazi művész csak örök dolgokat örökít kőbe, olyan vonásokat, amelyek minden emberen ott találhatók, vagy az istenek emberre nem is emlékeztető, szent, állati fejeit. Atot azonban ezzel nem sokat törődött. Az iskolatársak tudták, hogy a faragcsáló fiú okos és sokat tudó ember, csak kissé bogaras, mindig más érdekli őt, mint a többieket, a hangulata is nagyon változékony: néha indokolatlanul rosszkedvűnek látszik, máskor meg olyasmin nevet, ami más számára egyáltalán nem nevetséges. Egy kissé elkülönült a többiektől, már csak azért is, mert sokkal gyöngébben tornázott, mint bármelyikük, és termete is más formájú volt: a sok hosszú testű, hosszú lábú fiú közt Atot alacsony, rövid lábú és kerek arcú volt; idővel bizonyára olyan termetű lesz, mint apja, a híres építész, aki közismert, kövér férfiú volt, bárha jó fejjel magasabb, mint a fia. De Atot anyja igen alacsony asszony volt, nem is egyiptomi, egy pusztai pásztornép leánya, akit az építész egyszer régen távoli útjáról hozott magának feleségnek. Építésre alkalmas köveket kutatott messzi hegyvidékeken, s útja közben ismerte meg a pásztornép leányát. Megszerette, és feleségül vette. Gyermekeik között a legidősebb volt Atot. A tanítványok közül csak egy volt igazán jó barátságban Atottal, mellette is ült a második sorban: Thotmóze, az árva fiú. Ha nem lett volna árva fiú, és ha Amonemhát nem lett volna nagy hatalmú papok leszármazottja, s befolyásos emberek rokona, akkor Rámosz mester

alighanem Thotmózét tartotta volna a legjobb tanulónak. Így csak elismeréssel szólt felőle, hogy lám, árva fiú létére is mennyire igyekszik. Magas, széles csontozatú, széles arcú ifjú ember volt. Szüleit még kisgyermek korában elvesztette. Apja is írnok volt, számvevő egy áruszállító hajón. Abban az időben, amikor Thotmóze még egészen kisfiú volt, az a hajó távoli tengeri útra készült; edényeket és fegyvereket akartak elcserélni messzi tájakon réztömbökre és mézgára. Thotmóze apja úgy vélte, szép dolog lenne, ha felesége is vele menne világot látni. A hajó parancsnoka is hozzájárult, az is elvitte feleségét a szépnek ígérkező útra. Ezért hát a kisfiút rábízták anyai nagybátyjára, Menkáfer úrra, aki a gabonaraktárak főfelügyelőségén volt írnok, s útra keltek. De arról az útról soha többé senki sem tért vissza: a hajót bizonyára vihar pusztította el. S ettől kezdve Menkáfer úr és felesége nevelte saját számos gyermekével együtt Thotmózét. A fiú sem kapott kevesebbet semmiből, mint mostohatestvérei (akik unokatestvérei voltak), Menkáfer úr, aki azóta főírnok lett a gabonaraktárak főfelügyelőségén, még arra sem sajnálta az ezüstöt, hogy a legmagasabb iskolába járassa nevelt fiát… Thotmózét mégis komoly kedvű, ritkán nevető embernek ismerték társai, aki maga is hangsúlyozta árva voltát. Még az iskolában volt a legjobb kedvű, hiszen itt elismerték szorgalmát, testi erejét és ügyességét, és hogy mennyire jártas az írásjelekben.

A tanítványok figyelmesen fordították tekintetüket a mesterre, még Atot sem foglalkozott mással. Rámosz pedig arról beszélt, hogy az írnokok számára az illem szabályai fontosabbak, mint bárki másnak. – Csak akkor várhattok tiszteletadást másoktól, ha magatok is megadjátok a kijáró tiszteletet másnak. Csak akkor követelhetitek, hogy a szolga meggörnyessze előttetek a hátát, ha ti is meggörnyesztitek a hátatokat elöljáróitok előtt. Sose feledjétek az igét: „Görnyeszd meg a hátad!” – így tanította a mindenkinél bölcsebb Ptahhotep, akinek elmélkedései nélkül nem érthetitek igazán az életet. Ezeket a szavakat nem először hallották a tanítványok. A sok száz évvel ezelőtt élt Ptahhotep, ki hajdanán Assza fáraó fővezére és főkincstárnoka volt, egész életében figyelte az embereket, és öregkorában megírta a boldog, nyugodt élet titkát, vagyis, hogy mikor hogyan kell viselkedni az embernek, ha nem akar kellemetlenséget szerezni magának a földön. Minden illemtannak Ptahhotep bölcsessége volt az alapja. S habár az ifjaknak már régóta kívülről kellett

tudniuk minden sort, amelyet a néhai Ptahhotep leírt, nap mint nap újra hallhatták mesterük ajkáról a jól ismert szabályokat. Rámosznak az volt a véleménye, hogy akkor tanulja meg az ember a tudnivalókat, ha mindennap újra meg újra hallja azokat az igazságokat, amelyeket már amúgy is tud. – Most pedig soroljátok fel a hivatali címeket! Néhány kar a magasba lendült, jelezvén, hogy ki akar válaszolni a kérdésre, de Amonemhát jelentkezés nélkül már mondotta is: – A legfelsőbb úrnak, a fáraó-jóistennek öt címe van: ő a győzedelmes bika, a két korona ura, ami jelzi, hogy ő Alsó- és Felső-Egyiptom királya, ő az aranyos Hórusz, aki legyőzi a külső ellenséget, és ő maga Ré isten fia, Ré pedig azonos Amonnal, az „Elrejtett”-tel. –Jól van, fiam – nézett rá komolyan és szeretettel Rámosz –, folytasd te, Thotmóze. Kik következnek rangban a fáraó-jóisten után? Thotmóze gondolkodás nélkül, mint aki nagyon jól tudja, mondotta a főhivatalnokok rangját és címét: – A legfőbb hivatali méltóság a fővezér, a főkincstárnok és a főbíró. A fővezér címe: Dél és Észak nagyjainak elsője, második a fáraó után. A főbíró címe: a hat nagy ítélőház feje. A főkincstárnok címei: isten kincstárnoka, a kőbányák felügyelője és az összes barbárok titkos tanácsosa, mivelhogy rá tartozik az ország határán kívüli ügyek legfőbb intézése is. A három legfőbb hivatalnok után következik a negyvenkét kerület kormányzója, ezeket kerületi királyoknak is nevezik, és ugyanúgy öröklik hivatalukat, mint maga a fáraó-jóisten. A főhivatalnokok és kerületi királyok megszólítása: kegyelmes úr. – Jól van, Thotmóze. Folytasd, Atot! Atot kerek arcán valami mosolyféle jelent meg. A mester ezt úgy magyarázta, hogy ez az önmegelégedés mosolya: aki tudja a leckét, az boldogan mosolyog, ha felelni szólítják. Holott Atot arcán ez a mosoly azt jelentette, hogy milyen fölösleges dolog olyasmit kérdezni, amit mindenki évek óta jól tud, hiszen ezeknek a címeknek a megtanulásával kezdődött itt a tananyag. Mondta is hát, oda se figyelve a szavak tartalmára, mint aki kívülről megtanult imádságszöveget darál:

– A kegyelmesek után következnek a barát urak, a barát urak után a szeretett urak, a szeretett urak után a méltóságos urak, a méltóságos urak után a nagyságos urak, és a nagyságos urak után a tekintetes urak. – Mondj példákat a szeretett úrra! – A nílusi hajóhad főparancsnoka, a gabonaraktárak főfelügyelője. – Mondj példákat a barát úrra! – A fővezér helyettese, az összes hajóhadak főparancsnoka és mindaz, akit a fáraó-jóisten barátjának nevez. – Mondj egy nagyságos urat!… Rámosz nem sorban kérdezte a címeket, ide-oda ugrált a rangok közt, mert szerette volna belezavarni a fiút. Atot azonban minden kérdésre azonnal válaszolt. Tisztában volt az állami hivatalnokok és a katonaság rangjaival, a rangokhoz járó jelvényekkel, vagyis hogy ki milyen fejfedőt és milyen gallért viselhet. S amikor a mester a papi rangokra és megszólításokra tért át, ebben is biztonságos tudást tanúsított. Pedig a különböző istenek sokféle papjai közt igen sokféle rang, cím és megszólítás volt, csak a legképzettebbek ismerték ki magukat közöttük. A mester végre beletörődött, hogy Atot alaposan felkészült, és megfontolt szavakkal kifejtette, milyen örömére szolgál, ha olyan tanulótól is jó feleletet kap, aki eddig kevésbé vette komolyan az írnok magasztos tudnivalóit, mint a többiek. Utána még kérdezett egyet-mást az ifjaktól, majd az illemtan eddig még nem tárgyalt részébe kezdett, nevezetesen, hogy miként kell viselkedni olyan esetben, ha az írnok elhagyja az ország határait. Ez különösen azoknak fontos, akik idővel a fáraó külügyi szolgálatába lépnek, tehát majd megfordulnak olyan tekintélyes és hatalmas távoli helyeken, mint Babilon, Ninive vagy Kháti, s ott uralkodók és nagyurak előtt hajolnak meg, de sohase hajolnak mélyen, mert mindenütt a fáraó-jóistent képviselik, aki több és nagyobb minden más uralkodónál. De fontos ez azoknak is, akik a meghódított tartományokban járnak. Ott ugyanis még a királyok előtt sem hajolnak meg, mert a fáraó írnoka tekintélyesebb, mint egy meghódolt király. De nem árt tudni a külországokban követendő illemszabályokat azoknak sem, akik tengeri hajókra kerülnek számvevőnek, hiszen ezeknek Ciprustól Punt országig különböző idegen gazdag kereskedőkkel kell találkozniuk, s meg kell találni a barátságos és gőgös hang

közt azt a középmértéket, hogy az idegen kalmár ne sértődjék meg, de közben érezze azt is, hogy milyen mélyen alatta áll mindennek, ami egyiptomi. A magyarázat befejeztével a diktálásra került sor. Rámosz mesternek az volt a tanítási módszere, hogy előbb elmondotta a tudnivalókat, azután tömör mondatokba foglalva a szabályokat, leíratta a tanítványokkal. A lassan ejtett szavakat gyorsan írható köznapi írással kellett lejegyezni, majd az így leírt szöveget délután át kellett írni az ünnepélyes szent írásjelekkel, aminőkkel a feliratokat, a templomi és hivatalos kinyilatkoztatásokat írják. Ha a tanuló egyszer hallotta a magyarázatot, azután a diktálás nyomán leírta az egyszerűbb írással, majd figyelmesen átírta az ünnepélyes írásformába – már nagyjából meg is tanulta. Ha azután még újra hallotta – és Rámosz mester újra meg újra ismételte a tudnivaló szabályokat –, akkor úgy megtanulta, hogy soha életében nem felejti el. A tanulók mellett ott feküdt az írótábla. Most ölükbe vették, és térdükhöz támasztották. A tábla fából volt; rajta gipszes iszapbevonat, felül kis mélyedés a hegyezett írónádnak. A szent formájú íráshoz papirusz és vágott sásszál is kellett, a köznapi íráshoz elegendő volt az írónád is. Mikor a tábla ott feküdt minden ifjú ölében, Rámosz lassú szavakkal összefoglalta, melyek a külországokban járó írnok legfőbb magatartásbeli szabályai. Ezzel véget is ért a délelőtti tanítás. A másolást, tanulást a tanítványok otthon végezték. Rámosz mindennap ezekkel a szavakkal fejezte be az oktatást: – Ne feledjétek el, hogy írnokok vagytok, hogy az írnok több, mint bármely más mesterember, ne feledjétek el, hogy papok vagytok, Thot isten papjai, és hogy volt olyan írnok is, aki főpap és fáraó veje lett, noha nem volt hírneves nagyurak gyermeke. Ez a réges-régi történet a múlhatatlan emlékű írnokról, aki sok évszázaddal azelőtt élt, s akit Tinek hívtak, örök példaképül szállt az írástudók közt: írnok volt, és főpap lett, írnok volt, és a fáraó-jóisten neki adta feleségül a leányát. Ti emléke az emberek tudatában már-már hasonlatos volt magának Thot istennek a híréhez, akinek a szobra ott állott az iskola udvarán, de talán az írástudó istenre se gondoltak annyit a leendő írástudók, mint a néhai Tire. Mert hát jó dolog istennek lenni a világ fölött, de talán még annál is jobb főpapnak és a fáraó vejének lenni ezen a világon.

Rámosz szavai után az ifjak felállottak, és előrenyújtott karokkal elmondották a Thot istenhez szóló imádságot, majd magasra tartott karokkal elmondották az Amon istenhez szóló imát. Ő a főisten, a leghatalmasabb, ő maga Ré, az életet adó. Ezután fogták írótáblájukat, meghajoltak a mester előtt, és rendben kivonultak a tanteremből az udvaron át a forró thébai utcára. Rámosz mozdulatlanul ülve székén, mint maga Thot, nézte, ahogy tanítványai eltávoznak, s csak amikor már egyedül volt, akkor állt fel, és akkor vette le fejéről az átizzadt kendőt.

OKOS EMBER MEGHAJTJA A HÁTÁT

Ilyenkor délben alig járnak az utcán, még a teherhordó rabszolgák is igyekeznek árnyékban tölteni ezeket az órákat, hiszen ha Ré isten az égbolt delelőjén tart napi sétájában, akkor még a házak tövében sincs árnyék. Az írnokjelöltek kopaszra nyírt fejét is égette a napfény. Ha már írnokok lesznek, kendőt vehetnek, vagy szűk bőrsapkát húzhatnak a fejükre, hanem amíg be nem fejezték az iskolát, ugyanolyan illetlenség volna betakarni fejüket, mint kérdezés nélkül beszélni idősebb emberek társaságában. Hiába: aki írnok akar lenni, az sokára lesz felnőtt. Kereskedő vagy kovács, vagy hajós ilyen idős korban már rég kendőt visel; a szántóvető paraszt fia meg attól kezdve, hogy megérett a szerelemre, már felnőttnek számít. Igen ám, de ki hallott arról, hogy kereskedőből valaha is főpap lett volna, vagy hogy a fáraó paraszthoz adja feleségül a leányát? És ha az elmúlt sok ezer év alatt egyetlenegyszer is történt ilyesmi – mégiscsak megtörtént. S az írnok mégiscsak Thot isten kedvence, tekintélye van az emberek között, s ha később is válik felnőtté, mint más emberfia, legtöbbször többre is viszi, mint azok, akik sem az írásjeleket, sem az illemszabályokat nem ismerik. Az írnok, ha meg is hajol a nagyurak előtt, mégis köztük él, s olykor-olykor még hasonlatossá is válik hozzájuk. És most már nem kell sok idő, hogy készen legyenek az iskolával. A tanítványok egy része a Nílus-part felé tartott. Csak ott a folyón látszott mozgás. Nagy hajók úsztak lefelé, a legszélesebbeken óriási kőkockák meredtek: nyilván távoli építkezéshez szállítják. A partnál kivájt csónakok kikötve ringtak: várták az átkelőket. Mellettük letakart fejjel aludtak az evezőslegények. Volt olyan tanítvány, aki a túlparton lakott; ezek felráztak egy alvó csónakost, hogy keljen fel, és vigye át őket. Azok már ismerték az iskolásokat. Nem is kértek azonnal se kenyeret, se más egyebet az átszállításért, minthogy rendszerint reggel, idejövet már megkapták a visszaszállítás árát is, leginkább ennivalóban. Thotmóze, Amonemhát és Atot azonban itt lakott, a templomok oldalán. – Nem úszunk egyet? –javasolta kérdezve Amonemhát, s már indult előre. Egynéhány fiú követte is, hogy ebéd előtt megmártózzék a Nílusban, amott a fürdésre elkerített partszegélyen, ahová nem férkőzhetett be krokodil.

Thotmóze és Atot azonban sohasem ment fürödni ebéd előtt. Thotmóze azért nem, mert otthon, Menkáfer úrnál igen pontosan kezdődött az ebéd, és a ház ura haragudott, ha bárki is elkésett a közös déli étkezésről. Atot pedig sohasem kedvelte a fölösleges testmozgást. Náluk még nem volt ilyenkor ebéd, de ő szívesebben aludt egyet ilyen nagy melegben, vagy ábrándozott a félhomályos kis szoba fekhelyén. Ezért a partnál Thotmóze és Atot elvált a többiektől, és együtt baktatott a Nílusparton hazafelé. Közel laktak egymáshoz. Atot szótlan volt, már napok óta kevesebbet beszélt, mint máskor. Thotmóze szerette volna megkérdezni, mi bántja, de nem tudta, hogyan is kezdjen hozzá. Kisgyermek koruk óta ismerték egymást. S azelőtt mindig úgy volt, hogy elmondták egymásnak gondjaikat. Tudta, hogy Atotnak semmi kedve sincs az írnoki mesterséghez, csak szülei kedvéért végezte el a nehéz iskolát, valójában azonban szobrász szeretne lenni. És most itt van már az iskola vége; napforduló idején, amikor megindul a Nílus áradása, kezdődnek a vizsgák, hogy az új hivatalnokok még a földműves munkák kezdete előtt elfoglalhassák helyüket az íróállványoknál. Thotmóze úgy gondolta, barátja azon gyötrődik, hogyan is kerülhetné el ezt az utolsó lépést, amely végérvényesen a hivatal felé vezet. Ő maga örömmel várta azt a vizsgát, amely végre a maga urává teszi. Nem is értette egészen, hogy Atot miért húzódik Thot isten mesterségétől, amelyet ugyanolyan jól megtanult, mint a többiek. – Nézd, Atot – kezdte a szót –, ha írnok is vagy, annyi időd mindig marad, hogy kedved szerint véss vagy faraghass. Az meg ránézett, kissé felfelé, mert Thotmóze jó fejjel volt magasabb nála. – Nem leszek én sokáig írnok; apám elintézte, hogy a vizsga után az építészeti felügyelőségre kerülök, ott hamarosan lesz alkalmam szobrot faragni. És ha egyszer sikerül egy isten szobrát úgy megfaragni, hogy az tessék az embereknek, akkor már a szüleim sem fogják bánni, ha Thot mestersége helyett inkább magával Thottal foglalkozom. – Hát akkor mi bánt? Miért vagy napok óta szótlan? Atot vállat vont, nem válaszolt, és úgy nézett maga elé, hogy egyszeriben világosság gyúlt Thotmóze szívében: Atot szerelmes. Nem tudta volna pontosan elmagyarázni, miért is gondolja ezt, hiszen Atot sohase szokott szerelemről

beszélni. Mintha szégyellné a szépséges Hathor istennő ajándékát: a szerelmet. Vagy talán attól fél, hogy a többiek kigúnyolnák érte. Atotot régebben sokat gúnyolták az iskolában, hiszen alacsony volt és zömök testű, bizonnyal kinevették volna akkoriban azért is, ha leányok nevét említi. De az már régen volt, a fiúk felnőttek, nemsokára a fáraó hivatalnokai lesznek… De Atot most sem beszél soha szerelemről, még Thotmóze előtt sem. Mégis: ez a szomorkás mosoly, amely ott ül a szája szélén, Hathor istenasszonyra vall. Ő adja ezt a mosolygó bánatot. Thotmóze úgy érzi, hogy az ő ajkán is ilyenfajta mosoly ülhet, ha Makitrá nem hozzá, hanem Amonemháthoz fordul nevető arccal. …Makitrá, Makitrá… – Thotmóze számára Hathor istenasszony Makitrát jelenti. Bárcsak egyszer meg merné mondani Makitrának… De miért is mondaná? Makitrá szép, Makitrá kedves, Makitrá jó, vidám és karcsú… De apja gazdag papi férfiú Amon templomában. Thotmóze pedig írnok és írnok fia. Igaz, hogy az írnok Thot papja, az írnokból minden lehet, még fáraó veje is… De mégis, mégis: Thotmóze azt se tudja, ki volt a dédapjának az anyja, az ismert elődök közt sehol egy tekintélyes nevű úr… Makitrá szülei jó barátságban vannak Amonemhát szüleivel. Ezért is lakik az Onból érkezett Amonemhát Makitrá anyjának háziban… De azért jó is, hogy ott lakik. Hiszen hogyan is járhatna Thotmóze Makitráékhoz, ha nem Amonemhátot látogatná? Olyan jó volna erről beszélni! Nem Makitráról… nem, nem őróla nem lehet beszélni. Nem Makitráról… csupán Hathor istennőről, akinek áldásában az emberek gyönyörűséget találnak. S habár Atot mindig elhúzódott Hathor neve hallatára, most, mielőtt elváltak volna, Thotmóze mégis megkérdezte tőle: – Szerelmes vagy, Atot? A zömök fiú nem nézett rá, úgy válaszolta: – Nem tudom. Thotmóze számára nem volt kétséges, hogy ha valaki azt mondja, nem tudja, vajon szerelmes-e, akkor egészen bizonyosan szerelmes. És minthogy most már szavaikban lebegett láthatatlanul Hathor istennő, tovább kérdezett: – Kibe? – Nem tudom.

– Nem tudod? – Nem. – Hát honnét ismered? – Nem ismerem. – Nem ismered? – Alkonyat idején elsétál a parton. Előtte két szolgáló, mögötte két szolgáló. Bizonyára sokan tudják, ki lehet, de soha senkitől nem kérdeztem. Egyszer kifaragom a szobrát. Hát ez aztán furcsa szerelem! Jó, jó, az ember gyakran nem mer szólni szerelméről, nem mondja meg még a szeretett leánynak sem… De azt sem tudni, hogy kicsoda! – És ezért vagy szomorú? – Nem vagyok szomorú. Mindennap jobban látom magam előtt az arcát. A fejét egy kissé hátrafelé tartja, az alsó ajka kicsit előrenyúlik. Ha egyszer megcsinálom a szobrát, majd megmutatom. Többet nem is mondott: közeledett az otthona felé, csak kézmozdulattal köszönt el barátjától, és befordult a nagy templom melletti utcába. Thotmóze egyedül ment el a nagy Amon-templom hosszan nyúló fala mellett. Utána még kétutcányit kellett tűrnie a nagy meleget, ott már ő is befordulhatott, arra állt Menkáfer úr téglaháza. A gabonaraktárak főfelügyelőségének főírnoka úgy követelte, hogy amikor ő hazaérkezik az ebédhez, már ott üljön a teremben az egész család: három fia, négy leánya és nevelt fia. Felesége pedig az ajtóban várja. És amikor ő is lekuporodik a téglapadlatra rakott párnára kis asztalához, akkor üljön mellé az asszony, és a rabszolga-szakácsnő hozhatja is az ebédet. Menkáfer úr szerette a pontosságot és a szertartásosságot. Ha valaki megsértette a házirendet, akkor nem kiabált, hanem olyan megvetően nézett a vétőre, és olyan ítéletmondó szavakkal emlegette tiszteletlen voltát, hogy a jelenlétében még a gyermekek sem zajongtak. Felesége pedig, úgy látszik, mindenben egyetértett vele, vagy

hosszú házasságuk óta megszokta ezt a rendet, s maga is úgy élt, ahogy a férje. Thotmóze egyidős volt Menkáferék legidősebb leányával, aki már férjnél volt, és Bubaszt városában lakott, minthogy Menkáfer úr veje az ottani vízmérő hivatal vezetője és az északi csatornák felügyelője volt. A három fiú és a négy még itthon maradt leány fiatalabb volt Thotmózénál. A nevelt fiúnak az is otthoni feladata volt, hogy délutánonként a kisebbekkel tanuljon, mivelhogy egyik sem volt valami híres tanuló. A szülőket egy egész kicsikét még bosszantotta is, hogy fogadott gyermekük milyen kitűnő volt mindig az iskolában, míg saját fiaiknak láthatólag kevés kedvük van a szent írásjelekhez. Ugyanakkor minduntalan példaképpen is állították Thotmózét a fiúk elé, amiért azután azok nem nagyon kedvelték unokabátyjukat. A leány rokonok sokkal kedvesebbek voltak. Őket az anyjuk állandóan illedelmes magatartásra fegyelmezte, s habár jól nevelt leányokhoz illően zenélni, énekelni és táncolni tanultak, hogy alig maradt szabad idejük, sokat kellett úszniuk és labdázniuk, nehogy meghízzanak, mert kövér lányokat jó ízlésű férfiak nem vesznek feleségül; ráadásul még a konyhában is kellett segédkezniük anyjuknak és a rabszolga-szakácsnőnek, hogy megtanulják, mi a háziasszony teendője, hiszen egyszer valamennyiüknek eljövendő férjük otthonát kell majd irányítania. Menkáfer úr háza tehát nagyon otthonos volt, de alig lehetett barátságosnak nevezni. Thotmóze sohase mondotta magának, hogy nem érzi jól magát nevelőszüleinél, hiszen csak hálával gondolhatott rájuk, valójában azonban már nagyon vágyódott arra, hogy a maga ura legyen… és lehetőleg ne is Thébában. Bárhol jól érezné magát, ha Makitrá vele jönne. De miért is jönne vele Makitrá? Hiszen még csak meg sem mondta neki… És ha meg is mondaná? Makitrá apja nagy úr, Amon kincstárnoka. Thotmóze, mint oly gyakran, most is Makitráról ábrándozott, ahogy a négyszögletes téglaház felé közeledett, amely otthona volt, és ahol szerették is őt, csak éppen az a szeretet is olyan hivatalos volt, mint minden Menkáfer úr körül. Ebben a házban évek óta semmi meglepő dolog nem történt, mindennap minden egészen egyformán következett. Ezért azután igen csodálatosnak tűnt Thotmóze előtt, hogy nagybátyja most ott áll a ház ajtajában. Máskor mindig valamivel később érkezik haza, s akkor lép a szobába, amikor már mindenki ott ül maga alá húzott lábbal az asztal körül. Mi történhetett, hogy Menkáfer előbb jött haza, és háza ajtaja elé állt? Kire vagy mire várhat?

Thotmóze letette a földre az írótáblát, és előrenyújtott karokkal hajolt meg nagybátyja előtt, ki nevelőapja volt. Nem illett kérdezni, és az illemszabályokat ebben a házban nagyon komolyan vették. Menkáfer úr azonban nyomban magyarázatba kezdett: – Téged várlak, Thotmóze fiam, nagy dolog történt az életedben. Gyere a szobámba, hogy elmondjam! – s menvén előre, együtt léptek a ház kis előudvarába, amelyet téglaoszlopok választottak el az udvar felé nyitott nagy szobától. Ott a nagy szobában már ebédhez ültek a gyerekek. A nagy szoba túlsó oldalán nyíltak egymás mellett a hálófülkék, s a középen függönyös ajtón át lehetett belépni a ház urának dolgozószobájába. Ide a gyerekeknek sohasem volt szabad még csak benézniük sem. Thotmóze tehát izgatott szívdobogással lépte át nagybátyja után a legbelső szoba küszöbét. Az egész házban itt volt a legkevésbé meleg. A téglafalak ugyan nem védtek úgy a napsugár ellen, mint a kő, de ennek a szobának a falai sehol sem érintkeztek a külső levegővel, szoba volt előtte is, két oldalán is, mögötte pedig másik ház falával érintkezett; teteje valamivel magasabb volt, mint a többi helyiségé, s ott, a tető alatt jött be keskeny csíkon a világosság. Berendezése egy íróállvány volt, előtte bőrpárna, hogy arra kuporodjék, aki az alacsony asztalon írni vagy olvasni akar. Az íróállványon vizes és festékes tégely, írónádak és nagy köteg papirusz. Az állvány fölött polc, amelyen tekercsek sorakoztak: főleg az élelemellátásra vonatkozó törvények, minthogy Menkáfer úr a gabonaraktárak főfelügyelőségén törvénytudást kívánó felelős állást töltött be. Volt ott még egy oroszlánlábú, faragott karosszék is, ebben szokott a ház ura elmélkedni, és szemközt az íróállvánnyal állt az alacsony heverő, ahol Menkáfer úr délután rövid álomra hajtja a fejét, mielőtt visszatér hivatalába. A főírnok a karosszékbe ült, és kezével mutatta unokaöccsének, hogy kuporodjék az íróállvány előtti párnára. Thotmóze csodálkozva és izgatottan leült, maga alá húzva lábait. Kérdően nézett nagybátyjára. Menkáfer úr odahaza nem hordott sem gallért, sem fejkendőt, nagy testű, teljesen kopasz férfi volt, arcán, bőrén semmi ránc, arca széles, orra lapos; a rokonok gyakorta mondogatták, hogy Thotmóze éppen ilyen lesz harminc év múlva. S bár a fiú tisztelte nagybátyját, ennek a családi jósolgatásnak sohasem örült. Noha tudta, hogy Menkáfer igazán szereti őt, csak szeretetében is folyton hivatalos. Most is úgy beszélt, mintha hivatali alantasaival közölne valami új rendeletet:

– Nem tartom kétségesnek, hogy a hivatali vizsgát jól fogod letenni, hiszen eddig is kiváló tanuló voltál. Nem bántam meg, hogy amikor szüleidnek el kellett menniük Ozirisz ítélőszéke elé, fiamnak fogadtalak. Megígértem nekik, hogy gondom lesz rád. Fel is neveltelek írnokhoz méltóan. Most még egy kötelességem van veled szemben, hogy támogassalak a hivatalkeresésben. Utána minden már tőled, tudásodtól, lelkiismeretességedtől, jó modorodtól függ. Meg is tettem mindent, hogy jól indulhass az életbe. Most megürült egy írnoki hely a főkincstári hivatalban, mert az írnokot magasabb állásba nevezték ki. Sok ember reméli, hogy ő kaphatja meg ezt a helyet, ahonnét könnyebb az előmenetel, mint bármilyen más íróállvány mellől, hiszen maga az isten kincstárnoka mellett dolgozhat a szerencsés írnok. Én pedig meghajtottam hátamat a legkegyelmesebb isteni kincstárnok, Horemheb úr előtt, és elmondottam neki, hogy van egy fiam: természet szerint ugyan csak unokaöcsém, de anyja az én húgom volt, tehát őseink úgy tekintették volna, mintha csak a sajátom volna. Alázatosan kértem, hadd legyen ő, vizsgájának szerencsés letétele után, írnok az irigyelt helyen. Horemheb úr pedig ismervén érzelmeimet, kegyesen felém fordította ábrázatát, és megengedte, hogy holnap hajnalban, mielőtt iskolába mégy, meghajthasd előtte a hátadat. Látni akar, és kérdéseket fog feltenni neked. Légy hát okos! Hajolj mélyen! Okos ember meghajtja a hátát. És figyelj jól a szavaira, s válaszolj okosan a kérdéseire! Egész életed boldog lehet, ha ott kezded el a hivatali életedet Horemheb úr mellett. És énnekem sem hátrányos, ha azon a fontos helyen az én fiam ül, és figyeli, amit ott mondanak. Öröm és zavar váltakozott e szavakra Thotmóze szívében. Nagyon nagy dolog bekerülni az isteni kincstárba. Talán még Makitrához is egy lépéssel közelebb jutott így. És az sem mindennapi dolog, hogy holnap hajnalban a nagy hírű Horemheb úr előtt hajthatja meg a hátát. De akkor mégis itt marad Thébában, nagybátyja házában. Nagybátyja maga is hasznát akarja látni, hogy Thotmóze ott ül a leghatalmasabbak lábainál. De hát ilyesmire gondolni sem illik. Nagyon kell örülnie ennek a szerencsének. Látszik is Menkáfer úr arcán, hogy várja nevelt fia boldog és hálás mosolyát, úgy nyújtja feléje csókra a kezét. És Thotmóze felállt, kinyújtott karral meghajolt nagybátyja előtt, és megcsókolta a kinyújtott kéz vastag középső ujját.

IZGALMAS TITKOK

Thotmóze ebéd után, rendes szokás szerint, egy-két órát unokaöccseivel gyakoroltatta az írás mesterségét. Utána a saját feladatát végezte el: nádat vett, és gondosan leírta a szent betűket, amit az iskolában tanítómestere lediktált, s amit akkor folyóírással vetettek viaszra. Tanulnia ezek után már nem is kellett: magyarázat, leírás, másolás elegendő volt Thotmóze számára, hogy megjegyezze a fontos illemszabályokat. Ugyanilyen könnyen fogta fel a törvényeket meg az istenekre vonatkozó tudnivalókat is. Így hát a délután nagy részében szabad ideje volt, s indult is tüstént, hogy elbeszélgessen Amonemháttal. El akarta újságolni a hírt, hogy holnap hajnalban a nagy tekintélyű Horemheb úr várja a főkincstári hivatalban. Igazán nem is Amonemhátnak akarta elmondani, hanem Makitrának. Hiszen máskor is gyakran keresi fel otthonában Amonemhátot, és mindig azért, hogy Makitrát láthassa, akár csak egy pillanatra is. Mindig remélte, hogy hátha Amonemhát nincs is otthon, és egy kicsit kettesben maradhat Makitrával. Újra meg újra készülődött, hogy ha úgy hozná a szerencse, ha úgy adná Hathor istennő, és senki más nem lenne a közelben, akkor megmondaná… De hiába fogalmazta magában nemegyszer elalvás előtt, mit is mondana, hogyan is kezdene beszélni a szerelemhozó Hathor hatalmáról – ha nagy ritkán úgy esett, hogy kettesben maradt Makitrával, mintha kemény, csontos kéz szorította volna össze a torkát. És szorította mindaddig, amíg valami egészen másról nem kezdett beszélni. Talán maga a gonosz és irigy Széth isten akadályozta meg abban, hogy bevallhassa szerelmét. Pedig milyen régóta fél attól, hogy más megelőzi! Nem is mer arra gondolni, hogy hátha Amonemhát akarja feleségül venni Makitrát, hátha Makitrának nincs is ellenére. Hiszen egy fedél alatt laknak, a családjaik is jó barátságban vannak, mindketten papok házából származnak. Thotmózénak pedig írnok volt az apja is, írnok a nevelőapja is. Igaz, az írnokok Thot papjai… de a gazdag Amon-papok szemében a szegény írnok is csak egyszerű halandó. Thotmóze erősen idegenkedett Makitrá apjától, örült, ha nem találta otthon. De Amonázer urat napközben szerencsére ritkán lehetett házában találni. A nagy Amon-templom papjai közé tartozott, ő kezelte a templomi kincseket, rendszerint délután is hivatalos dolgai akadtak. Thotmóze csak nagy ritkán találkozott a rendkívül magas, sovány pappal, aki szinte észre sem vette a

házában megforduló ifjakat. Thotmóze ha néha mégis szembekerült vele, alázatosan előrenyújtott karral és meghajtott derékkal üdvözölte, amire Amonázer még csak fejbiccentéssel sem válaszolt; ha nagyon kegyes kedvében volt, akkor is csak szempilláinak rezdülésével jelezte, hogy egyáltalán észrevette az embert. Amonemhát mondotta is, hogy atyjának barátja, aki szíves vendégül látja őt otthonában, nemigen veszi emberszámba azt, aki alacsonyabb sorból származott. És ha ez Thotmóze eszébe jut, szívére száll a keserűség. Hogyan is állhatna Amonázer elé, még akkor is, ha lenne bátorsága bevallani Makitrának szerelmét, és még ha Hathor meg is segítené, hogy szerelme viszonzásra leljen Ilyen gondok közt érkezett el a magas téglafallal kerített házig, amelynek bejárata előtt két egymással szembenéző szfinx jelezte, hogy pap, méghozzá nem is afféle alacsonyabb rangú pap otthonába lép az idegen. A két szfinx között kellett belépni a kapun. A fal mögött virágoskert volt, a kertben macskák, az istenek kedves állatai kergetőztek; a virágágyak közt árnyékos lugas állt alacsony kőpaddal. A kőpadon ült Makitrá, ölében egy szürke szőrű macska. Thotmóze jöttére a leány megrezzent, a macska nagy ívben leugrott az öléből, és elfutott. Makitrá felállt, és mosolyogva köszöntötte a vendéget: – Örülök, hogy látlak, Thotmóze. Mintha az irigy Széth isten keze szorította volna össze Thotmóze torkát. Szíve is hevesen vert, lába is remegni kezdett. Alig tudta kimondani: – Amonemhátot keresem. – Most hiába keresed, odabenn van apámnál. Mások is vannak odabent. A templomból. Még Thot és Anubisz papjai közül is eljöttek néhányan. Makitrá hangjában valami titok remegett, szemében is mintha izgalom csillogott volna. – Mi történt? – Gyere, ülj mellém a padra! Úgyis meg kell várnod, amíg ők odabent tanakodnak. Majd elmondom, amit tudok. Thotmózénak az egész belseje hullámzott az izgalomtól, nagyon boldognak érezte magát, hogy kettesben ülhet a lugas kőpadján Makitrával. Ha most… ha most lenne bátorsága…

De ezt kérdezte: – Mi az a fontos dolog, amiért ilyen sokan gyűltek össze apádnál? A leány hangja suttogó volt, mint aki nagy titkot árul el: – A fáraó-jóisten nagyon beteg. Azt mondják, meg fog halni. Thotmóze úgy vélte, hogy most nagy megdöbbenést kellene éreznie. Ha a fáraójóisten földi birodalmából átvonul a messze-messze nyugati birodalomba, ahol Ozirisz isten ítélkezik, akkor mindenkinek mélységes gyászt kell éreznie. Lehetséges, hogy a papok már előre is gyászolnak. Ő azonban hiába figyelte saját magát, nem érzett semmiféle megrendülést. Életében egyetlenegyszer, egy ünnepi felvonuláson látta a mindenkinél hatalmasabb urat, akinek Amenhotep fáraó volt a neve, s akiről annyit tudott mindenki, hogy szereti a vadászatot. Amikor díszes trónusán, amelyet tizenkét rabszolga hordozott, elvonult a főváros népe előtt, mindenki leborult, és homlokával érintette az utca porát. Arcára is csak egyetlen pillantást vethetett az ember, és a trónus már tovább is lebegett a tömeg fölött. Olyan mereven néz előre az a sima arc, mintha nem is élő emberé volna. Feldíszített szobornak hatott a fáraó. Még álláról is mereven, akárha kőből lett volna, hullott alá a hosszú, keskeny, ragasztott szakáll. Mivelhogy a fáraók, ha emberek előtt mutatkoztak, olyan szakállt függesztettek magukra, mint amilyet Ozirisz isten visel a szobrain. Az egyiptomi férfiaknak igen ritkásan nőtt vagy nem is nőtt szakálluk; isteneik is szakálltalanok voltak, kivéve Oziriszt, a halottak urát, ki egykor – amikor még az élők világában járt – nagy messze tájról érkezett e földre, ahol szakálluk nő a férfiaknak. Ozirisz istennek hosszú, keskeny szakálla van. S minthogy a fáraó-jóistenben maga Ozirisz ölt újra földi testet, hát ünnepi alkalmakkor az övéhez hasonlatos szakállat függesztenek a legfőbb földi úrra. Nem érzett hát nagy megrendülést Thotmóze, de ezt nem tartotta volna illendőnek kimondani. Csak éppen azt nem tudta, hogy ilyenkor mit is kell mondani. Ha az ember azt hallja, hogy nagyon beteg a fáraó, akkor bizonyára nem illik azzal kezdeni, hogy milyen nagyszerű érzés a szerelem. Valami alkalomhoz illő mondatot keresett. Végre azt mondta: – Őt az istenek örömmel várják napnyugat országában. És erre úgy rémlett, mintha Makitrá szája szélein mosoly jelent volna meg. Azt hitte, a szeme káprázik. Lehetetlen, hogy egy pap leánya mosolyogjon az ilyen áhítatos szavakra! De most Makitrá hangja még titokzatosabb lett, és ezt

kérdezte: – Mondd, Thotmóze, bizonyos, hogy az istenek ott várakoznak napnyugat országában? – Hogy érted ezt, Makitrá? A leány ajka elé emelte mutatóujját. Szeme egyre különösebben csillogott. És a hangját most már csak akkor lehetett hallani, ha fülével egészen közel hajolt: – Elhiszed, hogy valahol olyan istenek vannak, mint ahogy a templomok szobrain látjuk? Elhiszed, hogy madárfejű meg sakálfejű istenek kormányozzák a világot? Thotmóze úgy érezte, hogy dermesztő hideg fut végig a hátán. Elrémülten nézett a szeretett leány szemébe. Valami retteneteset gondolt, s úgy látszik, ez kiült arcára, mert Makitrá elnevette magát: – Nem, Thotmóze, nincs semmi baj… Csak nagyon régóta várom, hogy végre egyszer így kettesben lehessek teveled, és megkérdezzem tőled: hiszed-e azt, amit az én apám meg a többi pap hirdet a templomokban? Idehaza senkitől sem kérdezhetem, még Amonemháttól sem, hiszen talán halál várna rám, ha csak kérdezni is merném. De én már tudom, hogy semmi sem igaz, amit a papok tanítanak. És azt akarom, hogy te is tudd. Thotmóze először azt akarta kérdezni, hogy honnét hallotta ezeket az oly meglepő és annyira veszélyes igéket. De még jobban meglepte, hogy Makitrá is régóta kettesben akar lenni vele. Most már a remegés kiült a testére, ajkára, úgy mondotta: – Te, Makitrá… te azt akartad, hogy kettesben… velem… Erre gyönyörűséges csönd ereszkedett közéjük, csak néztek egymás szemébe. Thotmóze attól félt, hogy álmodik. Hiszen ez a karcsú testű, csillogóan barna bőrű leány, akinek arcán, testén, lábán minden vonás hibátlan, akinek formáját pontosan rajzolja ki a karját, vállát szabadon hagyó, fehér, lenge szőttes – most úgy néz rá, hogy beszélnie sem kell, úgy is érthető: mindig is tudta Thotmóze szerelmét és… és… Most már Makitrá teste is úgy remegett, mint a férfié. S egyszerre a szürke

macska, amely hangtalanul visszasomfordált, felugrott Makitrá ölébe, azután első két lábával Thotmóze térdére lépett, úgy kezdett el nyújtózkodni. A férfi és a női kéz egyszerre nyúlt feléje, hogy megsimogassák, s az ujjak egymással találkoztak. A macska csak várta, hogy törődjenek vele is: hol az egyikhez, hol a másikhoz dörgölte a fejét, s amikor tapasztalta, hogy most nem számíthat simogatásra, újra elugrott. Vissza se nézett, mivel a macskáknak lelkük van, tehát tudják, hogy vannak dolgok, amelyeket semmi szükség, hogy mások is lássanak. Mikor pedig nagy sokára kibontakoztak egymás karjaiból, Thotmóze megkérdezte: – Te tudtad, hogy én nagyon, nagyon…? Makitrá úgy nézett rá, ahogy nagyon bölcs idősebbek szoktak a tapasztalatlan ifjakra nézni. – Milyen buták vagytok ti, férfiak! Hát nem vetted észre, hogy én akartam? Nem sejtetted, hogy amióta először jöttél el ide Amonemháthoz, én határoztam el, hogy te szeretni fogsz engem? Amikor először jöttél el ide, arra gondoltam, hogy téged akarlak férjemnek. Erre nem is lehetett válaszolni, erre újra csókkal kellett mindent megköszönni. Csak azután következett az aggodalom. – De mit szólna az apád? Makitrá igen egyszerűen mondotta: – Hiába is kérnél, nem adna neked. Thotmóze felállt. – A főkincstárnok írnoka leszek. Holnap kell meghajolnom Horemheb úr előtt. – Hiába – intett a fejével a leány. – Ha apámtól függ, akkor én csak gazdag pap felesége lehetnék. Az egész világnak kell megváltoznia ahhoz, hogy én a tiéd lehessek. De – és hangja megint suttogóra vált – a világ meg fog változni. Ha az istenek nem lesznek istenek, akkor a papok sem lesznek mindenható papok.

Thotmózéba újra beleborzongott az ijedelem. Visszaült szerelmese mellé, és megragadta a kezét. – Beszélj hát! Mit tudsz te? – Csöndesen beszéljünk, kedvesem. Erre a „kedvesem” megszólításra Thotmóze lelkét elöntötte a gyönyörűség. Most már nem mondhatott volna Makitrá olyan ijesztőt, ami visszariasztotta volna. Ha a szerelemnek az az ára, hogy nincs egyetlenegy isten sem, ha szörnyűséges titkok tudója is lesz a következő pillanatban – mit se számít. Hiszen Makitrá „kedvesem”-nek nevezi. És ha fel kell fordulnia az egész világnak ahhoz, hogy Makitrá az övé lehessen – hát majd Thotmóze segít felfordítani. Egymást átölelve, oly halkan, hogy a hang ajaktól közvetlenül a fülbe juthasson, mondotta Makitrá a nagy titkot: – Öreg szakácsunk, Teta vitt el közéjük, akik tudják, hogy hazugság a papok beszéde. Ők azt is tudják, hogy nem kell már sokáig várni, és minden másképpen lesz. Csak addig nem szabad senkinek sem elmondani, mert életével játszik, aki fecseg. Teta azt is tudja, hogy neked elmondom, és holnap éjszaka eljössz velünk… közéjük. – De hát kicsodák ők? – Majd meglátod. Meghallod. Ugye, eljössz velünk? – Ahová te mégy, oda megyek én is. De mondd, honnét tudta az öreg szakács, hogy benned, a papleányban bízhat? És erre Makitrá mesélni kezdett: – Én pap leánya vagyok, és pap leánya volt minden nagyanyám. Az enyéim úgy vélik, hogy nagy tisztesség, ha valaki engem kaphat feleségül. Ezért hát apám már születésemkor elígért egy onbeli nagyon gazdag, nagyon tekintélyes főpapnak, akit sohasem láttam, de akiről tudom, hogy öreg, és minden tíz évben eltaszítja régi feleségét, és újat vesz magának. Amikor születtem, kiszámította, hogy mire én tizenhét éves leszek, éppen negyedik feleségre lesz szüksége. S mivel csak előkelő leszármazott lehet az ő asszonya, tehát megalkudott apámmal. Hálából pártolta az apámat, hogy elnyerhesse a templomi kincstár

felügyelőjének tisztségét itt a nagytemplomban. Én hát csak azért nőttem fel, hogy két hónap múlva, amikor tizenhét éves leszek, az Onban lakozó Tutenkanubisz felesége legyek. Kinek panaszkodhattam volna? Apám elígért. Anyám mostoha, az igazi meghalt, amikor még kisgyerek voltam. Amonemhát, aki itt lakik, és néha jó barátnak érzem – Tutenkanubisz rokona… – Rokona?… – hökkent meg Thotmóze. – Igen. Amonemhát nagyanyjának az öccse az a Tutenkanubisz. Csak Teta, az öreg szakács vette észre, hogy bánatos vagyok. Bölcs vénember ő. Nem szolga. Valaha kocsmáros volt. Hanem mikor elözvegyült, nem volt tovább kedve a magányos élethez, és eljött apámhoz szakácsnak. Csak esténként szokott eljárogatni; azt hittük, egy pohár italt keres ilyenkor, és ezt az apám elnézte neki. Hanem amikor észrevette az én bánatomat, elsírtam neki minden panaszom… Ő régebben tudja, hogy téged szeretlek, mint te… És tudja, mennyire irtózom attól a férjhez menéstől… Hát akkor vigasztalni kezdett. S amikor bizonyos volt, hogy megbízhat bennem, elmondotta, hogy csak egy kicsit várjak még, mert ez az egész világ úgyis megváltozik, és akkor a papok többé nem lesznek papok, így tudtam meg, hogy esténként nem kocsmába jár, hanem közéjük… – Közéjük? De hát kik ők? – Holnap te is megtudod, kedvesem. Engem is elvitt már nemegyszer. És holnap te is eljössz velünk. Csak vigyázz nagyon, nehogy meggondolatlan szóval eláruld, mert akkor végünk valamennyiünknek! Makitrá hangja, a fellángolt szerelem, a különös titok, s az újra s újra kezdett csókok itt a színes virágú kert közepén, a lugas kőpadján, körül a kergetőző macskák a fülledt délutáni csendben, olyan varázzsal vették körül Thotmózét, mintha álmodna. Nem is volt ebben semmi valószerű. Majd hangok hallatszottak a ház felől, mire illedelmes távolságra ültek egymástól. Makitrá még odasúgta: – Holnap, ha a hold pontosan az égbolt tetején lesz, légy a Halottak Városának bejáratánál. Az őröktől ne félj! Ha kérdik, mit keresel ott, mondd azt, hogy a nap fényét. Ez azután mindennél titokzatosabb volt, de már nem lehetett tovább kérdezni, mert a házból komor arcú papok jöttek ki. Thotmóze felállt, és előretartott karral,

hajlított derékkal köszöntötte őket, bár közben folyvást arra kellett gondolnia, hogy ha az istenek nem lesznek istenek, akkor a papok sem lesznek papok. De azért nem értette, mit is jelent az, hogy az istenek nem istenek. A papok rá sem néztek a fedetlen fejű leendő írnokra, még Amonázer úr sem, aki a kapuig kísérte vendégeit, s onnét visszaindult házába. Majd előkerült Amonemhát is, aki abban a pillanatban, hogy a pap már sehol sem volt látható, nevetésre húzta a száját, és melléjük ülve a padra, újságolta: – Csuda nagy temetés lesz. – Meghalt? – kérdezték egyszerre ők ketten. – Még nem, de már maga Imhotep sem tudná, mit tegyen. – (Imhotep volt a gyógyítás istene.) – De nem is ez az oka ennek a nagy gondnak. Minden fáraó egyszer meghal, ebben hasonlítanak az emberekhez. Az a kérdés, mi lesz utána? Thotmóze kérdően nézett Amonemhátra. Az pedig a beavatottak nyomatékos hangján magyarázta: – A fáraó-jóisten úgy rendelkezett, hogy utána Amenhotep herceg következzék az uralomban. – De hiszen ő az első fiú. Ki más következhetnék? – csodálkozott Thotmóze. – Így tanultuk az iskolában is. Amonemhát nevetett. – Az iskolában így tanultuk. De ez mégsem természetes. Ugyanis Amenhotep herceg anyja nem volt sem fáraóleány, sem előkelő család leánya. Az öreg fáraójóisten igen meggondolatlanul közrendű leányt vett első feleségnek, nem gondolt arra, hogy még nagyapáink idejében is úgy volt, hogy nem az apa, hanem az anya rangját örökli a fiú. Ha a közrendű asszony fia fáraó lesz, akadnak majd, akik bitorlónak fogják mondani. Most hát a papok feltételeket szabnak Amenhotep hercegnek, másképpen nem ismerik el. Thotmózét szédülésféle kerülgette. Az előbb az a titok, melyről még azt sem tudja, micsoda… Most pedig mélyen pillantott be a legfelsőbb államélet alkudozásaiba, s visszariasztónak találta, hogy amikor még meg sem halt a régi fáraó, ágya körül ilyen vásár folyik. Úgy gondolta, ha ő volna az a herceg,

akinek közrendű asszony volna az anyja, és őelébe állnának a papok különböző feltételekkel, mert másképp nem ismerik el – hát ő odavágná azt az egész uralmat, és egy szeretett leánnyal elmenne valahová messzire. Mit érdekli az embert az önzők marakodása, ha van egy leány, akit szeret, és az viszontszereti? Legjobb lett volna most megérinteni Makitrá kezét. De tudta, hogy nem szabad. Amonemhát gyanút foghatna minden mozdulatra. Most pedig úgy összefonódott itt a szerelem, az életveszélyes titok, Makitrá elkötelezettsége az onbéli Tutenkanubisznak, Amonemhát öreg rokonának, hogy minden gyanú veszedelmet hozhat. Makitrá is úgy ül, olyan mereven, mintha semmire se gondolna, vagy gyászolná a halálba készülő fáraót. Pedig holnap este… a Halottak Városa bejáratánál. És ha az őrök kérdezik, mi járatban van, azt kell mondania, hogy a nap fényét keresi. Milyen jó lenne mindezt legalább Atotnak elmondani! De még neki sem szabad. Hallgatni kell holnap éjszakáig. És közben hajnalban Horemheb úr is várja, maga a főkincstárnok. Hajnalban meghajtja előtte a hátát, mert – így mondotta a rég halott bölcs Ptahhotep, így tanítja Rámosz mester, és így tanácsolja Menkáfer úr is – okos ember meghajtja a hátát a hatalmasok előtt.

AZ ISTEN KINCSTÁRNOKA

Thotmóze keveset aludt ezen az éjszakán. Testét-lelkét izgatott örömmel járta át a boldog tudat, hogy Makitrá viszontszereti. Ez az öröm elvegyült azzal a kíváncsi izgalommal, hogy miféle titok várakozik rá a holnap éji holdfényben, a Halottak Városa bejáratánál. Közben pedig arra is gondolnia kellett, hogy kora hajnalban ébredjen, hiszen a legeslegnagyobb urak egyike, Horemheb főkincstárnok várja. Oda pedig ellentétes érzelmekkel készülődött Thotmóze. Amióta tudta, hogy Makitrá szereti, nem kívánkozott távol lenni Théba városától, de azt sem tudta, hogy ha itt, a fővárosban kezdi meg hivatali életét, hogyan is költözzék el Menkáferéktől, akiknek annyi hálával tartozik? Mert az ő házukban maradván, továbbra sem tudhatja független felnőttnek magát. Gyámszülei bizonnyal továbbra is elvárják, hogy hazatérvén a kincstárból, tanuljon a fiúkkal, s még csak nem is tiltakozhat ez ellen, bármilyen unalmas tudásra oktatni olyan ifjakat, akiket vajmi kevéssé érdekel a tudás. De hát nem lehet hálátlan a sok jóságért, amelyet kisgyermek kora óta kapott nagybátyjától és nagynénjétől. De azért most ezek a gondok csak egészen halaványan kísértettek az öröm és az izgalom mögött. Aggodalommal vegyült azonban a jó érzésbe az a néhány szó, amelyet Makitrá az istenekről mondott. Hogyan is volna lehetséges az? Amon, Thot, Ozirisz és a többi isten nem létezik? Még a gyönyörűséges Hathor sem? Hát ha nincs Hathor, ki adja a szerelem boldogító érzését? Thotmóze úgy növekedett fel, hogy otthon is, az alsóbb iskolákban is, Rámosz mester nagy tekintélyű felsőiskolájában is ugyanazokkal a szavakkal mondották újra meg újra az istenek neveit és tulajdonságait. Sohasem töprengett felőlük, de természetes volt a számára, hogy a nap maga Ré isten, aki azonos Amonnal, a teremtővel, hogy ha az ember meghal, akkor – ha van elegendő vagyona, hogy teste bebalzsamozva állja a végtelen idők múlását – kettéválik a szellem és a lélek, a szellem ott marad a mozdulatlan test, a múmia mellett, a lélek pedig elmegyen a messze nyugati országba, ahol Ozirisz isten ül trónusán, mellette felesége, Ízisz istennő; a lélek megáll előttük, ott Hapi, a páviánfejű isten mérlegre teszi a halott erényeit és bűneit, s az maga mond ítéletet maga fölött, vajon a bűn és az erény serpenyője közül melyik bizonyul nehezebbnek. Természetes volt az is, hogy az írást az ibiszmadárfejű Thot találta fel, a

halottakat a sakálfejű Anubisz őrzi, a vágyat Hathor kelti, és minden rossz a szamárfejű, irigy Széthtől való. Hibátlanul tudta az istenekhez szóló imádságokat, amelyeknek ismerete nélkül a túlvilágon nem talál nyugalmat és ezen a világon nem kap írnoki hivatalt az ember. Ezek az istenek, akik igen sokan vannak, úgy tetszett, hogy szabályos rendben tartják az eget, a földet, a vizet és az egyiptomi közigazgatást. De ha igaz lenne, amit Makitrá titokzatos szavakkal sejtetett – akkor nagy zűrzavar van mindenütt, akkor az ember nem nézhet nyugton sem a holnap, sem a halál utáni jövendő elé. Ha Thotmózét közben el is nyomta az álom, megfoghatatlan lények kavarogtak, hullámzottak körülötte, krokodilok látogatták szájukat, vízilovak két lábra emelkedve táncoltak, fátylak fojtogatva tekeredtek köréje, hogy elakadt lélegzettel, szívdobogva ébredt, s örült, hogy felébredt, hiszen a gondok és szorongások és kínzó álomképek elől azonnal elmenekülhetett a boldog tudathoz, hogy szerelmes, és Makitrá viszontszereti. S amikor reggel újra lélegzetállító kavargástól menekülve nyitotta ki a szemét, a tető résén már besütött a napfény. „A nap fényét keresem” – jutott az eszébe. Ezt kell mondania ma éjszaka a Halottak Városának kapujánál, ha megkérdezik, mi járatban kószál a holdvilágban. Felugrott. A házban még mindenki aludt, de neki korán ott kell lennie Horemheb úrnál az Ezüstházban, ahogy a kincstárt nevezni szokták. Kisietett az udvarra, amelynek sarkában állt a kikövezett fürdőmedence, színültig vízzel. Beleugrott. Karjaival úszó mozdulatokat tett, noha a kis négyszögben úszni igazán nem lehetett, hiszen egyeden karcsapás átlendítette az embert az egyik oldalról a másikra. Majd kimászott a vízből, homokkal erősen végigdörzsölte a testét, s azzal újra vissza a vízbe. Utána visszafutott kis szobájába, durva törülközővel megszárította magát. Fogta az agyagkancsót, újra kiment az udvarra, és kiöblítette a száját, mert az imádságot nem szabad tisztátalan szájjal mondani. Mikor így elkészült a tisztálkodással, dereka köré kötötte a frissen fehérre mosott ágyékkötőt, s a tegnap viseltet ajtaja elé dobta, hogy a rabszolgaasszony ma azt mossa ki. Iskolába sem mehetett piszkos kötényben, hát még a nagyúr elé! Közben hirtelen arra gondolt, hogy persze ha mégis úgy adódnék, és elhagyhatná Menkáfer házát, akkor nemcsak otthonról kellene gondoskodnia, hanem legalábbis egy rabszolgáról, hiszen a fáraó írnoka nem moshatja a saját kezével az ágyékkötőjét. És valakinek főznie is kell, amíg ő a hivatalban figyeli elöljáróinak parancsait. No igen, ha Makitrá a felesége lehetne… De ahhoz tényleg az egész világnak kellene felfordulnia.

Elkészülvén, két karját a magasba emelte, hogy elmondja a minden reggeli hálaadó imádságot Réhez. S azon nyomban eszébe jutott, hogy mit is sejtetett szerelme az istenekről. Lehetséges, hogy Ré isten sem él? De hiszen ő, amióta csak emlékezni tud, mindig azzal kezdte a napot, hogy magasra emelt kézzel elmondotta az imádságot az odafent látható istenhez. Most elhessegette a gondolatot, és hangos szóval hálát adott Rének, hogy újra fényességbe borította a földet. Utána előrenyújtott karokkal elmondotta Thot imáját is, ahogy ez illett egy írnokhoz. Mire az oszlopos nagyszobába lépett, az asztallapon cseréptálban ott állott a reggeli köleskása. A rabszolga-szakácsnő tudta, hogy Thotmóze fiatalúrnak ma hajnalban kell indulnia, így hát ő is korábban kezdte főzni a reggelit. Gyorsan felkanalazta az ennivalót. Nem volt ugyan semmi ehetnékje, de Menkáfer úr házában megszokta, hogy amit az ember elé tesznek, azt meg kell enni. Néhány korty kőpincében hűtött vizet ivott rá, és indult is. Odakinn Menkáfer úr már a fürdőmedencében csapkodta a vizet. Thotmóze meghajolt feléje, az pedig komoly arccal és komoly hangon, amely sehogyan sem illett egy éppen tisztálkodó férfiúhoz, akinek csak a feje látszik ki a vízből, azt mondotta: – Szerencsével járjon utad, s ne feledd el derekadat meghajlítani a nálad előkelőbbek színe előtt! Az utcákon ilyenkor már sokan jártak. Most nem volt olyan nagy a meleg, mint napközben, ezért a teherhordozó rabszolgák szívesebben indultak ilyenkor útjaikra. Az árusok is kirakták már sásgyékény szőnyegükre portékáikat, mert aki vásárolni akar, korán néz körül. Ha a nap már magasabban van, aki teheti, árnyékban marad. Egyik gyékényen cserépedényeket árultak, másikon bronz evőeszközöket, amott nyakláncokat és egyéb ékszereket ajánlott egy szakállas, tehát valahonnét idegenből jött kufár. Egy sarkon szép tőröket vásárolhatott, akinek volt hozzá kellő ezüstje. Itt Thotmóze meg is állt. Nagyon megtetszett neki az egyik, kézbe vette, nézegette, ki-kihúzta hüvelyéből. Edzett bronz volt a pengéje, faragott borostyán a markolata, ezüsttel díszített krokodilbőr a hüvelye. Az írnokok nem szoktak fegyvert hordani, csak ha valamiféle hivatalos útra mentek, ahol bármikor érheti veszedelem az embert. Katonaembernek való az ilyen ékes tőr, vagy vadásznak. De Thotmóze úgy gondolta, tetszenék

Makitrának, ha szerelmese ilyen szép holmit hordana vékony láncon. De hiába ajánlgatja az idegen kiejtésű kufár a szép tőrt, hogy mennyi búzát vagy milyen súlyú ezüstöt kér érte, nincs neki vagyona, hiszen nagyra nőtt létére még mindig nagybátyja tartja el; igaz, hogy már nem sokáig. Ezért hát némán letette a tőrt, és már tovább is igyekezett. Az árus azonban félreértette, azt hitte, nem tetszik az áruja, s a nagyon tiszta kötőjű, magas, vállas fiatalemberben, habár fedetlen volt a feje, tehetős vásárlót sejtett. Bizalmasan az arcához hajolt, és suttogva kérdezte, így még kirívóbb volt sziszegő, idegenszerű beszéde: – Kívánsz-e olyan tőrt, amely ellen nem lehet védekezni? Átveri a rezet és a bronzot, se pajzs, se karvédő nem fogja fel; nem törik, és tűzben sem olvad. Olyan északi istenek védik, akiknek a nevét sem tudja az ember. Nézd csak… És a gyékény széléről felemelt egy bőrbe csomagolt tárgyat, amelyet Thotmóze eddig észre sem vett. Kibontotta a bőrt, és két kezére fektetve nyújtotta át a kincset. Hosszabb volt, mint a többi tőr, hüvelye fekete bőr, amely alul elkeskenyedett, markolatja is fekete bőrrel volt bevonva. Thotmóze érdeklődve vette a kezébe, szokatlanul nehéz volt. Megpróbálta kihúzni, és meglepetve látta, hogy pengéje is fekete. Holott az eddig látott fémek vagy vörösek, mint a réz, vagy barnák, mint a bronz, vagy fénylő fehérek, mint az ezüst, esetleg fénylő sárgák, mint a ritka arany. De ki látott már fekete fémet? – Mi ez? – kérdezte. Az árus titokzatos mosollyal magyarázta: – Ott északon, túl a tengeren megtalálták az istenek szent ércét; varázslat őrzi; aki vele harcol, legyőzhetetlen. Tűzben nem olvad el, de az északi varázslók bőrtömlőkkel úgy tudják fújni a tüzet, hogy az még melegebb lesz, és akkor a piros ércből kiolvad a bűvös erejű fekete fém. – Mi a neve? – A neve? – suttogta az idegen árus. – Csak az tudhatja a nevét, akinek a birtokában van. Vedd meg, és akkor megmondom a nevét is! Thotmóze széttárta a karjait. – Nincs énnekem se ezüstöm, se gabonám. Nem látod, fedetlen a fejem, még

nem vagyok a magam ura? És különben is mit kezdenék én a legyőzhetetlen varázsfémmel; katonának való az, én pedig írnok leszek. A kufár gúnyosan, de nem barátságtalanul mosolygott rá. – Ha nincs vagyonod, ne vásárolj. De azért ne mondd, hogy nincs szükséged fegyverre! Mindenkinek szüksége van fegyverre, mert csak azt nem támadják meg, akiről tudják, hogy képes védekezni. Thotmóze mosolygott. – Te idegen vagy, másutt bizonyára így is van. De minket véd a törvény, a fáraójóisten törvénye. Az idegen vállat vont, és ezt mondta: – A törvény addig véd, amíg jó fegyverekkel védik a törvényt. No, vigyázzanak rád az isteneid! De Thotmóze még megkérdezte: – Miféle néptől jöttél te? Honnét való vagy? – Talán még a hírünket sem hallottad. Pelazg vagyok. – Pelazg?! – Tudta, miféle nép az, hiszen Rámosz mester megtanította, hogy kik merre élnek a világban, s hová-merre járnak Egyiptom hajói. – Ti Kréta szigetén lakoztok, meg a tenger északi partján. – Szép, hogy tudsz felőlünk – ismerte el az árus. – Kár, hogy nincs miből megvenned a varázsfegyvert. De most már Thotmóze sietett tovább, hiszen Horemheb úr korai időre várja, s az iskolából sem akart elkésni. Erről pedig azt vette észre, hogy otthon felejtette az írótáblát és az írószereket; tehát majd még haza is kell sietnie értük. Meggyorsította lépéseit, nemsokára ott is állt az Ezüstház előtt. Az Ezüstház kőből épült, akárcsak a templomok. Magas, vastag fal védte a fáraó kincseit. A kapu előtt két dárdás katona őrködött. Mikor odaért, az egyik elébe állt, és kérdezte, mi keresnivalója van odabent. Megmondotta, hogy a kegyelmes

urat, isten kincstárnokát keresi. „Isten kincstárnoka” – ez volt a leghasználatosabb címe a főkincstartónak, aki a fáraó és a fővezér után a birodalom rangban harmadik legfőbb méltósága volt. – Hívatott engem. Várja, hogy meghajoljak előtte. A katona megkérdezte a nevét. Megmondta. Erre a dárdás befordult a kapun, és nemsokára egy tiszttel jött vissza. Nyaka körül vállára fekvő ezüstös gallérján látszott, hogy tiszt. Nála nem volt dárda, hanem a nyakába akasztva bronzkardot hordott. – Te vagy Thotmóze? Menkáfer főírnok úr fia és unokaöccse? – kérdezte. Ő igent bólintott. A tiszt bevezette a kapun. Odabent udvar volt, és az udvaron sok dárdás katona őrizte a középen álló kőházat, amelynek igen alacsony kapuja volt, vastag bronzpántos szárnyakkal. A tiszt hármat döngetett öklével a kapun, mire az egyik szárny résnyire kinyílt. Innét keskeny folyosó vezetett tovább. Thotmóze úgy gondolta, ilyen sötét, keskeny folyosók vezethetnek a piramisok belsejében, a nagyon régi fáraók temetkezési helyén. Eddig ugyan sohasem látott piramist, nem járt fenn, a birodalom északi vidékén, Memfisz városa táján, ahol a piramisok állnak, de annyit hallott felőlük, s annyit meséltek titokzatos folyosóikról, amelyeket senki sem látott, mert ezer évnél is régebbi a legifjabb is, és úgy mesélik, hogy amióta befalazták, soha senki nem lépett oda be… bár ki tudja?… de az iskolai tudnivalók és a mendemondák nyomán mégis volt egy képe, milyen lehet a réges-rég halott fáraók földi otthonának belseje. Hát ilyennek képzelte, mint az Ezüstház keskeny, zegzugos folyosókkal teli épületét. A folyosókon itt-ott kis ajtók nyíltak, mindegyik előtt dárdás őr. Thotmózénak pedig egyre kevesebb kedve volt ebben a nyomasztó épületben hivatalra találni. Végre elérkeztek egy magasabb ajtó elé, ott a tiszt benyitott. A folyosó homálya után Thotmózénak szinte szemébe csapott a világosság. Itt a magasított tető alatt derűsen ömlött a napfény. A tágas szobában négy íróállvány állott, három előtt írnok ült bőrpárnán, maga alá húzott lábakkal. A negyedik íróállvány előtt csak üres ülőpárna volt. A szemközti falnál sok polcú állványon temérdek papirusztekercs. Bal felé kétszárnyú ajtó vezetett. A három írnok felnézett. A tiszt mondotta: – Thotmóze, Menkáfer főírnok fia és unokaöccse kér alázatosan bebocsáttatást

isten kincstárnokához. A kegyelmes úr hívatta őt. Az egyik írnok felugrott, és benyitott a kétszárnyú ajtón. Azonnal vissza is jött, barátságosan szólva Thotmózéhoz: – Meghajthatod a derekadat isten kincstárnoka előtt. Ilyenkor a szív elkezd hevesebben dobogni, a lélegzet is elakad, de ez csak addig tart, amíg az ember be nem lép az ajtón, amely tüstént becsukódik mögötte. Ott bent már nincs idő az elfogódottságra, mert az illem bonyolult mozdulatokat tesz kötelezővé. Meglepő volt, hogy ebben a zordon épületben ilyen szép terembe lép az ember. Felülről mindenfelől napfény áradt be. A falak festve voltak, akár a nagy templomokban. Az egyik falon szorgalmas falusi emberek gabonát arattak, a másik falon pásztorok szarvasmarhát legeltettek, szemközt nagy hajóra rabszolgák gabonát raktak. Hogy mi volt a negyedik falon, a bejárati ajtó körül, azt Thotmóze azonnal nem vehette tudomásul, mert nem illett volna hátranézni. A terem közepén, emelvényen, magas hátú karosszékben ült isten kincstárnoka. Ezen a pompás széken kívül nem is volt semmi egyéb a teremben, csak a hátsó bal sarokban, a falra festett hajó alatt fedezett fel Thotmóze még egy egészen kis ajtót, amely ki tudja, hová vezetett. A leendő írnok jól ismerte az illemszabályokat. Akik kegyelmes úr megszólításra hallgatnak, azok előtt le kell borulni, és meghajlítani a derekat. Nem annyira, hogy a homlok és az ajak a földet érje, mert az csak a fáraónak jár ki. De le kell sütni a szemet, amíg a nagyúr meg nem szólal, és közben a két kart előre kell nyújtani. Ez nem is olyan könnyű, de Rámosz mester iskolájában sokat gyakorolták, mert az írnokokkal gyakran fordulhat elő, hogy kegyelmes urak színe elé kerülnek. Thotmóze pedig a tornában is mindig kivált, így hát szabályszerűen tudta hátát meghajtani isten kincstárnoka előtt. Végre hallotta a hangot: – Látom, jól megtanultad az előírt mozdulatokat. Erre már térden állva fölegyenesedhetett, és szembenézhetett a nagyúrral. Eddig nem volt ideje szemügyre venni.

Horemheb sovány férfiú volt, ülve is látszott, hogy alacsony ember. Arca olyan vékony és száraz bőrű, hogy nem lehet kitalálni, mennyi idős lehet. Ilyen arccal és ilyen sima testtel harmincöt és ötvenöt éves is lehet. Orra, szája, álla előreugrott, egy kicsit a sakálok ravasz és derűs képére emlékeztetett. Fején aranydíszű kendő, nyaka körül aranyból és drágakövekből készült gallér, csípőtől térdig piros és kék mintával hímzett fekete kötény, lábán saru, de talpa nem aranyból, nem is fából, hanem valami puha nemezanyagból. Csuklóin arany karperecek, bokáin arany lábperecek díszlettek, és nyakából hosszú aranyláncon kőből faragott skarabeuszbogár függött. Thotmóze tudta, hogy ez pecsétnyomó, az ilyen skarabeuszbogár másik oldalára a nagyúr nevének jele van fordítva bevésve, hivatali iratokra ezzel nyomja rá a pecsétet. Horemheb úr hosszasan figyelte a térdelő fiatalembert. Arca barátságosnak látszott; mintha mosolygott volna. Végre ismét megszólalt: – Menkáfert becsülöm, szorgalmas és megbízható főírnoka a gabonaraktárak főfelügyelőségének. Szavahihető embernek is tartom. Elhiszem hát neki mindazt a jót, amit felőled mondott. A vizsgán úgyis kiderül, mennyit tanultál meg az írnok mesterségből. De még mindebből sem ismerhetlek eléggé. Hirtelen babiloni nyelvre fordította a szót: – Mennyire tudsz beszélni bábeliekkel? Thotmóze is babilonul válaszolt: – Megtanultam, kegyelmes úr, annyit, amennyit idehaza megtanulhat egy idegen nyelvből az ember. A babiloni volt a nemzetközi érintkezések, a diplomáciai levelezések nyelve, így tehát magasabb hivatalokba csak olyan írnok kerülhetett, aki legalábbis megértette. Horemheb úr bólintott. – Igen, Bábelban tüstént észrevennék, hogy idegen vagy. – Elnevette magát. – De ehhez ki sem kell nyitnod a szád, hiszen azok a szakállas emberek amúgy is azonnal meglátnák benned az egyiptomit. Ám úgy veszem észre, azért tudsz annyit, amennyire szükséged lehet.

Visszafordította a szót egyiptomira: – Ha magadban ábrándozol, mi a vágyad? Mi szeretnél lenni? Ez olyan meglepő kérdés volt, hogy Thotmóze hirtelenében nem tudta, mit is feleljen rá. A nagyúr mosolyogva nézte. – Nem úgy gondolom, hogy most, az iskola után mi szeretnél lenni; azt tudom, hogy most írnok szeretnél lenni itt a kincstárban. Arra vagyok kíváncsi, hogy miről ábrándozol, az sem baj, ha lehetetlent kívánsz… Én például gyermekkoromban tengerjáró hajós szerettem volna lenni, később arra vágyódtam, bár hadvezér lehetnék, de mire olyan ifjúvá serdültem, mint amilyen te vagy most, akkor már az volt a vágyam, hogy főkincstárnok legyek, isten kincstárnoka… És látod, az is lettem. Nem szeretem az olyan embereket, akik nem akarnak többet, mint amijük van, akik nem akarnak magasabbra kerülni, mint ahol vannak. Erre Thotmózénak önkéntelenül az a kérdés jutott eszébe, hogy Horemheb úr, elérve ifjúkori vágyát, most vajon nem akar még több lenni. De mi több lehet halandó? Isten kincstárnokánál csak a fővezér magasabb rang. Mire vágyhat most a birodalom pénzügyeinek legfőbb ura? De válaszolnia kellett, mert az élénk szempár kíváncsian kutatott a tekintetében. És Thotmóze maga sem tudta, hogyan is tolakszik ajkára az őszinte válasz. Hiszen Horemheb úr bizonyára valami olyasmit vár, hogy a gabonaraktárak főfelügyelője szeretne lenni vagy egyéb magas méltóság, amelyet írnok egyáltalán elérhet. Mégsem effélét mondott, hanem az igazat: – Kegyelmes úr, én ha ábrándozom, akkor a nagy emlékű Tire gondolok, aki írnok létére olyan tekintélyes ember lett, hogy a fáraó-jóisten hozzáadta a leányát. Hát én olyan tekintélyes ember szeretnék lenni, méghozzá nem is idős koromban, hogy akit feleségül kérek, annak a szülei örömmel adják hozzám a leányukat, még akkor is, ha a főpapok rendjébe tartoznak. Erre Horemheb felnevetett, felállt, és Thotmóze elé lépett. – Jól van, ifjú írnok, ezt elhiszem. A legtöbb fiatalember erre a kérdésre ostobaságokat felel, mert úgysem meri megmondani, miről ábrándozik. Te legalább bevallod, hogy szerelmes vagy egy pap leányába. Hát ez nem is olyan elérhetetlen.

Thotmóze annyi jóindulatot érzett a szavakban, hogy most már folytatta. Ki tudja? Hátha a hatalmas Horemheb úr még segíti is őt. Nem is az elérendő írnoki állásra gondolt, hanem Makitrára. – Kegyelmes uram, azt a leányt már születésekor elígérték egy főpapnak, aki a nagyapja lehetne. A világnak kellene megfordulnia ahhoz, hogy én elérhessem őt. A hatás egészen váratlan volt. Amikor ezeket a szavakat mondotta, hogy „a világnak kellene megfordulnia” – Horemheb úr mintha egész testében megrázkódott volna, és megragadta a két vállát. Keményen a szemébe nézett, és a meghökkent Thotmózétól ezt kérdezte: – A nap fényét keresed? Kis híja volt, hogy meg nem tántorodott. Hát mi ez a napfénykeresés, amelyet tegnap Makitrá mondott, és most az isten kincstárnoka? És honnét tudja Horemheb úr, hogy ő ismeri ezt a kifejezést? Igen, akkor rezzent meg, amikor ő a „világ megfordulásá”-ról beszélt. Ezt a kifejezést is Makitrá használta tegnap. De hát mit jelent ez? Bármit is jelent, ő nem tudhat semmit: életével és Makitrá életével játszik, ha beszél róla. – Nem értelek, kegyelmes uram – hebegte. És erre megint váratlanul elnevette magát a nagyúr, és bólintott. – Helyes, nem is szabad érteni. Ha megértettél volna, azt mondanám, derék ember vagy, de nem ilyen fontos helyre való. Fontos helyen ülő embereknek sok mindent nem szabad érteniük. No, mondd csak, kinek a leányáért szeretnél nagy tekintélyt? – Amonázer úr, Amon papja… – Ejha! – nevetett föl ismét Horemheb. – Amonázer, az Amon-templom kincstartója! Hát fiam, ahhoz valóban forgasd fel előbb a világot… Ámbár, mit lehet tudni, mi lesz, ha a fáraó-jóisten elindul napnyugat országába… Visszament a magas karosszékhez, és leült. Thotmóze egyre kevesebbet értett. S most hirtelen egészen hivatalos hangon ezt mondotta a nagyúr:

– A negyedik íróállvány a tiéd. Amíg le nem teszed a vizsgát, senki sem fogja elfoglalni. A vizsga után azonnal jelentkezz itt nálam! Az az íróállvány odakint a tekintély felé vezet. Elmehetsz. Thotmóze maga sem tudta, hogyan hajolt meg ismét, meggörbítve hátát s előrenyújtva karjait a nagyúr előtt, nem tudta azt sem, hogyan emelkedett fel, és hátrált az ajtó felé, s azt sem, mikor és hogyan pillanthatott hátra… pedig bizonyosan hátrapillantott, mert mire kijött a festett falú teremből, azt is tudta, hogy az ajtó oldalán levő falon halászok és vadászok képe látható. Odakint a három írnok olyan barátságos mosollyal nézett rá, mintha tudnák, hogy ő lesz a negyedik íróállvány gazdája. Aztán a tiszt újra végigkísérte a sírboltot idéző homályos folyosókon, s végre kint volt az utcán. Futva igyekezett hazafelé, hogy írótábláját és íróeszközeit elhozza. Remélte, hogy Menkáfer úr már nem lesz odahaza, mert nem tudta volna, hogyan is számoljon be neki a fogadtatásról. Hiszen a felforduló világról és a napfény kereséséről egy szót sem szólhatott. Bizony maga sem tudta, mit jelent mindez, de abban bizonyos volt, hogy Horemheb úr tudja. Most már alig várta, hogy elmúljék ez a nap, és este a holdfényben, a Halottak Városánál keresse azt a napfényt. Egyszerre csak lárma és verekedés zökkentette ki izgatott gondolataiból. Az árusok utcáján volt. Hallotta a fegyverárus pelazg sziszegő hangját, amint rémülten kiabálja: „Tolvaj! Add vissza!” Ugyanakkor egy másik hang ezt ordította: „Csaló idegen!” Szeme egyszeriben fölmérte a helyzetet. Két siheder lefogta a pelazgot, egy harmadik pedig összegöngyölve azt a gyékényt, amelyen a tőrök voltak kirakva, futva igyekszik a Nílus-part felé. A többi árus ugyan szidja a merénylőket, de idegenek lévén, nem mernek hozzányúlni az egyiptomiakhoz. Azt ugyan nem lehetett megállapítani, hogyan is kezdődött, és vajon miért nevezik a sihederek csalónak a pelazgot, de annyi bizonyos, hogy nincs rendjén az ilyen rablás. Nyomban a part felé futó nyomába eredt. Beérte, és megragadta a vállát. Az ránézett, és azt kérdezte mérgesen: – Csak nem akarsz az idegen védelmére kelni? – Mi jogon viszed el az áruját?

– Tizenkét véka búzát kért egy ezüsttőrért. – És megfizetted? A rabló el akarta lökni Thotmózét, de az sokkal erősebb volt. Két keze keményen fogta vállait. – Azt kérdeztem, mi jogon viszed el az idegen áruját! Ha van búzád, vedd meg! Ha nincs búzád, hagyd békén! A rabló ordítani kezdett: – Mi közöd hozzá? Van ott más idegen árus is, vedd el azokét, és ne azt, amit én már megszereztem! Thotmóze öklével a siheder arcába vágott, hogy eleredt az orra vére. Az árusok pedig, amint meglátták, hogy egyiptomi ember kelt védelmükre, nekiestek a másik kettőnek. Azok ijedten eleresztették a pelazgot, és elszaladtak. A gyékénybe csomagolt fegyverek pedig már Thotmóze kezében voltak. Fogta a csomagot, és odavitte a kufárhoz. – Nézd meg, nem hiányzik-e belőle! Az izgatottan ragadta magához kincseit, és kigöngyölte a gyékényt. Leült a földre, úgy számolta a tőröket, a többi árus és még néhány bámészkodó körbeállta. Egy babiloni kalmár morogva megjegyezte: – Az ember évekig gyűjt, azután egy pillanat alatt mindent elveszthet. Derék ember vagy, egyiptomi ifjú. A pelazg pedig megkönnyebbülten sóhajtva állt fel, és szembenézett Thotmózéval. – Láttam én már hajnalban, hogy derék ember vagy. Akkor úgy köszöntem neked, hogy vigyázzanak rád a te isteneid. Most azt mondom, hogy vigyázzanak rád az én isteneim is. És most hadd ajándékozzam neked a varázsfémből készült tőrt. Megsúgom a fém nevét is, mert aminek tudjuk a nevét, afölött hatalmunk van. Kicsomagolta a bőrbe bugyolált fekete tőrt, amelynek hüvelyére vékony

bronzláncot csatolt, amellyel Thotmóze nyakába akasztotta a fegyvert, úgyhogy fekete markolata a melle közepén függött. Idegen, sziszegő nyelven mormogott is hozzá néhány szót, és lehet, hogy ugyanezt fordította le, amikor ezt mondta: – Védjen meg ellenségtől és hamis barátoktól, védjen meg irigyektől és tettetett pártfogóktól. Azután kézen fogta Thotmózét, és távolabb vezetve, a füléig hajolt, és úgy súgta: – Ezt a fekete fémet vasnak hívják. Keményebb és hatalmasabb minden egyéb fémnél. Csak egyre vigyázz: sohase legyen nedves, mert akkor a színe előbb vörösessárga lesz, azután eltörik. Ha nedvesség csak megérinti, gondosan töröld szárazra, de ezenkívül is mindennap jól töröld meg puha rongyokkal. Akkor hűséges lesz hozzád, és megvéd. – Köszönöm – mondotta zavartan Thotmóze. Tagadhatatlanul örült az értékes jószágnak. – Nincs egymásnak köszönnivalónk – viszonozta a pelazg. – Te megmentetted az árumat, én neked adtam ezt a fegyvert: mindkettőnk részéről előnyös üzlet. Miért megköszönni, ami a másiknak is előnyös? Hazafelé tartva azután figyelmesen vizsgálgatta a drága holmit. Nem volt olyan díszes, mint a szépmívű ezüst- és bronztőrök. Hüvelye jól megmunkált, de dísztelen fekete bőr, ugyanilyennel volt bevonva a markolat is, amely bizonnyal keményfából készült. A penge is dísztelen, finom vonalú, kétélű, hegyes. De ez a rendkívül kemény, szokatlanul nehéz és fényesen fekete fém nem is tűrt volna díszítést. Thotmóze érezte, hogy valami félelmetes árad ebből a fekete fegyverből. Ez lehet az a varázs, amely most már őt szolgálja, hiszen tudja a nevét: vas. Csak Makitrának fogja elmondani, őrizze őt is: vas. Futni kezdett, mert már későre járt az idő.

A NAPKORONG FÉNYE

A parton éjjel-nappal akadt csónakos, aki olcsó pénzért átvisz a túloldalra, ahol a Halottak Városa húzódott a síkság felé. Fel se tűnt, ha valaki éjnek idején utazik át a túlsó partra, hiszen sokan laknak ott, akiket az esetleg éjszakáig húzódó napi munka után haza kellett csónakáztatni. Ilyenkor tavaszidőn, amikor még jó néhány hét múlva kezdődik csak a Nílus áradása, az éjszakák eléggé lehűlnek, s aki valami oknál fogva éjnek idején az utcákon tartózkodik, vászonköpenyt borít a vállára. A katonákon is, akik éjjeli őrséget állnak, fehér köpeny lebeg. S lebernyegét összehúzva magán, sietett a találkozóra Thotmóze is. A hold sárga arccal lebegett a magasban, nemsokára itt a perc, amikor Makitrának jönnie kell. Az utcák üresek voltak. De a Halottak Városának bejárata előtt két dárdás katona áll. A Halottak Városát magas kőfal keríti, és kapuját fegyveresek őrzik, mert a halottak kincseket visznek magukkal, és a kincs csábítja a sírrablókat. Mindaz, ami tegnap délután óta történt vele, összevissza kavargott tudatában. Remélte, hogy ma este végre megtud valamit, ami rendet teremt az érthetetlen dolgok között. Úgy érezte, hogy eddig rend volt körülötte, és rend volt benne, hanem mindaz, ami tegnap óta történt, kétségessé tette, vajon az a rend van–e körülötte, amelyről gyermekkora óta tud, és ez a kétség felforgatta őbenne is a rendet. Csak egyetlen megnyugtató bizonyosság van: Makitrá. Elért a kapu közelébe, és az egyik katona rászólt: – Mit keresel itt? Habozás nélkül válaszolt: – A nap fényét keresem. – Akkor hintse rád áldását a napkorong fénye – mondotta a katona, és ettől kezdve rá se nézett. Ez is érthetetlen volt, mint oly sok minden tegnap délután óta. Ez a katona is

tudja a titkot, Horemheb úr is, Makitrá is. Csak ő nem ért semmit. De akkor a háta mögött halkan, susogva megérintette Makitrá hangja: – Thotmóze! Megperdülve fordult hátra. És Makitrá úgy ölelte át, úgy csókolta meg, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Csak azután mutatott az alacsony, zömök öregemberre, aki mellette állt: – Ez itten Teta. És ez Thotmóze. Teta falusi atyafiak módjára térdig érő vászoninget viselt, gömbölyű fején csak úgy világított a rövidre nyírt fehér haj. – Sok jót hallottam felőled, Thotmóze – mondotta barátságos hangon az öregember. Thotmóze pedig egy kicsit sértőnek érezte, hogy a vén szakács nem hajol meg előtte, és nem is nevezi úrnak. Végtére is az, habár szabad ember, a legalsó rendből való: kocsmáros volt, és most más házában szolgál. Az illem szerint mélyen fejet kellene hajtania egy írnokrendbeli előtt. – No, hát gyertek csak utánam! – folytatta azonnal szavait a szakács, megindulván a bejárat felé. A két katona utat engedett. – Árassza áldását a napkorong fénye! – mormogták egymásnak. Ezzel Teta belépett a Halottak Városába, nyomában szorosan egymásba karolva, egymást átölelve Thotmóze és Makitrá. A férfi most már arra sem gondolt, hogy a szakács másképpen beszélhetne, sőt arra is alig, hogy most érkezik el a titok nyitjához. Az volt az egyetlen valóság, hogy szerelmesével összefonódva megy a holdfényes éjszakában, bármikor hozzáhajolhat és megcsókolhatja; közben meg is állnak, hogy ajkaik találkozhassanak. Arra sem gondolt, hogy mindez a sírboltok között történik. Elég hosszú utat tettek már meg a halottak lakóházai között, amikor egy keresztútnál Teta befordult, és a Királyok Völgye felé tartott, ott kezdődtek a sárga homokkő dombok, amelyeknek oldalába vésték a fáraók halotti házait. Végre Teta megállt egy sírbolt bejárata előtt, amely nem volt befalazva. – Feltörték? – kérdezte hökkenten Thotmóze.

– Nem – magyarázta Makitrá –, még nem falazták be. Még nincs benn senki. Ez Amenhotep sírboltja. Hiszen tudta ezt mindenki, hiszen ez volt a szokás: a sírboltot, aki tehette, még életében elkészíttette, és III. Amenhotep fáraót már hosszú évek óta várta a végleges lakás a Királyok Völgyében. És most már azt is tudták városszerte, hogy a fáraó-jóisten nagyon beteg, tehát bizonnyal nemsokára az ideiglenes, mindössze az evilági élet végéig használatos palotából át fog költözni ide, az örökös otthonba, ahol teste majd bebalzsamozott múmiaként pihen, szelleme a közelben száll, míg lelke elindul nyugat birodalmába, Ozirisz isten trónusa elé… Azaz ki tudja, mi is igaz az istenekről… Az mindenesetre meglepő volt, hogy Teta belép a sír kapuján, és Makitrá habozás nélkül a nyomában vezeti Thotmózét. Az jutott most az eszébe, mit szólna Amonázer úr, ha tudná, hogy a lánya éjnek idején egy írnokkal összekarolva belép a még élő fáraó sírjába. Hiszen még Menkáfer úr is felettébb rossz néven venné, ha tudná, hogy gyámoltfia nem otthon alszik. Nehéz is volt kivárni, amíg elszenderült a ház, késő estig volt beszéd tárgya, hogy Horemheb úr megígérte az írnoki állást Thotmózénak. Ennél többet persze nem mesélt odahaza. Bizonnyal még bonyolultabb dolog lehetett Makitrának titokban eljönni ide… De hát mi van itt? A sötét előhelyiségben csak annyit lehetett látni, hogy beljebbről fény szűrődik, s ők a fény nyomában botorkáltak, amíg végre beléptek egy terem nagyságú helyiségbe, amelyet hármas fényű olajlámpa világított meg. A lámpa a fal mellett, kőállványon állt, áttetsző kőből volt faragva, három, egymással összefonódott nagy lótuszvirágot ábrázolt, kelyhükben volt az olaj, amelynek felszínén égett a láng, s olyan volt, mintha maga a kővirág világítana. Fénye nagy árnyékokat vetett a padlatra, s minden árnyék végén maga alá húzott lábbal ült egy ember: nemcsak férfiak, nők is. Amikor beléptek, Teta így szólt: – A napkorong fénye adjon áldást! Ez az ifjú Thotmóze, Rámosz iskolájának növendéke, írnok az Ezüstházban. Jólértesültségén már nem is csodálkozott Thotmóze, bizonyára Makitrá mesélte el, hogy ma reggel Horemheb úr várta. És úgy látszik, ez a zömök, ősz hajú férfi nem afféle közönséges kocsmáros-szakács, nemhiába bízta rá titkait Makitrá, hiszen itt tisztelettel köszöntik, sőt feláll egy igen magas rangú katonatiszt, és elébe jön. Aranygallérja van, nyakában aranyhüvelyű kard lóg. Pedig fiatal férfi.

Kemény vonású, daliás termetű. Ez még ezredesnél is nagyobb rangú lehet, hiszen ezüsttalpú sarut visel. És lám, megöleli Tetát, a szakácsot, azután megfogja Thotmóze két vállát, és a szemébe néz. – A napkorong fénye hozott miközénk. De már tovább is lépett, mert újabb emberek érkeztek, és az aranydíszes tiszt azokat köszöntötte. Thotmóze szeme kezdett hozzászokni a lámpa remegő fényéhez. Egyik kezével szorosan fogta Makitráét, de közben kíváncsian nézett körül, és akkor egy kuncogó hang a nevén szólította. Csodálkozva nézett arrafelé. Hát a fal mellett Atot, a legjobb barát, a kövérkés, alacsony írnokjelölt, a szobrász Atot állott. – Atot! – ámult el, és odavezette hozzá Makitrát. A jó barát elébük jött. – Atot! Te is? És már azelőtt is? Az mosolyogva intett igent. – De hát miért nem mondtad soha? Azt hitted, elárulom? – Miért vittelek volna veszedelembe? – kérdezte szelíden a szobrász-írnokjelölt. És erre felrémlett, amire nem is gondolt most, hogy ez valami életveszélyes dolog. Egyszerre nézett barátjára és szerelmesére. – De hát kik vagytok ti? De hát mi ez? Mit akartok? Mit akarunk? – Te nem is tudod? – csodálkozott Atot. – Csak úgy jöttél ide? – Azonnal megtudod – biztatta Makitrá. – Nem mehettél máshová, közénk kellett jönnöd – és fülébe súgva tette hozzá: – Mert mi kettőnknek egymás felé csakis erre vezet az út. Ezektől a szavaktól édes meleg járta át a testét. Ha ez igaz, akkor itt a helye életre-halálra. Az aranygalléros, ezüstsarus tiszt a lámpa alá állt. – Ki ez? – kérdezte suttogva.

– Nem ismered? – súgta vissza Atot. – Eje herceg. – Eje? – Ő. A Halottak Városának katonai elöljárója. Amon egyik főpapja, a király istállóinak főparancsnoka. Thotmózénak valahogy ez a kérdés került az ajkára: – Ő mit akar itt? – pedig azt se tudta, hogy a többiek mit akarnak. Atot, Makitrá és még egy-két ismeretlen, aki a közelben hallotta a kérdést, egyszerre válaszolt: – Ő is a fényt szolgálja, Aton fényét. – Kicsodáét? Kit szolgál? És erre, aki csak hallotta, egyszerre ismételte: – Atont. Most azonban a lámpa alól megszólalt szépen zengő hangon Eje, a herceg: – Együtt vagyunk mind, akiket ma éjszakára vártunk. Vannak közöttünk számosan, akik először jöttek el közénk, de barátainktól tudjuk, hogy mind megbízható, mind áhítja a fényt, és mindegyiküket mifelénk vezette életének az útja. Ezeknek mondd el, jó testvérünk, Teta, a mi titkunkat, amely nemsokára fennen fog ragyogni, mint a napkorong fénye. A teremben levők kört nyitottak. Teta a középre állt, s körötte minden arc – s közöttük nem egy női tekintet is – az ősz hajú szakács felé fordult. Thotmózénak egyre különösebbnek tűnt itt minden. Egyáltalán hogyan is történhet olyasmi a világon, hogy egy daliás, aranydíszes herceg jó testvérének nevez egy szakácsot, aki azelőtt kocsmáros volt? És kik ezek, akik itt összegyűltek? Amott három ezüstgalléros katonatiszt, mellettük olyan izmosforma férfiak, akik kovácsoknak, kőfaragóknak vagy egyéb iparűzőknek látszanak. A sarokban két mocskos kötényű, szakállas férfi, ezek idegenek, sőt olyanok, mintha szolgák volnának. És szemközt velük hímzett köpenyű asszonyok, az egyiknek még saru is van a lábán, bizonyára katonarendbéliek feleségei vagy leányai. Hogy kerültek ezek így együvé? És miféle szakács ez a Teta, hogy ilyen nagy tekintélye van közöttük?

Ők hárman Atottal a fal mellett álltak, Thotmóze és Makitrá egymás kezét fogta. Előttük párnákon módosnak tetsző, bár egyszerű fejkendőt viselő férfiak, alighanem kereskedők ültek, mellettük egy nagy izmú ember, akinek gallérjáról felismerhető volt, hogy hajós. És közvetlenül a hajós mellett egy aranyhímes köpenybe burkolózó fiatal nő, aki aranytalpú sarut viselt. Mikor ezt észrevette, fejmozdulatával odamutatott, és súgva kérdezte Makitrától: – Ki ez? Makitrá nem tudta, de Atot válaszolt: – Eje szerelmese… – azután a fülükig hajolva suttogta: – A fáraó-jóisten leánya. Itt minden egyre meghökkentőbb volt. Hát hogyan lehetséges, hogy a legeslegnagyobb úr aranysarus leánya itt ül közöttük, és látható érdeklődéssel figyeli, mit is fog mondani egy öreg szakács, aki azelőtt kocsmáros volt? Teta pedig, miután mindenki elhallgatott, és őfeléje nézett, ígyen kezdett a szavakba: – Ha a katona elmegy, veszedelmek közepette zsákmányt szerez, akkor a zsákmányának nagy része nem az övé, hanem a papoké. Ha a földmívelő elveti és learatja a gabonát, annak a gabonának a nagyobbik része a papoké. Ha a pásztor gondosan őrzött nyája szaporodik, a szaporulat nagyobbik része nem az övé, hanem a papoké. Ha a szántóvető vagy a pásztor magának a legdicsőségesebb fáraónak földjein vagy a kegyelmes kerületi királyok földjein dolgozik, és munkájáért eleséget kap, akkor annak az eleségnek nagyobbik része nem az övé, hanem a papoké. Ha pedig valaki azt, ami az övé, nem akarná a papoknak adni, akkor megfenyegetik, hogy Amon rossz sorsot hoz rá ezen a világon, és Ozirisz büntetést mér rá a másikon is. A papok kapzsisága immáron oly szertelen, hogy a katonának nincs kedve harcba menni, az írnoknak nincs kedve írni, a kereskedő, kézműves, szántóvető, pásztor nem tudja, miért is éljen, hiszen már nem tud gyönyörködni az élet szépségében. Pedig milyen szép ez az élet, amelyet az áldó napsugár éltet, milyen szép a nappal, és milyen szép az éjszaka! Mégis több ember vet véget önkezével az életének, mint bármikor az apák idejében. Mert félnek a papoktól, és félnek az istenektől. Olyan idő jött el, hogy a hatalmasoknak sincs kedvük a hatalomhoz, mert az a hatalom sem az övék, hanem a papoké. És honnét vették a papok ezt a félelmetes erőt? Onnét, hogy isteneikre hivatkoznak: Amonra, Oziriszre, Íziszre, Thotra, Anubiszra,

Hathorra, Hórra, Kebre, Imhotepre, Monthra, Nutra, Nunra, Sura, Szebekre, Széthre, Tefnutra, Hapira és mind a többiekre, hiszen csaknem annyi az isten, mint a papok adószedője. De ki látta már őket? Ki látott állatfejű, embertestű lényt, aki hatalmasabb volna az embereknél? Vajon efféle lények éltetik az embert? Nem, nem ők, hanem a nap sugara. Ők növesztik a gabonát? Nem ők, hanem a nap sugara. Ők teszik széppé a világot? Nem ők, hanem a napfény. Saját szemünkkel láthatjuk, elménkkel tapasztalhatjuk, hogy minden áldás a nap korongja felől árad mihozzánk, de még soha senki se látta, ki az, aki mozgatja a napot, és árasztja belőle a napfényt. Nem is láthatta, mivel ő láthatatlan. Ott van valahol a napkorong mögött, vagy benne a napban, nincs teste, nincs arca, ő maga a világosság, az éltető meleg. A neve: Aton. A „Korong”. Így nevezték őt valamikor régen On városának papjai. De egyre kevesebbet beszélnek felőle, inkább hamis isteneikre hivatkoznak, hogy uraskodhassanak felettünk. De csak egy isten van, és az is láthatatlan, nincs szüksége sokféle papra, és nincs szüksége sok templomra, úgy is árasztja áldásait. De hogyha egyszer világossá válik, hogy a többi isten nem létezik, akkor mi szükség van papjaikra? És akkor miért adnók mindazt, ami a miénk, a papoknak? Mi most még kevesen vagyunk. De ha majd sokan tudják az igazságot, úgy fog összeomlani a papok hamis hatalma, mint az a ház, amelyet rossz kőműves épített. Elhallgatott, és a lebegő fényben az egyetértés moraja hangzott. Thotmóze még nem tudta összeszedni zavart gondolatait, de Makitrá már odasúgta neki: – Ha elmúlik a papok hatalma, akkor odaállhatsz az apám elé, vagy talán kérés nélkül is elvihetsz magaddal. Ez az igazság nyilvánvalóvá tette Thotmóze előtt is, hogy nincs is más útja, mint követni Aton, a láthatatlan isten hitét. Igaz, valahogy mindent át kell rendezni az elméjében, és az nem lesz könnyű. Hiszen megszokott igazságokról kell lemondania, és szokatlan igazságot kell természetesnek vennie. Nem könnyű ez. Egyszerre felcsendült Eje szépen zengő hangja: – Már nem kell sokáig várni! Közeledik a világ nagy változása. Ehnaton üzeni nektek.

– Ehnaton – mormogták megilletődötten a többiek. – Ki az az Ehnaton? – kérdezte Thotmóze, de véletlenül oly hangosan, hogy a többiek is meghallották. Feléje fordultak, mire úgy érezte, szégyellnie kell magát, bizonyára illenék tudni itt, ki az az Ehnaton. Teta azonban már fennszóval magyarázta is: – Ehnaton a mi tanítónk, aki mindezt tudja. Ő a napkorong fényének szószólója itt közöttünk. Nem látjuk: elrejtezik, mint Aton a napkorong mögött. Erre Eje beleszólt: – Közeledik az idő, hogy Ehnaton megmutassa magát, és kinyilvánítsa az emberek előtt az igazságot. Erre készüljünk, hogy amikor Ehnaton elfoglalja méltó helyét, ki-ki tudja, hogy kemény küzdelem következik a papok ellen. Mert a papok nem fogják csak úgy békén engedni, hogy az igazság érvényesüljön. Egy hang közbeszólt: – Egész Théba mellette fog állni. – Tévedsz – fordult arrafelé Eje. – Még aki tudja az igazságot, az sem mer majd azonnal szembenézni a papokkal és saját megszokott tévhiteivel. És lesznek sokan, akiknek érdeke, hogy az igazság ne világosodjék ki. Ezért gondolunk mi többet a halállal, mint az élettel. Ezért szorít ki lassanként mindent a Halottak Városa. Ehnaton úgy mondja, hogy egész Théba halottak városa. Mi pedig azt akarjuk, hogy mindenki gyönyörködjék az élet szépségében, Aton jóságos, áldó sugaraiban. Aton a reménység. Ez az ige, hogy egész Théba halottak városa, Thotmózénak egyszeriben az Ezüstház folyosóit juttatta eszébe. És úgy rémlett, mintha értené már Horemheb úr különös viselkedését. Úgy lehet, az isten kincstárnoka is tudja már, hogy Aton a reménység… és amikor ő ma reggel meggondolatlanul azt mondotta, hogy meg kell fordulnia a világnak, azt hitte, hogy az előtte térdeplő ifjú Aton hívei közé tartozik. Lehetséges, hogy éppen ezért biztosította számára azt a tekintélyt adó íróállványt? Lehetséges, hogy Horemheb úr is közéjük tartozik? Később, amikor a sírboltban levők már elvegyülve beszélgettek, Thotmóze

elmesélte Makitrának és Atotnak reggeli kalandjait, mutatta a fekete tőrt is, és beszámolt Horemheb úr meglepő szavairól. Atot elgondolkozott. – Meg kellene kérdezni valakit, aki többet tud minálunk. Nekem nem tetszik, ha a legfőbbek sokat tudnak mifelőlünk. – De hiszen Eje herceg is… – válaszolta Thotmóze. – Ő hozzánk tartozik – válaszolt Atot. – De Horemhebet sohasem láttam még közöttünk. Honnét tudhatja? Makitrá azt javasolta, hogy mesélje el Tetának. Oda is mentek az ősz hajú öregemberhez. Thotmóze már meg is szokta, hogy itt másféle az emberek értéke, mint odakint: itt a szakács csaknem olyan tekintély, mint az aranygalléros, ezüstsarus herceg. Teta figyelmesen hallgatta a kora reggeli történetet. Majd a fejét csóválta, és azt mondta, hogy jöjjön, mesélje el ugyanezt Ejének is. A herceg most szerelmese mellett ült egy kis párnán, körülöttük különböző rendbeli emberek. Thotmóze tudván, hogy az az ifjú nő a fáraó leánya, le akart borulni, meghajtva derekát, de a mozdulat láttán felcsengő nevetéssel ezt mondta a hercegnő: – Nem vagyok isten… ha akarsz valamit mondani, ülj le mellénk, és mondd meg! – Eje pedig barátságos mozdulattal nyomta le egy üres párnára. Thotmóze újra elmesélte, miket mondott ma Horemheb. A herceg és a fáraóleány összenézett. – Horemheb velünk tartana? Tudja ezt Ehnaton? – Reggel megkérdezem tőle. Ebből nyilvánvaló volt, hogy azt a rejtélyes Ehnatont a fáraó leánya személyesen ismeri. Lehet, hogy ő hozza el Ehnaton üzeneteit.

Eje az írnok szemébe nézett. – Odakint egy szót se szólj erről! És Horemhebnek se mondd, hogy tudsz mirólunk. Később oszlani kezdett a gyülekezet. Thotmóze, Makitrá, Atot és az öreg szakács együtt lépett ki a Halottak Városának kapuján. A két őr oda se nézett. – Ezek az őrök mind tudják? – kérdezte Thotmóze. – Eje katonái – magyarázta Teta. Thotmózét egyre jobban izgatta az öreg. Mikor visszajövet már kiszálltak a csónakból, s közel jártak Makitrá otthonához, odasúgta feléje a kérdést: – Miért vagy te szakács? Egy tekintélyes pap szakácsa? – Így kívánta Ehnaton – érkezett a válasz. – Hol volt a kocsmád, amíg kocsmáros voltál? – A túlsó parton, a raktárházaknál; leginkább rabszolgák és kézművesek jártak oda. Ehnaton ott világosodott meg. Ott értette meg a teendőjét. – És mikor ismerhetjük meg őt? – Amikor eljön az ideje. Amikor megfordul a világ. No de itt már el kell válnunk. Aton fénye áldjon benneteket! Makitrá és Thotmóze megint összecsókolózott, Atot nem kis ámulatára. A leány ezzel búcsúzott: – Ugye, eljössz délután meglátogatni Amonemhátot? Erre mindketten elnevették magukat. És nézett utánuk, míg el nem tűntek az utcaszögleten. Atot pedig kérdően bámult rá. Ismerte azelőtt is Makitrát, hiszen olykor ő is elnézett Amonemháthoz. Még azt is észrevette, hogy barátja igen bánatos szemekkel tud Amonázer úr leányára nézni. De láthatólag meglepte, hogy ez a szerelem ennyire kölcsönös.

Ezután járva az utcák sorát, természetesen a szerelemről esett szó, és hogy mennyire várják már a világ megfordulását, amikor odaállhatnak Amonázer úr színe elé, vagy talán oda sem kell állni, talán akkor Makitrá egyszerűen eljöhet vele. Thotmózénak most eszébe jutott Atot szokatlan szerelme, hiszen barátja még csak azt sem tudja, kibe szerelmes. Vagy tudja, és ezt is eltitkolta, mint azt, hogy Aton fényét várja? – Ha megfordul a világ, te is megtalálod a szerelmedet? Atot vállat vont. – Hiszen azt sem tudom, ki ő. – Mit vársz hát Atontól? – Hogy a szobrásznak ne a dermedt tekintetű isteneket kelljen faragnia, hanem élő emberek arcmását. Azóta merek nyugodtan ábrándozni kőbe vagy fába faragott emberarcokról, amióta Aton megszabadított az állatfejű istenektől. – De hát mondd, miért nem említetted sohasem? Atot gondolkozott, hogyan is válaszoljon, végre megfogalmazta: – Te nem is akartál soha egyéb lenni, mint írnok. Sose láttam, hogy elégedetlen volnál azzal, ami körülöttünk van. Te nagyon is szereted a rendet. És még Amonemháttal is nagyon jó barátságban vagy, az pedig a papokkal tart akkor is, ha írnok lesz belőle. Nem gondoltam, hogy te is akarhatnád a világ megfordulását. Abban bizonyos vagyok, hogy ha a világ megfordul, nem is állhatsz másutt, mint mellettünk. De miért is kockáztattad volna az életedet? Most értem, szeretitek egymást, így hát nektek sem jó ez a rend. Most már ti is várjátok Atont, mint a többiek, akiknek nagyon elegük volt a papok hatalmából, és ahogy mindenki várja, akinek adóznia kell… De mit fognak csinálni, akik az isteneknek járó adókból gazdagodnak? Mit tesznek a papok és a papok háza népe és a papok írnokai és a templomok fegyveresei, akik azért élnek jól, mert az emberek elhiszik a templomban hallott igéket? Mit mond majd Rámosz mester, aki az imákat tanítja? Mit mondanak majd azok a szobrászok, akik nem tudják meglátni az emberek arcát, s nem is tudnak mást, csak istenszobrokat faragni? Nem lesz könnyű megfordítani a világot, és aki most hitet tesz Aton mellett,

annak talán már nemsokára cselekednie is kell érette… Amikor majd Ehnaton jelt ad. – De hát kicsoda Ehnaton? Atot széttárta karjait. – Aton láthatatlan, és láthatatlan az ő hírhozója is. Ám majd egyszer előlép, és megmutatja magát. De akkor már nagyon közel kell lennie a változásnak. Egy ideig szótlanul járkáltak az utcán. Thotmóze arra gondolt, hogy ideje lenne hazamenni már. Nem szerette volna, ha otthon észreveszik, hogy éjnek idején nincs a szobájában. Menkáfer úr nem szereti az ilyen rendetlenségeket. Hanem egyszerre csak felharsant egy kürt, s a nyomában a város minden irányából kürtök zaja verte fel az éjszakai nyugodalmat. Utána dobpergés kezdődött mindenfelől. Mintha nagy veszélyek közelednének, amikor riasztani kell Théba minden szunnyadó lakosát. A két fiatalember hökkenten nézett össze. Ilyet még sohasem tapasztaltak. Körös-körül kinyíltak a kapuk, ijedt emberek tódultak az utcákra. És közben egyre harsogott mindenfelől a kürt, és pergett mindenfelől a dob, majd vörös fáklyafény derengett a fáraó palotája felől. Azután egyszerre minden hang elhallgatott, és ijedt csöndesség ült az utcákra, de még mielőtt az emberek bármit is kérdezhettek volna egymástól, valahonnét felhangzott egy kiáltás: – Meghalt a fáraó-jóisten! És futott a hír utcáról utcára, hogy a mindenkinél hatalmasabb úr és mindenkinél vakmerőbb vadász, a testet öltött isten, Amenhotep, aki az egyiptomi birodalom tizennyolcadik uralkodócsaládjának nyolcadik fáraója volt, úgy kegyeskedett határozni, hogy elhagyja Nílus-menti országát, és átköltözik isteni rokonaihoz a messzi nyugati birodalomba, teste és szelleme pedig bevonul a Királyok Völgyében már esztendők óta elkészített, sziklába vésett végleges otthonba. – Lehetséges, hogy most kezdődik a változás? – nézett barátjára Atot. – Jó lenne tudni, milyen férfiú az új fáraó. Thotmózének eszébe jutott, amit Amonemháttól hallott, hogy a papok feltételeket szabnak az új fáraónak, minthogy nem királyi anyától származott. Csak akkor ismerik el, ha őket fogja szolgálni.

– Félek, hogy a papok fáraója lesz. De akkor az jutott eszébe, hogy hátha nem fogadja el a papok feltételeit. Ezért azt is hozzátette: – Vagy nagyon nem fogja szeretni a papokat.

AZ ÉLET SEMMI, MINDEN A HALÁL

Hetven napon és hetven éjen át tartott a gyászszertartás. Egyiptom népe gyászolta a fáraó-jóistent, hogy elhagyta őket, és örvendezett, hogy örök boldogságba költözött isteni rokonaihoz. A lét nagy pillanata volt a temetés: a közönséges halandó is erre készült egész életében, még inkább a gazdag ember, leginkább a fényességes magasságban élő. Hiszen az élet elmúlik, de a halál örök, és az átmenetel idején – amikor a lélek elindul napnyugat felé, a testet pedig előkészítik a maradandóságra, s a szellem elkezdi lebegését a bebalzsamozott múmia körül – ünnepelve vették körül a halottat. Ha közrendű volt: rokonai és ismerősei. Ha gazdag volt: rokonai, ismerősei, szolgái és ismerősei szolgái. Ha fáraó volt: az egész birodalom. A balzsamozók megkezdték munkájukat. Áhítatos szavak kíséretében felvágták a holttestet, kiszedték belső részeit, díszes kőkorsókba rakták, és lepecsételték. Ezek a korsók ott fognak állni a felséges múmia oldalánál. Utána a felvágott testet megtöltötték olyan balzsammal, amely az izmokat megőrzi a múlandóságtól, és összevarrtak a vágást. Ezután a holttestet szódás oldattal telt kádba tették, s ott feküdt hatvan napig, miközben éjjel-nappal egymást váltva mondották mellette a papok az imádságokat. Ez idő alatt a már előre elkészített sírboltot a Királyok Völgyében az asztalosok, lakatosok, ezüst- és aranymívesek egész hada berendezte, hogy méltó legyen a fáraó végleges lakhelyéül. Szobrászok már rég elkészítették az uralkodó halotti szobrát, ezt most odaállították a sírbolt nagytermébe, majd abban a szoborban fog pihenni a test körül lebegő szellem. A sírbolt szobáit berendezték a legdrágább bútorokkal, odatették a fáraó kedvenc fegyvereit, evőeszközeit és használati cikkeit, hogy ne érezze rosszabbul magát a sírboltban sem, mint életében. Az előcsarnokba még kedvenc vadászkocsiját is betolták. Hatvan nap múltán az időnek immár ellenálló testet áhítatosan kiemelték a kádból, és begöngyölték tiszta vászonba, mellé raktak papirusztekercseket, amelyekre imádságszövegek voltak írva szent írásjelekkel. Ezután felöltöztették legdíszesebb hímzett kötényébe, nyakára tették legdrágább, aranyból és drágakövekből készült gallérját, fejére adták királyi jelvényekkel ékes fejkendőjét, és lábára húzták az aranysarut. Nyakába, karjára, ujjaira, lábára

kerültek ékszerei is. Így tették be az aranykoporsóba, amely ember alakú volt, és magát a fáraót ábrázolta. Ezt a koporsót újabb drágaságok kíséretében betették egy második koporsóba, és a másodikat egy harmadik koporsóba. S akkor a hármas koporsót betették egy aranylemezzel borított szekrénybe, amelynek oldalát az istenek képe díszítette. A drága ládát feltették egy királyian feldíszített szánra, amely elé bikákat fogtak. A hetvenedik napon azután megindult a temetési menet. Elöl harsonások és dobosok, nyomukban éneklő papok, valamennyi isten legfőbb papjai, Ámon főpapjának vezetésével. Közvetlenül a koporsót vivő szán előtt Ozirisz főpapja ment. A halottak istenéé volt a legfőbb szó ezen a szent napon. A koporsó után ment az utód, aki holnaptól kezdve fáraó-jóisten névre hallgat. Nyomában a halott fáraó rokonai, feleségei, rokonainak rokonai. Utánuk a három legfőbb méltóság: a fővezér, a főkincstárnok és a főbíró. Ezek mögött vonult a negyvenkét kerületi király, akik erre a napra mind feljöttek a fővárosba búcsúzni az elment jó-istentől, és holnap köszöntem az új jó-istent. Majd az ő nyomukba léptek a fényes menetben a legmagasabb rangú katonák és a főhivatalok vezetői: a hajóhad parancsnoka, a gabonaraktárak főfelügyelője, a vízmérő hivatalok legfőbb ellenőre, a gát és csatornaépítők főnöke, a thébai helyőrség parancsnoka és számos aranygalléros tiszt meg tisztviselő. Majd újra éneklő papok, s végül dárdás és íjas katonák feszes rendben. Théba népe kivonult, sokan tódultak messze vidékekről is, hogy búcsúzzanak a fáraótól, mert ilyen pompát soha máskor nem lehetett látni, csak ha fáraó halt meg. Soha máskor nem lehetett így együtt látni az ország nagyjait. És csakis ilyenkor lehetett gyalog látni őket. A nagyurak, ha katonák, akkor díszes szekéren járnak; ha papok vagy tisztviselők, akkor gyaloghintón viszik őket. Most azonban csak a halott nem megy gyalog a temetkezési helyig, de még ő sem kocsin vagy gyaloghintón közeledik végső otthonához, hanem szánon, mint azok az isteni elődök, akik akkoron uralkodtak Egyiptom fölött, amikor még nem találták ki a kereket. Thotmóze és Atot együtt állt néhány más diáktársukkal az iskola közelében, Théba főútvonalán, és nézte a menetet. Már meg kellett volna történnie a vizsgáknak, de a halotti szertartás hetven napja alatt szünetelt minden hivatalos élet. Aton híveivel sem találkoztak azóta. Abba a sírboltba többé nem mehettek el, hiszen oda költözik a halott fáraó, és a halál kihirdetése óta szüntelenül dolgoztak benne a kézművesek, s őrködtek előtte a papok. Thotmóze Makitrát is

ritkábban láthatta, mint szerette volna, mert a szertartás hetven napja alatt Amonázer úr házában gyakran gyűltek össze különböző papok, s ilyenkor rabszolga állott a kapu előtt, s nem engedett be látogatót. Az iskolában már befejeződött a tanítás, nem is illett volna a szertartás napjai alatt rendes tanítást folytatni; a tanítványok éppen csak be-belátogattak, hogy elbeszélgessenek egymással meg Rámosz mesterrel a vizsgaanyagról. Közben már megindult a Nílus áradása. A magasan fekvő és gátakkal jól védett fővárosban ez nem változtatta meg az életet, de az egész környéket és minden szántóföldet elöntött a víz, az áldott víz, amely termékennyé teszi az országot. Nemsokára vissza is húzódik az áradás, és akkor birodalom-szerte megkezdődik a mezei munka. Most azonban a falvak népe is ráért, és a környékről sok falusi is tolongott az utcákon, bámulni a temetési menetet. Thotmóze haloványan remélte, hogy ezekben a napokban már valamiféle jele lesz annak, hogy kezdődik a világ változása. Ha néha találkozhatott Makitrával, erről beszélgettek. Makitrá egyszer titokban megkérdezte Tetát is, az öreg szakács azonban türelemre intette. Valami olyasmit mondott, hogy nem kell sokáig várni, de várni kell. Ők tehát vártak. Azt meg Amonemháttól lehetett tudni, hogy a papok már jó néhányszor voltak a palotában, és tárgyaltak a hatalom örökösével. Amonemhát úgy tudta, hogy az ifjú Amenhotep mindig türelemmel hallgatja meg a papokat, szelíden mosolyog rájuk, de mindig másról beszél, mint amiről a papok szólni akarnak. Amonázer úrnak néha az a véleménye, hogy nem látszik okos embernek ez az Amenhotep, vagy ha az, akkor nagyon ravasz, s ezért tetteti butának magát. Márpedig közölték vele, hogy ha a papokat, elsősorban Amon papjait nem részesíti még nagyobb hatalomban, mint az apja tette, akkor a templomokban törvénytelennek fogják nyilvánítani. Thotmóze, amikor Amonemháttól ezeket a feltételeket hallotta, olyan felháborodást érzett, mintha egyenest tőle követelnének effélét. De fékezte magát, nem mutatta indulatát, mert amióta ott volt Aton gyülekezetében, tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Az pedig nyilvánvaló volt, hogy Amonemhát a papokkal tart. Csak Atottal mert nyíltan beszélni. Atotnak pedig az volt a véleménye, hogy ha a fáraó nem enged, akkor Théba utcáin egymást fogják ölni az emberek. S Aton hívei nem is tehetnek egyebet, mint hogy a fáraó mellé álljanak a papok ellen.

– Most jó haszna lesz egy ilyen fegyvernek, mint amilyet kaptál a pelazgtól – mutatott akkor a Thotmóze nyakáról mellére függő fekete tőrre. Máskor meg elgondolkozva ilyesmit kérdezett: – Vajon, ha a mi segítségünkkel győz a fáraó a papok ellen, mit fog szólni, ha megtudja, hogy mi nemcsak a papokban, de az istenekben sem hiszünk? Zűrzavaros dolgok következnek most, akármi is történik. – Megfordul a világ – így Thotmóze, s arra gondolt, hogy akkor elfoglalja hivatalát az Ezüstházban, saját otthont épít, és oda viszi Makitrát. Menkáfer úrnak sem lehet kifogása az elköltözés ellen, ha megnősül. Nagyon jó lett volna az ünnepélyes halotti menetet is Makitrával nézni. De nem mutatkozhattak együtt, Amonemhátnak nem szabad gyanút fognia, hiszen bizonyára dédnagybátyja, a nagy tekintélyű onbéli Tutenkanubisz érdekeit nézi, és az ő számára őrzi a szépséges menyasszonyt. Amonemhát ugyan nem jött el ma a diáktársak közé, ő talán a papok háza népével áll most közelebb a temetkezés helyéhez. De az is lehet, hogy éppen őreá bízták Makitrát. A menet zenével és énekekkel már ott vonult előttük. Megcsodálták a szelíd bikákat, amelyek leszegett fővel húzták a nehéz terhű szánt. Bámulva néztek az aranyszekrényre, amelyben hármas koporsó mélyén feküdt a halott fáraó-jóisten. De Thotmózét és bizonnyal még nagyon sok nézelődőt legjobban az a fiatalember érdekelte, aki a halottas szán után egyedül ment. Hiszen ő az utód, holnaptól kezdve a fáraó-jóisten… hacsak a papok nem tiltakoznak országszerte az ellen, hogy ő üljön az atyjától örökölt legfőbb székbe. Amenhotep herceg középtermetű, fiatal férfi volt, teste nem sovány, de arányos, arcát kisfiúsnak lehetett volna mondani, arccsontja széles, szemvágása hosszúkás, homloka igen magas. Meggörnyedten ment. Nem lehetett tudni, hogy a gyász miatt-e, vagy máskor is így jár. Arcán is olyan vonások ültek, amely lehetett a halott apa siratása, de lehetett egyéb gond is. Az emberek inkább a gyásznak tulajdonították a görnyedt járást és a túl komoly arcot, hiszen az emberek legnagyobb részének fogalma sem volt arról, miféle alkudozások folynak a halotti szertartások kezdete óta a palotában. Azt pedig természetesnek vették, hogy a halott apa fia szomorú. Mert a halott fáraót nem kell siratni, az boldogabb otthonba tér… de a halott apa után sírni kell, hiszen elhagyta

gyermekeit. Thotmóze azt találgatta, hogy ezen a vonzó arcon vajon erő vagy gyengeség üle? És mi lesz, még ha ellent is áll a papoknak? Végül is mi mást tehetne, mint hogy a papok mellé áll? Akit mindenki jóistennek nevez, az nem tagadhatja az isteneket. Szeme azonban most a fáraócsalád asszonyaira esett, s ott látta lehajtott fővel menni azt a szép leányt, a halott fáraó leányát, a holnapi fáraó húgát, akit személyesen megismerhetett Aton hívei között, aki nem engedte, hogy hátát meghajtsa előtte… Ott ment a többi királyi asszony között, közvetlenül Amenhotep után, előtte legelöl lépett, közvetlenül férje lába nyomába, az új királyi hitves. Nevét is hallotta már: Nofertiti. S ahogy nézte, elámult, mert talán sohase látott ilyen szép asszonyt. Ahogy nézte, egyszerre csak felkiáltott Atot, s megragadta a kezét. A barát arca sápadt volt, zömök teste megtántorodott. Alig tudta kimondani: – Ő az… Nofertiti! Nem kellett bővebben magyaráznia, Thotmóze jól értette: Amenhotep felesége az az ismeretlen szép asszony, akibe Atot szerelmes. Barátja a holnapi királyasszonyt szereti. Részvevően nézett a remegve falnak támaszkodó fiatalemberre. Ha van reménytelen szerelem – hát ez az. Majd újra Nofertitit nézte, s akaratlanul összehasonlította a saját szerelmével. Ha őneki választania kellene, habozás nélkül a teltebb testű, macskaszemű, szélesebb orrú, szélesebb arcú Makitrát választja. De azt el kell ismerni, hogy Nofertiti hercegnő olyan szép, akihez hasonlatosat sem lehet látni, csodálatosan karcsú testével, remek formájú, tiszta homlokával, egész kicsit előreugró ajkával, magasra tornyozott hajkoronájával. És milyen szép a járása! „Milyen vonzó emberpár!” – gondolta, ahogy a gondterhelt, meggörnyedt fiatalember nyomában emelt fővel haladó asszonyt újra megnézte. És önkéntelenül még arra is gondolt, bár egy kicsit szégyellte ezt a gondolatot, hogy túl a földi mértékkel nem is mérhető távolságon, ha egy asszonynak választania kellene két férfi között, hát bizonnyal a jó megjelenésű, szép arcú Amenhotepet választaná, és nem a kövérkés, kissé esetlen Atotot. De a királyi család elhaladt, és Atot, úgy látszik, nem is figyelt többé oda,

tekintete befelé fordult. Thotmóze részvéttel figyelte, de nézte a menetet is. Érdekes volt most minden. Hiszen az aranygalléros és aranysarus fővezér mellett Horemheb úr haladt el előtte. Most így gyalogosan, rugalmas lépteivel egészen fiatalosnak látszott, ámbár most sem lehetett megállapítani, hogy a harminchoz vagy a hatvanhoz van-e közelebb. Később megint egy ismerős arcot fedezett fel: Eje herceg ment kemény léptekkel más aranygalléros tisztek társaságában. Majd a menet végén énekelve lépkedő papok első sorában láthatta Amonázer urat is. Nem volt főpap, hogy a menet elején haladjon, de elég magas rangú volt ahhoz, hogy a végül következők első sorában legyen a helye. És aki a menet legvégén is megy – hacsak nem kirendelt katona – sokkal, de sokkal magasabban áll, mint egy írnok. Hiszen még a katonatisztek közül is csak a legmagasabb rangúaknak van helyük a fáraó menetében. És az írnok bármily magasan is áll a szolgák, a pásztorok, a földművesek, az iparosok és a kereskedők fölött, mérhetetlenül mélyebben van, mint a gazdag Amon-papok és a főtisztek rendje. Igaz, az írnokok Thot kedvencei… De ha igazuk van Aton híveinek, akkor Thot nem is létezik. De ha igazuk van Aton híveinek, akkor papoknak sem volna szabad létezniük. Szerette volna ezt a gondolatmenetet elmondani Atotnak, hanem azzal most nemigen lehetett beszélni. Arca olyan gyászos volt, mintha nem is a fáraó-jóisten indult volna el a nyugati birodalomba, hanem az ő közeli, szeretett hozzátartozóját temetnék. Mikor a menet már elhaladt előttük, s a nagy tömeg áramolva indult a nyomába, Atot az ellenkező irányba kezdett menni. Thotmóze követni akarta, de barátja néma arcmozdulattal kérte, hogy hagyja most magára. S el is tűnt az első mellékutca sarkán. Thotmóze pedig arra gondolt, hogy bármilyen messze van tőle Makitrá, mégis viszontszerelemre lelt, és mégis sokkal, de sokkal könnyebben elérhetik egymást, mint Atot valóban reménytelen szerelmét. Mert hát az ő szerelmükhöz elegendő, ha éppen egy kicsit felfordul az egész világ. S ez mégiscsak megtörténhetik. De aligha fordulhat fel úgy a világ, hogy az írnok-szobrász elérhesse a fáraó feleségét, s talán még kevésbé valószínű, hogy a gyönyörű asszony a szép arcú Amenhotep helyett a kövérkés, esetlen Atotot válassza. Nagy részvétet érzett barátja iránt, és vigasztalódva gondolt arra, hogy az ő boldogsága mégis mennyivel közelebb van.

SENKI SEM TUD SEMMIRŐL

Másnap Thotmóze korán kelt, hogy az iskolában érdeklődjék, mikor kezdődnek már a vizsgák. Hiszen vége a gyászszertartás hetven napjának, ma vagy holnap az új fáraó-jóisten elfoglalja a legfőbb széket, és a rend újra helyreáll. És ő már nagyon szeretett volna újra jelentkezni Horemheb úr előtt; lappangott benne valami halovány reménység arra is, hogy ha már ott ül a fontos íróállvány előtt, akkor a nagyúr talán abban is segítségére lesz, hogy meglágyítsák Amonázer papi és atyai szívét. Ámbár éppen Horemheb úr mondta, hogy valóban a világnak kell megfordulnia ehhez. De akármint is van, ő már nagyon nem akar Menkáfer családjának eltartott gyermekei közé számítani, kendőt vagy sapkát szeretne hordani a fején, mint más önálló felnőtt. A tanítványok egy kivételével mind ott voltak, valamennyi tudni szerette volna, mikorra várható a hivatalnoki vizsga. Csak Amonemhát hiányzott. Rámosz mester maga köré gyűjtötte az ifjakat, ő maga tekintélyének minden jelével karosszékébe ült, és kifejezte, mennyire fájlalja, hogy éppen legjobb tanítványa nincs jelen, de kora reggel üzenetet kapott, hogy Amonemhátnak sürgősen haza kellett utaznia Onba. Pedig a vizsga megkezdődik egy-két nappal azután, hogy Egyiptom kettős koronáját ünnepélyesen IV. Amenhotep fáraó fejére teszik. Ez az ünnepség pedig nyilván ma délben vagy legkésőbb holnap elkövetkezik. – A papok megegyeztek? – kérdezte Thotmóze. A mester és a többiek kérdően néztek rá. Csak Atot értette, miről van szó. – Kikkel egyeztek meg a papok? – kérdezte a mester. – Amenhotep herceggel. Hetven napja tárgyalnak. A papok feltételeket szabtak a hercegnek, hogy csak akkor ismerik el, ha nagyobb részt enged a hatalomból. Rámosz felháborodott arccal emelkedett föl. – Ki föltételezne a magasztos gondolkodású papokról olyasmit, hogy hatalmat akarnak, és nem az isteneknek bemutatandó áldozatokra gondolnak szüntelenül?

És ki feltételezhet a mindenkinél magasabban álló holnapi fáraó-jóistenről olyasmit, hogy az uralom kérdéseiről alkudozik, mint egy babiloni kufár? Hogyan is képzelhet bárki efféle alantas érzést, önző érdekhajhászást e magasztos lelkekről? Thotmóze hökkenten nézett körül. Lehetséges, hogy a bölcs hírű mesternek fogalma sincs, mi történik a birodalom csukott ajtai mögött? Vagy tudja, és mégis ily felháborodott arccal tesz úgy, mintha nem tudná? Igaz, Horemheb is mondotta, hogy fontos helyen ülő embereknek sok mindent nem szabad érteniük. Rámosz talán úgy gondolja, hogy okos ember helyesebben teszi, ha nem ért sok mindent, amit egyébként igen jól ért, de veszedelmes dolog lehet érteni. Mégis felháborította a mester haragos arca. Hát háborodjék fel jobban, tudja meg, hogy legkedvesebb tanítványától hallotta mindezt! – Én Amonemháttól hallottam, ő pedig magától Amonázer úrtól, aki Amon templomának kincstartója. A diákok feszengtek is, érdeklődve figyeltek is. Amonemhát neve hallatára mosoly is jelent meg egy-egy ajak szélén. Rámosz szeme pedig szinte villámot szórt. – Könnyű a távollevőt rágalmazni, hiszen nem védekezhet. Mondhattad volna bármelyik társadat, itt állnak, feleltek volna, de te éppen arra hivatkozol, aki nincs itt, mert bizonyára fontos feladat szólította a szent városba. – De mester – emelte fel a hangját Thotmóze, már-már súrolva az illem tiltotta viselkedés határát is –, nem hivatkozhattam másra, mint akitől valóban hallottam! Amonemhát mondotta nekem, nem is egyszer, Amonázer úr otthonában. Rámosz összeszorította az ajkát, azután lassan, ítélkezően mondotta: – Thot isten most úgy gondolja, hiába tanultál annyit, mégsem vagy érdemes az írnok magasztos hivatalára. Jól gondold meg, és ne ismételd rágalmazó szavaidat, a messze fölötted állókról csak alázatos kijelentéseket tégy, társaidra ne fogj olyan igéket, amelyeket nem mondottak, és nem is mondhattak, mert ha Thot isten még egyszer azt gondolja felőled, hogy nem vagy méltó… akkor vizsga elé sem bocsátanak! És ha ekkor Atot gyengéden, de nagyon határozottan meg nem fogja Thotmóze

csuklóját, akkor talán elragadja az indulat, és kimondja, hogy hiszen Thot isten nem is létezik. De Atot, maga is erre gondolván, pontosan érezte, hogy mit akar könnyelműen kimondani barátja. És Atotnak izmos keze volt, jól megmarkolta Thotmóze csuklóját, és ettől az magához is tért. Csak az arca vált sötétvörössé, csak testéről szakadt a verejték. De tudta, hogy Atotnak igaza van: nincs értelme most, a legeslegutolsó iskolai napon kockáztatni azt a tekintélyt adó hivatalt, amely készen várja az Ezüstházban tüstént a vizsga után. És az írnoknak meg kell hajtania hátát… Csak néha nagyon nehéz meghajtani a hátat. Összeszorított ajakkal lehajtotta a fejét. Abból, hogy egy szót sem szólt, csak maga elé nézett, Rámosz úgy vélte, a megtévedt tanítvány magába szállt, és fölényes mozdulattal ült vissza karosszékébe. Beszélni kezdett a vizsga módozatairól: hol lesz, milyen sorrendben következnek a tanítványok, mit kell mindenkinek magával vinni a vizsgára. Elmondta, hogy ő is ott fog ülni a vizsgáztató főhivatalnokok között. S kifejtette reményét, hogy tanítványai ez idén sem fognak szégyent hozni rá és jó hírű iskolájára. Thotmóze képtelen volt odafigyelni. Szüntelenül az járt a fejében, hogy ő eddig valami nagy tévedésben élt. Azt hitte, hogy a világban valami nagyszerűen elrendezett szabályosság van, példás rend. Ez a rend már nagyon megingott, amikor legalábbis gyanússá vált, hogy az istenek világa valahogy egészen másképpen van, mint ahogy annak hitét megszokta az ember. Az a láthatatlan Aton sehogyan sem hasonlít a különböző állatfejű istenekhez. De még ez a gyanú sem rendítette meg úgy benne a rendet, mint most a felismerés, hogy Rámosz mester rágalmazással vádolta őt mindenki előtt, holott majdnem bizonyos, hogy Rámosz is tudja, neki van igaza. Ha meg nem tudja, akkor olyan tájékozatlan, hogy igazán keveset ér, amit tőle tanulhatott az ember. Képtelen volt mást, mint megvetést érezni az eddig tisztelt tanító iránt. Mikor végre el lehetett már menni, sietett kifelé. Holott nem egy társuk szívesen beszélgetett volna most vele, hogy a mester füle hallatán kívül meséljen hát, mit is tud azokról az érdekes alkudozásokról. Ő azonban már ki is lépett az utcára, ahol azonnal feltűnt, hogy mindenütt fegyveres katonákat lehet látni. Az utcán járók a nagy meleg ellenére is csoportokba gyűlve várták, milyen híreket lehet megtudni. Senki sem tudta pontosan, mi történik, de mindenki érezte, hogy

valami nincs rendjén. Végre a palota felől dobos hírközlők közeledtek, mögöttük is dárdás katonák. Megálltak egy utcasarkon, az emberek köréjük gyűrűztek, odasietett Thotmóze is. Végre elhallgatott a dobpergés, és a hírnök hirdette, hogy IV. Amenhotep, Egyiptom tizennyolcadik uralkodócsaládjának kilencedik fáraója a mai napon fejére tette Alsó- és Felső-Egyiptom kettős koronáját, és ezzel majd az új év első napjától új időszámítás kezdődik: IV. Amenhotep uralkodásának első éve. Ezzel már ment is tovább a hírnök, s mögötte haladtak a dárdás katonák. Szokatlanul rövid, egyszerű hirdetmény volt ez. Máskor a koronázás csaknem olyan pompás díszmenettel jár, mint a temetés, és amikor kihirdetik, hogy az új fáraó-jóisten elfoglalta helyét, hát akkor ünnepélyesen felsorolják valamennyi címét, közlik, hogy kik voltak azok a papi és hivatali főemberek, akik az isteni fejre helyezték azt a koronát, amelyet csaknem két évezreddel ezelőtt még az első fáraó, az istenek közül való Men viselt, aki egyesítette volt Alsó- és FelsőEgyiptomot, s ezzel egyetlen hatalmas birodalommá emelte a Nílus országát. Ebben a mostani hirdetményben azonban semmi ünnepélyesség nem volt, az uralkodó címét is egyszerűen mint fáraó és nem fáraó-jóisten mondotta a hírnök. És azt sem lehetett hallani, kik tették fejére a kettős koronát. A tömeg kielégítetlenül nézett az elvonuló hírnök után. Thotmóze pedig úgy értelmezte ezt a rövid, tömör híradást, hogy Amenhotep nem egyezett meg a papokkal, nem hagyott beleszólni a dolgába, kihívta a papok ellenállását. A papok vagy beletörődnek, vagy beváltják fenyegetésüket, és törvénytelennek hirdetik IV. Amenhotepet. Akkor pedig jó dolog, ha az embernek ebből a varázsos fémből készült fegyvere van. Mert az kétségtelen volt Thotmóze előtt, hogy ebben a küzdelemben, ha lesz küzdelem, mindenkinek színt kell vallania. És akkor ő nem állhat a papok oldalán. Sietett Amonázerék háza felé. Elhatározta, úgy tesz, mintha nem tudna Amonemhát elutazásáról. Mintha őt keresné, de most okvetlenül beszélnie kell Makitrával. A kapu zárva volt. Hosszas döngetésre egy szolgálóasszony nézett ki, és közölte, hogy Amonázer úr és egész családja ma reggel elutazott. Nem mondották, hogy hová mentek.

Thotmóze vére a fejébe futott. Mi történt itt? Alig tudta kimondani, hogy akkor Tetával, a szakáccsal szeretne beszélni. – Teta? Még tegnap eltűnt. Mikor a temetési menet után hazajöttünk, már nem volt sehol. És azóta se került elő. Talán berúgott valahol. Hát most hová? Abban bizonyos volt, hogy Teta nem rúgott be sehol, és valami jelentősége van annak, hogy eltűnt. Rá kell találnia! Ha valaki, hát csakis ő tudja, mi most a teendő. Hiszen szinte bizonyos, hogy Amonázer egész családja Onba ment. Csak nem azért, hogy megtörténjék a szörnyű házasság?! Beleszédült a rémítő gondolatba. Maga sem tudta, merre viszi a lába. Maga sem tudta, hogyan került haza, azt se, miért is ment haza. Nagynénje azonban azzal a hírrel fogadta, hogy nem sokkal azután, hogy reggel elment az iskolába, itt járt egy fegyveres katona, és lepecsételt papiruszt hozott. Menkáfer úr már nem volt otthon, a gyerekeknek meg nem hagyta felbontani, de fél, hogy ez valami hivatali idézés. Thotmóze türelmetlen kézzel törte fel a pecsétet, hiszen a pecsét láttán már sejtette, hogy Makitráról van benne szó. A pecsét Aton jelét ábrázolta: a napkorongot, amely szertesugárzik, és minden sugár végén egy áldó kéz van. A papiruszon pedig ez volt olvasható:

Thotmóze a Halottak Városában keresse meg az őrség parancsnokának házát, és az ügyeletes tiszttől kérdezze meg, hol van a kocsmáros.

Megfordult, és szaladni kezdett. Nagynénje értetlenül, csodálkozva és aggódva nézett utána. Rohanvást ment az utcákon; észre sem vette, hogy olyan meleg van, amelyben még a fegyveres őrök is árnyékba húzódtak. Azt sem érezte, hogy patakokban szakadó verejtéke vizes ronggyá áztatja ágyékkötőjét. Aki mégis kimerészkedett

a házak árnyékából, bámulva nézett a rohanó ifjú után, hiszen ilyen melegben, a tűző nap gyilkos fényében nem szoktak rohanni, ilyenkor még a rabszolga is lepihenhet, vagy ha sürgős tennivalója akad, elnézik neki a lassú mozgást is. Minden józan ember tudja, hogy halálos lehet nyár derekán tűző napon rohanni. És ráadásul az ifjú embernek kendő vagy sapka sem fedi a fejét. Az rohan így, akinek elméjét megzavarta a hőség, s addig fut, amíg halva nem esik össze. Csónakos a legtűzőbb nap idején is akadt. A csónakban pedig pihenni lehetett. Hanem amint partot értek, Thotmóze újra csak rohant, és csapzottan, lihegve állt meg a Halottak Városának bejárata előtt. Kereste az őröket, akik útbaigazíthatnák. Az őrök azonban itt is árnyékba húzódtak. Tétovázva lépett hát a kapun át a halottak házainak csöndes kerületébe. Nem volt itt az égvilágon élőlény, még a szent macskák is árnyékban pihentek. Végre füle a nagy csendben valami hangfélét gyanított, amely egy épület felől érkezett. Az lehet az őrség parancsnoksága. A halottak kőházban lakoznak, nyilván ez az építmény az élőké. Odáig már vánszorogva ment, mert az oktalan szaladás után egyszerre rátört a kimerültség, és érezte, hogy éget a nap. Az első embert az árnyékos kapu alatt találta. Arcra borulva aludt a kövön, mellette a dárdája: ez volt az őr. Ettől ugyan ellophatták volna az összes halottat drágaságaikkal egyetemben. Ámbár az is igaz, hogy a sírrablók sem indulnak munkába ilyen nagy nappali melegben. Thotmóze ment tovább a kaputól vezető homályos és a napfény után szemnekbőrnek kellemes folyosón, amíg el nem ért egy ajtóhoz. Benyitott. A nyikorgásra felébredtek a szobában levők. Nem volt ott semmiféle bútor, a magasból jött némi fény, és a padlaton néhány katona szundikált, a dárdák a fal mellett meredtek. Úgy látszik, ezeknek az alvóknak kellene időről időre felváltani a kapu alatt alvót. Az idegen jöttére éppen csak fölnéztek. Az pedig, kezében szorongatva az összegyűrt papiruszt, megkérdezte, hol van az őrség parancsnoka. – Oda most nem mehetsz – morogta az egyik. Thotmóze felemelte és feléjük mutatta a papiruszt, jól tudván, hogy úgysem tudják elolvasni. – Ő hívott, írásban.

Hanem ahogy azokat láthatólag nem rendítette meg egy írott szöveg mutogatása, gondolta, talán ezek is útba tudják igazítani, és így folytatta: – Azt kell megkérdeznem tőle, hol van a kocsmáros. Erre a heverő katonák mind felálltak, dárdájukhoz léptek, és fegyverükkel tisztelegtek neki. Ez azután teljesen érthetetlen volt. Az egyik, akinek gallérja is volt, tehát valami rangosabb lehetett, azt mondta: – Ne haragudj, uram, hogy nem vettük észre, mi járatban vagy! Nem tudhattuk, hogy téged is várnak. De miért is nem azzal kezdted, hogy a nap fényét keresed? Gyere, elvezetlek a parancsnokhoz: ők is ott vannak már. Thotmózénak fogalma sem volt, kik lehetnek azok az „ők”. De most már nem is tehetett mást: ment a homályos folyosón, amerre a tisztféle vezette. Egy ajtó előtt őr állott, jöttükre utat engedett, és a kísérő megállt. – Lépj be, uram! Az őr kinyitotta az ajtót előtte. Odabent ketten ültek alacsony bőrpárnákon, és fel-alá járkált a harmadik – Teta, ősz fejével, zömök termetével! A két másik katona volt, egy ezüstgalléros, ez lehetett az őrség parancsnoka, és egy aranygalléros, ezüstsarus. Ezt is tüstént felismerte, hiszen találkoztak már: Eje herceg, a Halottak Városának katonai elöljárója. Ösztönösen le akart borulni a nagyúr előtt. Hanem amint meglátták, Teta odafutott hozzá, átölelte. És a két tiszt is barátságosan nézett rá. – Ülj le, fiam – biztatta Teta, és szinte lenyomta egy párnára a két férfi mellé, majd maga is lekuporodott. – Tudod már, mi történt? – Tudom is, nem is – felelte bizonytalanul. – Jártam Amonázer úr házában, hallottam, hogy elutaztak valamennyien; azt mondották, hogy te eltűntél. Azután otthon találtam ezt az üzenetet, hogy keressem a kocsmárost. Gondoltam, hogy ez te vagy, de nem tudom, ki írhatta. – Én írtam, fiam…

Thotmóze elámulva nézett a szakács-kocsmárosra. – Te tudsz írni? Méghozzá szent betűkkel? – Tudok – bólintott az mosolyogva. – De… de… hol tanultad? – Hát ezt egyszer majd elmesélem, most erre nincs időnk. Ide figyelj! Makitrá üzenteti neked, hogy indulj azonnal Onba, és mentsd meg őt, mert újholdkor férjhez akarják adni! Thotmóze felugrott. Teta is felállt, nyugtatóan tette kezét a nála fejjel magasabb ifjú vállára. – No, ne rémülj meg, van még idő újholdig! Tegnap Amonázer úgy látta helyesebbnek, ha egész családjával és Amonemháttal együtt inkább Onba, a templomok városába megy, mint hogy itt maradjon. Még jó néhány Amon-pap indult hajón On felé. Makitrá sírt, jajongott, hogy itt akar maradni. De még csak nem is magyarázhatta meg a szüleinek, hogy miért. Nem mondhatta ki a te nevedet, még kevésbé Atonét. Tehát csak azzal indokolta kétségbeesését, hogy nem akar férjhez menni. Ez sem volt hazugság, azazhogy az nem volt hazugság, hogy Tutenkanubiszhoz nem akar férjhez menni, minthogy nagyon is szeretne ő férjhez menni, de tehozzád, fiam. Erre a mondatra öröm és rémület egyszerre dobbantotta Thotmóze szívét. Teta pedig folytatta: – Ki akart szökni. De Amonázer úr vigyázott. Amonemhát egy pillanatig nem tágított mellőle. Én is csak úgy tudtam a közelébe férkőzni, hogy édességeket csomagoltam be neki az útra, s amikor átadtam, akkor nyugtattam meg, hogy mindent megpróbálunk. De ez nem lesz könnyű, fiam. Te írnok vagy, tehát tudod, hogy Amonázernek joga van ahhoz adni a leányát, akihez akarja. És Onban még csak segítséget sem kaphatsz a hatóságoktól. On az egyetlen kerület, ahol a kerületi király is a papi rendhez tartozik, és nem a katonai rendhez. És ha itt a papok és a fáraó közt ellenségeskedés kezdődik, hát akkor Onban egy írnok könnyen veszedelembe kerülhet. – Mit tehetek? – kérdezte nagyon elszántan, de nagyon tanácstalanul Thotmóze.

Erre megszólalt Eje herceg: – Mindenesetre azonnal el kell utaznod Onba. Thotmózénak egyszeriben az jutott az eszébe, hogy néhány nap múlva lesz a vizsga. Mi történik, ha akkor ő nincs Thébában? Erről azonban Horemheb úr arca rémlett fel neki, hiszen a vizsga után nála kell jelentkeznie. De talán… talán éppen Horemheb… Ezt mondta: – Horemheb úr, isten kincstárnoka, jóakarattal volt hozzám. Nem tudna ő segíteni? Hiszen ő nagy hatalmú. Eje felnevetett. – Horemheb most egyébbel van elfoglalva, aligha érne rá, hogy a te dolgoddal törődjék. Horemheb szeretne bizonyos lenni abban, hogy még holnap is ő a főkincstárnok. És Onban most Horemheb hatalma sem elegendő. Thotmóze megrendültén, szinte szédelegve nézett a hercegre. – Horemheb úr… holnap?… És az ő hatalma sem elegendő? Hát akkor kinek a hatalma? Szelíden szólt erre Teta: – A szerelem hatalma, fiam. Ha igazán szereted Makitrát, akkor talán sikerül megszabadítanod a hazugságok városából, a gyűlöletes házasság elől. – Mit tegyek? – nézett bizalommal, tanácskérőén Teta szemébe. Most már egyáltalán nem érezte afféle szakácsnak vagy kocsmárosnak. Rejtélyes férfiú ez a fiatalos mozgású ősz öregember, akit olyan nagyúr is, mint az aranygalléros, ezüstsarus Eje herceg, magával egyenrangúnak tekint, holott még csak gallért sem hord, csupán ezt a paraszti vászoninget. Teta pedig már mondotta is: – Indulj azonnal Onba! Ha tüstént hajóra szállsz, alig fél nappal később érkezel Onba, mint ők. Odahaza ne szólj! Mit is mondhatnál? És nem szükséges, hogy

bárki tudja, hová indultál. – Nevelőszüleim nagyon megijednek, ha nyomtalanul eltűnök. – Derék fiú vagy – bólogatott Teta. – Siess hát haza, és mondd Menkáfernek, hogy Horemheb úr próbára akar tenni; hívatott, és hivatalos megbízással Memfiszbe küldött. Ne aggódj, Horemheb úr ezekben a napokban nem fogja Menkáfert maga elé hívatni, Horemheb mással van elfoglalva. Te pedig szállj hajóra, és Onban keresd Knumhotep hajóácsot. Ha kettesben lesztek, mondd, hogy a napkorong fényét keresed. Utána bizalmas lehetsz hozzá; ha valaki segíteni tud, hát ő segít. Csak aztán, ha sikerült Makitrát megszabadítanod, siessetek, hogy mihamarabb túl legyetek nemcsak On városán, hanem On egész kerületén. Eje közbeszólt: – A fejedre pedig tégy kendőt vagy sapkát, mert így kiskorúnak tekintenek, és sehová sem eresztenek be. – Még nem tettem írnokvizsgát. Most… néhány nap múlva kellene. – Mondd azt, hogy már írnok vagy! Az én írnokom – mondotta a herceg. – Ha nem hiszik, nesze, itt a pecsétem. Ha kell, akár levelet is írhatsz a nevemben. Ha túljutottatok On határán, a katonai parancsnokok előtt ezzel igazolhatod magad, és akkor segíteni fognak. – Ezzel leakasztotta a nyakából a vékony láncon függő, kőből faragott skarabeusz bogarat, amelynek hasán volt a bevésett névjel. Thotmóze zavartan és hálásan nézett rájuk. – Miért vagytok ilyen jók hozzám? Eje mosolygott, mosolygott az ezüstgalléros őrparancsnok is. Teta pedig ezt mondta: – Hát nem jobb, ha az emberek jók egymáshoz? Mi azt szeretnők, hogy mindenki ilyen jó legyen mindenkihez. Hiszen a nap is egyformán osztja áldásait mindenkinek. Én pedig nagyon szeretnék segíteni Makitrán, akit nagyon megkedveltem, és rajtad is, akit Makitrá szeret. És te a testvérünk vagy, várod, hogy megforduljon a világ. És most indulj. Ha visszajöttél, valahol majd csak megtalálsz.

Eje pedig azt mondta: – És attól se félj, ha azt a fekete tőrt, amely a nyakadban függ, ki kell húzni. Mutasd csak… Érdeklődve forgatta az ismeretlen fémből készült fegyvert. – Miből van ez? – Az a pelazg kufár, aki hálából adta, mert megmentettem a rablóktól, csak súgva mondta a varázserejű fém nevét, de nektek megmondom, mert testvérül fogadtatok. Ezt a fekete pengét vasból készítették északi varázslók. – Vas? Sose hallottam a nevét – ingatta fejét a herceg, s közben vizsgálgatta, hajlítgatta a tőrt, majd karjáról levett egy aranyperecet, és izma megfeszítésével belülről odaszorította a penge élét. Az arany engedett. Igaz, látszott, hogy Eje milyen hagy izmú férfi, de az is bizonyos, hogy az arany nem tudott ellenállni a vasnak: a fegyver szétvágta az ékszert. – Ejha! – kiáltott fel egyszerre a herceg és az ezüstgalléros tiszt. Eje elgondolkozott. – Ezer katona ilyen fegyverekkel, és nincs, aki ellenállhasson nekik. Hiszen ez átfúrja a bronzsisakot is! És ha ebből készítenek sisakot, azt semmi sem üti át. Becsüld meg, és ne ijedj meg, ha ki kell rántani hüvelyéből! Visszaadta, de még valami jutott az eszébe. – Ugye, nincs sem ezüstöd, sem elég gyűrűd? Hiszen még nem vagy nagykorú – és már vette is le ujjairól az aranyból ötvözött, különböző színes drágakövekkel ékített gyűrűket. Gyűrűkkel ugyanúgy szokásos volt fizetni, mint ezüsttel, csak ahányszor az ezüst többet ér az árpánál, annál többet ért a drágaköves aranygyűrű az ezüstnél. – Tedd el! Kalandos úton szükséges lehet az ilyesmi. Akinek szívét nem lágyítja meg a szeretet, azt meglágyítja egy-két gyűrű. Thotmóze olyan megdöbbent arccal nézett a daliás hercegre, hogy az mosolyogni kezdett, és hozzátette: – Azt akarod kérdezni, hogyan is érthetem meg ennyire a te vágyadat? Hát megmondom. Én ugyanolyan magasra emeltem a szememet, mint te. A pap

leánya elérhetetlennek látszik az írnok szemében. De még sokkal magasabban állott a fáraó leánya egy herceg fölött. De én sem lankadtam el a vágyakozásban. És minekünk holnap lesz a lakodalmunk. Reméljük, a tiétek sem késik sokáig. No, tedd el a gyűrűket! Ne mutasd senkinek. Otthon szerezz zacskót hozzá. Egyet cserélj el ezüstárpára, mert a hajóúton elegendő ezüsttel fizetni. És ne feledd, hogy az én írnokom vagy! – És ne feledd Knumhotep hajóács nevét – búcsúzott Teta. – Ha Onban bárki más kérdi, mi járatban vagy, mondd, hogy aranygyűrűket viszel Knumhotepnek Eje hercegtől, hogy építsen díszes utazóhajót neki. Aton áldása kísérjen, fiam!

ÖSSZEESKÜVÉS

Knumhotep, a hajóács, figyelmesen hallgatta Thotmóze szavait. Egy készülő áruszállító hajó belsejében voltak; ide vezette vendégét, amikor az a napkorong nevével üdvözölte: itt nem hallgatja ki senki. A legények déli pihenőn aludtak, a parton senki sem járt, a megáradt Nílus nyikorgatta a közelben kikötött vízi járműveket. A készülő hajótest felül ponyvával volt letakarva, amely az odabent dolgozókat védte a napfény ellen. Odalent, a ponyva alatt hallgatta meg az ács a thébai írnok mondanivalóját. Óriási termetű, idős férfi volt. Ráncos kezébe belefért volna Thotmóze összezárt ökle. Amíg a szavakat figyelte, oly könnyedén forgatta a nehéz bronzszekercét, mintha nádszál volna. Néha-néha bólintott, máskor ide-oda ingatta a fejét, de addig nem szólt, amíg Thotmóze a mondandója végére nem ért. Akkor a szekeréé nyelével megvakarta a hátát, és dörmögő hangon, mintha csak hangosan gondolkodnék, morfondírozni kezdett: – Tutenkanubisz… Nem könnyű dolog… Főpap. Minden család megtiszteltetésnek érzi, ha feleségül veszi a lányát. Nagy házat visz. És tegnap sok vendég érkezett hozzá hajón. Azok közt lehettek ők is. Hát majd meglátjuk. Körül kell nézni a háza táján. Te gyere most velem! A feleségemnek meg a fiaimnak mondd csak azt, hogy Eje herceg küldött, és hajót rendelsz nálam. A feleségem nem szereti, ha más dolgába ártom magam. Teta nevét ne is említsd a feleségem előtt, mert akkor rögtön félteni kezd engem! – A feleséged is ismeri Tetát? – csodálkozott Thotmóze. – Ismeri. A testvére. Ez megint váratlan volt. Sok váratlan dolog történt most az utóbbi napokban. De ha már végre egy olyan emberrel találkozott, aki régóta ismeri a szakácskocsmárost, remélte, hogy valamit megérthet a titkából. Igaz, hogy minden belső rezdülését Makitrá foglalta el, de közbe-közbe vissza kellett gondolnia a különös öregemberre is. – Mondd, Knumhotep mester, ugye, te is nagyon régen ismered Tetát, akit úgy szeretek, mintha az atyám volna?

– Én meg úgy, mintha az én testvérem volna. Születésünk óta ismerjük egymást. A szüleink szomszédok voltak Memfiszben. Az én apám hajóács, az övé kovács. – Akkor kérlek, fejtsd meg nekem a titkot: honnét tud írni Teta? – Régi történet ez. Egészen ifjak voltunk. Ifjabbak, mint te most. Teta a sarlókkal, amelyeket apja készített, falura járt, hogy elcserélje gabonára. És valamelyik faluban lakott egy gazdag Amon-pap, akinek volt egy lánya. Teta pedig beleszeretett. Akármilyen furcsa, elhatározta, maga is pap lesz, hogy feleségül kérhesse. Fogta magát, megszökött hazulról, eljött ide Onba, és a papi iskolában azt hazudta, hogy ő egy memfiszi pap árvája, és tanulni szeretne. Hogy, hogy nem, elhitték neki, és két évig tanult. De nem volt eléggé óvatos. Ami nem tetszett neki, azt kimondta, azt is megmondta, hogy a papok túl sok adót követelnek a parasztoktól és az iparosoktól. Végre gyanús lett, és utánanéztek, hogy miféle családból jött ez az okvetetlenkedő ember. Akkor azután kiderült a csalás. Menekülnie kellett, mert az élete is veszélyben forgott. De nem ijedt meg: titokban elment abba a faluba, ahol a szerelme élt. Az a lány, úgy látszik, várt reá, és tudta, hogy érte csapja be a világot. S minthogy most már nem volt remény arra, hogy megkérhesse a kezét, a leány megszökött vele. Bubasztba mentek. Az forgalmas kikötőváros. Megint csak hamis néven, hogy megélhessenek, elszegődtek egy parti kocsmába. Hanem a felháborodott apa mindenütt kerestette a leányát. Sokáig nem találta meg. Közben Teta és felesége szorgalmas munkával saját kocsmát nyitott. Gyermekük is született. A papoknak azonban hosszú a kezük. Egy nap, amikor Teta a piacon járt, mert a kocsmárosok reggelenként piacra járnak, belépett a haragos apa, aki úgy vélte, leánya magát Amon istent gyalázta meg azzal, hogy egy kovács fiával megszökött, és papi családhoz nem illően még kocsmárosné is lett, ezért megátkozta, és istene nevében halálra szánta leányát is és annak egész családját. Amon főpapja egyetértett az apa haragjával, és templomi fegyvereseket adott a szégyen letörlésére. Mire Teta hazaérkezett, az asszonyt is, a kisgyermeket is holtan találta. Őrá is vártak. De talán tudod, hogy milyen erős, az első fegyveresnek a kezéből kicsavarta a dárdát, azzal megölte az átkozódó apóst, majd elfutott a Nílusig, és mielőtt utolérték volna, beleugrott. El tudta kerülni a krokodilusokat is, és eltűnt. Ezóta csak egyszer láttam. Sok évvel később, egy éjszaka bezörgetett hozzánk, feleségem majd meghalt az ijedelemtől, hiszen nagyon rossz híre kerekedett az egész családban. De én szeretem és becsülöm őt. Akkor egész éjszaka beszélgettünk. Meggyőzött engem, hogy minden hazugság, amit a templomokban mondanak. Világossá vált előttem, hogy mindent a nap jóságának köszönhetünk, és a templom csak arra való, hogy a papok érdekében elvegye

előlünk a napfényt. Hát azóta várom, hogy minden megforduljon. Teta pedig néha-néha üzen valamit, hogy ezt vagy azt csináljam. És ha tudom, akkor meg is teszem. Csak a feleségemnek nem szoktam mondani, mert nagyon félt, és bátyjának még a nevétől is reszket. Azt sem tudja, merre lehet a bátyja. Csak én tudom, hogy Thébában van, és most Tetának hívják. Mert régen más neve volt, és megint más néven volt Bubasztban kocsmáros. Azt is tudom, hogy Thébában is kocsmáros volt, majd elment szakácsnak egy Amon-paphoz, mert így veszik észre legkevésbé, hogy Atont szolgálja Amon ellen. – Hát ez az Amonázer az a pap, akinél tegnapelőttig szakács volt – magyarázta Thotmóze halkan, szavaiban ott lappangott a meghökkenés, megismervén az öreg Teta életét. És most már azt is tudja, miért pártolja Aton öreg harcosa az ő szerelmüket. Ezután kimásztak a készülő hajóból, és elindultak Knumhotep otthona felé. Közel a parthoz, nádból és vályogból épített tágas ház volt a hajóácsé. Át se lehetett tekinteni, hányan lakhatnak itt. Fiak, lányok, vők, unokák, segédek, inasok, még rabszolgák is sürögtek a nagy udvaron, a nagy középső szobában meg a nyitott tűzhely mellett, ahol vagy négy asszony kavargatta a rengeteg családtag számára készülő ebédet. Nagy fakanállal állt és vezényelt a ház asszonya: kövér testű, ősz néni. Amikor szembefordult, Thotmóze csaknem felkiáltott: ugyanaz az arc volt, mint Tetáé. Knumhotep bemutatta a vendéget, mondván, hogy a thébai Eje herceg írnoka, mire az öregasszony meghajolt. Thotmóze kissé szégyellte magát. Hiszen Eje herceg azt sem engedi, hogy ő, az írnok meghajoljon előtte. És most ez a tiszteletreméltó öregasszony hajlong előtte, aki még csak nem is írnok, csupán hazudja. De nem árulhatta el magát. Knumhotep pedig elmondta, hogy az írnok néhány napig vendégük marad, amíg ő utánanéz, milyen alkalmas fát tud vásárolni egy nagyúrnak való utazóhajóhoz. Talán Anubisz főpapja, a tisztelt Tutenkanubisz úr adna abból a cédrusfából, amelyet Föníciából hozatott búza ellenében, hogy kibővítse házát. Cinkosan mosolygott Thotmózéra, s még azt is mondta: – Egy-két gyűrűt felajánlok előlegnek, amíg Eje úr nem fizeti ki az egész hajó árát. Thotmóze a kötény széléhez kötött zacskóra ütött. – A herceg úr küldött annyi előleget, hogy megvásárolhasd a fát. Nesze, itt a két

gyűrű! – Ezzel elővett két ékköves aranykarikát, és átnyújtotta. Ha az öregasszonyban eddig a legkisebb gyanú is élt volna, az is eloszlik a köves gyűrűk láttán. Úgy vélte, olyan munkát kapott most a férje, amely megint öregbíteni fogja jó hírét és a lassan gyűjtögetett vagyont. Hiszen félre kell tenni, mert egyszer talán Knumhotep keze is gyönge lesz a szekercéhez. És minden szülő tudja, hogy nincs keservesebb dolog, mint fiakra meg unokákra számítani. Minél több a gyerek, annál inkább azt gondolja mindegyik, hogy tartsa csak el a többi a megöregedett szülőket. Igazuk is van, hiszen nekik is a gyermekeikre kell gondolniuk: a szülők sem a szüleikkel, hanem a gyermekeikkel törődtek. Helyes tehát gyűjtögetni a gyűrűket meg az ezüstárpát, hogy abból az ember felépíttesse halotti házát, és nyugodtan kivárhassa az időt, amíg a zajos vályogházból abba a nyugalmas kis kőházba költözik. Az öregasszony tehát szíves szóval biztatta a vendéget, hogy pihenjen le, tüstént kész az ebéd, s akad egy hűvös szobácska is, ahol ellakhat. A hajóács pedig a két gyűrűvel elindult Tutenkanubisz úrhoz, hogy megpróbáljon cédrusfát vásárolni tőle, s ha már ott van, kissé körül is nézzen a házában. Az ebéd hamarosan elkészült. Hanem ebben a nagy vályogházban nem úgy volt, mint Menkáferéknél, ahol addig szó sem lehetett a déli főétkezésről, amíg a ház ura haza nem érkezik. Knumhotep fiai, vejei a város különböző részén, más-más munkával voltak elfoglalva. Ki amikor hazajuthatott, kérte az ennivalót. Még csak közös terem sem volt az étkezéshez. Odamentek a nyitott konyhához, a ház asszonya cserépedénybe kimérte az ételt, adott hozzá fakanalat; az éhes ember pedig leült, ahol helyet talált, az udvaron a fal árnyékában vagy a nagyszobában csak úgy a földre, és kikanalazta az ebédjét. Akadt olyan családtag, aki utána végig is nyúlhatott a maga kis szobája fekvőhelyén, hogy átaludja a déli nagy meleget, de volt, aki máris sietett vissza az épülő hajóra vagy a kovácsműhelybe vagy a fazekaskorong mellé. Knumhotep fiai maguk is hajóácsok voltak, de a vők a legkülönbözőbb kézművesmesterek. A fiúk közül már csak a nőtlenek laktak otthon; aki megházasodott, felesége családjának házához került. Itt Onban, a szent városban, a papok erősen adtak a régi szokásra, hogy házasság után ne az asszony menjen férje szüleinek háztartásába, ahogy már Thébában is gyakoribb volt, hanem a férfi kövesse feleségét. Onban sok minden volt úgy, ahogy sok száz vagy talán ezernél is több évvel ezelőtt éltek Egyiptom lakói. A papok igyekeztek megállítani az időt. Ezért hát a Thébából érkezőnek, aki megszokta a főváros egyenes utcáit, azonnal feltűnt On házainak összevisszasága, az utcák szeszélyes görbesége, a temérdek állat, amely az

utcákon tekergett, lapult, lihegett, ugatott, nyávogott. Hiszen Thébában is gyakori volt a szent macska, de az semmi volt ahhoz képest, hogy Onban macskák, kutyák, majmok, sakálok, ibiszmadarak, itt-ott tehenek jártak az utcán, sőt egynémely templomban, kövezett medencében szent krokodilusok, másutt pedig szent vízilovak is voltak. Onban többet imádkoztak, mint az egész birodalomban együttvéve, itt valamennyi istennek volt temploma, és minden templomban szüntelenül vagy áldoztak, vagy imádságokat énekeltek, és ha senki sem volt a szent helyen, legalább egy szolgálattevő pap görnyedezett az isten szobra előtt. Thotmóze még nem sokat látott a városból, hanem mind, amit eddig hallott felőle, visszarémlett ama rövid idő alatt, amikor kiszállt a hajóból, s némi kérdezősködés után megtalálta Knumhotep parti műhelyét. Amaz egyetlen pillantásból, amelyet a városra vethetett, az volt a véleménye, hogy Thébában nem lehet eltévedni, Onban pedig okvetlenül eltéved az idegen a tekervényes sikátorokban. Holott neki egyhamar ki kell ismernie magát ebben a tömkelegben, mert innét akarja kivezetni Makitrát. De vajon megtalálja-e? Vajon Knumhotep közelébe tud-e férkőzni? És ha igen – akkor mi is lesz a teendő? A hajóács felesége beszólt hozzá, megkérdezte, akar-e ebédelni, vagy megvárja Knumhotepet? Különös és mulatságos volt, mennyire hasonlít ez az ősz néni Tetához. Udvariasan válaszolta, hogy inkább megvárja a ház urát. Úgy érezte, nem is tudna enni addig, amíg hírt nem hallott Makitráról. Jött végre a hajóépítő óriás aggastyán. Thotmóze megpillantva, felugrott. De az visszanyomta az alacsony fekhelyre, s maga is melléje kuporodott. – Tutenkanubisz úrnak nincs eladó hajófája. Ezt magam is sejtettem, hiszen nem azért hozatott magának messze földről cédrusfát, hogy eladja nekem. Magának akar építeni belőle. Nesze, vedd vissza a gyűrűidet… – Makitrát láttad? – sürgette Thotmóze. – Nem. De tudom, hogy ott van. Az apjával beszéltem, aki odabent ült Tutenkanubisznál, volt ott még néhány Thébából érkezett pap. Elmondtam, hogy nekem is van vendégem, aki Thébából érkezett, mert fél az új fáraótól. Thotmóze értetlenül nézett Knumhotepre, hanem az zavartalanul folytatta:

– A papokat érdekelte, ki ez a vendég. Én nem mondtam meg a nevedet, de megígértem, hogy még ma meglátogatod őket. Ismerni akarják az új fáraó minden ellenségét. – De Knumhotep, én nem vagyok az új fáraó ellensége! Én tisztelem a fáraójóistent, és féltem őt a papoktól. Az ács mosolygott. – Itt ezt kell mondanod, hogy nem szereted, és előle menekültél Onba. – És engem Amonázer ismer, hiszen gyakran megfordultam a házában. – Annál jobb. Így szerelmesed közelébe kerülhetsz. Ide figyelj! Elmégy a főpap házához, elmondod, hogy te vagy az, akiről én szóltam. Elmondod, hogy Thébában az írnokok aggódnak, mi lesz akkor, ha a papok a fáraó ellen fordulnak. Azért jöttél Onba, mert szereted a békességet, és félsz, hogy Thébában most veszélyes lesz az élet. Inkább itt, a békességes északon, valamelyik templomban szeretnél írnoki állást kapni. A többit majd meglátod, amikor már ott vagy. Ha azután szükséged van rám, megtalálhatsz. De előbb egyél valamit, mert bizonyára megéheztél. Thotmóze ugyan egyáltalán nem volt éhes. De nem is illett volna nem kóstolni meg a háziasszony főztjét, és végig is akarta gondolni a teendőket. S arra is szüksége volt, hogy Knumhotep elmagyarázza, hogyan jut el innét Tutenkanubisz úr házához. Ezért hát az öreg házaspárral ebédhez ült. Az asszony sem evett addig, míg férje haza nem jött. Abban egyeztek meg, hogy azért itt fog lakni továbbra is az ácsnál. – De mit mondjak, miért szálltam meg nálad? – kérdezte, amikor a néni újabb fogásért ment, s újra kettesben maradt Knumhoteppel. Az egy pillanatra elgondolkozott, majd megtalálta az ürügyet: – Mondd, hogy az apád együtt volt katona velem! Él még az apád? – Rég meghalt. Még kisgyermek voltam. – Úgy is jó. Mondd, hogy mindig emlegette régi bajtársát, az onbéli Knumhotepet, akivel együtt verekedte végig a núbiai háborút, amikor te még meg sem születtél. Hát most idejöttél, s minthogy senkit sem ismersz itt,

felkerestél, elmondottad, hogy az apád fia vagy… és én olyan szeretettel fogadtalak, mintha maga apád jött volna. Apád írnok volt? – Igen. – Akkor mondd azt, hogy az apád ugyanabban a században volt századírnok, ahol én altiszt. Az altiszt és a századírnok mindig jó barátságban van, mert egymás dolgaiba lát, és mindig osztoznak azon, amivel többet tudnak szerezni, mint az egyszerű zsákmányoló közkatonák. Érted? – Értem, Knumhotep. Ebéd végeztével azután Thotmóze felkerekedett, s elindult Tutenkanubisz háza felé. Kőből emelt óriási épület volt az: méltó a szent város egyik főpapjához. Első pillantásra templomnak képzelte volna az ember. Kapuja zárva volt. Öklével megdöngette. Ki is nyílt nemsokára, és egy szolgálóasszony megkérdezte, mit kíván. Megmondta, hogy Tutenkanubisz úr vár reá, ő az a thébai írnok, akiről ma Knumhotep, az ács beszélt az úrnak. Erre beengedték az udvarra, és az asszony éppen készült, hogy bemenjen a házba, elmondani, ki miért keresi a főpapot, amikor egy meglepett hang a belső kapu felől rákiáltott: – Thotmóze! Hogy kerülsz te ide?! És szinte azonnal két kéz ragadta barátságos mozdulattal vállon. Amonemhát volt. Erről teljesen megfeledkezett! Hiszen Amonemhát a főpap rokona, és együtt jött el Amonázer családjával. De hát most mit mondjon? Amonemhát évek óta kedves barátja. Hazudjon neki is? Elhiheti őróla Amonemhát, hogy fél az új fáraótól? Mégsem tehet mást. Hiszen dédnagybátyja akarja feleségül venni Makitrát. Tehát nem lehet bizalmas Amonemháttal. Maga sem tudta, hogy örül-e a találkozásnak a végtére mégiscsak ismerős fiatalemberrel, vagy zavarónak érzi-e jelenlétét.

Mindenesetre mosolyogva rázta meg ő is az iskolatárs két vállát, és mondta: – Úgy gondoltam, hogy most nem tanácsos otthon maradni. Engem éppen ki akartak nevezni az Ezüstházhoz. De ha nem ismerik el IV. Amenhotep törvényességét, akkor egész életemben kellemetlenségem lehet, hogy ő nevezett ki. Inkább később teszem le a vizsgát, amikor már tudja az ember, kinek van és kinek nincs joga kinevezni. Különben is egyelőre jobban szeretnék, ha lehetséges, valamelyik templom kincstárában írnok lenni. A papság örök, azzal soha semmi nem történhet. Amonemhát erre ott az udvar közepén megölelte. – Mindig tudtam, hogy okos fiú vagy, de nem hittem, hogy ennyire okos vagy. Gyere, nagyanyai nagybátyám nagyon nagy örömmel fog látni! Te vagy az az írnok, aki annál a hajóácsnál kerestél szállást? – Igen. – Honnét ismered? Honnét vagy ismerős minálunk, Onban? – Nem ismertem. Csak még gyermekkoromban hallottam, hogy a núbiai háborúban az apámnak volt egy kedves bajtársa… Tudod, az apám akkor századírnok volt, Knumhotep mester pedig altiszt. Ezek a régi háborús bajtársak mindig szeretettel emlékeznek egymásra. Nekem is úgy örült az öreg ács, amikor megmondtam, ki fia vagyok, hogy azonnal ott tartott magánál. – Sose gondoltam, hogy ennyire okos vagy, és ennyire kiismered magadat az emberek között. Gyere! A szolgálóasszony látta, hogy itt neki már nincs teendője, el is tűnt a tágas udvar hátsó épületei között. Ők pedig beléptek a belső kapun, ahol oszlopsoros termek várták az idegent. – Amonázer egész családja itt van, és Makitrá is – újságolta Amonemhát, mire Thotmózénak volt annyi belső ereje, hogy csodálkozó arccal ezt mondja: – Ne mondd! Ők miért jöttek el? Hiszen a papok állítólag tiltakozni akarnak. Ha elfutnak Thébából, akkor nehezen tudnak tiltakozni. Amonemhát nevetett.

– Maradt éppen elegendő Thébában is. De most Amonázerra nagyobb szükség van itt. Onban döntik el, és nem Thébában, hogy mi lesz a birodalom sorsa. Ez az Amenhotep ostoba ember, hogy ujjat mert húzni velünk. Akinek az anyja közrendű volt, annak nagyon is ingatag a széke. És ha mi egyszer kinyilvánítjuk, hogy törvénytelen, akkor ki mer melléje állni? Ezekből a szavakból Thotmóze megértette, milyen okos dolog volt, hogy nem beszélt bizalmasan Amonemháttal. Szoba után szoba következett. Nagy ház volt ez. Elérkeztek egy nagyon magas ajtó elé, amelyet felfűzött apró csigákból készített függöny takart. Amonemhát félrehúzta a függönyt, és beléptek. Odabent félkörben magas támlájú székek álltak. Papi tanácskozóhelyiség volt ez, itt szokta vendégül látni Anubisz isten főpapja a többi templom nagyon tisztelt elöljáróit. Most csak a ház ura egyedül volt benn. Elgondolkozva járkált fel és alá a magas székek előtt. Jöttükre megállt, és rájuk nézett. Thotmóze nem ilyennek képzelte el Tutenkanubisz urat. Hiszen a főpap legalábbis hatvanesztendős. Hanem aki ránéz, negyvennél többnek nem képzeli. Testén aranyöv és zöld kötény volt, fején bőrsapka, amelyet aranykígyó szegélyezett, nyakában pecsétnyomó kő függött. Odahaza egyebet nem is viselt. Teste sima és arányos volt. Arca kemény, szeme villogó. Thotmóze amint meglátta, félni kezdett tőle. Holott barátságos mosollyal nézett rá. De nem is azért félt, mintha ez a főpap most valami rosszat akarna tenni ővele, hanem azért, mert úgy sejtette, abból a fajtából való, akin nem fog az idő, s hiába lehetne akár a nagyapja neki is, Makitrának is… ezt a férfit szeretik a nők. És talán Makitrának is tetszik. S ha meglátta, talán nem is rémüldözik már attól, hogy a felesége legyen, s akkor ő hiába jött olyan nagy sietséggel és fáradsággal Thébából. Olyan zavarban volt, hogy Amonemhátnak kellett halkan figyelmeztetnie: – Hajtsd meg hátadat! Erre azután tanult, biztonságos mozdulatával leborult a főpap elé, térden állva meghajolt, és előrenyújtotta karjait. – Anubisz isten hozott a házamba, fiam – hallotta. – Emelkedj csak fel, hallottam már felőled a derék Knumhotep ácsmestertől.

– Tőlem is hallhatsz, nagyatyám – mondotta Amonemhát. Onban, a papok városában ősrégi szokás szerint, amelyet Thébában már elfeledtek, a nagybátyákat is apának és a dédnagybátyákat nagyatyának nevezték. Thotmóze felállt, Amonemhát pedig elmondotta, hogy a vendég az ő legkedvesebb iskolatársa. Együtt készültek az írnokvizsgára, és most azért futott Onba, mert kockázatos dolognak tartaná kinevezést kapni egy olyan fáraótól, akiről nem lehet tudni, vajon holnapra fáraó-e még. A főpap mosolyogva bólintott. – Bölcs, előrelátó férfi vagy, fiam. Mi pedig örömmel fogadjuk, ha írástudó emberek belátják, hogy e világon minden megrendülhet, csak a templom nem. A katonák, akik kirabolták a fél világot, most azt hiszik, nélkülünk uralkodhatnak az emberek fölött. Amióta a katonák fegyverrel a kezükben megszerezték a legmagasabb széket, és jóistennek nevezték magukat, azóta zúdultak a csapások mireánk. Azért sújtottak isteneink a hükszószok idegen zsarnokságával. Jó, hogy elmúlt a hükszószok átkos kora, de az volt a baj, hogy katonai felkelés űzte el az idegeneket. A nagy emlékű Amószisz fáraó jó katona volt és jó főpap, az volt a most elköltözött III. Amenhotep is, de mégis: elsősorban katonák voltak. A világ javait zsákmánynak tekintették, és nem áldozatnak az istenek szentélyében. A tisztek pedig elvakultak, és ez a törvénytelen fiú, aki fáraónak nyilvánította magát a mi közreműködésünk nélkül, bennünket akar kirekeszteni a kormányzásból. És nem gondol arra, hogy ha mi az isteneinkhez fordulunk, akkor elmarad a Nílus áradása, és éhínség lesz. Nem gondol arra, hogy ha mi azt mondjuk a szolgáknak: ne engedelmeskedjenek, akkor a szolgák leteszik a sarlót, és éhínség lesz. Ha mi azt mondjuk a közkatonának: ne harcolj, bármit mond a tiszted, akkor a katona otthon marad, nem hoz zsákmányt, és éhínség lesz. Hát meddig nevezheti akkor magát fáraónak a törvénytelen fiú, aki csupán bitorolja a magas széket? Te bölcs, előrelátó vagy, fiam, hogy nem rájuk, hanem mireánk számítasz. Thotmóze hallgatta, és ahogy szinte koppanva, egymás után ütötte meg a fülét, hogy „éhínség lesz”, egyre jobban borzadt attól, amit itt terveznek, és soha még oly rokonszenvesnek nem érezte azt az egyetlenegyszer látott fiatalembert, aki fáraó, és akit a papok nem ismernek el. Holott ő azelőtt nem tartotta rokonszenveseknek az ezüst- és aranygalléros, gőgös tiszteket. De úgy látszik, most a tisztek és a papok egymással szembefordultak… És az aranygalléros Eje herceg, aki pap is, katona is, titokban tagadja, hogy léteznek istenek. Ha pedig

nincsenek istenek, akkor mire valók a papok? A nap jóságos melegének, a kétségtelenül létező, a láthatatlanul áldó istennek nincs szüksége papra: így is rámosolyog mindenkire. Vagy mégis hatalmukban áll a papoknak varázsszavakkal megakadályozni a Nílus áradását?… Idén már semmi esetre sem, hiszen az már régen kiáradt. Nemsokára megindul a vizek visszahúzódása is, és megkezdődik országszerte a szántás és vetés. – Miért ilyen rémült az arcod, fiam? – hallotta egyszerre. Tutenkanubisz leolvasta, úgy látszik, vonásairól a szavak nyomán kelt megrettenést. – Hiszen mindezt te is tudod, másképp nem jöttél volna ide hozzánk. – Tudom, uram, tudom, hogy így van, de csak szavaid nyomán ismertem fel a mostani fáraó oktalanságának igazi veszedelmét. Eddig csak arra gondoltam, hogy az én jövendőm bizonytalan, de most látom, hogy egész Egyiptomé. A főpap elébe lépett, mélyen nézett a szemébe; alig volt valamivel alacsonyabb, mint a nagy termetű Thotmóze. – Gondolkozni tudsz, fiam. Nem kell féltened a jövődet. Az ilyen írnokok, mint te vagy, még nagyra vihetik. És akkor az utódaid élete is jobb lesz, hiszen gyermekeid már előkelőbb rendbe tartoznak. Thotmózénak a vér a fejébe szállt. Hiszen ezt akarja ő! Hiszen ő éppen azt a paprendbéli leányt akarja feleségül venni, akit Tutenkanubisz asszonyául szántak. Hogy lehet megakadályozni azt a házasságot? – Maradj itt, fiam. Lehet, hogy szép, férfiúnak való feladat is vár rád. Amonemhát, szólj a szolgálóknak, hogy adjanak szobát új vendégünknek. Ha éhes vagy… – Már ebédeltem, uram, Knumhotep ács otthonában, aki halott atyám hajdani bajtársa volt. – Jól ismerem az ácsot. Nem először járt ma énnálam. Mindig pontosan elhozza az áldozatot. Tudja, hogy amit az emberektől keres, abból az isteneknek kell adni, mert nekik köszönhet mindent. Lám, van is számos gyermeke, egészsége, aranya, ezüstje. Szeretettel látja az idegent is kapui között. De azért az én kapuim között mégis jobban el lehet lakni – ennél a végső mondatnál mosolygott a főpap.

Az ifjak pedig meghajlították hátukat, és ahogy illett, hátrálva hagyták el a méltóságos termet. Odakint azt mondotta Amonemhát: – Nagyon okos voltál, Thotmóze, hogy idejöttél. Igen örülök, hogy te is itt vagy. És most keressük meg Makitrát, bizonyára örülni fog neked! Talán jobb kedvre derül. Úgy látszik, a hosszú utazás megártott neki, mert olyan, mintha beteg volna. Ennek titokban örült Thotmóze. Ha Makitrá olyan, mintha beteg volna, akkor mégsem békült meg a főpappal kötendő házasság gondolatával. Közben, ahogy üres szobákon mentek át, azt mondta Amonemhát: – Hanem azért itt barátságtalanabb, mint Thébában. Én már elszoktam ettől a nagy szentségtől. Túl sok itt az isten… Néha arra is gondolok, hátha azoknak van igazuk, akik úgy mondják, mindez csak hazugság, és csak egy isten van, az is láthatatlan, mert ő Aton, a napkorong fénye. Thotmóze dermedten megállt, és Amonemhátra nézett. Az felnevetett. – Talán te sohasem hallottál ezekről? Kis híja volt, hogy Thotmóze bevallotta, mennyi mindent tud Atonról, hiszen talán a régi barát is… Mégis féket tett nyelvére, mert itt Onban minden félelmetes volt, és Horemheb szavai is az eszébe jutottak, hogy az embernek nem mindig kell tudnia, értenie azt, amit tud és ért. – Nem, nem hallottam… – No hát ostobaság is… és főleg veszedelmes – nevette el újra magát Amonemhát. De ettől kezdve maradt valami gyanú Thotmózéban, hogy hátha ő is… Akkor pedig beléptek egy szobába, ahol alacsony fekhelyen, lehunyt szemmel feküdt Makitrá. Thotmóze szíve hangosan verte a mellét, torka elszorult. Amonemhát azonban hangosan, hogy a leány ijedten felrezzent, újságolta: – Nézd, utánunk jött a mindennapi vendég! Makitrá úgy nézett rá, mintha csak halott ember ijesztő árnya jött volna vissza

nyugat országából. Egymással szemben álltak, és remegtek. Mind a kettő félt, hogy a másik megfeledkezik magáról, és ölelésre tárja karjait. Ezt pedig idegen szem előtt nem szabad. Még Amonemhát előtt sem. Makitrá tudott előbb uralkodni magán, vonásai kedvesen vendéglátóvá simultak, és hangja illedelmesen barátságos volt: – Örömmel látunk, Thotmóze. Hogyan kerültél te is ide Onba? Mire ő is visszanyerte önfegyelmét, és átvette a hangnemet: – Úgy gondoltam, hogy itt várom ki, mi következik Thébában. És itt a legnagyobb csodálkozással hallottam, hogy atyád családjával együtt hasonlóképpen ide utazott. Nem is tehettem mást, mint hogy felkeresselek. – Ülj le hát minálunk, Thotmóze, úgy, ahogy otthon, Thébában! Amonemhát majd keres egy szolgálót, aki édességeket hoz. Ezt Amonemhát is helyes gondolatnak tartotta, s indult is, hogy szóljon a szolgálónak. Amint magukra maradtak, abban a pillanatban átölelték egymást. – Vigyázzunk! Nagyon vigyázzunk! – aggódott Makitrá. – Érted jöttem. Valahogy el kell jönnöd velem. – Most nem lehet, kedvesem. Most fontosabb tennivalód van. Be jó, hogy itt vagy! De nagyon kell sietni, mielőtt visszajön Amonemhát. Én amióta itt vagyok, egyebet sem teszek, mint hogy betegnek tettetem magamat. Teta ajánlotta. Ő mondta, hogy pap nem vehet feleségül beteg leányt; nemcsak betegnek tettetem magamat, hanem a szemem is lehunyom, mintha aludnék. Hallom hát, amit mellettem mondanak. A fáraót meg akarják ölni Amon templomában. A papok úgy fognak tenni, mintha megegyeznének a fáraóval, elismerik őt. Akkor a fáraó elmegy áldozni Amonnak, és egy nagy kő a falból reá fog esni. Azonnal indulj vissza! Keresd meg Tetát, és mondd meg neki! Vagy találd meg Eje herceget!… – Ők segítettek ide. – Azonnal menj hozzájuk! Most rögtön indulj! Amíg nem késő! – De te…?

– Én most nem szabadulhatok innét, kedvesem, de bízzál bennem. Én meg nem gyógyulok, amíg veled nem mehetek. Vigyázz! Jön… Gyorsan visszafeküdt az alacsony fekhelyre. S amikor Amonemhát és a szolgálólány egy tálca édességgel belépett, halk, sírós hangon mondta: – Jaj, megint olyan rosszul lettem! Forog körülöttem a világ. Ne haragudj rám, Thotmóze, hogy most nem tudok veled beszélni! Vidd el máshová, Amonemhát… az édességet is. Rosszul vagyok, ha ránézek. Amonemhát aggódva csóválta a fejét. – Gyerünk hát! Sajnos, Makitrá valóban nagyon beteg. Odakint egy másik szobában le akarta ültetni a vendéget, és édességgel kínálta, de ott Thotmóze azt mondotta, hogy most nem maradhat. Köszönettel elfogadja az itteni vendéglátást, de nem sértheti meg apja régi bajtársát sem, meg kell mondania, hogy a főpap látja vendégül… és ma este ott illik aludnia, hiszen akinek igénybe veszik vendéglátó szívességét, és még egy éjszakát sem töltenek nála, az méltán megsértődhet. És miért is sértené meg a derék hajóácsot? Ezt Amonemhát is belátta. Thotmóze pedig szinte rárontott Knumhotepra az épülő hajó belsejében, ahol nehéz szekercéjével egyengette az egyik gerendát. Félrevonta, és halkan közölte, amit megtudott. – Azonnal indulnod kell! – bólintott az ács. – Túl kell jutnom On kerületén. Bármely más kerület parancsnoka már továbbsegít. Nálam van Eje herceg pecsétje, az ő írnoka vagyok. – Akkor Memfiszbe kell menned. Az van legközelebb – világosította fel Knumhotep. – De hogyan is vigyelek oda, hogy senki ne lássa meg? Nem, most nem lehet. Be kell várnunk az estét. – Minden óra késedelmet jelenthet. – Tudom. Mégsem lehetünk könnyelműek. Ha eltűnsz, és keresnek, senki sem láthatta, hogy én vittelek Memfiszbe. Én majd holnapután keresni foglak

Tutenkanubisz úr házában, azt mondom, hogy nem érkeztél vissza hozzánk. És most gyere! Feküdj abba a csónakba, letakarlak egy ponyvával! Ha besötétedett, a vízen indulunk Memfiszbe. Véghetetlen órákig kellett várni így rejtőzve. S csak az volt a vigasztaló, hogy közben Makitrára lehetett gondolni. Végre azután jött a nagy izmú ács. Sötét volt, a parton nem járt senki. Knumhotep ennivalót és vizet is hozott, gondolván, hogy Thotmóze bizonnyal elepedt már étlen-szomjan a ponyva alatt. Ő maga fogta a csónak fenekén heverő evezőket, és a megáradt folyón biztonságos mozdulattal, hangtalanul és gyorsan hajtotta a jó mozgású vízi járművet. Sötét és csöndes volt a két part. A megáradt Nílus nem egy helyütt olyan széles volt, hogy a másik oldalig nem is lehetett látni a sötétben. Máskor meg hátborzongató tájék tárult Thotmóze elé. Mintha óriási árnyak imbolyognának az éji sivatagban. Nappal is egész nap eveztek. Knumhotep belefáradt, de nem látszott rajta. Másnap éjszaka érkeztek Memfisz alá. A birodalom régi fővárosa némán aludt a sötétben. Csak a parton járt fel-alá néhány őr. Knumhotep kikötött, partra segítette Thotmózét. Ott megölelte, s ezzel búcsúzott: – Mondd meg Tetának, ő csak üzenje meg, mi a tennivaló! Thotmóze viszonozta az ölelést, és tudomásul vette, hogy ezt az alig két napja ismert öregembert nagyon a szívébe zárta. Ha ezentúl azt mondják, hogy „derék ember”, alighanem először az onbéli Knumhotep fog az eszébe jutni. A csónak már igyekezett vissza, és a parti őr dárdát szegezett az éjszaka partra szálló idegennek. – Eje herceg futára vagyok. Azonnal vezess a parancsnokodhoz! Az őrség épületében bosszúsan hunyorgott a felébresztett parancsnok. De a hercegi pecsét láttán magához tért. – Parancsolsz, uram? – Amilyen gyorsan lehet, Thébába kell érnem. De On kerületét messze el kell kerülnöm.

– Katona vagy? – Nem. Írnok. – Elviseled, ha a harci szekér megállás nélkül ráz, amíg Thébáig érsz? Aki nem katona, nehezen viseli ezt. – El kell viselnem! A kisebb fajta harci szekéren pedig csak két embernek van helye: a kocsihajtónak és a harcosnak vagy más esetben a futárnak. Két kereke van, és két ló vontatja. Ha a futárnak sietős a dolga, akkor minden kerület székhelyén váltják a lovakat, és pihenő nélkül haladnak az úton. S nem egy helyütt rossz az út, sőt ha el kell kerülni On kerületét, akkor le is kell térni az útról. Gyakorlott kocsizó harcos is nehezen bírja el ezt az állandó zökkenést-rázást három-négy napon keresztül, alig egy-két órát szundítva az őrhelyeken, alig egy-két falattal, néhány korty vízzel. De ha kell – hát kell. Thotmóze nemegyszer azt hitte, nem éli túl ezt az utat. És támolyogni is alig tudott, amikor égő napfényben leszállt Thébában a Halottak Városa bejáratánál. Nem tartóztatták fel: nyakában lógott a herceg pecsétje. Az őrség parancsnokától csak ezt kérdezte: – Hol van a kocsmáros? Az ezüstgalléros tiszt felugrott, és vezette egy másik szoba felé, ahol valami nagy tanácskozás folyt. Tisztek és közemberek zsúfolódtak ott. Jöttére Teta elébe ugrott. – Mi történt?! Makitrá…? – Nem, Teta, most nem róla van szó – és a fülébe súgta: – Meg akarják ölni a fáraót! Teta csuklón ragadta, és vezette ki a szobából, az ajtónál hátrafordult, és mondott valamit. Thotmóze akkor vette csak észre, hogy Eje herceg is itt van. Később ott ültek hármasban a parancsnoknál. És az alacsony párnán kezdett magához térni a

rettenetes rázásból. Végre annyira összeszedte magát, hogy elmondhatta, milyen veszély fenyegeti a fáraót. A herceg és a szakács összenézett. – Azonnal elmondom Ehnatonnak – emelkedett föl a herceg. Ki lehet hát az az Ehnaton? Miért előbb neki kell elmondani? – Vidd magaddal őt is! –javasolta Teta. – Helyes. Gyere! S amikor látta, hogy Thotmóze a kimerültségtől mozogni is alig tud, odaszólt az őrség parancsnokához: – Állíts neki is gyaloghintót! Ilyenben pedig sohasem ült: nagyuraknak való jármű az. Írnok nemigen ül gyaloghintóba, hacsak a fáraó nem adja neki a leányát, vagy idős korára nagyon sok ezüstöt, aranyat össze nem gyűjtött. De hogy egy írástudó, aki még a vizsgát sem tette le…! És hogy himbálja az embert, ahogy puha párnákon izmos szolgák viszik végig a városon! Himbál, ringat a gyaloghintó. És a szerelmes azt álmodja benne, hogy Makitrával együtt lebeg valahol a holdfényben. Nem tudta, mikor jöttek át a Níluson, nyilván mélyen aludt a csónakban. Arra ébredt, hogy Eje herceg rázza a vállát. – Hol vagyunk? A fáraó palotája előtt tették le őket a szolgák. Az őrök pedig utat nyitottak. Ő csak ment a herceg után. Folyosóról folyosó nyílt, dárdás őrök tisztelegtek. És egyszerre csak egy magas trón előtt állt, s a trón mellett a fáraó. Igen, ő: Amenhotep, akit akkor a temetési menetben gondterhelt arccal látott. Most még jobban kitűnik, hogy inkább alacsony, semmint magas termetű, de arányos testű, és vonzóan szép arcú. De valóban ő a fáraó? Hiszen nincs rajta semmi dísz. Fehér kötény, fehér fejkendő,

még csak sarut sem visel. Nyakában nem skarabeuszbogár-pecsét, mint a legtöbb magas rangú férfinak, hanem aranyból a nap korongja. Aton. Leborult előtte, de a fáraó így szólt hozzá: – Nem vagyok isten, ne borulj le előttem. Ne imádj senkit, csak az áldó napsugár méltó az imádatra. A zavartan felálló Thotmóze egy szót se tudott kinyögni. Eje pedig a fáraóhoz fordulva így kezdte: – Uram, Ehnaton, testvérünk most érkezett Onból… Thotmóze hökkenten nézett körül: hol van hát a sokat emlegetett Ehnaton? De rajtuk kívül senki más nem volt ott. A fáraó pedig szelíd arccal nézett rá, s kérdezte: – Mi hírt hoztál onnét? Erre gyulladt ki a fény Thotmóze elméjében: Ehnaton – a fáraó. Maga Aton titkos mozgalma ült vele Egyiptom trónusára. Tudta, hogy ha nem lesz ennyire kimerült, majd végig kell gondolnia mindazt, amit az utóbbi időben tapasztalt. Hiszen így egészen más értelme van mindennek: nem egyszerűen a fáraó igyekezett megszabadulni a papok hatalmának nyűgétől, hanem Aton, az egyetlen igaz, láthatatlan isten fordul szembe a hamis istenekkel. De most túlontúl kimerült, hogy mindezt végiggondolja. Most csak Amenhotep fáraó… azaz Ehnaton fáraó életét félti. – Uram, fáraó… ne lépj be Amon templomába, mert ott egy nagy kő a falból rád fog zuhanni. – Honnét tudod? – Tutenkanubisz főpap házában, Onban hallottam. A fáraó vizsgáló szemekkel nézett rá: – Hogyan kerültél oda?

Thotmóze látta Eje mosolygó arcát. Sohasem tudta elképzelni, hogy a fáraó jelenlétében mosolyogni is lehet. – Uram, fáraó, magamról kellene beszélnem… – Hát beszélj magadról! – bátorította a fáraó. Akkor pedig egyszeriben felszakadt minden gát: elmondta szerelmét, kalandját az ács és a főpap házában. A fáraó figyelmesen és egyre derűsebb arccal hallgatta. Mikor azután befejezte az elbeszélést, még azt is, hogyan tetteti magát tovább is betegnek Makitrá, a fáraó megfogta az írnok két kezét. A legeslegnagyobb úr alig ért a fiatalember válláig. – Köszönöm, Thotmóze. Sejtettem én, hogy lappang valami a papok hirtelen engedékenysége mögött. Jó, hogy most már ilyen pontosan tudom, hová kell figyelnünk. És te most énértem ott hagytad a szerelmesedet az onbeli veszedelemben. De majd megpróbáljuk kiszabadítani onnét. Remélem, hogy ha úgy állsz oda szerelmed apja elé, hogy a fáraó írnoka vagy, mégis inkább neked adja a lányát, mint egy vén papnak. Thotmóze alig tudott ennyit kinyögni: – Uram, fáraó… – Az én írnokom vagy, Thotmóze. Örülök, hogy találtam egy írástudót, akire nyugodtan rábízhatom az életemet. És akkor Thotmózénak semmi okosabb nem jutott az eszébe, mint az aggály: – Hogyan is lehetnék, uram? Még nem tettem le az írnokvizsgát. Erre a fáraó és a herceg egyszerre hangosan fölnevetett. Majd Amenhotep-Ehnaton ezt mondta: – Engem az emberek istennek tartanak; elég nehéz lesz megmagyarázni nekik, hogy a fáraó nem isten, hanem ember. De ameddig isten vagyok, jogom van a múltat is megváltoztatni. Dicsőséges ősöm, a mindig győzelmes Amószisz fáraó, aki elűzte az országból a hükszószokat, a győzelem után isteni jogánál fogva elrendelte, hogy hükszószok nem is voltak. Hát én ennyire nem akarok beavatkozni a múltba, de a hatalmamnak azért van olyan varázsereje, hogy ezennel kijelentem, hogy te, Thotmóze, az írnoki vizsgát néhány nappal ezelőtt kitűnő eredménnyel letetted. Most már nem lehet semmiféle akadály, és így én is

kinevezhetlek a saját írnokomnak. Te se neheztelj rám, kedves Eje, hogy visszaadja a te pecsétedet, és az enyémet fogja viselni! Ezzel leakasztotta nyakából a napkorongot ábrázoló aranyjelvényt, amelyből körös-körül fényküllők áradtak mindenfelé, s amely azt jelentette, hogy a „Napkorong fénye”, azaz Egyiptom nyelvén Eh-n-Aton. Leakasztotta a saját nyakából, és Thotmóze nyakába függesztette. A fáraó írnoka lett, mint egykor Ti, aki a fáraó leányát kapta feleségül, s akinek a nevét minden írnok évszázadok óta emlegeti.

ÓVATOS EMBEREK

Thotmóze egy-egy pillanatban azt hitte, álmodik. Hiszen már az a tény, hogy a jóisten palotájában van – így nevezték birodalom szerte a fáraó otthonát –, egyszerű halandó számára igen-igen valószínűtlennek tűnt. Azután az a kinyilatkoztatás, hogy a fáraó nem tartja magát istennek! De ruhája, hangja, modora is annyira hangsúlyozottan emberi! Majd azt is csak nehezen vette tudomásul, hogy ő, az árva Thotmóze: a fáraó írnoka. Holott ezt a méltóságot a legkiválóbb írnokok is csak hosszú szolgálat után érhetik el, s akkor is csak a legszerencsésebbeknek és legbefolyásosabbaknak jut ki ekkora előmenetel. Hiszen ezzel rangban egyszeriben messze fölébe került nevelőapjának, sőt még a nagyon tisztelt Rámosz mesternek is. Holott le sem kellett tennie az írnoki vizsgát… És mégis megtörtént az írnoki vizsgája, minthogy így rendelte el a fáraó, aki ugyan nem tartja magát istennek, de azért hatalma van a múltat is megváltoztatni. Nemsokára az is kiderült, hogy új minőségében itt a palotában fog lakni, már holnaptól kezdve. Akár azonnal beköltözhet szobájába, amely nincs messze attól a teremtől, ahol Ehnaton a hivatalos teendőket intézi. De maga a fáraó – aki, úgy látszik, nagyon jól megérti a ki nem mondott vágyakat – javasolta, hogy most menjen haza, mutassa meg magát családjának, de előbb mégis öltözzék új méltósága jelvényeibe, hadd bámuljanak otthon. Hiszen az ember legszívesebben az övéi előtt büszkélkedik el a maga dicsőségével. S amikor erről volt szó, Ehnaton apróra kikérdezte afelől is, milyen körülmények között él. Ő pedig elmesélte árvaságát, szeretettel szólt Menkáferről és családjáról, tisztelettel Rámoszról, mondván, hogy elsősorban e két férfinak szeretné megköszönni, amiért fáradoztak az előmenetelén. Elmondta azt is, hogy már az Ezüstházban várta hivatal; volt már Horemheb úr előtt, és az isten kincstárnokának, úgy látszik, nem is lett volna kifogása ellene. Ehnatonnak látszólag tetszett, hogy a fiatalember elsősorban háláját szeretné kimutatni nevelője és tanítója iránt. Helyeselte, hogy mielőtt újforma életét megkezdené, köszönetet mond Menkáfernek, a nevelőapának, és Rámosznak, az írástanítónak. Mosolyogva említette azt is, hogy Horemheb úrral alighanem rövidesen úgyis össze fog találkozni itt a palotában, s a főkincstárnok ebből majd megérti, hogy más írnokot kell keresnie.

– Most megmutatják a szobádat, megkapod jelvényeidet, és akkor menj haza. Holnap reggelre várlak. Sok munka lesz most itt. – Ezzel Eje herceg felé fordult. – Nekünk pedig utána kell néznünk, hogy miféle falat akarnak rám borítani Amon papjai. Ez a te dolgod lesz. A te embereidben jobban bízom… S minthogy Thotmóze tétován állt, mert nem tudta, most mi a teendője, a fáraó megint feléje nézett, megértően mosolygott, majd egy bronzgongot, amely ott függött a trónus mellett, megütött. A zengő hangra szolgálattevő testőr lépett be. Dárdájával tisztelgően hármat dobbantott. A fáraó rendelkezett: – Vezesd az új palotai írnokot a palota felügyelőjéhez, adjon neki szobát itt mellettem, lássa el rangja jelvényeivel! Thotmóze arról is megfeledkezett, hogy milyen kimerült. Már nem is volt fáradt. Minden úgy lebegett, mint az álomban. A palota felügyelője, akiről jól tudta, hogy nagy úr, címe méltóságos, kedvesen fogadta. Idős, ünnepélyes férfiú volt, sarut is viselt. Maga mellé ültette puha bőrpárnára. S megadva pontos címét, amikor ő azt méltóságos úrnak szólította, tüstént nagyságos úrnak nevezte Thotmózét. És tulajdonképpen csak ekkor ébredt igazán tudatára, hogy hirtelenében mekkorát emelkedett. Menkáfer és Rámosz is csak idős korukra vitték odáig, hogy tekintetes úr a címük. Ő pedig máris nagyságos úr, tehát csak egy lépcsőfok választja el a méltóságos címet viselő régi udvari embertől. Jól tudta ő azelőtt is, hogy a fáraó írnoka nagyságos… Mégis alig tudta tudomásul venni, hogy ez a megszólítás őneki szól. A felügyelő nagyon udvariasan kioktatta, milyen öltözékben kell járnia, hogy méltóan képviselje az emberek között a palotát. Ezentúl az emberek előtt bőrsapkával vagy fejkendővel kell megjelennie, s a fejfedőt ezüstkígyó szorítja a fejéhez. Vállain gallért kell viselnie, s joga van ezüsttőrt akasztani a nyakába… Erre Thotmóze megmutatta a fekete, bűvös fémből készített tőrt. Az idős férfi elismerően nézegette. Bólogatva mondta, hogy hát akinek ilyen ritkasága van, az helyesen teszi, ha ezt hordja. Majd figyelmeztette, hogy a fáraó írnokának mindennap tiszta kötényt kell derekára kötnie, s mosolyogva hozzátette: – Ezt azonban neked nem is kell mondanom, hiszen Rámosz iskolájában úgyis megszoktatok.

– Honnét tudod, méltóságos uram, hogy Rámosz mesternél tanultam az írnokmesterséget? Amaz újra csak mosolygott. – Ha egy ifjú ember, aki csak most lép hivatalba, és eddig még sohasem volt itt a palotában, mégis tudja, hogy az én címem méltóságos úr, az egészen bizonyosan Rámosz tanítványa. A mozdulataid is olyan pontosan illemszabályszerűek, ahogyan azt csak Rámosz tanítja. Légy hálás neki: aki tőle tanulta a helyes beszédet és helyes mozdulatokat, az mindenhol könnyebben jut előre. És aki az iskola után tüstént nagyságos úr lehet, mert rámosolygott Thot isten, az helyes szavakkal és helyes mozdulatokkal hamarosan még több lehet, ha eléggé óvatos, hogy ne akarjon annál is több lenni, mint amennyi lehet. Ezt nem értette egészen. Kérdően nézett a felügyelőre, aki megmagyarázta: – Fiatal embereket könnyen elragad a könnyű siker. És amikor új isten ül a régi helyére, akkor könnyebb hirtelen előreugrani. Hát akit elvakít a saját emelkedése, s nem eléggé óvatos, hogy megálljon ott, ahol tanácsos megállni… az a magasból könnyen leszédül. Mindez okosan hangzott, de oly módon, hogy Thotmóze bizonyos volt abban, a felügyelő nem tudja, hogy az emberek fölött csak Aton árasztja áldását, és senki más. S azt sem gyanítja, hogy új ura, Amenhotep-Ehnaton fáraó merőben más formájú életet akar itten. Később a felügyelő felszólította, hogy mielőtt jelvényeit felveszi, helyes lenne, ha megfürödne a palota valamelyik fürdőmedencéjében. Azt is megtudta Thotmóze, hogy ettől kezdve a palotában szolgák állnak rendelkezésére, akik arról is gondoskodnak, hogy papirusz, írótábla, írónád, ecset, festék mindig legyen a keze ügyében. És nemsokára, felfrissülve a fürdőtől, fején bőrsapkával, amelyet ezüstkígyó szorított körül, vállán színes, kövekkel díszített gallérral, nyakában fekete tőre mellett a fáraó arany napkorong-pecsétjével, derekán nagyságos úrnak kijáró, hímzett köténnyel lépett ki a palota kapuján. Láttára az őrök dobbantottak a dárda nyelével, minthogy a fáraó jelét viselte a mellén. Kora délután volt, tegnap óta egy falatot sem evett, nem is aludt. De egy cseppet

sem volt álmos, fáradtságot sem érzett. Még csak arra sem gondolt, hogy enni kellene. Csak azon járt az esze, milyen arccal fogja fogadni Menkáfer úr meg nevelőanyja, aki nem is oly rég ijedten nézett az elrohanó fiúra – hát még az ifjabb fiúk meg az unokahúgok! Hát még Rámosz mester! Hazamenni és ellátogatni az iskolába – ez volt a terve; otthon és az iskolában kell mindenekelőtt megmutatnia, mi is lett belőle. De egyszerre fejébe futott a vér. Makitrá jutott az eszébe. Mi lehet ővele? Meddig tudja tettetni a betegséget? Holnap, már holnap tenni kell valamit… De mit? A fáraó, aki meg tudja változtatni a múltat, vajon el tudja–e hárítani a fenyegető jövendőt? Igyekezett megnyugtatni magát, hogy Makitrát hamarosan ki lehet szabadítani Tutenkanubisz úr házából. Elvégre a fáraó írnoka, aki nagyságos úr, odaállhat szerelmese apja elé… Ezzel a reménnyel zökkent vissza abba az izgalomba, hogy most hazamegy, és nevelőszülei ámulattal, s tisztelettel fogadják a magasra emelkedett fiút. Belépett az otthoni kapun. És nevelőanyja első pillanatban nem ismert rá, hiszen a sapkás, hímzett kötényes úrnak előbb a ruháját nézte, a mellén függő aranynapot előbb látta meg, mint a jól ismert arcot és termetet. Hanem a következő pillanatban elsikoltotta magát: – Thotmóze! Mi történt veled?! S egyszerre csak körülvették unokaöccsei és unokahúgai, elnémulva a bámulattól, hogy Thotmózéból előkelő úr lett. A kiáltásra s nyomában az elcsendesülésre kilépett szobájából Menkáfer úr is, aki délutáni álmából kelt, s éppen indulni készült vissza hivatalába, a gabonaraktárak főfelügyelőségéhez. Thotmóze akkor elébe állt, és szólt: – Köszönöm, atyám, hogy úgy neveltél, úgy taníttattál, mintha édes gyermeked volnék. Ennek köszönhetem, hogy ifjú létemre méltónak találtattam arra, hogy viseljem a fáraó pecsétjét. A fáraó írnoka vagyok, atyám. Menkáfer úr csak állt, a meglepetéstől alig talált szavakat, előbb csak a szája mozgott, de szavak nem jöttek ki rajta. Csak nézte, bámulta nevelt fiát, bizonytalan mozdulattal megérintette mellén az arany napkorongot. Azután

legelőször ez jutott az eszébe: – Mikor tetted le a vizsgát? Thotmóze mosolyogva válaszolt: – A leghatalmasabb és legdicsőségesebb fáraó isteni jogánál fogva úgy határozott, hogy az írnoki vizsgát kitűnő eredménnyel a múltban letettem, és maga mellé állított írnokának. – Gyere be a szobámba! – mondta izgatottan Menkáfer úr, s a tanult hivatalnok ösztönös mozdulatával maga előtt akarta beengedni az ajtón az immár nála magasabb rangú fiút, hanem az mélyen meghajolt, jelezve, hogy mint a ház gyermeke mindig is csak a ház ura után következhet. A család pedig néma ámulattal, oly mozdulattal, mint az istenek és a fáraók szobrai, nézett az ajtó mögött eltűnő fiú után. – Ülj le – mutatott odabent az íróállvány előtti párnára Menkáfer úr, s maga is leült karosszékébe. – Mi történt? Hogy történt? Hiszen ilyesmiről emberemlékezet óta senki sem hallott… És hogy vizsga nélkül… És hogy azonnal az iskola után… Hiszen még akinek az apja maga a fáraó írnoka, az se kerül azonnal a palotába… Mit csináltál? És honnét ismer Amenhotep herceg? Ez a fordulat – Amenhotep herceg! – megütötte Thotmóze fülét. Hogy jut nevelőatyja eszébe hercegnek nevezni a fáraót? – Atyám, ő a fáraó, az ő fején van az isteni Meni kettős koronája. – Nem tudod, hogy a papok még nem ismerték el? – kérdezte Menkáfer. – Amióta kihirdették, hogy elfoglalta isteni atyja trónját, még nem volt Amon templomában, és a papok nem jelentek meg előtte. – Mert a papok akartak volna uralkodni helyette, de ehhez ő nem járult hozzá. Amon templomába pedig egyhamar nem is fog elmenni, mert a papok az életére törnek… Hirtelen elhallgatott, majdnem elárulta, hogy ott, a templomban akarnak gyilkos követ ejteni a fáraóra. Ezt pedig addig ki nem szabad mondani, amíg le nem leplezik az összeesküvést.

– Honnét tudod? Ez hazugság! Thotmózéban azon nyomban visszarémlett, hogy mestere, Rámosz ugyanígy bélyegezte hazugnak őt, mert kimondta az igazat, hogy a papok alkudoznak a hatalomról. S hirtelen világossá vált elméjében, hogy még tiszteletreméltó, derék emberek számára is egyszerűbb hazugságnak bélyegezni azt, amit nem szeretnének elhinni, mintsem tudomásul venni, hogy nem minden van ugyanúgy, ahogy gondolják. – Miért hazudnék előtted, atyám? És én nem csupán hallottam, hanem magam vettem tudomásul az igazságot On városában, ahol az elmúlt napokban jártam. – Onban voltál? – ámult Menkáfer. – Ott. És kérlek, ma még ne kívánd, hogy részletesen elmeséljem, miért, és hogy mit tapasztaltam a szent városban. De ennek köszönhetem, hogy a fáraó írnoka vagyok. A gabonaraktárak főfelügyelőségének írnoka gondterhelten hajtotta fejét a kezére, és csak lassan mondotta ki aggodalmát: – Bárcsak úgy akarnák az istenek, hogy élvezhesd ezt a látszólag szédítő előremenetelt! De én jobban örültem volna, hogyha leteszed a vizsgát, és ott kezded pályafutásodat az Ezüstházban. Kincstár mindig volt, és mindig lesz, akárcsak a templomok. Az is lehet, hogy a papok mégis elismerik a herceget törvényes utódnak, akkor kiderül, hogy igazad volt, amikor melléje álltál. De ha nem… Ha Amenhotepből nem lesz fáraó, akkor nehéz dolog lesz elfelejteni, hogy egy bitorló híve voltál. Nagyon sajnálom, hogy tapasztalatlan fiatalságod ekkora könnyelműségbe sodort. Meg kellett volna kérdezned előbb engem. Thotmóze felállt. – Atyám, te bitorlónak mondod a fáraót? – Minden isten mentsen tőle, ne akard elferdíteni a szavamat! Ha a papok elismerik, akkor ő a fáraó-jóisten. De hogyha nem, akkor bitorló lehet a neve. – De hát ő máris fáraó: a vezérek mind ott állnak mellette. Menkáfer széttárta kezeit.

– Vezérek jönnek, vezérek mennek, de mindig áll a templom. Haragos indulat kerülgette Thotmózét. – De hát ti a hivatalban… Az írnokok, a főírnokok, a felügyelők… Ti is ellene vagytok? – Mi? Ellene? – Menkáfer úr arcára kiült a felháborodás. – Hiszen állásunkkal játszanánk, ha bármiféle véleményünk volna. Mi nem vagyunk szent jósok, hogy a jövőbe lássunk. Mi ellenőrizzük a gabonaraktárak kimutatásait. Ki lenne az a megvetendő ostoba, aki a legfőbb hatalom ellen akarna tenni vagy szólni? És ki lenne az a megvetendő ostoba, aki bírálni akarná az istenek magatartását? Magasan mifölöttünk álló hatalmak vitájába hogyan is avatkozhatna munkáját végző egyszerű ember? Különösen, ha tanult ember, aki másoknál jobban tudja, hogy minden vélekedés csak bajt hozhat. Ugyanúgy aggódnék érted, fiam, ha most Amon főpapja mellett látnálak, amint kétségbe vonod Amenhotep isteni jogát a trónusra és a kettős koronára. Bizony jobb lett volna az Ezüstházban! Akkor nem volnál nagyságos úr, sőt, még tekintetes sem. De ott belátható éveken belül tekintetes lennél. Míg ki tudja, holnaputánig eltart-e fényes hivatalod? Ha mégis eltart, akkor menj el Amon templomába, és adj hálát neki! Thotmózénak sehogyan sem tetszett nevelőapja beszéde. Sose vette észre, hogy Menkáfer ennyire húzódozik mindenféle saját véleménytől. De nem is kívánta megsérteni, elvégre hálával tartozott neki. – Atyám, én kitartok a fényességes fáraó mellett. És ha mégis összeütközésre kerülne a sor a vezérek és a papok között, én ott leszek, talán fegyverrel a kezemben, ahová uram, a fáraó vezényel. Most Menkáfer is felemelkedett. Arcára rémület szállott, hangja is rémületről tanúskodott. – Te?… Te fegyverrel harcolnál? Az istenek ellen? Thotmózénak már ott volt az ajkán, hogy csupán a papok ellen, és nem az istenek ellen, hiszen azok az istenek nem is léteznek, csak az áldást osztó nap, csak a fényességes Aton valóság az emberek fölött. De tudta, hogy ezt most még nem szabad kimondania. S nagyon is felháborítaná vele nevelőapját. Ezért csak ennyit mondott:

– Vajon ki tenne másképp, mint ahogyan azt legeslegfőbb ura, a fáraó parancsolja? És én most arra kérlek, atyám, engedd meg, hogy elköltözzem a te házadból, mivel urunk, a fáraó, úgy kívánja, hogy ott lakjam mellette, a palotában. Észrevette, hogy Menkáfer nemhogy nem neheztel, hanem egyenest megkönnyebbül erre a kérelemre. Úgy látszik, nagyon veszedelmesnek vél most a házban egy olyan gyermeket, aki máris hitet tett Amenhotep mellett. – Legyen, fiam, ahogyan kéred – hagyta jóvá, majd így folytatta: – De azért ne feledd el, hogy az én házam neveltje vagy! És ha Amon megsegít mindnyájunkat, s te megmaradsz tekintélyes palotai írnoknak, akkor gondolj arra, hogy szülők voltunk a szüleid helyett. Ez a mondat még az előbbieknél is kevésbé tetszett, hiszen Menkáfer úr nyíltan kimondotta ezzel, hogy ha a fáraó bitorlónak bizonyulna, akkor jobb, ha a nevelt fiú távol marad a háztól, ámde ha mégis Amenhotepé marad a hatalom, tehát Thotmóze befolyásos férfiú marad, akkor atyai igényt tart a nevelt fiú tekintélyének előnyeire. Csupán szótlan meghajtással jelezte, hogy köszöni Menkáfer úr hozzájárulását elköltözéséhez. – Mikor viszed el ruháidat, írótábládat és egyéb holmidat? – kérdezte szinte sürgetve Menkáfer úr. Úgy látszik, mihamarabb szerette volna, ha a veszedelmessé vált fiúhoz semmi köze sincs az ő házának. Thotmóze pedig valóban azzal az elhatározással jött, hogy összecsomagolja mindazt, ami az övé. De most mégsem tudta megállni, hogy a túlontúl óvatos családfő előtt újra meg ne csillogtassa, mily magasra emelkedett. Ezért hát így válaszolt: – Még ma vagy holnap elküldöm értük valamelyik szolgámat. Maga sem tudta, vajon egy vagy több szolga áll-e a palotában az ő rendelkezésére, de most jólesett úgy tűnni az eddigi otthonban, mint aki maga is alig tudja, hányan lesik a parancsait. De azért elmenetelkor Menkáfernek is, feleségének is hálás ajakkal csókolt kezet, és sorra ölelte húgait és öccseit, akik most is szobornémasággal és szobormerevséggel bámultak utána, ahogy kilépett a családi otthon kapuján.

A kapu becsukódott mögötte. Innét egyenest az iskolába tartott. Már az első fordulónál feltűnt, hogy többen vannak az utcán, mint az fényes nappal, a nagy melegben szokásos. Sok helyütt kettesével dárdás katonák is álltak. Az emberek arcán felismerhető volt, hogy valami izgatja őket. Itt-ott férfiak összesúgtak. Kíváncsian gyorsította meg lépéseit, remélte, hogy Rámosz körében tudják már, mi történt. Az iskola előtt jó néhány diáktársa csoportosult. Jöttére olyan elámult arcot vágott valamennyi, hogy hangosan fel kellett nevetnie. – Én vagyok az, fiúk! Körülvették, és egyszerre mindenfelől támadták a kérdések: – Mi lett belőled?… Hogy történt?… Mi vagy te most? De válasz helyett ő kérdezett: – Mi történt? Miért sugdolóznak az emberek az utcán? – Hát nem tudod? Nem hallottad? Eje herceg katonái betörtek Amon templomába. Azt mondják, hogy a fáraó-jóisten parancsára. Az egyik diáktárs pedig hozzáfűzte: – Ha minden napra akad ilyen esemény, akkor megint ki tudja, mikor tartják a vizsgákat. De mondd már gyorsan, mi történt veled? Nem tudott azonnal válaszolni, hiszen végig kellett gondolnia, mit is jelent a hír. Nyilván az ő értesítése nyomán Ehnaton azonnal megvizsgáltatta, honnét is fenyegeti őt az a kő, amelyet a papok a fejére akarnak zúdítani. Ott volt még, amikor a fáraó Ejét megbízta a felderítéssel. Az ő katonái, a Halottak Városának őrsége a legmegbízhatóbb alakulat. Igen, mert ott már, úgy látszik, régebben elterjedt Aton tanítása. Aki tudja, hogy csak Aton fényeskedik az emberek fölött, az bátran belép fegyverrel is Amon templomába, tudván, hogy nem létező isten ellen nem lehet szentségtörést elkövetni. Most vált egészen világossá benne, hogy csak az harcolhat a papok ellen, aki azt is tudja, hogy isteneik nem

léteznek. Hiszen a legönzőbb, leggyalázatosabb papnak is hatalma van az emberek fölött, ha félni kell, hogy annak a papnak varázsereje van az istenek haragját zúdítani az emberek fejére. Atonban kell hinnie annak, aki fel akarja venni a küzdelmet Amon hatalomvágyó papjai ellen. – Mi történt veled? – sürgették a diáktársak. – A fáraó írnoka vagyok. Meglepett csönd. Majd a legtermészetesebb kérdés: – Vizsga nélkül? – A fáraó isteni jogánál fogva úgy határozott, hogy a vizsgát már a múltban letettem… kitűnő eredménnyel. Az elképedéstől előbb szólni sem tudtak, végre az egyik ezt kérdezte: – De miért? Ő pedig mosolyogva válaszolt: – Mert őmelléje állottam most, amikor még nem dőlt el, hogy vajon az isteni ősök utódja-e, akinek híveire is rásugárzik az ő fénye, vagy pedig bitorló, akinek híveit mindhalálig üldözni fogják. Észre sem vette, hogy a kapun közben kilépett Rámosz, a mester. Ő is hallotta ezeket a szavakat. S amikor a diáktársak néma zavarral figyelvén, nem tudták, mit feleljenek Thotmóze hitvallására, előállt a mester, s mindannyian meghajtották előtte fejüket. Az pedig szembenézett a nála sokkal magasabb tanítvánnyal, aki arany napkoronggal a nyakában állt előtte, s így szólt: – Bizony két legjobb tanítványom közül az egyiket elveszítettem. A templom és a palota össze fog csapni egymással. Végül majd megbékülnek, de közben jaj annak, aki rossz oldalra állt! Amonemhát elment Onba, a szent városba, s ezzel hitet tett a palota ellen. Te, Thotmóze, akiről napok óta sejtem, hogy titkon már rég a másik oldalon állhatsz, odaálltál a palota mellé. Egyikőtök nagyon nagy úr leszen, messze magasban mifölöttünk, de a másikótok gonoszul fog elpusztulni. Vajon ennyire elragadott benneteket a hatalom részegsége? Méltó sokat tanult írástudóhoz, hogy részt vállaljon olyan szándékokból, amelyek felforgatják a

rendet? Ha felfordul a rend, nincs tanulás, nincs vizsga, nem írnak tele papirusztekercseket bölcs gondolatokkal, sőt a pusztulásban eléghetnek a teleírt tekercsek is. Az írástudónak az a dolga, hogy híven szolgálja azt, akit az istenek fölébe rendeltek, de nem az, hogy maga igyekezzék eldönteni, ki légyen fölötte az úr. Hiszen aki ellenfelek közt az egyik oldalra áll, az még csak fel sem háborodhat azon, ha a másik oldal fegyvere őt találja el. Amíg kétségbe nem vonták az ősöktől hagyományozott tanításokat, az istenek imádságait, addig az írástudónak nincs köze a vetélkedőkhöz. Thotmóze szembenézett Rámosszal, s fennhangon kérdezte: – És mondd csak, mesterünk, ha egyszer kétségbe vonják az ősöktől hagyományozott tanításokat, az istenek imádságait, sőt talán maguknak az isteneknek a létét is… akkor mit tegyen az írástudó? – Akkor – egyenesedett ki Rámosz öreg teste –, akkor az írnok is tőrt foghat a hazugságok ellen. – Hát erre kell énnekem is a tőr. A hazugságok ellen. – Kire mered mondani, hogy hazudik? – csattant fel Rámosz. – Mi történt veled, Thotmóze? Kire merészeled azt mondani, hogy hazudik? Amit a fáraó-jóisten mond, az nem lehet hazugság, s amit Amon papja mond, az sem lehet hazugság! Ha az egyik azt mondja, hogy fehér, és a másik azt, hogy fekete, hát mind a kettő igaz. Ha az egyik azt mondja, igen, a másik azt mondja, hogy nem, hát mind a kettő igaz. A diákok izgatottan figyelték az egyre feszültebb vitát. Thotmóze pedig maga sem értette, hogyan is merészel oly bátran ellentmondani a nagy tekintélyű mesternek. S maga sem tudta, hogyan is jutnak megfelelő érvek az eszébe. De Rámosz szavaira tüstént felelni tudott: – De ha az egyik azt mondja, hogy napfény, akkor az ellenfelének azt kell mondania, hogy sötétség, hacsak nem hajlik meg előtte, s nem követi maga is a napfényt – ezzel hitvallóan megmarkolta a nyakában függő arany napkorongot. – Igaz a napfény is, és igaz a sötétség is. De a napfény az élet, a sötétség pedig a halál. És aki sötétet akar, annak hazudnia kell a hatalmáért. A napfény pedig igazságot követel. És erre az öreg Rámosznak, aki nagyon sokat tudott még a titokban suttogott

igékről is, egyszeriben derengeni kezdett a felismerés. Hátralépett, és döbbent hangon mondotta: – Thotmóze… te Atont vallod! És a fáraó… Felemelte karjait, és felkiáltott: – Jaj nekünk! Alapjaiban remegnek meg a házak! Elapad a Nílus vize! És azután jaj nekem, és jaj nektek! Jönnek az istenek a magasságból és a mélységből, megnyílik a föld, és elevenen fog elnyelni mindnyájatokat! Jaj annak is, akit a te leheleted érint! Fussatok tőle, nehogy titeket is elérjen Amon, Thot, Anubisz, Ízisz és Ozirisz rettenetes haragja! És szinte menekülve futott be a kőházba, Thot isten oltalma alá. A diáktársak megdermedve néztek utána és néztek Thotmózéra. Szerettek volna tovább is kérdezősködni, de megijedtek, hátha van valami igazság Rámosz ijesztő jóslatában. Hiszen valóban valami nagyon nincs rendjén, ha Thotmóze vizsga nélkül máris tekintélyesebb úr, mint bármely írnok sok-sok esztendővel a vizsga után, holott Thotmóze árva fiú, s nevelőapja sem több, mint főírnok a gabonaraktárak főfelügyelőségén. Ezért hát lassan, bizonytalanul, anélkül hogy tovább is szót váltottak volna a fáraó írnokával, hátráltak az iskola kapuja felé, majd egymás után a mester nyomaiba léptek. Thotmóze egyedül maradt. Akkor jutott csak eszébe, hogy Atot nem volt közöttük. Hol lehet a jó barát? Mit csinál? Hiszen ő is Aton mellett tett hitet. Talán ő is fegyvert akasztott a nyakába? Különös módon ha bántotta is, hogy mestere megtagadta, és a diáktársak ijedten hátráltak előle, nem volt mindenestül rossz érzés ez a magára maradás. Úgy vélte, eddig is idegen volt az iskolában, habár maga sem akarta észrevenni. Csak Atot volt ott a barátja, és lám, ugyanazt az utat járják, ha oly sokáig nem is tudtak egymás titkos gondolatairól. És úgy látszik, nem is lehet őneki más útja. Most már csakis ott van a helye, Ehnaton mellett. Az otthon nem az ő otthona, az iskola nem az ő iskolája. Tetához, a kocsmáros-szakácshoz több köze van, mint gyámjához és tanítójához. De Atottal nagyon szeretett volna találkozni. Feléjük indult. Belépett a házukba. Gyakran járt itt, Atot szülei jól ismerték fiuk legkedvesebb iskolatársát.

Csak barátja édesanyját és kistestvéreit találta otthon. A kedves, idegenből jött, kis, vékony asszony elébe futott. – Thotmóze! Hol van a fiam? – Én is őt keresem. Hová ment? – Tegnapelőtt azzal búcsúzott tőlünk, hogy ne aggódjunk érte. És az uram elengedte. Én sem tartóztattam. Csak azt hittem, hogy te tudod, mert te is… Atot elmondta, hogy te is… – Ti tudtátok? – csodálkozott Thotmóze. A kedves arcú, kis, vékony asszony könnyes szemmel bólintott. – Én mindig mindent tudtam. Atot mindig mindent elmesélt nekem. „Vajon a szerelmét is?” – tette fel magában a kérdést Thotmóze. De természetesen nem erről beszélt, hanem tovább kérdezett: – És ti mit szóltatok, hogy a fiatok…? Az anya felsírt. – Mit szólhattunk volna, amikor tudtuk, hogy ez az igazság? De az én uram papoknak épített templomokat, gazdagodott az ő hazugságaikból. Én féltem, hogy egyszer lesújt érte az egy igaz Aton haragja, akinek melege éltet, de halálra is égeti, aki vétett ellene. Mondhattuk hát Atotnak, hogy ne menjen el őérette harcolni? De nagyon, nagyon aggódom érte! Erre a nagytermetű Thotmóze lehajolt a kis vékony asszonyhoz, átölelte, és úgy csókolta meg, ahogy oly sokszor szerette volna megcsókolni rég elvesztett édesanyját. Milyen jó lehetett Atotnak, hogy igazi anya nevelte föl, hogy ez a drága kis asszony lehetett az édesanyja, akinek elmondhatta… aki elengedte… aki aggódik érte. – Ne sírj, ne aggódj! Én bizonyára találkozom vele. Én is vigyázok rá. És nekünk van igazunk. Csak most még ne beszéljünk róla. Nemsokára már lehet… – Tudom, Thotmóze, tudom én is, fiam. Mi nem beszélünk, amíg nem szabad –

és úgy csókolta meg fia barátját, mint az édesanya csókolja meg veszélyes, de igaz útra induló fiát.

ATON NEVÉBEN!

Visszament a palotába, jelentkezett az öreg felügyelőnél, bejelentette, hogy már a mai éjszakát is itteni szobájában tölti. A számára kijelölt szolgának megparancsolta, menjen el Menkáfer úr házába, és hozza el onnét minden holmiját. Ekkorra már alkonyodott, s érezte, hogy milyen nagyon fáradt. Hiszen az éjjel-nappali, hosszú, rázós utat sem aludta még ki, és az azóta következett izgalmak még jobban kimerítették. Végigfeküdt a puhára vetett fekhelyen, és hajnalig fel sem ébredt. Szolgája reggeli ennivalókkal várta, s ott voltak kötényei, íróeszközei is. De ahogy otthon nevelték, étkezés előtt mosakodott, és szájat öblített a tisztálkodó udvaron. Csak most nem mondott imát Amonnak és Thotnak, mint azelőtt. Amióta megismerte Aton igazságát, hozzáfordult volna reggel, de Atonhoz szóló imádságot sohasem tanult, ezért csak felnézett a magasba, és szívében emelkedett az áldást osztó, láthatatlan istenhez. A tisztálkodó udvaron mások is voltak. Azok a kisebb-nagyobb rangú szolgálattevők, akik a palotában laktak. Nem ismerte még őket, de néhány szót váltottak egymással. Tőlük tudta meg, hogy a fáraó már régóta ébren van, hivatali szobájában tanácskozik kora hajnal óta. Ideje volt hát sietni. Már felöltözve éppen hogy bekapta a reggelit, hóna alá vette az írótáblát, és igyekezett a hivatali szoba felé. A pecsétkorong láttán a dárdás őrök szó nélkül, tisztelegve beeresztették. Ott ült a fáraó a trónján, körülötte ismerős és ismeretlen arcok. De ma egészen másképp festett, mint tegnap: királyi díszben volt. Fején az ősi, kettős korona, válla körül drágakövekkel ékesített gallér, dereka körül nehéz, arannyal átszőtt kötény, lábán aranysaru, karján, bokáján aranyperecek, ujjain drága gyűrűk. Mellette szolgálattevő állt, aki aranyhímes párnán tartotta a görbe végű kormánypálcát és a hatalmat jelképező korbácsot. Csak az Ozirisz-szakáll nem függött az állán. Az egyébként inkább alacsony termetű fáraó ebben a díszben és trónusán ülve daliásnak látszott, szabályos, kissé kisgyermekes arcán fenség uralkodott. Mellette ott állt Eje herceg, a másik oldalán Horemheb úr, néhány aranygalléros főtiszt és néhány hímzett fejkendős tanácsos úr. Ezek közül az egyik ránevetett, mire álmélkodva fedezte föl, hogy az Teta, a szakács… Azaz úgy látszik, már nem szakács, és nem is kocsmáros, hanem tanácsos úr, csak éppen nagyon különös volt a kis, zömök öregember, akit eddig még éjszaka is csak egyetlen vászoningben látott – fejkendővel, széles gallérral, lábán saruval és mellén napkorongot ábrázoló amulettal.

A fáraó barátságosan nézett rá. Ő meghajolt – nem a földig, mert a fáraó nem isten, csak nagyon mélyen, ahogy a hatalom urának kijár. – Ülj le, Thotmóze, írd, amit mondok, és még ma másold le a rendeleteket! Az urak mind álltak, de az írnok, ha diktálnak neki, ura előtt is maga alá húzott lábakkal ül, hogy térdén tarthassa az írótáblát. Thotmóze gyorsan kikeverte a festéket, bemártotta az írónádat, és kérdő arccal tekintett a fáraóra. Ehnaton pedig mondta a rendelet szövegét: – Én, Amenhotep, Ré fia, uralkodásom első évének hetedik napján elbocsátottam atyám érdemeken kifáradt öreg fővezérét, hálám jeléül aranyat és ezüstöt adtam neki, hogy jó legyen élete, míg e földön tartózkodik, és kellő mennyiségű köveket ajándékoztam neki, hogy méltó halotti házat építtethessen magának atyám halotti otthona mellett, akit hűségesen szolgált. Helyette Észak és Dél nagyjainak elsőjéül, másodiknak a fáraó után, Egyiptom minden katonájának fővezéréül hívemet, Ejét nevezem ki… Thotmóze szeme önkéntelenül Eje felé fordult, a daliás tiszt komoly arccal állt a trónus mellett; most vette csak észre, hogy a lábán aranysaru van. Most már ez illeti meg. Ehnaton folytatta: – Istenségünk kincstárnokának méltóságában, a kőbányák felügyelőségében, az összes barbárok titkos tanácsosi rangjában megerősítem hívemet, Horemhebet… Utána következett még néhány kinevezés vagy régi méltóságban megerősítés; ezeknek a neveit Thotmóze nem ismerte, nem tudta, melyik névhez melyik arc tartozik a jelenlevők közül. Egyszerre azonban így folytatta a fáraó: – Az összes királyi munkák elöljárójának méltóságára kinevezem hívemet, Tetát. Thotmóze szeme az öreg jó barátra pattant. Ő volt itt az egyetlen, aki nem merev arccal hallgatta a felséges szavakat, vonásain mosoly ült, szeme hunyorgott, s úgy nézett vissza Thotmózéra, mintha ezt mondaná: „No, ehhez mit szólsz? Mi lett az öreg Tetából?” Még néhány kinevezés után Ehnaton így rendelkezett:

– Most végy elő másik papiruszt, és írd: – Tudomásunkra jutott, hogy Amon templomának régi falai erősen megrongálódtak. Megvizsgáltattuk a falakat, és megfelelő szakértők megállapították, hogy az előcsarnok és a belső szentély közötti fal egyik köve oly mértékben meglazult, hogy könnyen kieshet, és az alatta áhítatoskodót agyonütheti. Alattvalóink életének védelmében elrendeljük, hogy mindaddig, amíg a templom felügyelősége a meglazult köveket értő kőművesekkel meg nem javíttatja, és a javítás megtörténtét a palota kőművesmesterei nem ellenőrzik, Amon templomába belépni szigorúan tilos! Thotmóze összeharapta ajkait, nehogy elnevesse magát. Nem mert felnézni, félt, hogy ha tekintete Ejével vagy Tetáéval találkozik, menthetetlenül kirobban belőle a kacagás. Ehnaton pedig rendelkezett: – Végy újabb papiruszt, és írd: – Megparancsoljuk Tetának, az összes királyi munkák elöljárójának, hogy készítse elő egy új város felépítését, amely a birodalom fővárosa lesz. Oda kerül valamennyi központi hivatal, de templomot csupán mindnyájunk áldó atyjának, a fényességes Atonnak emelünk, és az új fővárost róla Kutatonnak, vagyis a Napfény Városának nevezzük. Felépülte után elhagyjuk Thébát, a halottak városát, és Kutatonba, az élet városába fogunk költözni, és onnét kormányozzuk a birodalmat. Végy elő újabb papiruszt, és írd: – Megparancsoljuk istenségünk kincstárnokának, Horemhebnek, hogy állítsa bíráink elé mindazt az adószedőt, adófelügyelőt és adóhivatalokban tevékenykedő írnokot, aki a törvényesnél több adót követel bármely rendbe tartozó alattvalónktól. Az erre vonatkozó valamennyi panaszt a legszigorúbban vizsgáltassa meg. ítéltessék jobb kezének elvesztésére, aki visszaélve nevünkkel és törvényeinkkel, zsarolja szolgáinkat. Ugyanez vonatkozik valamennyi istennek kijáró és papi hatóságok által kivetett adóra is. Végy új papiruszt, és írd: – A királyi munkálatoknál dolgozó szolgáknak fizetségül annyi eleséget kell adni, hogy ők maguk jóllakjanak, és egész családjuk mindennap jóllakjék belőle. A munkánál elnyűtt ruhaneműt a kincstár pótolni köteles. Ugyanez vonatkozik a templomi munkálatokra, ahol az eleségben fizetendő bér és a ruha a templom kincstárát terheli. Ha a munkáját végző szolga úgy véli, hogy nem kapta meg teljes értékben járandóságát, panaszával akár az Ezüstházzal, akár a templomi kincstárakkal szemben bíróinkhoz fordulhat, akik kötelesek igazságot szolgáltatni.

Végy új papiruszt, és írd: – Ha bármely alattvalónk úgy véli, hogy bármiféle ügyében a bíró igazságtalanul ítélt, fellebbezhet a birodalom főbírájához; ha nem a mi alattvalónk, hanem idegen országból való, de Egyiptomban támad peres ügye, fellebbezhet az Ezüstházhoz. Aki úgy véli, hogy istenségünk kincstárnoka vagy a főbíró igaztalanul ítélt, panaszával egyenest mihozzánk fordulhat, mi meg fogjuk hallgatni. Ehnaton befejezte a rendelkezést. Csöndesség ült a királyi teremben, Thotmóze pedig úgy érezte, hogy itt valami nagyon nagyszerű kezdődik… és gyalázatos, aki ezt akadályozni akarja. – Nem felejtettem el semmit? – kérdezte a fáraó, körülnézve országnagyjai között. Mire Horemheb hümmögve ezt mondta: – Semmit, uram. Talán még több is az eszedbe jutott, mint amennyi veszélytelen. Az Amon-templom bezárása jó figyelmeztetés a papoknak. Most majd kijavítják, amit ők maguk meglazítottak. De helyes dolog beleszólni az istenek adójába is? Ehnaton szava szinte zúgni kezdett: – Helyes! A mi adóink elenyésznek a templomi adók mellett. Ez csak az első szó még. De mire Kutaton felépül, azt akarom, hogy ne legyen más adó, csak amit a kincstárnak fizetnek. Csak az fizessen a papoknak, aki saját jószántából fizetni akar! – Úgy van! – mondta Teta. – Nem félsz, uram, a lázadástól? – kérdezte Horemheb. Mire Ehnaton mosolyogni kezdett. – Vajon ki az, aki fegyvert fog azért, hogy újra fizesse az eltörölt terhes adókat? De ha úgy vélitek, csak mondjatok ellent nekem, azt akarom, hogy okos szavakból derüljön ki, mi a helyes teendő. S Horemheb válaszolt is: – Uram, ne hidd, hogy Aton fénye már mindenkinek világít! Az ostobaság olykor még csak nem is önző. És ha a pap azt mondja, hogy elmarad a Nílus

áradása, mert Ízisz istennőt felháborították az adórendeletek… A fáraó közbevágott: – Hát akkor mi addig tartjuk fegyverekkel a rendet, amíg a legközelebbi napfordulókor ki-ki a saját szemével láthatja, hogy nem marad el a Nílus áradása. És nem azért tároljuk a vizet a fajjúmi tóban, hogy ne segíthessünk még akkor is, ha egy évben kisebb az áradás, mint rendesen. Tudsz erre is felelni, Horemheb? Beszélj nyugodtan, azért erősítettelek meg méltóságodban, mert aggodalmaid is bölcsek! A kis mozgékony főkincstárnok pedig összecsucsorította sakáléra emlékeztető száját, és újra kérdéssel válaszolt: – Hiszed-é, uram, hogy az ostoba ember látja azt, amit a saját szemével lát? Én bevallom, félek nyíltan szembeszállni Amon papjaival és az összes többi pappal. De ha már megtesszük, akkor legalább adjunk tekintélyt Aton papjainak. Ha mindenütt látják a mi papjainkat, és azok ugyanolyan titokzatos szavakkal megadják azt a kellő ostobaságot, amelyet az ostoba emberek akár életük árán is igényelnek… hát akkor talán… – Nem! – kiáltott közbe Teta. – Nem, Horemheb – mondotta szelíden Ehnaton. – Aton áldó sugarainak bárki áldozhat. Aton nem kér adót, és nem terjeszt hazugságokat. Aton templomában, amely Kutatonban fel fog épülni, senkinek sem kell fizetnie azért, hogy más szóljon az ő nevében és őhelyette a jóságos istenhez. És Aton papjának csak azért, mert pap, nem lehet nagyobb tekintélye, mint bármely más embernek. – De hiszen még ismert imádsága sincs Atonnak – aggályoskodott a főkincstárnok. – Ki-ki mondja, amit a lelke belülről sugall! Horemheb legyintett: – A legtöbb ember lelke belülről nem sugall semmit. Hidd el nekem, uram, szükségük van az embereknek, hogy legyen valamiféle már meglevő szöveg, amit reggel, felkelés után vagy este, lefekvés előtt vagy leborulva a templomban elmondhassanak! Legalább valami imádságszöveget adj az eddigi imádságok

helyett! –Igaz… igaz… erre talán mégis szükség lehet… – mondták az országnagyok. – Nekem is hiányzik. Csak ez hiányzik, amióta megismertem Atont – mondotta egy aranygalléros főtiszt. Eje maga elé nézett. – Nekem nem hiányzik, de még a te húgod is, uram, aki öt napja az én feleségem, s aki oly rég ismeri Atont, mint te magad, álomra hajtván fejét, vágyat érez, hogy kimondott szavakkal ajánlja testét, szellemét és lelkét Aton őrző kezeibe. Ehnaton Tetára nézett. Az vállát vonogatta. – Lehet, hogy igazatok van – mondotta végre a fáraó. – Ez nekem sohase jutott volna az eszembe, mert ha én áhítatot érzek, mindig találok szavakat is hozzá.. Ha helyesnek találjátok, lediktálom majd áhítatom szavait. S aki szükségét érzi, mondja utána ezeket a szavakat. Csak nehogy bárki parancsnak érezze! Senkinek sem kötelező. Nem a fáraó rendelete ez, hanem Ehnatonnak, Aton hívének himnusza. Ebben azután egyetértettek. Odakint koppant az őr dárdája, jelezvén, hogy tisztelgett valaki előtt, akinek joga van belépni oda, ahol a fáraó és nagyjai tanácskoznak. Thotmóze az ajtó felé nézett. És az ajtón Atot lépett be. Fején sisak, vállain ezüst tiszti gallér, nyakáról bronzkard függ. Szemük összevillant, mosolyuk egymásba kapcsolódott. Azután Atot a fáraó felé meghajolt, és Eje, a fővezér így mutatta be: – Az Amon-templomot őrző csapat parancsnoka. Ezek ma az egész birodalom legmegbízhatóbb katonái. Mind Aton hívei, a legtöbbjük kézműves vagy földművelő, csak a parancsnokuk írnok. Beszélj, Atot! És Atot szólott: – A templom elé tömeg gyűlt, követelték, hogy bemehessenek. Hiába

magyaráztam, hogy életveszélyes, nem hitték, meg akarták nézni. Nem hagytam. Szembeszegeztük velük a dárdákat. Egy nő bele akart rohanni a dárdákba. Más nők zokogni kezdtek. A férfiak köveket hajigáltak felénk. Erre kettőt elfogattam, bevezettem a templomba, és megmutattam a meglazított követ. Azt mondtam nekik, csak álljanak alá, és várják, hogy rájuk zuhan. Utána szabadon engedtem őket, és ezek kint mesélni kezdték, hogy valóban életveszélyes. Erre szétoszlottak… – Helyesen, okosan cselekedtél – mondta Ehnaton. És Thotmóze úgy örült a dicséretnek, mintha neki szólt volna. Atot pedig folytatta. – Akkor odajött egy Amon-pap, és a templom főpapja nevében közölte velem, hogy szólni óhajtanának véled, legdicsőségesebb uram. A főpap válaszodat várja, elébed akar lépni. Az országnagyok összenéztek. –Jöjjön hát Amon papja! – mondotta a fáraó. Atot tisztelgett, és ment az üzenettel. Thotmóze nézte az arcokat. Ehnaton halkan beszélt valamit Ejével. Teta mosolyogva pislogott az írnok felé. Horemheb elgondolkozva hajtotta le hegyes állú fejét, vonásain aggodalom ült. Majd odakintről hangok érkeztek. – Álljatok körém! – rendelkezett Ehnaton. – Hivatalos ünnepélyességgel fogadjuk a főpapot! – S mialatt azok elrendezkedtek a trón két oldalán, ő felvette az aranyhímes párnáról a kormánypálcát és a korbácsot, s olyan kéztartással fogta a hatalom jelvényeit, mint a régi fáraók a szobrokon. Az ajtó kinyílt, és teljes pompában, kopasz fején magas föveggel, hosszú, sovány testén dísztelen, sima áldozóköpennyel belépett a főpap, ráncos arcú aggastyán; nyomában papok egész serege. A főpap nem hajolt meg, a fáraó nem emelkedett föl ültéből. Előbb némán néztek egymásra. Végre Ehnaton szólalt meg: – Beszélni kívántál velem. Mindig meghallgatom szavad, ha a békesség

érdekében szólsz. De hiába fenyegetőzöl, mint hetven napon át atyám halálától temetéséig. Erre az aggastyán sokkal erőteljesebb hangon, mintsem korától vélni lehetett volna, ezt mondotta: – Amenhotep fáraó fia! Nyittasd ki Amon templomát! – Amint helyrehoztátok a megrongált falat, amelynek kövét az én fejemre akartátok dobni. Már kész a rendelet, hogy addig senki se léphet a templomba. Pap sem. – Holnapra rendben lesz – ígérte a főpap. – Saját kőműveseiddel megtekintetheted. – Akkor – válaszolt a fáraó – holnap te magad Amon szobra előtt kinyilvánítod, hogy abbahagyjátok az ellenkezést, elismeritek az én uralmam jogosságát. – És ha nem? – kérdezte a főpap. – Akkor én sem ismerem el a ti létetek jogosságát – felelte emeltebb hangon a fáraó. S erre a papi hang felzúgott: – A mi jogunkat az istenek adták! Aki minket kétségbe von, az az isteneket vonja kétségbe! Erre pedig felállt Ehnaton, és az ő hangja még zengőbb volt: – Akkor én kétségbe vonom az isteneiteket! A papok, mintha megrántották volna őket, egy lépéssel hátráltak, és a főpap kérdezte: – Ki merné a fáraó nevében tagadni az isteneket? – Nem a fáraó nevében, hanem az egyetlen, láthatatlan, áldó Aton isten nevében. Az élet nevében a ti egész halott világotok ellen. Aton pedig nem kér adót. És ha nem kell adót fizetni a templomnak, mi lesz veletek?

– Istentelen! – kiáltotta a főpap. Erre Ehnaton váratlanul mosolyogni kezdett. – Én nem vagyok istentelen, mert fölöttem ott ragyog Aton. De te az vagy, mert Amon és mind a többi csak hiú név és halott szobor. Én pedig a ti templomotok után becsukatom valamennyi templomot, hogyha ti holnap nem ismeritek el, hogy az én uralmam törvényes. De ha elismeritek, akkor békésen meglehet egymás mellett Aton és Amon. Ki-ki válassza magának, akit követni akar! A főpap maga elé nézett, papjai körülvették, suttogtak is valamit. Azután a főpap így szólt: – A te kezedben van a hatalom, Amenhotep fáraó, legyen a te parancsod szerint. De azt majd maguk az istenek fogják megmutatni, hogy vannak, és hatalmasabbak, mint a földi emberek. – Ha ők mutatják meg – bólintott most szelíden Ehnaton –, akkor le is borulok eléjük, de nehogy ti akarjatok úgy tenni, mintha isteneitek avatkoztak volna a mi dolgainkba! Az éltető napsugarat pedig amúgy sem tudjátok letagadni az égről. A főpap felvetette a fejét. – Hiszen még a te neved, Amenhotep fáraó is Amon dicsőségét hirdeti. – Nem – rázta meg a fejét a fáraó. – Az én nevem nem Amenhotep, hanem Ehnaton. Thotmóze – fordult az írnok felé –, a rendeletek szövegét úgy változtasd meg, hogy azokon már igazi nevem, Ehnaton legyen! És tudjátok meg azt is, hogy én elhagyom Thébát, a halottak városát, amelynek közepén Amon temploma áll, s amelynek utcáiban és terein a kőből faragott istenek szentélyei állnak, s elköltözöm az élet városába, Kutatonba, amelyet most fogunk fölépíteni, és ahol csak Atonhoz lehet majd fohászkodni! De legyenek csak templomaitok, s járjon bárki isteneitek elé mindaddig, amíg nem cselekedtek semmit ellenem és a napfény világossága ellen. A papok rettegő arccal távoztak a palotából. És szétszéledtek a tanácsosok is. A fáraó Ejével beszélgetve ment ki, de még odaszólt Thotmózénak: – Várj a közelben, ma még dolgom lesz veled… Különben is intézkedni kell a magad ügyében is.

Thotmózét egyébként is egészen magával ragadta Ehnaton, de most, erre a személyes gondoskodásra bámulat és szeretet öntötte el a szívét. Hanem mire fejét felvetette, a szobában csak Horemheb volt. A főkincstárnok hegyes arcával feléje fordult, ő pedig tisztelettel felállt. Amaz megszólította: – Ugye, te vagy Menkáfer nevelt fia? Hát ez mindenesetre még több, mint amit én adhattam volna neked. Csak elevenen megússzuk! Itt most valahogy túlságosan elszabadultak a vágyak. Eje fővezér akart lenni, hát a rang kedvéért megtagadta az isteneket. Ez a kocsmáros úr akart lenni, hát egy isten papja lett. Amenhotep-Ehnaton nem akart isten lenni, mert minden elődje az volt, hát megtagadta az összes istent, csakhogy ő is ember lehessen. Te írnok létedre egy pap leányát akarod feleségül, hát magánál Amonnál kezded a harcot. Thotmóze csodálkozva hallgatta, és meg merte kérdezni: – Te, uram, akiben legdicsőségesebb urunk úgy megbízik, nem állsz szemben a hazug papokkal? Horemheb vállat vont. – Mi mást tennék? Az ember nem maga dönti el, ki mellett és ki ellen harcol. Ha én volnék Amon főpapja, szemben állnék Ehnatonnal és minden tanácsosával. Minthogy Ehnaton főkincstárnoka vagyok, hát szemben állok Amon összes papjával és most már a többi isten papjával is. És mert Ehnaton tagadja az isteneket, hát én akkor is tagadom, ha egy szót sem szólok. – Hát mit hiszel te, uram? – Én nem hiszek, fiam, csak félek. És még csak azt sem tudom, hogy mitől félek. És a legjobban attól félek, hogy Aton és Amon ugyanaz, csak más néven nevezi a fáraó és a főpap. És akkor végképp semmi értelme sincs ugyanannak a nevében egymással marakodni, vagy ha arra kerül a sor, egymást gyilkolni. Nagyon szeretném túlélni mindazt, ami most következik… ámbár fogalmam sincs, hogy mi következik… Csak félek tőle…

MÁSODIK RÉSZ AZ ÉLET VÁROSA

MESZESGÖDRÖK ÉS ÁLLAMGONDOK

A Nílus mellett, áradástól védett emelkedésen, félúton a déli Théba, s a régi északi főváros, Memfisz között, szakadatlanul épült Kutaton városa. Soha azelőtt így nem építettek várost: egyszerre épült az egész. A fáraó parancsára mérnökök egész serege tervezte előre az utcákat, építészek előre megrajzolták az épületeket, hosszú zsinórokkal előre kimérték a házak helyét. Líbia, Núbia és Etiópia kőbányáiban rabszolgák tízezrei fejtették a köveket, amelyeket széles gályák szüntelenül szállítottak lefelé a Níluson az építkezés helyére. Köröskörül, amerre a szem ellátott, arattak a szántóföldeken. Ilyenkor a legrövidebbek a napok, és a legkellemesebb az időjárás. Építkezni is ilyenkor lehet a legjobban, s noha későn kel és korán nyugszik a nap, az éjszakák pedig hidegek, az építőmunka fáklyafény mellett is, megállás nélkül folyt. Aki nappal dolgozott, éjszaka aludt a hosszú fadarabokon; aki éjszaka dolgozott, nappal tért nyugovóra. Nem volt olyan pillanat, amikor elcsendesült volna az épülő város; még a folyón érkező vagy elúszó hajókra is elhallatszott az újra meg újra elölről kezdődő „Fogd meg! Emeld meg!”. Talán csak a királyi munkálatok főfelügyelőségén tudták, hogy hány ember dolgozik az építkezésen, ahol még a felügyelők száma, is felért egy hadtest létszámával. Annyi bizonyos, hogy Teta úr, az összes királyi munka elöljárója, büszkén szokta emlegetni, hogy átnézve a legeslegrégebbi kimutatásokat, megállapította, még Kheopsz fáraó híres piramisánál sem dolgozott ennyi kéz, pedig az a földkerekség legnagyobb épülete. De hiába: az mégiscsak egyetlen épület, habár a legeslegnagyobb; ez itt pedig egy egész város, és nem is bármiféle város, hanem az egyiptomi birodalom épülő fővárosa. Amikor elkezdődött a munka, Thébában, Memfiszben, Bubasztban, de leghangosabban Onban, a szent városban az a hír járta, hogy Kutatont nem lehet felépíteni. Állítólag szavahihető emberek álmában megjelent Széth isten, és megjövendölte, hogy amelyik fal térdmagasságig felépül, nyomban össze is omlik. Mondották azt is, hogy aki Kutatonban dolgozik, az élve nem jön vissza onnét, mert meg fog rázkódni a föld, s a beomló házak maguk alá temetik építőjüket. Azután olyan hírek is szállongtak, hogy Ízisz istennő, akinek tudvalevőleg a hajából hull alá a Nílus vize, felbosszankodván, hogy nem lesz temploma Kutatonban, elapasztja a Nílus vizét, s mindaddig nem árad ki az életadó folyó, amíg abba nem hagyják a város építését. Más hírek, éppen

ellenkezőleg, arról bizonykodtak, a legközelebbi áradás oly magas lesz, hogy elönti a városokat is, és elsodorja az istentelen fáraó fővárosát. Ezek a híresztelések eljutottak Kutatonba is, akadt fül, amely nem is maradt süket a hallottakra, és kezdetben százával, néha ezrével szöktek szét az építők, annak ellenére, hogy itt a szolgamunkát is sokkal jobban fizették, mint bárhol Egyiptomban. Annyi eleséget kaptak a munkások, hogy a fölöslegét elcserélhették a kufárok különböző árucikkeire. És ruhaneműt is kaptak a királyi munkálatok felügyelőségétől. A kőcipelő is jobban élt itt, mint bárhol másutt; a tanult kőműves, ács, asztalos, kovács pedig meggazdagodhatott rövid idő alatt, ha lankadatlanul végezte munkáját. A pallérokat, építőmestereket és mérnököket ezüsttel fizette a kincstár. És mégis, különösen a munka első heteiben, tömegestül szökdöstek, a fegyveres őrség alig győzte összeterelni az elcsellengőket. Külön katonai alakulatokat kellett szervezni az építkezéshez. Nemcsak azért, hogy együtt tartsák az építőket, hanem azért is, hogy őrizzék a közbiztonságot. Hiszen arról is suttogtak Egyiptom minden nagy városában, hogy az épülő Kutaton mindenfajta bűn és fertelmesség otthona. S kétségtelenül vigyázni kellett, nehogy azzá váljék, mivel a nagy lehetőségek híre a fél világból ide csábította a kalmárokkal a félkézkalmárokat, a tolvajokat, a garázdálkodókat, a hamiskocka-vetőket, a parázna asszonyokat. S velük érkeztek a szándékos rosszhír-terjesztők, az álomfejtéssel rémületet keltők. Lankadatlanul figyelni kellett, mit suttognak a munkán és a pihenőbarakkokban. De bármit suttogtak a városokban, bármiféle hírek keltek szárnyra Kutatonban is, akárhányszor támadt kideríthetetlen okú, munkát akadályozó verekedés – az építkezés meglepő gyorsasággal haladt előre. S aki nyár végén járt erre, ősszel meglepetve látta, hogy könyöknyivel magasabbak a falak, s aki a legrövidebb nap idején újra visszatért, láthatta, hogy a falak már vállig érnek. És a falak nem omlottak le, a föld nem rengett, a mélyből nem csapott tűz, a Nílus, amely úgy tért vissza szűkebb medrébe, mint minden esztendőben, egyelőre semmi jelét nem adta, hogy akár el akarna apadni, akár el akarná nyelni az országot. S a falak még vállig sem értek, még több volt a meszesgödör, mint az épület, még csak az értő képzelet látta előre, hol, micsoda palota fog állni, Ehnaton fáraó máris fővárosának nyilvánította Kutaton városát, és átköltözött a meszesgödrök közé. A hivatalok nagy része még Thébában maradt, de készülődtek már, hogy jövő ilyenkorra az egész közigazgatás Kutatonban legyen: addigra állnia kell a városnak.

A központi hatóságok közül, csak a királyi munkálatok felügyelősége tette át központját az épülő fővárosba, annál is inkább, mert Teta úr a kezdet kezdetétől itt tartózkodott, ő maga vezette személyesen az építkezés egészét. Ő volt a legismertebb ember egész Kutatonban. Egyszerre volt mindenütt: az épületeken, a konyhákban, a kimutatásokat készítő irodákban, a kézművesek műhelyeiben. És mindenki csodálattal vette tudomásul, hogy a kerek fejű, mozgékony, zömök, ősz öregember a világon mindenhez ért. A palléroknak ugyanúgy magyarázott jobb munkamódszereket, ahogy a szakácsokat ízletesebb ételekre oktatta, s ugyanilyen biztonsággal javította ki az írnokok íráshibáit. Kétségtelen tekintélye volt, és szerették a mérnökök is, a felügyelők is meg a kőhordó munkások is. Holott szigorú volt, s amikor egy írnokot csaláson kapott, saját kezével és saját botjával náspángolta el. Igaz, hogy amikor a csalásért halálra ítélték, ő maga járta ki a fáraónál a kegyelmet. Ha valaki itt, Kutatonban meglátta Tetát, s nem tudta, kicsoda, igazán nem gondolta volna, hogy ő a királyi munkák elöljárója, és ha nem nevezné mindenki közvetlenül Tetának, akkor kegyelmes úr megszólítás járna neki magas hivatala folytán. De még csak szakácsnak vagy kocsmárosnak sem gondolta volna senki. Semmiféle jelvényt nem viselt, fején nem hordott sem kendőt, sem sapkát. Ha hivatalában volt, ágyékkötőn kívül egyebet nem viselt a testén; ha huzamosan tartózkodott a szabad ég alatt, azt a fehér vászoninget öltötte magára, amely forró napon a tűző napsugaraktól, hideg éjszakán a dermesztő levegőtől védte. S kezében hosszú botot hordott, mint a munkafelügyelők. Afféle tisztes falusi atyafinak látszott a királyi munkálatok főfelügyelője, az, aki bármikor bejelentés nélkül bemehetett az urak urához, a fáraóhoz. De maga a fáraó is többet volt kint, mintsem hogy bárki otthonában találhatta volna. Ez az otthon sem emlékeztetett egyelőre királyi palotára. A palota falai a még nem létező főtéren éppen hogy vállig értek. Előtte hirtelenében fából emelt kisebb fajta barakk állt, amely körül bronzsisakos, dárdás testőrök álltak, jelezve, hogy ez most a fáraó otthona. Théba jobb köreiben hol csodálkozva, hol gúnyolódva mondogatták, hogy Nofertiti királyné nem éppen ilyen hálószobához szokott. Nofertitiről ugyanis az volt a közvélemény, hogy nemcsak Egyiptom legszebb asszonya, de egyszersmind a legelkényeztetettebb is, aki aligha fogja tűrni férje szokatlan életformáját. S lám, Nofertiti nemcsak szívesen ment el Ehnatonnal a kényelmetlen szállásra, hanem úgy látszik, jól is érzi magát a meszesgödrök között. Nemegyszer, amikor Eje, a fővezér hivatalos ügyben Kutatonba jött, vele utazott szép felesége is, aki Nofertiti sógornője, s egyben unokanővére volt. Eje

felesége hercegnői voltához képest igazán nem volt kényes asszony, hiszen még leánykorában éjszakánként Aton titkos találkozóira is elszökött szerelmesével, aki azóta a férje. De azért a hercegnő is meghökkent, látván, hogy a fáraópár egy fakunyhóban, két szobában lakik, akárcsak egy szegényebb kézműves, és a kényes hírű Nofertiti egyáltalán nem érzi boldogtalannak magát. Sőt, néhány testőr kíséretében ellátogat a közkonyhára, megnézi az iskolákat, ahol szabad ég alatt tanítják az itt működő írnokok, mérnökök, építészek fiait. Máskor maga köré gyűjti a kislányokat, s maga tanítja őket különböző énekekre. Ezeknek jó részét Ehnaton költötte, aki nemcsak jól ismerte a régi énekeket és azokat a meséket, amelyeket régi könyvek őriznek, hanem maga is szeretett költeményeket fogalmazni, ezeket le is írta, vagy lediktálta Thotmózénak. Az utóbbi hónapokban, ha egy kis szabad ideje maradt, költeményekbe foglalta Aton hitének magasztos eszméit. Nemegyszer ismert dallamokra költötte dalait, és ezeket Nofertiti megtanította a kislányoknak, akiktől azután eltanulták a felnőttek is. Ehnaton költeményei közül különösen egy vált ismertté, ez volt ama Naphimnusz, amelyet Ehnaton azoknak írt, akiknek lelki szükségük van imádságra. S az emberek megtanulták, s mondották reggel, felkelés után és este, lefekvés előtt. Akik pedig éjszaka munkálkodtak Kutaton falain, azok mondták este, felkelés után és reggel, lefekvés előtt. Nofertiti legszívesebben őrzők nélkül indult volna az épületek közé, de a kutatoni őrség parancsnoka egy pillanatra sem hagyta kíséret nélkül. Ha tehette, maga is őrzőnek szegődött a királyné mögé. És Nofertiti nem is bánta, ha az okos, kedves szavú parancsnok vele tart, mert sok mindenről el lehetett beszélgetni vele, főképpen szobrokról meg domborművekről, amelyeket a királyné is felettébb kedvelt. Ez a parancsnok Atot volt, akinek sikerült megszabadulnia az írnoki mesterségtől azzal, hogy amikor úgy látta helyesnek, felcsapott Aton katonájának. De azóta sem tudta letenni a fegyvert. Szükség volt a feltétlen megbízható tisztekre, és Eje őt tette meg a kutatoni helyőrség parancsnokává. Ezzel azután a fáraó és főleg a fáraóné közvetlen közelébe került. Amióta katona volt, egy kicsit lefogyott, mozgása is kevésbé félszeg, ámbár Teta szerint csak rá kell nézni, és a tiszti gallér mögül kilátszik az ábrándozó fiatalember. Titkát azonban őrizni tudta, csak Thotmózénak kesergett olykor esténként: milyen furcsa dolog, hogy ha az ember szüntelenül ott lehet az elérhetetlen szerelem

közelében, még beszélhet is vele, még kedves szavakat is kap… A művelt és szobrokat szerető helyőrségparancsnokot egyébként a fáraó is becsülte. Képekről, szobrokról, domborművekről hasonló véleményük volt. Ehnaton váltig mondotta, a szépség nem arra való, hogy halotti kamrákban rejtegessék, hanem hogy az élők szemeit gyönyörködtesse. Úgy is tervezte, hogy Kutaton utcáin és terein szobrok és domborművek lesznek, a lakóházakat pedig kívül is, belül is festett képek díszítik. Egy ízben Ehnaton és Nofertiti együtt nézték az építkezést, s összenevetve – mert mindkettő derűs, nevetni szerető ember volt – figyelték, ahogy Teta, mint egy afféle falusi munkafelügyelő, kezében hosszú botjával, rajta tartja a szemét egyszerre az egész munkán, és az embereket szó nélkül vagy egy-egy szóval irányítja. A királyi pár mögött állott Atot, néhány katonával. S le nem vette szemét Teta figurájáról. És néhány órával később szállásán egy fadarabból elkezdte kifaragni a felügyelőt. Ahogy faragta, maga is egyre inkább érezte, hogy Teta alakjában, túl a jól ismert öreg baráton, egy egész emberi magatartást, a munkát figyelő felügyelőt ragadja meg. Amíg készen nem lett a fából faragott szobor, többet gondolt rá, mint a szolgálatra. Néha közben még Nofertiti sem jutott az eszébe, pedig vele volt ébren, és vele volt álmában. Mikor azután készen lett a szobor, letette a királyi pár elé. Úgy hasonlított az eredetijére, hogy Nofertiti hangosan felnevetett, Ehnaton pedig csodálkozva mondotta: – Te parancsnok, hiszen te kitűnő szobrász vagy! – Az szeretnék lenni, fényességes uram, de most még katona vagyok, mert vigyázni kell Kutaton biztonságára. – Köszönöm, Atot. – És a fáraó a tiszt vállára tette a kezét. – De az én szobromat te fogod kifaragni. A sírboltomba is, de még inkább a palotámba, ahol az élők láthatják. – És az enyémet is – nevetett rá Nofertiti. Ez a felszólítás valóra váltotta, amit Atot azóta tervezett, hogy először látta az akkor számára még ismeretlen ifjú hölgyet Théba utcáján. Azóta formálódott a lelkében Nofertiti kőből faragott arcmása. Az a szobor most meg fog születni. És kettesben a kővel, lelke mélyéig élheti majd a ki nem mondható, le nem írható,

de a kőbe belefaragható szerelmet. Meghajolt Nofertiti előtt, tisztelgett Ehnatonnak, s indult, mert várta a szolgálat: vigyázni kell Kutatonra, a Napfény Városára. Valahol a közelben kislányok énekeltek. A Naphimnuszt. Íme, a Naphimnusz, amelyet Ehnaton fáraó költött, lelkét Atonhoz emelvén, majd lediktálta Thotmózénak, az írnoknak, aki folyóírással lejegyezte, azután szent betűkkel lemásolta, s amelyet énekeltek akkoron Kutaton városában és szerte Egyiptomban azok, akik szemüket a napkorongra függesztették:

Te fényességei Nap!Élet indítója!Elárasztod gyönyörűségeddel a világot,sugaraid áldóan borítják a földeket s a földek terméseit. Messze-messze vagy Te, de fényességed megpihen a földön. Mikor lenyugszol a nyugati szemhatáron,sötétbe borul a föld,akárcsak a halott. Az emberek kamráikban alusznak,fejük takarva, orruk eltömődve,az egyike nem látja a másikát. A tolvaj elorozza holmiját,mit feje alá rejtett – s észre sem veszi. Minden oroszlán előjön barlangjából,minden féreg kibúvik és harap. Sötét van. A Föld belemerült a hallgatásba:ki teremtette, nyugszik odalent.

De földerül a Föld,ha Te ragyogsz a szemhatár fölött,és korongodból áradó sugárral elűzöd a sötétet. Ha szétárasztod sugaraidat,a Két Ország örömben ünnepel,az ember fölkel, s két lábára áll. Te állítottad talpra őket!Megmosakodnak, ruhát öltenek,s emelt karokkal dicsőítenek,mikor Te megjelensz. Az egész ország népe dolgozik. Elégedetten legel a barom,fák kivirulnak, sarjadnak füvek,a madarak röpdösnek fészkeikben,Téged imádnak szárnyaikkal ők. Az aprójószág ugrál, szárnyasok a szárnyaikat repülésre tárják. Mind élnek ők, mert Te ragyogsz nekik. Hajók suhannak föl-le a vízen,kitárul minden út, mert Te ragyogsz. Pólyáikból a halak Te feléd szökellnek, és a Te sugaraid a tengermély sötétjéig hatolnak.

BÁNAT ÉS REMÉNY

Thotmóze igyekezett úgy elhalmozni magát munkával, hogy minél kevesebbet gondoljon a saját gondjaira. S minthogy tennivalót Kutatonban, Ehnaton közelében az is bőségesen talált, aki nem keresett, tehát Thotmóze számára annyi kijutott, hogy alvásra is alig telt az idejéből. Valamikor Thébában úgy képzelték, hogy a fáraó írnoka a nap nagyobb részében henyél és uraskodik: ura nagy ritkán diktálni kíván, azt leírja, de ez vajmi kevés fáradozást jelent, egyébként ideje azzal telik, hogy gondtalanul él a palotában, csodáltatja és irigyelteti magát ismerőseivel, akik nagyságos úrnak szólítják, erős szolgák és szép szolgálók hódolnak körülötte, majd néhány évi gondtalan írnokoskodás után jó összeköttetéseket szerezvén a fáraó oldalán, egy fontos hivatal nagy jövedelmű elöljárója lesz, méltóságos úrnak vagy éppen kegyelmes úrnak szólítják, s olyan tekintélyben hal meg, hogy holttestét ismerősök és tisztelők ezrei kísérik jó előre felépített kőházába. Minden bizonnyal ilyen is volt az élete azelőtt a fáraó-jóisten írnokának. Hanem azok az azelőtti fáraók nem is úgy éltek, mint Ehnaton, s ha építtettek is roppant épületeket, dolgoztatták a szolgák tízezreit, maguk alig-alig mentek el a munka színhelyére, amíg készen nem lett. Új fővárost pedig már nagyon régóta nem építettek. És egyetlenegy fáraó sem tartotta személyesen a kezében a birodalom minden ügyét. A legkiválóbb régiek, ha személyesen törődtek az országgal, akkor a hadat vezérelték, vagy legföljebb még bíráskodtak a legfontosabb ügyekben, a legbölcsebbek törvényeket is hoztak néhanapján. De hogy egy fáraó éppen a hadi dolgokkal törődjék legkevésbé, és annál inkább a belső renddel, a közmunkákkal, a kincstári dolgokkal, a külföldi bevásárlásokkal, az egész igazságszolgáltatással – hát ez példátlan volt a birodalom történetében. Ráadásul világos: ezt a fáraót, aki napját-éjjelét arra fordítja, hogy az emberek jobban éljenek, mint azelőtt, az ország legbefolyásosabb emberei nem szeretik, és ezért mindig résen kellett állni, figyelni mendemondákra, kutatni, hol terveznek valami gonoszat, hol próbálnak ellenséges érzelmű idegen hatalmakkal szövetkezni, fenntartani a békés barátságot minden szomszéddal és főleg vigyázni, hogy fel ne boruljon a nagyon is ingatag egyezség a kőből faragott istenek és Aton között. Aton szentélyét felépítették Thébában és Memfiszben és Bubasztban, sőt még Onban is, ahol ugyan előbb ismerték Atont, mint bármely más városban – de ahol legelőször is feledkeztek meg róla. Atonnak óriási,

napfényes templom épült Kutaton közepén, de ennek falai még csak vállig értek. A hivatalnokok nagy része még Thébában volt, és Ehnaton gyakran látogatott el a thébai hivatalokba, nemegyszer írnoka kíséretében. És tudomásul kellett venni, hogy az írnokok, de különösképpen az elöljárók a hivatalban mind a nyakukban viselik a napkorong képét, de azt is meg lehet figyelni – s ezt az írnok könnyebben vehette észre, mint a fáraó –, hogy amint kilépnek az utcára, gondosan elrejtik Aton sugárzó napkorongját. Horemheb pedig egy ízben savanyú arccal mondotta, hogy a legtöbb tisztviselő reggel Atonnak áldozik, esetleg elmegy más isten templomába is, azután nyakába akasztja Atont, és titokban bejelenti az elöljárónak, hogy a másik írnok Amon templomába jár, viszont a templomban arról árulkodik, hogy társa a hivatalban Aton jelét viseli. Azt pedig jól lehetett hallani, hogy az utcán az emberek Amon nevével köszönnek, a hivatalokban Atonéval. A fáraónak tehát volt elegendő diktálnivalója, és a kimutatásokat is írnokával ellenőriztette, a külföldi leveleket, amelyek a nemzetközi érintkezéseknél szokásos babiloni nyelven voltak írva, vele olvastatta és fordíttatta. És néha még költeményeket is diktált. Ehnaton is észrevette, hogy egy ember alig-alig képes ennyi munkát végezni. Meg is kérdezte Thotmózét, nincs-e szüksége segítségre. De Thotmóze el akarta halmozni magát munkával, nehogy saját gondjai gyötörjék, ezért nem igényelt segítséget. A nagy gond Makitrá volt. Pedig már-már úgy látszott, hogy egyszerűen kibonyolódik a történet, és egyhamar házastársak lehetnek. Alighogy a fáraó írnoka lett, amikor megszületett az ingatag béke a papokkal, Ehnaton maga vállalta, hogy isteni hatalmánál fogva segíti a házasság létrejöttét. Levelet diktált Amonázer templomi kincstárnok úrnak, amelyben saját írnoka számára feleségül kéri Makitrá nevű leányát. Megírta, hogy tudja, miféle ígéret köti az apát a tekintélyes és tisztelt Tutenkanubisz főpap úr iránt, s minthogy a leány elígérésének be nem tartása kártérítéssel jár, a fáraó magára vállalja a kártérítés aranyban való megfizetését. S egyúttal bejelentette, hogy kedves írnoka, Thotmóze személyesen fog meghajolni az atya előtt, méghozzá Théba városában, hiszen immár béke lévén közte és Amon papjai között, semmi értelme, hogy a templom kincstárnoka On városában tartózkodjék. Elvárja tehát, hogy Amonázer úr családjával együtt azonnal hajóra szálljon, és visszatérjen Thébába.

A levelet Eje gyorsfutárral, lovas harckocsin küldötte Onba. És hat nappal később – ennyi ideig tartott, amíg hajóval a megáradt Níluson felfelé Onból Thébába ért az ember – Amonázer úr alázatosan jelentkezett a fáraó előtt. Gyászöltözékben volt. Megköszönte a fáraó kegyét, hogy saját írnokának szánta az ő szépséges leányát. De Makitrá, aki Onban súlyos betegségbe esett, egy nappal azelőtt, hogy a királyi levél megtisztelte az egész családot, elhalálozott. Pedig milyen családi boldogság lett volna a számukra ez a házasság, hiszen ő maga is régóta kedveli a házában gyakorta megforduló nagyságos Thotmózét, a fáraó írnokát, akiről még csak nem is sejtette, hogy szerelemmel viseltetik a halottak nyugati országába költözött leánya iránt! Ezt mondotta, és mélyen meghajolva, gyászba borult arccal hagyta el a palotát. Thotmóze nem volt ott, amikor Amonázer Ehnaton elé járult. A fáraó megrendülve fogta meg írnoka kezét, úgy mondotta el a gyászhírt, s amikor a szerelmes férfi nem tudván uralkodni gyászán, ura előtt rázkódva sírni kezdett, leültette, s maga is mellé kuporodott a földre, hogy komoly szavakkal igyekezzék a fájdalom elviselését megkönnyíteni. S amikor a testvéri szavaktól a zihálás lassan néma bánattá változott, akkor belépett a fáraó szobájába Teta, a kegyelmes úr, aki nemrég még szakács volt Amonázeréknél. S amikor meghallotta a történetet, ő is a földre kuporodott, és ezt mondta: – Nem hiszem. Makitrá nem volt beteg. Én tanácsoltam neki, hogy tettesse a betegséget, mert addig nem veheti feleségül az a főpap. Tettetett betegségbe pedig nem hal bele az ember. Makitrát vagy megölték, mert kiderült, hogy ő árulta el neked a merénylet tervét, és te hoztad el a hírt Thébába, vagy azóta tudott meg valami sötét titkot, és ezért féltek tőle! Vagy még most is él. Lehet, hogy mégis házasságra tudták kényszeríteni. De akkor nem kellett volna azt mondani, hogy meghalt; elég lett volna azt mondani, hogy a leánykérés elkésett. De lehet, hogy nem késett el… és akkor valamit akarnak Makitrával. Ha neked, uram, fontos Makitrá, ha a te írnokod akarja őt feleségnek, akkor nekik is egyszeriben nagyon fontos lett. Tehát meg kell nézni, él-e, és ha igen, meg kell szabadítani. A józan szavakra halavány remény kezdett ébredni Thotmózéban. Teta még morfondírozott: – Makitrát jól ismerem, őt nem lehet semmi gonoszra rávenni: tiszta és erős.

Tisztává és erőssé tette, hogy abban a házban gonosz dolgot akartak művelni vele. Van-e gonoszabb, mint ifjú embert, akinek joga van ifjú szerelmeshez, öreg ember párjául kényszeríteni? Ő pedig megtalálta Thotmózéban a szerelmest, ahogy Thotmóze megtalálta őbenne. S Amon hazugságával, Amon papjainak gonoszságával szemben megtalálta Aton tisztaságát. Ezért hát, ha él, halálos veszedelemben van. De erre választ csakis Onban kaphatunk, Tutenkanubisz házában. Te, fiam, nem mehetsz oda, mert már ismernek; sejtik, hogy te árulhattad el gonosz titkukat. Tudják, hogy Knumhotep vitt a házukba, de az öreg pajtást nem féltem, az bizonnyal kivágta magát. Talán ő ma is beléphet abba a házba. – Elindulok Knumhotephez! – vágta rá Thotmóze. – Az nem jó – rázta a fejét Teta. – Te ott életveszélyben vagy. – De ki más ismeri Makitrát? Knumhotepnek azt mondhatják, még ha saját szemével is látta, hogy nem ő az. – Én azonban ismerem – hunyorgott Teta. –Jó, jó, nekem most itt van dolgom, de aki minden emberrel akar törődni, az törődjék az egyesekkel is. Harci szekéren hamar megteszem oda-vissza az utat. Legföljebb egy kicsit összeráz. Ott azután majd én nézek körül. Lehet, hogy én is gyászhírrel jövök meg. De ha megölték Makitrát, akkor valaki megbűnhődik érte! És a derűs, gömbölyű arc úgy elkomolyodott, olyan fájdalom és elszántság ült a vonásokra, hogy Thotmózénak eszébe jutott Teta ifjúkorának története: a meggyilkolt ifjú feleség… és az is, hogy Teta ölt már papot. Tudta jól, hogy a bölcs és nagyszerű öreg mennyire vele, velük kettőjükkel érez. Rábízhatta magát, szerelmét, sorsát Tetára. Az pedig akkor azonnal indult is Onba. S rövid napok alatt vissza is érkezett. Még Ehnaton is olyan izgalommal várta vissza, mintha valami fontos feladat megoldásáról volna szó. Thotmóze pedig megfeledkezve minden illemszabályról, felpattant ültéből, és két kézzel ragadta meg Teta vállait. De éppen Ehnaton színe előtt nem is volt olyan fontos az az egész illemszabályzat, mint az addig eltelt tizennyolc uralkodócsalád évezredei alatt. Teta arcán se jó, se rossz nem látszott. Vállvonogatással kezdte:

– Ugyanolyan keveset tudok, talán még kevesebbet is, mint azelőtt. Lehet, hogy Makitrá él, lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy Knumhotep okos ember. Amint téged, fiam, jó helyen tudott, ő maga ment el Tutenkanubiszhoz, és ijedt képpel bejelentette, hogy vendége csónakba ült, és elindult dél felé, úgy látszik, egyenest Thébába. Azt jól tudta, hogy akármit is intézkednek a papok, téged már utol nem érhetnek, hiszen csónakkal nagyon hosszú az út idáig, te pedig valójában harci szekéren érkeztél. De így a gyanú nem irányult Knumhotepre. Te pedig úgyis gyanús lettél abban a pillanatban, amikor nem érkeztél vissza Tutenkanubisz házához. Így hát a sógor elmehetett megint valami üzleti ürüggyel. Most először hallotta Thotmóze, hogy Teta sógornak nevezi a sógorát. Önkéntelenül intett fejével, hogy tudja ezt a kapcsolatot. S erre Teta kissé ki is tért a beszéddel: – A húgom alaposan meg is ijedt. Valahogy úgy képzeli, ahol én megjelenek, ott baj van, vagy baj lesz. Azt pedig egyáltalán nem hitte el, hogy én most kegyelmes úr vagyok. Ráhagytam, gondolja, hogy hazudok. Úgyse tisztelné azt a közigazgatást, ahol az ő bátyja a királyi munkálatok elöljárója. De hát nem erről van szó, hanem arról, hogy Knumhotep elment Tutenkanubisz házához, ahol kiderült, ott senki sem lakik. Megtudakolta a szomszédoktól, és megtudta, hogy amikor Amonázer és a többi nála megszálló thébai pap hajóra lépett, hogy hazatérjen, nem sokkal azután Tutenkanubisz és az egész háza népe tevés karavánnal elindult a sivatag felé. Senki sem tudja, hová. Hát az bizonyos, hogy ott valami gyanús dolog lappang. Miért ment el? Miért vitt magával mindenkit? Köztük volt-e Makitrá? Hová mentek? A sivatagban aligha lehet rájuk találni, és nem is valószínű, hogy a sivatagban akar élni. Idegenbe menekül? Vagy meg akarták téveszteni az iránnyal az embereket? Talán Amonázer tudja. De ha tudja, akkor is hazudni fog nekünk. – Mit tehetünk? – kérdezte elkeseredetten Thotmóze. – Várunk – mondotta Teta. – Bármit is akarnak, egyszer ki kell derülnie. És próbálj, fiam, beletörődni abba a gondolatba is, hogy szerelmesed nem él. Talán azért menekült Tutenkanubisz, mert attól félt, hogy ez a bűn kiderül. De Thotmóze nem törődött bele. S mert gyászolni se mert, remélni se mert, elhalmozta magát annyi munkával, hogy ne kelljen örökkön a maga gondjára, bánatára gondolnia. És közben múltak a hónapok. Megkezdődött Kutaton

építése, a falak előbb térdig növekedtek, azután már vállmagasságig értek. A Nílus visszahúzódott, az emberek vetettek, és most már aratnak. A napok rövidültek, és nemsokára már hosszabbodnak. Thotmóze a kavargás kellős közepén él, de csak dolgozik, nincs saját élete. Néha el-elbeszélget Atottal, szó esik a régi barát furcsa, bánatos szerelméről, és Thotmóze irigyli őt. A fáraó írnoka körül néha-néha fellebbennek női arcok, elsuhannak női termetek, de ő észre sem veszi. Ha magára marad, akkor bánatosan szerelmes egy leányba, aki bizonyára halott, ámbár talán nem is halott. De nem akar magára maradni, csak ha már olyan fáradt, hogy azonnal elalszik. És álmodni sem akar, mert álmából még szomorúbb az ébredés. Inkább a munka. És Kutatonban annak is akad munka, aki nem keresi. Hát még aki egyebet sem akar! S amikor a napok már lassanként hosszabbodni kezdtek, és Kutaton majdani főutcáján az épületek már túlhaladták az embermagasságot is, híre kerekedett, hogy On városából való férfiak érkeztek az északról dél felé vezető országúton, amely a Nílus delta vidékétől egészen a zuhatagokig összeköti a városokat. Az onbéliek csukott gyaloghintókon tették meg az utat, nagy izmú rabszolgák hozták vállaikon a ringató járműveket. A menet élén sisakos, bronzkardos harcos haladt: On kerületi királyának egyik tisztje. Az épületeken a kőművesek és a kőhordozók felegyenesedtek, és utánuk bámultak. Azok meg egyenest az épülőfélben levő palota felé vonultak, ott a rabszolgák letették a hintókat, amelyekből hímzett fejkendős, széles gallérú férfiak léptek ki: láthatóan tekintélyes urak. Úgy látszik, a fáraó elé akartak járulni. De a palota előtti ideiglenes otthonban a szolgákon kívül csak Thotmóze, az írnok tartózkodott. Hozzá még nem érkezett el a hír, hogy ezek egyenest Onból jöttek, hiszen reggel óta senkivel sem beszélt, magányos munkával másolta a fáraó hajnalban diktált rendeleteit. De más palotabéli nem lévén a közelben, a nyilván hivatalos látogatók jöttére felemelkedett íróállványa mellől, és kilépett elébük. Csak a nyakában függő arany napkorong jelezte, hogy a fáraó írnoka, mert egyébként munka közben a fehér kötényen kívül egyebet nem hordott. Hanem az az arany napkorong – Aton jelképe – és a fáraó neve elegendő volt ahhoz, hogy az urak főhajtással üdvözöljék. Ő illemszerűen vissza akart hajlongani feléjük, hanem akkor a szeme összeakadt egy rég látott tekintettel, és egyszerre kiáltották el magukat: – Thotmóze! – Amonemhát!

Megragadták egymás vállát. – A legdicsőségesebb urat, Aton gyönyörűségét, a fáraót keressük, remélve, hogy kegyes lesz, és letekint híveire. Thotmózénak már nyelve hegyén volt a kérdés: „Mit tudsz Makitráról?” – de ahogy értelméig hatottak Amonemhát szavai, hökkent zavarral nézett rájuk, és nem azt kérdezte, ami pedig mindennél jobban érdekelte volna. A szavak ugyanis valami különöset sejtettek. Ezek Onból érkeztek, Amonemhát Tutenkanubisz rokona, a többi úrnak is valami köze lehet a különböző istenek papjaihoz, habár egyikük sem visel papi ruházatot… és Amonemhát mégis „Aton gyönyörűségé”-nek nevezi Ehnatont, s magukról azt állítja, hogy ők a fáraó onbéli hívei. Hát Onban, amely oly gőgös ellenségeskedéssel hallgatott ez ideig, ahol Ehnaton egyelőre nem is akarta megbolygatni a régi rendet – hiszen ott még a kerületi király sem katona, hanem pap, tehát még a fegyveresekben sem bízhat –, ott is vannak hívei Atonnak és Ehnatonnak? És ami ennél is érthetetlenebb, Tutenkanubisz dédunokaöccse is ezek közé tartozik? Vagy Amonemhát, aki az iskolában sem bírta elviselni, hogy bárki is előtte legyen tudásban, tornában, elismertetésben, most úgy véli, hogy csakis Ehnaton kerülhet ki győztesen a küzdelemből… és nem akar elkésni. Hiszen aki korábban jön, jobb hivatalt kaphat. De ennek azért örült is. Jó jelnek érezte, hogy Amonemhát Ehnaton közelében keresi az érvényesülés útját. Amonemhát okos, és járatos a papok közt. Ha nem bízik a papok győzelmében, annak biztos oka van. – Urunk, Aton fénye, most nincs otthonában. Holdfénynél csillogóbb asszonyával az építkezéseket tekinti meg. Velük van a királyi munkálatok nagyon tisztelt, kegyelmes elöljárója is. Szomorúsága mélyén is ingerkedett a nevetőkedv arra a gondolatra, hogy meghökken majd Amonemhát, ha mélyen meghajol a munkálatok kegyelmes elöljárója előtt, s felismeri, hogy az Teta, Amonázerék egykori szakácsa. Nem árulta el előre, hadd csodálkozzék az egykori iskolatárs. Szavait pedig így folytatta: – Amíg legdicsőségesebb urunk visszatér, lépjetek be előszobájának árnyékába. Én most elmegyek, és jelentem neki érkezésteket.

– Ugye, te az ő írnoka vagy, Thotmóze? – kérdezte Amonemhát. – Az vagyok. Amonemhát az urak felé fordult. – Régi barátom, együtt tanultunk a bölcs Rámosz mester iskolájában. Ezek a nagy tekintélyű férfiak pedig – fordult vissza Thotmózéhoz – On városának ama tekintélyes férfiai, akik belátták Aton igazságát, és nem kívánják tovább szolgálni Amon hazugságait. Thotmóze alig tudott szóhoz jutni: – Te… te is? Amonemhát! Te is? – Én is, Thotmóze. És kérlek, ne nevezz engem Amonemhátnak, régi nevem Amonra emlékeztet. Elhagytam, levetettem. Az én nevem Atonemhát, hogy ezzel is mindig a fényességes, áldó világosságra emlékezzem és emlékeztessek, akiért elhagytam rokonaimat. Az én egykori rokonaim nevemet sem ejtik ki a gyűlölettől. Thotmóze megragadta a kezét. Itt, az onbéli urak előtt nem kérdezősködhetett a számára legfontosabbról. – Gyere velem! Keressük meg együtt a legfenségesebb urat, amíg szeretett vendégeink lepihennek az árnyékban! Vezette az épülő házak között. Amonemhát… azaz most már Atonemhát láthatólag bele akart kezdeni a történetbe, hogy miképpen is jutott ő el Aton igazságának felismeréséhez, de Thotmóze most már sürgetve kérdezte: – Mi van Makitrával? Mit tudsz felőle? Él? Meghalt? Mi történt vele? Atonemhát megállt, és Thotmóze szemébe mosolygott. – Makitrá él. De miért nem mondtátok el soha nekem, hogy ti szerelmesek vagytok egymásba? Engem is meglepett, amikor megérkezett a fáraó levele, amely számodra kéri feleségül Amonázer leányát. Abból tudtam meg, hogy palotai írnok lettél. – De miért mondták, hogy meghalt? És mit csináltak vele?

– Amonázer kétségbeesett, Tutenkanubisz tajtékzott a haragtól. Akkor még megbíztak bennem, tehát nyíltan beszéltek előttem. Elhatározták, hogy nem engedelmeskednek. Ők különben is azt hiszik, nem fog soká tartani Aton dicsősége. Amonázer azt mondta, inkább halva lássa a leányát, mintsem egy istentelen feleségének, aki ráadásul még nem is származott előkelő családból. Erre adta Tutenkanubisz, az én körmönfont dédnagybátyám azt a tanácsot, hogy akkor hát híresztelje el Amonázer úr: meghalt a leánya. S minthogy Tutenkanubisz amúgy is távol akarta kivárni, amíg a templomok felől elmúlik a veszedelem, tehát ő majd magával viszi Makitrát is, akitől nem hajlandó lemondani, s kivárja, amíg betegségéből kigyógyul. Engem is magával akart vinni, hanem akkor én már bevallottam, hogy a fáraó híve vagyok, Atonhoz emeltem lelkemet akkor is, amikor még életveszélyes volt kimondani… – Te? – csodálkozott Thotmóze. – Sose láttalak közöttünk. Atonemhát mosolygott. – Nem voltatok őszinték hozzám. Ezért Thébában nem találtam meg a testvérek gyülekezetét. Én Onban ismertem meg a világosságot, amikor haza-hazajártam, azok között, akikkel most együtt keresem Ehnaton urunkat. – És akkor te miért nem mondottad nekünk? – Bevallom: féltem. Hiszen nem tudhattam, kiben is bízhatom. És egyszer, amikor Onban jártál… ki nem mondott szavakkal megpróbáltam beszélni, de úgy tettél, mintha nem értenéd. Thotmóze a fejét bólintottá. Ez a vallomás, hogy félt, hitelessé tette a történetet: Amonemhát-Atonemhát nem az az ember, aki szeret effajta rosszakat mondani magáról. És az is igaz, hogy akkor Tutenkanubisz házában mondott valamit, ami halvány gyanút ébresztett, hogy ő is… – Látod, ezért nem szóltunk mi sem. Mi sem tudhattuk, kinek mondhatjuk ki. Még Atotnak sem mondottam, s Atot sem mondotta nekem. Csak ott, közöttük találkoztunk össze, s ismertük fel egymást. – Atot! – csodálkozott Atonemhát. – Hiszen ő folyton csak szobrokat akart csinálni. És neki nem kellenek az istenszobrok? – Nem. Ő emberek képét akarja kifaragni. De most éppen ő a kutatoni helyőrség

parancsnoka. Erre Atonemhát olyan bambán elcsodálkozó arcot vágott, hogy Thotmóze csaknem elnevette magát. Igaz, meglepő is lehetett annak, aki csak úgy emlékezett Atotra, mint a félszeg, kövérkés, mindig másra figyelő iskolatársra – hogy az most ennek a zajos, meszesgödrökkel teli, épülő városnak katonai parancsnoka. Hiszen így sincs sok katonás Atotban. De hát Thotmóze sem úgy fest, mint régebben az udvari emberek, Teta a legkevésbé sem hasonlít az országnagyokhoz… s maga Ehnaton emlékeztet a legkevésbé az azelőtti fáraókra. Gondolata azonban tüstént vissza is ugrott Makitrára. – Hová ment el Tutenkanubisz? – Nemcsak ő, sok más pap is, aki azt hiszi, hogy Ehnaton fegyverrel akar ellenük fordulni… A sivatagba indultak, hogy egy messzi oázisban várják meg, amíg az egész nép felkel a fáraó ellen. Ők azt hiszik, hogy az alattvalók nem fogják tűrni Ehnatont. Tudjátok, ugye, hogy a falvakban és a városokban suttogva lazítanak őellene? Ha nem tudjátok eléggé, hát mi majd elmondjuk. Ezért is jöttünk. És az ő segítségét akarjuk kérni, mert most már nem biztos az életünk Onban, ha a fáraó katonái nem jönnek el közénk. Thotmóze erre alig figyelt, őt Makitrá sorsa érdekelte. – Hogy fogja kibírni a nehéz utat? Hiszen beteg. Nagyon beteg. Tulajdonképpen el szerette volna mondani Atonemhátnak, akiről, íme, kiderült, hogy velük tart, mennyire nem igaz Makitrá betegsége. De mégsem árulta el a titkot. A titok addig titok, amíg nagyon kevesen tudják. És azért nagyon különös volt, hogy Atonemhát, Tutenkanubisz rokona, Rámosz mester kedvence… már régi híve Atonnak. – Láttam elindulni őket: puha fekhelyet kötöttek két teve közé. Azon vitték Makitrát. Nagyon különös betegsége lehet. Az arca nem sápadt, lázak nem emésztik… Ezért remélem, hogy hamarosan meg is gyógyul. De ha meggyógyul, Tutenkanubisz nem fog lemondani arról, hogy a felesége legyen. Hallottam, amint egyszer elbüszkélkedett vele, hogy ilyen szép felesége még sohasem volt.

Thotmóze úgy érezte, mintha szívét és torkát egyszerre szorítaná meg egy görcsösen markoló kéz. Lesz-e ereje Makitrának addig tettetni a betegséget, amíg ő meg nem találja? – Hol lehet az az oázis? Atonemhát a vállát vonogatta. – Talán Onban akad olyan ember, aki tudja, ott kellene tudakozódni. Gyertek Onba, de katonákkal, akik vigyáznak mireánk, és hirdettessétek ki, hogy aranyat kap, aki meg tudja mondani, hová rejtőzött Anubisz templomának főpapja és a többi elfutott pap! Az aranynak varázsereje van: talán még nyomra is vezet. Ez okos tanácsnak látszott. És lehet, hogy Ehnaton meghallgatja az onbéliek kérelmét, és katonákat küld a szent városba. Ez nemsokára kiderül. Thotmóze, az írnok ott lesz ennél a megbeszélésnél is. Közeledtek Aton óriási templomának építkezései felé. Ott tartják majd a nagy közös áhítatosságot az éltető, jóságos fény előtt. Ebben a templomban nem lesz faragott istenszobor, csupán a sugarait áldóan osztó napkorong képe. A falakon kőművesek tevékenykedtek. Lent meszet kevertek. Ferdén állított deszkákon nagy ládákban vitték a magasabb állványok felé a maltert. Az áhítatot keltően magasnak ígérkező bejárat előtt állt az uralkodópár, mellettük Teta, mögöttük sisakban, nyakba akasztott karddal Atot és néhány dárdás katona. Ehnaton fejkendőn, kötényen és sarun kívül egyebet nem viselt; csak jobbjában tartott egy kis aranynyelű korbácsot: a hatalom jelvényét. Tetán pedig az ismert térdig érő vászoning volt, s kezében a hosszú bot. Most még a királyi asszony sem viselte magas fejfedőjét, s más városban aligha hihették volna többnek, mint egy fiatalabb tiszt vagy hivatalnok rendkívüli szépségű feleségének. – Ők azok – mutatott feléjük, hangjában tisztelettel, Thotmóze. – Azok? Kik? – kérdezte Atonemhát, akinek még csak eszébe sem jutott, hogy az egyszerű ruhák közt feltételezze a fáraót. Hanem amint jobban odanézett, felfedezte a harcias köntösben az egykori írnokjelöltet, s ott előtte Amonázerék szakácsát. Azt hitte, rájuk hívta fel a figyelmét Thotmóze. – Atot! – kiáltott rá jókedvűen.

Odasietett, és megveregette az öreg Teta hátát: – Öreg szakács! Te is itt vagy? Aton felvitte a dolgodat. Látom, bottal jársz, valami felügyelőféle lett belőled. És te, Atot, hallottam, de látom is, hogy vitéz férfi lettél. Thotmóze meghökkent. Most vette csak tudomásul, hogy barátjuk nem értette meg, ki előtt áll. S látta, hogy Atot nem kevésbé zavartan néz a váratlanul előbukkant iskolatársra, aki egyáltalán nem viselkedik úgy, ahogy azt az uralkodó előtt előírja az illem. S habár Ehnaton valóban nem sokat ad az iskolában tanulható illemre, mégis, az ő színe előtt… s még inkább a királyi asszony előtt így viselkedni… hát erre mentséget találni a legcsavarosabban magyarázott szabályokban sem lehet. Ehnaton azonban tüstént átlátta a helyzetet, hogy itt egy idegen csöppent a körükbe, aki azt sem sejti, kicsoda, micsoda most Teta, s legkevésbé azt, hogy a fáraó előtt áll. A fáraó tehát mosolygott, s vele mosolygott Nofertiti királyné is. Teta arca azonban egyáltalán nem vált barátságosra a régi ismerős láttán. – Hogy kerültél ide? – kérdezte. S ez a túlontúl egyszerűen feltett kérdés egyszeriben felháborította Atonemhátot. Hangja hirtelenül indulatossá vált: – Hallod-e, te öreg szakács! Amiért egy körömfeketényivel több lettél, azért én mégsem vagyok csak úgy „te” a számodra! Én elhagytam Atonért papi rokonságomat, de a magam emberségéből is legalább írnok vagyok, akit úrnak kell szólítanod. Úgy nézett körül, mint aki egyetértő bólintásokat vár Atottól, Thotmózétól meg ettől az ismeretlen, fejkendős, sarut viselő úrtól, s leginkább ettől a meglepően szép fiatalasszonytól, akinek ki tudja, mi keresnivalója lehet az építkezésnél. Hanem azok az arcok egyáltalán nem helyeseltek. S még mielőtt Thotmóze vagy Atot megszólalhatott volna, megmagyarázván, hogy a fáraó előtt állnak, Ehnaton odafordult a jövevényhez, és ezt mondotta: – Bizonyára messziről jött idegen vagy, ha nem tudod, hogy Teta kegyelmes úr az összes királyi munkálatok főelöljárója. Ha tehát ő kegyeskedett kérdezni tőled valamit, akkor hajtsd meg színe előtt a fejedet, és válaszolj neki!

Atonemhát egy futó pillanatra azt hitte, hogy itt valami nagyon ízeden tréfát űznek vele, de Thotmóze és Atot szemében felismerte, hogy bizony ez az igazság. S akkor csaknem egész testével megingott a meglepetéstől és az ijedelemtől. – Teta… te… te… kegyelmes úr… A királyi munkálatok… Amaz pedig szigorú hangon megismételte a kérdést: – Hogy kerültél ide? Atonemhát minden önbizalmát elvesztve, mélyen meghajtotta a fejét, és hebegve mondotta: – Onból jöttünk, a legfényesebb fáraó hívei, az áldó Aton hívei, hogy… Teta kétkedve nézett a jól ismert fiatalemberre. – Te Aton híve? Te?… – Igen… Teta… kegyel…, és már régóta. És a többiek is, akik várakoznak a legkegyelmesebb fáraóra. Thotmóze elhozott, hogy megkeressük őt, mert itt jár valahol… – Előtte állsz – fordult fejével Teta a fáraó felé. És Atonemhát mindnyájuk tekintetén látta, hogy a kegyelmessé vált szakács igazat mond: ez a középtermetű, csillogó szemű fiatalember maga Aton fénye… És most már önkéntelenül mozdult meg testében a Rámosz iskolájában belénevelt illem. Leborult a fáraó előtt, térdre vetette magát, úgy hajlította meg derekát, s ajkával a porig akart görnyedni. Hiszen az iskolában úgy tanulták, hogy a fáraó-jóisten előtt meg kell csókolni a földet, hacsak az isten nem engedi kegyesen, hogy a lábát csókolja meg. S akkor magasan a feje fölött hallotta a fáraó hangját: – Hogyan mondhatod, hogy régi híve vagy Aton atyánknak, ha úgy borulsz le ember előtt, mintha az isten volna? Kelj föl, és mondd meg, mit akarsz!

Atonemhát most már olyan zavarban volt, hogy azt sem tudta, hogyan is álljon fel, hogyan szólítsa a fáraót, mit is mondjon neki. Mintha megnémult volna, úgy bámult remegve Ehnaton hosszúkás, csillogó szemébe. Szégyellte magát, dühös volt magára is és mindenkire, aki körülötte áll, és látja a szégyenét… Végre Thotmóze szólalt meg: – Urunk, On városából érkeztek férfiak, akik híveidnek és Aton híveinek mondják magukat. Segítségedet akarják kérni On papjai ellen. Közöttük ismertem fel régi ismerősömet, Amonemhátot, akit azóta Atonemhátnak neveznek, s hívtam, hogy jöjjön velem. Az én hibám, hogy nem árultam el neki Teta méltóságát, s nem világosítottam fel, hogy köznapokon nem viseled királyi díszeidet, hiszen itt mindenki ismer téged, s tudja, hogy te vagy a mi urunk. Nofertiti rámosolygott a még mindig szédelgő Atonemhátra: – Nyugodj meg, mindenki tévedhet, és a tévedés nem bűn. Hiszen még az igazi bűn sem egyéb, mint tévedés. Teta meg ezt mondta: – Jobb is így, mert világosabban látható, hogy milyen vagy valójában. Most már el is mondhatod az előre begyakorolt szavakat. Ehnaton pedig így beszélt: – Ne ítéljünk előre! Aki Onból jött, bármi is lakozik benne, még nagyon járatlan a mi életünkben. Hallgassuk meg, mit akarnak mondani nekünk! Hol várnak a társaid? – A palota előtt – válaszolt Thotmóze a még mindig magánkívül tántorgó Atonemhát helyett. – Hát akkor gyertek be hozzám! Királyi teremben még nem tudlak fogadni, csak az eljövendő királyi terem előtt egy faházban. Majd a feleségéhez fordult. – Ti maradjatok, utána még visszajövök. Thotmóze, jer, és most már te is nyugodj meg, Atonemhát. Mi nem vagyunk haragos emberek, amíg nem akartok

ellenünk cselekedni, addig mi sem bántunk titeket. – Mi… mi… legfényesebb urunk… – magyarázkodott Atonemhát, de Ehnaton már meg is indult. – Légy óvatos, uram! – morogta feléje Teta, a fáraó pedig visszamosolygott rá. – Aton fényénél minden világossá válik.

Odabent, a fából készült ideiglenes királyi otthonban Ehnaton leült trónusára, mellé a földre, térdeire támasztott írótáblával az írnoka. És az Onból jött tekintélyes férfiak elmondották, hogy ők a fáraó hívei, s most már nyíltan is vallják, hogy nincs más az emberek fölött, csak a fényességes Aton. Ezért életük is bizonytalanná vált a szent városban, ahol még a kerületi király is Amon papjait szolgálja. Kérték tehát a fáraót, küldjön katonákat Onba, akik megvédik Aton hírnevét és híveinek életbiztonságát. Ehnaton elgondolkozott, és lassan fogalmazta a választ: – Megértem félelmeteket. De veszedelmes dolog lenne felháborítani On papjait. Onban nem szeretik azt, amit mi itt csinálunk. De csupán nem szeretik. On papjai eddig állottak az egyezséget, amelyet Amon thébai főpapjával kötöttem. Ha katonáimmal megsérteném a szent város papjainak jogát, abból olyan kavarodás támadhatna, amely akadályozná a mi építőmunkánkat. De ha úgy vélitek, hogy életetek és vagyonotok nincsen biztonságban, akkor költözzetek át ide hozzám, vagy ha jobban tetszik, Thébába vagy Memfiszbe vagy Bubasztba vagy bármely városba, ahol az én katonáim vigyáznak a rendre. De én nem fordulok fegyverrel a papok ellen, amíg ők is megtartják az egyezséget. Egyiptom népének igen nagy része azt hiszi, amit a papok mondanak, és nem az én feladatom felháborítani azt a népet, amely tőlem várja, hogy jobb legyen az élete. Thotmózéban e szavak hallatára ellentétes érzelmek kavarogtak. Érezte, hogy nagyon is igaza van Ehnatonnak. Így kell döntenie. De akkor hogyan lehet felkutatni, hová ment Tutenkanubisz, hová vitte magával Makitrát? Atonemhát pedig így felelt:

– Megértettük a bölcsességedet, Aton dicsőséges fénye. És csak arra kérlek, hogy engedd meg nekem itt maradnom. Társaim bizonnyal hazamennek, és házuk népével mihamarabb átköltöznek valamelyik biztonságos városba, ahol a te katonáid őrzik a rendet. Én azonban már nem mehetek vissza Onba, csak a te fegyvereid védelmében. Én főpap rokona vagyok, én elhagytam a családomat, és az enyéim megátkoztak engem, mivel Atonhoz és tehozzád álltam. Engem már most halálra keresnek Amon és Anubisz papjai. Ehnaton kérdőn nézett rá. – Főpap rokona vagy? – Az vagyok, Aton fénye; az én dédnagybátyám Anubisz főpapja, ama Tutenkanubisz, aki… – Tutenkanubisz! – csapott a névre Ehnaton, és pillantása Thotmózéra pattant, onnét vissza Atonemhátra. – Tutenkanubisz, aki elhagyta Ont, és magával vitte Amonázer leányát… ha ugyan meg nem ölte… – Nem ölte meg, dicsőséges urunk. Magával vitte a sivatagba, ahol egy távoli oázisban akarja kivárni, hogy visszatérjen az ő határtalan hatalmuknak ideje. Ehnaton maga elé meredt. Mintha elméjében most bukkanna valami rejtelmes összefüggés nyomára, arca töprengőre vált, azután félig magának, félig az előtte állóknak mondotta: – Lám, a papok maguk is azt várják, hogy én a katonáimmal elinduljak szent városuk ellen. És ti, Aton ottani hívei is ugyanezt várjátok el tőlem. A papok áldozatul dobnák még szent városukat is, csakhogy minél többen felháborodjanak énellenem. De ők biztonságos messzeségbe mentik addig is magukat. Ha rátok hallgatok, a papok vágya szerint cselekszem. Nem, nem megyünk Onba. Te, ha úgy érzed, hogy veszélyben az életed, maradj itt! Írnok vagy? – Még nem tettem vizsgát. Amikor elkövetkezett a te uralmad, ó, Aton dicsősége, rokonaim hazahívtak Onba. Éppen akkor kellett volna vizsgáznom. – Akkor eredj Thébába! Thotmóze, írd meg Horemheb úrnak, hogy az onbéli Atonemhát soron kívül írnoki vizsgára bocsátható. És ha levizsgáztál, gyere vissza! Itt az építkezéseknél sok írnokra van szükségünk. Teta úr, az elöljáró

majd kijelöli teendőidet az építkezésen. Thotmóze szorongva vette észre, hogy már megint nincs szó Makitráról. Pedig Ehnaton azt sem felejtette el; a többiekhez fordult. – Ki tudná felderíteni Onban, hová ment, melyik oázisba Tutenkanubisz? Azok tanácstalanul néztek össze. Végre megszólalt az a sisakos tiszt, aki a menet élén járt, s most meghúzódott a második sorban: – A papok tudják, de nem árulják el. Tudja bizonyára a kerületi király is, az sem árulja el. De ha elfogatsz egy onbéli papot, az bizonyára kivallja. Ehnaton tekintetére kiült az a villámló harag, amelyet Thotmóze akkor látott először, amikor összecsapott Amon főpapjával: – Nincs okom elfogatni egyetlenegy papot sem, amíg nem vétett ellenem és törvényem ellen! – A tekintet ezután megint szelíddé vált. – De nagy jutalmat kap tőlem, aki megtudja, merre van most Tutenkanubisz és háza népe. Ezt vegye tudomásul mind, aki most visszamegy Onba. Nagy jutalom, arany- és ezüstjutalom várja, aki megtalálja Anubisz főpapját, s ama leányt, akit magával vitt. És ti most visszamentek, csak Atonemhát érzi úgy, hogy nem mehet… S újra megszólalt a sisakos tiszt: – Én sem mehetek, leghatalmasabb urunk. Én elvesztem, ha visszamegyek, hiszen az ő tisztjük vagyok, és mégis téged hívtalak ellenük. Hadd szolgáljak a te katonáid között! – Hogy hívnak? – Merneptah a nevem, tíz ember parancsnoka vagyok a kerületi őrségben. Lehettem volna már száz ember parancsnoka, de nem származom papi családból, és Onban… Ehnaton csak a fejével intett, hogy tudja: Onban még a katonai előmenetelhez is nélkülözhetetlen a papok rokonsága.

–Jól van, Merneptah, eredj Atothoz, a helyőrség parancsnokához. Thotmóze, írj pecsétes papiruszt, hogy Atot a városi rend őreinél állítsa tíz dárdás élére Merneptahot! És itt nincs akadálya az előmenetelednek, ha feladatodat jól végzed. Atonemhát, te indulj Thébába; a vizsgád után visszavárlak. Ti, többiek pedig ne feledjétek, hogy jutalom vár arra, aki felderíti, merre ment Tutenkanubisz, és hogy hová vitte magával a thébai Amonázer Makitrá nevű leányát! Thotmóze, miközben jegyezte a királyi parancsokat, arra gondolt, hogy lám, Ehnaton anélkül hogy fegyverrel vonulna be a papok szent városába, mégis ugyanazzal a módszerrel igyekszik megtalálni az ő számára Makitrát, amelyet Atonemhát ajánlott: az arany varázserejével. Igaz, hatásosabb lenne ezt ott Onban, diadalmas fegyverek előtt kihirdetni… De alighanem mégis igaza van Ehnatonnak, amikor azt a fegyvert nem akarja használni. Egyszer mondott is valami olyasmit Ehnaton Eje hercegnek Thotmóze jelenlétében, hogy a fegyvernek akkor van a legtöbb haszna, ha a kezünkben tartjuk, de nem fordítjuk senki ellen. Igen, Ehnatonnak mindig igaza van, elméjét megvilágosította Aton fénye. De hogyan lehet rátalálni Makitrára? Hol lehet Makitrá?

A HALOTTAK LÁZADÁSA

Nem sok idő múltán Atonemhát visszaérkezett Thébából. Hozta magával az írnokokat vizsgáztató hivatal papiruszra írt igazolását, hogy a vizsgát felettébb kitűnő eredménnyel letette. Első útja Thotmózéhoz vezetett. Türelmesen kivárta, amíg az odabent ült a fáraó lábánál, és jegyezte a napi rendeleteket. Délfelé járt az idő, mire a palotai írnok kilépett az ideiglenes uralkodói szállás elé. Örömmel üdvözölte a visszatért barátot. Ha kezdetben különös is volt Amonemhát Atonemháttá változása, idővel természetesnek találta, hogy egy olyan okos fiatalember, aki azelőtt is a tanítómester háta mögött gúnyolódni szeretett az akkor szentnek tanult igéken, felismervén, hogy az erő a fáraó oldalán van, inkább előkelő családját is elhagyta, csakhogy eszéhez és szorgalmához méltó hivatalt érhessen el. Teta ugyan egy alkalommal – amikor Atonemhátról esett szó és a tulajdonképpen mulatságos újratalálkozásról, amely szerfölött kellemetlen pillanatokat okozhatott neki – fejét ingatva óvta Thotmózét, nehogy túlontúl bízzék a volt iskolatársban. – Mert főpap rokona? Mert papi család sarja? – kérdezte Thotmóze. Teta a vállát vonogatta. – Már csak ezért is gyanús lehetne. De azt még el tudom képzelni, hogy egy onnét került ember is meglátja a fényt. Hanem én ismerem ezt az Amonemhátot… és alig hiszem el neki, hogy Atonemhát. Én már főztem neki, én láttam őt otthon, és te is láttad, ahogy felháborodott, amikor nem szólítottam úrnak. Igaz, ő mindenáron magas hivatalba szeretne jutni, és ezért akár az apja ellen is dárdát fordítana. De ennek testét, lelkét, szellemét másmilyenre formálta a fényességes Aton, mint a mienket. Ne bízzál benne! Thotmóze máskor Atottal beszélgetett Atonemhátról. Meglepte, hogy barátja kifejezett ellenszenvvel beszélt volt iskolatársukról. Most vált világossá, hogy Atot sohasem szerette Amonemhát-Atonemhátot. Már az iskolában sem. S Thotmóze ezt sohasem vette észre, holott évek óta Atot volt a legjobb barátja. Amonemháttal pedig az iskolán kívül is szinte napról napra együtt lehetett, hiszen ő volt az ürügy, hogy átlátogasson Amonázer úr otthonába. Azt tudta, hogy Amonemhát kissé lenézte, kissé kinevette a szobrokkal foglalkozó,

iskolában tekintélyt nem szerző, esetlenül tornászó fiút, de azt hitte, hogy az álmodozó és bölcs Atot fölényes oda se figyeléssel mit sem törődik a gúnyos szavú jó tanulóval. Most pedig úgy fest, mintha mindig is gyűlölte volna. – Az ilyen embereket jobb szeretem ellenségnek, mint barátnak. El nem tudom képzelni, hogy azelőtt miképp kerülhetett Aton gyülekezetébe. Ha visszajön ide, jó lesz, ha elkerülöd. Thotmózénak mégsem volt ellenszenves Atonemhát. Egy kicsit annak is örült, hogy íme, összetalálkozott a nagy hírű tanulóval, aki úgy indult az írnokiskolán, mint magas hivatalok igényjogosultja – és most lám, ő valahol a tiszteletreméltó alsó hivatali rangoknál kezdi, míg Thotmóze, az árva fiú, messze magasan fölötte ül a fáraó lábainál. Jól tudta, hogy ez az érzés hiúságból fakad, de azt is tudta magáról, hogy nem mentes a hiúságtól. Örült ő annak idején, ha kitűnt az iskolában, ha győzött a birkózásban. S esti magányában nemegyszer arról is ábrándozott, hogy milyen jó lesz egy reménybeli napon majd odaállni Makitrá elé a palotai írnokok minden díszével és jelvényével, hadd legyen büszke szerelmese is. Mikor tehát újra összetalálkozott a visszaérkezett Atonemháttal, örömmel köszöntötte. Elvezette az épülő házak közt egy árnyékos kocsmába, ahol a szabad ég alatt alacsony kőkoloncokon pihenő kőművesek ültek, vékony nyakú korsókból szalmaszálon szívták a bort vagy a datolyából erjesztett pálinkát. Atonemhát bor mellett beszélgetve megkérte Thotmózét, hogy jöjjön el vele Tetához, mert a múltkori találkozás után fél, hogy a királyi munkálatok elöljárója barátságtalanul fogadja őt, és valami eldugott kis hivatalba teszi, ahonnét nincs előmenetel. – Te mégis a fáraó írnoka vagy, és ezért, ha mellettem állsz, akkor ő sem tehet mást, mint hogy jó hivatalt adjon… De ki hitte volna, hogy ez a szakács…! Thotmóze mosolygott és magyarázott: – Ez a szakács derekabb és okosabb ember mindenkinél. Ehnaton mindenki közül őrá hallgat leginkább. Már akkor is rá hallgatott, amikor Teta nálatok volt szakács. Atonemhát kimeresztette a szemét.

– De hogy került a fáraó fia a szakácshoz? – Azért ment el szakácsnak, nehogy feltűnjön, nehogy észrevegyék… Hiszen ő volt Aton egyik fő szószólója az emberek között. Atonemhát öklével a fejére ütött. – Hogy én ezt nem vettem észre! Mit gondolsz, elfelejti, amit a múltkor mondottam neki? – Nem felejti el. Ezért kell nagyon hűségesen, nagyon jól munkálkodnod itt. – Majd másfelé terelte a szót: – Mit mondott Rámosz mesterünk, amikor megtudta, hogy Aton igéjét vallod? – Úgy tett, mintha nem is hallaná. Rámosz semmi egyébről nem beszél, csak amit az írnokoknak meg kell tanulniuk. Megtanítja az imádságokat, de most már a Naphimnuszt is tanítja. Ő nem akar ellenségeskedni sem a fáraóval, sem a papokkal. Úgy tesz, mint a legtöbb ember. Nagy csöndesség van most Thébában. – Halottak – bólintott Thotmóze. – Ehnaton egész Thébát a halottak városának nevezi. És még halottabb lesz, ha a hivatalok mind ideköltöznek. Egy év múlva felépül Kutaton. Atonemhát ajkain most megjelent az a régi gúnyos mosoly. – Ha addig a papok nem lázítják fel a halottakat. Ehnaton urunk nem tudja, milyen veszedelmesek a papok. Ha tudná, nem habozna előbb fordítani feléjük a fegyvert. Théba csendes, de gyűlölködik. Onban nyíltan üldöznek bennünket. És a fáraó karba tett kézzel nézi. Én az ő helyében egyszerűen kiűzném az országból valamennyi papot: takarodik vagy elpusztul. Thotmóze értetlen csodálkozással vette tudomásul, hogy Atonemhát vonásaira még a gyűlölet is kiül… – Te Amon… Atonemhát, papok gyermeke, főpap unokája… Én megértem, hogy megtaláltad az igazságot, és mellénk álltál. De miért gyűlölöd a tiéidet? – Mert gonoszak, önzők, mindent csak maguknak akarnak… Legszívesebben odaállnék Ehnaton elé, hogy könyörögjek neki: ragadja meg kemény kézzel a fegyvert, ameddig lehet! Mert ha egyszer a papok elhitetik a falvak népével,

hogy nem árad meg többé a Nílus, mivel a fáraó gyűlöletes az istenek előtt, akkor egy év múlva nem fog állni Kutaton városa. Amon főpapján kell kezdeni! Amíg ő él, messzebb hangzik az ige Amon templomából, mint a fáraó palotájából. Thotmóze arra gondolt, hogy ezeket a szavakat ma délután okvetlenül elmondja Ehnatonnak. Később azután felkeresték hivatalában Tetát. Most még kellemes volt az idő, délben is végig lehetett menni a házak között. Erőteljesen folyt is az építőmunka mindenütt, mert ha beállnak a nagyobb melegek, akkor ugyancsak bágyadtan dolgoznak az emberek, bár abbahagyni akkor sem lehet az építkezést, mert az áradás megkönnyíti az építőanyag szállítását. Teta hivatala is hevenyészett, ideiglenes házban volt. A munkák elöljárója papirusz-halom előtt ült, írónáddal jeleket írt a különböző költségvetések mellé. Thotmóze észrevette Atonemhát arcán, mennyire elcsodálkozik, hogy hajdani szakácsuk ismeri az írás-olvasás mesterségét. Kétségtelen, hogy aki mit sem tudott Tetáról, az aligha nézte ki a munkafelügyelő formájú zömök aggastyánból a tudományt. Az országnagy változatlanul vidéki atyafinak látszott. Fejbólintással üdvözölte a fiatalembereket. Elvette Atonemhát vizsgaigazolványát, éppen hogy belenézett. Azután kerek képén mégis megjelent a mosoly. – Ide hallgass, Atonemhát! Én nem bánom, ha velem durva hangú vagy, elvégre fölöttesed vagyok, és ti jól tudjátok, hogy a mélységből jövő hangokat nem szokás meghallani. De azt nagyon is bánnám, ha te az alattad állókkal durva hangú lennél, mert azt már én tudom, hogy a felülről jövő hangokat nem lehet meg nem hallani. Hát én most odateszlek téged egy egész utca építkezéséhez. Te fogsz elszámolni a felügyelőkkel, te méred ki az eleséget az építőmunkásoknak, te írod meg a jelentést tíznaponként, hogyan halad a munka. A pallérok, a kőművesek tisztelettel fognak veled beszélni, a munkások meghajolnak előtted, rangod és tanultságod előtt. De te is add meg nekik a kedves beszéd tiszteletét! Ugyanakkor ne légy elnéző a mulasztásokkal, a jelentéseket kérlelhetetlenül kérd be és jegyezd le, a szakácsokat szigorúan ellenőrizd! Ha egy szakács lop, abban az írnok akkor is részes, ha nem vette észre. És közös a büntetés. Ha pedig az írnokot megvesztegetik, vagy ha maga lop, annak egyetlen büntetése van: kövek között zúzatik össze. Mert ha a szolga éhes, akkor nem halad a munka.

Atonemhát szótlanul állt. Úgy érezte, mintha Teta nem egyszerűen a bűnösökre vonatkozó jogszabályokat ismertetné, amint ez szokás mindig, ha hivatalba kerül az ember, hanem egyenesen őt fenyegeti. S lehetett is valami ebben a gyanúban, mert Teta hozzátette: – Én előtted sem titkolom, Atonemhát, hogy nem bízom benned. Régóta ismerlek, ismertem a házat, ahol éltél, és tudom, ki az a Tutenkanubisz, aki rokonod. A szemem tehát nagyon is rajtad lesz. De jól tudom, hogy mindenki tévedhet, tudom magamról is, hogy nemegyszer tévedtem. Ha olyan lesz a munkád, amelyből be kell látnom, hogy nem volt igaz a gyanúm, azt is meg fogom mondani neked. Atonemhát felvetette fejét, és szembenézett Tetával. – Kérlek, kegy elmés elöljáró úr, mondd meg akkor azt is, hogy mire gyanakodol! Azt hiszed, lopni vagy csalni akarok? Vagy előre elszántam, hogy megvesztegettetem magamat? – Megmondom, Atonemhát. Eszemben sincs arra gyanakodni, hogy te apró, ezüsttel mérhető haszonért kockáztasd az előmeneteledet. Én arra gyanakszom, hogy ha egyszer nyílt kenyértörésre kerül a sor közöttünk és a papok között, akkor neked mégis kedvesebb lesz Amon templomának homálya, mint Aton fénye. Erre Thotmózénak közbe kellett szólnia: – Kedves Teta atyám, én azt hiszem, hogy Atonemhát legszívesebben már ma fegyverrel fordulna szembe a papokkal. Teta ránézett. – Ma talán igen, mert ma még új ember közöttünk, és nem tudja, hogy a mi győzelmünk után mindenestül más lesz az élet. De ha már sokáig élt közöttünk, és lassanként úgy érzi, hogy mégsem neki való Aton fénye, hogy mégis jobb neki Amon homálya… Vajon akkor mit fog cselekedni? És nekem az sem tetszik, hogy már ma ellenségeskedést akar Amon papjaival. Aki ma akarja azt tenni, ami csak holnapután teendő, az ugyanolyan helytelenül cselekszik, mint aki elmulasztja azt, amit ma kell tennie. Ezt úgy mondta, mintha Atonemhát nem is volna jelen, mintha távollétében

beszélne róla Thotmózéval. Thotmóze feszengett is, nem volt kellemes, hogy a régi ismerőst ilyen nyíltan gyanúsítják. Hanem úgy látszik, maga Atonemhát már megtalálta a hangját a kutatoni világban. Magabiztos hangon szólt: – Igazad van, kegyelmes elöljáró úr! Ahogy szavaidat hallgatom, rájöttem, hogy a helyedben én sem bíznám abban a fiatalemberben, aki papok közül jött, papok rokona, és eddig úgy nevelték, hogy ő több mint mindenki más, és gondolkozás nélkül oktalan tiszteletet várt el minden más embertől. Én hát elhallgatott gondolataimban sem kívánom, hogy már most oszlasd el gyanakvásodat. Ha szabad kegyet kérnem, arra kérlek, hogy nagyon szigorú szemekkel figyeld az én munkámat és mindazt, amit teszek vagy mondok. Thotmózénak nagyon megtetszettek a jól formált szavak. Teta azonban mintha nem is hallotta volna. Előhalászott egy apró papiruszdarabot, festékcsészébe mártotta az írónádat, és néhány jelet rajzolt, amellyel utasította az egyik utca építésének felügyelőjét, hogy adjon hivatali szobát, íróállványt és írószereket Atonemhátnak, aki mostantól fogva az írnoki teendőket végzi mellette. Majd ingének nyaka alól kihalászta skarabeuszbogár formájú pecsétkövét, leakasztotta a nyakáról, ecsettel vékony festékréteget kent rá, és az írás alá nyomta a pecsétet. Mikor már újra az utcán voltak, Thotmóze engesztelő hangon mondotta Atonemhátnak, hogy nem szabad Tetára neheztelnie, az mindaddig gyanakszik, amíg nem látja, hogy jól végzi munkáját. Atonemhát azonban most már nagyon derűsen és nagyon magabiztosan válaszolt: – Az öregnek van igaza. Sose vettem észre, hogy milyen okos ember, így kellett beszélnie, így kell éreznie. Szeretnék mihamarabb őmellette írnok lenni. Meg tudnám magyarázni neki, hogy amiről ő azt hiszi, hogy holnaputáni teendő, azt már tegnapelőtt meg kellett volna tenni. Remélem, lesz rá módom, és nem késem el vele. Thotmóze egyre inkább hitte, hogy Teta is, Atot is alaptalanul gyanakszik: ez az Atonemhát, úgy látszik, megváltozott. És talán helyes lenne fölfigyelni az aggodalmaira. Mindenesetre még ma délután beszél erről a fáraó színe előtt.

Erre azonban nem kerülhetett sor. A délutáni órákban, amikor Ehnaton kilépett belső szobájából, s leült trónusára,

hogy diktálni kezdje a külföldi uralkodókhoz írandó leveleket, amelyeknek szövegét Thotmózénak kell babiloni nyelvre fordítania – a ház előtt zaj támadt. Thotmóze azon törte a fejét, hogy a levelek után hogyan is kezdjen beszélni mindarról, amit Atonemhát mondott neki, s közben várta a leírandó szavakat ura ajakáról, amikor az ügyeletes testőrtiszt benyitott, és jelentette, hogy Eje fővezér gyorsfutára érkezett Thébából lovas hadiszekéren. S nemsokára a hosszú robogástól elcsigázott küldönc lépett be, mélyen meghajolt a fáraó előtt, és nyújtotta Eje írott üzenetét. Ehnaton átvette a tekercset, s habár jól ismerte a betűket, a hivatalos szokás szerint nem maga olvasta, hanem feltörvén a pecsétet, átadta az írnoknak, hogy az olvassa fel. Thotmóze kitekerte a papiruszt, és ahogy belenézett, azt hitte, elfordul vele az egész szoba; remegő ajakkal olvasta:

– Amon főpapját az áldozati szertartás közben megölték. A templom tele volt. A gyilkos mindenki szeme láttára ugrott elébe, szíven szúrta, és azt kiáltotta: „Aton fénye, segíts Amon sötétsége ellen!” Utána a legbelső szentélybe nyíló kis ajtón kirohant, és nyoma veszett. A helyzet veszedelmes. A templomból kitóduló tömeg agyonvert három férfit, akinek nyakában Aton jele volt. A katonáknak csak egy része megbízható.

Ehnaton felpattant ültéből, két vállánál ragadta meg a futárt. – Hogy történt?! Az még mindig lihegett a kimerítő kocsizástól. Nagy termetű, ezüstgalléros tiszt volt, alig tudott szóhoz jutni. – Senki se tudja. Akik látták, azt beszélik, hogy egyszerre csak ott termett a gyilkos, és megölte a főpapot. Az egész város azt hiszi, mi akartuk, mi küldtük… És bárhol keressük, nem találjuk. Eltűnt. Elfutott, mielőtt nyomára bukkanhattunk volna. Ehnaton szeméből villámot szórt a harag. – Ki merte?! Felborították a békét! Semmi se mossa le a gyanút, hogy én parancsoltam!

És ekkor az ajtóban sápadtan megjelent Atot, a helyőrség parancsnoka, és megszólítás nélkül beszélt: – Urunk, Nap fénye, Thébában… – Te honnét tudod már?! – kiáltott rá a fáraó. – Egyszerre mindenki beszéli a városban. A gabonaraktárnál abbahagyták a munkát, az emberek Amonhoz kiáltanak, hogy ne pusztítsa el a világot a gyilkosok bűne miatt. Thotmóze mellére hideg rémület ült. Az jutott eszébe, hogy Atonemhát éppen ezt akarta: kezdjék Amon főpapján. És lám, ki tudja, milyen borzalmak következnek most, mert valaki meggondolatlanul megölte az öreg főpapot, aki bárhogyan is érzett, híven betartotta a békét a templom és a palota között. Ez nem a mi érdekünk… És erre a gondolatra gyanú kezdett derengeni benne: ez a papok érdeke! A papoké, akiknek az sem tetszett, hogy az öreg főpap betartotta a békét. A gyilkos a legbelső szentély ajtaján menekült el, és senki sem találja. Talán most is ott rejtőzködik a templomban… És akik megtervezték a merényletet, előre tudták, mikor lesz, és gondoskodtak, hogy Kutatonban is megtudják. Egészen bizonyos, hogy Memfiszben és Bubasztban is tudják már. És Onban! Ezt a gyanút most azonnal közölnie kell Ehnatonnal. Felállt. Elfeledkezve minden illemszabályról, megragadta a fáraó csuklóját. Az ránézett, megértette, hogy valami nagyon fontosat akar közölni, amit senki más nem hallhat. – Várjatok! – mondta Ehnaton Atotnak és a futárnak, s szemével a belső szoba felé mutatott. Thotmóze a fáraó mögött belépett az ajtón. – Ha a főpapot a papok ölték meg, hogy ellenünk lazítsák egész Egyiptomot, akkor a gyilkosnak most is a templomban kell lennie! Ezért nem találták sehol. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy Ehnaton maga is végiggondolja mindazt, ami átfutott írnoka elméjén. De tudta, hogy ezt a gyanút nem lehet kikiáltani, amíg a

gyilkost meg nem találják. Itt gyors teendő kell. És kiben bízhat? Thotmózéban. Őbenne egész bizonyosan. – Azonnal felszállsz a harci szekérre! Senki mással nem beszélsz, csak Ejével. Most már úgyis itt a lázadás, bármit is teszünk. Tehát fel kell kutatni a templom minden zugát. Menj! Vigyázz az életedre! Aton fényessége áldjon! Thotmóze úgy ragadta meg a mindig nyakában függő vastőr markolatát, mint aki jelzi, hogy kész a harcra is. A száguldó kocsizás most nem is viselte meg annyira, mint amikor Memfiszből Thébáig rohant figyelmeztetni az akkor még számára ismeretlen fáraót a veszedelemre. Igaz, hogy az út is éppen fele olyan hosszú volt Kutatontól a fővárosig, de izgalma is elvonta figyelmét a testi megpróbáltatástól. Éjszaka volt, amikor Théba kapujához értek. Az őrség feltartóztatta. A fáraó pecsétjével igazolta magát, mondván, hogy azonnal a fővezérhez kell mennie. A városkapu kinyílt előtte. De egy tiszt felszállt mellé a harci szekérre. – Majd én irányítok, uram, mert az utcák egy része a lázadók hatalmában van. Thotmózénak meg kellett kapaszkodnia a szekér peremében, nehogy letántorodjék. – Hát a lázadás már kitört! Az utcák egy része a lázadók hatalmában van. Az utcákon letűzött fáklyafény mellett katonák álltak lábhoz tett dárdával. Elhaladtak Amon nagy temploma mellett, amelyet hármas katonai gyűrű vett körül. Végre elértek a palota elé, amelynek egész környéke világos volt a sok fáklyától. A kapu előtt bronzsisakos őrök. Thotmóze felmutatta az arany napkorongot: Aton fénye – Eh-n-Aton. A fáraó futára. Azután már ott állott a fővezér szobájában. A sarkokban soklángú olajlámpák világítottak. Eje körül aranygalléros, ezüstsarus főtisztek, kezükben kivont bronzkard. Eje felkiáltott: – Thotmóze!

Ő nem is mondott üdvözlő szavakat: – Uram, kettesben kell szólnom veled.

A fővezér, amikor Thotmóze kíséretében újra főtisztjei közé lépett, nekik sem mondta meg, mi a mostani teendő. Személyesen akarta vezetni a templom felkutatását. Onnét azóta senki nem távozhatott el. Ha a gyilkos tüstént tette után, még mielőtt a tömeg őrjöngve és gyilkolva ki nem tódult a templomból, nem tudott elfutni, akkor most is odabent kell lennie, mert azóta hármas gyűrű őrzi Amon otthonát. – Ötven ember a Halottak Városa őrségéből azonnal sorakozzék! – parancsolta a fővezér. Ez volt a legmegbízhatóbb alakulat, ennek katonái már azelőtt is Aton, Ehnaton és Eje mellett álltak. – Ha nem jönnék vissza, akkor a fáraó intézkedéséig Szakarra a fővezér. A Szakarra névvel illetett fiatal főtiszt hökkenten nézett rá. – Hová mégy? Mi történhet veled? – A fáraó parancsa – ennyit válaszolt csak Eje. – Gyere, Thotmóze! Az udvaron Thotmóze is megkérdezte: – Mitől tartasz, herceg, mi történhet veled? – A sötétség templomába megyünk. Nem tudom, hogy akik odabenn rekedtek, hogyan készültek fel arra az esetre, ha mi belépünk. – Akkor te ne jöjj! – fogta meg a kezét Thotmóze. – Nem adhatunk ennyi előnyt a lázadóknak. Ehnaton nevében majd én vezetem őket. Eje nemet intett. – Ha bárki más bemegy, egyszerűen a templom meggyalázásáról kiáltoznának. Csak Ehnaton vagy én léphetem át katonákkal azt az átkozott küszöböt. Ha mi lépünk be, Egyiptom lépett be a diadalmas Aton nevében Amon bűnökkel teljes

hajlékába. A főpap meggyilkolása fél Egyiptomot haragra gerjesztette Aton ellen. Ha engem ölnek meg, a másik fél Egyiptom gerjed fel Amon ellen. A te áldozatod hiábavaló lenne, az enyémnek értelme van. – De én veled megyek, herceg! Az én dolgom, hogy ne hagyjam el Ehnatont, és most te Ehnaton nevében indulsz oda. Eje herceg egy pillanatra megállt, a fáklyafényben szembenézett Thotmózéval, daliás alakja még az írnokénál is magasabb volt. Arcán szeretetteljes mosoly derengett. – Tudtam én, Thotmóze, az első pillanatban, amikor megismertelek odakint, a még üres sírboltban, hogy derék ember vagy; olyan írnok, akit szívesen látnék katonának is, pedig az írnokok kezébe leginkább csak ecset és írónád való. No hát akkor szorítsd a kezedbe a híres fekete varázstőrödet, talán most dolga akad! A nagy templom közel volt a palotához. Mögöttük az ötven sisakos, dárdás katonával csakhamar odaértek. A fővezér bronzkardot szorított a kezében, Thotmóze is kihúzta tőrét a hüvelyéből. A templom előtt Eje halkan szót váltott az őrséggyűrű parancsnokával. Azután az ötven katona közül húsz fáklyát vett a kezébe, a többi harminc két kézre fogta dárdáját, de elöl a fővezér és a fáraó írnoka lépett Amon templomának előcsarnokába. Óriási, üres, sokoszlopú terem volt ez, félelmetesen kongatta a fővezér aranysarujának lépteit. Még a sarutlan lábak halk csattogását is kísérteties hanggal verték vissza a tágas és magas falak. Innét nyílt a szentély, ahová az áldozó-imádkozó tömeg csak a nyitott ajtón keresztül láthatott. Ott állt Amon szobra, és a szobor mögött látszott az az alacsony ajtó, ahol a gyilkos eltűnt. Mikor Eje és Thotmóze a szentély ajtajáig ért, Thotmóze úgy érezte, mintha szédülni kezdene, és az egész templomfal megmozdulna. Mozdulatáról egyáltalán nem tudott számot adni, sem akkor, sem később, mert előbb cselekedett, mielőtt gondolkodhatott volna. Bal kezével megragadta Eje jobbjának csuklóját, és berántotta az ajtó alá: széles kőfalon nyílt az az ajtó, mintha csak veszélytől védő alacsony tetőzetű alagútba lépett volna az ember. S abban a pillanatban mögöttük rettentő dördüléssel, megrázva a csarnok oszlopait is, lezuhant a szentélyt elválasztó fal egyik óriási köve. Egy pillanattal előbb agyonzúzta volna őket. Thotmóze csak az ijedelem utáni szempillantásban eszmélt a gondolatra, hogy annak idején ezt a halált szánták Ehnatonnak is. És akkor is Eje volt az, aki katonák élén belépett Amon templomába. De akkor

kijavították a falat. Úgy látszik, azóta újra kilazították a követ. A két megmenekült ember összenézett. Alig látták egymást, mert a fáklyások messze mögöttük voltak: szerencséjükre, így őket sem érte baleset. De ha nem is látták egymás tekintetét, kezük bajtársiasan fogta egymást, és veszély idején kézfogással is lehet azt mondani, hogy „köszönöm”. Eje azután hozzátette: – Amint megérintetted a csuklómat, tudtam már, hogy az a kő zuhan. Csak nem gondoltam, hogy még egyszer ugyanazzal próbálkoznak. De akkor odafent kell lennie valakinek. Ekkorra már odaérkeztek a fáklyás és a dárdás katonák is. Alaposan megvizsgálták a vastag falat a csarnok oldaláról is meg a szentély oldaláról is. A kiesett kő helyén lyuk tátongott. De a lyukon nem lehetett átlátni, mert a fal legalábbis háromsornyi kőből épült. Honnét lökték ki a követ? A fal belső oldala a szentély felől sértetlen volt. – Tehát ez a fal belül üres – mondotta a fővezér. – Az ajtó fölött a falban folyosó vezet valahonnét valahová. És ott a folyosón volt valaki, aki kifeszítette a meglazított követ. Hogy ezt akkor nem vizsgáltam meg! Körülnézett a szentélyben. Ott ült emelvényre állított kőtrónusán magas koronával Amon. A fáklyafényben is jól lehetett látni előtte a vérfoltot: a halott főpap kiontott vére volt. Körül a falon szent feliratok. És a szobor mögött egy egészen alacsony ajtó, amelyet vastag arany ajtószárny zárt el. – Ez a legbelső szentély – mondotta Thotmóze, aki Rámosz mesternél a templomi tudnivalókat is megtanulta. – Ide csak a főpap léphet be, hogy lelkét felemelje az áldozathoz. Eje rendelkezett: – Öt fáklyás és tíz dárdás itt marad a szentély bejárata előtt! Lehet, hogy a gyilkos vagy valaki más a lyukon keresztül akar menekülni. Vigyázzatok, akárhogy védekezik is, nem szabad megölni! Akit itt találunk, annak vallania kell! A többiek továbbmentek a kis aranyajtó felé.

– Hol az az erős vállú ember, aki benyomhatná? – morogta a herceg, mintegy próbaképpen nekifeszülve a láthatólag nehéz ajtószárnynak, s kis híja, hogy el nem esett, ugyanis az ajtó nem volt bezárva, és a vállnyomásra befelé fordult. Eje kikapta az első katona fáklyáját, és bevilágított. Bentről is kiderengett valami fény. Kis helyiség volt. Ott is állt egy Amon-szobor és vele szemközt egy üres trónszék, bizonyára ebben ül a főpap, hogy szembenézve isteni urával, felemelje hozzá a lelkét. A magasból láncon haloványan világító szent lámpás függött. De más egyéb nem volt itt. További ajtó láthatólag nem vezetett sehová. Csak néhány katona léphetett a nyomukba, többen nem fértek be. Thotmóze hangosan gondolkodott: – Innét kellett, hogy kilépjen a gyilkos, és ide kellett visszafutnia, mert ha nem erre megy, akkor a tömeg azonnal agyonveri. Ide a legszentebb szentélybe nem mert belépni senki. De innét hová mehetett? Eje szava belekapcsolódott a töprengésbe: – És hová vezet az a folyosó, amely a szentély falában van? Ott kell folytatnunk, mert itt egyelőre nem látunk semmit. Két fáklyást és három dárdást hagytak a legbelső szentélyben, s ők maguk visszamentek a többiekkel a lyuk elé, amely ott tátongott a szentély ajtaja fölött. Eje két katonát kiküldött, hogy azonnal hozzanak létrát. Jöttek is nemsokára, és odatámasztották az ingadozó feljáratot a falnyíláshoz. – Én előremegyek – vállalkozott Thotmóze, s amikor Eje aggódva nézett rá, hozzátette: – Én voltam a legjobb tornász az iskolában. – („Bárha Rámosz mester Amonemhátot tartotta annak” – tette hozzá gondolatban.) De fáklyát tartani, tőrt fogni és létrán mászni egyszerre nem lehet. Fáklyára pedig okvetlenül szükség volt. Mégsem látszott tanácsosnak a tőrt visszadugni hüvelyébe. Tehát úgy fogta egyszerre jobbjába a fáklyát és a tőrt, hogy felfelé világítson, s lefelé szúrhasson, ha kell. Így, bal kézzel fogva a létra szélét, óvatosan felkúszott a nyílásig, és bevilágított. Keskeny folyosó volt az, amely jobbra-balra vezetett. Most már meggörnyedve

bemászott a falnyíláson. Felemelkedni nem tudott. Ahhoz túl alacsony volt a folyosó. Tehát térdre állt, és maga előtt tartotta a fáklyát. Azon nyomban vissza is hőkölt. És felkiáltott. Egy emberi test feküdt előtte. Nyomában már ott volt Eje is. Az ő kezében is fáklya. Térden csúszva közeledtek a holttesthez, és rávilágítottak. Ez az ember nemrég még élt. Vére most is két sebből folyt. Bármelyik elegendő volt a halálhoz: torkát és szívét szúrták át. Lassanként néhány katona is felérkezett. Az alacsony folyosót csak kúszva tapogathatták, a fáklyával is vigyázni kellett, nehogy egymást égessék meg. Az egyik katona nagyot ordított, valami megvágta a térdét. Felemelte. A kés volt. Aki azt az embert megölte, eldobta, mielőtt ismét továbbmenekült. Nyilván nem akarta, hogy a véres kés valahol gyanút keltsen. De hová mehetett innét? Eje és Thotmóze nézegette a gyilkos szerszámot. Kőkés volt. Ilyet már csak a főpap használ az áldozat bemutatásánál. Jó ezer éve már csak templomi kegyszer a kőkés. A gyilkos tehát valahol itt a templomban találta… – Találta… – mormogott Eje. – Vagy van saját kőkése, mert maga is magas rangú pap. Megparancsolta, hogy a holttestet vigyék le, és fektessék az előcsarnok padlatára. A katonák üggyel-bajjal leadták a halottat. Megint csak a herceg és az írnok maradt az alacsony falbeli folyosón. – Annak a gyilkosnak valahol itt kell lennie! – Eje ezt a mondatot újra meg újra elismételte. – És ki lehetett ez a halott? – kérdezte Thotmóze. – Azt hiszem, ő dobta le a követ… Talán ő ölte meg a főpapot is. Azután valaki, aki félt, hogy ha elfogják, akkor vallani fog, őt is megölte – találgatott Eje. – De ez nem bizonyos.

Az azonban bizonyos, hogy most ölte meg, tehát valahol itt van a templomban. Végig kell menni ezen a folyosón – hanem onnét kétfelé vezetett az út, a fáklya se jobbra, se balra nem világított messzire, s megtörténhetett, hogy ha bármerre indulnak, hátulról veszedelem fenyegeti őket. – Ide még néhány ember kell – mondotta Eje. S már készült leszólni az odalent várakozókhoz, hogy két-három fegyveres fáklyával jöjjön fel a létrán, amikor odakintről mozgolódás és utána távolabbról ordítás hangja érkezett. A herceg már a létrán ment lefelé, nyomában Thotmóze, aki a fáklya és saját tőre mellett még a véres kőkést is kezében szorongatta. Mire leértek, kintről tiszt érkezett, aki jelentette, hogy a lázadók megtámadták a palotát. A fővezér – Thotmóze számára értetlenül – hirtelen mintha egészen nyugodttá vált volna. Előbbi izgatottsága, töprengése eltűnt. Csak daliás alakja emelkedett még magasabbra. – Te itt maradsz – fordult az írnok felé. – Végére jársz ennek a titoknak. Én meg odakint nézek szembe Amon hatalmával. Szólt, és a tiszt kíséretében elment. Thotmóze csak sokkal később, amikor felidézte magának az egész történetet, ismerte fel, hogy a bátor embereknek van egy olyan fajtája, amely a veszedelem közeledtére hol izgatott, hol elmélkedő, de ha már itt van a veszedelem, akkor nyugalom száll a szívére, és tétovázás nélkül cselekszik. Ő maga most dermesztő szorongást érzett. Eje itt hagyta a feladattal. Végére kell járni a rejtélynek. A halott ember, aki bizonnyal rájuk akarta dobni a nagy kőkockát, és aki talán a főpap gyilkosa volt – ott feküdt a csarnok kövezetén. Két sebéből még most is szivárgott a vér. Nézte a megmerevedett arcot. Mintha már látta volna valahol, mintha ismerős volna ez az arc. De honnét? Lehet, hogy csak olykor az utcán került szembe vele. Ágyékkötőn kívül semmi sem volt a testén, így ebből semmire sem lehetett következtetni. Távolból erősödött a lárma. Thotmóze, nehogy elragadja a szorongás, rendelkezni kezdett. Megparancsolta, hogy négy fáklyás és négy kardot tartó jöjjön utána. A dárdákat tegyék le, azt a hosszú fegyvert a szűk folyosóban úgysem lehet használni. Ő maga a kőkést letette a halott mellé, s kezében

fáklyával és vastőrével előrekúszott a létrán. Odafent két fáklyást és két kardost a nyílásnál hagyott, megparancsolva, hogy figyeljenek jobbra-balra, ő pedig a négy másikkal elindult bal felé, amerre a holttestet találták. Úgy gondolta, hogy annak az embernek a gyilkosa csakis arrafelé futhatott tovább, azaz a merénylő, amikor a falból kifeszítette a követ, bizonnyal arra indult, és ott a sötétben várta a halálos két szúrás. És a kőkést is ott dobták el. Tehát arrafelé kell lennie a folyosó folytatásának is. Lassan, előrenyújtott fáklyával mentek előre. És egyszerre falnak ütköztek. Itt, úgy látszik, nincs további út. Thotmóze egy pillanatig tétovázott, azután vastőre markolatával megkopogtatta a falat. Csak a kemény kő koccanása hangzott. De tovább próbálkozott, és jobb felé is kopogtatott. Onnét már kongó hang válaszolt. Az nem kő volt, hanem fa, és mögötte üresség. Minden fáklya odavilágított. Ez tömör faajtó, amelyet a másik oldalról retesz zár el. Thotmóze megpróbált vállal nekifeszülni. Meg se moccant. Az egyik katona megpróbálta kardját bedugni a résen, de a bronzkard túl vastag volt ehhez. Akkor Thotmóze vastőrének vékony pengéjét illesztette a réshez: az be is fért, és ki lehetett tapogatni vele, hol van a retesz. Thotmózénak hirtelen az a kép jutott az eszébe, amikor Eje herceg először látta meg az ő vastőrét, és szétvágta vele az aranyperecet. Hát ő sem gyengébb legény a fővezérnél, s az a retesz nyilván fából van, tehát vaspengével szét is lehet vágni. Megpróbálta. Érezte, ahogy a fa a fűrészelő mozdulatokra enged. Minden erejét megfeszítve nyomta rá az éles vasat az ajtót záró fadarabra. Hol alulról fölfelé, hol felülről lefelé, hol ferdén tartva a szerszámul használt fegyvert, türelmesen nyűtte az akadályt. A katonák érdeklődve figyeltek. A retesz készítői nem számoltak a varázsfémmel: az elzáró fa nem volt túlságosan vastag. Hiszen ha akad is ilyen vékony réz- vagy bronzpenge, már rég eltompult volna az éle. De a vas győzte. És amikor Thotmóze úgy érezte, eléggé elvékonyította a zárófa közepét, kihúzta a tőrét, és teljes erőből nekivetette vállát az ajtónak. A retesz recsegve eltört. Az ajtó kinyílott. Bevilágítottak. Mélyen lefelé vezető lépcsősor következett. Ki lehetett számítani, hogy az a lépcsős folyosó a nagytemplom külső falában van.

Minthogy nem lehetett tudni, odalent micsoda veszedelem várhatja az embert, Thotmóze helyesnek vélte, ha többen jönnek utána. Talán harcra is kerülhet a sor azokkal, akiknek a búvóhelyére vezet ez az út. Úgy rendelkezett tehát, hogy két ember őrizze ott lenn a holttestet, és adjon hírt felőlük, ha Eje herceg vagy futára érdeklődik utánuk; két embert hagyott a létra tetején a fal résénél; a többi izgatott érdeklődéssel megindult az írnok lábnyomában, lefelé a meredek lépcsősoron. Thotmóze úgy számította, hogy már a templom alatt járhatnak. Majd véget ért a lépcső, és újra vízszintes folyosó következett. Egyszerre ismét ajtó előtt voltak. Ezen azonban erről az oldalról volt az eltolható retesz, de nyitva. Nyilván, hogy aki ide belép, bezárhassa maga után. A másik oldalról pedig nem volt bezárva. Egyszerű nyomásra kinyílt, s túlnanról derengő fény világított. Thotmóze és a katonák benyomultak. S meghökkenve álltak meg. Nagy teremben voltak. Középen alabástromból készült olajlámpa lógott, a fal mellett súlyos ládák, a lámpa alatt asztal, amelyen füstölők, kőkések és egyéb áldozati eszközök tűntek a szemükbe. A terem üres volt. Thotmóze felnyitotta az egyik láda tetejét: színültig volt ékszerekkel. A másikban aranyrudak, egy harmadikban finom ezüstárpa. A templom kincstárában voltak. Thotmóze szeme a katonák arcára tévedt. Látta, hogy legszívesebben odarohannának a ládákhoz, hiszen itt valamennyien dúsgazdaggá válhatnának. – Testvéreim! – zendült fel egyszerre a hangja; maga sem tudta, hogyan is jutottak eszébe a szavak. – Aton fényének harcosai vagyunk. Ha egyetlen gyűrűt elveszünk innét, örökre az lesz a hírünk, hogy azért harcolunk Amon ellen, mert fosztogatni akarunk. Itt kell hagynunk mindent, és megmutatni Théba lakóinak, hogy látva lássák, ezt mind őtőlük vették el adó és áldozat címén Amon papjai. És a fáklyák remegő fényében, az olajlámpa lebegő lángja alatt, a kincsekkel teljes teremben a katonák megértették, amit talán más körülmények közt, más világításban nem vettek volna tudomásul. És ujjal sem nyúltak a teméntelen kincshez, amelyből valamennyien gazdagok lehettek volna. Thotmóze most az asztal áldozati késeit nézte. Ugyanolyanok voltak, mint az, amellyel valaki megölte azt az embert, akinek holtteste most ott hever a templom csarnokában. A gyilkos innét, az asztalról ragadta fel a kőkést.

De hol van az a gyilkos? Bizonnyal ide futott. És innét?… Körüljárta a termet, mindenütt kopogtatta a kőfalat. Sehonnét se jött kongó válasz. Végre elcsüggedve ült le az egyik ládára. A katonák tanácstalanul állták körül. Az egyik izgatottan járt újra körül a termen, figyelte a fal kőkockáit, közben lecsüggő jobbjában lóbázta a nehéz bronzkardot, amely oda-odaütődött a kincsekkel teli ládákhoz. És egyszerre csak az egyik láda üres hangot adott. Thotmóze felugrott, de addigra már a katona felrántotta a láda tetejét. Nem láda volt, hanem új lépcsősor kezdete. Itt vezet tovább az út. Amikor Thotmóze később visszaemlékezett erre a történetre, egészen bizonyos volt, hogy semmi félelmet nem érzett, és a katonákon is csak izgalom látszott, de a kaland érdekessége elvett minden félelmet. Egymás után leereszkedtek a lépcsősoron. Elöl az írnok, utána a többi. Ez a lépcső nem tartott sokáig, megint folyosó következett. Majd újabb ajtó, amely nyitva állt. A gyilkos, úgy látszik, futott, és elfelejtette bezárni, vagy eszébe sem jutott, hogy ide is nyomon követhetik. Az ajtó mögött felfelé vezető lépcső indult. S egyszerre ott voltak már a tetején. Ott is ajtó… És az ajtón túlról kiabálás zaja szűrődött át. De sokan kiabáltak, és nem lehetett füllel kivenni, hogy mit. Az ajtó bereteszelve. Thotmóze megint vastőrét feszítette a retesznek. Csikorgó hang válaszolt: nem fa-, hanem bronznyelv zárta el az ajtót. Kétségtelen, hogy a vas elvágja a bronzot, de az sokáig tartana. Esze gyorsan, izgatottan kutatott a teendők között. A tőrrel alulról-felülről megmérte, milyen vastag a retesz nyelve. Vékony volt. És ha vékony, akkor talán nem is jár nehezen. Megpróbálta a szűk résben, hogy a tőr hegye befér-e, s így eltolja a reteszt. De túlontúl szűk volt a rés, nem tudta mozgatni benne a vaspengét. Akkor nekiesett az ajtó fájának, hogy kihasítson belőle, s a tágított résen eltolja a zárat. Az izgalomtól maguk sem tudták, mennyi idő múlhatott el. Odakintről olykor erősbödött a lárma. Mintha csatazaj volna ez. Végre az ajtó fája is engedett, a rés egy egész kicsivel tágabb lett. Ebben már

mozgatni tudta a tőr hegyét, és a retesz egy picit arrébb csúszott. Újrakezdte, a retesz újra csúszott. És egyszer azután nem volt már retesz. Thotmóze belökte az ajtót. Ahová bementek, egy ház pincéje volt. Nagy olajoskorsók álldogáltak a falnál. Teknőkben búzahalmok, zsákokban bizonnyal liszt. S egy lépcső felől, amely fölfelé vezetett, nappali fény áradt. Időközben reggel lett. És fentről csatazaj, fegyverek csengése. Thotmóze gondolkodás nélkül rohanni kezdett fölfelé a lépcsőn, a katonák magasra tartott karddal utána. Odafent első pillanatban elvakult a napfénytől. A rémület felordítására tért magához. Körülnézett, és kis híja, hogy kezéből ki nem ejtette görcsösen markolt tőrét. Amonázerék házának udvarán volt. Ott szemben a lugas, ahol akkor együtt ült Makitrával. És körülötte ijedt emberek, akik eldobják fegyverüket, és elébe borulnak. Az udvar kapuja pedig kinyílik, s előreszegezett dárdákkal közelednek a fáraó katonái, élükön Eje, a fővezér. Thotmóze semmit sem értett az egészből. És amikor Eje elcsodálkozó mosollyal azt kérdezte tőle: – Ti hogyan kerültetek ide? – zavartan körülnézett, és azt mondta: – Sejtelmem sincs. Mentünk a gyilkos után, lépcsőkön fel, hosszú folyosókon át, a templomi kincstáron keresztül, újabb lépcsőkön és folyosókon. És egyszerre itt bukkantunk fel, ebben az udvarban. Eje értően bólintott. – És tőletek ijedtek meg úgy azok, akik ide bezárkóztak, hogy megadták magukat, és kinyitották a kaput. A halottak lázadása leverve. De annak a gyilkosnak akkor itt kell lennie. – Ez Amonázer háza – mondotta Thotmóze.

– Tudom – bólintott a fővezér. – Hol van a ház ura, a templom kincstárnoka? Erre világosság gyúlt Thotmóze fejében. A templom kincstárnokának titkos útja van a templom kincstárához, és a kincstárból titkos út visz a templomba. Bizonyára a legbelsőbb szentélybe is, csakhogy annak nem találták meg a titkos kijáratát. Tehát innét kellett elindulnia annak is, aki megölte a főpapot. Itt tervezték ki, hogy azt a nagy tekintélyű öreg embert, aki habár nem érzett velük, de mégis tisztességesen betartotta a békét, megöljék, s úgy tüntessék fel, mintha Aton hívei ölték volna meg. Innét akarták annak idején a nagy kővel agyonzúzni Ehnatont, s innét dobták le éjszaka órájuk is a követ, amely szerencsére nem talált el senkit. Tehát az a megölt ember… És tudta már. Itt, itt látta! Amonázer házának egyik szolgája volt. Amonázernak tehát mindent tudnia kell. Amonázer azonban nem volt a foglyok között. – Meg kell találni! – parancsolta a fővezér. – Neki mindent tudnia kell! – Meg kell találni! – ismételte Thotmóze. És arra gondolt, hogy a templomi kincstárnoknak azt is tudnia kell, hol van a leánya. – Keressük odabent! – javasolta. – Nyilvánvaló, hogy a körülvett házból már nem menekülhetett. Az oszlopos nagy szoba után következtek a hálófülkék és középen a ház urának dolgozószobája. Benyitottak. Elöl Eje, nyomában az írnok, utána dárdás katonák. És ott feküdt szobája padlatán, arcra borulva Amonázer úr, Amon templomának kincstárnoka. Hátán hosszú, széles seb, amelyből még patakzott a vér. Bronzkarddal szúrták hátulról szíven, nem sok idővel ezelőtt. De már halott volt. – Pedig ennek beszélnie kellett volna! – csikorgatta a fogát a fővezér. – Ki volt az az ostoba, aki most, a végén utána jött, és ahelyett hogy elfogja, inkább megöli? Thotmóze megrendülve állt a halott mellett. Minden oka megvolt, hogy gyűlölje, de mégis… Ismerte… És mégis: Makitrá apja.

Hanem a herceg indulatos szavaira világosság gyűlt elméjében, és ezt mondta: – Nem a mieink ölték meg. Amikor mi előléptünk a pincéből, ti még a kapun kívül voltatok. A mi láttunkra nyitották ki a kaput. Amikor ti bejöttetek, az ijedt emberek már elhajították a fegyvereiket. Amonázer bizonyára akkor futott a szobájába, amikor a védekezők már nem akartak védekezni. Talán innét is van egy titkos kijáró, ahol menekülni remélt. De valaki az övéi közül látva, hogy elfut, utána jöhetett és megölte. Megölte, hogy ne beszélhessen, ha fogságba kerül. Az az ember azután észrevétlenül vissza is mehetett az udvarra, hiszen mindenki azzal volt elfoglalva, hogy számba vegye a foglyokat. Visszament, és maga is foglyul adta magát, jól tudván, hogy a lázadó közembereknek nemigen lesz bántódásuk. Minden valamirevaló eszű ember sejti, hogy a lázadás leverése után a vezetőket, az izgatókat megbüntetik, a többit eleresztik – csak így állhat helyre a nyugalom. Eje körülnézett. – Ha innét valóban van kijárat, akkor értem, miért futott ide Amonázer. De ha nincs? Körüljárták a kis belső szobát, kopogtatták a falait. De onnét sehová sem vezetett kijárás. Thotmóze tanulva abból, hogy a templomi kincstárban az egyik ládából vezetett a lépcső, elmozdította a bútordarabokat is: a széket, a nehéz faágyat, az alacsony íróállványt. Az íróállványon papirusztekercs feküdt. A mindent elolvasó ember önkéntelen mozdulatával fogta és kitekerte. – Herceg! Ide nézz! – kiáltott fel izgatottan. A papiruszon szent jelekkel ez állott:

Élő tanú nem maradhat! Aki már cselekedett, annak meg kell halnia. Tudod, hogy nem mondhatsz ellent, mert kezemben a leányod. Ozirisz trónja előtt majd én kimentelek. Neked azt kell tenned, amit én parancsolok!

És a szöveg alatt Anubisz isten sakálfejű képe.

– Anubisz képe – mutatta Thotmóze, remegve egész testében. – Ez Anubisz főpapjának a pecsétje. Tutenkanubisz! Az ő kezében van Makitrá. Ezért jött be Amonázer, ezt akarta magához venni, hogy megmutassa, hogyan kényszerítették őt mindenre. Ha már belebukott, magával akarta rántani Tutenkanubiszt is. De ő sem maradhatott élő tanú. Gonosz volt, szörnyű volt… De a leányát ő is féltette… Pedig ő megmondta volna, hol van Makitrá! – És megmondta volna, hol van az az átkozott Tutenkanubisz – bólintott Eje. – Úgy látszik, ő a főellenség. Azért rejtőzött el, hogy irányítsa a lázadást. De most már be kell vonulni Onba is! – Ha Ehnaton úgy akarja – válaszolt Thotmóze. – Én azonnal megyek vissza Kutatonba, jelenteni, hogy a lázadás leverve. – Az első lázadás – morogta Eje. – De most a fáraónak ide kell jönnie. Most csakis ő ítélhet. Siess, Thotmóze!

EHNATON TÖRVÉNYT HIRDET

Horemheb, a főkincstárnok, a lázadás ideje alatt bezárkózott az Ezüstházba. Az igen jól épített erősség volt, s elegendő fegyveres őrizete. Ezért a fellázított népnek eszébe sem jutott megostromolni. De Horemheb úr még a fővezér követének sem engedte közben átlépni a kincstár küszöbét, holott Eje fegyvereket kért tőle, tudván, hogy az Ezüstház pincéjében kardok, dárdák és sisakok is bőségesen találhatók, amelyekkel Théba egész férfilakosságát fel lehet fegyverezni. A főkincstárnok idővel megmagyarázta, hogy azon az éjjelen igazán nem tudhatta, hogy aki a fővezér nevével dörömböl, nem tartozik-e a lázadókhoz. Hátha azzal a csellel akarja kinyílásra bírni a jól bezárt kaput, hogy a fővezér parancsolja. Az Ezüstház kapuja csak akkor tárult ki, amikor két nappal később maga a fáraó érkezett oda. Erre Horemheb teljes országnagyi díszben kilépett, és meghajolt Ehnaton előtt. Ehnaton azért sietett mindenekelőtt az Ezüstházhoz, hogy megtekintse, mennyi fegyver van ott felhalmozva. Úgy vélte ugyanis, hogy a most következő időkben legalábbis kétszer annyi katonára lesz szüksége, mint amennyi eddig fegyverben állt. Thotmóze szavait figyelve, ki beszámolt neki a thébai felkelés eseményeiről, világossá vált elméjében, hogy nem szabad habozni. A békét Amon papjai eldobták, s Amon papjaival együtt érez, együtt cselekszik a legtöbb hazug isten papja is, élükön Anubisz eltűnt főpapjával. Atonnak felelnie kell erre. S ha most nem felel – a késedelem szörnyűségek atyja lehet. Eje herceg gyors győzelme előnyös helyzetbe juttatta. Ezt ki kell használnia! Théba kapujánál hálás szívvel ölelte át sógorát. Azután tüstént az Ezüstházhoz hajtatott a harci szekéren. Vele volt Teta is. Feleségét Kutatonban hagyta, félvén, hogy itt Thébában még veszedelmek rejtőzhetnek az elcsendesült utcákon. A királyi asszonyra az épülő fővárosban jól vigyáz Atot, a helyőrségparancsnok. Az Ezüstházból – ahonnét most már Horemheb is vele jött – a fáraó az Amontemplom titkos kincstárába ment. Volt ugyanis a templomhoz építve egy ismert kincstár is, ahol azonban sokkal kevesebb érték volt felhalmozva, mint abban a

föld alatti teremben, amelyet Thotmóze azon az éjszakán véletlenül felfedezett. Horemheb csücsörített mosollyal nézte a teméntelen aranyat, ezüstöt, ékszert. – Nemhiába adóztatott Amon! Most Aton fénye ragyoghat minderre. – Nem! – mondott ellent határozottan Ehnaton. – Ezt a kincset nem visszük az Ezüstházba. Ezt a kincset Théba lakóitól vették el, rémítgetéssel, hazudozással, erőszakoskodással. Ezt a kincset visszaadjuk Théba lakóinak. Horemheb hökkent arccal nézett a fáraóra. Az pedig magyarázta: – Ma felfegyverzünk annyi katonát, amennyit csak lehet. Azután megmutatjuk Théba népének, hogy mit raboltak el tőle a papjaik, és elrendeljük, hogy amit itt és a másik, az ismert kincstárban találtunk, azt osszák szét Théba családjai között. Utána nyomban bezáratunk minden templomot. Kihirdetjük, hogy így kell cselekedni minden kerületben. Amon kincsei mindenhol a lakosságé legyenek. És végül bevonulunk Onba. Ha a papok nem állnak ellent, akkor Amon templomai kivételével újra megnyittatjuk a kapukat, de senki sem kényszeríthető semelyik isten előtt áldozni. A papok papok maradhatnak, de ez semmiféle joggal nem jár, se aranyat, se ezüstöt, se ajándékot nem köteles adni nekik senki. És az, hogy valakinek szülei vagy rokonai a papok, a katonák, az írnokok, a kufárok és kézművesek vagy pedig a földművesek rendjéből valók-e, soha többé sem előnnyel, sem hátránnyal nem járhat senki számára. Thotmóze! Megjegyezted, amit mondtam? – Uram! Aton fénye! – kiáltott fel az írnok. – Elismétlem minden szavad, ha úgy kívánod. – Ne ismételd, hanem írd le! Még ma ki kell hirdetni itt, Thébában, és gyorsfutárok vigyék Egyiptom minden kerületébe! Onba is! Horemheb alakja még kisebbre húzódott. – Uram, elég erősek vagyunk ehhez? Hiszen már most is majdnem nagy baj lett. – Ha várunk vele, Horemheb, akkor baj lesz, mert akkor ők is felkészülnek. De most mi győztünk, méghozzá gyorsan győztünk. Aki a foglyok közül nem pap, azonnal szabadon kell ereszteni. A papok fölött ma ítélkezünk… És kegyesek leszünk, mert a mi kezünkben van az erő és a hatalom. De a templomok zárva

maradnak, amíg On meg nem hódol. És Amon kapui többé nem nyílnak meg, mert templomai Aton szentélyeivé lesznek. Teta arcán úgy mosolygott a fényesség, mintha Aton fénye sugároznék szét róla. Horemheben pedig más sem látszott, csak az ijedelem. Mikor később, már a palotában, a főhivatalnok elöljárói összegyűltek a fáraó színe előtt, hogy meghallgassák, mi a tennivaló, a terem egyik sarkában Eje mosolyogva kérdezte meg Horemhebet: – Mondd csak, te tulajdonképpen hiszel az istenek létében is? A főkincstárnok most már némiképp nyugodtabban vállat vont, és így felelt: – Ezt nem nekem kell eldöntenem, ez nem kincstári kérdés. Amikor a szüleim azt mondták, hogy hinni kell, hittem; amikor a tanítóm azt tanította, hittem; amikor a régi fáraó hirdette, hittem; amikor mostani uram tiltja, nem hiszem. Hogy mi az igazság, ezt úgyis csak halálom után tudom meg. Remélem, hogy minden úgy van, ahogy Ehnaton rendeli. De azért ha most belépne egy isten, aki kinyilatkoztatja, hogy egy év múlva még mindig élek, akkor sokkal jobban érezném magamat. – Félsz az istenektől, hátha mégiscsak vannak? – mosolygott Eje. – Félek a papoktól, mert azok egész bizonyosan vannak – felelte Horemheb. – És félek az emberektől, mert egyszerűbb dolog elhinni, amit a papok mondanak, mint nem hinni. Akkor pedig trónusán felmagasodott Ehnaton, a fáraó. Fején Egyiptom kettős koronája volt, amelyet egykoron Meni, a birodalomteremtő viselt, kezeiben a hatalom jelvényeit – a kormánypálcát és a korbácsot – tartotta, tekintetén magasztos fenség ült, s termete így sokkal magasabbnak látszott. Felmagasodott és szólt: – A mi dolgunk, hogy Aton fénye szétoszlassa a sötétséget… És mondta, mondta, mondta a tennivalókat. Odakint fegyverben álltak a katonák.

Amon temploma előtt sorba állt Théba népe, hogy lássák a kincseket, amelyeket a papok tőlük harácsoltak el, s amelyeket már holnap visszakapnak a thébai családok. És hirdetők hirdették az utcákon a fáraó törvényét. És futárok vitték a fáraó szavait a birodalom minden kerülete felé. És ezen a napon bezárták Théba minden templomának a kapuit. És a következő napokban bezárták Egyiptom minden templomának a kapuit. És az emberek a nap fényénél hazavitték maguknak a templom kincseit. És az emberek otthonaik sötétjében aggódtak, hogy nem sújt-e rájuk az istenek haragja. És az emberek áldották Ehnatont, a fáraót. És az emberek átkozták Ehnatont, a fáraót. És a Nílus méltóságosan hömpölygőit délről észak felé, végig Egyiptom áldott földjén. És a szemek aggódva figyelték, vajon nem apadnak-e el hullámai, és szorongva gondoltak arra, mi lesz, ha a napforduló idején nem indul meg vizének áradása. De Egyiptom országában nem volt más az emberek fölött, csak Aton, aki maga a fény és a meleg, aki életet ad, bár maga láthatatlan, s csupán jelképe az égi napkorong, mely szerteszórja áldó sugarait.

BEZÁRT TEMPLOMOK

Mielőtt Ehnaton és kísérete visszatért volna Kutatonba, Thotmóze felkerekedett, hogy meglátogassa övéit: Menkáfer urat és családját. Gyakran gondolt rájuk, s mindig azzal az érzéssel, hogy szereti őket. Hiszen oly sok jót köszönhet nekik, habár nem mindig volt barátságos a főírnok otthona. Az utcák üresek voltak, pedig még messze volt a napforduló kibírhatatlan melege. Úgy látszik azonban, hogy az emberek még nemigen mertek kilépni házukból, s a szolgákat is lehetőleg otthon tartották. Csak Eje dárdás katonái álltak őrt minden utcasarkon. Egyik-másik oda is pillantott a magános járókelőre, de a fáraó aranyjelvénye láttán tisztelgésre mozdultak a dárdák. Lehet, hogy ezek a katonák olykor tudakozódnak is, hogy aki kinn jár, mi dolga van, s ezért annak sincs kedve kimenni az utcára, akinek talán akadna is elmennivalója. Menkáferék házának a kapuja be volt zárva. Sohasem látta még ilyen elhagyatottnak ezt az ismerős környéket, ennyire bezárkózottnak ezt az ismerős házat, amely oly sokáig otthona volt. Úgy számított, hogy ilyenkor, a kora délutáni időben nevelőapja is odahaza lehet. Öklével megdöngette a kaput. Azután várt. Nagy sokára nagynénje hangját hallotta belülről: szorongva kérdezte, ki az odakint. Thotmóze nevére kinyílt a kapu, és nevelőanyja sírva borult a nyakába. Alig tudott szóhoz jutni a zokogástól: – Jaj nekünk, Thotmóze! Jaj nekünk… A hazatért fiú ijedten arra gondolt, hogy talán Menkáfernek történt valami baja a zűrzavaros, halállal teljes napokban. – Menkáfer atyám? – kérdezte szorongva. – Odabent jár fel-alá a szobájában. Napok óta nem hagyta el a házat. – A gyerekek? A fiúk? A lányok?

– Odabent vannak, nem is eresztem ki őket. – Hát akkor miért sírsz ilyen keservesen, kedves anyám? Ettől a józan hangtól az asszony egyszeriben abbahagyta a sírást, csak a melle zihált, és csodálkozva nézett Thotmózéra. – Hát nem tudod? Bezárták a templomokat. Mi lesz most velünk? Erre a válaszra nem várt. Valahogy eszébe sem jutott, hogy még a saját rokonsága is gyászosan veszi tudomásul Ehnaton bölcs intézkedését. Nem is tudott mit szólni. Készülődött a magyarázkodásra, hiszen úgy vélte, itt neki kell helytállnia Ehnaton cselekedeteiért. Belépett az oszlopos nagy szobába. Körülvették az unokatestvérek, a fiúk láthatóan irigykedve nézték tőrét, pecsétjelvényét, nagyságos úrhoz illő gallérját és fejkendőjét. Jöttére kilépett Menkáfer úr is. Thotmóze elébe ment, és kezet csókolt neki. A nagy testű férfi arcán ott ült az aggodalom. – Mit tettetek? – kérdezte színtelen, de mégis felelősségre vonó hangon. – Kinek jutott eszébe ez az istentelenség? Ilyen még nem volt, amióta Nílus a Nílus! – Tudod-e, Menkáfer atyám, hogy a főpapot maguk a papok ölték meg, és ráfogták a fáraóra? Menkáfer hangja indulatossá vált: – Itt is kihirdették, ezt hirdetik tegnap óta szüntelenül minden utcasarkon. Azt hiszitek, hogy bárki elhiszi ezt a hazugságot? Előbb megölitek a főpapot, azután megölitek azokat, akik felháborodnak ezen… és most még azt is megakadályozzátok, hogy áldozhassunk Amon előtt. – Áldozhatsz Aton előtt. Minden áldás tőle jön. Menkáfer legyintett. – Ostobaság! Hogyan boruljak le bárki előtt, akit nem látok, akiről azt sem tudom, milyen az arca? Akinek még arca sincs: sem emberi, sem állati tekintete.

Amit nem láthatok, az nincs. Aton puszta kifogás, hogy a hamis fáraó kirabolhassa a templomokat! – Nem tudod, atyám, hogy a templom kincsei Théba lakóit illetik? – Átkozott, aki elfogadja! – kiáltotta most már Menkáfer úr. Azután hangja megint halk és szomorú lett: – Rossz útra tértél, Thotmóze. Meddig csinálhatjátok még istentelenségeiteket? Megölhettek egy papot, tíz papot, száz papot, de a papokat nem lehet legyőzni, az ő hatalmuk az istenektől való. És az embereket sem tudjátok eltántorítani. Ha ők mind felkelnek, ha a katonák is szembefordítják dárdáikat a te fáraóddal, akkor mi lesz veletek? Miért is nem hallgattál rám? Most nem viselnél ilyen díszes gallért, de biztos íróállványod volna az Ezüstházban, Horemheb úr mellett. – De atyám, hiszen Horemheb úr is Atonnak áldoz, ő is Ehnatont szolgálja, az ő írnokai is a fáraó szolgái! Menkáfer, habár szomorúan, de olyan fölényesen mosolygott, ahogy a tapasztalt férfiak mosolyognak fiatalemberek beszéde hallatán. – Horemheb úr és az ő írnokai a kincstárat szolgálják. Akárki az úr, szüksége van kincstárra. Fáraók hatalmasak voltak, és elmentek a halottak nyugati birodalmába; jöttek más fáraók, elmentek ők is; jöttek hükszósz hódítók, elmúlt az ő dicsőségük is; akadtak bűnösök, elkövetkezett az ő bűnhődésük is… De a templom és a kincstár örök. Az Ezüstház írnoka szolgálja isten kincstárnokát, és isten kincstárnoka szolgálja azt, aki úr az országban. Thotmózénak erre eszébe jutott Horemheb úr ijedt tekintete, és arra gondolt, hogy a főkincstárnok alighanem szívesen egyezkednék Amonnal úgy, hogy Atonnal se legyen rossz viszonyban. Hiszen már akkor egyezkedett Atonnal, amikor még Amon volt a főisten. A beszélgetést a család tagjai némán hallgatták. Soha azelőtt nem történt, hogy ilyen komoly dolgokról Menkáfer úr a gyermekei előtt beszéljen. Az asszonyt pedig rettentette, hogy ilyesmiről egyáltalán szó esik. Menkáfer fel volt háborodva, felesége csupán félt, és egész pontosan azt sem tudta, mitől is félt. De hát odakint az utcán tegnapelőtt még az emberek gyilkolták egymást; ilyenkor félni kell. Hogy elterelje a beszédet, megkérdezte Thotmózét, nem éhes-e. Hanem az nem volt éhes.

Menkáfer tulajdonképpen nem akarta sértegetni unokaöccsét, inkább féltette, s ha már az átállt az istentelen bitorló oldalára (mert az ő számára Ehnaton bitorló maradt, s a templomok bezáratása óta minden egyiptomi ellensége), igyekezett a lelkére beszélni. Thotmóze pedig féltette a nagybátyját, hogy ha mások előtt is így beszél, könnyen meggyűlhet a baja. – Atyám, én tudom, hogy sokan éreznek úgy, mint te. Majd mindannyian tapasztalni fogjátok, hogy ha néhány évig már nem fizettetek adót a templomoknak, nem vittetek drága áldozatokat, csupán lelketeket emeltétek Atonhoz, akkor az egész országban jobb lesz az élet. Nem kell majd annyit félni, hogy vajon nem vétettetek-e a papok ellen. Hát téged nem kínzott, hogy végtelenül kevesebb vagy, mint ezek, akik a papok családjaiból származtak? – Ha bántott, ha nem bántott, én mindig megtettem, ami a kötelességem volt, és egészen addig, amíg ez az átkozott Amenhotep nem forgatott fel mindent, nem ismertem a félelmet és a szorongást. Azóta pedig szüntelenül félni és szorongani kell. (Még csak az ajkára sem vette az Ehnaton nevet, neki Amenhotep maradt.) – Mitől? – álmélkodott Thotmóze. Menkáfer még csodálkozóbb arccal nézett vissza. – Hogy mitől? Hát ha az ember úgy cselekszik, ahogy a papok kívánják, akkor nyakadon Amenhotep katonája. Ha meg úgy cselekszik, ahogy Amenhotep parancsolja, akkor azután retteghet, mi lesz, ha elmúlik ez az egész borzalom, és újra a papok parancsolnak szolgának is, fáraónak is. Thotmóze most úgy vélte, hogy ez nemcsak Menkáfer úr vélekedése; valahogy így gondolkozhat sokszor ezer, talán sokszor tízezer vagy százezer ember Egyiptom-szerte. Ezeket az tölti el rémülettel, hogy még nem látják, kinek a javára dőlt el a küzdelem. Ezeknek tulajdonképpen mindegy, hogy Amon vagy Aton, hanem aki van, az biztos legyen. Ha tehát Ehnaton évek múltán is rendületlenül uralmon van, akkor ezek már hűséges szolgái lesznek. S úgy rémlett, hogy Horemheb, az okos nagyúr, Ehnaton főkincstárnoka és nagybátyja, a nem nagyon okos, bár nem is buta főírnok, aki lelkében még nem hajolt meg Ehnaton előtt, egyformán attól retteg, hogy jöhet egy újabb felfordulás. Azután egy még újabb… és közben az ember már azt se tudja, mihez is alkalmazkodjék.

– Hidd el, atyám, mi vagyunk az erősebbek. – Ember nem lehet isteneknél erősebb! – De mi nem az istenek ellen harcolunk, mert azok csak szobrok. Egy igaz isten van, a miénk: Aton, a fényesség. Mi a papok ellen harcolunk, akik ugyanúgy emberek, mint mi vagyunk. Mialatt ezt mondta, tudta már, hogy nem kell féltenie Menkáfer urat; az idehaza családja körében morog, aggódik, bizonnyal a hasonló gondolkodású hivatalnoktársakkal is összesugdos, de nem sodorja bajba magát, és nyíltan egy szót sem szól sem Ehnaton… sem a papok ellen, mert még nem látja, hogy ki is fog győzni. Később már egyébre is szó került. Amonázer halálára is. A rejtélyes dolgokról Thotmóze nem beszélt. Nem szükséges, hogy szóbeszéd tárgya legyen Anubisz onbéli főpapjának parancsa, meg az, hogy On még ellenségesen áll. Majd ha On meghódolt, úgyis megnyitják a templom kapuit, csak Amon otthona válik Aton szentélyévé. Így mindössze úgy magyarázta Amonázer halálát, hogy az fegyvert fogott a fáraó ellen, el is esett a küzdelemben. De Amonázerről eszébe jutott, hogy közölje nevelőszüleivel: –Emlékeztek Amonemhátra? Most már Atonemhátnak hívják, és mellettünk áll. Menkáfer szemei csodálkozásra tágultak. – Amonemhát? Hiszen az Anubisz főpapjának a rokona! Hát ha ő elment közétek, akkor vagy hazudik, vagy nagyon nagy baj van a papoknál. – Vagy meggyőződött arról, hogy nekünk van igazunk. Menkáfer megrándította a vállát. – Én ezt még rólad sem hiszem, Thotmóze, hát még egy főpap rokonáról. – Atyám, nem hiszed el rólam, hogy…? A főírnok arcán megint megjelent a fölényes mosoly. – Fiatalemberek összetévesztik a vágyaikat a hitükkel. Neked nem volt elegendő

az az írnoki állás, amelyet én szereztem neked az Ezüstházban. Aton hívei szebb gallért és pompásabb címet ajánlottak. És mert neked tetszik, hogy a fáraó írnoka légy, és tapasztalatlan vagy, hogy kellőképpen félj attól, ami még következhet, hát magad is azt hiszed, hogy mindenben egyetértesz ezzel a vakmerő Amenhoteppel. Vajon ha Amon hívei valami olyasmit ajánlanának, amit még a fáraó írnoka címénél is jobban szeretsz, akkor nem ébrednél rá egyhamar, hogy te tulajdonképpen Amont tiszteled, és lelked mélyén neki kívánsz áldozni? – Nem! – kiáltotta Thotmóze. És ott, a lelke mélyén belétolakodott a kérdés: vajon ha most elébe állna valaki, aki onnét, az ismeretlen oázisból jött, és hozná az üzenetet, hogy induljon, az övé Makitrá, de akkor el kell hagynia, meg kell tagadnia Ehnatont… akkor mit felelne? – Nem! – mondotta újra indulatosan, és felállt. Most már mennie kellett. Hiszen csak látogatóba jött. Búcsúzott. – Atyám, ha bármire szükségetek lenne, esetleg ebben a gyorsan változó időben valami könnyebben elintéződnék a számodra, ha a fáraó lábánál döntenének… engem mindig megtalálsz. – Köszönjük, Thotmóze – mondta hálás hangon nagynénje. – Nem, Thotmóze – hárította el a készséget nagybátyja. – Én nem fordulok tehozzád, mert jaj lehet annak, aki a ti segítségeteket kéri! Ha pedig mégis úgy esnék, hogy ti maradtok felül, és helyreáll a rend, akkor mi szükségem lenne énnekem a fáraó lábánál ülő írnokra? Kívánom, hogy ne bánd meg elhamarkodott választásodat. De ha meg kell bánnod, én nem segíthetek rajtad. Én sem fordulok hozzád, hogy te segíts rajtam. Valami bánatféle ült a szívén, ahogy az utcán ballagott vissza a palotába. Hiszen tulajdonképpen nem fogadták itt haraggal, a régi szeretetet is érezhette, csak éppen kétségtelenné vált, hogy mindörökre idegen azok számára, akik emlékezete óta a hozzátartozói voltak. És ha így érez Menkáfer, az írnokok rendjéből, hogyan érezhet, aki papok házában született, és Aton dicsősége egyúttal hatalmának előnyös helyzetének, másoknál több jogának vesztét jelenti? És ha így érez a tanult főírnok, hogyan érezhet az a temérdek ember, aki soha semmit sem tanult, s mindig csak azt hallotta, hogy a papok minden titkok tudói?

Úgy tíz nappal később ugyanígy, magával vitázva járkált Kutaton

meszesgödrökkel teli, lármás hangú utcáin. Itt, a már tetőzetig emelkedő házak közt halkabb volt a kétely, de a lelkekből nem múlt el mindenestül Théba. A halottak városa – ahogy Ehnaton Thébát nevezni szerette – ráfeküdt a lelkére. Ha eddig szüntelen bánatot jelentett, hogy nem indulhat Makitráért, és mindigmindig rettegnie kellett, vajon találkoznak-e az életben, az mégsem jutott mindmostanig eszébe, hogy még nem dőlt el a küzdelem. De a halottak lázadása, az a gyanú, hogy a papok kezében akkor is szörnyű hatalom van, ha a templomaiknak zárva a kapuja, az az óvatos, de ellenséges várakozás, amelyet Menkáfernél tapasztalt, aggodalommal töltötte el. Tetához akart menni, az a bölcs öreg érti legjobban, mi is kavarog körülöttük. És tudta, hogy Teta mennyire kedveli őt, s vele együtt szeretné mihamarabb fellelni Makitrát is. Az idő úgy nekihevült, hogy a gallért sem tűrte a testén, s a fejére kendő helyett csak szűk sapkát húzott. Kötényén kívül csak a vastőr bronzlánca melegítette, mert az arany napkorong vékony láncocskáját érezni sem lehetett. Egyszerre csak nevén szólították. Felvetette fejét. Atot állt előtte. – Olyan vagy, mint a töprengő írnok szobra. Egyszer kőbe faraglak, ahogy térdednek támasztod az írótáblát, és várod, hogy urad diktáljon. De most jó hírem van. On ellenállás nélkül hagyta, hogy Eje bevonuljon. A papok mindent megígértek. Holnapra kinyílnak a templomok, és minden Amon-templomból Aton-szentély lesz. De Thotmóze még mindig nem tudott örülni. – És mi lesz Amon papjaival? – Neked jobban kell tudnod, te ülsz urunk lábánál. Thotmóze tudta, hogy Ehnaton megígérte, az Amon-papok elmehetnek írnokoknak, hiszen ismerik az írás mesterségét. Aki akar, elmehet kereskedőnek vagy kézművesnek is, de ezt bizonnyal egyik sem kívánja. S akinek valamelyik faluban földje van, az elmehet, és szolgákkal művelheti a földet is. Sőt, aki megtagadja Amont, az akár magasabb hivatalt is kaphat a nemsokára Kutatonba átköltöző királyi hivatalokban. – Tudom, hogy Ehnaton mit ígért nekik, de nem tudom, mit fognak titokban

tenni ellenünk. Atot felnevetett. – Minthogy katonának nem engedjük őket, tehát a fegyver a mi kezünkben marad. Thotmóze csak nézte, hogy a félszeg, bánatos jó barátból milyen derűs, magabiztos katona lett. Egészen megváltoztatta a megváltozott világ. És úgy látszik, kételyei sincsenek. Talán még szerelmét is elfelejtette. – Mondd, Atot, már elfelejtetted, hogy szobrász akartál lenni? – Én? – nevetett a bronzfegyverzetű tiszt. – Hát nem éppen az imént mondottam, hogy még téged is kőbe faraglak? Nem láttad Teta szobrát? Dehogyisnem látta! Maga a fából faragott munkafelügyelő volt. – Gyere csak! – fogta meg Atot barátja kezét. – Én most tanultam meg, hogy milyen is az ember. Gyere… Vitte magával a szállása felé. Az épülő főutca végén faépítmény volt a helyőrség parancsnokának otthona. Előtte katonák. Az ajtó mögött fekhely, íróállvány (hiszen a parancsnok írnokból lett katona), a falnál dárdák és kardok (hiszen az írnokból katona lett). Atot továbbvezette. Szemközt kis ajtó nyílt. Az volt a szobrászműhelye, ahová Atot akkor vonult vissza, ha ideje akadt letenni a fegyvert, és kettesben maradhatott a kővel. Három oldalról és felülről ömlött be a napfény. S a középen, egy faállványon szembenézett Nofertiti kőből faragott feje. Thotmóze hátrahőkölt, és egész testében megdermedt. Azután csak ennyit tudott mondani: – Gyönyörű! Maga a királyné volt, magas fejdíszével, kissé hátrahajtott főtartással, kicsit előreugró alsó ajkával. Gyönyörű asszony és gyönyörű szobor.

Így csak szerelmes férfi tudja megragadni az elérhetetlen asszony egész lényegét. Thotmóze értően nézett barátjára, aki szomorkás mosollyal hajtotta le a fejét. – Már régóta csinálom. Azután, amíg ti Thébában voltatok, és legyőztétek a halottakat, én őrá vigyáztam. És elmondtam neki, hogy kőbe vésem az arcát. Már csak egy-két vésősimítás kell, de ahhoz nagyon jó lenne, ha ő maga odaállna saját szobra mellé. És eljött ide. És felismerte magát. Ideállt, hogy egymás mellett lássam az ő arcélét és a szoborét. Akkor lett kész a mű. – És megértette? – kérdezte Thotmóze. – Hiszen aki ezt így meg tudta csinálni, az álmában is őt látja. – Ő a királyné. Ehnaton felesége. Nem mondta, hogy mit gondol. És én sem mondtam – nézett a messzeségbe Atot. – De talán mindegy is. Hiszen így az enyém. Általam marad meg örökké. Általam tudják meg mindenkoron, hogy milyen ő. Majd meghajlok Ehnaton előtt, és neki adom Nofertiti szobrát.

Amikor pedig újra kinyíltak a templomok kapui, a papok nem szóltak egy szót sem Ehnaton ellen, és nem szóltak egy szót sem Ehnaton mellett. Hanem az emberek között egyre gyakoribb lett a suttogás, hogy Amon haragszik, és ezért a Nílus nem fog megáradni az idén. Akkor pedig következik az éhség. Ezt suttogták még Kutaton épületein is. S egyre hangosabban mondották a falvakban. S ama napon, amikor a templomok megnyíltak országszerte, csak Kutatonban nem, mert ott Aton szentélyén kívül nem volt templom, délidőben Thotmózét, a fáraó írnokát meglátogatta Atonemhát. Úgy szokták, hogy ilyenkor elmennek a közeli szabad ég alatti kocsmába, hogy bor és datolyapálinka mellett beszélgessenek. Atonemhát megkérdezte Thotmózét, hallotta-e, hogy a Szóthisz csillag, amelynek helyéből a csillagnézők kiszámítják, mikor kezdődik a Nílus áradása, idén más úton jár, mint bármikor azelőtt. – Nem, nem hallottam.

– Azt mondják, valami nincs rendben odafont, a csillagok között – súgta Atonemhát. – Szólnod kellene Ehnatonnak. Én nem értek a csillagok járásához, de mindenki így beszéli. És ha mégis elmarad az áradás, akkor borzalmas dolgok lesznek itt. Kár, hogy itt még nem épült fel a csillagnézők tornya. Az emberek nem kapnak választ az aggodalmukra. Azt mesélik, hogy éjszaka a Nílusban keservesen sírnak a vízilovak. Thotmóze ugyan nem hitte, hogy amit Atonemhát mond, az több lenne azoknál a mendemondáknál, amelyek már régóta rémítik az embereket, s Atonemhát arcán is látszott, hogy inkább nem hiszi, mint hiszi ezeket a híreket. De annyi bizonyos, hogy ha a tanult írnok is beleborzong, akkor a falvakban könnyen rettegést szülhet a hírverés. Ahol pedig úrrá lesz a rettegés, ott gonosz szándékok könnyen zavart okozhatnak. Tehát valóban el kell mondani mindent Ehnatonnak. Szembenézett Atonemháttal. – Elhiszed? – Nem. De félek, hogy ha nem előzzük meg, baj lehet. Amíg ki nem irtunk minden papot… Thotmóze már megszokta, hogy Atonemhátnak sohasem elegendő az, amit Ehnaton rendel, s országnagyjai cselekszenek. – Az ország népe ennyit is soknak talál. Atonemhát komoran felelte: – Amíg egy pap is él, mindent soknak fognak találni. Éppen ezért kevés minden. Én jobban ismerem őket, mert közülük való vagyok. A papoknak vagy hatalmat kell adni, vagy ki kell irtani őket. Másképp nem lesz vége a küzdelemnek. És ezt még az a nagyon okos Teta sem érti. Ámbár azt hiszem, már kevésbé gyanakszik rám. Egészen másképp mosolyog, mint kezdetben, ha odalátogat a mi épülettömbjeinkhez…

Thotmóze úgy lépett be Ehnaton szobájába, hogy azonnal elmondja, miféle hírek riasztják itt is, másutt is az embereket. Odabent azonban most éppen arra készülődtek, hogy Atot átadja a királyné szobrát. Ehnaton ott ült trónusán,

mellette állt Nofertiti. Előttük magas állvány, amelyen letakarva állt a szoborfej. Mellette Atot, aki most egyáltalán nem festett katonának. Ehhez a pillanathoz letette fegyvereit és ezüstgallérját. Úgy látszik, most csak szobrász akart lenni. Mikor Thotmóze belépett, látszott az arcán, mennyire örül barátja jelenlétének. S Thotmóze most arra gondolt, hogy ebben a pillanatban a szobrászt talán az élő királyi asszonynál is jobban izgatja a kő arcmás, amelyet ő teremtett. Atot ünnepélyesen fogta meg a kendő szélét, és lerántotta a szoborról. Nofertiti, az igazi, az élő, mosolygott: ő már ismerte, hiszen oda is állt mellé, hogy a legvégső vésőmozdulatok befejezhessék a szobrász alkotását. Ehnaton ajkát azonban önkéntelen kiáltás hagyta el. Talán senki nem értett úgy az egész birodalomban szoborhoz, képhez, mint a fáraó. És Ehnaton vonásai elragadtatást tükröztek. És ahogy nézte felesége arcának kőmását, egyszerre finoman érző bölcsességével mintha gyanítani kezdene valamit. Szeme a szoborról élő asszonyára fordult, onnét vissza a szoborra, s onnét a szobrászra. És ha valaki megértette, hogy ebbe a gyönyörű asszonyba nagyon szerelmes lehet egy férfi, akkor mindenekelőtt ő volt az, aki nem is tagadta, hogy azért képes ésszel, erővel és tettekkel másokért élni, azért képes elmélyedni az áldó nap csodájában, mert egész lénye feloldódott felesége iránti szerelmében. A szerelem ad neki erőt és tehetséget. S aki ismeri Nofertitit, a leggyönyörűségesebb asszonyt, annak más nőt, más szerelmet még az álmok sem lebbentenek fel. Ha nem lett volna olyan bölcs és olyan mindent értő, talán haragosan nézett volna a szobrászra a ki nem mondott, de az alkotással ígyen elárult érzelméért. De bölcs volt, és mindent értő, ezért hát mélységesen megértette, hogy ebbe az asszonyba halálosan bele kell szeretni. Aki elérhette – boldog e napsütötte földön. Aki nem érheti el – az boldogtalan, de olyan naggyá teheti boldogtalansága, hogy az már hasonlatos a boldogsághoz. Felállt. Atot mélyen akart elébe hajolni. De a fáraó két kézzel fogta meg a szobrász két vállát, a szemébe nézett, és így szólt: – Az én őseim azokat a férfiakat szólították „barátom”-nak, akik emberek ezreit ölték meg, vagy városokat égettek föl, vagy rabszolgák végtelen menetét hajtották idegen földről. Te is katona vagy, olykor ölni is kényszerülsz. És

olyankor azt mondom neked, hogy „köszönöm”. De most pusztítás helyett teremtettél, most megmutattad, milyen szép az ember. Én ezért nevezlek „barátom”-nak, és tudja meg mindenki, hogy Atot, a szobrász, Ehnatonnak, a fáraónak a barátja. Thotmóze, foglald ezt írásba! Thotmóze pedig olyan repeső örömet érzett Atot dicsőségén, mintha őt magát érte volna a rendkívüli kitüntetés. Azután pedig a fáraó átölelte a férfit, akit barátjának nevezett. S akkor lelépett a trónus mellől a királyné, és megcsókolta Atot arcát, mivelhogy a férj barátját testvéri csók illeti a feleségtől az illemtan tanítása szerint. Búcsúzóul még ezt mondotta Ehnaton: – Ha pedig végre már nem kell folyton katonának lennünk, akkor tüstént tedd le a kardot, és ékesítsed Kutatont szebbnél szebb szobrokkal! Atot alig tudott szóhoz jutni. Lélegzete elakadt. Már Ehnaton ölelése, a nagy megtiszteltetés is egészen megzavarta. Hanem azután Nofertiti csókja, ez a testvéri csók, de mégis csók, mintha felemelte volna a nap örök csillogásába. Csak úgy távolról hallotta a fáraó szavait. És lihegve, akadozva felelt: – Akkor… majd leteszem a kardot… De addig… az a dolgom, hogy vigyázzak rátok, karddal vigyázzak rátok… Ehnaton… és Nofertiti. Az illem ugyanis azt tanította – és ezt Rámosz mester iskolájában jól megtanulták az írnokjelöltek –, hogy akit a fáraó barátomnak szólít, és ezt írásba is foglalja, annak többé nem kell sem „urunk”-át, sem „úrnőnk”-et, sem címeket mondani, ha megszólítja a fáraót vagy feleségét. Annak a fáraó: Ehnaton. És a fáraó felesége: Nofertiti… Habár a gyönyörűséges asszony mindörökké végtelen magasságban marad fölötte, és csókja olyan távolból jön, de ugyanúgy éget, mint az áldó nap messze magasból jövő és tűzként égető sugara.

Később pedig Ehnaton, meghallgatva a lábainál ülő írnokot, ezt válaszolta: – A Szóthisz csillag ugyanazon az úton jár, mint minden esztendőben, a vízilovak nem sírnak éjszakánként. De az emberek félnek, mert rémítik őket. Nemsokára azonban elkövetkezik a napforduló, és akkor megindul a Nílus

áradása. Igaz, az áradás egyik évben nagyobb, a másik évben kisebb, és ha idén történetesen kisebb lenne, akkor a titkos suttogók újabb rémületet keltenének. De arra való Fajjúmnál a víztároló tó, amelyet gondos őseim építettek, hogy ha a Nílus áradása kevesebb a kelleténél, megnyissuk a zsilipeket, és elárasszuk vele a termőföldet. Ha barátod az, aki aggódik, nyugtasd meg vele! Ha rémítgető mondja, nevesd ki vele! A hamis jósokat megcsúfolja, ha mindenki látva látja, hogy nem váltak be igéik. A Nílus áradni fog, Kutaton fel fog épülni.

ATONEMHÁT

Este a csillagok alatt, kőasztal mellett, kőzsámolyokon ülve, a három egykori iskolatárs, Thotmóze, Atot és Atonemhát, datolyapálinka mellett ünnepelték a szobrász diadalát. Most már Atot is összebarátkozott Atonemháttal. Úgy vette észre, hogy az valóban testtel, szellemmel és lélekkel ide akar tartozni, néha még lelkesebb és követelőbb is, mint Aton híveinek nagy része. Hiszen tévedhetett is, amikor megítélte Atonemhátot, de az is lehet, hogy az nagyot változott. Az is meglepő, hogy aki egykor mindig legeslegelső akart lenni mindenben, most békességgel tűri, hogy társai nagy léptekkel megelőzték. Az egyik a fáraó barátja, a másik a fáraó írnoka, míg jómaga csupán az építkezések egyik felügyelője mellett számvevő. Thotmóze elmesélte, mit felelt a fáraó Atonemhát aggodalmaira. Főképpen azt ismételte, hogy a gonosz jósokat megcsúfolja saját hazugságuk. Hiszen a Nílus áradni fog, és Kutaton felépül. Atot elmesélte, hogy most szeretné kőbe faragni Thotmózét, amint térdeire támasztja az írótáblát, s ura felé figyel. Atonemhát meg arról beszélt, hogy helyes dolog lenne már megnősülni. Elvégre rossz az élet szerelem nélkül, rossz az élet asszony nélkül. Erre pedig nagy csöndesség borult közéjük. Mert hát Atonemhátnak bizonnyal mindegy volt, honnét lép eléje egy szép leányzó. De a két barátot minden szép leány arca, termete csak bánattal égette, mert ők szerelmesek voltak. Csakhogy az egyiknek szerelme elérhetetlenül magasan lebeg, a másiknak szerelme ismeretlen messzeségben rettenetes veszedelmek között él… ha ugyan él még. Egyikük sem indulhat el, hogy menjen és odaálljon, s mondván mondja szerelmesének: „Itt vagyok, eljöttem érted, jöjj hát velem!” Az egyik nem indulhat, mert nem tudja, hová. A másik azért nem, mert oda nem vezet út. Fölöttük szikráztak a csillagok. Körös-körül éjszaka is lankadatlanul folyt a munka. Távolabbról fáklyafény és hangos kiáltások zaja érkezett. Ők pedig felemelték a cserépkorsócskát, és fenékig itták a datolyapálinkát.

Majd új korsó következett. Amit ma este ittak, Atot fizette, akinek Ehnaton azon túl, hogy barátjául fogadta, száz ékköves aranygyűrűt küldött. Száz aranygyűrű pedig vagyon. Egyért, a legkisebbért egy ékszerkufár, aki az épülő palota közelében szokta kiteríteni gyékényét, annyi ezüstöt adott, amennyit egy magános férfi – különösen ebben a még meg sem született városban – hónapok alatt sem tud elverni. Elhatározta hát a diadalmas szobrász, hogy egy kis zacskónyi ezüstöt barátaival eliszik; amúgy is igen-igen régóta nem volt alkalma rá, hogy akár röpke pillanatokig is a maga kedvére éljen. Kutatonban mindig tenni kellett valamit. És Atot életét teljesen betöltötte a parancsnoki szolgálat, a lázas szoborfaragás meg az ábrándozás, hol a királynéról, hol a királyné szobráról, amely, íme, valósággá vált. Jólesett hát utána nagyot inni. S Thotmózénak talán még annyi ideje sem volt, mint Atotnak. Atonemhátot pedig reggeltől estig elfoglalta a számvevőmunka, s igyekezett is igen szorgalmas lenni, így hát egyikük sem számlálta a korsócskákat. Az ital azután megoldja a nyelvet, és néha olyasmit is elbeszél az ember, amit egyébként eszébe sem jutna elmondani. Így Thotmóze is jól tudta, hogy amit az írnok tapasztal, annak jó része titok, s nem arra való, hogy datolyapálinka mellett mesélgessenek róla, mert hátha illetéktelen fülekbe jut. De úgy a harmadik vagy negyedik korsócska után már megfeledkezett az efféle hallgatási kötelességről, és mesélni kezdte nagy kalandját az Amon-templom folyosójában. Hogyan jutott el a titkos kincstárba, majd onnét Amonázer házának pincéjébe. A barátok egyre izgatottabban figyelték, hiszen Atonemhát ott lakott egykor, abban a házban. S néha még Atot is megfordult náluk. És ekkor került sor az elbeszélésben Amonázer halálára. Eddig csak annyit említett, hogy a templomi kincstárnok a lázadás folyamán elesett. Most azonban részletesen elmondotta, hogyan keresték, hogyan találtak rá frissen szúrt halálos sebbel belső szobájában. Majd elmondta, hogy miféle papiruszt találtak íróállványán. Atonemhát izgatottan előrehajolt. – Mi volt ráírva? Thotmóze szó szerint idézte: – „Élő tanú nem maradhat. Aki már cselekedett, annak meg kell halnia. Tudod, hogy nem mondhatsz ellent, mert kezemben a leányod. Ozirisz trónja előtt majd

én kimentelek. Neked azt kell tenned, amit én parancsolok!”… És a szöveg alatt… – Anubisz isten. Anubisz főpapjának pecsétje – mondta valahonnét a torka mélyéről, hörgő hangon Atonemhát. Ettől a hangtól, ezektől a szavaktól az enyhe mámor azonnal elszállt Thotmózéból is, Atotból is. Thotmóze megragadta Atonemhát csuklóját. – Honnét tudod?! Az pedig egész testében remegett, és ezt morogta maga elé: – Élő tanú nem maradhat. Aki már cselekedett, annak meg kell halnia. – Majd utána ezt mondta: – De aki nem akar cselekedni, annak is meg kell halnia. Én is meg fogok halni, mert nem akarok cselekedni. És nem menekülhetek sehová, mert ti nem akarjátok kiirtani az utolsó szálig a papokat. Most már mind a ketten fogták a kezét, rázták, szorították, hogy beszéljen. Thotmózét kiverte a verejték. Sejtette, hogy a titok egy részének mindenesetre a nyomában vannak. De Atonemhát, mintha egészen berúgott volna, csak összefüggéstelen szavakat mondott: – Tutenkanubisz… az én dédnagybátyám. Megölte Amon főpapját is, megölte Amonázert is, megölt még sok embert, és nincs tanú, mert minden tanút megöl. Most én következem… Teta… Nem! Egyszerre megrázkódott, és ordítva mondta: – Nem! Szerencsére a közelben már senki sem volt. Alighanem a kocsmáros is lefeküdt már. Hármasban ültek a csillagok alatt. Thotmóze most elengedte a kezét, s halk, szelíd hangon kérlelte: – Atonemhát, régi kedves barátom, beszélj hát! És erre megint váratlanul Atonemhát leborult az asztalra, és sírni kezdett, s egyre ezt ismételte:

– Nem vagyok barátod, nem vagyok barátotok… Nekem kellett volna megölnöm Tetát! Thotmóze és Atot dermedten nézett össze. Hanem most Atonemhát fölemelte a fejét az asztalról, és értelmes hangon beszélni kezdett: – Azért jöttem ide, hogy megöljem Tetát. Közelébe kerüljek, megnyerjem a bizalmát, azután ha egyszer kettesben maradtam vele, leszúrjam. Ahogy Amonázer leszúrta azt a szolgáját, aki megölte Amon főpapját, és rátok akarta dobni a követ. És ahogy Amonázert megölte Merneptah… – Merneptah – kiáltott fel Atot –, az onbéli tiszt, aki veled jött! – Igen. Azért jöttünk ide, mert így parancsolta nekünk Tutenkanubisz, amikor sok hónappal ezelőtt elhagyta Ont, hogy felvegye a harcot Aton ellen. Amikor híre érkezett a thébai felkelésnek, és te, Thotmóze, a fáraó parancsával elindultál Thébába, mi már tudtuk, mi van ott. Mi terjesztettük el a hírét. Mi úgy érkeztünk ide, hogy tudtuk, melyik nap mi fog történni. És Merneptah kapta és továbbította Tutenkanubisz parancsait. Akkor éjszaka Merneptah titokban utánad eredt. Kitűnő kocsihajtó; nem sokkal később, mint te, ő is Théba kapujához érkezett. Azonnal beeresztették, hiszen a kutatoni helyőrség fegyvereit viselte, a széles pengéjű bronzkarddal… – Széles pengéjű bronzkard! – ismételte Thotmóze. – Azzal ölte meg Amonázert. – Igen. Bement a városba. Az volt a feladata, hogy ha a felkelés nem sikerül, ölje meg Amonázert, nehogy Tutenkanubisz ellen vallhasson. Azonnal elment Amonázerhez, és Anubisz főpapja nevében utasította, hogy valamiképpen ölesse meg Ejét, a fővezért, és némítsa el örökre a főpap gyilkosát. Amonázer Tutenkanubisz hatalmában volt. El is indult útjára. A többit elmesélted. Szerencsétek volt. Amonázer visszamenekült a házába, közben Merneptah utasította a lázadás vezéreit, hogy ne várják meg a reggelt, támadják meg a palotát. Azt hitte ugyanis, hogy Eje a templomban elpusztul a ráeső kő alatt, és a fáraó seregében kitör a fejetlenség. De Eje nemcsak hogy életben maradt, hanem nagyon gyorsan és kitűnő áttekintéssel leverte a lázadást, amelynek a legvégső harca Amonázer háza körül folyt. Mikor a katonák körülvették a házat, Merneptah egyszerűen a katonák közé állt. Ekkor még sötét volt, és királyi fegyverzetében nem tűnt fel senkinek. Amikor azután te, Thotmóze, és a veled

levő katonák felbukkantatok a mélységből, a bennszorultak ijedten megadták magukat. Ezt én sem értettem mostanáig, Merneptah sem, miért is nyílt ki oly hirtelen a kapu. Most értem. Amonázer kinyittatta, mert hiábavalónak látszott minden. És az első, akit meglátott, az Merneptah volt, karddal a kezében. Őelőle futott be a házba. És abban az első pillanatban még senki se nézett körül. Amíg ti összeszedtétek a foglyokat, Merneptah utolérte Amonázert, és leszúrta. Utána azonnal kijött, és maga is gyűjteni kezdte a foglyokat. Véres kardja senkinek sem tűnhetett fel, hiszen az éjszakai harc után sok kard volt véres. Majd kora reggel újra kocsira ült, és mire két nap múlva szolgálatba kellett állnia, itt volt. Most engem fog megölni, mert én nem ölöm meg Tetát. Egy kicsit hallgatott, lihegett. A két barát szóhoz sem tudott jutni. – Adjatok még egy kis pálinkát – nyújtotta a kis korsót Atonemhát –, azután öljetek meg ti engem! Atot keze remegett, az italt félig a kőasztalra öntötte. Atonemhát ivott, azután folytatta: – Öljetek meg ti! Nem voltam a barátotok. Gyűlöltem mindent, ami itt van. És Tutenkanubisz magas hivatalt ígért, ha már leszámoltak Ehnatonnal. Úgy kellett idejönnöm, mintha én hívőbb volnék a leghívőbbnél is. Olyan javaslatokat kellett tennem, mintha többet követelnék, mint maga Ehnaton. Ezzel akartam megnyerni a bizalmatokat, hogy Teta közelébe kerüljek, akit Onban a legveszedelmesebbnek vélnek Ehnaton köréből. És azután valami történt. Nem is tudom, hogyan. Tisztelni kezdtem Tetát. És elragadott, amit ti itten csináltok. És most már őszintén éreztem, hogy az lenne a helyes, ha minden papot kiirtanátok. Merneptah már sürgetett, igyekezzem hamarosan Teta közelébe kerülni. Tudtam, hogy az a dolga: öljön meg, ha nem engedelmeskedem. Hanem azóta, hogy elmondtad, mi van arra a papiruszra írva, tudom, akkor is meg kell ölnie, ha engedelmeskedem. Mert aki cselekedett, annak meg kell halnia. Atot felugrott. – Azonnal elfogatom Merneptaht! – Hiába indulsz, nincs most Kutatonban. Ehnaton nem most mondotta először, Thotmóze, hogy ha kicsi az áradás, akkor megnyittatja a fajjúmi tó zsilipjeit. Mondta ezt sokszor nyilvánosan is. És Merneptah ezt ment jelenteni Tutenkanubisznak, hogy jó lesz előre szétrombolni azokat a zsilipeket, hadd

folyjon el korán a fajjúmi tó vize. És ha megneszeli, hogy elárultam, akkor eltűnik, és titokban lesz a nyomomban, amíg meg nem öl. Hanem ekkorra már Thotmóze is felpattant. – Azonnal gyertek! Nincs késnivaló! Felkeltem Ehnatont! – Én riadóztatom a helyőrséget – sietett Atot. – Te hozd Ehnaton parancsát! Előbb kell elérnünk Fajjúmot! De mielőtt még megindultak volna, Thotmóze megragadta Atonemhátot, és megrázta: – Tudod, hol van Makitrá? Az pedig igent intett. – Él? – Mikor utoljára hallottam felőle, hónapokkal ezelőtt, akkor élt. De még mindig beteg volt. Ettől a hírtől Thotmóze valamivel nyugodtabb lett: csak ő tudta, hogy szerelmesének mi baja van. Hirtelen határozottság és biztonság szállt beléje. – Atot, riadóztass! Mire visszajövök, neked indulnod kell Fajjúm felé, és én majd szembenézek Tutenkanubisszal. Atonemhát! Gyere velem! Merneptah nem fog megölni. De mi se hátráljunk meg, ha ott a veszedelem!

A FEKETE TŐR

Kutaton éjszakájába beleperdültek a dobok. Az őrség háza felől kürtök recsegése ébresztette az alvó katonákat. A városon túl, a Nílus árterületén kívül épített észak-déli országúton hosszú sorban álltak fel a kettős fogatú harci szekerek. Fáklyák remegő, vörös fénye derengett az utcákon, ahol éjszaka is folyt az építőmunka. Az építők felemelkedtek, és nézték, mi történik odalent. Odalent pedig felsorakozott a város egész helyőrsége: sisak a fejen, dárda a kézben, kard függ a nyakban. A rohamozok bal karján nagy, négyszögletes pajzs. Majd következnek hosszú íjakkal a nyilazók. Feszesen állnak: minden tíz előtt az altiszt, minden száz előtt a tiszt, minden ezer előtt a főtiszt. Várják a parancsot. Majd az épülő főutca felől feltűnik maga a fáraó, előtte testőrök, utána testőrök, körötte fáklya vivők. Társaságában ott van Teta, a királyi munkálatok elöljárója, Thotmóze, az írnok és egy fiatalember, akit kevesen ismernek: Atonemhát, aki számvevő az építkezéseknél. Atot, a helyőrség parancsnoka elébe lép, meghajol, és jelenti, hogy együtt áll az egész helyőrség. Parancsra vár. A szavak előírásszerűek, ezer évvel ezelőtt is így jelentette a parancsnok a fáraónak, hogy a sereg parancsra vár. Nem barát szól baráthoz, nem szobrász a szobrok legjobb értőjének, hanem a helyőrség parancsnoka a fáraónak. Ehnaton rendelkezik. Ezer fő azonnal harci szekérre száll, és hajtat egyenest Fajjúm felé. Megszállja a víztároló környékét, vagy ha a rombolás már elkezdődött, felveszi a harcot a rombolókkal, és kiirtja a bűnösöket, akik kockáztatni merik Egyiptom kenyerét. Az ezer embert Atot vezeti. – Aton áldó keze óvjon utadon! Parancsolja továbbá a fáraó, hogy azonnal futár induljon Thébába Eje fővezérhez, Memfiszbe, Onba, Bubasztba és a többi városokba a kerületi királyokhoz és vezérekhez, hogy álljanak készen hadaikkal, mert gonosz szándék zűrzavart és kétségbeesést akar kelteni Egyiptom földjén. Erre Teta gondolt legelőször, amikor álmából felverték, és sürgősen hívták a fáraóhoz. Ott meghallgatta Atonemhát vallomását, és azonnal az jutott az eszébe, hogy aki szét

akarja rombolni a fajjúmi zsilipeket, az minden bizonnyal mást is akar. Az bizonyára elterjesztette már, hogy elfolyt a víztároló vize… Hiszen a thébai lázadást is már akkor kihirdették országszerte, amikor még Kutatonba se jött el a híre. Az ijedelemben minden bizonnyal országos fejetlenséget akarnak kelteni. Tehát nem elegendő Fajjúmnál résen állni, vagy rácsapni a rombolókra, hanem fenn kell tartani a rendet és nyugalmat minden városban. Parancsolta továbbá a fáraó, hogy ötszáz ember szálljon szekérre, parancsnokukat alárendelte Thotmóze palotai írnoknak, rendelvén, hogy arrafelé menjenek, és úgy cselekedjenek, ahogy Thotmóze majd megmondja. Thotmóze mellé szálljon a parancsnoki szekérbe Atonemhát számvevő írnok is. Atot tisztelgett, és továbblépett, hogy teljesítse a parancsot. Rövid vezényszavak röppentek a kutatoni fáklyafényes éjszakában. És százasával indultak a katonák a sorakozva váró harci szekerek felé. Azután felhangzott Atot jeladása az indulásra, a kocsihajtók ostora egyszerre pattant a levegőben, és a hosszú kocsisor megindult észak felé. Utána a futárkocsik következtek, ki észak, ki dél felé. Végül az az ötszáz katona szállt szekérre, akiket Thotmóze irányít majd titkos cél felé. – Aton vigyázzon rád, Thotmóze! – búcsúzott tőle Ehnaton. – A te dolgod, hogy magát a sötétséget találd meg és oszlasd el. Teta pedig kerek mosollyal ezt tette hozzá: – És vissza ne térj feleség nélkül! Thotmóze indult, a nyomában Atonemhát. De Atonemhát még egyszer visszafordult, és Tetára nézett. – Atyám… – de elakadt a hangja, nem is tudta pontosan, hogy mit is akar mondani. Teta így is megértette, a vállára tette a kezét, és ezt válaszolta: – Most már ne bántsd magadat, Atonemhát… Tudom én, hogy nem volt könnyű dolog teneked elérkezni hozzánk. Erre Atonemhát, a főpap rokona meghajolt, és kezet csókolt Tetának, az egykori szakácsnak, mint ahogy test szerint való apát köszönt a fiú. És sietett Thotmóze után, aki már fent állt a szekéren a kocsihajtó mögött, a parancsnok mellett.

A parancsnok kérdően nézett Thotmózéra, aki halkan adta az utasítást: – Memfisz felé. Tehát északnak kellett megindulni. A parancsnok jelt adott, a lovak előbb lépésben, azután ügetve mentek, de nemsokára már száguldva robogtak a zörgő harci szekerekkel az éjszakai úton. A piros fáklyák messzire bevilágították a Nílus áldott áradására váró szántóföldeket.

Nem messze Memfisztől, a réges-régi fáraók hajdani fővárosától, ül a sivatagban a Szfinx. Ki építette, mikor építette, miért építette – senki se tudja. Úgy hírlett, hogy amikor Egyiptom lakóinak ősatyjai valamikor réges-régen valahonnét messziről bevándoroltak a Nílus völgyébe, már ott ült a Szfinx. Olykor istennek hitték, olykor gonosz szellem képének, legtöbbször az öröklét kőbe faragott arculatának. Akik arra jártak, borzongva leborultak előtte, vagy borzongva elfordították a fejüket. A homok nőttön-nőtt körülötte, nemegyszer eltakarta, majd jött egy nagy szél, és a homok alól újra előbukkant hatalmasan és ijesztően a Szfinx. Egyszer már szinte egészen eltűnt a sárga homok mélyén, de akkor – úgy mesélik – megjelent az akkori fáraó álmában, és elmondotta, hogy fulladozik a homok alatt, s arra kérte a fáraót, szabadítsa meg terhétől. A fáraó felébredvén, teljesítette a Szfinx kérelmét, lapátos munkások ezreit rendelte a sivatagba, és kiásatta a minden szobornál sokszorosan nagyobb kőalakot. Ott ül a sivatagban, és némán számlálja a lassan múló ezer éveket. Fáraók jönnek, fáraók mennek, uralkodócsaládok kelnek, uralkodócsaládok múlnak, birodalmak támadnak, birodalmak enyésznek – és rejtelmes arccal, egykedvűen ott ül a Szfinx. Valaha nagyon régen, amikor Egyiptom fővárosa még Memfisz volt, s az isteni birodalomteremtő Meni óta a negyedik dinasztia trónolt a Nílus földjén, itt a Szfinx tőszomszédságában kerestek végleges otthont földi haláluk után testük és szellemük számára a fáraók. Ők emeltették múlhatatlan síremléknek a piramisokat. Ott merednek a sivatagban, a Szfinx közelében, köztük a három óriási, s azok közt is a legnagyobb Kheopsz fáraóé. Thotmóze nem járt még erre. Atonemhát magyarázta el, hová, merrefelé kell menniük. Atonemháttól tudta meg a fáraó is, Teta is, Thotmóze is, hogy a Szfinx védelme alá húzódott Tutenkanubisz és papi köre, hogy titokban onnét irányítsák

az egész országra kiterjedő romboló munkát. Annak idején úgy indultak el, mintha a sivatag valami távoli oázisára menekülnének, de mikor már túl voltak a szemhatáron, az éji sötétben visszakanyarodtak, és elrejtőztek Kheopsz fáraó piramisában. Jó rejtekhely volt az: a Szfinx közelébe amúgy se ment, akinek nem vezetett nagyon sürgős útja arrafelé. De ha ment is, eszébe sem jutott volna a félelmetes sírépületbe belépni. S még a legelszántabb sírrablókat sem vonzotta oda a kincsek reménye, minthogy ezeket a sírokat már réges-régen kirabolták. Mikor Ehnaton diadalmas ősapja, a nagy emlékű Amószisz a felkelt nép élén kiverte a hükszósz hódítókat, Kheopsz fáraó piramisa már üres volt. Az irdatlan épületben összevissza vezettek a vízszintes és ferde folyosók, olykor szobák, másutt termek tárultak. De üres, üres, üres volt minden. És csak a papok tudták, hogy miként lehet kiigazodni a zegzugos folyosók rendszerében. Atonemhát ismerte a piramis belsejét. Járt ott már fiatalabb korában is, hiszen papnak gyermeke volt. És tudta, hogy ott ül benn a gonoszság, s szövi terveit a napfény ellen. S Atonemhát, megfordulván az ő lelkében, odavezette Thotmózét és Ehnaton katonáit. Fényes nappal volt, amikor a gyors harci szekérsor megközelítette Memfisz városát. De nem mentek be a városba. Thotmóze ott mondotta meg a had parancsnokának, hogy forduljanak a Szfinx és a piramisok felé vezető útra. S amikor megközelítették a látszólag kihalt vidéket, megálljt parancsolt. Az ötszáz katona leszállt, és százanként sorakozott. Négy oldalról bekerítették Kheopsz piramisát. Az volt a parancs, hogy onnét senki se távozhat el. Aki élve megadja magát, azt el kell fogni, aki szökni próbál, a halál fia. Az ötödik száz emberrel Thotmóze és Atonemhát megindult. A bejárat előtt nagy kockakő volt; mintha évszázadok előtt zuhant volna oda, s azóta sem mozdították volna el. De Atonemhát megmutatta, hogy ez a kő nem egészen zárja el a nyílást; ha közelbe mennek, akkor látható csak, hogy egy ember számára való keskeny utat hagytak. – De odabent sötét van – magyarázta Atonemhát. A szekerek erre is fel voltak készülve. Hamar fellobbantak a lángok, és minden harmadik katona égő fáklyát vett a kezébe. – Adjatok nekem is fegyvert! – fordult most Atonemhát a parancsnokhoz. – Nem szeretnék üres kézzel elesni odabent.

Thotmóze ránézett. – Nem meghalni megyünk. Atonemhát a fejét rázta. – Ők nem fogják megadni magukat, hiszen nem számíthatnak kegyelemre. Ahol pedig harc van, ott halálnak is kell lennie. Nehéz bronzkardot kapott a kezébe. Megsuhogtatta. Zúgott a nyomában a levegő. Hiszen egykor, amikor még Amonemhátnak hívták, híresen jó tornász volt, és értett a fegyverforgatáshoz is. Még egyet suhogtatott, és félig magának ezt mondotta: – A hazugságokkal eltelt ifjúságért. Megindultak. Elöl a két írnok, mögöttük a száz katona, minden harmadik fáklyával a kezében. A bejáratnál meglelték a keskeny utat a piramis lába és a nagy kő között. – Én megyek előre, én ismerem az utat – súgta Atonemhát. – Adjatok egy fáklyát, és lassan gyertek, mert itt váratlan dolgok érhetik az embert! – Ezzel belépett, nyomában Thotmóze, kezében szorítva az északi varázslók fekete tőrét, a vasat. A folyosó előbb egyenest vitt előre, majd elfordult, utána ferdén fölfelé mutatott. – Vigyázz! – kiáltott egyszerre Atonemhát. A katonák kétfelé ugrottak. Nagy kő gördült a lejtő sötét magasáról, de csak két lábat sebesített meg. A sebesültek felordítottak. – Ti menjetek vissza! – rendelkezett Thotmóze, mert a sántítók csak akadályozhatták a további előrenyomulást. Azok mentek is, az egyik rátámaszkodott a másik vállára, mert alaposan elzúzta lábfejét a kő. – Előre! – parancsolta Thotmóze. – Mielőtt a következőt guríthatnák! Futni kezdtek fölfelé a lejtős úton, és nemsokára egy üres terembe érkeztek.

Onnét újabb folyosó vezetett, amelynek végén olyan szűk és alacsony nyílás volt, amelyen egyszerre csak egy ember férhetett át meggörnyedve. Thotmóze már lehajolt, hogy átbújjék, de Atonemhát visszatartotta. – Majd én! És előretartott fáklyával átfurakodott. S azon nyomban hallani lehetett kiáltását: – Merneptah! Thotmóze már ott volt a nyomában. Atonemhát széthasított fejjel feküdt a földön, mellette a fáklya, amelynek a tüze belekapott a halott kötényébe. Keze most is görcsösen szorította a kardot, amelyet nem használhatott. És ott állt Merneptah, sisakkal és a széles bronzkarddal, hogy a következő csapással Thotmóze fejét hasítsa szét. Thotmóze önkéntelenül emelte a kard elé a fekete tőrt. A kard lecsapott – és összetört. Thotmóze nagy izmú volt, fel tudta fogni a vágást. A tőr pedig vasból volt, amely sokkal keményebb, mint a bronz. És az északi varázslók fekete fémjét nem ismerték még Egyiptom földjén. Merneptah megdermedt. Hiszen ez csak varázslat lehet! Miféle tőr az, amelyen összetörik az a kard, amely oly engedelmes, gyilkos jószág volt a kezében? És abban a pillanatban Thotmóze már szúrt. A gyilkos odazuhant áldozata mellé. Akkor már három katona is átbújt a nyíláson, és jöttek a többiek egymás után. Thotmóze pedig letérdelt barátjához. Magasra lángolt égő köténye, de nem oltotta el. Olyan volt ez, mintha a halott barát tűzáldozatul dobta volna magát, hogy elégvén, maga is világítson, oszlatva a sötétséget. Ami rosszat valaha is érzett Amonemhát-Atonemhát ellenében, most mind elröppent. A bátor halált halt, szeretett testvértől búcsúzott. Egykor türelmetlenül szeretett volna magasba jutni, megelőzni mindenki mást; azután gyilkos hazugsággal tört az élet, a fény ellen… S most, íme: eleve halálra szánva magát, életét adta a fényért, az életért.

De csak egy pillanatnyi idő volt könnytelenül megsiratni. Hiszen ahol Merneptah karddal várt rájuk, ott mások is leskelődhetnek ellenséges fegyverrel. Thotmóze felállt. Körülnézett. Ez is üres terem volt, de innét nagy, bezárt faajtó mutatott további helyiségek felé. – Neki a dárdákat! – parancsolta Thotmóze. Egyszerre tíz dárda is odalendült, mire betört az ajtó. Odabentről világosság derengett. Benyomultak, s hökkenten megállt, aki belépett. A középről lámpa függött, és körül a fal mentén nagy támlás karosszékekben papok ültek, templomi díszben. Némán és mereven. Valamennyien halottak voltak. Testük még nem hűlt ki. Nyilvánvaló volt, hogy amikor tudták, körülvették őket a fáraó katonái, az is bizonyos volt számukra: itt nem lehet kegyelem. Vagy talán nem is akartak élni Aton fénye alatt, Amon sötétsége nélkül. És Egyiptom papjai ismerték a gyors és fájdalom nélküli halál titkait. Most, mialatt Thotmóze és emberei ide igyekeztek, ültek templomi díszükben karosszékeikbe, s oltották ki életüket a méreggel. Thotmóze, görcsösen szorongatva tőrét, körbejárt előttük. Tutenkanubisz nem volt közöttük. És hol van Makitrá? Az ajtóval szemben újabb ajtó nyílt. Ez nem volt bezárva. Thotmóze berontott, nyomában a katonák. Itt is lámpa égett. S bútorok álltak: székek, ládák, ülőpárnák. Itt emberek laktak. De üres volt. Thotmóze rohant tovább. Megint folyosó. Megint szoba. Lihegve megállt, és elkiáltotta: – Makitrá! Azután újra: – Makitrá! A hang zegzugos folyosókon futott, ide–oda verték a vastag kőfalak. És egyszerre valahonnét válasz érkezett. Mintha nem is egy, de sok női hang mondaná:

– Vigyázzatok! Katonák őriznek! Bezárkóztunk, nehogy megöljenek. Mintha női kórus kiáltotta volna. Többen vannak? Kik azok, akik azt kiáltják, hogy bezárkóztunk? És miféle katonák őrzik őket? De ha ott vannak ezek a katonák, akkor ők is hallják a kiáltást. Thotmóze ugyanabba az irányba most ezt kiáltotta: – Katonák! Én a fáraó nevében szólok. A papok halottak, Merneptah halott. Körül vagytok véve, és fegyverrel indulunk ellenetek. Innét élve senki sem szabadulhat. Hanem aki megadja magát, és fegyverét eldobva elébem jön, annak a fáraó nevében kegyelmet adok. A hang futott a zegzugos folyosókon, ide-oda ütközött a kőfalakba. És nemsokára jött a válasz messziről, most mély hangú férfikórus: – Megadjuk magunkat, ha a te istenedre esküszöl, hogy nem lesz bántódásunk. Thotmóze bizonyos volt, hogy a katonáknak Ehnaton maga is kegyelmet adna. Visszakiáltott: – Tutenkanubisznak nincs kegyelem! A többi szabadon mehet. Esküszöm az áldó sugarú Atonra! Azután egy ideig csönd volt. Thotmóze és körülötte a katonák dobogó szívvel várták, mi következik. Majd egyszerre a szemközti folyosó ajtaján kilépett egy férfi, eldobta kardját, és Thotmóze elé borult, utána egy másik, az földre fektette dárdáját, és ő is leborult, majd a harmadik, negyedik… Összesen húszan voltak. – Melyiketek a parancsnok? – kérdezte az írnok. Az első, aki a kardot dobta el, fölnézett és szólt: – Én vagyok, uram. – Több katona nincs odabent? – Nincs, uram. – Hol van Anubisz főpapja?

– Hónapokkal ezelőtt meghalt, uram. Múmiája ott fekszik a következő teremben. Thotmóze a meglepetéstől hátralépett. Hát akkor ki ellen harcoltak ők? Ki harcol őellenük? Ki adta a halálos parancsokat? – És hol vannak azok a lányok, akiknek az előbb a hangját hallottam? – Bezárkóztak, amikor a papok meg akarták mérgezni őket. És akkor már mi sem akartunk engedelmeskedni a papoknak, hiszen tudtuk, hogy itt vagytok. – Vezess hozzájuk! – parancsolta Thotmóze. – Tíz ember jöjjön velem! A tiszt felemelkedett. Mentek előre a folyosón. Onnét nyílt az a terem, ahol függőlámpa alatt, magas emelvényen, nyitott koporsóban, bebugyolált testtel, bebalzsamozva, hogy az idő ne rontson rajta, feküdt a halott Tutenkanubisz. Thotmóze megállt. Nézte az ismerős, az egyszer látott, de jól megjegyzett arcot. Ő volt hát a sötétség harcosa… De hogyha régóta meghalt… akkor ki folytatta a harcát? Kérdően nézett a tisztre. – Hogyan halt meg? – Úgy hisszük, uram, hogy a többiek mérget etettek vele. Ebéd közben egyszerre csak megmerevedett, és halott volt. Amon papjai nem kedvelték. Féltek, hogy a győzelem után Anubisz Amon fölébe kerekedik. Azóta a többi pap az ő nevében küldte parancsait. Az ő pecsétje szent volt mindenki előtt. De ő már régóta csak a szent név volt. A papok együtt és főképpen Amon papjai rendelkeztek, ők tartották fogságban azokat a leányokat, akiknek szüleit arra kényszerítették, hogy nekik engedelmeskedjenek. Amikor Merneptah közéjük futott a hírrel, hogy itt vagytok, körülvettétek a piramist, meghallották ezt a lányok is. A papok meg akarták ölni a leányokat, megparancsolták nekünk, hogy gyilkoljuk halomra őket. De mi tudtuk, akkor bizonyos, hogy végünk van. Megtagadtuk az engedelmességet. A papok akkor mérget akartak etetni velük, de nem ették meg, hiszen tudták, hogy itt vagytok. Merneptah kardjával akarta megölni őket, de becsukták és eltorlaszolták az ajtót. Azt hitték, hogy mi őket őrizzük, pedig mi arra vártunk, hogy jöjjetek, és kegyelmet kérjünk. Azt tudtuk, hogy a papoknak

nincs kegyelem. – Mind megölte magát – világosította fel a tisztet Thotmóze. – Merneptah még egyszer gyilkolt életében, de az ő kardja eltört az én tőrömön. A tiszt odanézett, és borzongva mondotta: – Fekete tőr. Hiába is harcoltunk volna. Thotmóze kérdően nézett rá. Bár futni szeretett volna már Makitrá felé, a halott Tutenkanubisz látványa és a tiszt vallomása izgatott tudniakarást váltott ki belőle. Hogyan is lehet az, hogy nem egy ember ellen harcoltak? Az ellenség csak puszta név volt, mögötte a névtelen sötét hatalmasságok. És ez a megrettenés a fekete tőrtől! A tiszt pedig magyarázta: – Még Tutenkanubisz úr mondotta nekünk, hogy északi varázslók fekete fémből olyan kemény fegyvereket tudnak csinálni, amely eltöri a bronzkardot is. Ha egyszer eljönnek olyan emberek, akik a fekete színű fegyverekkel harcolnak ellenünk, akkor jaj nekünk. A fekete fegyver le fogja győzni a bronzfegyvert. És íme, uram, te fekete tőrrel fordultál miellenünk. Hiába is védekeztünk volna. – Most már vezess a fogoly leányok felé! Mentek tovább. Mögöttük a fáraó katonái. Egyszerre ott álltak egy nagy teremben, s ott volt a nagy faajtó. Thotmóze felkiáltott: – Makitrá! Én vagyok, Thotmóze! S az ajtó mögül felsikoltott a válasz: – Thotmóze! Odabent nehéz tárgyakat tologattak. Ágyakkal, ládákkal volt eltorlaszolva az ajtó. Azután az ajtó egyszerre feltárult. Arra pedig sem Thotmóze, sem Makitrá nem emlékezett, hogy mennyi ideig álltak ott némán összeölelkezve, csak csókolva, csókolva egymást. Körülöttük több mint tíz leány sírt és nevetett az örömtől.

Egyszerre Makitrá megragadta Thotmóze kezét. – Sietni kell, Amonemhát valahol valami rosszat forral! – Nem, Makitrá – felelte halkan, szomorúan Thotmóze –, Atonemhát, a mi testvérünk, meghalt miértünk, hogy mi megtalálhassuk egymást, hogy semmi se zavarja a napkorong áldó fényét; ő sem tudta, hogy Tutenkanubisz már rég nem is él, de becsületesen harcolt ellene, és elesett a halottak elleni harcban. – Megváltozott volna? – kételkedett Makitrá. – Mindenki megváltozhat – mondotta hittel Thotmóze. – Mindenki jó útra térhet, ha szeme kinyílik a fényességre, és szívében megszereti a világosságot.

NAPFÉNY ÉS ÉRTELEM

Atot serege megelőzte a rombolókat. Mire a már halott papok fegyveresei és szerszámokkal felszerelt szolgái elérkeztek a fajjúmi víztároló tóhoz, ezerfőnyi erős őrséget találtak. Volt, aki elfutott, legtöbben fogságba estek; aki fegyvert fogott a fáraó katonái ellen, elpusztult. És ugyanezen a napon Egyiptom városaiban felröppent a jajkiáltás, hogy elfolyt a víztároló vize, és átkozott legyen a fáraó, aki Egyiptomra haragította az isteneket. De a városokban ott állott fegyverben Ehnaton katonasága. S a falvakban az emberek nem ragadtak kapát a papok szavára. A papok tévedtek: a katonarend, amely Ehnaton rendelkezései folytán többé nem volt alávetve a papi rendnek, az írnok, aki ettől kezdve bármilyen hivatalt elérhetett, a kereskedő, a kézműves, a földművelő, a szolga, akinek ettől kezdve nem kellett adót fizetnie a templomok részére… még ha titokban Amonhoz is emelte a szívét, nem fordult a fáraó ellen, aki mindezt a jót megadta neki. És ha elmentek is az istenek újra kitárt kapujú templomába, és sajnálták, hogy Amonnak már nincsen temploma, szíves örömest elmentek Aton szentélyeibe is, felemelni szívüket az áldó fényességhez. És amikor elérkezett a napforduló ideje, a Nílus, mint minden esztendőben, áradni kezdett. S tudván tudta mindenki Egyiptom földjén, hogy most is bőséges áldása lesz a földnek. Az istenek hát, úgy látszik, nem is haragszanak a fáraóra, aki tagadja az ő létüket. Mire pedig az áradás megkezdődött, Kutaton főutcája felépítve várta, hogy a legfontosabb hivatalok Thébából odaköltözzenek. Maga Ehnaton és felesége is elfoglalta az elkészült új palotát. Erre a napra Ehnaton ünnepi lakomát készíttetett, meghívta rá országnagyjait, és lakomához ült városszerte Kutaton minden építője. A főutcáról eltűntek a meszesgödrök is. Tisztán és a napfényben csillogva magasodtak fel a pompás új épületek.

Makitrá már csaknem egy hónapja volt Thotmóze felesége. Úgy érezte magát, mint aki halottaiból támad új életre. Hiszen rab volt, elzártan élt a kősírban, hírek

nem érkeztek hozzá. Ott hagyta el az életet, amikor az új fáraó trónra lépett. Még csak azt sem tudta, hogy az az Amenhotep, akit a papok átkoztak, ugyanaz az Ehnaton, akinek a nevét tisztelettel ejtették ki egykor Aton titkos gyülekezeteiben. Szívében meggyászolta apja halálát. S tudta már azt is, hogy habár Amonázer a fényesség ellensége volt, mégis azért kellett meghalnia, mert szerette és féltette a leányát. De a gyász elpihen a szív mélyén. A halált nem feledteti, de elcsitítja az élet. Az életben pedig volt mit csodálkoznia. Hiszen nem Thébába, a halottak városába mentek haza, hanem Kutatonba, az élet városába. Ott pedig meglepő dolgokat kellett már az első napon tudomásul vennie. Már az is meglepő volt, hogy szerelmese a fáraó írnoka: tekintélyes úr az emberek színe előtt. Még ennél is meglepőbb volt, hogy első útjuk maga a fáraó elé vezet… És ő, Ehnaton, a napkorong fénye, aki kedves szóval elbeszélget vele, s meghallgatja, mi minden történt velük abban a szörnyűséges kősírban. Hogyan volt ereje betegséget tettetni mindaddig, amíg Tutenkanubisz élt. S hogyan védték meg az életüket, amikor ott volt már a szabadulás, de a papok halálra szánták foglyaikat. Azután egyszerre csak ott állott a fáraó mellett Teta, a drága öreg szakács. És már nem is szakács, hanem kegyelmes úr, a királyi munkálatok elöljárója, aki mégis úgy fest vászoningében és hosszú botjával, mint egy falusi atyafi. Egy nappal később pedig megérkezik Atot, az egykori félszeg fiú, aki hadvezér, ünnepelt szobrász és a fáraó barátja. Azon már nem is csodálkozott, hogy Eje herceg, akit Aton gyülekezetéből ismert, most fővezér, második a fáraó után. De nagyon-nagyon különös volt, hogy a birodalmat az ő barátai kormányozzák. Mégis hamar megszokta. Megszokta azt is, hogy ő a fáraó első írnokának a felesége – mert mire Kutaton felépült, és a hivatalok is nemsokára odaköltöztek, a fáraónak sok írnokra volt szüksége, s ezeknek elöljárója lett csakhamar Thotmóze –, s az első írnok felesége ugyanúgy bejáratos a palotába, mint bármelyik hercegnő vagy országnagyné; és a legeslegnagyobb úr asszonya, a gyönyörűséges Nofertiti kíváncsian hallgatja, amikor rabságának kalandjairól mesélget. De azért mindennél nagyobb boldogság volt, hogy Thotmóze az ő

férje. S mivel az elmúlt szomorúságra csak emlékszik az ember, de nehezen tudja visszaidézni, milyen is volt – hát Thotmóze is már szinte mesének érezte, hogy ugyanezeken az épülő utcákon járkált ő lehajtott fejjel, már-már lankadó reménnyel, szívében bánattal nem is olyan régen. Most, ha befejezte napi teendőjét a palotában, nagy léptekkel, az égető hőségben is szinte szaladva igyekezett haza, az ő házába, a házukba, ahol a kapuban ott állt, és őt várta a felesége. Ha meglátta, úgy érezte, hogy emlékezetében nem is volt ilyen nagyon szép, mint a valóságban. A fáraó lakomáján természetesen nekik is ott volt a helyük a palota főasztala mellett. Az ünnepség áldozással kezdődött. Ehnaton és felesége a nép színe előtt illatos olajat lobbantott lángra Aton tiszteletére: ember szította fényt az örök fényesség előtt. Köröttük előbb fiúk és lányok kórusa kezdett a Naphimnuszra, majd velük énekelték mind az áhítatosan összegyülekezettek, az ének szétterjedt az utcákba, és velük énekelt egész Kutaton:

Ha szétárasztod sugaraidat, a Két Ország örömben ünnepel, az ember fölkel, két lábára áll. Te állítottad talpra őket!

Az égi pályán fölfelé tartó napkorong szétszórta áldó sugarait. Őt, a fényt és meleget, a mindenségben rejtőzködő láthatatlan éltető erőt köszöntötte minden ember nevében a fáraó, aki nem mondotta magát istennek, és felesége, aki földi asszonynak mondotta magát. Királyi díszben álltak, és királyi díszükben meghajoltak a diadalmas világosság előtt. És példájukra meghajoltak mind a többiek: férfiak és asszonyok együtt, mert amiként Ehnaton is együtt áldozott Nofertitivel, hirdetvén, hogy megosztja vele a magasztos tennivalókat, azonképpen az ország nagyjai és az ország kicsinyjei is az asszonyokkal együtt

emelték magasra karjaikat, mivelhogy Aton is egyaránt ontja áldó sugarait férfinépre és asszonynépre. Az ének pedig ünnepélyesen csendült, és elvegyült a verőfénnyel, hirdetvén az élet gyönyörűségét:

Az aprójószág ugrál, szárnyasok a szárnyaikat repülésre tárják. Mind élnek ők, mert Te ragyogsz nekik. Hajók suhannak föl-le a vízen, kitárul minden út, mert te ragyogsz. Folyóikból a halak Tefeléd szökellnek, és a Te sugaraid a tengermély sötétjéig hatolnak.

Mikor azután befejeződött az ének és az áldozat, a fáraó kézen fogta feleségét, és vezette az új palota felé, nyomában az országnagyok, a főtisztek, a meghívottak és a palotabeliek. A többiek pedig indultak a maguk lakomaasztalához, mert Kutatonban ezen a napon mindenki lakomázott. A palotában azután megszűnt minden ünnepélyesség. Ehnaton és Nofertiti levetette a királyi díszt. És körülöttük a palota nagytermében összevegyültek a kegyelmes urak, a fáraó barátai, a méltóságosok a nagyságosokkal és tekintetesekkel. A birodalom ura csupán kötényben és fejkendőben ült le magas trónusára, s a férfiak és asszonyok úgy foglaltak helyet egymás mellett az ülőpárnákon, mint otthon ebéd idején. Egy-egy idős országnagy, aki ott állott annak idején a néhai III. Amenhotep trónusa mellett is, magában talán arra gondolt, hogy bezzeg akkor a palotában is oly mereven ültek-álltak, akárcsak az istenek szobrai a templomokban.

Ezek szerint nem vezethet jóra, hogy a fáraó embernek mutatja magát. Az ifjabbak és a mélyebb világból újonnan érkezettek azonban úgy vélték, így van ez rendjén, ezzel kezdődött valami nagyon szép, nagyon új a világban. Thotmóze felesége mellett ült a párnán, közel a fáraó trónjához. Makitrá másik oldalán Atot, aki nem hordott többé katonai jelvényeket. A mai napon Eje, a fővezér, áttette parancsnoksága színhelyét Kutatonba. Atot úgy vélte, s ebben egyetértett vele Ehnaton is, hogy most már nem kell katonáskodnia annak, akinek egyéb feladata van az új formájú világban. Atotnak pedig szobrokkal kell ékesítenie Kutaton városát. Thotmóze körülnézett. Közvetlenül a fáraó mellett ült Eje és felesége. Eszébe jutott az a régi este, amikor először találkozott velük Aton titkos összejövetelén. Akkor még Eje sem vehette feleségül a szép hercegnőt, mivel maga csak kerületi király házából származott, míg szerelmese a fáraó leánya volt. S akkor mérhetetlen távolságnak tűnt az, amely Thotmózét elválasztja Makitrától. Ott volt azután Teta, a jóságos, a bölcs, a nagyon szeretett, a nagyszerű öregember, aki ebben a körben falusiasabb atyafinak tetszett, mint bármikor. És az ő közelében ott ült behúzott nyakkal, furcsa sakálmosolyával Horemheb úr, a főkincstárnok. Thotmóze sohasem tudta elhessegetni a gyanút, hogy a halottak lázadása idején Horemheb úr úgy zárkózott be az Ezüstházba, hogy bárki győz, ő annak nyitja meg a kaput. Nem, nem, Horemheb nem állt a papok oldalára, de nem is ellenségeskedett velük. Nem lehet itt olyan meglepetés, hogy Horemheb ne maradjon tovább is isten kincstárnoka: a harmadik legnagyobb úr a birodalomban. Aki előtte áll, aki mögötte áll, azt elsodorhatja a vihar, még a templomok kapuit is hol bezárják, hol kinyitják… De örök az Ezüstház, és mindig Horemheb úr a főkincstárnok. És megszólalt Ehnaton: – Köszönöm mindnyájatoknak, hogy együtt ülhetünk, és lakomázhatunk az élet városában. Katona, írnok, építész, építőmunkás, eleséget adó földműves és pásztor mind együtt munkálkodott, hogy legyőzzük a sötétség hatalmát, és felépíthessük Kutatont. Ha Aton áldó keze továbbra is erőt ad, hamarosan szebb jobb, gazdagabb, boldogabb lesz az élet Egyiptom földjén, és együtt örvendezik velünk mindenki, aki a közös boldogságon munkálkodik. A boldogság szóra Thotmóze és Makitrá összenézett, és megfogták egymás kezét. Atot szomorkás mosollyal lehajtotta a fejét. Ő Nofertitire gondolt, aki ott ül előtte eleven valóságában, és a szobrára, amely ott áll a palota egyik belső szobájában. Az egyik elérhetetlen, a másik az övé. Az elérhetetlen elmúlik;

hanem a másik, az ő Nofertitije az eljövendő ezredéveknek is hirdetni fogja, hogy volt egyszer egy gyönyörűséges királyné, akit Nofertitinek hívtak, és volt egy szobrász, aki múlhatatlanul magába itta annak a királynőnek a szépségét. És aki majd talán évezredek múltán elragadtatva nézi a szobrot, Nofertitivel együtt a szobrászra is gondol, habár addigra annak a szobrásznak a nevét sem fogják tudni. Mikor pedig Ehnaton elhallgatott, Eje herceg mosolyogva, talán kissé gúnyolódva is, ezt kérdezte: – Mondd, Horemheb, ugye, most már te sem félsz attól, hogy mi lesz veled egy év múlva? Minden szem a főkincstárnok felé fordult. Ehnaton is kíváncsian várta az óvatos, okos ember válaszát. Az pedig így felelt: – Nagyon megijednék, ha azt venném észre, hogy nem félek. Aki nem fél, az elfelejt körülnézni. Aki nem néz körül, nem látja meg a veszedelmeket. És nagyon szomorú volna ez az élet, ha már semmi veszedelemtől nem kellene tartani. Az erőt, a tettvágyat, a biztonságos élet akarását is az adja, hogy mindig akad még valami veszedelem, amelytől félni kell. Nevethetsz rajtam, Eje herceg, diadalmas fővezér, aki elérted minden vágyadat, de te is tudod, hogy a veszedelmek itt leselkednek körülöttünk, hiszen rossz fővezér volnál, ha nem tudnád. Akik csalódtak a maguk vágyaiban, azok fel akarják forgatni azt a rendet, amelyben mások vágyai teljesülnek. És erre megszólalt Teta: – Igazad van, Horemheb, a veszélyek itt leskelődnek körülöttünk, és ostoba ember az, aki nem néz körül. Hanem az az ember, aki már megismerte a napfényes életet, vajon visszabújik a sötétségbe? Akinek felderült Aton igazsága, kívánhatja-e Amon hazugságát? Aki felépítette magának az élet városát, azt vissza lehet csalni a halottak városába? Horemheb vállat vont. – Hát ha a sötétség azt mondja magáról, hogy „Én vagyok a sötétség”, ha a hazugság azt mondja magáról, hogy „Én vagyok a hazugság”, akkor újra meg újra te győzöl, Ehnaton fáraó. De a sötétség azt is mondhatja: „Én vagyok a világosság”, és a hazugság azt is mondhatja: „Én vagyok az igazság”, akkor

pedig elölről kezdődik a küzdelem. Mert vajon megtanítottad már mind Egyiptom lakóit, hogy mi a fény, és mi az igaz? Akinek a bőrét napfordulókor éri a napkorong fénye, könnyen vágyódni fog Amon templomának árnyékába, s azt mondja, hogy az az igazi világosság. Mert arra már megtanítottad az embereket, hogy ami kedves nekik, azt világosságnak, igazságnak, szépségnek nevezzék. De mi lesz akkor, ha akad írástudó, aki a sötétséget a világosság jelével írja, és a világosságot a sötétség jelével? Mi lesz, ha Atont mondanak, de Amont értik? Hiszen eleve ugyanaz volt Aton, Amon és mind valamennyi isten. Kezdetben a negyvenkét kerületben másképp mondták, és másképp írták ugyanazt az egyetlen istent, akit te, Ehnaton fáraó, újra Atonnak neveztél, és az ő nevében elfordultál mind a többitől, amely valamikor ugyanazt jelentette, csak jobban szolgálta a papok vágyait, ha a sokféle nevet sokféle istennek vélik az áldozatvivők és az adófizetők. De most már mindenki, aki úgy véli, hogy Aton fényessége nem szolgálja az ő vágyait, az vagy hazugnak érzi Atont, s Amont várja vissza, vagy veled együtt mondja, hogy Atoné a dicsőség, de az Aton szó és Aton írásjele a számára egészen mást jelent. Ezért én ezt felelem néked, Teta: az embereket a halottak városába is vissza lehet csalni, ha fölcserélik a szavak értelmét. Elgondolkozó csöndesség borult a palota nagytermére. Thotmózét valami halvány aggodalom kezdte kerülgetni. Noha jól tudta ő, hogy a küzdelmek még nem múltak el. De borzongott a gondolattól is, hogy a halott Tutenkanubisz a halott papok élén újrakezdi a harcot. Hiszen a halottak ellen nagyon nehéz harcolni. Hanem azután megszólalt Ehnaton: – Bölcs ember vagy, Teta, és bölcs ember vagy te is, Horemheb. Mindkettőtöknek igaza van, de egyikőtöknek sincs egészen igaza. Hiszen jöhetnek nagy megpróbáltatások. Egy gonosz utókor még a mi nevünket is igyekezhet elfelejtetni. A homok betemetheti Kutatont is. Hanem amit mi már eddig cselekedtünk, máris több, mint atyáink sok ezer esztendejének minden cselekedete. Az emberek lelkéből már nem lehet kitörölni, hogy mi megkezdtük a küzdelmet a hazugságok ellen. Aki meghal, mielőtt meghalna, továbbadja ezt gyermekeinek, a gyermekek az unokáknak, az unokák a következő ezredéveknek. Maradandóbb ez, mint a piramisok, maradandóbb ez magánál a Szfinxnél is. És talán temérdek szenvedésen keresztül mégis az, amit mi kezdtünk, fogja elvezetni az embereket Aton világosságához, az élet városaihoz és ahhoz a boldogsághoz, amelyben már nem lesz szükség a félelemre. A mi

dolgunk, hogy minden erőnkkel törjünk efelé. A mi dolgunk, hogy felépítvén a főutcát, építsük tovább Kutatont, az élet városát. Ezekre a szavakra a szorongás elszállott Thotmózéből. Feleségére nézett, és gyönyörűséggel látta, hogy milyen szép. És jó volt azt is tudni, hogy az ünnep végeztével milyen sok munka vár rá. Hiszen tovább kell építeni Kutatont, az élet városát.

UTÓSZÓ s ez már nem regény, hanem történelem

Ehnaton fáraó nem uralkodott hosszú ideig (időszámításunk előtt 1364-től 1347ig). E rövid évek alatt nemcsak Kutaton városa épült fel, hanem mindenestül megváltozott az egyiptomi élet. Addig példátlan jólét és gazdagság következett a Nílus országában, és még a rabszolgák – kik nélkül el sem lehet képzelni Egyiptom történetét – is jobban éltek, mint bármikor azelőtt vagy azután. De Amon papjai lankadatlanul várták, hogy eljöjjön az idő, amikor visszatérhetnek, s velük együtt visszatérjen az a régi világ, amely ellen Ehnaton felvette a harcot. Amíg ő élt, hiába volt minden kísérlet, rémhírterjesztéstől felkelésre lazításig: Ehnaton és fővezére, Eje, bölcs elmével és keményen fogott fegyverrel vert vissza minden próbálkozást. Nem tudjuk, hogyan halt meg Ehnaton. Nem ért meg idős kort, s az egyiptomi papok ismerték a gyors halál titkát. Utána pedig zavaros korszak következett, amelynek történetét mindmáig nem látja tisztán a régi írásokból és feliratokból eseményekre következtető tudomány. A következő tizenkét esztendőben négy fáraó is követte egymást, köztük volt Eje is, Ehnaton egykori fővezére, köztük volt a szinte gyermekifjúként meghalt Tuth-Enkh-Amon is, akinek épen maradt sírjából a legtöbb olyan emlék bukkant fel, amelyből visszaidézhetjük ennek a korszaknak mindennapos életét. Mind a négy fáraó hirtelenül halt meg. Nem tudjuk, hogyan. S annyi bizonyos, hogy e négy fáraó alatt egyre élesebb lett a küzdelem Aton és Amon között. Eje kétségtelenül szilárdan állt Aton oldalán. De az ifjú Tuth-Enkh-Amonról tudjuk, hogy gyermekkorában még Tuth-EnkhAtonnak hívták. Névváltozása jelzi, hogy Atontól Amonhoz fordult. Majd a négy fáraó letűnte után a minden bizonnyal már igen öreg Horemheb tette fejére az isteni Meni kettős koronáját: az a Horemheb, aki III. Amenhoteptól kezdve főkincstárnokként szolgált végig minden fáraót és minden istent, és nagy türelemmel kivárta az alkalmat, hogy ő legyen a fáraó. S uralkodott huszonhét esztendeig. Ehnaton trónra léptétől Horemheb haláláig negyvenöt év telt el. Tehát ha a főkincstárnok, mondjuk, negyvenöt éves volt Ehnaton uralmának kezdetén – és sokkal fiatalabb nem is lehetett, hiszen már III. Amenhotep mellett is főkincstárnok volt –, akkor körülbelül kilencven évig kellett élnie. Ő volt az, aki uralma alatt kiegyezett Amon papjaival, megszüntette Aton egyedüliségét,

régi jogaiba iktatta a papi rendet, s igyekezett ott folytatni a történelmet, ahol III. Amenhotep halálakor abbamaradt. De mégsem lehetett mindenestül megsemmisíteni azt, amit Ehnaton teremtett. Csak a rabszolgák zuhantak vissza az ember alatti élet szörnyűségeibe. Horemheb uralmával tulajdonképpen egyezséget kötött a papi és a katonai rend, s a szabad rétegek lényegében megtartották kivívott jogaikat. Persze a munka nagyját végzők – a rabszolgák és részben a parasztok – rovására. Nem múlt el azonban Aton vallása sem. Hol nyíltan, hol titokban az elnyomottak, a megalázottak őrizték tovább, s kialakították belőle a láthatatlan, egyetlen isten vallását. Ennek a legkezdete volt Ehnaton vallási és társadalmi forradalma. De még ennél is több volt. Akkor történt először, hogy egy mozgalom tudatosan és következetesen szembefordult a papokkal, s habár egy újabb vallás köntösében, lényegében mégis magával a vallással fordult szembe. Aton kultusza inkább valamiféle korai természetfilozófiának, mintsem szoros értelemben vett vallásnak tekinthető. Mindezért mondhatjuk, hogy Ehnaton uralmának tizenhét esztendeje, amely csak pillanat volt Egyiptom történelmének évezredeiben, az emberiség nagy útjának legfontosabb pillanatai közé tartozik. És az a IV. Amenhotep nevű fáraó, aki magát Ehnatonnak nevezte, ott áll az emberiség legvonzóbb, legmagasztosabb alakjai között. Sok mindenben a mi törekvéseink legrégebbi tudatos képviselője volt. Nevét és emlékét múlhatatlan hely illeti meg a mi műveltségünkben. Ezért írtam meg – hogy hírt hozzak felőle azoknak, akik még nem hallottak róla – ezt a regényt az időben és térben oly távoli világról.

Visegrád–Budapest, 1959. július–szeptember

JEGYZETEK

ANUBISZ – az egyiptomi vallásban a halottak istene, a múmiák és a sírok oltalmazója. Emberi testtel és sakálfejjel ábrázolták. ATON – eredetileg On város napistene, akit férfialaknak ábrázoltak, fején koronával, kezében kormánypálcával; később jelentősége Amon mellett háttérbe szorult; Ehnaton vallási reformjában azonban Aton lett az egyetlen isten, akinek nincs ember formájú ábrázolása; jelképe a sugárzó napkorong. Aton mint egyetlen isten, akit többé nem ábrázolnak emberi alakban, a kezdete minden monoteista (egyistenimádó) elképzelésnek. EJE – más olvasatban: Áj – Ehnaton hadvezére, később rövid ideig fáraó. Ő volt az utolsó egyiptomi uralkodó, aki következetesen ragaszkodott Aton vallásához. AMON – eredetileg thébai világosságisten, később az egyiptomi vallási világban ő a főisten, akit azonosítottak Rével, a napistennel, és Amon-Rének is nevezték. Ábrázolása vagy előrelépő férfi, fején két magas tollal, vagy emberalak kosfejjel, szarvai fölött koronával. AMENHOTEP– más helyütt görögös formában Amenofisz – négy fáraó neve a XVIII. dinasztiában. III. Amenhotep (i. e. 1402–1364) a fennmaradt emlékek szerint, úgy látszik, békeszerető uralkodó volt, uralma alatt a hagyományosan merev egyiptomi közélet enyhült, közvetlenebbé vált; ennyiben talán már előkészítője volt fiának, IV. Amenhotepnak. (IV. Amenhotep – lásd Ehnatonnál) BUBASZT – görögösen Bubasztisz – az ókorban alsó-egyiptomi város a Nílus deltájában, az egyik folyamág partján. DINASZTIA – uralkodócsalád. Már az ókori Egyiptomban is a dinasztiák uralkodása alapján osztották be az ország történelmét, ezt a beosztást az egyiptomi, de görögül író Manethón (i. e. VI. század) történelmi művének töredékei örökítették a későbbi korokra. Manethón szerint a birodalomalapító Menitől a görög eredetű Ptolemaiosz-családig összesen harminc dinasztia uralkodott Egyiptomban. Ehnaton a XVIII. dinasztiából származott. EGYIPTOMI ÁLLAM – nincs egységes álláspont a tudományban arról, hogy

kezdetben az egyes városok vagy kerületek külön kis államokat alkottak volna a Nílus mentén, de az bizonyos, hogy az egységes birodalom előtt Alsó- (északi) és Felső- (déli) Egyiptom külön állam volt, és e kettő egyesítéséből alakult ki az egyiptomi birodalom, amelynek első uralkodója a hagyomány szerint az egyesítést végrehajtó Meni volt. A leletek azonban azt bizonyítják, hogy már Meni előtt is a fáraók egész sora uralkodott Egyiptom fölött. De lehetséges, hogy ezek még nem az egész birodalom urai voltak. Az első dinasztiát Menitől számítják. Az ókori Egyiptom történetében három nagy korszakot különböztet meg a történelem. Az Óbirodalom az első hat dinasztia ideje. A VI. dinasztia után az egységes állam szétesett kisebb-nagyobb államszervezetekre, amelyek egymás ellen harcoltak. Csak a XII. dinasztia idején váltak újra a fáraók egész Egyiptom uraivá. Később a hükszószok betörése felbomlasztotta az államot, és idegen uralom alá kényszerítette Egyiptomot. Ez a zűrzavaros korszak a Középbirodalom időszaka. A hükszószok kiűzésével kezdődik az Újbirodalom korszaka. A felszabadító küzdelmek élén álló Amószisz (vagy Ahmesz) a fáraók trónjára ül, és vele kezdődik a XVIII. dinasztia története. – A független egyiptomi állam az i. e. VI. századig állott fenn, akkor Egyiptom előbb perzsa, majd görög fennhatóság alá került. Nagy Sándor halála után a görög eredetű Ptolemaiosz-dinasztia uralma alatt egy ideig újra önálló állam, de az utolsó egyiptomi uralkodó, Kleopátra királynő bukásakor (i. e. 31) római gyarmattá lesz, és ezzel az ókori Egyiptom története befejeződik. EHNATON – más kiolvasások szerint Ahenaton – IV. Amenhotep (uralkodott i. e. 1364–1347) fáraó fölvett neve jelentése szerint: Aton fénye. – Ehnaton a világtörténelem nagy alakjai közé tartozik: társadalmi reformátor, a monoteizmus (egyistenhit) előharcosa a politeizmussal (sokistenhit) szemben, költő, városépíttető. Egész egyénisége szokatlan jelenség az ókori Egyiptomban, sok olyan mozzanat van élettörténetében, amely sokkal későbbi korok embereire emlékeztet. FÁRAÓ az egyiptomi uralkodó közismert címe, valószínűleg pher-aó-nak ejtették, és „nagy ház”-at vagy „magas kapu”-t jelentett, tehát eredetileg nyilván az uralkodói palota jelölése volt, és idővel alakult át magának az uralkodónak címévé. HAPI – páviánfejű isten, a halottak őre, tulajdonképpen Hórusz, a gyermekisten egyik változata. – Ugyancsak Hapinak olvasták ki, de más írásjelekkel jelölték a Nílus folyamistenét is és a szent bikát (görögösen Ápisz-bikát) is.

HATHOR – a szerelem, az öröm, a gyönyörűség istenasszonya; hol tehénfejű nőnek, hol szép asszonynak ábrázolták, fején tehénszarvakkal. HÉRODOTOSZ – görög történetíró (i. e. kb. 480–kb. 425), híres és népszerű művéből ismerték a legutóbbi századokig az egyiptomi történelmet. Bár adataiban sok a mesés és az anekdotaszerű, és ma már állításai közül a tudomány sok mindent megcáfolt, múlhatatlan érdeme, hogy először foglalta össze népszerűen – többek közt – Egyiptom történetét is. HÜKSZÓSZOK – pusztai nomád nép, az i. e. II. évezredben meghódították Egyiptomot, és királyaik mintegy másfél évszázadig uralkodtak a Nílus mentén. Uralmukat népi felkelés döntötte meg. Bukásuk után kezdődik a XVIII. dinasztiával az Újbirodalom története. HOREMHEB – más kiolvasás szerint Haremhab – egyiptomi államférfi, majd fáraó. Már III. Amenhotep idején főkincstárnok volt, végigszolgálta a legmagasabb méltóságokban Ehnatont és az utána következő három fáraót. Nyilván igen öreg ember volt már, amikor a XVIII. dinasztia kihaltával – ki tudja, milyen szerepe volt az ifjú Tuth-Enkh-Amon (Tutanamon) halálában? – ő került a trónra, és vele kezdődik a XIX. dinasztia története. Az ő uralma alatt következik be a kiegyezés Amon papjaival, a régi vallás jogainak visszaállítása és Ehnaton vallási reformjainak eltörlése. IMHOTEP – a gyógyítás istene az egyiptomi vallásban. Lehetséges, hogy élő ember volt, valami orvos- vagy varázslóféle, és csak halála után kezdték istennek tisztelni. Annyi bizonyos, hogy ábrázolásában nincs semmi isteni: ülő férfi, kezében kibontott papirusztekerccsel. ÍZISZ – az egyiptomi vallás egyik legfőbb isteni alakja, a természetet és a mindenséget megszemélyesítő asszony, Ozirisznek, a halottak urának nővére és felesége. Kultusza túlélte az egyiptomi vallást is, az időszámításunk kezdete körüli évszázadban átkerült Rómába, és még a kialakuló kereszténység korszakában is általános volt a tisztelete. KERÜLETEK – nomoszok – a régi Egyiptom közigazgatási egységei, szám szerint negyvenkettő. Egyes történészek szerint eredetileg ezek önálló kis államok voltak, s egyesülésükből keletkezett még az ismert történelmi idők előtt az a két nagyobb állam – Alsó-Egyiptom és Felső-Egyiptom –, amelyből azután az írott történelem kezdetén Meni megteremtette az egyiptomi birodalmat. A

kerületek élén álló tisztviselőt kerületi királynak nevezték, s ez némiképpen arra vall, hogy eredetileg ezek valóban önálló uralkodók lehettek. KUTATON – vagy Ehtaton – Ehnaton fővárosa, romjait Tell el-Amarna falu közelében ásták ki. A várost Ehnaton parancsára rövid idő alatt építették fel. Horemheb uralomra kerültéig volt a birodalom fővárosa. MEMFISZ – (Memphisz) az ókori Egyiptom egyik legnagyobb városa a Nílus deltájában, az Óbirodalom idején itt volt a főváros. A hagyomány szerint maga Meni alapította. MENI – (görögösen: Ménész) a hagyomány szerint Egyiptom első fáraója, az egységes állam megteremtője, vele kezdődik az első dinasztia. – Habár az ásatások Meni előtti uralkodóneveket is feltártak, valószínű, hogy azok csak az ország kisebb-nagyobb része fölött uralkodtak, és az egyesített birodalom története valóban Meni uralkodásával kezdődik. NAPHIMNUSZ – Ehnaton teljes egészében fennmaradt költeménye. A regényben szereplő szöveg ennek a Naphimnusznak egy részlete. NÍLUS – afrikai folyó, alsó folyásának két partján keskenyen, szinte odasimulva a folyóhoz, két sivatag közt terül el Egyiptom. A Nílus pontos, törvényszerű áradása tette lehetővé, hogy a sivatagos vidék keskeny sávján bő termésű, emberi életre nagyon is megfelelő táj alakulhasson ki. Az ókorból származó mondás szerint – Hérodotosz írja, de lehet, hogy ő is már hallotta – „Egyiptom a Nílus ajándéka”. Egyiptom egész életét, munkabeosztását, szokásait a Nílus határozta meg. A folyó délről észak felé folyik; ezért nevezték – számunkra szokatlanul – Észak-Egyiptomot Alsó-Egyiptomnak és Dél-Egyiptomot FelsőEgyiptomnak. (Tehát nem a mi térképszemléletünk szerint, ahol észak fent, dél pedig lent van, hanem a Nílus folyása szerint, ahol a torkolat van lent, és az fent, ami közelebb van a forráshoz.) NOFERTITI – más kiolvasás szerint Nofrétete – Ehnaton felesége, fennmaradt szobra talán az egész egyiptomi ókor legszebb képzőművészeti emléke. ON – görög nevén Héliopolisz – ókori város, közel a mai Kairóhoz. Aton eredetileg On lakóinak istene volt OZIRISZ – a halottak legfőbb istene és bírája az egyiptomi vallásban. Egykor a földön élt, de fivére, Széth megölte, azóta a halottak világának az ura.

PIRAMIS – az Óbirodalom idején uralkodó fáraók óriási, gúla alakú temetkezési helye; a három legnagyobb, Kheopsz (Hufu), Khephrén és Menkauré piramisai, a Szfinx mellett találhatók a sivatagban (gizehi gúlák). PTAHHOTEP – az Óbirodalom korában uralkodó Iszeszi fáraó hadvezére és kincstárnoka, aki bölcs mondásainak könyvében megteremtette az irodalomtörténet első aforizmagyűjteményét. Ptahhotep mondásai a régi Egyiptom erkölcsi felfogásáról és életbölcseletéről őriztek meg hű és érdekes képet. PELAZG – ókori nép, a görögök bevándorlása előtt Kréta, Dél-Görögország és részben Elő-Ázsia lakói (filiszteusok). Idővel beleolvadtak a görögségbe. RÉ – más kiolvasás szerint Rá – az egyiptomi vallás napistene. Idővel Amont vele azonosították. Ehnaton, amikor Aton nevében tiltja a sokféle isten imádatát, Rét megkülönböztetett tiszteletben részesíti – sőt, később Atonnal is azonosították. SZFINX – ősrégi, óriási szobor Gizeh falu közelében, a nagy piramisok szomszédságában. Egyes kutatók szerint a IV. dinasztia korából való, mások későbbre, a Középbirodalom idejére teszik, ismét mások szerint még az egyiptomi birodalom kialakulása előtti időkben készült. Asszonyfejű és felsőtestű oroszlánt ábrázol. A sivatagban titokzatosan ülő szoboróriást évezredek óta tisztelet és félelem övezi. SZÉTH – az egyiptomi vallásban félelmetes, gonosz isten, Ozirisz öccse és gyilkosa; emberi testtel, szamárfejjel ábrázolták. SZÓTHISZ – a Szíriusz csillag egyiptomi neve. Nagy jelentősége volt az egyiptomi naptárban, mozgásával hozták összefüggésbe a Nílus áradását is. THOT – az írás, a tudomány, a naptárkészítés istene az egyiptomi vallásban. Férfitesttel, ibiszmadárfejjel ábrázolták, kezében íróvessző és írótábla. THÉBA– Felső-Egyiptom központja, az Újbirodalom korában Egyiptom fővárosa, az ókor egyik legnagyobb és legpompásabb városa a Nílus két partján. Ehnaton ugyan a fővárost a maga építtette Kutatonba tette át, de a központ akkor is megmaradt Thébában, amely Horemhebtől kezdve újra főváros lett. Helyén ma több, egymástól távoli falu fekszik, többek közt Luxor és Karnak, ezek közelében tárták fel a csodálatos régi épületek romjait.

TELL EL-AMARNA – egyiptomi falu, a közelében ásták ki az egykori Kutaton romjait. Innét szokták Ehnaton korát a történelemben, de különösen a művészettörténetben „El-amarnai korszak”-nak nevezni. TI – az V. dinasztia idején (i. e. 2800 körül) élt államférfi: emléke úgy maradt fenn az egyiptomiak tudatában, mint a legcsodálatosabb karrier, amelyet közrendű ember egyáltalán befuthat. Mint írnok kezdte, majd a fáraó kancelláriájának vezetője lett, később a közmunkák legfőbb irányítója, főpap, és a fáraó veje. Megtalálták síremlékét is, amely gazdag leleteket tartalmaz a korai Egyiptom hétköznapi életére vonatkozóan.